Másfél hónapja fordult fel teljesen a megszokottnak hitt felhőtlen életem és azóta nem vagyok képes megtalálni a helyemet, pedig mindent ugyanúgy csinálok, mint régen. Ugyanazokhoz a dolgokhoz ragaszkodok, gyakran még a lépéseimet is megszámolom és ugyanabba az irányba teszem meg az utamat a hűtőtől a kanapéig és vissza csak azért, hogy legyen valami amibe kapaszkodhatok.
De nincs. Nagyon nincs. Sokkal fáradékonyabbá váltam vagy legalábbis most már tudom mi áll az álmoskás hangulatom mögött, hogy ez már nem szimplán a kialvatlanságnak köszönhető hanem a leukémiának. Az orrom hirtelen vérzése sem a száraz levegő miatt van, hanem ez a szar fel akar falni belülről. De nem adom fel, segítek magamon és talán az eddig számomra nem létező Isten is megsegít valamennyire. Legalábbis próbálom tartani magamban a lelket, ahogyan haladok egyre előrébb a következő kezelés időpontjáig.
A héten megvolt a harmadik, és azt mondták innen csak lejjebb visz az út. Hamarosan változhat a külsőm, akár lefogyhatok vagy a hajam is elkezdhet hullni, minden szuperjó dolog meg fog velem történni amilyen Pazar szerencsém van. Ezért kapaszkodok görcsösen a megszokásokhoz, ahogyan a csütörtök esténkénti filmezésekhez is Camiloval. Még mindig itt lebeg a múltkori veszekedésünk nyomai a levegőben, legalábbis az én fejemben kavarognak az ezzel kapcsolatos gondolatok, de nem hagynám ki a tradíciónkat és most mindennél jobban szükségem van a közelségére.
Nem beszélünk sokat a maratoni sorozatnézés közben, ami megnyugtató számomra mert most nem vagyok túlságosan jó kedvemben. A közelségére viszont szükségem van, érzem a fejét a combomon és néha ujjaimmal hajában szántok végig néha csak pihentetem kezemet a mellkasán, de egy szót sem szólok. Amikor alkalmam nyílik elmegyek a mosdóba, ahol próbálom valamennyire rendbe szedni magamat.
Mondták. Én kiröhögtem őket mikor hányingerről is beszéltek, most mégis a másfél szeletnyi elfogyasztott pizza szépen kívánkozik felfelé gyomromból. Hosszan folyatom a jéghideg vizet, néhányszor megpaskolom arcomat a vizes tenyeremmel majd mikor nem bírom a teljes fejemet mélyesztem el a megtelt kagylóban.
- Minden rendben lesz. – mantrázom magamnak, ma már ezredjére ha nem többször és miután megtörlöm arcomat hagyom magam mögött a gondosan berendezett és ápolt helyiséget. Érzem, ahogyan az előbbihez képest más milyen pozícióban ül a kanapén, a megváltozott légkört is feltűnik de nem szólok semmit, majd mondja ha baja van. Így csak leülök a kanapén elfoglalt helyemre, amolyan Sheldonosan sajátítottam ki magamnak de nem érdekel. Majd robban a bomba.
Az amúgy is negatív, világfájdalmas hangulatomra rányomul ez a gúnyos, sértett magatartás aminek következtében úgy megy fel bennem a pompa, mintha vásárban ütné valaki a csengőt a magasba.
- És ha igen, akkor mi a gond vele? – húzom fel a szemöldökömet majd fonom össze én is szorosan a mellkasom előtt a kezeimet. – Tudtommal szabad ember vagyok és ha randizni vagy mást szeretnék valakikkel, akkor megtehetem. Vagy ez nem így van? – nem nézek rá, minden erőmet elveszi a harag, a szoros testtartás és az, hogy ne dobjam itt ki a taccsot.

A dolog Neithel, hogy egyik másodpercről a másikra fel tud idegesíteni úgy, ahogyan senki más nem. A semmiből egyszer csak üvölteni akarok, úgy érzem magam, mint valami kisgyerek, akitől elvették a kedvenc homokozó vödrét, mondván, most nem játszhat, tanulnia kell. Ha tehetném, még a lábammal is toporzékolnék, és a kedves barátom sem segít a helyzeten.
- Nnn.. – kezdenék bele, aztán magamban tartom a kikívánkozó nemet, mert azért azt én is érzem, hogy az már egészen felháborító lenne, ha kiköpném magamból a szócskát. Miért is tiltanám meg neki? A feszültség minden pillanattal növekszik, úgy érzem, mintha a szoba hőmérséklete is követné, rohadtul idegesít, hogy ülünk egymás mellett összefont karral, mint két durcás óvodás. Mesteri képet lehetne rólunk lőni. Közel állok hozzá, hogy megrázzam a vállát, vagy felpofozzam, hátha attól magától észbe kap, hogy ja tényleg, kurvára nem kellene egy rohadt appon árulni magát, de végül inkább a számon engedem ki a nem tetszésemet.
- Ha téged ez tesz boldoggá, hogy mindenféle jöttment csicskával randizgass, meg mást, nem is értem, mi a faszt keresel itt – tárom szét a kezem és a combomra csapok, a nagy tévébámulásból kiszabom magam és rá nézek. Egy pillanatra lefagyok, kezd összeállni a kép a kedvtelenségével meg az új randipartnereivel kapcsolatban, horkantok egyet. Kínomban csak egy artikulálatlan, kifejezetten feszült „aargh” futja, felállok mellőle és a nappalival egy légtérben lévő konyhába megyek.
Hogy ne tűnjön fel (annyira), hogy minden ok nélkül jöttem ide, töltök egy pohár vizet és belekortyolok.
- Nehogy megakadályozzalak a boldogságodban – morgom az orrom alatt és megmosom a kezem újabb kényszercselekvésként.
Extrán ideges vagyok, mert fogalmam sincs, miért húzott fel ennyire a dolog, az agyam logikus része még azt is tudja, hogy se nem jogos, és teljesen értelmetlen ekkora patáliát csapni, de a másik fele nagyon is támogatja a dolgot. Igenis megérdemli, mert… mert elárult ezzel? Ekkora faszságot.

~   ★

Minden egyes porcikám azt üvölti, hogy húzzak el innen jó messzire és felejtsem el a legjobb barátomat végre, de nem megy. Nem tudok nemet mondani a lényére, nem fordíthatok hátat jelenlegi helyzetemben egy biztos pontra. Márpedig bármennyire is hülyén hangzik Cam akkor is ott lesz nekem mikor a halálos ágyamon fekszek borzasztó rondán, és fel fog vidítani. Még akkor is, ha most legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra amiért nekem esik. Várom a válaszát, várom, hogy valami hülye történettel előállva nekem okozzon vele lelkiismeret furdalást aminek következtében ki akarom majd engesztelni, hiszen tudja milyen vagyok de én is, hogy Ő.
-Honnan tudod, hogy letöltöttem az appot? Már megint kutattál a telefonomban? – a bennem lévő harag újabb pontot ér el, már nem csak bánt amiért próbál az életembe beleavatkozni hanem felháborít, hogy vette a bátorságot és belenézett a mobilomba. Már nem egyszer volt ilyen, meg nem szoktunk egymás előtt titkolózni most mégis olyan, mintha szaglászna utánam pedig csak barátok vagyunk. És nem miattam állunk csak ezen a szinten. – Tudod nagyon jól, hogy mi tenne boldoggá de te fittyet sem hánysz arra mi lenne jó nekem vagy… neked. – húzom fel magam még jobban, majd felkapom a dohányzóasztalról a telefonomat és elmélyesztem a pulcsim erszényében.
Szemeimmel követem, ahogyan kimegy a konyhába és ott alibiként vizet önt magának. Nevetni tudnék, de a gyomrom zavargása minden figyelmemet elveszi és érzem, ahogyan a fülemben elkezd dübögni a vér, szinte már nem is érzem az előbbi dühöt, ahogyan hallani sem hallom már a barátom szavait. Nagyot nyelek, kicsit magam elé meredek és mély levegőt kell vennem, hogy legyőzzem a hányingeremet.
- Most igazán nincs hangulatom a kiborulásaidhoz Camilo. Nem értem miért hisztizel úgy, mint egy menstruáló nő. – miután visszanyerem valamennyire a hangomat felpillantok a még mindig konyhában lévő srácra és csak nézem. Hangom elveszik a lakásban, ami eddig melegnek és hívogatónak tűnt most viszont egy jeges barlangnak tűnik. Fázom. De ez akár mellékhatás is lehet. – Ha így fogsz viselkedni egész nap itt hagylak, nincs szükségem erre a szarságra most. – sziszegem fogaim között, majd felpattanok a kanapéról, a hirtelen jött nyomáskülönbség miatt pedig meg is szédülök de nem esek el. – Miért húzod fel ennyire magadat azon, hogy letöltöttem? Neked is le van!

Idegességemben elnevetem magam a feltételezésen, hogy kutakodtam a telefonjában, pedig ez pontosan így történt. Vagyis, nem pontosan, mert én ezt nem nevezném kutakodásnak.
- Majdnem felrobbant az értesítésektől, gondoltam megnézem, hátha valami fontos – gyűlölök magyarázkodni és most pont úgy érzem, hogy ezt teszem. Mindegy, hogy én kértem őt számon az egészről, semmi joga most itt neki is számon kérni engem, mert én kezdtem. Nem mindegy amúgy is, hogy belenézek-e a telefonjába, vagy nem? Úgy tűnik, mostanában nem az. Kitalálhattam volna valami más sztorit is akár, de most még hazudni sincs kedvem.
Nem reagálok a ránk tett megjegyzésére, főleg azért nem, mert a mostani felháborodásomat belekeverve úgy forgatná a témát, hogy neki legyen igaza. Már ezerszer kilyukadtunk arra, hogy semmi értelme címkéket rakni dolgokra, mert akkor már mások lesznek az elvárásaink, meg akkor úgy kell egymással tervezni a jövőt, és amúgy is a párkapcsolatoknak sokkal-sokkal nagyobb százaléka megy tönkre, mint a gyerekkori barátságoké. Teljesen boldog lehetne így is, így is elviszem helyekre, meg fogom a kezét, ha úgy van, meg vacsorázik a családommal és tudja a titkaimat. Minek elrontani azzal, hogy beismerjük az érzéseinket? Onnantól lefelé megy minden. Nem is nézek rá, mielőtt látná azt a futó bűntudatot átsuhanni az arcomon, ami ritkán, de előbújik az agyam valamelyik nagyon hátsó sarkából, gyorsan visszarugdalom oda, ahonnan jött.
- Nem hisztizek úgy, mint egy menstruáló nő – csattanok fel, ezzel egyből igazat adva neki. – Igen? Hát nagyon sajnálom, hogy nincs hozzá hangulatod, gondolom az új ismerőseid sokkal jobb arcok és nem borulnak ki semmin – fordulok felé, miután igencsak dühösen, hisztis óvodás módjára megtöröltem a kezem.
A konyhaszigetre támaszkodok, hátha át tudom vezetni belé a feszkómat, nézem Neithet és veszek egy nagy levegőt, hosszan kifújom. Nem akarom, hogy elmenjen, de kimondani se szeretném ezt. Mert most éppen mérges vagyok rá, meg minden.
- Mert az – más. – Mintha randizgatnék akárkivel – dőlök a mögöttem lévő pultnak és visszatérek a karösszefonós pózhoz, csak most messzebb tőle; nem akarok közelebb menni, igazából kínomban jelenleg nem is tudom, mit akarok. Felzaklatott, hogy használ egy ilyen appot, de hogy pontosan miért, azt a teljes elmém igyekszik a sötétben tartani. – Mégis mi a fasznak kell neked?  

~   ★

Hosszú barátságunk és ismerettségünk alatt azt már megtanultam, hogy nem szabad vele leállni veszekedni, mert ha valamiről nem akar beszélni akkor nem fog. Ha valamit eldöntött akkor én a fejemre is álhatok és úgy klarinétozhatnék mert akkor sem fogja meggondolni magát.
- És? Megtaláltad azt amit kerestél? Fontos volt? – vágom oda neki foghegyről, mint egy világ életében mogorva kutya. Tudom, hogy kényelmetlenül érzi magát és saját korlátjaimmal is tisztában vagyok mégsem fogom ezt a helyzetet, vitát elengedni. Ma nem. Ma akkor is beszélni fogunk olyan dolgokról, amikről már rég kellett volna, ha nem akarja. Mert most én akarom.
Mikor semmilyen reakciót nem kapok a kettőnkről szóló mondatomnak akkor is kissé megbántódok, bár tudom, hogy ez már lerágott csontnak számít az esetünkben, mert nem akarok többet. Én pedig az a fajta személy vagyok aki megszállottan ragaszkodik a bélyegekhez, a pontos megfogalmazásokhoz főleg a jelenlegi állapotomat tekintve. Szeretném, ha végre venné a bátorságot és kimondaná, hogy nem csak a barátom akar lenni legalábbis nem a megszokott értelemben. Hiába megyünk sokszor randinak tekinthető dolgokra, hiába érinti alkalom adtán kezét az enyémhez… mégsem olyan. És ezzel bánt, de nem vagyok punci, nem fogok ezért nyavalyogni neki, ha nem érzi magában a késztetést akkor én miért érezzem? Miért álljak haptákban és várjak rá? Miért nem élhetem a saját kis életemet – legalábbis azt a részét, ami még maradt – úgy ahogy akarom? Főleg ha az a Grinderen van most. Ott legalább megkapom amire most szükségem van. Érzelemmentes szex, pár édes szó aztán mindenki megy a dolgára.
- De, pontosan azt csinálod Cam. – egyből irányába kapom a fejemet mikor hangosabban szólal fel. Igazságtalan. – Nem a haverjaim. Ha már itt tartunk akkor elárulhatnád nekem mit csináltál az elmúlt másfél hónapban amikor is nem dugtad felém a képedet, de az instára töltögettél fel sztorikat valami Lorenzoval. Ne csak az én szerelmi életem kerüljön elő. – a hangomban érezhető a sértettség, főleg azért, mert az elmúlt másfél hónap volt eddigi életem legrosszabb időszaka. Szükségem lett volna rá, arra, hogy ott álljon mikor megtudom vagy amikor felötlik bennem a gyanú. De nem. Megint azt csinálta amit szokott, megunt és egy ideig lecserélt valaki másra. – Akárkivel nem. Csak azzal aki neked jó. Neked szabad. – gúny érződik ki hangomból, a lábaim pedig erőteljesen próbálják megtartani saját súlyomat. Már nem csak a gyomrom és a fülem zúgolódik a finom koktél utóhatásaként, hanem a szédülés is kerülget. Talán az idegesség hozza ki belőlem ezt a fajta reakciót. – Mert olyankor jól érzem magam. Fontosnak, még ha csak egy másodpercre is. Tudod, ha ott felszedek valakit akkor azt nyíltan nevezhetem randevúnak, mert a másik nem fél az elköteleződéstől. – megrázom a fejemet, majd a kanapén heverő pulcsim után nyúlok és előveszem a cigarettámat. Előhalászom a gyújtót is hozzá, ajkaim között pihen a fehér szál. Ez most kell nekem, és segíthet lenyugtatni a gyomromat. Vagy itt esek össze és akkor tök jó lesz minden. Tiszt szappanopera. – Rá kell gyújtanom. – fordítok neki hátat majd elindulok az erkély irányába, mégis mielőtt kilépnék kicsit jobban megtámaszkodom a falba. Most nagyon szarul érzem magam.

- Kurva fontos – morgok az orrom alatt, talán jobb lett volna boldog tudatlanságban élni, mert ez a zaklatottság nem tetszik. Bármennyire is undorító, én azt akarom, hogy Neith velem akarjon lenni, irántam és csak irántam legyenek érzései, és nem utolsósorban csak velem legyen, még annak ellenére is, hogy nem vagyok hajlandó belemenni vele egy kapcsolatba, és most úgy érzem, kicsúszik a lábam alól a talaj. Mert mi van, ha megismer valakit? Aki jobb?
Egy pillanat alatt hűl ki a testem tetőtől talpig, mikor megemlíti az elmúlt másfél hónapot, meg a sztorizgatásokat, meg az ideiglenes menekülésemet. A bűntudat marja a torkom, aztán megrázom a fejem, felhorkanok. És akkor ugyan azt kell csinálni, amilyen a mosdó, olyan a törölköző?
- Az nem szerelmi élet volt – élek az ő szavaival. Én azt szeretem, ha nincs szerelmi életem, amint lenne, szedem a sátorfám és már ott sem vagyok az illető életében. Ezt Neith nagyon jól tudja, bár sosem mondtam neki ezt így, sosem nyíltam meg erről, de csak tudja. Ennyi idő után tudnia kell, mint ahogyan azt is, hogy ő az egyetlen, akit nem ghostingoltam, amint a képletbe jöttek az érzelmek.
Homlokom ráncolom, ignorálom a „neked szabad” megjegyzését, furán áll. Ismerem ezt a pontos pozitúrát, így szokott kinézni egy túltolt buli közepén is (ami nekünk a végét jelenti), mielőtt összecsuklik alatta a lába és haza kell vinni meghánytatni, betuszkolni a zuhany alá, aztán betakargatni úgy, hogy az oldalán feküdjön. Egy részem már meg is bánta, hogy ekkora segget kerítettem a dolognak, de ami szarul esik, az szarul esik, most meg már térdig a szarban tocsogunk, nem lehet csak úgy lezárni.
Nem számítok rá, ami ezután következik, ha eddig elhűltem, most már jégcsapok is nőttek a gyomromban. Teljesen ledöbbent, soha nem fordult volna meg a fejemben, hogy velem ennyire szarul érzi magát; tudtam, hogy a kapcsolat, vagyis a nem létező kapcsolatunk bántja, de hogy ennyire… Meg se bírok mukkanni, csak nézem, ahogy elindul az erkély felé, amikor megáll, elfog egy még rosszabb érzés és gyors léptekkel mögötte termek, a vállára teszem a kezem.
- Minden rendben van? – félreteszem az előző dacos-gúnyos-egymásfejéhez vágós hangnemet, aggódva fürkészem az arcát, próbálom leolvasni, mi zajlik benne. Őszintén szólva elég szarul néz ki, ennyire még nem viselte meg veszekedésünk, legalábbis nem az orrom előtt. – Nem tudtam, hogy ennyire nem érzed magad fontosnak velem – teszem hozzá kínomban, mielőtt elcsúszna az alkalom. Van sok dolog, amit nem akarok kimondani, amiket jobbnak tartok kimondatlanul, de ezt azt akarom, hogy tudja.

~   ★

-És megérte megnézni? – ha már bocsánatkérést nem fogok kapni tőle legalább addig nyúzzam a dolgot, ameddig csak lehet. Amúgy meg senki nem hibáztathat azért, mert megpróbálok valamit kezdeni a silánynak nevezhető szociális és szerelmi életemmel. Kapcsolatom már egy jó ideje nem volt, talán azóta, hogy két évvel ezelőtt kidobtam Petert és Camilo karjai között vigasztalódtam és azóta is csak rá tudok gondolni. De Ő nem akar, annyira ellenáll a dolognak pedig rengetegszer került terítékre a kettőnk ügye.
És egy idő után megunja az ember fia a dolgot, kaptam már kosarat egyszer, kétszer de a századik alkalommal már nem akarom újból átélni a veszekedéseket, a hülyébbnél hülyébb kifogásokat és azt, hogy miért kell mindenre címkét aggatni? A címkék igenis fontosak, főleg egy olyan kapcsolat során, mint amilyen a miénk.
-Óh, bocsánat. A képeken túlságosan tökéletesnek tűntetek, meg a srác eléggé beléd volt esve. Mi iis történt vele? Meguntad? Vagy most inkább velem akarsz lenni aztán felhívód őt mikor megkaptad tőlem, amit akartál? – nem tudom, hogy a rosszullétem vagy a felgyülemlett dühöm mondatja e velem ezeket a dolgokat, de tudom, hogy fáj majd neki. A szívén fogom ezekkel ütni, és emiatt borzasztó szarul érzem magam. De megérdemli. Miért gondolja azt, hogy neki szabad kísérletezni és emberkéket felszedni én meg üljek otthon cölibátusként és várjak a parancsszóra? Hihetetlen.
Amúgy meg senkinek semmi köze de borzasztóan magányos vagyok mostanában. Anyám valahol Mexikóban sütteti a hasát és üzletet a borászokkal, apám meg ki tudja most melyik európai városban találkozik különböző miniszterekkel. Kapcsolatápolás a mottójuk, de telibe szarnak. Hol az igazság? Nem volt ott velem senki mikor elmentem a doktorhoz az eredményekért, az első kezelésen sem ült velem végig senki és elég nehezen telik úgy az idő, hogy az instagramon lévő tökéletes életeket nézem miközben az enyém romokban van.
- Ha nem reagálsz a szavaimra csak megerősíted bennem a tudatot, hogy nem érdekel a mondandóm. Akkor nincs értelme ennek. – meghúzom a vállamat, és az eddig nem tudott miatyánkat kezdem el gondolatban morogni. Hátha segít, hátha tényleg létezik valaki odafent és valamennyire enyhíteni tudja az émelygésemet, a kedvemet és az egész betegséget. Ráadásul meg kell birkóznom a féltékenységi rohamával is.
- Persze, csak… - megrázom a fejemet ami folytatódik tovább az egész testemben, így a támasztó jelleggel odarakott kezét is lecsúsztatom magamról. Nem szeretem a helyzetet, beteg vagyok, gyenge, és még egy isteneset sem tudok veszekedni mert alig állok a lábamon és Cami… meg gondoskodik. – Tudom, hogy fontos vagyok neked. De nem úgy. És én úgy akarok valakinek fontos lenni. – vállat vonok, majd jobb kezemmel erőteljesen tépem fel az ajtót és lépek ki a friss levegőre.
A nap már lemenőben van a szél pedig feltámadott, lágy, hűvös leheletével cirogatja arcomat és csillapítja a zúgolódó gyomromat. Vajon ha kiugranék mi lenne a sorsom? Gondolatom kiegészítéseként nézek is le a mélybe, aminek hatására kissé megszédülök, érzem ahogy a vér a fejembe száll de erősen kapaszkodok a korlátba.
- Miért ne engedhetnénk el mindent? Ha boldoggá tesz letörlöm azt a kurva alkalmazást.

Megforgatom a szemem, nagyon jól tudja, hogy erre nincs jó válasz. Nem, nem érte meg, mert lett belőle egy hatalmas veszekedés és valószínűleg még eszembe fog párszor, mikor egyedül vagyok, jutni a dolog, mert zavar. Közben megérte, mert új perspektívát adott arra, hogyan is állunk. De most komolyan, miért csinálok ebből ekkora ügyet?
Általában nem érdekel, ha azzal szembesülök, mások hogyan látják kívülről a tetteimet és mit vonnak le belőle, de Neithtől kifejezetten utálom hallani. Nem tetszik, amilyen színben lefest, amilyen kép és elképzelés él a fejében rólam, pedig valamilyen szinten igaza is van. Csak értené meg egy kicsit jobban, mit miért csinálok.
- Semmi nem történt vele, egyszerűen félreértettük egymást – néha nem ismerek magamra. Nem hazudok, de mind a ketten tudjuk, hogy ez nem is a teljes igazság. Tartom magam még pár pillanatig, aztán megtörök a rám pakolt nyomás alatt és egy kicsit engedek. – Soha nem akartam tőle semmit, ami kötöttséggel meg érzésekkel jár – ezzel lezártnak könyvelem a témát. Egy, majdnem két hónapig jól éreztem magam, kicsit kiszakadtam a mindennapjaimból, semmi más. – Tudhatnád jól, hogy téged soha nem kezelnélek így – teszem hozzá halkan, nehezemre esik, mert soha nem ment a bocsánatkérés vagy a beismerés. Ő is csak azért szedte ezt most ki belőlem, mert egyre rosszabbul és rosszabbul érzem magam miatta.
- Dehogynem érdekel, hogy ne érdekelne? – ilyenkor szívem szerint elkapnám és beleráznék egy kis józan észt. – De mit szeretnél hallani, erre mit kellene mondanom? – vágok vissza, na nem bántásnak szánom, de ha a csend nem felel meg, hát hadd halljam, mégis mi mást kéne mondanom.
Várnám, hogy folytatja, mi ütött belé, de most ő hagy válasz nélkül. Aggódva fut végig rajt a tekintetem, hátha valamit nem vettem észre, de azon kívül, hogy nincs túl fényesen, mást nem tudok megállapítani. Ennyire csak nem idegesíthettem fel, ennyire egy veszekedéstől, bármekkora súlya is van, nem lehet rosszul, nem?
Döbbenten nézek utána, szeretném elmondani neki, hogy mindig is ő állt a legközelebb hozzá, hogy úgy legyen fontos nekem. Mégis várok, tíz, kilenc, nyolc… és mégsem mondom meg neki. Miért? Nem tudom. Összekaparom magam és utána megyek, lassan lépek mellé és én is a korlátba kapaszkodok, nem tetszik, ahogyan nézeget lefelé, még eggyel közelebb lépek, bele a személyes terébe.
- Téged nem fog boldoggá tenni az a kurva alkalmazás – szeretnék kapni a lehetőségen, hogy töröltessem vele, de akkor már megint teljesen önző lennék, és a legjobb barátommal még sem lehetek teljesen, száz százalékosan önző. Vagy már így is az vagyok? – Mit szeretnél, mit csináljunk? – nyúlok ki, derekára csúsztatom a kezem és ha nem lök el, kicsivel közelebb húzom magamhoz. – Ne menj haza – a lemenő nap fényeibe burkolt épületeket nézem körülöttünk, elcsendesedek egy picit. – Nem akartam veszekedni – borzalmasan nehéz volt kinyögni ezt a pár szót, ezért inkább egyből terelem is a témát.
- Éhes vagy? Le vagy sápadva, enned kéne valamit – veszem ki a kezéből a cigit és beleszívok; nem értem, hogy tudod ilyen láthatóan szar állapotban is rágyújtani, én olyankor undorodok a füsttől.

~   ★

Elég nagy seggfej vagyok, amiért elvárom az emberektől a figyelmet a jelenlegi helyzetemben de nem hívom fel őket a rossz hírrel, magam cipelem a keresztemet és még nézőket is invitálok akik rosszul érzik magukat. Járna egy díj a remek rendezésért. Viszont Camilotól soha nem kértem semmi olyat, ami számára nem lett volna előnyös. Mindig tiszta lapokkal játszottam vele vagy az érzéseivel és még akkor is tartottam benne a lelket vagy magamban amikor nem vezetett semmire a közeledésünk.
- Aham, félreértettétek egymást vagy félre tetted? Nem mindegy. – a hangom nagyon élces, egyáltalán nem esnek jól a cselekedetei ráadásul ez a mostani féltékenységi roham is csak taszít tőle, pedig minden sejtem ragaszkodna hozzá ha Ő akarna engem. – Mással se akartál még soha. Nem unod még? – a hangom semlegesen cseng vissza a tökéletesre festett falakról, nincs benne megbántottság vagy remény, a harag sem lelhető fel benne. Már nem számítanak ez az apró dolgok, hiszen lassan de biztosan felfogom mindennek az okát. Nem akarok senkinek sem nyűg lenni a hátán, főleg nem most, mikor a legtöbb figyelemre és kedveskedésre lenne szükségem; egyszerűen csak a legjobb fiú barátomat akarom visszakapni még azon idők előtt mikor elkezdtük volna egymást kóstolgatni.
– Igazad van, engem sose kezelnél így Cami… ennél sokkal rosszabbul szoktál néha. És fáj, baromira. De valahogy fel kell szívnom a heréimet az orromig és férfiként kell viselkednem. Ezért van a Gindr, részben. – amúgy meg fiatal felnőtt vagyok és baromira kanos, és akadnak percek mikor már a jobb kezem bénasága nem feltételenül elégíti ki az elvárásaimat az állítólagos barátom pedig nem veszi fel a telefont, vagy elfelejt felhívni napokig így partnert kell keresnem. És akadnak szép példányok is, egyikkel sem tudnék komoly kapcsolatot kialakítani, de vannak lehetőségek. – Akkor miért engedsz el nagyon sok mindent a füled mellett? – olyanok vagyunk, mintha hullámvasúton utaznánk. Egyszer fent vagyunk a rózsaszín ködben és mindent tökéletesnek érzünk, vagy legalábbis én, a szüleivel találkozok meg én is beszélek róla a sajátjaimnak facetimeok alkalmával, majd bumm. Egyszeriben kezdünk lefelé száguldozni és ahogyan minden jó volt úgy fordul rossz irányba. Nem hallok róla hetekig, mással van és ezek után még Ő akar féltékenykedni? No ma’am. – Miért van az, hogy én nem lehetek féltékeny a partnereidre de te kivered a díszhisztit amiért letöltöttem egy jelentéktelen hülyeséget a telefonomra? A tinder is fent van, ha azon is ki akarsz akadni. Halmozzuk az élvezeteket. – hangom gúnyos.
Tenyereimet összecsapom, tapsot kiadva közülük majd inkább a kezeimet a támaszkodásra használom. Az első koktélom után a másnapot áthánytam, alig akartam kikelni az ágyból majd nagy nehezen volt annyi lélekjelenlétem, hogy felhívjam a bejárónőt, hogy hozzon élelmet a biztonság kedvéért. Mindenkinek azt mondtam, hogy másnaposság gyötör. Most viszont hamarabb tör rám a rosszullét, azt gondoltam holnapig még rengeteg időm van, de ahogyan a meleg és hideg felváltva futkározik végig a gerincem vonalán érzem, hogy valami nagyon nincs rendben. De a kinti levegő nagyon sokat segít, még akkor is ha megrészegít a szabadság gondolata és beleveszek az alattam lévő fekete mélységbe.
- Honnan veszed? Meg mi tenne engem boldoggá szerinted? – én tudom a választ, vajon Ő tudja? Vagy hajlandó velem is megosztani? Majd a halálos ágyamon az utolsó perceimben biztosan elmondja majd, addig meg próbáljak valahogy ellavírozni a kedélyváltozásai között. Mikor kérdést tesz fel csak megvonom a vállamat, jelenleg a hányás elkerüléséhez van kedvem mert nem akarom érezni a fémes ízt a számban, mégis mikor a derekamra csúsztatja kezeit és közelebb araszol hozzám úgy simulok karjaiba, mint hálás macska a gazdájához. – Nem megy le semmi a torkomon Cami; sokkal inkább kívánkozik minden vissza. – csak ha ételre gondolok érzem, ahogyan felfelé tör a sav és kiakarna jönni. – Nem megyek haza, három feltétellel. 1. Abbahagyod ezt a féltékenykedést, nagyon nem jó ez nekünk. 2. Pihenhetek egy kicsit. 3. Eljössz a legközelebbi Suckers próbára. – megvárom míg beleszív a cigibe, majd olyan ügyesen kapom ki ujjai közül, mintha sohasem lett volna ott. Mélyen beleszívok én is, bent tartom pár másodpercig és kicsit rosszul érint, hogy most nincs nálam nyugtató hatású töltelék.

- Nem… - kezdenék tiltakozni, hogy ez bizony nem így volt, csak valamennyire, de nem annyira, amennyire ő gondolja. Keresem az újat, jól érzem magam, aztán rájövök, hogy nem akarom, hogy bármerre menjen a dolog és elengedem. - nagyon vicces vagy – adom fel, nem tervezek egy másfél hónapos ismertséget tovább tárgyalni. – Mit unok? Én nem akarom, hogy ezeknek kapcsolat legyen a vége – vonok vállat. – Nem jelentenek semmit, pár hetek – nem tudom, miért teszem hozzá, mintha bármit is számítana az egész. Vagyis tudom, nem akarom, hogy Neith úgy érezze magát, mintha egy lapra helyezném ezekkel az idegenekkel, akik egy-két hétig érdekesek, aztán rájövök, hogy borzasztóan unalmasak. Ő nem az.
Köpni-nyelni nem tudok a következő verbális pofontól, lesütöm a szemem és igyekszek minél előbb kihipózni az emlékezetemből, hogy ezt valaha is mondta volna nekem. Neki fáj, nekem fáj, soha nem akartam volna őt bántani, mégis így alakult és sajnálom, de nem tudom mit tenni ellene. Soha nem mondtam, hogy ne szeretném (igaz, azt sem, hogy szeretem), ha pedig tudnám, miért menekülök úgy előlünk, mintha az életem múlna rajta, már elmagyaráztam volna neki is. Elmondaná nekem valaki?
- Mert nem tudok rá mit mondani. Nem tudom, mit vársz, mit mondjak, mit szeretnél hallani, nem tudok mit mondani, mert nem tudom. Mit akarsz, mégis mit mondjak? – sok dolog eszembe jut, mégsem érzem egyiket sem a nyelvem hegyére kívánkozni, és tudom, hiába kérdeztem most, ő sem fogja, nem tudja a számba adni a szavakat.
- Nem tudom! – csattanok fel kínomban, idegesen fújom ki a levegőt, elfordulok tőle pár pillanatig, hogy összekapjam magam. Nincs több hiszti, mert akkor neki lesz igaza. – Nem tudom, oké? – kelletlenül és kellemetlenül ismerem be, remélem, hogy annyira elkapja a hév, hogy nem jegyzi ezt meg. Nem tudom, mi ez a hirtelen féltékenységi kirohanás, valószínűleg az, hogy utálom a gondolatát, hogy mással van, de nem akarok belemenni. Így is meg úgy is vesztesen jönnék ki belőle.
- Onnan, hogy ismerlek. Mit kapsz belőle, fél napnyi boldogságot? Sosem fog igazán boldoggá tenni onnan senki – elkezdtem beszélni és most valamiért ömlik belőlem az ellenpropaganda. Nem tudom elképzelni, hogy bárkivel megtalálná a közös hangot egy dugáson túlra, mint ahogyan azt sem, hogy egyszer csak megjelenik valaki mással az oldalán. Akkor vége lenne a barátságunknak, és ezt ő is tudja.
Teljes sakk matt, nincs hová lépnünk, és ettől kínomban üvölteni tudnék. Itt van az ember, akiben talán a legjobban megbízok, tudunk mindent, legalábbis kilencvenkilenc százaléknyit egymásról, és ha összejövünk, már egyenes utat látok ahhoz, hogy egy napon majd többé ne beszéljünk, de ha nem jövünk össze, akkor idővel találni fog olyant, aki mindent megtenne érte, és akkor meg azért nem fogunk többé beszélni. Az élet nevetségesen igazságtalan.
A második kérdésen megpróbálok átsiklani, tudom nagyon jól, mi, vagyis ki tenné boldoggá, de erre mit lehet mondani? Nemet és sohát semmiképpen nem, és mi van, ha nem is soha? Mi van, ha egyszer majd úgy érzem, hogy mégis megéri kockáztatni?
Akaratlanul is elmosolyodok és közelebb vonom magamhoz, megsimogatom az oldalát. Kezdek megnyugodni azt hiszem.
- De miért, mi a baj? – nem értem a hirtelen hányingerét, nem volt soha a fejfájós-hányingeres, főleg nem a random hányingeres típus és biztosan nem terhes, vagy másnapos, szóval ezt is ki lehet húzni a listáról. Ennyire tényleg felzaklattam?
Figyelmesen hallgatom a feltételeit, az utolsón elvigyorodok; úgy érzem, mintha valami varázsütéssel visszatérnénk a békéhez, a szokásoshoz, a boldoghoz meg a biztonsághoz.
- Rendben van, azt hiszem, ezt tudom teljesíteni – egyezek bele, örülök, hogy véget vetett a veszekedésnek, ami amúgy is vakvágányon volt már az elejétől kezdve.
Hagyom ránk telepedni a csendet, legalábbis a viszonylagos csendet, mert New Yorkban sosincs csend, hallgatom, hogy veszi a levegőt, nem engedem el, szabad kezemmel a korlátot markolom, nézek a semmibe, míg elszívja a cigit és hagyom a testemet is megnyugodni.
- Gyere – húzom magammal befelé, előre engedem, bukón hagyom magunk mögött az ajtót. – Hol szeretnél pihenni? – megvárom, míg választ, majd odamegyek vele és rakok mellé egy plédet, meg az összes létező párnát, amit találok karnyújtásnyira. – Várj – megyek a konyhába egy nagy műanyag tálért, ami eredetileg főzésre lenne szánva, de ez a jól befogott „hányóstál”, amit azóta, mióta itt lakok, csakis annak használtam. Bulik után szokásos vendég az ágyban, amolyan biztonsági intézkedés.  A tállal együtt egy pohár vizet is hozok neki, mellé ülök, közel hozzá, odaadom neki a poharat, ölemben a hányóstál.
- A pizza nem lehetett, akkor én is rosszul lennék – mondom inkább magamnak, nem értem a hirtelen rosszullétet, és zavar. Mármint, furcsa. – Csendet szeretnél, alszol? – térek észhez, most róla szól a dolog, nem rólam. Amire csak szüksége van.

~   ★

Lemondóan sóhajtok majd megrázom a fejemet és inkább megtartom magamnak a mondani valómat. Nem éri meg több energiát belefektetni ebbe a beszélgetésbe, vitába, mert csak üres köröket futunk évek óta ezzel a témával kapcsolatosan. Én megbántom, mert megpróbálom valamennyire jól érezni magamat majd Ő bánt meg azzal, hogy féltékenykedik és eldob magától mert jól esik neki aztán kihúz ha kellek. Nos, most kellünk egymás életébe még akkor is ha nem mondom el neki az okát, amiért most kell nekem a társasága. Jelenleg nagyon vágyom arra, hogy ne legyek egyedül és ha Camival vagyok akkor úgy érzem minden rendben lesz.
- Nem várok el nagy dolgot tőled, egy két kedves szót esetleg, hogy a sarkadra állj és kijelents valamit. De igazad van, nem kell mondanod semmit mert nincs mit mondani. – érzem a hangjában a haragot, a tehetetlenség által előidézet dühöt de nem érdekel. Saját magunknak okozzuk ezt az egész kényelmetlen szituációt és csak akkor tudnánk végre megbékélni a dolgokkal, ha megemberelnénk magunkat és döntenénk. Én már párszor döntöttem, rengetegszer választottam az előttem álló srácot mások helyett, erről pedig ő sem igazán tud.
Rengetegszer mentem el randizni különböző emberekkel, voltak olyanok akik mély benyomást is tettek rám meg ott van a Suckers dobosa is, aki párszor kijelentette már érdekeltségét irányomban eddig mégsem adtam be senkinek sem a derekamat. Mert várok. És türelmes vagyok, és talán egyszer majd hatszáz év múlva végre megkapom amit szeretnék.
- Oké, elfogadom. – felemelem megadóan a kezemet, két tenyeremmel irányába majd megengedek egy halvány mosolyt. Nem tudok rá sokáig haragudni még akkor sem ha most kurvára megérdemelné, hogy itt hagyjam és ráparancsolnék, hogy gondolkodjon el a tettein. De nem teszem, talán több okból sem hagyom magára és mindegyik önös érdek. Nem szeretnék egyedül lenni, szükségem van a meleg ölelésekre és apró érintésekre amik most életet lehelhetnek elgyengült testembe. Talán fel is villanyoznák egy kicsit és nem a kemóra meg a kapott koktélra gondolna és mindent kiakarna dobni a testemből.
- Ezt nem tudhatod ennyire biztosan Camilo. Lehet megtalálom ott életem párját, vagy valakit aki előtte kell, hogy következzen. De oké, nem nekem való az a hely, a lenti részeimnek viszont annál inkább. – most használjam még ki az erőmet, ameddig tudom. Így is érzem ahogyan romlik az állóképességem, ahogy minden nappal gyengébbnek és fáradtabbnak érzem magam. Most is érzem, ahogyan az izmaim elernyednének legszívesebben és átengednék maguknak a mellékhatásoknak, és most az agyam is azt diktálja, hogy le kéne dőlnöm kicsit pihenni és regenerálódni, mert ha így folytatjuk az esténket akkor szükségem lesz minden erőmre.
- Semmi, semmi. Csak fáradt vagyok. – tudom, hogy el kéne mondanom neki min megyek keresztül de még a saját szüleimnek sem mondtam erről semmit, miért pont vele kezdeném el? Vagyis Camilo a legfontosabb számomra, nyilván meg akarok osztani vele mindent, de én magam sem dolgoztam fel ezt az egész betegség dolgot teljesen és nem kérek másnak a szánalmából. – Tegnap kirúgtam a hámból és kissé másnapos vagyok. – végül hazugságra adom a fejemet. Bár amennyire ismer engem tudni fogja, kilométerekről kiszagolja a hazugságokat.
Az arcát kémlelem miután elmondtam a feltételeimet és mikor Ő is elmosolyodik nem tudok ellenállni neki, gyengéden hozzá dörgölöm az arcomat majd felnevetek.
- Tudtam, hogy nem fogsz ellenállni a Suckers próbájának gondolatára. Nézheted milyen szexin állok a gitár mögött. – kacsintok rá egyet elég bénán, majd tovább szívom a cigimet egészen a végéig majd engedek az atyáskodásnak és befelé indulok az erkélyről. Még egyszer végig nézek a bíbor színű égen, és magam mögött hagyom a feketeséggel egyenlővé váló képzelgésemet. – A hálóban. – egyenesen a hálószobájába indulok majd eldőlök az ágyon és figyelmesen nézem, ahogyan körberak párnákkal majd viccesen jegyzem meg. – Nem vagyok terhes, nincs nagy pocakom, hogy ennyi párna kelljen.
Nevetek saját hülye megjegyzésemen, majd felhúzott szemöldökkel nézek utána ahogyan magamra hagy a szobában. Mikor visszajön csak megrázom a fejemet és összekuporodok az ágyán, ami az Ő illatában úszik.
- Feküdj ide mellém, aludni nem akarok csak egy picit lehunyom a szemem. – ha megteszi és csatlakozik mellém akkor felkúszok a mellkasáig és azon pihentem a fejemet egészen addig míg el nem nyom az álom, meg a fájdalom és a többi finomság, ami a testemben történik.

A legértékesebb dolog általában az orrunk előtt van, és engem most arra kér, hogy végre megerőltessem magam és kimondjam, amit hallani szeretne, amit mondanom kellene, de nem megy. Szeretném azt hinni, hogy ennyire egyszerű lenne az egész, csak kimondom végre és boldogan élünk, míg meg nem halunk, de ott settenkedik a háttérben az a vészjósló érzés, hogy mindennek vége.
Tiltakozóan ingatom a fejem, szentül hiszem, hogy nem fog senkit találni, aki majd bármiféle szerelmet, meg szeretetet ad neki és kelt benne. Szentül hiszem, mert ezt akarom hinni és a lehetőségét is teljesen elutasítom, mert nem lehet így. A szex részére inkább semmit nem reagálok, ki akarnám sajátítani szívem szerint és nagyon nem tetszik, hogy másokkal dug, de ez talán még a kisebbik rossz a kettőből. Ha erre vágyik, márpedig magamból kiindulva erre vágyik, most kell cselekednie, amíg még fiatalok vagyunk és minden remekül működik.
- Aha – fürkészem az arcát, nem tetszik, hogy hazudott és egyből kattogni kezd az agyam a rosszullétének a valós okán. Másnapos az anyám, meg a lónak a fasza, de nem Neith. Ő nem ilyen másnaposan. Szeretném számon kérni, mi is ez az egész, mert nagyon nem tetszik sem az, hogy kamuzik, sem az, hogy valamitől ilyen szarul van és az sem, hogy semmi indokot nem tudok kitalálni, mi okozhatja, de mára ennyi vita elég volt. Még az egész vitát is elég hamar elengedte, se ajtócsapkodás, se nagy üvöltözés, se drámai távozás nem történt, pedig ezek közül legalább egy jelen szokott lenni, ha összekapunk.
Átfut a gondolat a fejemen, hogy ennyi volt, besokallt és most miattam öli majd meg magát, és azért ilyen most, görcsbe ugrik a gyomrom, igyekszem elhessegetni, mondván, hogy ez hatalmas baromság és Neith nem az öngyilkos típus. De senki nem annak születik, nem? Viszont lehetetlen, hogy a halálba kergessem legjobb barátom, meg ez nem is indok rá, hogy leugorjon valahonnan, vagy felvágja az ereit. Akkora hülyeség, hogy eszembe sem jut megemlíteni neki a félelmeim, gyorsan a szőnyeg alá söpröm, de azért ott marad valahol az elmém csücskében.
Elnevetem magam a kacsintós-szexi megjegyzésén, örülök, hogy elcsitultak a kedélyek. Sokszor magam sem értem az állandó veszekedéseinket, de nem lehet mindig minden idilli.
- Tényleg nagyon szexin állsz a gitár mögött – a nyakába puszilok, mélyen beszívom az illatát.
- Biztos vagy benne? – vigyorgok rá, miután újból megnevettetett, finoman az alhasára teszem a tenyerem, oda, ahol tippelném, hogy lenne egy baba, ha nő lenne, pontosabban terhes nő, és megsimogatom. – Nekem úgy tűnik, mintha még rugdalna is – még pihentetem a kezem a testén pár pillanatig, majd finoman megpaskolom az oldalát (figyelek, ne a hasát, hátha helyben összehányja magát) és felállok.
- Jól van – mászok be mellé az ágyra és magamhoz ölelem, csak finoman, hogy ne szorítsam ki belőle a hányást, a hajába puszilok. Már a megjegyzéséből tudom, hogy ebből bizony alvás lesz, pillanatok alatt bizonyosodik be, hogy jól tippeltem. Egy ideig még ébren fekszek mellette, óvatosan játszok a hajával és a plafont nézem, gondolkodok a mai napunkon és azon, hogy mi miatt hazudhatott nekem és mégis mit művelt, amitől ennyire rosszul van.
Aztán engem is elnyom az álom.

~   ★