Megigazítom a ruhám szegélyét, miközben az elegánsnak nem mondható Queensi pub mosdójának tükre előtt álldogálok. Nézem a tükörképem, mintha Juliana Rose Monroe már nem is létezne, helyette valaki más köszönt vissza, akit még én magam sem ismerek, és talán soha nem is szeretnék megismerni. Ez a lány, annyira kétségbeesett, olyan tehetetlen, hogy az emberekben már csak szánalmat ébreszt, ha ébreszt bennük egyáltalán valamit. Az az ember ejtette rajtam a legnagyobb sebet, akit mindennél jobban szerettem és ezt talán soha nem leszek képes kiheverni. Még mindig, mai napig tisztán él bennem az az elegancia, ami mindig az életem része volt, a kifinomultság, a báj. Most is tökéletesen áll rajtam a combközépig érő fekete, pánt nélküli ruha, a hajam kifogástalan a sminkem tökéletes, de valami mégis hiányzik. Azok akik nem ismernek igazán nem veszik észre rajtam a változást, érzem magamon a férfiak tekintetét, tudom, hogy nem okoz gondot feltűnést kelteni még most sem, de árnyéka vagyok csupán önmagamnak. Veszek egy mély levegőt, még néhány másodpercig bámulom magam a tükörben, majd visszaerőltetem arcomra a mosolyt és kilépek a fények hangzavarba, idegen emberek társaságába, akik nem tudnak rólam semmit. Nekem pedig így jó. - Nézd már, a cicuska visszatért. lesújtó pillantást vetek a ma este megismert szőke férfi irányába, akinek a nevét már nem tudnám felidézni, de nem is akarom. Azért járok ebbe a számomra színvonalon aluli helyre, mert itt biztos lehetek abban, hogy nem ismernek, kétlem, hogy az itt bulizó emberek közül egyetlen egy is találkozott már a nevemmel valahol, vagy egyáltalán hallgat klasszikus zenét. - Ki kell mennem levegőzni. mérem végig még egyszer a férfit, aki különösebben helyesnek sem mondható és a pultról megszerzett sörös üveggel a kezemben megyek a kijárat felé. Régen a sört sem szerettem, most viszont...már ennek is egyre jobban kedvelem az ízvilágát... - Veled tartok cicaaa.... érzem ahogyan keze végig siklik a derekamon, egészen a fenekemig és hirtelen felfordul a gyomrom. Nem akarom, hogy velem jöjjön, nem akarom, hogy beszéljen hozzám, azt meg pláne nem szeretném, hogy hozzám érjen. Nem mondok semmit. Csak némán lépkedek a kijárat irányába, a zene egyre halkabban szól mögöttem, a tömeg is egyre kisebb. Érzem a friss levegő leheletét az arcomon, csupasz vállaimon és majdnem fedetlen melleimen. Hideg van, de nekem ez most kifejezetten jól esik. Felébreszt és egy kis színt varázsol az arcomra. - Nagyon rendes tőled, hogy elkísértél, de már vissza mehetsz. fordulok végre hátrafelé az árnyékként követő férfi irányába, akit látszólag egyáltalán nem érdekel, hogy mit mondok. Hátammal az épület hideg falának támaszkodom, nagy kortyokban gurítom lefele a keserű italt és próbálok nem azzal foglalkozni, hogy ez a gyökér, még mindig itt áll mellettem és úgy bámul, mintha arra készülne, hogy azonnal letépi a ruhámat. - Melyik felét nem értetted annak, hogy kopj le? felvont szemöldökkel pillantok rá két korty sör között, neki viszont kaján mosoly jelenik meg az arcán és két lépésnyit közelebb sétál hozzám. - Ugyan már cicus, te sem akarod, hogy elmenjek. de igen, baromira azt akarom, és iszonyatosan hálás lennék, ha, tiszteletben tartaná a kérésem. Azonban ahhoz nincs elég bátorságom, hogy mindezt a szemébe mondjam. Ellököm magam a faltól és a másik irányba sétálok. Csak van itt valaki rajtam kívül is. Megszaporázom a lépteimet, miközben igyekszem körbesétálni az épületet. A szőke hapsi hangosan káromkodva és ribancozva lépked utánam. Fellélegzem, amikor néhány lépésre tőlem egy férfi áll nekem háttal. Közelebb lépek hozzá és megveregetem a vállát. - Ne haragudj, van egy cigid? nem dohányzom, csak remélem, hogy így magamra tudom vonni a figyelmét és lesz esélyem arra, hogy a másikat végre lerázzam magamról. - Az enyém a kabátom zsebében maradt! próbálom felhívni magamra a figyelmét. - Légyszives... hajolok hozzá közelebb, amivel nagyrészt csak azt érem el, hogy megszédülök és meg kell kapaszkodnom a vállába, hogy ne omoljak a lábai elé. Az illata azonban megcsapja az orrom. - Hugo Boss? kérdezem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy idegennel ilyesmiről beszélni, úgy, hogy még az arcát sem láttam igazán.
Jó ideje hálásan tekintettem a munkában töltött extra órákra, amelyek néhány ügy kapcsán késő éjszakába nyúltak. Nem a túlóra kifizetésével járó plusz pénz miatt. Az adminisztrációval mindig naprakész voltam, a társaméval egyetemben, amit gond nélkül vállaltam magamra, hogy eggyel kevesebb alkalommal kelljen azon törnöm a fejem milyen kifogással maradhatnék tovább, távolabb az otthoni helyzettől. A semmitmondó, üres és látványosan kitalált magyarázkodásig sose akartam jutni, foggal-körömmel kuporgattam tehát össze a kezem ügyébe adható összes lehetőséget, hogy elkerüljem a valódi hazugságot. Nem, mintha ez számítana annak, akinek elméletileg kellene. Az extra órák címszaván, pedig nem az akaratomon kívül eső tevékenységet értem vagy legalábbis preferálom. A gyanúsított vagy az aktuális ügyben kulcsfontosságú informátor lekövetése, megfigyelése, amit a társam könyörög ki, addig se unja magát halálra egyedül az autóban még a jobb fajták közé tartozik a maival ellentétben. Önhibánkon kívül alakult az események, fulladt a két férfi találkozása lövöldözésbe és az egyik halálába, amibe közbe kellett avatkoznunk. A futás, az üldözés az esetek többségében hallgatólagos megegyezéssel rám maradt - illetve a döntéssel együtt járó, esetleges sérülések is, mint a jelenlegi. Közel egy órát kellett várnom a helyszínen a soromra, mire a mentős meg tudott vizsgálni és megállapította felkari zúzódáson, pár horzsoláson kívül semmi komollyal nem kell szembenéznem. Javasolta a kórház meglátogatását, de hála az égnek nem ragaszkodott hozzá, egy ajánlás volt, nem több, amit másnap is bepótolhatok, ha most nem akarom. Még szép nem akartam. A kórházakat, ha módomban áll messzire kerülöm és ezen nem változtatnak az odahaza váró körülmények. Nem ez volt az első, nem is az utolsó eset, hogy így jártam. Míg a bevonulásra egy udvarias nemmel válaszoltam, egy azt követő lódítással a holnapi kivizsgálást illetően, addig a társam által felcsapott ital ötletét egy miért is ne, kellemetlenebb érzést eredményező vállrándítással nyugtáztam. Rám fért. Az első. A második. A harmadik is, aminek a felénél leküdhetetlen késztetést éreztem, hogy rágyújtsak annak ellenére ezt már egyedül fogom befejezni. Mellékesben kicsit kiszellőztessem a fejem, kezd zsongani a benti tömegben. Az italt bent hagytam, az alátétet peremre tételével jelezve a csaposnak a szóbeli kaffantást megerősítve, hogy ne öntse ki, visszajövök még érte. Az öngyújtó lángjának belobbanó hangja, pedig kiérve mintha csak ingerelné a kátrányos tüdőmet. Türelmetlenebbül szívok bele, ami annyira jól esik majdnem káromkodással vezetem le. Vezetném le, ha nem érezném meg a figyelemfelkeltő kocogtatást a vállamon. Alig mozdítom a fejem a furcsán ismerősnek csengő hang irányába, nagy ívben nem is lennék képes rá, mert ebben a minutumban jövök rá, valószínűleg meghúztam a nyakam és nem kellene erőltetnem ezt a szöget. Elhúzom a szám, benne a még égő cigarettával és normálisan meg akarnék fordulni, amikor egyensúlyát veszti a nő. A karjára ráfogva próbálom megtartani, immár rálátással rendelkezve az arcára. Az enyémre meglepődést gyűr a felismerés, de a kérdés előbb facsar ki egy kényszeredett vigyort a helyzet komikumának adózva. Ez komoly? - Julie? - A vonásaimra nem ül ki, hogy valójában némi fájdalommal jár a belém markolása. Mértékét tekintve nem érte el a tűréshatáromat, így egyszerűen benyelem. - Öhm, igen. Megkapod a kért cigid, ha még a pontos nevét is eltalálod. - Ezúton fejezem ki a megszólításom apropójaként megejtett kérelmének furcsállását. Az emlékeim között hiába kutatok a szokás után, nem rémlik valaha is láttam volna rágyújtani és ami azt illeti, ebben az állapotban sem. A fogásomon változtatok vagy ha már képessé válik egymaga is megállni a lábain, akkor elengedem, amennyiben stabilnak ítélem az első másodpercben. A hecct egyértelműen nem gondoltam komolyan, a zsebemben lévő dobozért, pedig nem nyúlok. A rövidtávon komolytalannak ható vigyorkezdemény leomlik a helyéről. A szabad kezembe veszem át az égő végű szálat és az odébb lévő, eltéveszthetetlenül Julie-t bámuló fickóra téved a tekintetem. - Minden rendben van, ugye? - Az állammal bökök az idegen irányába, ami sokkal inkább a kérdésbe bújtatott állítás nyomatékosításaként szolgál, mint valódi érdeklődésként. Szemmel láthatóan, érzékelhetően nincs.
Az élet nem mindig fenékig tejfel, ezt kisebb nagyobb botlások árán tanultam meg az életemben. Például közel egy évtizedet éltem valaki mellett, aki igazán soha nem is törődött velem, azt hiszem. Ennyi év házasság alatt, megtanultam lemondani, a másik boldogságát előtérbe helyezni, bevallom nőiesen sajnos nem mindig jártam sikerrel, de próbálkoztam. Minden erőmmel azon voltam, hogy boldog legyen mellettem, amikor a kapcsolatunk kezdett vak vágányra futni, én még inkább próbáltam, de...nem voltam elég. Azóta viszont, hogy ismét enyém a szabadságom egyszerűen nem tudom, hogy mit kezdjek vele, hogyan építsem fel újra az életem, hogyan találjam meg önmagam. Jobban mondva találjak vissza önmagamhoz. Ez a hely, nem a legmegfelelőbb arra, hogy az élet nagy dolgain töprengjek, nekem mégis minduntalan vissza-vissza térnek gondolataim egyetlen szócska köré: Miért? A választ pedig még nem sikerült megadnom saját magamnak. Emlékszel, tizenhét évesen az volt a legnagyobb gondom, hogy anya nem volt hajlandó engedni, hogy házibulit tartsak, pedig már minden barátomnak volt saját partija. Ha azon az estén sejtettem volna, hogy az élet milyen kegyetlen tud lenni néha, csak legyintettem volna anyának. Azt hiszem erre viszont senki nem tudott volna felkészíteni. Mindenféle zűrös gondolatok kavarognak a fejemben most, pedig csak arra kellene koncentrálnom, hogy hogyan rázom le magamról azt a gyökért, aki szemmel láthatóan nem unja még, hogy a nyomomban van. Egyre jobban fázom, bőrömön a hideg érintésére borzongás szalad végig, de nem a kellemesebb fajta. Megszaporázom a lépteimet, két dologban reménykedve, hogy valakit nemsokára utamba küld a sors, vagy találok egy hátsó bejáratot ahol eliszkolhatok a férfi elől. Néma könyörgésem meghallgattatott, reménykedve kocogtatom meg a férfi vállát, abban bízva, hogy nem ignorál és felismeri a helyzet komolyságát, miszerint éppen zaklatni próbálnak. Szó szerint bele kell kapaszkodnom a férfibe, mert olyan gyorsan veszítem el az egyensúlyomat, hogyha nem teszem, biztosan összeroskadtam volna előtte. Miközben próbálok ismét megállni a saját lábamon kíváncsian fürkészem a jelenlegi stabilitásom arcvonásait. Talán a mai este elfogyasztott tequila mennyiségnek köszönhetően néhány másodperc késéssel sikerül csak összekapcsolnom a hangot az arcvonásokkal. Amint felismerem, az elmúlt napokban először jelenik meg őszinte mosoly az arcomon. - Neal! Nahát...szia! fonom át mindkét karom a nyaka körül, hogy átöleljem, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót próbálok produkálni, vigyázni arra, hogy az üvegemben maradt néhány korty sört ne borítsam rá. - öhm...Chesterfield? tippelek egyet csak a játék öröméért és körülbelül ennyiben ki is merül a tudásom ami a cigarettákat érinti. Miközben beszélek egyetlen pillanatra sem veszem le róla a tekintetem, nem gondoltam volna, hogy itt fogok találkozni vele, azt hiszem, amikor utoljára volt alkalmam látni őt még házas voltam. Megcsóválom a fejem kérdését hallva és fél szemmel a tőlünk néhány lépésnyire álló férfi felé tekintek. - Igen, minden rendben, csak menjünk inkább be jó? A hideg is kezd egyre kellemetlenebb lenni és őszintén, azt sem akarom, hogy miattam esetleg balhézzanak, a szöszi hapsi annyit nem ér meg. - Azt hiszed, hogy ennyivel elengedlek cicus? nem akarok foglalkozni vele, Neal társaságában nem hiszem, hogy aggodalomra lenne okom, de azért még egy utolsó pillantást vetek a férfi irányába és nagyon elegánsan beintek neki. - Egyedül érkeztél? Nem szeretnék sokáig lefoglalni ha várnak rád. pillantok rá ismét Neal-re. Az elmúlt másodpercekben már többet mosolyogtam, mint a válásom óta bármikor. Már akkor igazán kedveltem Őt, amikor hosszú-hosszú évekkel ezelőtt a nővérem párja volt, nem is értettem, hogy Monica mivel volt képes elcsavarni a fejét. Na jó, a szó szoros értelmében nyilván vannak rá ötleteim, de azokkal inkább nem szeretnék foglalkozni. - Sört? nyújtom felé az üveget aminek tartalma már igencsak megcsappant, de szívesen megosztom vele a maradékot amíg befejezi a cigit. - Emlékszel, arra a nyárra amikor együtt nyaraltunk? Közvetlenül azelőtt, hogy Párizsba utaztam volna. tartok egy kis szünetet, hogy átgondolhassa a dolgokat. - Egyik este, miután a nővérem elaludt, együtt lógtunk ki csillagokat lesni. Emlékszel? támaszkodom neki hátammal a hideg falnak. Milyen régen volt már és mennyire boldog voltam akkor.
Levegőre és nikotinra vágytam. Semmi másra. A társaság szerepelt talán a legutolsó helyen az igényeim között és az univerzum, a benne élők ezt nem meglepő módon, ismét figyelmen kívül hagyják. Fáradt vagyok a hadakozáshoz, a bosszankodáshoz. Lassan mérném fel a hátam mögül megközelítő nőt, ha a nyakatekert anatómia és a megbicsaklása nem szólna közbe, amit gyors felismerés követ. Érzékelhetően gyorsabb, mint az övé. A megjelenése szánt szándékkal kirívó, nem kell egyet, kettőt sem tippelnem hozzá nem egyetlen ital kedvéért fektetett energiát az előkészületekbe és később könnyen összekötöm a pontokat a látóteremben megjelenő férfival. A szemem sarkából vetem oda a pillantásom, csupán az észrevétel erejéig, amíg a két lábát elég erősnek érzi Julie, hogy megtartsák őt. - Szia, érdekes helyen futunk össze. – Derekát finoman meglapogatva viszonzom az ölelést a szabad kezemmel, az égő cigaretta parazsát távol tartva tőle. Az emlékeimben élő nőt elegáns ruhákban láttam többnyire, tudtommal ezekben a körökben is mozgott, összeegyeztethetetlen, hogy pont itt botlottunk egymásba. Nem rá jellemző a helyválasztás, de nem ítélkezem. Rég volt és a nővérétől hallottam a híreket. - Majdnem. – Finomul az arcomra kanyarodott vigyor, lezárásaként az érdektelen témának. A Marlboro színével egyezik egyébként is a doboz színe, tippnek nem volt rossz, amit mondott, csak épp lényegtelen. Második meglepetéseként az estének persze jelezheti komolyan gondolta… csak egyetlen logikus bökkenője akad annak valódi esélyt adjak erre. A kéretlen társaságról emelem vissza a tekintetem Julie-ra, ahogy hangot ad annak vissza akar menni a helyre, kimondatlanul helyben hagyva a másikat. - Persze, menjünk. – A csikket ledobom a földre és a fickó kérdésével nem törődve, eltaposom. A vállánál finoman megragadva húzom a befelé vezető irányba a társaságomat, ezáltal is növelve a kettejük közötti távolságot, ha az utolsó másodpercben meggondolná magát az önjelölt udvarló és tettlegességhez folyamodna, amit személy szerint nem várnék meg a megkezdett cigarettaszünetem befejezésével egy távolabbi ponton. A bemutatás egy közel száraz nevetést von maga után, ami a szájpadlásomnak tolul ahogy elnyomom. Minek tagadnám, hogy viccesnek hat tőle a szituáció? - A társammal, de imént lépett le, úgyhogy ne aggódj miatta. Te viszont együl vagy ismerősökkel..? – Ha a hanglejtéssel helyettesíteni lehetne a legyintés fizikai megnyilvánulását, ez lenne az, az első mondatnál. A bejárathoz érve előre engedem, az azt körbe ölelő embereket, pedig velük nem törődve hajtogatom félre, ha nem veszik észre magukat más is közlekedne. - Ezzel arra utalsz segítségre van szükséged a befejezéséhez? – Nevezhető utalásnak, nevezhető őszinte érdeklődésnek is az előbbi híján a visszakérdezés. Feltételezem nem ez az első itala, nyíltan nem kötöm az orrára, otrombán se, amiben nem vagyok biztos az az, hogy a korábbi jelenet után jó ötlet-e újabbhoz nyúlnia vagy a meglévő maradékához, ha ő maga egyedül jött a pubba. Lepislogok rá, ahogy a hirtelen hangulatváltásnak érzett nosztalgiázásba kezd és arra a lélegzetvételnyire szabott szünetre szükségem van a visszaemlékezéshez. Nagy körvonalakban csak van meg a fejemben, főleg az milyen rohadt meleg volt abban az időszakban és mindegy volt kinyitott ablaknál aludtunk vagy se. - Arra határozottan emlékszem mennyire megkönnyebbültem odakint volt némi légmozgás, bocs, férfimemória. - Töredelmesen vallom be egy tarkóvakarás kíséretében, hogy nem rémlenek részletek, ha arra kíváncsi majd hozzáteszem. - Arra viszont igen, hogy az volt az utolsó alkalom, amikor úgy igazán volt lehetőségünk beszélni és nem valami családbaráti összejövetel volt. - A pult felé veszem a lépteim, hogy elmarjam onnan az ott hagyott és ott is maradt italt, esetemben klasszikusan whiskey. Az ízlésem keveset változott az övéhez képest. - Hogy jutott ez eszedbe pont most? - Feltartom a poharat egy rövid koccintásra, amit kimondatlanul az újbóli viszontlátásnak címzek.
Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ismerőssel fog összesodorni a kiszámíthatatlan sors keze. Mondanám, hogy örülök, Neal felbukkanásának, ami önmagában igaz is, viszont azt nem szeretem, hogy ilyen állapotban kell látnia engem. Mert én nem ilyen vagyok, nem akarok ennyire elesett és szánalmas lenni, nem szeretném, hogy bárkinek is így maradjak meg az emlékezetében. Bár, talán már soha többé nem leszek a régi, nem tudom, hogy az a seb, amit ejtettek rajtam valaha be fog-e gyógyulni. - Eléggé érdekes igen... bár talán nem ez a legmegfelelőbb szó rá, mondhatnánk, hogy méltatlan? - Nem tudtam, hogy szoktál ide járni. mert nyilván, ha erről van tudomásom, akkor eszem ágában sincs itt megjelenni, éppen az lett volna a szándékom, hogy mindenkit elkerüljek, akit ismerek. Elegem van anyám „én megmondtam” stílusából, a nővéreim sajnálkozó pillantásából és biztos vagyok abban, hogy már a közvetlen környezetünkben élők is tudomást szereztek arról, hogy milyen szerencsétlen vagyok. A válás óta, minden egyes nap próbálom eljátszani, hogy rendben vagyok, nem viselt meg annyira a dolog, mint azt mások várnák, de igazából szarul érzem magam és az, hogy most ez Neal-nek is nyilvánvalóvá válhat zavar. Elvesztettem az önbizalmam, a hiúságom mellett a nőiességem is sérült...és szerintem ezt igazából csak az értheti meg, aki keresztül ment rajta. Időre van szükségem. Sok időre. Mindezek ellenére a mosoly az arcomon őszinte, nem is emlékszem már, hogy mikor volt alkalmam találkozni utoljára a férfivel, jól érzés látni őt, még úgy is, ha kissé zavarban vagyok az állapotom miatt. Már majdnem teljesen elfelejtem, hogy az imént még egy úriembernek nem mondható férfi követett árnyékként és ki tudja mi történt volna, ha Neal éppen nincs idekint. Látszólag viszont, a szőke férfi annyira nem bátor, hogy az erősebb nem képviselőjével is nagy legyen a pofája. Nem vagyok biztos abban, hogy az éjszaka hátrelévő részében nem fog még felkeresni, de egyelőre úgy tűnik, hogy megszabadultam tőle. Jobb kezemmel végigdörzsölöm a bal karomat miközben a bejárat felé sétálunk, most már kezd kellemetlenül csípőssé válni a hideg. Remélem, hogy nem egy erős tüdőgyulladás vagy megfázás lesz a leánykodásom eredménye. - Egyedül vagyok. pillantok rá - Vagyis most már veled, ha nem bánod. Ha már ilyen fura játékot játszik velem az élet, kihasználom az alkalmat, talán sikerül neki végre kicsit elterelnie a gondolataimat minden szarról, ami akaratom ellenére is folyamatosan ott motoszkál a fejemben. Átfurakodok a tömegen, érzem ahogy átfagyott végtagjaim kezdenek felolvadni a meleg hatására. - Segítségre? Nekem? Ugyan már... mosolygok rá kihívóan és belekortyolok az italba. Igaz, talán már nem kellene több alkoholt fogyasztanom ma, ha szeretnék a saját lábaimon hazamenni, azt nem is említve, hogy vajon a férfi milyen véleménnyel lehet most rólam. Felnevetek szavait hallva, a mai nap folyamán azt hiszem ez az első őszinte megnyilvánulásom. - A lényegre emlékszel. beszélek kicsit hangosabban, hogy a hangzavarban is hallhassa a szavaimat. A pulthoz érkezve felhúzom magam az egyik szabad székre, mutatóujjammal a fülem mögé igazítok néhány kósza tincset. - Az utolsó alkalom, amikor volt alkalmunk úgy beszélgetni, hogy nem lesték még legalább tízen minden mozdulatunkat. mert az én családomra jellemző a kíváncsiság, főleg a nővéreimre. Összekoccintom poharával az üvegem és mielőtt válaszolhatnék eltűntetek még egy kortyot a keserű italból. Még most sem értem pontosan miért éppen sörre esett a választásom. - Nem tudom...mostanában sokszor eszembe jut az az időszak. amikor még nem ment el teljesen az eszem és nem adtam házasságra a fejem. A teljes őszinteség viszont az, hogy bármiről szívesen beszélek most, még ha hülyének is néz, csak ne kérdezze meg hogy vagyok. Nem akarok több ilyen jellegű kérdést hallani, inkább beszéljünk arról, hogy milyen jól éreztük magunkat egymás társaságában. Vagy ne beszéljünk semmiről, bármi jobb, mint a hogylétemről mesélni. Egy évtizeddel ezelőtt ismertem meg Nealt, mai napig élénk él az emlékezetemben az a pillanat, amikor a főiskolás Monica az ő társaságában jött haza. Mindannyiunkat meglepett, egyrészről azért, mert hármunk közül, mindig ő volt az, aki a pasizást mellék tevékenységnek tekintette, szerinte ugyanis a férfiak csak elterelik a figyelmünket a fontos dolgokról, másrészről meg azért, mert ez a férfi itt mellettem iszonyatosan könnyedén megtalálta a közös hangot a család mindegyik tagjával. Leginkább velem. - Mesélj, mi újság veled? Még mindig bírod a nyomozók stresszes életét? kulcsolom össze lábaimat egymáson, és pillantásom egy másodpercre sem veszem le arcának fürkészéséről. Az elmúlt évek alatt csak annyiban változott, hogy sármosabb és férfiasabb lett, olyan vonásokkal, amikről nehéz levenni a tekintetet.
Nemlegesen intek a fejemmel a kijelentésre. - Másodjára vagyok itt, a környéken volt ügyünk viszont… nem tudtam, hogy ilyen helyekre szoktál járni. – Nincsen szúró vagy kérdőre vonó éle a hangomnak, nem várok vallomást, csak a tudomására akarom adni, hogy a figyelmemet messze nem kerülte el a dolog. Az ő esetében ez nem egy olyan apróság, ami elvész a többi hétköznapi dolga mellett, mint a lattéról áttérni valami másfajta kávécsodára. Ha akar védekezhet, félresöpörheti vagy kedve szerint reagálhat rá, de nem firtatom, érzékelhetően elengedem és egy halvány mosollyal biztosítom róla. Láthatóan a könnyed este ígérete miatt jött és nem tartozik elszámolással nekem. Az ég világért nem fogok beletenyerelni valamibe, ami nem az én dolgom. Akad épp elég, amivel meg kell birkóznom és előbb-utóbb eljutunk a ki hogy van kérdésekig, amikor be kell nyelnem az egészet. Igen, önzőn nem én leszek az, aki belekezd. Szerencsére – vagy épp nem – minden gond nélkül indulunk vissza a pub bejáratáig. Ha őszinte akarok lenni, egészen a tudatalattim legmélyéről, lett volna egy felszabadító érzés a stresszlevezető verekedésben. A simító mozdulatára kapok észbe valószínűleg a hideg rovására írható első sorban a kérés, az utána igyekvő pasas lemorzsolódott közvetlen, hogy társaságba került. A lépteihez idomulok gyorsaság terén. - Dehogy, örülök neki. Semmi kedvem nincs idegenekhez, főleg a kedves elhajtásukhoz. A cigi után valószínűleg hazamentem volna. – Bájcsevejnek, üres beszélgetésnek egy bizonyos szintű ismeretség kialakításához mi értelme van, ha három vagy négy kortynyi maradt már a poharamban? Főként ha egyébként sem vágyok más társaságára, de ezt eltemetem. Julie kellemes meglepetésként bukkant fel az imént. - Oké, oké, oké. – Megadással tartom fel békejobbként a bal kezem és finoman megcsóválom a fejem, hogy lássa a mozdulatot a válla felett hátrapillogva. A kihívóságából nem ragad át, az ívből viszont igen. - Nem kihívásnak szántam. – Nem bátorításnak. A magam részéről többet nem fogok inni, az autót nem fogom az utcán hagyni, így muszáj vezetőképes állapotban maradnom és ennek a mostani italom húz határt. Más esetben még egyre biztosan beneveztem volna, kisvártatva, felmérve milyen hatással van rá az eddig megivott alkohol, talán még egyre meg is hívtam volna a viszontlátás kontójára. Az est ezen pontján, az időbe belefér. Rohadtul belefér. „A lényegre” végülis igen. Félredöntöm az üstököm, félig tagadva a megállapítást. Megvárom, amíg helyet foglal a székén, de csak a soron következő koccintás után csatlakozom hozzá a mellette lévőn. - Akarod, hogy rákérdezzek.. ? – Ki se kell mondanom: a miértre. A hogyanra már megkaptam a választ, de inkább rábízom akarja-e folytatni ezt a vonalat, nem kell bő lére eresztenie mi legyen. Ő hozta szóba, a folytatás hangvétele miatt szúrom elsőként oda a gyors érdeklődést. Egy újabbat kortyolok a whiskey-ből. - És legutoljára mikor is volt? Vagy két éve, hogy láttuk egymást? – Nem tudom megmondani a keresztelő előtt vagy után volt, amikor a nővéréék vacsorára hívtak minket Nancy-vel együtt. - Arra emlékszem Eva férje lazán ráöntötte a vörösbort a fehér ruhájára, mindenki szigorúan magába fojtotta a röhögést, hogy ne érezze magát olyan rosszul és tavasszal volt. – Igyekszem összeszedni a részleteket, míg a nosztalgia könnyen visszatereli a gyomromra kelletlen érzést telepítő vizekre a gondolataimat. Valahogy minden rendben volt akkor, többé-kevésbé, de túllendültünk, megoldottuk valahogy a gondokat és fogalmam sincs hol vagy mi csesződött el. Vagy mit csesztem el – mert ez az egész egy kibaszott büntetésnek érződik. Egyfajta nemtörődömséggel vonom meg a vállam. - Ja, még mindig bírom. Amennyire utálom néha, annyira szeretem is, úgyhogy megtanultam kezelni. – Egy vigyorba fordult grimasszal folytatom. - Már amennyire lehet olykor, de mindenkinek van valami szar az életében, amit kezelnie kell. Panaszra nincsen okom. – Meg a f…t, csak megtartom magamnak. Az én problémáim, nekem kell velük foglalkoznom és az igazat megvallva… a legkevésbé sem akarom másként tekintsen akárki Ő rá vagy rám, a szennyest nem teregetem ki. Valamint épp eleget rágódom rajta azokban az órákban és percekben, amikor nem tudom mivel lekötni a gondolataimat. Tengert lehetne ereszteni belőlük. Azt a keveset, ami a poharam alján maradt kiiszom. Egy nagyobb korty a kettő helyett, az üveg, pedig halkan koccan a pulton. A csapos viheti is, ha akarja. Újratöltést nem kérek, egyszerű kézjellel adom tudtára. - Ami ellenben érdekesebb az én unalmas életemnél: milyen a filharmonikusokkal? Ez azért elég szép teljesítmény. Gratulálok hozzá! – Hallottam róla, persze. Másról is, de sejtem szeretné a ragtapaszt rajta hagyni, ha még ragad az akármennyire is a seben.
- Nem szoktam. rántom fel a bal vállam, mintha tényleg az első alkalom lenne arra, hogy ilyen helyen fordulok meg, mintha nem az lenne a szokásom mostanában, hogy ehhez hasonló helyeken rejtőzöm el a valóság elől és próbálom elterelni saját gondolataimat a mindennapok fájdalmáról. Nem kell tudnia senkinek, hogy mennyire vérzik a lelkem még most is, ennyi hónap után. Annak ellenére, hogy az életünk teljesen más irányba kanyarodott, tudom, hogy Neal nagyon jól ismer, tudja, hogy milyen nő vagyok valójában és bár nem mondja ki, biztos vagyok abban, hogy megannyi kérdés kavarog a fejében azzal kapcsolatban, hogy mi van velem. Abban is szinte száz százalékig biztos vagyok, hogy őszintén érdekelné a válaszom. Az ő tekintetében talán nem fedezném fel a sajnálatot és megvetést, amit a családom szemében látok minden egyes alkalommal amikor egyszerűen nem tudom elkerülni a velük való találkozást. - Ebben az esetben szívesen szórakoztatlak sziporkázó személyiségemmel. nevetek fel. Sziporkázónak a szó szoros értelmében nem mondanám magam, mostanában nem, de bármennyire is nem akartam, hogy ismerőssel sodorjon össze az éjszaka, neki kifejezetten örülök. Nem itt és nem ilyen szánalomra méltó szituációban kellett volna viszont lássuk egymást, de ha már így alakult, miért ne hozhatnánk ki belőle a legtöbbet? Mosolyogva próbálom leplezni a zavaromat, nem tudhatom pontosan, hogy milyen emlékek élnek a fejében rólam, de remélem, hogy ez a mostani kis incidens nem fogja eltorzítani azokat a szép pillanatokat amiket együtt éltünk meg. A lopott pillantásokat, a titkos sétákat, a beszélgetéseket. Mindig is szerettem vele beszélni, soha nem éreztette velem, hogy gyerekes vagyok. Mintha tizenkilenc évesen az embernek nem lehetne saját véleménye az élet dolgairól. Mert te még nem éltél annyit lányom, hogy tudd miről van szó. Kérdését hallva elgondolkozom. Akarom? Akarok már egyáltalán bármit is? Végül az üveget forgatva az ujjaim között ismét rá emelem tekintetem és megcsóválom a fejem. A tekintetemből viszont leolvashatja, hogy semmire nem vágyom jobban, mint arra, hogy valaki végre teljesen őszintén érdeklődjön. Bár mi nem találkoztunk már azt sem tudom, hogy mióta, mégis biztos vagyok abban, hogy pontosan tudja mi történt velem a közelmúltban, mert Monicának vagy Evának eljárt a szája. Ők sosem tudnak hallgatni, ha a kishúguk dolgairól van szó. Mert miért is kellene a magánügyem a sajátom maradjon? - Hmm... próbálom felidézni gondolataimban azt a napot, amikor utoljára találkoztunk azon a bizonyos családi találkozón. Igen, azt hiszem akkor volt az utolsó találkozó, amikor a kis Jamie első születésnapját ünnepeltük, tavasszal. Tisztán emlékszem arra a vörösboros akcióra, mert történetesen az a fehér ruha az enyém volt, nem kértem vissza. nevetek fel, ahogyan az emlékeim lassan kitisztulnak és látom magam előtt a jelenetet. Eva férje sosem titkolta, hogy kétbalkezes, de tökéletes társa a nővéremnek. - Akkor sem tudtunk annyit beszélgetni, amennyit mondjuk én szerettem volna. nem tehettem meg, hogy elszakítom a felesége mellől csak azért, hogy a kert végében sutyorogjunk. Egyikünk házasságának sem tett volna jót. Bár a mostani szituációt ismerve, azt hiszem az én ex férjem hidegen hagyta volna, hogy mit csinálok. Mint mindig. Már az is kész csoda volt, hogy el tudtam rángatni magammal, mert neki mindig minden fontosabb volt. Mégis én lettem a fő oka a válásunk. Mert én nem vagyok elég komoly, mert én nem értékeltem, mert én nem szerettem igazán, mert nem akartam gyereket szülni neki. Kiiszom a maradék sört is az üvegből, hogy a keserű nedűvel együtt visszanyeljem a könnyeimet is. - Én a magam részéről hálás vagyok a folytonos harcért a bűnözök ellen... érintem meg óvatosan a vállát. Szinte biztos vagyok abban, hogy nem könnyű a munkája, nagyon megterhelő lehet és nem utolsó sorban veszélyes is. - Arról nem is beszélve, hogy az egyenruha szexi. Még, ha a szó szoros értelmében vett egyenruha a te esetedben nem is létezik. mosolygok rá kissé kacéran. A sármjával szerintem soha nem volt gondban, személy szerint én kifejezetten szeretem a mosolyát. Azt a mosolyt, amikor nem csak ajkai görbülnek felfele hanem a tekintete is nevet. - Fantasztikus! vágom rá azonnal kérdésére a válaszom. - Hatalmas megtiszteltetés, hogy én lehetek a csapat legfiatalabb tagja, folyamatosan tanulok tőlük és imádom azt a csodát, amit együtt alkotunk. Tudod, a zene segít átvészelni a nehéz napokat. soha nem titkoltam senki elől, hogy mennyire szenvedélyem a zenélés, bár mostanában szünetet tartok ebben is, a szenvedélyem soha nem fog csendesedni. A háttérben felcsendül egy régi, ismerős, dal, a Scorpions örök klasszikusa, Im still loving you. Az eddig kezemben fogatott kiürült üveget a pultra teszem, széles mosollyal az arcomon, tekintetemben huncutsággal pillantok rá Neal-re. - Itt az ideje betartani az ígéreted! felpattanok ültömből és ha nem rántja ki kezét az enyémből tenyerem az övébe helyezem. - A szalagavatóm estéjén azt mondtad, ha nem lesz akivel táncolnom szóljak neked is jössz. Nos, akkor akadt néhány lelkes jelentkező...most viszont kifejezetten veled szeretnék lassúzni. ha már szórakozni vagyunk, akkor miért nem használjuk ki a helyet, a zenét és egymás társaságát arra, hogy jól érezzük magunkat?
Némán bólintok a vallomás hallatán és alkalmazkodom ahhoz, amit nem mond ki a vállrándítással. - És eddig mi a véleményed a hétköznapi emberek kikapcsolódásáról? Nem is olyan rossz, mi? – Hogy az imént épp laza hangvétellel dörgöltem az orra alá, hogy sznob? Ez a legkönnyebb, kényelmesebb módja eltekinteni attól, hogy távol áll az ismert világától a csehó és elkerülni, hogy szükségtelenül komolyabb hangvételt kapjon a beszélgetés. Elfuserált viszontlátás lenne, azonban nehéz azon egyensúlyoznom csak abszorváljak, ne tegyek fel a látható jelek után kényes témába tenyerelő kérdést. Újragondolás, túlgondolás. Ja, egy jó ideje ez a kettő az egésznapos programom és erőt kell vennem ahhoz, hogy félre tudjam tenni az asztalról a hangulatrombolást, mielőtt az, ő szavával élve, sziporkázásának kárára menne. A felajánlás gesztusát egy vigyorral értékelem és egy rövid vállszorongatással fejezem ki a köszönetem. A mai napot illető terveimet így vagy úgy, de keresztül húzták és még egy belefér, anélkül, hogy egy kicsit is bánnám. A múlton való merengésével nem lepett meg, a kiemelt emlékpéldával annál inkább, de nem a régi idők felidézésével. Az ember nem akkor kezdi el gyötörni magát velük, ha minden rendben van az életében és tökéletesen tudatában vagyok vele a nővéreinek jóvoltából, hogy váláson esett át. A részletek alapján egyelőre nem egy túl boldog nő képét rakom ki. Nem rám tartozik, azt oszt meg, amit meg akar, az ismeretségünk miatt azonban a kérdésen keresztül próbáltam biztosítani róla, hogy szívesen meghallgatom, ha beszélni szeretne. Az ellentétes érzéseit láttam a szemeiben tükröződni. Utalgatásokba nem kezdek, erőltetni sem fogom. A fejének megingatásakor tudomásul vettem a nemleges választ és egy néma „rendben”-nel zárok. A lehetőségnek nincsen lejárati ideje, ha később meggondolná magát. Automatikusnak veszem tudja. A gyerek említésére látványosan ül ki az arcomra a megvilágosodás, csettintés után kapok a halántékomhoz, ahogy azonnal el tudom helyezni az idővonalban a találkozót. - Beugrott. – Kurtán teszem hozzá, margószéli jegyzetként, verbális megnyilvánulásaként a felismerő mozdulatnak, mielőtt megszólalna. A ruha hovatartozását megmosolyogtam, most fújtatva nevetek fel. - Ez egészen úgy hangzott, mint egy tinédzser lány szerelmi vallomása. – Húzom a komolytalan megjegyzéssel. - Egyébként remélem nem bánkódtál a ruha miatt. Én hálás voltam az áldozati jelentért… kezdtünk túltelítődni a gyerektémától. – Ezt tudja, azt tudja, ezt így, azt úgy. Mindamellett érzékeny téma volt akkoriban, amit nem tártunk a nejemmel mások elé. A gondolaton, azon, hogy leragadjak a múltbéli problémánkon próbálok túllendülni és Julie az érdeklődésével voltaképp az újabbakon való rágódás felé terel tudtán kívül. Működő módszer végeredményben, azt akartam ne agyaljak rajta, nem? Ja, nem véletlenül mondják vigyázzon az ember mit kíván. A jobb profilomra mosolyt húz, egy szerényebbet. - Általában csak a nagy hírverést kapott eseteknél fejezik ki a hálájukat az emberek, szóval jó hallani. – Nem ezért csináljuk, csináljuk: az emberek hálájáért. Mégis jó, ha elismerik a munkánkat és tudom más szektorokban is rengetegen hasonlóan éreznek. Az egészségügyben, az oktatásban, a szolgáltató iparban a legnyilvánvalóbb példákkal élve. - Persze, mindent a köz érdekéért. Ha a felettesed azt mondja add el a tested, nincs választásod. – Kontrázok rá csuklóból és nem kevéssé szomjazom a témaváltást. Valaki régebben rendszeresen szóba hozta mennyire hiányolja a rendes egyenruhát… baszdki, erős ingert érzek egy mély lélegzetvételre és a viszont érdeklődéssel nyomom el, az utolsó pillanatban, hogy engedjek neki. Örömmel tölt el, hogy lelkesedést fedezek fel a gyors reakcióban és amiként a munkájáról beszél, egészen az utolsó mondat elhangzásáig. Apró bólintással nyugtázom. - Kemény munkával jutottál idáig, megérdemelted a helyet. Milyen gyakran vannak előadásaitok? – A klasszikus zene nem az én világom az igazat megvallva, fogalmam sincs a műsorrendről és arra nem akarok rákérdezni milyen nehéz napokra gondolt. Az este előzménye alapján nem bolygatom azt a vonalat, tiszteletből. Értetlenséggel sandítok rá, a tekintete láttán az az érzésem van meg fogom ütni a bokám a fejében forgó gondolatának köszönhetően. Az agyam hangosan kattogásba kezd az említetten: ígéret.. ? Feketén fehéren rám van írva elvesztettem a fonalat és mintha csak evégett fejtené ki, a fejfát vidáman kitűzve a síromra. A kezem nem rántom vissza, a sokktól kvázi megadom magam. - Miért vagyok száz százalékig biztos abban, hogy tisztában vagy vele az egy rövid lejáratú ígéret volt azért, ne érezd magad rosszul, ha nem kér fel senki és emiatt még aznap este ne rúgjon ki a nővéred? – Költői kérdésnek szánom, igazi választ nem várok rá, de két másodpercig még ülve várok, reménykedve abban talán megsajnál annyira meggondolja magát a tánccal kapcsolatban. A harmadik másodperchez érve szállok le a székről, kisfújtatva. - A tánctudásomért utólagos reklamációt nem fogadok el és csak egy tánc, oké? - Beadom a derekam, kételkedve benne jó ötlet volt-e. A táncnak sosem voltam rajongója, nem, mintha valamennyi esetben is rajtam múlt volna... és egyébiránt is vegyes érzéseket ver fel vele. Követem az általa megfelelőnek ítélt helyig és egyszerűen tartom fel a kezét, amivel az enyémet megragadta. A szabad balomat puhán a derekára fektetem. Ő szerette volna a lassút, hagyom, hadd kezdje el az ő ritmusában, alkalmazkodom.
- Egy alkalmat ki lehet bírni vigyorgok rá pimaszul. Érzem én a szavai mögött rejlő üzenetet, és nem hagyhatom ki, hogy vissza passzoljam ezt a magas labdát. Bár a fájdalmas igazság az, hogy mostanában túl gyakran járok ide vagy ehhez hasonló helyekre, sajnálatos módon lassan már a mindennapi életem részét képezi. Erről viszont nem akarok beszélni neki, de bármennyire is igyekszem elterelni a gondolataimat a vakvágányra került életemről újra és újra visszakúszik gondolataim közé, hogy mennyire szánalmas vagyok. Viszont értékelem, hogy Neal egyáltalán nem érezteti ezt velem, vagy azért, mert annyira nyomorultnak tart, hogy inkább meg sem említi vagy azért, mert ilyesmi meg sem fordult a fejében. Azért remélem az utóbbi. Mindenesetre örülök, hogy nem tapintatlan, és bár minden bizonnyal a nővéreimtől értesült a dolgokról mégsem támad be vele. Tiszteli azt, hogy nem azt szeretnék beszélni róla. Többek között ezért is volt mindig annyira nagyszerű és különleges a szememben. Bár nagyon fiatal voltam amikor Mona által megismertem, annyira mégsem voltam gyerek, hogy ne tűnjön fel milyen értékes ember. Hosszú évek teltek el anélkül, hogy egyáltalán találkoztunk volna, pedig... Mielőtt nagyon elmerülnék a mi lett volna lehetőségek tengerében megrázom a fejem, hogy vissza térítsem magam a jelenbe és teljes mértékben képes legyek figyelni. A jelenre, a társalgásunkra, őrá. - Hát elhiheted, a ruhák iránti szerelem felér egy tinédzserkori fellángolással. bólogatok meggyőzően de nem tudom magamban tartani a nevetést - Dehogyis! Életem egyik legjobb pillanata volt. Azóta is szívesen elröhögök rajta sógorommal a karácsonyi ebéd közben. A nővérem feje minden ruhát megért volna. nincs bennem semmilyen rosszindulat, nevezzük inkább testvéri csipkelődésnek. - Ne is mondd! Amióta gyerekeik születtek más sem hallok csak, hogy ideje félre tenni a karriert, ideje gyereket szülni, az én koromban már illene családot alapítani. Jelen pillanatban, sem lakásom, sem férjem nincs, nemhogy gyerekem. nevetek fel keserűen. Devonnal ellentétben. Hiszen ő nemsokára megkapja azt amire mindennél jobban vágyott. Csak nem tőlem. Talán az egész történetben ez fáj a legjobban. Fogalmam sincs, hogy egyszer leszek-e majd elég erős ahhoz, hogy tovább lépjek. A hirtelen őszinteség ami felszakadt belőlem egy pillanatra fájdalmas arcmimikát varázsol ábrázatomra, de mint minden alkalommal, most is próbálok túllendülni rajta. Ami történt megtörtént, bármennyire is szeretném nem tudok változtatni rajta. Most csak szeretném jól érezni magam Neal-el. - Az emberek idióták. ezen nincs mit ragozni. Nem értekelik azt ami van, sokuk számára minden teljesen egyértelmű. Például Neal munkája. - Kemény munkával és hatalmas áldozatokkal. de nem panaszkodom, mert szeretem, ez az életem, én a zenére születtem ez teljesen egyértelmű, továbbá a zene az, ami soha nem lesz hűtlen, soha nem hagy el és mindig itt lesz velem. - Eléggé gyakran. Rendszerint van egy műsorunk amivel utazgatunk, Amerika szerte és Európában is. Elég sok utazással jár. Ezen kívül meg néha vannak egyéni fellépéseim is, leginkább jótékonysági rendezvényeken. Egyszer gyere és nézd meg! ha jól emlékszem, nem a klasszikus zene kedvelője és én ugyan erőszakkal nem fogom rávenni arra sem, hogy megnézzen, de ha egyszer lesz hozzá kedve, tudja, hogy kit keressen. Nem titkolom, hogy arckifejezésének láttán igencsak jól szórakozok. Látszik rajta, hogy fogalma sincs róla miről beszélek és ez igencsak mulattat. Most már biztosan bánja azt a pillanatot amikor megveregettem odakint a vállát. - A nővérem miatt vagy miattam? ugrik magasba a szemöldököm, nem hiszem, hogy Monicat annyira zavarta volna, ha egyedül töltöm a szalagavatóm estéjét. Eszem ágában sincs elengedni a kezét addig, amíg az általam kijelölt táncparkettet el nem érjük. Neal Hammond ma bizony mindenképp táncolni fog velem. - Csak egy tánc... bólintok mosolyogva, miközben kezeimet átfonom a nyaka körül és belesimulok az ölelésébe. Olyan jó egy kicsit így lenni, elveszni karjai között, csak lépkednek a zene ritmusára, kizárni a külvilágot. Hosszúnak tűnő másodpercekig nem szólalok meg, csak átadom magam az érzésnek és a pillanatnak. Olyan közel simulok hozzá, hogy minden lehető távolság megszűnik kettőnk között. Tekintetemmel az övét keresem. - Mindig szerettem volna kipróbálni valamit. De sosem mertem. tartok egy kis szünetet mielőtt folytatom, és pillantásomat is elszakítom róla, hogy zavaromat leplezni tudjam. Ujjaimat óvatosan végigjáratom nyaka hátsó részén. Már a zenét sem igazán hallom, csakis rá figyelek, mintha mi lennénk az egyedüli emberpár a földön. Mintha nem lenne holnap. Kimondani viszont most sem merem, csak simulok hozzá, élvezem a közelségét és remélem, hogy ebben a pillanatban ő is ugyanarra gondol amire én.
Kezdőlap
Veszek egy mély levegőt, még néhány másodpercig bámulom magam a tükörben, majd visszaerőltetem arcomra a mosolyt és kilépek a fények hangzavarba, idegen emberek társaságába, akik nem tudnak rólam semmit. Nekem pedig így jó.
Az extra órák címszaván, pedig nem az akaratomon kívül eső tevékenységet értem vagy legalábbis preferálom. A gyanúsított vagy az aktuális ügyben kulcsfontosságú informátor lekövetése, megfigyelése, amit a társam könyörög ki, addig se unja magát halálra egyedül az autóban még a jobb fajták közé tartozik a maival ellentétben. Önhibánkon kívül alakult az események, fulladt a két férfi találkozása lövöldözésbe és az egyik halálába, amibe közbe kellett avatkoznunk. A futás, az üldözés az esetek többségében hallgatólagos megegyezéssel rám maradt - illetve a döntéssel együtt járó, esetleges sérülések is, mint a jelenlegi.