Olyan fajta vagyok, aki képes ébresztő nélkül, a saját bioritmusa szerint felébredni. Így ma reggel is egyszerűen felébredezek, csak tudom, hogy már nem álmodok. Valamint érzem, hogy az ablakon a gyenge napfény sugarai beáramolnak a szobába, egyenesen az arcomba. Grimaszolok, bár csukva vannak még a szemeim. Nem akarok felkelni és emiatt inkább az oldalamra fordulok, hogy a nem kívánatos fény ellen háttal legyek. A mozdulat következtében egyik karomat kilendítem magam elé. Aztán addig mozdítom amíg kellemes pozícióban nem lesz. A kellemes pozíció pontos leírása testrész, de nem a sajátom. Még egy kis tapizás után megállapítom, hogy nagyon is valakinek a vállát, karját sikerül kitapogatnom és a derekánál átölelnem. Még így, félálomban elmosolyodok, hiszen olyan kényelmes az ágy a partnerem pedig olyan puha… Közelebb húzom magamhoz és kedvem lenne még órákig így feküdni. Ám ekkor az agyam elkezd ténylegesen felébreszteni, s bevillan pár emlékkép a tegnap estéről. Egy zajos, nagy tömegű buli az egyik… Bárban? Discoban? Határozottan nagy volt a tömeg. Majd egy villanás következik. Emlékszek, hogy beszélgettem lánnyal, akivel aztán csókot váltottam és… Ittunk. Újabb villanás. Felszedtem. Vagy ő szedett fel engem? Ettől a ponttól már totális képszakadásom van. A kérdés elgondolkoztat, a bizonytalanság meg még inkább, mi arra sarkall, hogy csakugyan kinyissam a szemeimet. A hirtelen támadt világosság egy percre elvakít, a kezemet a szememhez kapom. Kidörzsölöm a maradéknyi álmosságot is a szemeimből, ásítok, majd végre megnézem, hogy hol vagyok, kivel vagyok. Hosszú szőke hajfürtös az illető, kerek domborulatokkal, már amennyi fedetlen bőrfelület kilátszik a ránk terített takaró alól. Ezek szerint egy nőszeméllyel sikerült tegnap este lefeküdnöm. Sóhaj tör fel felőlem ahogyan a hátamra gördülök, meg egy szitokszót is elmormogok az orrom alatt. Már megint sikerült egyéjszakás kalandba bonyolódnom? A nőre pillantok és rájövök, hogy még csak a neve se nagyon rémlik. Mit is mondott… J… Ju… Julia-nak hívják? Nem, Juliana? Akárhogy is, úgy néz ki még alszik, ami miatt gonoszság lenne felébreszteni, de nem vagyok az a srác, aki csak úgy szótlanul távozik szex után, legyen az bármilyen. - Ö… Jó reggelt Aranyhaj, te álomszuszék – szólalok meg kedvesen, megpróbálva nem kínosan vigyorogni rá. Kezemet az arcához érintem és gyengéden megsimogatom, hátha szépen felébred és nem fog lekeverni nekem egy pofont vagy rám ordítani. Ugyanis volt már olyan reggeli köszöntőben is részem.
Nem hiszek a véletlenekben. Azért vagyunk ott, ahol vagyunk az életünk bizonyos időszakaiban, mert a dolgoknak úgy kell megtörténniük - nincs más oka.
Azt hiszem nem véletlenül mondják, hogy aki egyszer elindul lefelé azon a bizonyos lejtőn annak már nincs visszaút. A különválásunk óta, amióta szembesültem a ténnyel, hogy ennyi volt, nincs tovább, amióta a szívembe hatolt az érzés, hogy lecseréltek...nem vagyok önmagam. A zene jelentett mindent, most viszont már arra is képtelen vagyok, hogy egyáltalán rápillantsak a sarokban pihenő csellóra. Még mindig szállodában élek, pedig már hosszú hetek telt el azóta, hogy kiköltöztem és bár megtehetném mégsem voltam képes még lakást venni magamnak. Azt hiszem erre nem állok még készen. Álmomban a gyönyörű vörös ruhámat viselem, ami tökéletesen kiemeli az alakomat, de mégis sejtet és még nem megy át utcalány stílusba. A színpad közepén állok, a fények tökéletesen világítanak, a nézők pedig szinte lélegzetvisszafojtva bámulnak rám. A cselló már annyira az életem része lett, hogy nélküle el sem tudom képzelni a létezésem. Elmosolyodok és a hangszer a kezemben szinte életre kel. Elegáns kézmozdulatokkal táncoltatom a vonót a húrokon, kettejük játéka pedig csodálatos dallá szövődik. Imádom ahogyan a hangokból zene születik, ahogyan a hangszer segítségével megszületik egy történet. Minden annyira tökéletes, olyan jóleső érzés...csak egy valami nem stimmel...az iszonyatos fejfájás, ami minden hang után egyre csak erősödik. Ez nem szokott előfordulni. Nyugtalanul mocorgok a puha matracon és magamra húzom a takarót, kissé hűvös ez a reggel. Gyengéd karok fonódnak derekam köré, érzem a mellettem fekvő melegségét, bőrének illatát. Ismerős ez a szituáció mégis annyira idegen. Egy pillanatra elhiszem, hogy minden a régi, hogy az a férfi fekszik mellettem akivel le akartam élni az életem, hogy ő von meleg és védelmező ölelésébe. Egy másodperc erejéig elhiszem, hogy minden rendben van és az utóbbi hosszú hetek történése csak álom volt. Elhiszem, de csak éppen annyira időre, hogy a felismerés és értetlenség ismét fájdalmasan hasítson belém. Emlékképek kúsznak fejemben. Elfogyasztottam néhány pohár bort mielőtt taxit hívtam. Emlékszem a fekete csipkés ruhámra. Aztán a zenére, a fények játékára, arra a rengeteg emberre aki körülöttem volt. Valamiféle szórakozóhelyen lehettem. Szinte már görcsösen próbálom csukva tartani a szemem, mintha az segítene emlékezni. Emlékszem egy srácra...ittunk, táncoltunk, csókolóztunk és még többet ittunk. Nem nyitom ki a szemem, abban reménykedek, hogy a mellettem fekvő idegen elmegy és nem kell szóba állnom vele. Azt sem tudom mit kellene egyáltalán mondanom, majdnem egy évtizedig férjnél voltam, nem nagyon tudom hogyan kellene reagálnom ebben a helyzetben. Annyi biztos, hogy kellemetlenül érzem magam és ez még az iszonyatos fejfájásnál is rosszabb. Távol áll tőlem a kalandozás és mindenféle ismeretlenekkel való összebújás. Érzem ahogyan meleg ujjaival végig simít az arcomon, nem mondom, hogy nem jóleső érzés, különös, de igazából jó egy kis gyengédséget kapni. - Aranyhaj? nyitom ki óvatosan a szemem és kissé félve keresem az ismeretlen férfi tekintetét. Még a nevére sem emlékszem. - Annyira jó voltam, hogy már becenevem is van? hunyorítok, mert a redőnyön átszűrődő fény sérti a szemem. Vicces akarok lenni, de aztán lehet, hogy éppen az ellenkezőjét sikerül elérnem. - Neked is jó reggelt....öö... próbálok emlékezni, de sehogy sem ugrik be a neve. - Jack? tippelek, mert amúgy tényleg fogalmam sincs, hogy mi a neve. Amennyire csak a takaró engedi begubózok alá, hogy csak a két karom és a fejem maradjon fedetlen, nem mintha nem látott volna meztelenül...de ha szerencsém van talán nem is emlékszik már. - Kávét? De nem akarlak feltartani, nem hittem, hogy melletted fogok ébredni. Vagyis, azt hittem lelépsz... abban bíztam, hogy egyedül leszek, de ha már itt van és ilyen szépen néz rám csak nem fogom kidobni a lakosztályból.
- Á, én azért még nem mennék bele ilyen feltevésekbe! – nevetek a kérdésén, mely egyúttal megmosolyogtat. Az este eseményei még homályos, kesze-kusza képek a számomra, olyan történések fonala melyet még ki kell gubancolnom. Emiatt nem lenne bölcs döntés egyből megállapításokat tenni, milyen is volt a szex, ki mennyire volt lepedőakrobata az ágyban. Persze talán az illem vagy a kedvesség azt diktálná, hogy bólintsak rá és mondjam, hogy remek volt. De nem szeretnék hazudni, ha netán az igazság más. Illetve általában magamat szoktam fényezni. - Aranyhaj, mert ahogy látom szőke hajszíned van, amin a reggeli nap fénye úgy csillan meg, mintha az egész olvadt aranyként vonná körbe szép arcodat… - magyarázom meg a sebtében reá aggatott becenevet, nem restelve, hogy közben még mosolyogva bókoljak is neki. Nem vagyok költő, csak egy kis üzlet tulaja, így nem fog tőlem ódát hallani a látványáról, ahogyan látom őt, az ágyban feküdve mellettem. Nem is vagyok már kamaszfiú, hogy egyből szerelmet valljak, nem, szerelemről itt nincs szó. Csupán nem vagyok vak és az én szememben az arcvonásai alapján szépnek tűnik. - Általában rólam szokták mondani a partnereim, hogy nagyon élvezték a velem töltött estét – vigyorgom, fényezve önmagamat is. Miért is ne tenném? Tisztában vagyok a képességeimmel, meg a sármommal, melyeknek kevesek tudnak teljesen ellenállni. Viszont az kicsit elvesz a jókedvemből, hogy ő, ahogyan lebuktatja magát, teljesen elfelejtette a nevemet, pedig biztosan bemutatkozással indult ez az egész. Ajkaimat lebiggyesztve szomorúan rázom meg a fejemet. – A-á, nem talált! Bár közel volt. De akkor újra bemutatkozok. Nick vagyok, Nick Campbell – mondom el a teljes nevemet, szélesen rávigyorogva miközben végigmutatok magamon, a fejemtől a mellkasomon át egészen a derekaimig, utóbbi testrészemet a takaró eltakarta. - Szolgálatodra, avagy a volt szolgálatodra – teszem hozzá, rákacsintva. Még egyszer átfutom az emlékeimet az elmúlt bő tizenkét órával kapcsolatban, megpróbálva visszaemlékezni az ő nevére, hogy tényleg jó sejthetem-e, hogy az övé J-vel kezdődik. Arra jutok, hogy ez száz százalék és pár pillanat múlva csak megállapodok annál, hogy Juliana lehet a neve. - Te viszont Juliana vagy, igaz? – kérdezek rá, csak a biztonság kedvéért. Ez a név illik is hozzá, továbbá az emberek nevére, amiket meghallok vagy amiken bemutatkoznak nekem, jól szoktam emlékezni. - Á, nyugi. A múltban már mondták nekem, hogy nem engem gondoltak az ágyba – legyintek a dologra egy vállvonogatás kíséretében. Nem ráz meg az információ, végtére is random egyéjszakás kalandunk volt, nem is ismerjük egymást igazán. Ami viszont a lelépés gondolatát illeti, az kicsit megráz. Hát milyen férfinak gondol? Nem vagyok bunkó, faszfej, aki csak elveszi azt, amit akar és sose ad semmit. Én az egyéjszakás partnereimmel is tisztelettel bánok. – Nem szoktam csak úgy szótlanul lelépni. Mindig megvárom legalább a „Köszi! Viszlát, legyen szép napod!” részt – mosolygok rá újfent, immár felülve. Aztán úgy fordulok, hogy mégiscsak háttal legyek neki, mikor a takaró rám eső részét lehúzom magamról és kikelek az ágyból. Az cseppet se zavar, hogy láthatja a meztelen hátamat és fenekemet. Tudom, hogy hátulról is nagyon vonzó személy vagyok, így nyugodtan nézhet, ha akar. Meg ha ő is el akarja már hagyni az ágyat és felöltözni, akkor amúgy is úgy az illendő, hogy én háttal vagyok neki. A ruháimat hamar észreveszem a padlón szanaszét elhajítva. Legelőször az alsómért nyúlok és gyorsan azt kapom magamra. – Egy kávét szívesen elfogadnék, köszönöm – jut eszembe válaszolni a kérdésére, mikor már a farmeromat húzom föl, még mindig háttal állva neki. – De tudod, akár én is elkészíthetem, ugyanis történetesen értek a barista munkához… - ajánlanám fel, hogy én is megcsinálhatom, ám ekkor jut el a tudatomig, hogy az ágy idegen. Nem, az egész szoba idegen, most, hogy megnézem a környezetemet. – Ó… Ez nem is az én lakásom! – mondom ki az egyértelmű tényt, egyik tenyeremmel a homlokomra csapva. – A te lakásod? – kérdezem meg, még mindig nem nézve feléje. Közben már a sliccemet húzom föl és a nadrágom gombját is begombolom. Már csak a zokni és a cipő hiányzik a lábamról, na meg a póló a felsőtestemről. Egy közeli széknél meg is találom a zoknijaimat, amiket szintén igyekszek gyorsan felhúzni és néhány pillanat múlva a fekete pólómat is sikerül megtalálnom. A telefonomat ugyan hol hagyhattam? Viseltem bőrdzsekit? Biztos volt rajtam a dzsekim is és benne kell, hogy legyen a mobilom, a pénztárcám, a kulcsaim… Az ilyen spontán vad éjszakák negatívumai, hogy utána mindig keresheted a szétdobált holmijaidat. - Őszintén bevallom, hogy kicsit késésben vagyok a munkahelyemről – jegyzem meg, bár azt nem teszem, hozzá, hogy „mint mindig” vagy, hogy „de amúgy én vagyok a tulaj ott”. Azért a munkámat nem szoktam ennyire keverni a magánéletemmel. – De egy kávé meghívást sose utasítok vissza, pláne nem egy ilyen nőtől, mint tőled… Most már szabad újra rád pillantanom, vagy érjem be a nappal és az árnyékoddal és szerezzek magam kávét? - kérdezem meg, miután a pólót is magamra kapom és a vállam fölött hátrapillantok feléje, hogy ha ő meg felém néz egy csibészes vigyorral ajándékozhassam meg.
Nem hiszek a véletlenekben. Azért vagyunk ott, ahol vagyunk az életünk bizonyos időszakaiban, mert a dolgoknak úgy kell megtörténniük - nincs más oka.
Az éjszaka történtek flashback szerűen ugranak be elmémbe, de még most sem teljesen világos vagy tiszta, hogy mi is történt pontosan. Illetve végig nézve magunkon és a földön heverő szétszór ruhadarabokon eléggé nyilvánvaló, hogy mi történt, inkább a hogyan-ja a kérdéses. Jó lenne, ha egy kicsivel több információ birtokában állnék. - Köszönöm... azt hiszem. Halvány pír jelenik meg arcom mindkét oldalán szavait hallva. Régen nem bókoltak már nekem bármilyen formában s ha bár nem hiszek teljesen szavainak mégis jól esik ilyeneket hallani. Végül is, nem lenne kötelessége ilyesmiket mondani nekem, ahogyan az sem lett volna elvárás irányába, hogy megvárja az ébredésem. Nyugodtan megtehette volna, hogy elmegy, és az, hogy nem tette sokat elárul róla. Azt hiszem én a helyében megpróbáltam volna a lehető leggyorsabban lelépni. Ez sokat elárul rólam. - Ha szeretnéd ezt hallani tőlem, akkor mondhatom. De az igazság az, hogy nem sok mindenre emlékszem. mosolyodom el halványan, kissé szégyenkezve. Igaz, hogy a házasságom alatt sem vetettem meg az alkoholt, de mindig tudtam, hogy hol a határ és soha nem léptem át, mostanában viszont sajnos nagyon sokszor megteszem. Hasztalannak, átvertnek és értéktelennek érzem magam. - Ismételten ne haragudj, valamiért a Jack ugrott be elsőnek. igazából csak tippeltem, egyáltalán nem emlékszem arra a részre amikor bemutatkoztunk egymásnak. - Illendő ilyenkor azt mondani, hogy örülök az ismeretségnek? pillantok rá zavartan mosolyogva. Annyira kizökkentem már az ilyen dolgokból, hogy nem is igazán emlékszem, hogy hogyan és mit csináltam. Az elmúlt közel egy évtizedben természetes volt, hogy csak a férjem létezik nekem...ahogyan kiderült csak számomra volt természetes. - Juliana Aranyhaj Monroe,személyesen. mutatkozom be és jól esik, hogy legalább a nevemre emlékszik, ha másra már nem is, ez is több, mint ami nekem megmaradt a fejemben egyáltalán. - Nem úgy gondoltam. Ha ez megnyugtat egyáltalán senkit nem képzeltem az ágyamba. abba már inkább már nem is gondolok bele, hogy vajon mennyi partnere lehetett már csak az elmúlt időszakban, nagyon úgy tűnik, hogy rutinosan tudja kezelni már ezeket a helyzeteket, csak azt remélem, hogy ennek az éjszakának nem lesz semmilyen nemi betegség a következménye. A gondolatra kissé elborzadok, de megpróbálom elhessegetni az ilyesfajta gondolatokat a fejemből, nem kérdezhetek rá, hogy : na és, szoktál védekezni? Megcsóválom a fejem és inkább visszakormányzom elmém a jelenbe. - Köszi. Viszlát, legyen szép napod? Tényleg? kuncogok magamban. Hát fogalmam sincs igazából, hogy mit szoktak az emberek ilyenkor mondani, de megmosolyogtat a gondolat. Néhány hosszú másodpercig mozdulatlanul fekszem az ágyban és tekintetem végigjáratom meztelen testén, legalább ennyi emlékkel gazdagodjak, ha minden más egyelőre még homályos. Amikor már kezd kínossá válni a mozdulatlanságom, szorosan magam köré csavarom a takarót és a ruhásszekrényig sétálok, hogy magamra vegyek valamilyen ruhát. Kislányos zavaromban és a nagy kapkodásban az első virágmintás ruhába bújtatom magam, ami legelöl van a kupacon. - Hát valami olyasmi... tornázok magamra egy fehérneműt, hogy azért mégis legyen valami a ruhám alatt - Ez egy hotelszoba, a Four Seasons-ben, jelenleg itt lakom... bár megtehetném, hogy lakást vásároljak vagy legalább béreljek magamnak egyelőre még nem állok rá készen, azzal az egész olyan végleges lenne, és magányos. Megpróbálom felhúzni a hátamon a cipzárt, szavait hallva mosolyogva pillantok az irányába, tekintetünk néhány másodpercig találkozik. - Ha már úgy is késel, nem számít egy kávényi idő nem igaz? megfordulok, hogy a félig felhúzott cipzárt és a félig fedetlen hátam láthassa. - Rendelek a szoba szerviztől két kávét és valami reggelit, felhúznád neked a cipzárt? pillantok hátra a vállam fölött, hajamat pedig előre húzom a vállamra miközben a segítségére várok. - Valószínűleg mindenki ezt mondja, de nem igazán szoktam ilyen kalandokba keverni magam és nem nagyon tudom mit kellene csinálnom vagy mondanom. Közel tíz évig házas voltam, kiestem a gyakorlatból. nem érzem úgy, hogy magyarázkodnom kellene, de azért szeretném, hogy tudja, alapjáraton nem vagyok ennyire fura...legalábbis azt hiszem. - Te emlékszel valamire az elmúlt estéről? vagy csak én voltam totálisan, emlékezetvesztésig kiütve?
- Á, ezzel így keresztülhúzod a számításaimat – szomorodok el, persze nem gondolom ám komolyan. Amiket ezek után mondok szintén csak poénkodásból szaladnak ki a számon, ezzel javítva a szobában lévő kínosságot. Hogy egyikünknek sem tiszta milyen spontán vad éjjelt tölthettünk együtt. - Mert így hogyan fogom tudni, hogy megtartottam-e az arányomat? Vagy javítottam-e? Remélem, hogy nem rontottam… Nemlegesen megcsóválom a fejemet a kérdésére, habár közben mosolygok. Ismeretlen ismerősök vagyunk a másiknak, mi elég kényes/kínos helyzet, hogy az elme nem emlékszik, de fogadom, hogy a test igen… Viszont nem tudom azt mondani neki, hogy nem örülök annak, hogy megismerhettem. Nem minden nap történik az, hogy így, meztelenül, ágyban feküdve teszek szert új ismertségre, mely még kecsegtető lehetőségeket is hordoz magában. – Nem hiszem, hogy illendőnek lehetne nevezni – válaszolom és amikor ő is elmondja a teljes nevét, becenevestől, széles vigyorral mosolygok rá. – Tudtam én, hogy illik hozzád az a becenév, Juliana! Kiáltom, kicsit diadalmasan miközben fejben a nevét ízlelgetem újra, most, hogy már biztosan tudom, hogy így hívják. Juliana Monroe… Szép a csengése. Legyintek a magyarázatára. - Nem sértődtem meg. És ha valóban nem gondoltál senkire, akkor… Az azt hiszem némiképpen még a javamra is szolgál, nem? – kérdezek vissza, félmosollyal az arcomon, ami aztán hamar eltűnik onnan. Mert magamról viszont már nem tudok őszintén, avagy nyíltan úgy nyilatkozni, mint ő. Nekem ugyanis van egy lány, aki néha-néha az eszembe jut és vele együtt pár emlék, mely most már a múlt… De ilyenkor mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy a lány is már a múlt, akivel már néhány hete nem vagyok együtt. Erre mindig emlékeztettem magam, hogy az exem és inkább a jelenemre fókuszálok. Ahogyan most is. - Tényleg. Gimis koromban megesett, hogy egy ilyen után – mutatok magamra, a meg az ágyra, az egész helyzetre, egy kis kört írva le a levegőben miközben mesélek. – Eleresztettek csupán ennyi szóval. Arra már nem emlékszek, hogy a csaj nagyon szégyellte-e a dolgot vagy egyszerűen csak túl tapasztalt volt már a dologban… Hát igen. Gimiben elég népszerűnek számítottam, rengeteg dologhoz így vagy úgy közöm volt. Fiatalság bolondság, ahogyan a nagyim mondaná. Bár most a húszaséveimben i csinálok ezt-azt, így unatkozni sose unatkozok. A mostani helyzetem is példa erre. De tudom, hogy nem feküdhetek tovább csak úgy, hiába is csábító a gondolat. Ezért kelek ki az ágyból, majd kezdek el felöltözni. A felismerés, hogy nem az otthonomban vagyunk és a megerősítés ezzel kapcsolatban, némiképpen megnyugtatóan hat rám. Hogy így nem kell semmi beszélgetést lefolytatnom erről a nagyimmal és Gyökér Gyömbérrel se kell még találkoznom. Döbbenten füttyentek egyet, mikor meghallom pontosan hol is vagyunk. – Nahát! Most, hogy jobban megnéznem, tényleg nem semmi – ámulok, újra megnézve magamnak a szoba berendezését, majd odalépek az ablakhoz, hogy kicsit feljebb húzzam a redőnyt és megnézzem magamnak a városra nyíló kilátást. – Én csak egy kis panellakásban lakok a nagyimmal és a macskájával, Brooklynban. Elég otthonos meg minden, de a te hotelszobáddal nem tudja felvenni a versenyt… Mesélek a lakhelyemről, ha már azt tisztázzuk ő hol is él. Eddig nagyon sose panaszkodtam amiatt, én hol élek. Persze tudom én, hogy van annál sokkal jobb lakóhely is, de még sose álltam neki, hogy keressek saját magamnak egy lakást és elköltözzek a nagyimtól. Elvégre nekem már csak ő maradt, a lakás meg, mint említettem egészen megfelel az elvárásaimnak és közel van a munkahelyemhez, a kávézómhoz. - Igazad van, nem számít. A kávét és a reggelit újfent előre is köszönöm – mosolyodok rá és mikor a tekintetünk találkozik, bólintok egyet és megindulok feléje, hogy felhúzzam neki azt a bizonyos cipzárt. A kezeim egyből megtalálják az említett, apró kis szerkezetet és segítőkészen fel is húzom, pont ahogyan kérte. A nők általában azt kérik tőlem, hogy segítsek nekik levenni a ruhát, nem pedig fel, de ez a helyzet most azt diktálja jónak, hogy ha a cipzárt feljuttatom. Fel is húzom, de aztán nem tudom megállni, hogy mielőtt elhátrálnék tőle, a kezeimet ne tegyem a vállára és csúsztassam le a karján. A mozdulatot szinte rutinosan, gyorsan végzem, még is kicsit ártatlanul, csupán az ujjbegyeimmel érintem őt. Vajon az este is ilyesféleképpen értintettem meg őt? - Közel tíz évig? – ismétlem meg, ahogyan gondolataimból feleszmélek, elkerekedett szemekkel, meglepődve lépve tőle el. Így most már újra van köztünk pár lépésnyi távolság. Újra füttyentek. – Ez esetben engem határozottan túlszárnyalsz. Az én egyetlen komolyabb kapcsolatom mindössze csak pár hónapig tartott és néhány hete ért véget… Mesélek, ha már ő is mesélt a szerelmi életéről. Hiszen ez így fair, azt hiszem. Nem mintha az információ bármit is változtatna a helyzetünkön, mert már lefeküdtünk egymással. A szexet meg elég kevéssel bánom meg, szinte soha. Azért persze megkönnyebbülök, hogy azt mondja csak házas volt, mert ezek szerint nem kell ideges, bosszúálló férjjel szembe találnom magamat. - Nos, arra emlékszek, hogy bárban voltam. Ittam és, hogy meghívhattalak egy italra… - válaszolok a kérdésére, a hajamba túrva és véve egy mély levegőt, ami inkább sóhaj, mert ezen túl nagyobb információmorzsa nekem se akar igazán beugrani. – Lehet sok volt az ital… De biztos idővel beugranak majd a dolgok! Addig is nézzük meg a tetthelyet! – mutatok az ágyra. - Nekem úgy tűnik elég gyűrött az a lepedő, ebből pedig csak arra tudok következtetni, hogy igen mozgalmas esténk volt… - pillantok vissza rá, elvigyorodva. – De ha akarod, szívesen megnézem az ágy alatt és még a földön is kutatok, meg a mosdódban, hátha meg van valahol az az elhasznált óvszer… Mindig védekezek és ha bulizni megyek mindig van nálam – magyarázkodok, a farmerom hátsó zsebeihez nyúlva, hogy tényleg megnézzem ott van-e. De nincs ott, így úgy veszem valahol máshol kell lennie, ami arra következtet, hogy védekezhettünk. – Nincs nálam, pedig emlékszek, hogy volt nálam pár… - mondom tovább, aztán persze, hogy elkezdem a padlót pásztázni.
Nem hiszek a véletlenekben. Azért vagyunk ott, ahol vagyunk az életünk bizonyos időszakaiban, mert a dolgoknak úgy kell megtörténniük - nincs más oka.
- Hát, végig nézve a szobán és rajtunk...azt mondanám, hogy rontani nem rontottál. Egyezzünk meg abban, hogy eszembe jut bármi, értesítelek és írhatsz egy számot a nevem mellé a füzetedbe. mert az egy éjszakás kalandokat kereső férfiak biztosan tartanak valahol egy kis fekete jegyzetfüzetet amikben számon tartják a nők neveit. Legalábbis az én fejemben valahogy mindig ez a kép élt, aztán simán lehet, hogy nagyot tévedek. Rég volt már amikor gimibe jártam, és még akkor is általában volt egy fix partnerem soha nem volt az én asztalom az ágyból ágyba ugrálás. Kérdését hallva elmosolyodom, nem is ismerjük egymást és bár eléggé kellemetlen ez a szituáció, mégis van benne valami vicces és megnyugtató, ha más körülmények között találkoztunk volna, akkor még azt is kijelenthetném, hogy kedvelem. Így viszont egyelőre lehet, hogy ez elég bátor kijelentés lenne, tekintve, hogy alig tíz perce találkoztunk először tiszta elmével, és a fenekét hamarabb láttam meztelenül, minthogy elárulta volna a nevét. - Tekintve, hogy eddig életem során, talán te vagy a harmadik egy éjszakás kalandom azt hiszem elég nagy előnyből indulsz. Még akkor is, ha nem sok mindenre emlékszem. Egy kicsit azért bánom is a dolgot, mert legalább jó lenne emlékezni, tudni, hogy pontosan mi is történt, hogyan, hányszor és hol, nem utolsó sorban pedig, hogy milyen volt. Talán az elménk nem emlékszik mindenre, de lehet, hogy a testünknek csak egy kis emlékeztető kellene. Egy érintés. Ott vannak azok az emlékek valahol az elménk legmélyén csak elő kell csalogatni. A kérdés, hogy egyáltalán akarjuk tudni? - Ha tudtam volna, hogy a partnereid körében ez a divat, akkor nem hívlak meg kávézni vagy reggelizni. nevetek fel, mert valljuk be, azért elég vicces a helyzet. Bár nem tudom eldönteni, hogy most a saját nyomorunkon nevetek inkább vagy a történeten amit elmesélt. Az is lehet, hogy még nem ment ki teljesen belőlem az alkohol és a hatása alatt vagyok. Semmi sem lehetetlen. Ahhoz képest, hogy azt hittem sokkal kellemetlenebb lesz a reggel, nagyon pozitívan csalódtam ebben az egészben, még mindig azt érzem, hogy kissé kellemetlen az emlékezetkiesés és talán jobb lett volna, ha elmegy mire felébredek, azért határozottan túlélhető kategória. Szavait hallva azonban egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni. Kikerekedett szemekkel, szinte meredten bámulok rá. - A nagyiddal? Mondd, hogy megvagy már huszonegy! remélem, ugyanis nem szándékoztam semmi törvénybe ütközőt elkövetni, amibe bele tartozik a kiskorúakkal való szex is. Sőt, hatványozottan benne van a soha nem akarom csinálni pakliban. - Amúgy meg ez nem az én lakásom, nincs otthonom még jelenleg. Szerettem volna venni, de...ez most megfelelő. majd egyszer eljön annak is az ideje, hogy ilyen formában is tovább lépjek. Egyelőre a családom sajnálkozó pillantása bőven elég, az emlékekről nem is beszélve. Amikor kimondtam az igent, tényleg komolyan gondoltam...az idők változnak, ahogyan én is. Bár most még nem látom a fényt az alagút végén, tudom, hogy idővel jobb lesz majd. Csak legyen hozzá elég erőm és türelmem. Gondolataimba merülve fordulok háttal neki, arra várva, hogy segítsen felcipzározni a ruhámat. Valami kényelmesebbet is választhattam volna, de kislányos zavaromban egyszerűen csak magamra vettem az első ruhát, ami a kezembe akadt, jó lesz ez is alapon. Ujjainak érintése nyomán, apró, áramütés szerű érzés fut végig a bőrömön, gyors dobbanásra késztetve a szívem. Lehunyom a szemem, mert orromba kúszik az illata, mély levegőt veszek és próbálom magam a jelenben tartani. Lelki szemeim előtt megjelenik egy pillanat, ahogyan egymáshoz simulva táncolunk a fények játékában valamilyen iszonyatosan pocsék zenére és ajkaink már majdnem súrolják egymást. - Köszi. lépek kissé távolabb tőle, de tekintetemmel továbbra is őt figyelem. - Oh, nagyon sajnálom. és ennél többet nem nagyon tudok mondani neki. Látszólag ugyanabban a cipőben sétálunk, pontosan tudom, hogy milyen nehéz a szakítás utáni talpra állás, főleg, ha szerették egymást. Pillantásommal követem a mozdulatait, végig mérem az ágyat, ami határozottan emlékszik arra, hogy mi is történhetett pontosan. Az én ruháim még mindig a szobában szanaszét pihenve hevernek. Hatalmas kő esik le vállaimról az óvszer szót hallva, ezek szerint volt annyi eszünk, még olyan állapotban is, hogy védekeztünk. - Pontosan mennyi az a pár darab? már csak azért is érdekel a kérdés, mert jó lenne tudni, hogy nagyjából hány végig sikongatott pillanat eset ki a tudatunkból. Elsétálok az ágyig, két térdre ereszkedem és bekukucskálok alá. - Hát...itt nincs semmi. Leszámítva a fehérneműmet. pillantok fel rá kissé zavartan. Azért nem vagyok annyira bátor, hogy előtte lobogtassam a fekete csipkés anyagot. Felegyenesedem és a telefonhoz lépek, hogy rendeljem magunkat egy- egy adag reggelit és kávét. Az utóbbira mindenképp szükségünk lesz. Csak azután fordulok vissza Nick irányába, hogy letettem a készüléket. - Nagyjából tizenöt perc és felhozzák a reggelit. huppanok le az ágyba és keresztezem össze a lábaimat egymáson. - Ha már így alakult ez az egész...legalább próbáljuk egy kicsit megismerni egymást. Hátha nem lesz annyira idegen a helyzet, és lehet, hogy eszünkbe jut néhány dolog. Például, emlékszem, hogy táncoltunk és nagyon tetszett az illatod...
- Köszönöm, Juliana! Szívből – mondom, megkönnyebbülten sóhajtva egyet és egyik kezemet a szívem fölé teszem, ezzel fokozza a drámaiságot, bár a vigyort nem tudom eltüntetni az arcomról. – De én nem irkálok semmilyen neveket és számokat. Az ilyesmit inkább itt tárolom – emelem fel a kezemet a halántékomhoz, kicsit megkocogtatva azt. – Azért kösz az ötletet is – kacsintok rá. A naplóvezetés sose volt az én műfajom, mindig is túl időigényes és túl nőies hobbinak gondoltam. Ezért nem is fogom most elkezdeni ezt a hobbit. Mégis poénkodok szóban a gondolatával, meg úgy az egész szituációval, hogy a hangulatot oldjam és ne legyen ciki, hanem inkább komikus. Amint látom ezzel sikert érek el nála, noha szándékaim egészen tisztességesek, úriemberhez méltók, hiszen csak megmosolyogtatni, megnevettetni szándékozom. Hiszen tegnap este, ha minden igaz, már elértem, hogy a bugyija lekerüljön róla. - Ó, a harmadik? Ilyen dobogós helyezett vagyok? Á, ez hízelgő – folytatom tovább, abba se hagyva a csibészes vigyorgást. Majd amikor végre felnevet csak diadalmasan mosolygok tovább. Ez az, sikerült! Megint. Plusz egy pont Nicknek a neve mellé abba a kis, nemlétező füzetbe. Vajon ő vezet naplót? Én kinézném belőle, bár talán nem pont férfi témában… - Örülök, hogy meghívtál – jegyzem meg, majd arra, hogy huszonegynek gondol, én nevetek fel és rázom meg aztán nemlegesen a fejemet. – Nyugi, huszonötéves vagyok! A nagyimmal pedig azért élek, csak, hogy tudd, mert ő az egyetlen, még élő rokonom, szóval… ja – tájékoztatom őt, a végén egy vállvonogatással lezárva a dolgot. A részletekbe, hogy a szüleim a szeptemberi terrortámadás miatt évek óta halottak, már nem akarok beleenni. Ahogyan abba sem, hogy a nagyimat nem igazán akarom elengedni abba az öregotthonba, amit már kinézett magának. Hiszen, ha ő elmegy, nekem senkim nem marad és… Nem, ebbe bele se merek gondolni és nem is akarok. Az idő amúgy se alkalmas ilyen töprengésre. Megköszörülöm a torkomat. – Miért, te hány éves vagy? Csak nem… harminc? – kérdezem meg kíváncsian és drámaian a számhoz emelem a kezemet, nehogy észrevegye, hogy eltátottam a lehetséges tény miatt. Legyintek amikor sajnálatát fejezi ki a szerelmi életem kapcsán. – Á, ugyan, ne! Ő már a múltam – fűzöm még hozzá a témához. Majd erről se akarok tovább beszélni. Minek? Felesleges. Sosem illik egy csajjal, akivel lefeküdtél, az exedről beszélgetni. De az is lehet, hogy csak én gondolom így. Mindenesetre nem szoktam csajokkal csajokat megdumálni. Elterelésként jó a szoba újbóli felmérése, főleg az ágyé. Most, hogy belegondolok drága típusnak tűnik és nagyon kényelmes volt, jót aludtam benne… Már szólalnék is meg, hogy dicséretet mondjak a bútordarabra, csak az óvszer fontosabb dolog. - Ö… Három? – felelek kérdéssel a kérdésre, miközben megpróbálok visszaemlékezni, nagyon visszaemlékezni erre a kis részletre. Végül hevesen bólogatni kezdek. – Igen, három. Határozottan három volt nálam. Erődítem meg a feltételezésemet és pislogva reagálom, hogy ő viszont valóban benéz az ágy alá. Hm… E látvány, így hátulról egész kellemes… - Á, akkor tényleg elértem, hogy a bugyid lekerüljön rólad! – mondom ki hangosan, amit korábban megjegyeztem magamban, mindezt egy kaján vigyorral az arcomon. Bárcsak tisztán emlékezhetnék az estünkre! Míg telefonál én kicsit járkálok a szobában, óvszer után keresgélve és megpróbálva visszaemlékezni. Volt ital, italt meg bárpultnál, de az meg szórakozóhelyen van, így határozottan volt tánc, emlékszek, hogy táncoltam… Majd aztán…Itt a szobában… Csók az határozottan volt és… - Egy negyedórácska már semmiség – szólalok meg, meghalva a tájékoztatást és feléje pillantok. Én is szívesen leülnék az ágyra, de a történtek fényében talán nem a legjobb ötlet… Jófiúként úgy döntök, hogy inkább a legközelebbi széket ragadom meg és közelebb teszem az ágy végéhez. Ekkor bevillan egy kép. Én amint rajta ülök és ő, amint éppen egy öltánc formájában, már felesleges ruhában rövidke táncbemutatót tart nekem… Pislogok, aztán füttyentve ülök le a székre. – Igen… Én is emlékszek arra, hogy táncoltunk… - bólintok és rávigyorgok. – És most az is bevillant, hogy itt - ütöm meg mindkét kezemmel a combjaimat, miközben rávigyorgok. – Egy kis, szexi öltáncot mutattál be nekem és én meg azt élveztem nagyon… Ami meg a megismerkedést illeti, barista-cukrász vagyok. Van egy saját üzletem Brooklynban, a The Gingerbread House – kacsintok rá. – Mit szeretnél még rólam tudni? Illetve, te mit dolgozol? – érdeklődök. Felőlem semmi akadálya annak, hogy ismerkedjünk, míg a reggelit várjuk. Valamint kedvem is van ahhoz, hogy jobban megismerjem őt.
Nem hiszek a véletlenekben. Azért vagyunk ott, ahol vagyunk az életünk bizonyos időszakaiban, mert a dolgoknak úgy kell megtörténniük - nincs más oka.
- Dicséretes, hogy képes vagy mindet észben tartani pillantok rá egy huncut mosoly kíséretében. Azok alapján, amiket hallottam eddig tőle, nem ódzkodik a kalandoktól, és ezzel nincs is semmi baj, fiatal, független, nem tartozik elszámolással senkinek. Én személy szerint soha nem voltam a kalandozások híve, de semmi gond azzal, ha valakinek ez okoz örömet. Amilyen kényelmetlenül érzetem magam az ébredés pillanatában, most pontosan annyira kezd javulni a kedélyem, és bár ez nagyon ismeretlen terep, nem érzem magam annyira feszélyezve. Azt hiszem szerencsém van, hogy egy olyan férfival sodort össze a sors – vagy véletlen-, mint Nick, mert bár teljesen idegenek vagyunk egymásnak, mégsem kell kellemetlenül éreznem magam. Vicces, jó fej és egyáltalán nem nyomulós. Számomra kifejezetten vonzó dolog a humor, úgyhogy teljesen megértem, hogy az este sikerült elcsavarnia a fejem, még ha most nem is emlékszem pontosan minden részletre. - Dobogós bizony, gratulálok! Ne haragudj, de a bronz érmet nem sikerült beszereznem időben. kuncogok fel. Van ebben a helyzetben, valami komikus, az emlékezetkieséstől kezdve a párbeszédünkön keresztül minden. Mintha valamilyen elcseszett vígjáték főszereplői lennénk. A gondolat ismét megmosolyogtat, tekintetemmel az övét keresem, próbálom kiolvasni belőle, hogy mire gondolhat. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor meghallom hány éves, még is így is fiatalabb nálam néhány évvel, de meglehetősen javít a helyzeten, hogy minden értelemeben nagykorúnak számít már. Talán a megkönnyebbülés még az arcomra is kiül, nem tehetek róla, nagy kő esett le a szívemről. - Szerintem kedves tőled, hogy vele élsz... nem akarok olyasmit kérdezni ami nem tartozik rám, úgyhogy nem feszegetem tovább a család témát, azt hiszem ahhoz még túlságosan friss az ismeretségünk, hogy ilyesmit kérdezzek tőle. Kérdésén teljesen ledöbbenek. Tudom, hogy mostanában kissé elengedtem magam, hogy a válás a lehető legrosszabbal hatással van rám, de... - Úristen, harminc évesnek nézek ki? na nem mintha, olyan sok év választana már el a harmadik X-től, de mint nő, eléggé rosszul érinti a tény a hiúságomat. Mondhatott volna huszonötöt is, miért pont harminc? Ennyire rossz a helyzet? - Huszonnyolc vagyok. rántom fel a vállam, igen, az már majdnem harminc. - Három?? pillantok rá kissé elképedve miközben felemelkedek az ágy mellől. Hihetetlen, hogy olyan állapotban, mint amilyenben voltunk az este képesek voltunk elhasználni három darab óvszert. Ha valóban használtuk, mert egyelőre sem használt, sem másmilyen nyomára nem bukkantunk. A szobán és a szétszórt cuccokon végignézve biztosan használtunk legalább egyet, legalábbis remélem, hogy valamelyikünknek volt annyi esze és nem felejtettük el. A körülményekhez képest próbálok a lehető legkényelmesebb pozícióban elhelyezkedni az ágyban, pillantásommal végig kísérve minden mozdulatát. Szemöldököm a magasba ugrik ahogyan hallgatom őt, érzem, hogy arcom mindkét oldalán pír jelenik meg. - Öltánc? Biztosan én voltam? húzom arcomra a takaró sarkát, hogy elrejtsem előle a zavaromat. Nem vagyok egy prűd kislány, ha olyan szituáció adódik szeretek meglepetéseket okozni a partneremnek, de ez azért most lesújtó hatással van rám. Csak akkor húzom félre ismét arcom elől a takarót, amikor kevésbé kényes téma felé terelődik a beszélgetésünk. - Áh, akkor ezek szerint saját magadat kell fenékbe billentened a késé miatt. mosolygok rá pimaszul. - Nagyon édes szájú vagyok, imádom a süteményeket. Én csellista és zongorista vagyok a filharmonikusoknál. számomra a zene a minden, a legcsodálatosabb dolog, amit ember kitalálhatott. Megszólalni a zene nyelvén, hangszert használva szerintem maga a varázslat. - Már egészen kislány korom óta a zene a mindenem. Szereted a klasszikus zenét? próbálom tovább vinni a beszélgetés fonalát. Hangos kopogás vonzza figyelmem az ajtó irányába. - Jövök! pattanok fel az ágyból, és gyors lépésekkel indulok meg az ajtó irányába. Lábam összeér az övével ahogyan elsétálok előtte. Mosolyogva nyitom ki az ajtót és veszem át a mindenféle jóval megpakolt tálcát, majd a lábammal rúgom be magam mögött az ajtót. - Megérkezett a kávé pillantok Nick irányába miközben lepakolom a fa tálcát az asztalra. - Van itt bacon, pirítós, tojás, kolbász, zöldség, tej, narancslé. Remélem éhes vagy, mert ezt nem tudom egyedül eltüntetni. veszem magamhoz az egyik csésze kávét, a fekete ital nélkül, nekem soha nem indul jól a reggelem. Kihagyhatatlan. - Miért lettél cukrász? kíváncsi vagyok, hogy ez nála olyan szenvedély, mint az én életemben a zene, vagy inkább kötelesség, amit a szülei aggattak a nyakára.
Csak elégedetten, kicsit még önelégülten is mosolygok a dicséretére. A dolgot nem ragozom tovább, mely szerint az emlékezés már számomra rutinos. Igen, fogékony vagyok az adatok, nevek megjegyzésére, mely a munkámnál hasznos és hát az se gáz valóban, hogy tudom az ismerőseim nevét pontosan. - Á, pedig most elszomorítasz, hogy valószínűleg… khm… KEMÉNYEN megdolgoztam érte és nincs az a bronzérem! – kiáltok fel, hangomban szomorúság és sértettség vegyül. Bár a „keményen” szó elhangzásánál és az arcomon lévő vigyor láttán rájöhet, hogy újra csak poénkodok vele. – Akkor nincs más megoldás, mint hogy egy második találkozás kapcsán kapjam meg a jussomat… - folytatom és ezt már komolyan gondolom. Nincsen annyira konkrét ötletem, hogy még miket tudnánk együtt csinálni, de határozottan nem zárkózok el a gondolattól. Arra, hogy szerinte jó dolog tőlem, hogy nagyimmal élek, hálásan rámosolygok. – Köszönöm! Végre valaki, aki így gondolja! A macskánknak „sajnos” pont az ellenkezője a véleménye… Hát igen. Gyömbér szimpátiáját nem nehéz felülmúlni. Az a narancs pamacs egy álnok négylábú, maga az ördög bújt beléje, én már csak tudom, mert megtapasztaltam jó párszor. Csak kár, hogy ha papot hívnék ördögűzés miatt, rám nézne úgy, mint akit megszálltak… Gondolatimból a korát illető megdöbbentő visszakérdezése rángat ki és nagyon össze kell magamat szednem, hogy a leharmincoztását illető reakcióján ne nevessek, de még csak ne is mosolyogjak. Igaz, nem volt szép dolog tőlem, hogy azt feltételeztem, hogy már a harmadik évtizedét éli. De azért nem is néz már ki tinilánynak, akik határozottan már nem az eseteim. Juliana viszont már annál inkább az. - Bocsi – mosolygok rá bocsánatkérően megvonva a vállamat és megpróbálom javítani a helyzetet egy bókkal. – Azért vén, gonosz banyának nem nézel ki, ahhoz ugyanis túl szépek a vonásaid, így te csak egy királynő lehetsz. Majd az óvszert érintő visszakérdésére csak megerősítve bólintok. Igen, három, határozottan. Tudom, hogy sok mindenre nem emlékszek az estéből, de erre a részletre határozottam emlékszek. Igaz, én nem kutakodok értük a szobában, elég rumli van itt, más cuccai között meg nem illik turkálni. Talán, vagyis remélhetőleg a szobatakarítást végző szobalány majd megtalálja őket… És nem túl prűd, hogy szívbajt kapjon. Még csak az kéne! Tekintetem újra Julianara téved és most már őszintén nevetek fel, mikor meglátom, hogy a takarót pironkodva az arca elé húzza. Hirtelen milyen kis ártatlan, szelíd nő képét mutatja! Pedig a szoba és az emlékfoszlányok arról tanúskodnak, hogy szelíd kiscica mellett tud igazi vadmacska is lenni. Aki határozottan aranyos most ebben a pillanatban. - Igen, a késésekért saját magamat kell fenékbe billentenem – bólintok, mikor már abba tudtam hagyni a nevetést és inkább nem annyira kellemetlen témára tereltük a beszélgetést. A pimaszsága is tetszik, melyre éppen ezért csak pimaszul tudok felelni. – Bár sokkal jobban szeretem, hogy ha már billent fenékbe vagy fenekel el… - teszem hozzá, vidáman rákacsintva. - Akkor élveznéd az üzletem kínálatát – felelem a süteményekkel kapcsolatos kérdésére, kicsit komolyabbra véve a társalgásunkat. – Ugyanis rengeteg édessüteményünk van. Muffinok, minyonok, linzerek, különböző torták, mézeskalács, lekváros péksütemények… ilyesmik – mondom el egészen tömören a kínállatot, majd mikor rátért magára meglepetten, de mosolyogva vonom fel a szemöldökömet. – Nahát! Eddig nem is volt még zenésszel dolgom… De, az biztos, hogy aranyat érő ujjaid miatt így nagyon jó a kézügyességed… - vigyorgok rá, kicsit újra húzva ezzel agyát, kicsit flörtölve. Persze rá is térünk a zene témára, amire csak bólintani tudok. – Igen, szeretem. Vagyis néha hallgatom, meg az üzletemben is van, hogy az megy, de mivel az emberek többsége a pop számokat kedveli, így nekik kell kedveznem… - válaszolok, talán bővebben is, mint amennyire érdekelheti. Sőt, éppen hozzátettem volna, hogy ja, a pop a nagy kedvencem, a női énekesek közül meg Taylor Swiftet bármikor meg tudom hallgatni, meg hát nem is néz ki rossz nőnek… De erre pont most kopognak. Így csak csöndben maradok és megvárom, míg visszajön a tálcányi étellel. Meglepetten elfüttyentem magamat miközben végig szemlélem a kínálatot. Hát ezt nem aprózták el! Bár igaz, végtére is, azt mondta előkelő helyen vagyunk… - Köszönöm – veszem magamhoz a másik csésze kávét, a hozzá járó kiskanállal keverek egyet benne, belekortyolok aztán töltök bele még egy kis tejet. – Nos, szerintem szükségem is van energiapótlásra az este után, szóval… - mondom, letéve a kávémat és inkább egy pirítóst kapok fel és tüntetem el minél gyorsabban. Miközben rágok, a kérdésén gondolkozok. Miért is lettem cukrász? Bár szó mi szó, nem sokáig agyalok rajta, amint lenyelem a soron következő falatot a válasz egyből kibukik belőlem. – A nagyapám és az ő apja meg annak az ő apja is cukrász volt. Szóval ilyen családi biznisz… De persze a nagyim nem kényszerített erre. Azért választottam ezt a szakmát, mert nem akartam órákat öltönyben és irodában gürcölve tölteni vagy egy kórházban felelősséget vállalni mások életéért és műteni… Á, nem – rázom meg a fejemet. – Egyszerű embernek vallom magamat. Aki szeret reggel, kávé és sütemény eladásával és pár szép szóval mosolyt csalni az emberek arcára. Pénz és hírnév sose vonzott. Meg ahogyan megemlítetted magadról, úgy én is elmondhatom, hogy én is édesszájú vagyok és kávéfüggő – intek az előttem lévő kávé felé, majd inkább mosolyogva felveszem és újra belekortyolok. – Illetve, nem tőlem tudod, de… - teszem hozzá, kicsit előre hajolva, körülnézve valóban kettesben vagyunk-e majd halkabban folytatom. – Van titkos, kicsit vicces süteményem is, melyet privát vevőknek adok el – fejezem be, kettőt is kacsintva és egyik ujjamat az ajkamhoz teszem, jelezvén, hogy ez egy kis titok. A kávémat aztán jókedvűen iszom tovább, illetve a pirítós mellé a főtt tojást és a bacon darabokat is megkóstolom. Mindegyiknek remek az íze. - Na és te miért lettél csellista? – teszem fel én is a nagy kérdést a karrierválasztás kapcsán, érdeklődve figyelve az ő válaszát.
Nem hiszek a véletlenekben. Azért vagyunk ott, ahol vagyunk az életünk bizonyos időszakaiban, mert a dolgoknak úgy kell megtörténniük - nincs más oka.
A humorérzék hatalmas vonzerő, azt is ki merem jelenteni, hogy az egyik legfontosabb emberi tulajdonság. Legalábbis számomra mindenképp. Régen nem nevettem és mosolyogtam olyan sokat, mint amennyit Nick mellett az elmúlt néhány órában. Bár szinte semmire nem emlékszem a találkozásunkból, el tudom képzelni, hogy ugyanezzel a lehengerlő humorral érte el, hogy lekerüljön rólam az a bizonyos fehérnemű. Nem merem száz százalékosan kijelenteni, de azt hiszem, hogy minden korty alkohol nélkül is elérné ugyanazt a hatást, csak talán kissé jobban meg kellene dolgoznia érte. Bánom, hogy csak nagyon kevés dolog maradt elmémben. Szavait hallva nem tudom leplezni a meglepettséget, ami kiül az arcomra. Második találkozás? Vajon tényleg komolyan gondolja, vagy csak úgy ide dobott egy mondatot, mert tudja, hogy soha többé nem találkozunk? Nem tudom, de azt hiszem, hogy nem lenne ellenemre egy második találkozó, ha már ebből a kényelmetlen szituációból ilyen jól sikerült kivágnunk magunkat, azt hiszem, hogy második körben csak jól éreznénk magunkat. - Meg kell ígérned, hogy a második találkozás alkalmával minden egyes részletre emlékezni fogunk. Nincs alkohol. intek nemet mutató ujjammal az orra előtt, hogy biztosan jól lássa. - Kivéve egy-két pohár Francia bor. Annak soha nem tudok nemet mondani. Még a Párizsban töltött egyetemista éveim alatt kattantam rá a francia vörös italra és ha borról van szó, azóta is csak azt vagyok hajlandó fogyasztani, talán mostanában kicsit túlzásba is estem vele. Fél édes vörös egy esti könyv mellé, fél száraz vörös marha hús mellé, fél száraz fehér főzéshez és édes bármihez, legfőképp sajthoz és eperhez. Isteni. Inkább nem fejtegetem ki hangosan a francia nedű iránti szeretetem, talán lesz majd még alkalom, hogy megismerje ezt a szenvedélyes oldalamat is. Bár...elég rendhagyó módon ő azt a szenvedélyt ismerte meg bennem, amit csak nagyon keveseknek mutatok meg...ő meg nem emlékszik rá. - A macskák...hogy úgy mondjam eléggé különleges teremtmények...remélem nem kapok fekete pontot, de nem szeretem őket túlságosan. Inkább kutyás vagyok. a cicák bár távolról iszonyatosan cukik és szerethetőek, de nagyon kényesek, makacsok, a rengeteg macska szőrről nem is beszélve és folyton karmolnak. Éjszaka nem hagynak aludni, almot kell cserélni utánuk. Mind mind olyan dolog, ami negatívumként írható a számlájukra. - Nekünk is volt kutyánk. Illetve a férjemnek most is van. A volt férjemnek. Semmire nincs szükségem, ami rá emlékeztetni, sem könyöradományra, sem örökségre, sem a nevére. A múltat elfelejteni nem tudom, de amilyen gyorsan csak lehet szeretném elfelejteni, hogy valaha az életem része volt. Soha senki nem alázott meg annyira életem huszonnyolc éve alatt, mint ő, pont az az ember, akitől a támogatást vártam. Ahogy eszembe jut a volt férjem arcvonásaim elkomorodnak, most hasít belém az az érzés, hogy szeretnék legurítani egy pohár bort, vagy valami töményebbet. Emiatt az érzés miatt iszom a kelleténél többet az elmúlt hetekben, mert akkor kevésbé fáj. - Jólvan, elnyerted a bocsánatomat. Semmisnek veszem az előbbi csúnya megjegyzésed, amivel a koromat illetted. mosolygok rá. Örülök annak, hogy társaságom van, jól érzem magam Nickel, és amilyen furán indult ez a nap, pontosan annyira vagyok felszabadult ebben a pillanatban. Ami egy kicsit azért ijesztő, mert nem szoktam ennyire lazán venni a dolgokat, viszont Nickben egy olyan embert ismertem meg, aki üdítő hatással van rám és, akire nem tudok csúnyán nézni. Megtehettem volna, hogy elküldöm a francba, de két percnyi csevej után egyszerűen már nem lettem volna rá képes, most pedig már nem is akarom, hogy elmenjen. Micsoda fordulat Juliana Monroe. - Hát figyelj, nem vagyok a fenekelés híve, de ha minden áron általam szeretnél bűnhődni, akkor megtehetem. Csak neked, csak most, soha vissza nem térő alkalom. csapom össze a tenyerem egy pimasz mosoly kíséretében. Hát ha valami, akkor ez biztosan nem az én világom, de azért pimaszkodni szeretek, mert miért ne tenném? Miközben beszél akaratlanul is elképzelem magam előtt a cukrászdában tele pakolt polcokat, hűtőket a mindenféle süteményekkel, még az illatokat is képes vagyok felidézni. - Hmm....micsoda marketing kedves uram. nedvesítem be nyelvemmel az ajkaimat. - Ha azt mondod, hogy van sajttorta eper öntettel, mindjárt a bugyimba olvadok. Humoros vagy és még sajt tortát is tudsz sütni? mérem végig elismerően tekintetemmel. Csupa olyan tulajdonság, ami az én szememben vonzó egy férfiben. Én magam sütni egyáltalán nem tudok és a konyhában sem vagyok tündérke, ezt azt képes vagyok elkészíteni, de a repertoárom tényleg csak néhány menüből áll és egyik sem túl komplex. Mindig az exem szerepe volt a főzés, ha éppen nem volt kedvünk rendelni. - Ezek bizony aranyat érnek! táncoltatom meg az ujjaimat a takarón, mintha csak a zongora billentyűin siklanának végig. Iszonyatosan hiányzik a zene, a hangszerek. - Lesz majd karácsonykor egy önálló koncertem, van néhány jegyem, ha érdekel téged vagy a nagyidat, szívesen adok nektek kettőt. Vagy többet, ha lenne még kit elhozz magaddal. Említette ugyan, hogy nem olyan régen szakítottak a barátnőjével, de egyáltalán nem olyan férfinak tűnik, aki t a nők sokáig hagynak parlagon heverni, úgyhogy, ha nagyon akarja biztos talál magár kísérőt, még a holdra szálláshoz is. Személy szerint már vártam, hogy felhozzák a reggelit, egy korty kávéért már lassan képes lennék ölni is. Éppen ezért nem véletlen, hogy az első dolgom a tökéletes kávé készítése, most képes lennék három ilyen csészényit is eltüntetni. Mosolyogva figyelem ahogy Nick is elkészíti a saját adagját, egyik lábam felhúzom a fenekem alá és miközben bele harapok az egyik pirítósba hallgatom őt. - Lehet, hogy az este feljöttünk a szobába, váltottunk néhány csókot, és azon kívül, hogy letéptük egymásról a ruhákat csak bedőltünk az ágyba és aludtunk. Nem? pillantok rá pimasz vigyorral az arcomon. Kétlem, hogy csak békésen szundikáltunk volna egymás mellett, akkor nem lennék ennyire nyúzott és a lakás sem állna romokban, de akár ez is lehetne egy opció. - Szerintem szép, ha tovább viszed azt, amit az őseid felépítettek, és ha tényleg szereted, nincs benned kényszer, akkor nem is választhattál volna jobb szakmát magadnak. Bár itt halkan megjegyzem, hogy az öltöny és az egyenruha is biztosan nagyon szexi lenne rajtad. flörtölök vele egy picit, majd, hogy a pillanatnyi zavaromat leplezzem ismét kortyolok a kávémból. - Oh igen, a süti, a kávé, a zene és a bor minden bizonnyal az istenek ajándéka az emberiségnek. Ja, meg a szex is. mert ki nem szereti a fent említett négy dolgot? Akár még kombinálva is tökéletesen alkalmazható mindegyik mindegyikkel. - Vicces sütemény? beszélek ugyanolyan halkan, mint ahogyan ő. - Soha nem kóstoltam, és nem is biztos, hogy szeretném...báááár....talán meglátogatlak és felírhatsz privát vevők listájára. Sosem lehet tudni. nem vagyok hülye, tudom minden bizonnyal valamilyen drogot, füvet tartalmaz az a sütemény, én viszont az alkoholon kívül soha nem kóstoltam semmilyen tudat módosító szert és valahogy....nem is vágyom rá. - Az én történetem is nagyon hasonló a tiédhez. Már a dédnagyszüleim is zenészek, illetve festők volna, a művészet iránti szeretet pedig tovább öröklődött a generációkban. Mondhatom, hogy a véremben van. Nagyon hamar világossá vált, hogy a cselló a nagy szenvedélyem. tartok egy kis szünetet amíg elmajszolok egy kis bacont. - Tudod, a nagymamám is csellón játszott, már nagyon aprócska kislány koromban érdekelt, folyton arra kértem, hogy játsszon nekem és iszonyatosan hisztis voltam minden alkalommal amikor abba hagyta. Azt hiszem 4 éves voltam amikor életem első mini csellóját megvette nekem apa, nagyon boldog voltam, le sem akartam tenni a kezemből. Folyton pengettem a húrokat és kértem a mamát, hogy tanítson játszani. Mindig is tudtam, hogy mit akarok csinálni és nem lehetett eltántorítani tőle. Majdnem ugyanebben az időben kezdett el érdekelni a zongora is, úgyhogy amíg mások nyaranként tengerpartra jártak én zene táborokban tanultam. És voilá, most itt vagyok, a filharmonikusok legfiatalabb tagjaként, ami azért nagyon megtisztelő, mert egyetlen tag sem került be ennyi idősen, mint én. remélem nem tűnik úgy, hogy felvágnék előtte vagy bármi ilyesmi, kérdezett én pedig a történtek fényében válaszoltam neki. - Megint sikerült elragadtatnom magam, ilyenkor nagyon sokat dumálok. bocsánat kérő pillantásokkal nézek végig rajta miközben töltök egy kis narancslevet mindkettőnk tiszta poharába. Szomjas vagyok. - Tudod...régóta nem éreztem ennyire jól magam, mint most veled. Azt hiszem kicsit elfelejtettem élni, de minden esetre örülök, hogy nem mentel el minden szó nélkül. Jól éreztem magam. érintem meg kézfejét hálásan, majd kortyolok a narancsléből. - Figyeld, van itt még egy bacon, a tied lehet. szúrom rá a villára és irányítom ajkai felé.
Már azon vagyok, hogy komolyan rábólintsak a „csak semmi pia” kérésére a második alkalmat illetően, amikor is bort, nevezetesen franciát, levesz a tiltólistáról. Erre egy pillanatra meglepődök, majd elnevetem magamat. Csak semmi alkahol mi? - Na-na, csak lassan a kérésekkel! – kiáltom el magamat, intően felemelve az egyik mutatóujjat és nemlegesen megmozgatom előtte. Nagyon megpróbálva közben szigorúan pillantani rá, bár vigyorgok és még mindig nevetek. – A bor is az alkoholok közé tartozik! Újra be szeretnél rúgni velem vagy rendes emlékeket is akarsz velem csinálni? Teszem fel a kérdést, viccelődve, noha ott bujkál a szavaim és a mimikám mögött egy cseppnyi gondolat is, mely néhány perc már befészkelte magát a gondolataimba: jó lenne vele találkozni még egyszer. Amikor minden kínosságtól mentesen, talán másik környezetben tudnánk beszélgetni, anélkül, hogy konstans emlékeztetve lennénk rá milyen közel is kerültünk a másikhoz. Persze ha csak ő is benne van a dologban, de úgy látom igen, szóval ez nem akadály. Csak a szituáció tisztázása: semmi hangulat és tudatmódosító cucc! - Á, azért azt mondani egy macskát tartó srácnak, hogy bocs én inkább a kutyákat szeretem… - csóválom meg a fejemet a válaszára, közben még mindig vigyorgok. – Ez egy hatalmas nem, ha találkozunk majd az utcán, sajnálom, de le kell, hogy tagadjam, hogy ismerlek! Mondom, persze viccelődök. A volt férjéről tett megjegyzésére pedig inkább nem kérdezek rá. Hiszen mondta, hogy már csak volt a férje, így felesleges arra kényszerítenem, hogy emlékezzen rá. Mi több, nem is akarom, hogy a jelenlétemben sokat agyaljon más férfin, ez valahogyan ártana az egómnak. - Persze nem fekete pont, hogy a kiskutyákat szereted, féltve, ha cuki kiskutyákat, mert akkor tehetek kivételt az esetedben… Szóval ja, nem gáz – vonom meg a vállamat, tisztázva ezt az egész témát, mikor már képes vagyok nevetés és vigyorgás nélkül is rá. Majd boldog mosolyt villantok rá, mikor közli, hogy megbocsát a korát érintő feltételezésemért. Hát honnan tudhattam volna, hogy pontosan hány éves? De nem is lényeges milyen idős, ha egyszer jól érzem magamat a társaságában és még nagyon csinosan is néz ki, A kor amúgy is a társadalom által generált/használt meghatározás. A pimasz kijelentésére felvonom a szemöldökömet. Ez most egy kihívás? Vagy ezzel akar invitálni valami furcsa pornófilm szerű jelenetbe? Mindenesetre összeráncolom aztán a szemöldökömet és leintem. – Á, köszi, hogy felajánlod magadat a dologra, de inkább félteném tőled a becses fenekemet, nehogy még a körmeiddel nyomokat hagyj rajta! – utasítom vissza az ajánlatát egy mosoly kíséretében. Persze csábító ajánlat. Igen, egy pillanatra el is gondolkodtam rajta, hogy hogyan játszhatnánk ezt le itt és most, de… De az az igazság, hogy ennek most nincs itt az ideje. Meg amúgy sem vagyok az ilyen szeszélyek, fétisek űzője, hogy fenekelést akarlak. Nem, a hölgyek és ura sajnálatára én nemet mondom a BDSM-re. - Nos, neked szívesen megpróbálnék sajt tortát sütni – válaszolom a mosolyogva. Nos, ez már egy olyan kihívás, ami szívesebben elfogadok! Valamint azt hiszem, hogy imádnám látni, hogy tényleg a bugyijába olvadna… - Ha adsz nekem egy receptet, elkészítem neked – teszem hozzá. Tudok sütni, minden héten sütök ezt-azt, igaz, sajt tortát nem igen, mert az pont nem szerepel az üzletem kínálatában, főleg nem az év ebben az időszakában, de… Úgy gondolom, hogy megtudnék birkózni a feladattal. Főleg, hogy ha egy olyan nőnek a megrendeléseként kéne elkészítenem, mint Juliana. Mikor az ujjaira terelődik a téma, vigyorogva megnézem őket magamnak. – Á, a nagyin kívül nem lenne kit elhoznom, szóval… Karácsonyi koncert, mi? Hm… Azt hiszem, hogy a sűrű teendőim közé ezt is betudnám szorítani, hogy lássam és hallhassam, hogy ezek az aranyat érő ujjacskák mikre képesek… - nézek vigyorogva újra a szemeibe. Szingli vagyok, így a nagyin kívül más tényleg nem jöhetne szóba. Nagyi meg biztos élvezné az ilyen klasszikus dolgot, mint koncertre járás. Juliana pedig eléggé felkeltette az érdeklődésemet, szóval miért is? - Nem hiszem, hogy néhány csóknál megálltunk volna – rázom meg a fejemet. A-á, kizárt, hogy nem volt szex. Körülöttünk itt minden arra mutat rá, hogy igen, volt szexuális kontaktus közöttünk. De én nem is bánom. - Köszönöm a véleményedet a karrierválasztásomat illetően – bólintok, hálásan mosolyogva rá, majd megvonom a vállamat az öltöny és egyenruha kapcsán. – Ki tudja? Mondjuk öltönyt még mindig viselhetek különleges alkalmakkor… - jegyzem meg pár pillanat múlva, majd felötlik bennem, hogy egyenruhám az viszont van. – Csinos kis barista kötény és fehér ing az egyenruha az üzletemben – kacsintok rá. Ha meg látni akar ilyenben akkor nem kell mást tennie, mint eljönni az üzletembe. - Ezzel a kijelentéseddel nem tudok vitába szállni, így igazad adok neked – bólintok az istenek ajándéka dologra. – Hiszen mi csak szegény halandó emberek vagyunk, kik vagyunk hát, hogy ellenszegüljünk az isteneknek és ne fogadjuk el eme csodás ajándékaikat? Sütit, kávét, zenét, bort és szexet az egész emberiségnek! – kiáltom el magamat jókedvűen, egyik kezemmel körbemutatva imitálva „az egész emberiség” dolgot. Igen, ezek a dolgok mind nagyon, de nagyon jók. - Á, ha nem szeretnéd akkor nem kell, meg nem is erőltetném rád. Talán jobb is, hogy nem akarod kipróbálni, így nem kerülsz a függésébe. Bár kis dózis, de azért… Ja ne tedd, nehogy rossz hatással legyen a zenédre! – intem el aztán még is a vicces sütijeimtől. Azért én soha nem tukmálom őket senkire. Továbbá magam se fogyasztom őket kórosan, én is amennyire tudom kerülöm, hogy nagyon a függésébe kerüljek. Az ő történetét a karrierjét illetően csendben és érdeklődve hallgatom végig. Sokat beszél, de ez engem cseppet sem zavar. Ugyanis élvezettel hallgatom végig minden szavát. - Á, ne kérj érte bocsánatot! – szólok rá, mikor már a végére ért és a szóáradért magyarázkodik. Ne tegye! Ez egyáltalán nem baj! Éppen ellenkezőleg, pont jó! Le is intem hát őt, hogy nem baj, hogy elragadtatta magát. – Örülök, hogy megosztottad velem a múltadat a zenét illető szenvedélyed iránt. A nagymamád biztosan nagyon ügyesen játszhatott, és fogadok, hogy a tehetségedet javarészt tőle örökölhetted! Az elmondottal alapján arra következtetek, hogy egy igazi kis virtuóz ül itt előttem és… Nos, biztosan aranyos lehettél kicsi lányként, ahogyan hangszereken játszottál… Meg akkor jogosan lehetsz a filharmonikusok tagja és hát én ettől most csak még inkább kíváncsi lettem a karácsonyi koncertedre, amit előbb már említettél – mondom el a véleményemet, őszintén és lelkesen. Mosolygok is közben, hogy tényleg nem baj, hogy ezeket megosztotta velem. A kiöntött narancslevet közben elveszem és beleiszok a pohárba, félig már ki is iszom a tartalmát. A kézfejem megérintése és a köszönete szintén jóleső, mint a narancslé. Nem, egy bizonyos szinten még jobban esnek. Hogy ő is élvezte ezt a reggelt annak ellenére, hogy az estére semelyikünk nem emlékszik és így szinte random ébredtünk egymás mellett, és nemrég még teljesen vadidegenek voltunk a másik számára. de most már úgy érzem, hogy nem vagyunk vadidegenek és kijelenthetem, hogy ha nem is teljesen, de egy bizonyos mértékig ma reggel sikerült megismernem Juliana Monroet, a filharmonikusok legfiatalabb tagját, a kedves, szexi csellistát. - Ez az érzés kölcsönös. Biztos vagyok benne, hogy az estét is élveztem veled, de határozottan ezt a reggelt jobban, mert erre biztosan, hogy örömmel fogok visszaemlékezni. Úgyhogy én annak örülök, hogy nem dobtál ki rögtön a lakásodból – mosolygok rá hálásan. A poharat leteszem a kezemből, hogy ezt a kezemet rátehessem az ő kezére, amivel a másik kezemet érintette meg. Kis hálagesztus. Majd nevetve nyitom nagyra a számat, mikor a villára tűzdelt baconnel támadást indít az ajkaim felé és jókisfiú módjára, miközben azért csábítóan végig a szemeibe nézek, bekapom az ételt. Megrágom és lenyelem. De ezután támad egy hirtelen gondolatom, ahogyan a tekintetem a csábítóan hívogató ajkaira vándorol és nem tudok ellenállni a késztetésnek. Hirtelen előre dőlök, csökkentve a kettőnk között lévő távolságot és megpuszilom őt. Az ajkait vagy ha pontosítani akarunk, az ajkai szélét és az egyik orcáját. - Köszönöm, Juliana – suttogom aztán újra a szemeibe pillantva. Eltelik pár pillanat, de nem merek messzebb vizekre evezni. Megköszörülöm a torkomat, visszadőlök, felveszem a poharamat és megiszom a narancslevem maradékát. Majd gyorsan felpattanok, még mielőtt elérhetné, hogy tovább maradjanak. Nem lehet. Egy szex most furcsán hatna, de védekezés nélkül nem is mennék bele. Valamint már tényleg el kéne indulnom dolgozni, mielőtt azt a hírt kapom, hogy ég az üzletem. - Azt hiszem, hogy most már tényleg indulnom kell… Ö… Ki az ajtón, folyosón a lift, le a liftben és ki az épület bejáratán igaz? – kérdezem meg, az ajtaja felé biccentve, miközben elindulok az irányába. Kissé bizonytalanul, visszapillantva rá. Cseppet zavarban vagyok mit mondhatnék még, zavaromban egyik kezemmel a hajamba túrok, másikkal pedig az ajtókilincset fogom meg. – Akkor majd még látlak? – teszem fel a kérdést, reménykedve és hátrafordulok, hogy még egy pillantást vethessek rá, mielőtt tényleg kilépek az ajtón és távozok.
Kezdőlap
• szószám