Mondjuk úgy, hogy jó ideje szemmel tartottam már a húgomat. Természetesen nem kémkedtem utána, semmi ilyesmiről nem volt szó. Egészen egyszerűen csak láttam, hogy valami mintha nem stimmelne, és mivel nagyon közel áll a szívemhez, szerintem abszolút érthető, hogy aggódtam miatta. A családom amúgy is az első volt a számomra, bármi történjék is, így nem meglepő, hogy egy idő után ez a változás is szemet szúrt.
Azért néhány hétig még képes voltam uralkodni magamon, és nem piszkálni, csak csendes megfigyelőként figyelni Juliera. Mint valami átkozott kukkoló, vagy valami beteg zaklató, de tényleg csak a szeretet vezérelt, és valahányszor rajta kapott, hogy elmerengve bámultam őt, gyorsan eltereltem a témát, és ráfogtam valami másra. Volt olyan, hogy kitaláltam magamnak egy képzeletbeli randi partnert, mert miért is ne.
Ma azonban a szokottnál is szórakozottabbnak tűnt. Már nem álltam be segíteni nekik, hiszen hamarosan záróra volt. Kutattam hát kicsit a konyhában, megkértem a srácokat, hogy készítsenek nekem egy jó pizzát, aztán leültem odakint elfogyasztani a vacsorámat. Azért némi lelkiismeret-furdalás rám tört az otthon hagyott kedvenceim miatt, de majd hamarosan megyek, és úgyis kapnak ők is vacsorát.
- Majd én segítek zárni, Papa, menjetek csak! – pillantottam fel, amikor az apám lehuppant a velem szemközt lévő székre.
- Biztos, Aranyom? Fáradtnak tűnsz… - tette szóvá kissé aggodalmasan, ám én csak tagadóan megráztam a fejemet.
- Egyet se félts, már megszoktam, hogy keveset alszok. Egyébként voltam ma bent Billynél, biztosan az viselt meg egy kicsit. Ahogy mindig. – vontam meg a vállaimat lazán, aztán rámosolyogtam, hogy ezzel is megnyugtassam. – Jól vagyok! – jelentettem ki határozottan, mire bólintott, és felállt.
- Akkor megyek! Anyád hamarabb hazament, úgyhogy már biztosan vár. Nem hívott még? – puszit nyomott a homlokomra, én meg úgy pislogtam fel rá, mint egy óvodás a végletekig csodált apjára, a saját kis hősére.
- Még nem, de később még biztosan megpróbálja. Add át, hogy puszilom, és holnap szívesen felhívom, ma már késő van! – nem volt bajom az anyámmal, de néha túlzásba vitte egy kicsit. Megszoktam, de ha el lehetett kerülni, akkor most szerettem volna.
- Rendben! Vigyázz, hogy minden rendben menjen itt! – nevetve rákacsintottam, még mielőtt a kijárat felé vette volna az irányt.
Aztán, ahogy teltek a percek, jó félórával később már az utolsó vendég is elment, a konyhában pedig elvégezték az utolsó simításokat is. Hátul a sikátor felé távoztak, ahol a kocsikat szokták hagyni az alkalmazottaink, úgyhogy csupán mi ketten maradtunk.
- Mi a helyzet, Julie? – könyököltem rá a kassza előtti pultra, kutatóan méregetve a vonásait. – Fáradtnak látszol. – visszhangoztam szinte pontosan apám hozzám intézett szavait. Feltett szándékom volt, hogy most már kiderítsem, hogy mi áll a háttérben, mert az is lehet, hogy csak rémeket látok és paranoiássá váltam. Nem volt eddig jellemző rám, de hát egyszer minden elkezdődik valahol, nem? Én pedig eddig bírtam, most itt volt a kínálkozó lehetőség. Maximum elküld a fenébe, én meg jól megsértődöm majd.

Hála istennek nem mondható el rólam, hogy ostoba lennék, ráadásul elég jól ismertem a húgomat. Nagyon jól tudtam, hogy nem akar majd velem beszélni arról, hogy mi van vele, ha magától eddig nem keresett meg, hogy problémája lenne. Így aztán valamiképpen kénytelen leszek kiszedni belőle, de már most tudtam, hogy ez nem lesz könnyű feladat. Én azonban elég makacs teremtés vagyok ahhoz, hogy ne hagyjam csak úgy lerázni magam.
- Aha… - néztem az arcát még mindig kutatóan. Most tényleg ennyivel akart lerendezni? Ennél azért jobban is ismerhetett volna már. – Igen, voltam ma nála. Pár hete már nem sikerült meglátogatnom, de ma megbeszéltük az élet nagy dolgait. – mentem bele a játékba, hogy azt higgye, elérte a célját. Pedig egyértelmű volt számomra, hogy csak időt akart nyerni, és terelni próbálta a témát. Ahhoz azonban korábban kellett felkelnie, hogy engem beugrasson.
- Többek között rólad is érdeklődött. – természetesen – legnagyobb bánatomra – ez nem történt meg, de ilyenkor mindig azt képzeltem, hogy ő is részt vesz a társalgásban. Hallania kellett, amiket mondtam neki, igaz? Én pedig panaszkodtam a húgomra, jobban mondva aggodalmamat fejeztem ki neki is. Billy remek hallgatóság tudott lenni, és talán a mai látogatásom is közrejátszott abban, hogy ma este láttam elérkezettnek az időt erre a beszélgetésre. Tovább nem menekülhetett.
- Egyébként máskor is sokat vagy itt, mégsem tűnsz ennyire nyúzottnak, a szórakozottságodról nem is beszélve. – dörgöltem az orra alá, könnyűszerrel kanyarodva vissza az eredeti beszélgetésünkhöz. Eszem ágában sem volt hagyni, hogy kikerülje, úgyhogy csak még közelebb hajoltam hozzá, rá a pultra. – Ugye tisztában vagy vele, hogy elég jól ismerlek? – költőinek szántam a kérdést, mivel evidens volt számomra a válasz.
- Lefuthatunk még jó pár kört, ha attól jobban érzed magad, vagy jobban össze tudod szedni a gondolataidat, és elmondani, hogy mi a fene van veled… - ajánlottam fel, noha egyáltalán nem volt hangulatom ahhoz, hogy feleslegesen raboljuk egymás idejét. Jobban mondva, számomra minden idő jó volt, amit valamelyik rokonommal tölthettem, de késő volt már, és szerintem mind a kettőnk tagjai a fáradtságtól tűntek ólom nehézségűnek. Legalábbis én úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger és meg sem bír mozdulni. Látszólagos energikusságomat azonban igyekeztem megőrizni.
- Segítek zárni, megígértem Papának. – jelentettem be közben, egyúttal azt is közölve szeretett húgommal, hogy nem szabadul tőlem egyhamar. Így jár az, aki megpróbál sumákolni, és titkolózni. Előbb-utóbb úgyis lebukik az illető, és valaki előveszi. Jelen esetben én, és szerintem még örülhetett is, hogy nekem tűnt fel a családból, hogy valami nem oké. Vagy csak én lettem volna az egyetlen, aki szóvá is tette?
Áh, nem! Az anyánk egészen biztos, hogy nem bírt volna magával, és már rég letámadta volna szerencsétlen Juliet, ha bármi is szemet szúr neki. Én ellenben még időt is adtam, hátha magától jut arra, hogy meg akarja osztani valakivel, ami a szívét nyomja, de nem. Nem várhattam tovább, mert az oldalamon lassan hatalmas lyuk kezdett tátongani, hála a kíváncsiságnak, ami annyira fúrt.

Úgy néztem a húgomra, mint aki rosszul hall. Most komolyan ezt fogja velem csinálni? Mert ahhoz bizony korábban kellett volna felkelnie, szerintem mindünk közül én tudtam a legmakacsabb lenni, ha éppen arról volt szó. Vagy egészen egyszerűen Julie ezen oldalát még nem sikerült felfedeznem, de hát volt még jó pár éve arra, hogy kiforrott személyisége legyen. Nem olyan régen még ő maga is gyerek volt csupán, úgyhogy néha önhibámon kívül ugyan, de hajlamos voltam még mindig annak látni. Szerintem ez olyan általános dolog a nagyobb testvéreknél, meg a családtagoknál, igazán nem ellene szólt.
- Hát persze, Julie! Úgy látom, hogy mégiscsak szeretnéd lefutni azokat a plusz köröket. – sóhajtottam kissé lemondóan, de nyugtáztam magamban a dolgot. Ha így akart játszani, hát akkor majd így fogunk. Rajtam bizony nem fog múlni, csak felesleges időpocsékolásnak éreztem. Ám én is remek voltam benne, ha arra kényszerültem, márpedig most úgy tűnt, hogy ezt kell tennem, ha előrébb szeretnék kerülni a témában.
- Nézd meg… - válaszoltam, de szerintem a végét már nem is hallotta, olyan pánikszerűen menekült be a konyhába. Igen, határozottan zavart és félelmet fedeztem fel az arcán, és ez csak még nyugtalanabbá és aggodalmasabbá tett. Valami nagy dolog történhetett, ha ennyire kiforgatta magából. Mitől csúszott így ki a lába alól a talaj?
- Ahh… istenem! Ühm! – mivel kedvem lett volna a pultba verni a fejemet, ezért meg is tettem. Jó néhány másodpercig a hideg felülethez nyomtam a homlokomat, behunytam a szemeimet, és számoltam magamban. Meg kellett nyugodnom, mert ha felhúzom magam, akkor egészen biztos, hogy csak az ellenkezőjét érem el. Úgy, ahogyan lenne az egy gyereknél is, vagy nem kell olyan messzire menni, elég csak a kutyámra gondolni. Minél inkább utol akarod érni, és kiabálsz utána, annál messzebb szalad. Most Julie is igyekezett tőlem minél távolabb kerülni, de már nem volt hová menni.
Néhány percnyi haladékot adtam neki, aztán elindultam utána. Valamit úgyis megint ki fog találni, de nem szándékoztam hagyni, hogy csak úgy lerázzon. Addig nem, amíg legalább valamilyen információmorzsát nem csepegtet nekem.
- Szóval, mi történt? – kérdeztem rá újból, két karomat összefonva magam előtt. Ezzel is érzékeltetni akartam a határozott szándékomat, miszerint nem készülök innen elmozdulni, amíg nem jutunk egyről a kettőre. – Mondhatod nyugodtan, hogy fáradt vagy, azt is kitalálhatod, hogy semmi, csak rémeket látok, de nekem akkor is feltűnt. Ha mások túl vakok is hozzá, látom, hogy valami nyomaszt. Ha nem vagy kész arra, hogy beszéljünk róla, rendben, de akkor mondd azt és ne csinálj úgy, mintha minden rendben lenne. Nem most jöttem le a falvédőről! – alapvetően azért nem voltam egy szigorú teremtés, de most minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy úgy pislogjak rá.
- Ha bajban vagy, tudod, hogy hozzám bármikor fordulhatsz! – jó, kierőszakolni nem fogok belőle semmit, de akartam, hogy ezt tudja.

Isteni szerencséje volt, hogy nem hallottam a gondolatait, mert az őszhajszálas megállapításánál egészen biztos, hogy jól fejbe kólintottam volna. Azért mindennek van határa, és attól még, hogy kicsit erőszakos voltam, csak miatta aggódtam. Próbáltam kideríteni, hogy mi nyomasztja, mert másképp egészen biztos, hogy képtelen leszek segíteni neki. Márpedig a szándékom ez volt, akármilyen hihetetlen legyen is számára. Jó, azért azt nem feltételeztem, hogy ártó szándéktól tartana a részemről.
Próbáltam nyugalomra inteni magam még akkor is, amikor faképnél hagyott, és bevonult a konyhába. Ezzel semmit nem fogok elérni, ugyanakkor az sem tűnt túl jó megoldásnak, ha ráhagyom, és majd egyszer valamikor hátha történik valami. Vannak dolgok, amiket egy nővér képtelen befogott szájjal, szó nélkül végignézni. Én amúgy sem az a típus voltam, de ennyire már csak ismert, hogy előbb-utóbb számítson tőlem ilyesmire. Túl élesek a szemeim ahhoz, hogy ne vegyem észre, ha valami nem stimmel. Kivéve, ha szándékosan csukom be őket, és elfordítom még a fejemet is, de az akkor sem én lennék.
- Te...? – kérdeztem vissza biztatóan. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mégis mire számítsak, miféle bombát fog ledobni rám. Annyi volt csak biztos, hogy nagyon nem akaródzott neki elmondani, és láthatóan tényleg nyomasztotta. – Hát, leginkább azt, ami miatt így ki vagy fordulva magadból. Kezdhetnéd, mondjuk az elején… - próbáltam higgadt maradni, mert ha én is ilyen stílust kezdek el felvenni vele szemben, annak nem lesz jó vége. Csak veszekedés lesz, azt pedig nem akartam. – És lehetőleg fogd vissza magad! – közöltem csak úgy mellékesen, noha sejtettem, hogy teljesen felesleges. Amikor én idegállapotban voltam, nekem is annyi volt a figyelmeztetés, mint halottnak a csók.
- Hogy mi vagy?! – kérdeztem vissza, amikor végre kibökte, mint aki nem hallotta jól. Igazából tényleg kételkedtem abban, hogy tényleg azt mondta, amit hallani véltem. A szemeim elkerekedtek, próbáltam megemészteni a szavait, de zúgott a fülem, zakatolt a szívem, és lefőttem, mint a kávé. Mintha legalább én tudtam volna meg ugyanezt magamról. – Ne velem kiabálj! Legutóbbi értesüléseim szerint nem én tehetek róla, hogy te… hogy te… - gyorsan megráztam a fejemet, és olyan hosszan fújtam ki a levegőt, hogy legalább fél percbe is beletelt.
- Hú, most szépen nyugodjunk meg mind a ketten! – fújtattam továbbra is, két tenyeremet pedig rásimítottam a pultra, mintha a világ megfordult volna körülöttem, és az lenne az egyetlen biztos pont, amiben megkapaszkodhatok. – Teljesen biztos vagy benne? – néztem végül rá, whisky-szín íriszeim kutatóan vizslatták a vonásait. Hülye kérdés volt, nyilván biztos benne, ha ennyire ki van borulva. Én is kiborultam, csak nekem nem szabadott volna teret engednem neki, mert akkor csak el fog szabadulni a pokol. De egy ilyen helyzetben, hogyan lehetne nyugodt az ember lánya?!
- Mióta tudod? – nem sokat számított, de azért érdekelt.

Próbáltam mantrázni magamban, hogy nyugodt tudjak maradni, még ha Julie mesterien táncolt is az idegeimen. Pedig azért nem vagyok annyira ideges típus, még ha nem is olyan nehéz kihozni a sodromból alapvetően sem. A családommal szemben azonban nem szoktam ténylegesen kifakadni, maximum csak nekik, ha valaki más bosszant fel. Ám ezúttal sajnos nem így történt, és az agyam tudta, hogy mit kellene tennem és hogyan, az indulatok mégiscsak elég erősek tudnak lenni.
- Ne szemtelenkedj velem, Julia Magdalena Rossi! – böktem felé fenyegetően a kezemmel. Ha ezek után is nevetni fog, én esküszöm, hogy felképelem, bármennyire szeretem is. Úgy éreztem, hogy jogom van hozzá, mert egyrészt a nővére vagyok, és mindennél jobban szeretem, másrészt pedig lehet, hogy egy kicsit magához térne és képes lenne ő is gondolkozni. Jelenleg ugyanis erős kétségeim voltak ezzel kapcsolatban.
- Értem… - szűrtem a pengevékonnyá zsugorodott ajkaim közül. Mit lehet egy ilyen helyzetben tenni? Lehet még egyáltalán bármit is? Vagy mondhatok akármit, úgyis azt fogja tenni, amit ő akar? Igen, minden bizonnyal ez pontosan így történne. Pedig esküszöm, hogy szerettem volna okos tanácsot adni, de a tudományom itt most megállt. – Már négy hete?! – ugrott ismét egy oktávot a hangom, ahogy eljutott a tudatomig a válasza. – És mégis mikor akartál szólni róla? Amikor már nem tudod letagadni? – nem akartam még én is lecseszni, de a szavak egyszerűen kikívánkoztak belőlem. Amennyire fájón őszinte tudott lenni ő, úgy én is hasonlóképpen tudtam viselkedni. Talán családi vonás.
- Tudom. – sóhajtottam végül beletörődően, kissé talán megnyugodva. – Tudom, hogy nem akartad, de akkor sem érdemlem meg, hogy rajtam töltsd ki. – a hangerőből is jelentősen visszavettem. Fogtam magam, megkerültem a pultot, és nekiálltam készíteni magamnak egy limonádét, mintha attól várnám a csodát, vagy legalábbis a lehetséges megoldást.
- Szóval, most mihez akarsz kezdeni? – tettem fel a nagy kérdést, amire valószínűleg még ő maga sem tudta a választ. Ám, ha eddig nem gondolkozott el rajta, akkor ezzel talán ösztönözni fogom arra, hogy megtegye végre. – Orvosnál jártál már? – érdeklődtem tovább. Megpróbáltam csupa logikus kérdést feltenni, még ha a szívem annyira zakatolt is, hogy én is a józan ész határain egyensúlyoztam. Legalább én lennék higgadt, de nem éreztem magam annak egy másodpercig sem. Megint az a tévképzetem támadt, hogy ezt bizony nekem kell megoldanom, pedig Julie már felnőtt nő, mint azt a mellékelt ábra is mutatta. Mégis, szerettem volna segíteni neki, mintha tényleg az én dolgom lenne. Akartam, hogy tudja, itt vagyok.
- Egyáltalán ki a gyerek apja? Mit szólt hozzá? – jutott hirtelen eszembe az, amire eddig még csak rá sem kérdeztem. – Mert szóltál neki, igaz?! – nem teljesen kérdésnek szántam, mégis vegyült bele némi kérdő él. – Azt sem tudtam, hogy van valakid… - vallottam be, és talán hallotta azt a kis sértettséget a hangomban, amit éreztem.

Fel kellett dolgoznom a hallottakat, de ez szerintem egyikünk számára sem volt kérdés. Csak éppen azt nem tudtam, mindezt hogyan tegyem meg. Azt, hogy Julie hogyan volt rá képes, bár az eddig látottak alapján valószínűnek tartottam, hogy még ő maga sem fogta fel teljesen, hogy mi történt, és pontosan mivel fog járni számára ez az egész. A második gondolatom rajta kívül természetesen az volt, hogy mindez hogyan fogja befolyásolni a családunk jövőjét. Minden fenekestül fel fog fordulni, ennyi bizonyosnak látszott.
- De gondolom már annyi tesztet csináltál, hogy nem lehet kérdéses… - sóhajtottam kissé gondterhelten. Azért azok sem hazudnak, még ha egy-kettő rossz eredményt mutat is. Azt állította, hogy ő már rengeteget csinált, és valószínűleg a többsége pozitív lett, szóval nem sok esély maradt a tévedésre. – Akarod, hogy elkísérjelek? – ajánlottam fel. Nem tudtam, hogy van-e esetleg közeli barátnője, akit megkérhet erre, de valami azt súgta, hogy anya sem lenne erre a legalkalmasabb. A saját szerepemet illetően sem voltam biztos, de fel kellett ajánlanom akkor is.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem is akarod neki megmondani?! – kérdeztem, a szemeimet meresztve rá. Persze lehet, hogy teljesen mást akart mondani, és másképp végződött volna ez a mondat, de én határozottan így értelmeztem. Ez pedig jeges rémülettel töltötte meg a szívemet, mert nem akartam, hogy a húgom leányanyává váljon. Még olyan fiatal volt, előtte az egész élet. Azt tervezte, hogy egyetemre megy – amit persze még így is megtehet, csak jóval nehezebben -, erre most minden derékba törne?
- Aha. – nyugtáztam a hallottakat, noha egyáltalán nem tetszett a válasza. – Istenem, Julie, mégis mit gondoltál?! – nem akartam kioktatni, tényleg nem! De a szavak csak úgy kibuktak belőlem, még mielőtt átgondolhattam volna. – És még mindig az érdekel, hogy mi a francért nem fordultál legalább hozzám? – túrtam bele kusza tincseimbe türelmetlenül. Nem mintha bármit is képes lettem volna változtatni a történteken, de legalább akkor sem egyedül lett volna ebben az egész helyzetben.
- Jó, most akkor is azt kell kitalálnunk, hogyan tovább. – összegeztem végül, és próbáltam megőrizni a higgadtságomat, ami ugyebár már rég nem volt. – Mit akarsz tenni? – kérdeztem újra, mert bárhogy döntsön is, én úgyis itt leszek, de tisztán akartam látni. Abban az esetben pedig, ha nem lennének tervei, majd most lesznek. Muszáj volt mindenre gondolni, és valamit kitalálni, mert hamarosan már látszani is fog, és a szüleinknek mondani kell valamit. Ők pedig nem biztos, hogy megelégednek majd ennyivel, mint én.
Már előre láttam magam előtt a jelenetet, hogy Papa mindenképpen hozzá akarja majd adni egy jóravaló olasz fiúhoz, amilyen gyorsan csak lehet.

Olyan lesajnáló tekintetet villantottam a húgom felé, amilyenre csak én vagyok képes. Pedig alapvetően nem szerettem ezt alkalmazni, és a jelenlegi helyzet pláne nem volt rá alkalmas, de egyszerűen annyira felbosszantott a viselkedésével, hogy már nem voltam képes moderálni magam én sem. Ha megbántom vele, hát megbántom, már nem érdekelt. Ez igenis komoly helyzet volt, még ha úgy is tett, mint aki nem veszi annak. Pedig tudtam, hogy be van rezelve, elég volt megnéznem őt magamnak jobban.
- Igazán felesleges ironizálnod, meg felcsattannod! – szűrtem a fogaim között, látszólagos nyugalommal. Pedig nem voltam az, kedvem lett volna kitépni először a saját hajamat, majd módszeresen az ő barna tincseit is, attól hátha magához tér valamelyest. Nem mintha bíztam volna abban, hogy tényleg így lesz, de hát sohasem lehet tudni. Hihet még az ember a csodákban, nem? Csak kár, hogy nem léteznek.
- Nem, nem mondtam egy szóval sem. Ettől függetlenül mégis mit vártál? Dicsérjelek meg érte, vagy mi? Szerintem éppen elég, hogy nem üvöltöttem le a fejedet, vagy képeltelek fel, hanem próbálok segíteni és melletted állni. Azt viszont ne várd, hogy kinyaljam a segged, mert teherbe estél! – rivalltam most már rá, mert elegem volt, hogy igazságtalanul állt nekem. Leszidhattam volna, mégsem tettem, legalábbis nem annyira, mint amennyire megérdemelte. Igenis hozzám kellett volna fordulnia. Szerintem elég baj lenne, ha nem úgy reagáltam volna, ahogy, mert az azt jelentené, hogy magasról teszek rá, mi van vele.
- Nem vagy egyedül, pontosan erről van szó! Az istenért Julie, szedd már ki a fejedet a seggedből, és ne engem vádolj a saját hülyeséged miatt, rendben? Én csak segíteni próbálok, nem rám kell zúdítani minden haragod és fájdalmad, bár tudom, hogy kell egy bokszzsák, de akkor legyen az, aki teherbe ejtett! – csoda, hogy a fülemen nem kezdett még el kitörni a felforrt agyvizem gőze. Idegességgel azonban nem leszünk előrébb, ezt kellett szem előtt tartanom, méghozzá nagyon lelkesen, mert két másodperc elég volt, hogy erről újra elfelejtkezzek.
- Igen, így van. – nem foglaltam állást, hogy mi a véleményem az abortuszról, mert nem nekem kellett meghoznom ezt a döntést. – Rendben, akkor azt hiszem meghoztad a döntést. – fújtam ki a levegőt hosszan, aztán néhány másodpercet engedélyeztem magamnak, amíg az ujjaimat a szemeimre szorítottam, hátha attól csillapodik a fejembe nyílaló fájdalom. – Igyál limonádét! – szóltam rá közben, az orrom alatt dünnyögve.
- Oké! – szusszantam egyet, amikor úgy éreztem, hogy készen állok rá. – Nem fogja megszívni, majd mi gondoskodunk róla, hogy a legjobb élete legyen, oké? – határoztam el magam. – Holnap kérünk egy időpontot a nőgyógyászhoz, és majd ő megmondja a tutit. Veled megyek. – közöltem nemes egyszerűséggel a továbbiakat. – Ha van bármi kifogásod ellene, jobb, ha megtartod magadnak! – figyelmeztettem, mielőtt még vitázni kezdett volna velem.