Kurvára diszkriminációnak vehetném, hogy anyámék minden kölküket hónapokról nevezték el, kivéve engem; mármint hogy ha ilyen halmazokat rajzolnánk, akkor ebből is ki lettem hagyva, ahogy nem tartozom a "lányok" halmazba sem, meg a "kékszeműek" halmazba sem, meg az "el tudnak mosogatni maguk után" halmazba sem, meg úgy... szóval hogy szándékosan arra utaló, gyanús jeleket hagytak, hogy azt hihessem, örökbe lettem fogadva. Persze nem lettem, de tényleg kurvára olyan, mintha de.
Mármint megértem, hogy nem neveztek Augustusnak vagy Juliusnak. Ki a faszt hívnának Augustusnak vagy Juliusnak? Senkit. Senkit nem hívnának ilyen nyomorékul, úgyhogy valahol hálásnak kéne lennem, és elfogadnom, hogy örökbe lettem fogadva, vagy hogy olyan, mintha örökbe lettem volna fogadva, de nem fogadom el. Mert cserébe azt adták, hogy Rafferty, ami ha nem a saját második nevem lenne, akkor szerintem nem hinném el, hogy létezik. És hogy adják gyerekeknek. Mondjuk ma már Stormie is létezik. Bazmeg Kylie Jenner.
Na szóval, ha nem lettem volna örökbe fogadva, vagy legalábbis nem lenne olyan, mintha örökbe lettem volna fogadva, és mondjuk kurvaelegáns mód Augustusnak vagy Juliusnak hívnának, akkor itt van egy lista, hogy milyen nem lennék:
1. Baszottul rendetlen.
2. Ocsmány.
3. Felhajtanám a vécéülőkét, ha belepisálok.
4. Kezet is mosnék utána.
5. Sőt, előtte is, ha mondjuk éppen a retek tömegközlekedésről vergődtem le magamat, ahol, ha Augustus vagy Julius lennék, nyilván még a helyemet is átadtam volna valamelyik mellettem remegő nyugdíjasnak.
6. Nem lennék többszörös hörcsöggyilkos.
7. Nem hazudtam volna Olivia Prescottnak tizenhat évesen, hogy én is szűz vagyok, csak hogy megdughassam.
7+1. Nem hazudtam volna Olivia Prescottnak tizenhat évesen, hogy én is szeretem, csak hogy újból megdughassam.
8. Nem buktam volna meg matekból az érettségin. Vagyis pontosabban mondva elmentem volna az érettségire, mert amúgy meglepően jó vagyok matekból. Pitagorasz, integrálás, minden lófasz, de tényleg. Én sem értem hogy értem.
9. Nem lett volna a seggemben átcsempészve egy tasak heroin a mexikói határon.
10. Nem hagytam volna el azt a táskát, amiről majd később mesélek.
11. Ennék rendesen. Nem csak így naponta vagy kétnaponta egyszer, de akkor annyit, mint egy egész család hálaadáskor.
12. Nem lennék sokszor... hát az esetek nagy többségében beállva, de mentségemre szóljon, hogy nagyjából tizenhat éves korom óta füvet szívok, szóval ez már a személyiségem. Ez már nem módosít tudatot. Olyan mint a reggeli kávé. És arra például nem vagyok rászokva!
13. Nem vigyorognék ilyen pofátlanul.
14. Szeretném az olívabogyót. Nagyon szeretném szeretni, de basszameg, annyira fos az íze!
15. Emlékeznék a fontos dátumokra. Többnyire a szülinapokra, mert a karácsonyt úgysem ünneplem, az évfordulókhoz pedig szükségem lenne valamire, ami kibírja minimum egy évig. (Például a sarki kínai kajáldából az édes savanyú kutya aka csirke, de April kibaszta a hűtőmből négy hónap után.)
16. Inkább-hideg-mint-büdös álláspontom lenne az inkább-büdös-mint-hideg helyett, és tudnám hogy nyílik a nappalim ablaka.
17. Megtanulnám befogni a számat, akkor is, ha egyébként tök vicces dolog jutott eszembe.
19. Levágnám a lábkörmöm. Gyakrabban.
20. Számtalan pont jutna még eszembe, melyek kétségkívül mind alátámasztanák, milyen hibátlan ember lennék, ha Augustusnak vagy Juliusnak hívnának. Feltéve, hogy nem leszek öngyilkos tíz éves koromban, mert egy, családi hóbort az ilyesmi, kettő, szar ez a név. Mondjuk a Raffertyt is túléltem. Valahogy.


Azért neveztem ezt a pasast Padlizsánnak, mert egy padlizsánra emlékeztetett. Olyan nagy volt, alaktalan, totál úgy nézett ki, mint valami ruhába bújtatott meztelencsiga, csak így már (mármint ruhában) nem lehetett meztelencsiga, sima csigára nem hasonlított, és lila is volt, ami egyenlő padlizsán.
Lényegtelen.
A lényeg az, hogy fejjel lefelé, a bokámnál fogva lógatott le az Eastchester hídról, a Hutchinson River felett. Ez lényegesebb, de azért ne feledkezzünk meg arról sem, hogy úgy nézett ki, mint egy padlizsán.
Én meg úgy, mint egy paradicsom, bizonyára, mert éreztem hogy a vérkeringésem meg van borulva, és félreértésből a pofámba küldi mind az öt liter véremet. Öt liter? Nem emlékszem, azt hiszem annyi, de lehet, tévedek. Mondjuk nemsokára valószínűleg kiderül; ez a hídról való lelóbálás nem komoly, ha tényleg ilyen egyszerűen akarnák elintézni, inkább lelőnének. Akkor Padlizsán feje nem kéne, hogy még jobban beliluljon az erőlködéstől, meg tuti meg is döglenék. Nem, csak megfélemlíteni próbáltak - egyébként sikeresen, be voltam szarva, mert hát kurvára nagy szarban voltam -, és ha nem tudok nekik kielégítő választ adni, akkor majd elintézik máshogy. Aminek már köze lesz az öt (vagy több?) liter véremhez is.
És a helyzet úgy hozta, hogy nem tudtam kielégítő választ adni.
- Utoljára kérdezem: Hol? A? Pénz?
Nem Padlizsán beszélt, ő erőlködött. Ami nem volt fair, mert nekem viszont válaszolnom kellett, pedig hasonlóan szar helyzetben voltam, és innen sem volt valami könnyű beszélni.
- Már megmondtam - préseltem duzzadtra vert, fejjel lefelé lógó pofámon át -, hogy nem adtam el.
- Akkor add ide a táskát!
- ...eh-eh-eh, ezt is mondtam, hogy hát kellemetlen, tényleg kellemetlen, de nincs meg a táska, mert...
- Akkor add ide a pénzt!
Ja, szóval nem könnyű agytrösztökkel beszélgetni. Olyanok, mint a Twitter, semmi mellébeszélést nem tűrnek, száz karakterben mondd el mi a faszt akarsz, aztán kussolj. Szóközökkel.

A 35-ös úton álltam meg egy benzinkútnál, ami Big's 303 néven futott. Vagyis hát az, hogy futott, igencsak erős túlzás, mert szerintem én voltam az év első vásárlója. Decemberben.
De mégiscsak két órája vezettem ezt a tragacsot; amúgy egész pofás járgány volt, csak bosszantott, hogy a másikat eladtam egy illegális autókereskedőnek, és aztán elbasztam a pénzt Vegasban (mármint a texas-i faluban, nem Nevadában), és végül egy ilyen fostalicskát tudtam csak visszavásárolni, szintén tőle. Igazából szóba se kellett volna állnom vele, de őt is Bobnak hívták. És hát névrokonok vagyunk, meg minden, szóval... Na mindegy, ezt elbasztam.
Lényeg, hogy egészen Laredótól, vagy hát majdnem Laredótól, pár kilométerrel közelebbről hoztam el a táskát, ami ráadásul késett; így délelőtt tizenegy helyett délután egykor vettem át, de mivel a lelkemre kötötték, hogy legyek ott, ezért nem volt lehetőségem elmenni enni. Vagy vécére. Például. Úgyhogy aztán se éhesnek nem éreztem magamat, az ihlet is elmúlt, és így kerültem két óra vezetéssel később délután háromra a Big's 303-hez, úgy, hogy istentelenül kell szarnom és éhes vagyok, mint a dög.
Kipattantam a kocsiból, elmasíroztam a szellem-benzinkút bejáratáig, és észbe kaptam, hogy a táskát nem kéne a kocsi hátsóülésén tartanom.
Szóval visszamentem, magamhoz vettem, és bementem a helyre.
Egyetlen csávó állt csak a pultban, Bart, és teljesen úgy nézett ki, mintha sörétes puskát tartana a pult alatt; úgy is nézett rám, mint aki mindjárt előkapja. Mondjuk megértettem a morcosságát, én sem szívesen lettem volna a Big's 303 pénztárosa. Ez milyen sanyarú sors már. Úgyhogy barátságosan, de tisztes távolból ígéretet tettem, hogy mindjárt fogyasztok is, csak előbb... fogyok, és bementem a budiba.
Nos, persze, természetesen nem Louis Vuitton táskában kaptam azt a tizenöt kilónyi herkát, metamfetamint, kokót, és... ez mi?
Összeráncoltam a homlokomat, kikaptam a táskából a kis zacskót.
5-metoxi-N,N-dimetiltriptamin.
... ott tartottam, hogy nem Louis Vuitton táskában kaptam a cuccot, de azért mégsem akartam lerakni a redvás padlóra. Felraktam a vécépapírtartóra.
Az 5-MeO-DMT tartalmazó tasakok egyikét a zsebembe csúsztattam, lehúztam a klotyót, és kiszambáztam a tükör elé. Megigazgattam a hajamat, ráfért volna már egy mosás, előkaptam a zsebemből az egyik tablettát, és bekaptam. Minőség ellenőrzés.
Teljesen felesleges lenne leírnom, hogy másfél órán keresztül olimposzi magasságokban éreztem magamat, és én voltam a nagybetűs ISTEN, mert az efféle trippeket nehéz lenne megmagyarázni; mármint pont ez a lényege, ha el lehetne mesélni, úgy, hogy annak értelme is legyen és mondjuk a hallgatóság is átérezze az egészet, akkor ki a fasz próbálná ki? Szóval legyen elég annyi, hogy:
Kurvajót ettem.
Kurvaboldog voltam.
Kurvára ott felejtettem a táskát a klotyóban. Vagy az asztalomnál, ahol betoltam a marhaburgert. Vagy a parkolóban, a földön, mikor a kocsim mellett ránéztem a karórámra, és full olyan volt, mintha befagyott volna az idő; szóval álltam egy óra tizenkét percen keresztül, az órámra nézve, aztán beültem a kocsiba, és elhajtottam.

A többit meg azt hiszem nem kell magyaráznom. Igazából egy kicsit örültem, hogy Padlizsánék nem engedték, hogy elmeséljem ezt a sztorit. Mármint... valahol szégyelltem, hogy ott hagytam közel 200ezer dollárt a Big's 303 parkolójában. Vagy kajáldájában, vagy mosdójában.
És hogy ezt csak hét óra vezetés után vettem észre, Dallasban.
- Hol van a táska, te pöcs? Utoljára kérdezem. - Hídról lefelé lógni egy dolog. Egészen más, amikor egy pisztoly feléd ásítozó száját szegezik a szemeid közé. Nyeltem egyet szárazon, és ismét megállapítottam, hogy egészen király az emberi test, mármint fejjel lefelé is tudsz nyelni, tudtad? Egyszer így ettem meg a vacsorámat, és tényleg működik.
- Ha fejbe lövöd, a főnök...
- Szarok rá bazmeg, ez a kis pondró hazudik, látom a fején, hogy hazudik bazmeg. Szétlövöm a fejét, ha nem képes értelmes választ adni. Hol? Van? A? Táska?
- A Big's 303-ben! - rimánkodtam, összepréseltem szemhéjaimat, mintha abban reménykedtem volna, hogy ha nem látom a fegyver csövét, akkor nincs ott. Most tényleg hazudtam. Nem volt a Big's 303-ben. Mire visszaértem, hat órával később, már Bartnak is hűlt helyét találtam, nem csak a nem-Louis-Vuitton táskámnak. Nyilván egymásra találtak. Az jutott eszembe, hogy vajon ez azt jelenti-e, hogy pénztárost keresnek a Big's 303-be. Mármint, szívesen elvállaltam volna, igazából most már egyáltalán nem tűnt olyan sanyarú sorsnak. Akár most hajlandó lettem volna kezdeni, azonnali hatállyal. Aztán az jutott eszembe, hogy talán ez életem legutolsó gondolata; hogy a Big's 303-ban akarok dolgozni.
Ha ezt túlélem, megvalósítom! Ott fogok dolgozni, teljes nyugalomban.
Fegyverdörgést hallottam.
Vajon a hang a gyorsabb vagy a golyó? Szóval ha fejbe lőnek, azt még van időd hallani?
Ezt nem tudtam meg. Nem engem lőttek le, hanem Padlizsánt.
Hangos, fájdalmas csattanással nyílt meg előttem a Hutchinson River éjszakában feketének tűnő vize. Levegő után kapkodtam, de csak vizet nyeltem, és halvány lila gőzöm nem volt, hogy háromszázhatvan fokban melyik út vezet a felszínre. Az eszem azt mondta, maradjak veszteg, de az ösztöneim azt súgták, hogy rúgkapáljak, amitől minden rosszabb lesz, de... hát az ösztönök győznek, ha az embernek halálközeli élménye van. És most éppen igencsak hosszú volt a listám az elmúlt húsz percben bekövetkezett halálközeli élményekről.
A szemeimet kinyitottam, de hiába, sötét, fekete vizet láttam mindenütt, mintha az űrben lebegtem volna. A homok a retinámnak csapódott, úgyhogy rögtön vissza is csuktam szemhéjaimat, de éreztem az apró szemcséket a szememben. Meg a számban. A fülemben. Az orromban.
Igazából nem tudom, hogy hogyan értem partot. Mármint, egészen biztos voltam benne, hogy meghalok. Ez nem az első volt. Mármint, hogy biztos voltam benne. Az ember néha egészen biztos benne, de asszem akkor, ha biztos vagy benne, nem halsz meg. Csak akkor, ha nem sejted. Úgyhogy én elég nagy biztonságban voltam, úgy nagyjából mindig.
A sár a pofámban volt, ahogy a parton feküdtem. Fáztam. December volt. December vége, 2019 vége. Végre vége ennek a szar évnek, gondoltam akkor, mert még nem sejtettem mi vár rám 2020-ban.
Nem a Big's 303. Nem mentem vissza dolgozni.