– Nem mondhatod meg, mit csináljunk, csak azért, mert te vagy a legidősebb!
– De, pont ez lesz.

Ez az attitűd nem csak a két kistestvérével szemben igaz rá (akikkel egyébként meglepően szoros a viszonya), de bevezette alapszabályként odahaza, a gyerekeivel szemben, illetve a munkahelyén is – ahol nem feltétlenül a kora alapján ítélteti meg magát, sőt, épp ellenkezőleg. Harminc esztendősen került be egy állandó nyomozócsapatba más adatelemzőkkel és laborosokkal, technikusokkal együtt az elemző csapat tagjaként, így extra mód próbál bizonyítani.

Pedig a hajtás, a túlzott hajtás egyébként is a lénye része – mindig bizonyítani akar (hogy kinek és mit, az már nem is számít), kompenzál és túlkompenzál. Mindig mindenben első akar lenni, a legjobb, igazi szuperanyu, aki szuperül szuperál egyedülállóként is, és nem, nem akadályozza az, hogy emellett dolgozik – ő nem karrierista anya, aki elhanyagolja és dadára bízza a gyerekeit (bár egyébként bébiszittert tényleg sokat foglalkoztat), és nem is otthon ülő típus, akit nem zavar, ha nem ismerik el szakmailag. Lehetőleg mindent akar egyszerre (ezért szerzett dupla mesterdiplomát és egy PhD-t is, miközben Logan még kicsi volt), ezt pedig egyértelműen a magánélete sínyli meg, ami abszolút nem létezik.

Azért költözött vissza New Yorkba Pennsylvániából, ahol az ex-férjével laktak, hogy közel legyen mindkettejük családjához, így a nagyszülők és nagynénik-bácsik gondtalanul láthassák a gyerekeket – az, hogy cserébe majdnem annyi időt töltenek náluk Emmáék, mint Aprilnél, össze nem függő tény.

Maximalista, és másoktól is nehezen fogad el kevesebbet, sokan nehéznek találják a vele való munkát, ám akik vele maradnak, azok nem kételkednek az igazában. Sose viszi bele a személyes dolgait a munkába, volt olyan kollégája, aki négy év után jött rá egyáltalán arra, hogy van gyereke. Habár mikor épp rosszul áll a szénájuk és csúszásban vannak, vagy úgy érzi, elszalasztanak valamit, hajlamos idegzsábaként viselkedni, jobb napjain szinte szórakoztató társaság. Intelligens, érti a viccet, még a férfiasabbját is, és nem áll távol tőle a humorizálás sem – bár balta arcát gyakran tévesztik össze az érdektelenséggel.

A fejében mindig ott forognak a gondolatok, miszerint tenni kellene magáért, néha elmenni ide vagy oda, hogy szeretne maga mellé valakit – hiszen ez volt a terv, a boldogság, a közös vacsorák, hogy valakivel csinálja az egész gyerekvállalás dolgot. Gyakran ostorozza magát utólag, évekkel ezelőtti dolgokat is felidéz, és újra meg újra elsüllyedne legszívesebben. Közel sem olyan magabiztos, mint azt gondolnák vagy ahogy mutatni szeretné, és valójában nagyon hajlamos zavarba jönni. Ennél jobban talán csak azt utálja, hogy mérhetetlenül képes irigykedni másokra.

Mikor hatéves voltam, az apám egyik éjjel benyitott a szobámba. Nagyon féltem, a szívem a mellkasomban dübörgött; azt hittem, észrevette az olvasólámpa fényét, amit sebtiben oltottam le, majd gyorsan magamra húztam a takarót és elfordultam az ajtótól. Csak a falamon és az annak döntött, óriási plüssmacimon – Mr. Snuggle – felbukkanó fénycsík nyújtott tanúbizonyságot: lebuktam.
Azt hittem, hogy majd rám dörren, ahogy azt sokszor tette, én pedig mindig megijedtem. Apukádnak rossz napja van, ezt mondta mindig anya, mikor apa rám rivallt, mert nem volt rajtam papucs, úgy, hogy elsírtam magam. Apának mindig rossz napja van, dünnyögtem, a sírással a mellkasomban. Anya válaszolni akart, de végül csak bólintott, és tovább nyújtotta a pite tésztáját.
Apa sose volt az igazi, mióta visszajött a háborúból. Anya szerint nagyon csúnya dolgokat látott – akkoriban ezt nem értettem. (Azóta pedig nem véletlenül járok NRA-ellenes tüntetésekre.)
Visszafojtottam a lélegzetemet, próbálva úgy tenni, mintha épp aludnék. Furcsa volt, hogy olyan sokáig áll az ajtómban szótlanul, bár magamon éreztem a tekintetét. Általában csak néhány pillanatig nézelődött, aztán elment.
Mikor megreccsent a padlódeszka a léptei alatt, felém haladva, tudtam, hogy valami nincs rendben. Olyan erősen hunytam be a szemeim, hogy fájt; magamban pedig azért imádkoztam, hogy tűnjön el.
Megfogta a vállamat, gyengéden megrázta. – Lee? Lee? Kicsim, ébren vagy?
– Nem! – jött az ösztönös válasz.
Maga felé fordított, én pedig beharapott ajkakkal fordultam a hátamra, hogy aztán feltornázzam magam ülőhelyzetbe. Magamhoz öleltem a takarómat.
– Ne haragudj, hogy felkeltettelek – motyogta különös mosollyal. Meleg keze az arcomra simult, hüvelykujja simogatta a bőrömet. – Csak el szerettem volna köszönni.
– Miért? Hová mész?
– Egy szép helyre.
– Veled mehetek?
– Nem, kicsim, ide nem. Most még nem. Majd egyszer te is jössz, és akkor megint együtt leszünk. – Könnyek csillogtak a szemében, miközben azt mondta: – Apa nagyon szeret, ugye tudod?
Tudtam, úgyhogy bólintottam. Fura volt így látni apát; mindig nagy volt és erős, olyan, akitől talán féltem néha, de mindenki más is. Akiről tudtam, hogy megvéd, ha kell. Sosem láttam sírni; mikor a Papó meghalt, akkor is csak üveges tekintettel állt ott.
– Miért sírsz?
– Mert hiányozni fogsz. Te is és a kistesóid. Meg Anyu. Ő is nagyon hiányozni fog.
– Akkor ne menj el – vontam össze a szemöldökömet, egy hat éves minden egyszerű világnézetével magamban. Apa csak nevetett.
– Muszáj mennem. Nem bírom tovább, tudod?
Ezt nem tudtam. Körülnéztem a szobában, az üres sarkot nézve, ahol eddig Bobby aludt. Néhány héttel korábban költözött ki a közös szobánkból; volt sajátja, de eddig sokkal biztonságosabbnak tűnt együtt aludni. Most már mindketten nagyok voltunk hozzá, legalábbis anyáék szerint.
– Bobbyt is felébreszted?
– Nem, csak téged.
– Mérges lesz, ha tőle megint nem köszönsz el – érveltem.
Apa sóhajtott. – Tudom, de most jobb, ha nem keltek fel mást. Neked feladatom van, tudod?
Erre úgy éreztem, felélénkülök. Ledobtam magamról a takarót, és feltérdeltem az ágyon, így már majdnem akkora voltam, mint apa ülve. Mindig is szerettem a feladatokat. – Micsoda?
– Ha elmegyek, rendőrbácsik jönnek majd, és kérdezni fognak mindenfélét. Talán megkérdezik majd, nem-e anyu lőtte le aput. Nagyon fontos, hogy azt mondd, hogy nem ő volt, jó? – Lelőni? Ezt nem értettem. Tudtam, mit jelent, de hogy mi köze apa elmenéséhez, azt nem. Lelőni ő szokta a csúnya embereket a tenger túloldalán. Hirtelen kicsit erősebben ragadta meg a karomat, mert nem válaszoltam. – Értetted, April?
Ijedt voltam, döbbent, és még mindig azt hittem, szobafogságot kapok, amiért takarodó után olvastam. – Én…! Igen. Értem, apu.
Háromszor ismételtette el velem, hogy mit kell mondanom. Aztán még egyszer elmondta, mennyire szeret, csókot nyomott a fejem búbjára, betakargatott és elment. Hallottam, ahogy a léptei lefelé dobognak a lépcsőn.
A csönd bántotta a fülemet, és jobban megijesztett, mint a zajok, amiket hallani szoktam. Úgyhogy nem tudtam sokáig ott maradni; a padló hideg volt talpaim alatt, de nem mertem papucsot húzni, hátha így jobban tudok osonni. Bobby szobája kicsit odébb volt, a lépcső korlátja mentén kellett végigmennem. Végig lefelé bámultam az oszlopok között, a dolgozószoba fénye árnyékokat vetett lent a falra. Láttam, hogy valaki mozog ott. Valószínűleg apa.
Eszembe jutott, hogy anya is a nappaliban aludt el, a tévével; gondolkodtam rajta, hogy talán lemegyek hozzá, de végül maradtam Bobbynál. Úgy csuktam be magam mögött a szobája ajtaját, mintha szörnyet készülnék kizárni vele. Néhány pillanatra még neki is dőltem, hogy biztosan ne tudjon kinyílni. A szomszéd szobából June nyüglődő gügyögése hallatszott ki, de nem törődtem vele, ahogy a Bobby szobáját átjáró szaggal sem. Mindig felhozott valami kaját, aztán eldugta, nehogy anyáék meglássák (mert csak a konyhában és az ebédlőben ehettünk), aztán elfelejtette, hova rakta, ezért elkezdett terjedni a szaga.
– Bobby! Bobby! Ébredj! – ugrottam rá az öcsémre, aki nyűgösen kalimpált a takaró alól kilógó lábaival.
– Hagyj békén, April – morgott, és fordult egyet az ágyban. Készült volna visszaaludni, de ezt nem hagyhattam.
Megütöttem a karját, amire feljajdult, és ösztönből rúgott egyet felém. – Apa valami csúnyát akar csinálni!
– Mit?
És ekkor hallottuk meg a durranást, ami visszhangzott a házban, még a csontjaimban is, majd egy második. Aztán csend, de csak egy darabig; az ajtót bámultuk, aztán egymásra néztük. Ő pattant fel először, ő futott ki a folyosóra, hogy leosonjunk a lépcsőn. Gyakran csináltuk ezt, mikor anyáék partit tartottak, mi odalopóztunk a felső fokokra, és lehasaltunk. Épp látni lehetett onnét a nappalit és az ebédlőt, hogy ki mit csinál.
Most nem táncikáló, részeges, szerintünk viccesen dülöngélő embereket figyeltünk meg. A konyhakövön egy test feküdt, körülötte egyre növő, vörös tócsa. Felette az anyánk állt, kezében valami sötét dolog, amit a testre fogott – apa pisztolya, amit a magas széfben tartott.
Anya nagyon zihált, mint mikor futásból jött haza, a válla hevesen süllyedt; aztán hirtelen egyenesen ránk nézett. Üres volt a tekintete, mint apának a Papó temetésén.

°°°

Zihálva térek magamhoz, előttem még anya jéghideg, lelketlen tekintete úszik. Még most is érzem, mintha rám tapadna; összerándul a testem, mint mikor félálomban azt hisszük, félreléptünk a lépcsőn, és a semmibe suhanunk. Körülöttem már nem a halvány lila falak, sem Mr. Snuggles; az ágyneműmön nem Barney feszül; az egyszerű, selymes és halvány bézs színű. Én sem hat éves vagyok.
Az igazság meg az, hogy a dolgok sem így történtek. Apa tényleg felkeltett akkor, sok-sok évvel ezelőtt, azzal, hogy elbúcsúzik, mert apu megöli magát. Tényleg elérte a szolgálati fegyverét; de anya rajtakapta, még épp időben, megpróbálta elvenni tőle a fegyvert, és véletlen lábon lőtte vele. Felépült belőle, aztán kényszerkezelésre küldték egy klinikára. Addig anya elvált tőle, és egyedül nevelt minket; hát, egyedül úgy hat évig, aztán megjelent Bert, akit azóta is apámként szeretek – ha már az igazit nem igen láttam utána.
Még visszhangzik a falak közt álombéli sikolyom. Ahogy lenézek enyhén remegő kezemre, szinte azt várom, talán egy hat éves kisgyerek húsos kis ujjait látom; helyette csak a praktikusan rövidre vágott körmeimet. Egyszer megpróbáltam műkörmöt csináltatni, de annyi időbe telt, hogy sose mentem el másodjára.
Beletúrok a hajamba, ujjaim beleakadnak a csomókba. Mindig irigyeltem az olyanokat, akiknek nem gubancolódik össze, mintha legalább két hete nem fésülködött volna. Nem azt mondom, hogy nem volt ilyen velem – de nem mostanában, és csakis jó indokkal. Például azzal, hogy mindkét gyerek egymás után lett influenzás és bárányhimlős, én meg elkaptam tőlük minden jót…
A két leszármazottam gondolatára belém hasít egy jeges félelem. Olyan gyorsan fordítom a fejem az éjjeliszekrényemen lévő telefonom irányába, hogy majdnem meghúzom a nyakam. Sikerül majdnem levernem a készüléket is, de még épp időben megfogom a töltőzsinornál fogva. Elképedve meredek az időre. – A francba. A francba, a francba…!
Belegabalyodom a takarókba, majd’ az összes inget leverem az akasztóról, a nadrágomban meg persze két lábbal lépek egy szárba. Szívesen fognám a sietségre az oda nem figyelést; valójában évek óta nem fordítottam tizenöt percnél többet a készülődésre, legalábbis a magam részére.
– Emma! Kelj fel, elkésünk! – dörömbölök be a halványzöldre festett ajtón, amin stilizált betűkkel áll a neve egy táblácskán. Ő ennyitől is fel szokott ébredni; Logan viszont egy atomrobbanást is túlaludna. Most, ezzel az álommal magam mögött, rá kell jönnöm, mennyire rémisztően hasonlít az öcsémre. – Logan, fel, fel, fel! – Nagy elánnal nyitok be, az ajtó rögtön elakad egy adag plüssben meg akciófigurában. – Tegnap azt mondtad, hogy összeszedted a… Logan?
Nincs a szobában. Néhány pillanat erejéig döbbenten bámulom az üres, összetűrt ágyat; letérdelek a földre, és azt hiszem, beletenyerelek egy adag chipsbe, hogy megnézzem az ágy alatt. Egy időben rendkívül viccesnek gondolta, ha elbújt, hogy ne lássam, és a semmiből ragadja meg a lábam. Az apja megengedte, hogy horrort nézzen vele – gondolom, örülnöm kellene, hogy nem egy életre sebezte meg vele, csak…
Ekkor üti meg az orromat valami finom illat; a sülő palacsinta és tojás. Gyanakodva sietek át a folyosón a konyháig, és egy pillanatra felvillan előttem az álom – a vörös tócsa a padlón, ami egyre csak növekszik, beissza magát a csempék közé.
Emma és Logan áll a konyhában, előbbi egy túl nagy (az apjáé) kötényben egy palacsintát csúsztat a pulton álló halomra, utóbbi pedig szó szerint kétpofára tömi magába a pirítóst tojással.
A lányom a legcsekélyebb aggodalom nélkül pillant rám, aztán visszarakja a serpenyőt a tűzhelyre és lezárja a gázt. – Már fent vagyunk – közli.
– Azt látom. – Bizonytalanul lépek közelebb, mintha nem is a saját konyhámban járnék. – Tudod, hogy felnőtt felügyelet nélkül nem nyúlhatsz a tűzhelyhez…!
Vállat von és bólint, gond nélkül oldva le a kötényét. – Tudom. De nem voltál itt, Logan meg éhes volt.
– Felébreszthettél volna – fonom össze a karjaim, de nem tagadhatom, hogy nagyon jól hangzik egy adag palacsinta… Megrázom a fejem és összeszedem magam. Benyomom a kávéfőző gombját, amit még tegnap készítettem be előrelátóan; nincs időm enni. És nem helyezhetem magamat eléjük. Logan még mindig pizsomában volt, a haja pedig kócos. Nem mintha az enyém kevésbé lett volna az; erre ismét rájövök, ahogy ideges tikk gyanánt beletúrok, és valahol hátul fennakad.
– Napok óta nem aludtál.
– Tudom, de attól még felkelthettél volna.
– Ja, nem. Úgy értettem, használhatnál egy kis alapozót. – Félreérthetlen gesztust tesz a szemei körül.
Igen, ez már sokkal jobban hasonlít a tinédzserkori lázadást megelőző lázadó korszakát élő lányomra. Még csak tíz éves, de töretlenül hiszi, hogy mindent jobban tud nálam – főleg, ha divatról vagy sminkről van szó, annak ellenére, hogy továbbra sem engedem neki a sminkelést.
Egyik szemöldököm a magasba ugrik és összefonom a karjaim a mellkasom előtt. – Figyeld, kivel beszélsz – morgom, fenyegetően rámutatva, majd sarkon fordulok, hogy gyorsan elfussak a mosdóba.
– Figyelem, azért mondtam…
– Hallottam!
Úgy nézegetem az órám minden tevékenység után, mintha attól kevesebb időre lenne szükségünk. Sosem indulok későn, az én gyerekeim nem késnek el első óráról azért, mert nem számoltam a forgalommal. Hogy ettől korábban kell kelniük? Igen. Hogy ez gond lenne? Nem hiszem. Hozzászoknak. Ha bármi, akkor ez felkészítés a felnőtt életre, ahol az alvás nem kritérium, csak egy kellemes extra.
Alig tizenöt perc és két blúz (leöntöttem magam kávéval) után már a kocsiajtót csukom be mögöttük. Néha metrózunk, de most nem merném a New York-i hálózatra meg a karbantartásaikra bízni a beérésünket. Nem; inkább a jelzőfényt fogom kihasználni. Igen. Ez a fajta személy vagyok.
Ellenőrzöm a középső visszapillantót – és konstatálom, hogy tényleg jó lett volna az az alapozó –, a hajamba túrok, a gyűrűm pedig beleakad, pedig majdnem biztos vagyok benne, hogy most megfésültem.
– Miért hordod még mindig? – villan rám Emma tekintete. Nem kell kimondania; tudom, hogy a jegygyűrűmre gondol.
Rápillantok az egyszerű, arany karikára, aminek a belsejében a 2008-as évszám van gravírozva. Az eljegyzési gyűrűmet visszaadtam Tonynak, amit ő elutasított, mondván, hogy azt Nekem vette – úgyhogy eladtam, hátha valakinek több boldogsága lesz benne, mint nekünk volt. Bár amennyire ismerem azt a gyökeret, két hét múlva bekopogtat azzal, hogy visszakérné, mert halálosan szerelmes lett egy tulsai flamenco-táncosnőbe, akit két napja ismer csak, de tudja, hogy a világot is neki adná.
Tony ilyen. Ezért szerettem bele; velem ellentétben kalandvágyó, nyíltan érzelmes, szenvedélyes, olyan, akit mindig mindenki kedvel. A barátaim nagyját is általa ismertem meg, úgyhogy nem volt meglepő, hogy a válás után lényegében Ő kapta őket – akkor is, ha mindegyikük a környéken lakik, Tony pedig szökőévente egyszer jön látogatóba Miamiból, vagy Andalúziából, vagy Machu Pichuból, tudjam is én, épp hol van!
De a jegygyűrű maradt.
– Egyszerűbb így – mondom végül, és ráadom a gyújtást.
– Miben egyszerűbb?
Logan hordozható PS-e (amit szintén nem én vettem neki) hangosan pittyeg, a srác észre sem veszi, hogy más is van a kocsiban.
– Így nem kell magyarázkodnom. Arról, hogy… Mi van. Hogy miért nem vagyok házas. És a férfiak sem nyomulnak feleslegesen – teszem hozzá immár halkabban, nem is gondoltam volna, hogy elér hozzá, de Emmának olyan a füle, mint egy véreb szaglása. Főleg, ha olyanról van szó, amire potenciálisan beszólhat.
– Tényleg? Csinálnak olyat?
Rákapom a tekintetem a visszapillantóban. Kihívóan vonja fel az egyik szemöldökét; állítólag direkt feszegeti a határokat, próbálja kitapasztalni, mit szabad és mit nem. Hogy mennyit tűrök el. Erősebb-e nálam. Legalábbis valami ilyesmit mondott az egyik anyuka az egyedülálló szülős csoportban, ahová néha eljárok, és akik egyébként elég sokat segítettek Logannel. Sehol máshol nem értették meg, ide értve a saját anyámat, hogy miért hagytam el a férjemet egy újszülöttel a karomban. Felelőtlennek gondolták; de Ők nem. A legtöbben bántalmazó kapcsolatban éltek, vagy az apa (gyakrabban emlegetve: spermabank) azonnal lelépett, amint elmondták neki a hírt. Tony nem volt rossz ember, egyáltalán; de felelőtlen volt, nemtörődöm, csak a saját érdekeit nézte, és az apaságnak is csakis a pozitív részét volt hajlandó megfogni. Azt, mikor elviszi őket kirándulni, mikor moziba viszi őket, mikor kólát kapnak vacsorához…
Azzal már nekem kell megbirkóznom, mikor nem megy a matek házi, mikor nincs kész holnapra a vécépapír-gurigákból épített Fehérház-makett, mikor betegek, vagy mikor az apjuk lemondja a beígért látogatást, mert épp élete újabb kalandját éli át. Többször mondja le a dolgokat, mint ahányszor teljesíti az ígéreteket, Ők mégis megbocsájtanak, és újra meg újra izgatottan várják az ablakban.
Én mit kapok? Beszólást. Meg Cheetost az ülésekre.