"April Wilkins sokat tesz azért, hogy bármilyen szerepet bíznak rá, ő minden erejével és tudásával azon van, hogy mindezt tökéletesen hozza össze. Egy kiváló tanítvány volt az egyetemen is, örülök, hogy ismerhetem ezt a színésznőt!" - G. Q., rendező és egyetemi oktató

Az a nőszemély vagyok, akinek a színészet a legfontosabb. Szeretem a felkészüléseket egy adott szerepre, áthidalok minden közbejövő problémát, ami akadályt állítana fel nekem, mert talán tőlem távol álló jellemet kell eljátszanom, hitelesen előadnom és átéreztetni másokkal is ugyanezt.
Ha valami nem sikerül, nem adom fel. Nemcsak a színészi játékaimban, hanem valóságban is küzdök mindenért. Elég makacs, kitartó vagyok ebben. Ígéretet teszek magamnak, hogy jobb leszek, megtudom csinálni. Néha van, hogy improvizálni kell, akkor sem megy mindig simán a dolog. Őszinteségből nincs hiány nálam, ám minden szerepemet úgy kell eljátszanom, hogy olykor hazugságot kell kreálnom vagy teljesen kifordítani önmagamat.

"Ez a nő túlzottan imádta Stephen-t, ezért sem látott át rajta sokáig. Én küldtem egy levelet April-nek, amelyben kifejtettem véleményemet a férfiről, akivel ágyba bújik, és akivel kismillió alkalommal voltak különböző médiabeli megjelenésen. Örültem, mikor April otthagyta őt, és új életet kezdett." - M.J., egy volt kolléga

Nem láttam mindent tisztán, annyira tele voltam érzelmekkel. Élveztem a karrierem, a napokat. Hülye voltam. Hibáztam, amiért előrébb tartottam Stephen-t, mint mindenki mást. Gyűlölni kezdtem őt, amikor megtudtam, kihasznál engem. Véget vetettem az egésznek, miután rájöttem. Megismerte a gyengéimet, és mivel ő is színész volt, tudta, hogyan kell játszani.
Voltak, vannak és lesznek hibáim. Legbelül rosszul vagyok attól, hogy a munkám fontosabb és prioritást élvez, de nem is tudnám magam elképzelni úgy, hogy édesanyám ápoljam. Tudom, ez utóbbi nem szép, nincs fogalmam róla, hogy milyen jelenleg az állapota, nem tudom, én mennyire leszek erős látni őt így...

"Kívülállóknak úgy tűnik, mintha nem lenne családja, csak magának él... pedig tudom, hogy nagyon közel áll a húgához, egymás támaszai, tanácsadói. Hatalmas lélekkel rendelkezik, empátiája az önkénteskedésében is megnyilvánul. Egy londoni kórház gyermekosztályán minden második héten felolvasó délutánt tart, ahol mindig nagy szeretettel várják őt." - egy April-hez közeli személy

A magánytól félek. Félek attól, hogy egyedül maradok, ezért kötődöm annyira a színészethez, de ugyanakkor nem csak ez az életem. Titkoltan ott van az a kórház, ahová két hetente járok, meséket olvasni a pici gyerekeknek, és segítek tanulni is nekik. Jó ember vagyok, csak annyi a bűnöm, hogy egyre nagyobb szerepekre vágyom, legyen szó színházról, televíziós sorozatokról. Azonban kell egy kis szünet nekem is. Kell az, hogy a testvéremmel lehessek. Kell, hogy átbeszéljünk mindent. Nem számítok mégsem tökéletes idillre közöttünk, főleg azért, mert anyánkról is szó fog esni. Ő az, aki ott van vele, én pedig évek óta nem vagy csak napokat töltök velük egy év során. Ettől is félek már.

...Hogyha eltűnünk egy perc alatt
Velünk semmi sem tűnik el..


Róma, Olaszország - 2019. március 31.

Olaszország mindig is benne volt a top helyek között, ahová el akartam jutni. Róma, Toszkána, Nápoly, Capri szigete és az ország minden szegletét látni akartam. Most csak néhány napra érkeztem a fővárosba, Stephen meglepetésként szánta nekem ezt.
Azonban pár héttel ezelőtt volt valami furcsa benne, a személyisége mintha megváltozott volna. Nem vagyok pszichológus, mégis észrevettem pár jelet. Még magam sem tudnám leírni, mik is voltak ezek, de tudom, hogy ott voltak. A szemeiben, a mozdulataiban, a beszédstílusában.
A hotelszoba valami gyönyörűséges, néha úgy érzem magam, akár egy hercegnő, viszont jelenleg beárnyékol mindent valami. Valami átkozottul rossz megérzés. Itt ebben a városban ismerkedtünk meg két éve egy előadás után. Ő ott ült az első sorban, mint kiderült. Ezt csak később a vacsorapartin tudtam meg, amikor a színházi rendező bemutatott minket egymásnak. Ő volt az egyik angol sorozatnak a főszereplője, amelyben én is szerepeltem, de csak mellékszereplőként. Innentől fogva több száz kép készült rólunk máig...
- Nem, most nem akarom elmondani neki még. Értsd meg, Louis, nincs még itt az ideje! - meghallottam, hogy Stephen kint a teraszon beszélget, én pedig az ablak előtt megtorpanva hallgattam végig ezt a kis szösszenetet.
Mire gondoljak ebből? Érint vajon? Többedik alkalom, hogy ilyen titkos beszélgetésbe botlok, mindig volt rá jó magyarázata, amit vagy elhittem, vagy hagytam a francba.
- Ó, te meg itt vagy? Azt hittem, készülődsz az estére, hamarosan indulnunk kell - máris terelésbe fogott, én meg összefontam a mellkasom előtt a két kezem.
- Minek nincs itt az ideje? - kérdeztem rá, a szemeibe néztem. - Stephen, ne terelj, ne hazudj nekem, kérlek - kissé hűvös van, rajtam pedig csak egy vékony blúz van, ami egymagában nem elég már estefelé.
- Menjünk be, vacogsz itt - megint nem válaszol a kérdésemre, most bezzeg aggódik azért, hogy megfagyom a teraszon.
- Hetek óta megy ez az egész. Láttam rajtad, hogy valami nem oké. Azt hittem, ennél jobb vagy, azt hittem, hogy őszinte vagy velem. Kitártam neked a lelkem, erre te... Bárcsak hittem volna annak a riporternek, aki azt mondta nekem, hogy te csak azért vagy velem, hogy lássák, megkaphatsz bárkit, és lássák, milyen úriember vagy, miközben egy... - próbáltam higgadtan kezelni, néha azonban a hangom feljebb emeltem, mint ahogy elképzeltem. - Tudod mit? Nem akarlak többé látni, visszamegyek Londonba az első esti géppel - elindultam a bőröndömért, amikor elkapta kezemet, én pedig próbáltam menekülni tőle.
- Kellesz nekem, April! - még mindig nem engedett el, ám végül mégis elengedett.
Gyűlölettel néztem a férfira, akivel megosztottam mindent az elmúlt két évben. Az a sok kedvesség, amit kaptam tőle, mind csupán azért volt, hogy álomkép alakuljon ki. Róla. A nagy színészről. Visszamegyek Londonba, ahol szintén összepakolok, és végre ráveszem magam arra, hogy hazamenjek New Yorkba.



London, Egyesült Királyság - 2019. április 5.

- April! Igaz az a hír, hogy Amerikába megy határozatlan időre? Ott vállalt el szerepet? Örökre elhagyja Londont? Csaknem Stephen miatt? - kérdésekkel bombáztak a riporterek, miután kiléptem abból a belvárosi lakóházból, ahol a lakásom volt, alig bírtam átverekedni magam rajtuk, hogy odaérjek a rám váró taxiig.
Nem szóltam semmit hozzájuk, még mosolyogni sem mosolyogtam. Amikor megemlítették Stephen nevét, hozzájuk tudtam volna vágni egy téglát vagy összetörtem volna a fényképezőjüket. Az a két év csodásnak volt titulálva, körberajongtak minket, mintha csak álompár lettünk volna. Egészen addig csupán egy színésznő voltam a londoni színházban meg néhány televíziós sorozat mellékszerepével.
A taxisofőr legalább nem kezdett el pofázni, hanem nyugtalanságomat látva inkább nem kezdett bele holmi csacsogásba, hanem egyenesen vitt a repülőtérre, ahonnan nagyjából egy óra múlva indul a New York-i járat...
Az ablakon bámultam kifelé, telefonomat kezemben szorítottam, és csak gondolkodtam. Ürességet érzek, nem tudom, hogyan fogok ahhoz viszonyulni, ami otthon vár rám. June, anya és a betegsége... Én nem tudom, hogy mihez fogok kezdeni, nem tudok semmit sem tenni. Hamarabb is visszamehettem volna oda, de nekem fontosabb volt a karrierem. A szerepek, amelyekkel elértem a vágyaim nagy részét.
Tíz napja pedig személyesen keresett fel a színházban egy amerikai rendező-producer, aki szeretné, ha én lennék a következő sorozatának főszereplője. Látott engem drámai szerepben, ezért is tudja, hogy megfelelnék a szerepre. Hogy éppen én? Azt mondta, én New York szülötte vagyok, harmincas évei elején járó kiváló színésznő, ezért teljes mértékben passzolok. Fontolóra vettem ezt, de most úgy érzem, látnom kell a nővérem, beszélni vele. Beszélni mindenről. Mellettük akarok lenni, de June tudja, mennyire fontos nekem a színészet, soha nem szeretném otthagyni.
- Megérkeztünk, Ms. Wilkins - nagyon gyorsak voltunk, vagy csak nagyon bámultam kifelé, leginkább magamból.
- Köszönöm a fuvart... - megköszöntem, és láttam a keresztnevét a férfinak a ruháján. - ... Robert - haloványan elmosolyodva néztem rá a középkorú férfira.
Napszemüveg mögé bújtam, majd bementem a terminál felé, a kivetítőre tekintettem, hogy láthassam, mikor indul a New York-ba tartó repülőgép... Ötvenhat perc. Lassú percek, órák következnek számomra. Lélegzet visszafojtva figyelem az órát a jobb csuklómon. A távolba bámulok ismét a hatalmas üvegablakon keresztül... Gyere haza. Folyton bennem visszhangzik June hangja. Nem tudom, mi vár rám otthon. Muszáj hazamennem. Muszáj tennem valamit. Mindenképp beszélgetnünk kell June-nal. Testvérek vagyunk, megoldjuk, amit kell.