Fogalmam sincs, hogy milyen néven láttam meg a napvilágot, hiszen mióta az eszemet tudtam, azóta árvaházban éltem.
Ott kaptam a Knox nevet, a Keane vezetéknevet viszont magamtól vettem fel, amikor már megtehettem.
Gyűlöltem a gyerekkorom, mert nem volt semmim és nem voltam senki, így a múltról senkinek se beszélek, tehát most se fogok.
Magamról se szeretek pofázni, sőt, igazából nagyon semmiről, amiből nincs hasznom.
Senkinek semmi köze ahhoz, hogy én milyen ember vagyok, mégis – mivel szinte az egész város ismer – mindenkinek van valami véleménye rólam.
A következő dolgokat gondolják és tudják/tudni vélik rólam a New York-i emberek:
- Knox Keane neve egyenlő a hatalommal
- Knox Keane ma is egy újabb luxuautóval hódít
- Knox Keane vérbeli nőfaló
- Mr. Keane-nek még a bőre alatt is pénz van
- Knox Keane 2019 legsikeresebb üzletembere
- Mr. Keane-től mindenki tart vagy fél, legalább is azok, akik nem telejsen idióták
- Knox Keane irányításmániás
- A nők szerint Keane szexi, dögös és baromi jó az ágyban
- Mr. Keane mindent elér és mindent megkap, amit csak akar az életben


Ezeket a gondolatokat még csak tagadni se tagadhatom, mert egytől-egyig igazak, de nem is akarom tagadni.
Csak kevesen tudják rólam, hogy simán erőszakhoz is folyamodok, ha nem kapom meg, amit akarok.
Nem kevés agresszió rejlik bennem, amit gondolom, egyik semmirekellő szülőmtől örököltem.
Mindig kitartok a véleményem mellett, de mások véleményét leszarom.
Nem akarok egyáltalán tartós kapcsolatot, de megtörténhet, hogy egy-egy nőt elviszek egy üzleti megbeszélésre magammal, ha szükség van rá. A látszat kedvéért.
Barátaim szintúgy nincsenek. Üzletfeleim, haverjaim, alkalmazottaim, akik lesik minden kívánságom, annál inkább.
És félre értés ne essék, nem azért nincsenek átlagos emberi kapcsolataim, mert elnyomom az érzelmeimet vagy félek őket kimutatni, netalán tán nem akarok bajba keverni olyat, akit szeretek. Neeem. Simán csak egy érzéketlen szerzet vagyok, aki csak magát szereti. Nincsenek érzéseim. Nincsenek.

A hatalom a legerősebb kábítószer.

Huszonnyolc éves koromra az égvilágon mindenem megvolt, amit csak gyerekoromban akartam: pénz, luxus, tekintély, hírnév, saját megacég, nők százai, miden, amiről más még csak álmodni se mert.
És a legszebb az egészben az volt, hogy ezt az egészet szinte egyedül értem el.
Árvaházban nevelkedtem, így a szemét szüleimet nem is ismertem, mert nyilván nem kellettem nekik. Ezzel már rég nem foglalkozom, mert ha ők nevelnek fel, talán sosem érem el azt, amit akartam.
New York városában szinte mindenki ismert és aki nem is tisztelt, az bizonyára félt tőlem, mert mindig mindent megszereztem, amit akartam.
Egyszerű autószerelőként kezdtem, de aztán úgy forgattam a lapokat, hogy saját műhelyem, vállalkozásom és végül megacégem legyen.
Természetesen az autók iránti szeretetem megmaradt, így foglalkozom még mindig az autókkal.
Persze, a szerelés mára rég a múlté, de akkor is az autókon volt a lényeg. Talán ezek a gépek voltak az egyetlenek, amikért rajongtam, amik mellett egy percre megfeledkeztem a céljaimról.
Egyetlen ember volt, akit valamire tartottam, ő pedig nem más volt, mint az úgynevezett mentorom, Gordon.
Neki köszönhettem, hogy anno pénzhez jutottam, ő indított el utamon. Olyan volt, mintha apám helyett apám lett volna. Érzelmek nélkül.
Persze, cserébe nekem is el kellett végeznem számára pár piszkos munkát, de nem bántam.
Amikor pedig elértem, hogy ilyen hatalmas legyek, azt kérte tőlem, hogy fegyvereket gyártsak titkon a számára, amiből közösen nyerünk, én pedig belementem.
Sose tudtam volna neki nemet mondani, de nem is nagyon akartam, hiszen nekem is hasznom volt az egészből.
Igaz, a fegyverkereskedelem nem volt egy sétagalopp és számtalanszor megtámadtak már emiatt vagy életveszélyes helyzetbe kerültem, de idővel megtanultam a fegyvert rendesen használni és verekedni is, sőt.
A magánéletre semmi időm nem maradt, de nem is igazán vágytam, se barátra, se barátnőre.
Persze, a szexuális aktusokra mindig mindig szakítottam időt jobbnál jobb nőkkel, de körülbelül ennyi kellett nekem tőlük, de az, ha úgy akartam, azonnal.
Jelenleg is éppen egy új tiktárnőt kerestem, mert az előző, Miranda sajnos belém zúgott, követelőzött, ezért mennie kellett.
Egy titkárnőtől elvártam, hogy okos legyen, de nem beszéljen sokat, mutatós legyen, márkás ruhákba öltözzön, sminkeljen, de ne úgy, mint egy kurva.
A mai napon nem volt szerencsém, mert lepusztultnál lepusztultabb csajok jelentkeztek, ha nem jól nézt ki, akkor el voltak olvadva tőlem. Na, ez nekem nem hiányzott.
Aztán végül belépett az ajtón egy barna hajú szépség, aki jobban nézett ki a többitől, legalább is a teste biztosan..
A megjelenése máris jó pont volt, a többi már kevésbé.
- Jó napot, Mr. Keane - vigyorgott rám, mint a vadalma izgalmában. - A nevem Thea Norton, és én vagyok a megfelelő titkárnő a maga számára uram.
- Gondolom, nekem nem kell bemutatkoznom – jegyeztem meg nagyképűen miközben kezet szorítottam vele, majd kezemmel mutattam, hogy üljön le velem szemben.
- Nos, Thea – folytattam komolyan miközben áthatóan végigmértem őt.
- Mondja el nekem röviden, de velősen, hogy miért is akar nekem dolgozni. – váltottam most egy kicsit szigorúra, hiszen az én titkárnőmnek tökéletesnek kell lennie, ezért is nem bíztam másra ezt a feladatot, pedig megtehettem volna.
- Tudja, nem vagyok egy kedves ember, enyhén kifejezve. Ha úgy tarja kedvem, leharapom a fejét, nem érdekel a véleménye és a hangulata sem. Nem bírom a nyivákolást és a sírást. Aki az én titkárnőm akar lenni, a magánéletét elém kell helyeznie, mert megtörténhet, hogy az éjszaka közepén hívom fel, hogy elfogyott a whisky-m – magyaráztam halálosan komolyan, mert már volt erre példa.
Aztán kezdte a szövegelést, miután megadtam neki az engedélyt, de az egészből, csak annyit hallottam, hogy blablablabla.
Na, nem volt hülye a nő, beszélni is tudott, de nem volt benne semmi különös, ami érdekelt volna, kivéve még mindig azok az észvesztő mellei.
Miközben beszélt, rájöttem, hogy nem is lenne rossz titkárnő, de ahhoz azért még valamit meg kell tennie nekem azonnal.
- Jó, most mutassa mit tud "más" területen, és fel van véve! – néztem a szemébe szemrebbenés nélkül, amikor végzet hosszadalmas monológjával.
Thea nem volt nagy szám, ami az aktust illeti, de mégis megtartottam, mert a szakmájában valóban jó volt, és természetesen ez is számított, nem győztem mindent egyedül.

Sosem akartam megnősülni. Elég jól megvoltam addig a pillanatig, amig Gordon újabb kéréssel felém nem fordult, és ami megváltozatta eddig életemet. Na, nem azért, mert úgy akartam, csak éppen úgy alakult.
- Knox, meg kell nősülnöd, pontosabban eljegyezned Johnson lányát - tálalta szemberrebbenés nélkül, én pedig nem tudtam, hogy most röhögjem képen vagy legyen inkább dühös.
- Jó vicc - nevettem aztán fel, de Gordon egyáltalán nem volt vicces kedvében, ami egyre inkább aggasztó és abszurd volt.
- Nem vicc - mondta jól érthető tagolt hangon, mint amikor valami nagyon komoly dologról beszél.   - Ez csupán üzlet. Meg kell találnom az apját, kell nekem a tudása.
- És ehhez komolyan meg kell nősülnöm? - vontam fel bizalmatlanul a szemöldököm. Hol a faszba vagyunk, a 17. században?
- A nőnek meg kell bíznia benned, csak ő tudja, hol az apja. Tudom, hogy őt is magadba bolondítod, mint a többit- folytatta tovább perverz fejjel a főnök.

Nem, nem árulhatom el, hogy Olivia talán más, mint a többi, hogy talán meg szeretném kímélni ömagamtól. Hogy lett egy gyenge pontom.
Azonban hiába volt minden ellenvetésem, ezt meg kellett tennem Gordonnak. Egy élettel tartoztam neki.