Victoria & Knox

g a m e    o n

Néha olyan érzésem van, hogy körülöttem mindenki egy tehetetlen idióta, és mindent magamnak kell elvégeznem még mindig, ha azt akarom, hogy minden flottul menjen. Pedig elvileg profik vannak körülöttem vagy mi a fene.
Nem szeretek hazudozni, mindig vállalom önmagam és a gondolataimat, ezek miatt nem szoktam szégyenkezni, most viszont olyanformán beszéltem Gordonnak, mint valami ostoba tini, aki rejtegeti a tetteit és a gondolatait.
Talán azért, mert még magamnak se akartam bevallani, hogy egyszerűen csak élvezetem ennek a Victoria-nak a társaságát, annak ellenére, hogy egyszerre idegesítő is a feminizmusával együtt.
A fegyverüzletet sikeresen lebonyolítottam, miután odaértem, és még fejek se hullottak közben, habár rohadtul dühös voltam, de legfőképp a saját embereimre voltam mérhetetlenül dühös, és csalódtam bennük.
Viszont most először, azt hiszem, én magam se tudtam csak az üzlet örömére koncentrálni, ezért amikor azzal végeztem, azonnal felhívtam a testőrömet, aki Victoria vigyázásával lett megbízva, hogy épségben haza jutatta-e.
Sohasem érdekelt, hogy mi van másokkal, pláne nem holmi nőneműekkel, és nyilvánvalóan ez a nő sem érdekel, de egy bizonyos megmagyarázhatatlan gondolat tört folyamatosan elő belőlem: Victoria Torresnek nem eshet bántódása.

Néhány nap elteltével Gordon már jelezte is, hogy itt az idő meglátogatni a Future Industries-t és még frissében aláírni azt a bizonyos szerződést, mely magába foglalja azt is, hogy Willam Torres fog közreműködni a lánya által a bonyolultabb fegyverek tervezésében és kivitelezésében.
Mint már sokadszor említem, nem vagyok kifutó fiú vagy holmi csicska – nekem is megvan a saját cégem -, de vannak dolgok, illetve egy személy, akinek nem mondhatok nemet. Nem, mert akármilyen mocsadék is vagyok, nem felejtem el, részben kinek köszönhetem, hogy itt vagyok, ahol.
Tehát Gordon kérésére fogom is magam, és pár ember kíséretében meg is indulok ama manhattani irodaépület felé, ahol az üzlet fog megköttetni. Nem szándékozom sokáig ezzel időzni, ezért csak remélni tudom, hogy az egész nem vesz negyed óránál többet igénybe. Ráadásul, ha már megmentettem a kislányka fenekét a rossz bácsitól, akkor biztos vagyok benne, hogy még készségesebb lesz.
Mindezek mellett, ahogy próbált meggyőzni arról, hogy vegyem feleségül, mind csak megerősíti bennem a könnyed ügymenet gondolatát. Már csak remélni tudom, hogy a csaj nem zúgott belém már most vagy hasonlók az az este után, mint az többnyire történni szokott a nőkkel, ha megjutalmazom őket izgalmas társaságommal.

A futurisztikus és a legmodernebb technikával ellátott épület láttán egyáltalán nem lepődöm meg, viszont a biztonsági embereik hagynak némi kívánni valót, de ezzel nem foglalkozom, amíg nem az én dolgom.
A lifttel és két testőröm társaságában célzom meg az igazgatói irodát. Habár tudom, hogy nem lesz rájuk szükségem, többnyire két fekete egyenruhás gorilla kísérget engem. Igaz, csak akkor szoktam nekik engedni, hogy közbelépjenek, ha élet-halálról van szó. Ez az egész inkább csak olyan színjáték, ami hozzáad a megjelenésemhez. Presztízskérdés.
Mikor csilingelő hanggal jelzi a liftajtó, hogy a kívánt emeletre érkeztem, csak kilépek a liftből és egyenesen megcélzom az igazgatói irodának vélt szobát.
- Uram, hová megy? Elnézését, várjon, előbb be kell jelentkeznie! – szól utánam ezzel szemben egy sipítozó női hang. Először fel se fogom, hogy nekem szólhatnak, mert nem vagyok hozzászokva, hogy nekem bárhová is be kell jelentkeznem. Majd, amikor rájövök, hogy a titkárnő nekem célozza szavait, lassú mozdulattal, felvont szemöldökkel torpanok meg és fordulok a szemüveges, barna nő felé.
- Engem várnak – bököm oda egyszerre könnyedén, és mégis szúrósan, majd tudomást se véve az irodistáról, folytatnám utamat, ha nem zavarnának meg benne újra…
- Uram! Kit tisztelhetek önben? – teszi fel a nő a bugyuta kérdést. – Na, ne szórakozzál, hogy nem tudod, ki vagyok! – gondolom magamban bosszúsan.
- Miss Torresnek jelenleg tárgyalása van odabent, úgyhogy megkérem, hogy kint várakozzon!
- A nevem Keane. Knox Keane, és pontban 10-kor éppen velem van ügye a főnökének – mondom most már kissé dühösen is a karórámra pillantva, ami pontban tíz órát mutat, de amikor megindulnék az irodát rejtő fémajtó irányába, két őr elállja az utamat. Mélyen kell sóhajtanom egyet, hogy ne üssem ki őket, majd miután gyilkos pillantást vetek rájuk, kényszeredetten fogom magam és leülök a várakozásra kijelölt helyen.
Mondhatom, igazán lealacsonyítva érzem magam, hogy várakoznom kell, de mégsem érkezhetem meg úgy, hogy azonnal szétszedek egy irodát. Azt hiszem, a megbízóm nem örülne neki.
Nem vagyok egy türelmes fajta, ezért fél percenként az ajtó felé pillantok, ahonnan viszont egy lélek nem jött még ki. Idegesen dobolni kezdek az előttem álló üvegasztalon, majd zakóm zsebéből előkotrok egy cigarettát.
- Itt nem lehet dohányozni… – szól bizonytalanul hozzám ismét az a picsa, de amikor meglátja arckifejezésem a homlokomon hullámzó redőimmel, inkább más irányba figyel, én pedig csak azért is meggyújtom azt a nikotin rudacskát.
Körülbelül tíz perc telik el így, az idegesítő és türelmetlen várakozással, de amikor végzek a dohányzással, nem bírom tovább és újra megcélzom a titkok kapuját, azaz az ajtót, amely mögött Victoria Torres csücsülhet.
- Nekem erre nincs időm – szólok határázottan megrázva fejemet az ismét csak elém tornyosuló és magukat nagymenőnek képzelő erőemberekhez. Erre persze már az én testőreim is megindulni szándékoznának, de leintem őket.
- Tudjátok, ki vagyok én? – lépek még közelebb a két férfihez és kezdek bele suttogó hangon, de a pasasok nem reagálnak.
- A fenébe is, utálok délelőtt orrokat törni, szóval, még egyszer megkérdezem, tudjátok, ki vagyok? – kérdezem miközben tetovált kezemmel megvakarom államat, mire az egyik pasi, aki nyilván hallott már rólam, alig láthatóan bólint egyet.
- Ennek örülök, mert ha nem, a barátaim szívesen elmondják nektek odakint. – Nem, a gorilláim egyáltalán nem bizalomgerjesztő emberek, és igazából bármire képesek lennének értem.
- Na, most, ha nem álltok szépen félre az utamból, biztosak lehettek benne, hogy elintézem nektek, hogy az életben több munkát ne kapjatok ebben a városban, és higgyétek, el megteszem! Már, ha élve megússzátok…
Nem tudom, mi villanhatott át az agyukon, de végül is kelletlenül félre állnak az ajtó elől – amatőrök, - én pedig egy vad mozdulattal kinyitom az ajtót, hiszen, mint mondtam, nem szoktam hozzá, hogy ki kell kényszerítenem az emberekből, hogy valahová beléphessek.
Azonban, amint ez megtörténik, mit látnak szemeim? A nőnél nem ül bent senki és nincs semmiféle üzleti tárgyalása. Victoria egyszerűen csak az asztalánál, a széktámlának nekidőlve üldögél és whisky-t kortyolgat.
- Nahát, úgy nézem, újabban láthatatlan üzletfelei vannak – vigyorodok el gúnyos arckifejezéssel.
- Megváratott – szólok hozzá tömören, de most már elkomolyodva, miközben lassú, ám határozott léptekkel, zsebbe tett kezekkel közelebb sétálok a szintén különlegesen megtervezett íróasztala felé. – Ezeket meg rúgja ki, nem érnek semmit! – mondom lehalkítva a hangom a biztonsági embereire célozva.

Victoria & Knox

g a m e    o n

Határozottan ki tudom jelenteni, hogy mióta az eszemet tudom, életemben először váratnak meg így valahol. Szemmel láthatóan nem igazán tudom kezelni ezt a méltatlan helyzetet, és ezt előbb az üvegasztal, majd az ajtónállók bánják meg.
Mindig is rengeteg düh volt bennem, nehezen viseltem a sérelmeket, ha bántanak, ha el akarnak nyomni, és azzal a különbséggel, hogy most már módjával tudom kezelni agresszív hajlamimat, még mindig így van.
Olyan posztra küzdötten fel magam a társadalmi ranglétrán, hogy mostanság már mindig első vagyok, hogy nem kell senkire se várnom és senkitől se kérnem.
Valójában most is az egyetlen ok, amiért nem hagytam még itt ezt a puccos, idiótákkal teli irodát, hogy Gordon nevében jöttem.
Így tehát nincs más, mint hogy magam törjek utat azon a fémajtón és vegyem kézbe a dolgokat, ha nem akarom tovább vesztegetni a drága időmet.
Victoria Torres egyáltalán nem tűnik elfoglaltnak, de meglepettnek és haragosnak sem, amikor belépek hozzá.
Ez mondjuk, igazán tetszik, hogy nem kezd el hisztizni a tettem miatt, hanem egyenesen a lényegre tér.
Azonban azt is azonnal le lehet szűrni, hogy a múlt este óta valami megváltozott. Nem mintha érdekelne vagy akarnék tőle bármit is, de pillantásából egyszerre eltűnt a pár nappal ezelőtti félszeg őzike és egy helyébe egy alabástromszobor végzet asszony lépett.
Semmi bajom az erős nőket, de akkor is érzem, hogy hiányzik belőle az a bizonyos hála. Ami ennél is jobban zavar, hogy én ezzel foglalkozom, és egyáltalán észreveszem. Mégis mióta nem szarom én le a nők viselkedését?
A szerződés itt van, a többi nem számít.
- Ja, hogy telefonon tárgyalt? Az mindjárt más – jegyzem meg gúnyosan, hiszen valamiért nem hiszek neki. Na, de igazából nem is számít, most már bent vagyok, úgyhogy haladhatunk.
- Bizony megváratott – bólogatok jelentőségteljesen, ahogy közelebb lépdelek az asztalhoz.
– Nem tudom, lehet, magának ez az újdonság, de nem éppen ilyen fogadtatáshoz vagyok szokva – mormolom el még a bajszom alatt egy fintor keretében, habár ezt csak úgy közlöm, már ezt sem tartom fontosnak.
Eddig egyáltalán nem olyan nőnek tűnt, mint aki nincs tisztában az idővel vagy a megbeszéléseimmel, most meg itt játsza nekem az eszét, mintha nem tudott volna a dologról.
A színészkedés szemmel láthatóan megy neki, de én átlátok rajta és tudom, hogy valami böki a kis csőrét. Viszont, ha magától nem mondja, én nem fogok kérdezősködni, nekem a szerződés a lényeges.
- Nem kérek semmit, már így is más dolgom volna – teszem még hozzá az invitáló kérdésére reagálva, de vagy egy olyan érzésem, hogy azt is csak illemből kérdezte meg.
- Most már a maga emberei, vagy egyelőre. De mindegy, maga tudja, én csak szóltam, hogy léteznek nálam rosszabb emberek is és azok is be akarhatnak jönni – magyarázom megvonva a vállamat miközben végül is leülök a vele szemben levő székre.
Viszont mikor kitér az szerződére és úgy kezdi el magyarázni, hogy mit kell tennem, mit egy fogyatékosnak, már bennem is felszalad egy kicsit a pumpa.
Az egy dolog, hogy hülyének néz, de ha még valaki lekezelően is bánik velem, azt nem igazán nézem jó szemmel. Főleg azt nem, ha a Victoriához hasonló felső tízezerből származó emberek teszik ezt. Aranykanállal a szájukban születtek, semmiért nem kellett megdolgozniuk, mégis azt gondolják, hogy felsőbbrendűek másoknál, és ezt ki is mutathatják.
- Mondja, kedves, úgy nézek én ki, mint aki még nem írt alá szerződést? – kérdezem felvont szemöldökkel, amimkor átveszem tőle a papírokat és megragadok egy kék színű tollat. – Elárulom, hogy Gordon már átküldte nekem a szerződés vázlatát is. Semmit nem írok alá anélkül, hogy elolvasnám.
A nő csak tovább folytatja ezt az erőltetetten lekezelő stílust, és amikor még az aláírás tempójára is megjegyzést tesz, biztos vagyok benne, hogy problémája akadt velem.
- Szeretné, hogy ha fürgék lennének az ujjaim? – pillantok fel rá írás közben pajzán arckifejezéssel, mert mindennek ellenére nem tudom meghazudtolni önmagam.
- Nos, meg is volnánk – tolom vissza neki a szerződés kézjegyemmel jelzett példányait. – Most már végezheti is a „dolgát”.
- De tudja, valahogy elég gyorsan alábbhagyott az a nagy hálája – kacsintok rá, mikor újra zsebre vágom a kezeimet és megindulok az előbb belökött ajtó irányába. – Tudom, tudom, magának minden kijár, hercegnő. Küldje az ügyvédeit, ha kellenék!

Victoria & Knox

g a m e    o n

Az egész szituáció teljesen távol állt tőlem, hogy már-már abszurdnak nevezném.
Az emberek általában hozzám jönnek, mert tőlem akarnak valamit. Az pedig, hogy nekem valakire várnom kell, konkrétabban megvárassanak, az6 valószínűleg még nem fordult elő velem.
Most is csak azért nyelek, mert Gordon papának annyira fontos ez a rühes üzlet a fegyverkészítővel. Nem mondom, hogy nincs jó pénz a fegyvergyártásban-és, kereskedelemben, de mára már odáig jutottam, hogy egészen jól meglennék a kocsikból is.
Minden esetre nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne rendezzek nagyobb jelenetet, így csak maradok a szolid verziónál, miszerint berontok Miss. Torres irodájába.
Tisztában vagyok vele, hogy lódít, és nem volt semmilyen telefonos tárgyalása, de a cinizmusára nem számítok.
Általában én vagyok az, aki cinikus és goromba az emberekkel. Sőt, nem is kell szépíteni, egy bunkó dög vagyok legtöbb esetben, pláne, ha nőkről van szó. Azt pedig nyilván már mondanom sem kell, hogy a nőkkel való üzletelés számomra nem mindig jár sikerélménnyel, hiszen sokkal többre tartom az olyan bizniszeket, melyek férfiakkal köttetnek.
Magamon is meglepődök, hogy milyen jól viselem az enyhe szurkálódásait, melyeket felém céloz és melyekkel nyilván meg akar engem sérteni.
Ahhoz, hogy megsértődjek, előbb kellene felkelnie a kiscsajnak, de meg kell, mondjam, ő az első személy, akinek ezt valamilyen formában mégis csak eltűröm.
- Akkor legközelebb terítse ki… - mondom kissé érdes hangom, amikor viccelődés köntösébe bújtatottan beszól nekem. – Vagy teríttesse, ahogy tetszik!
- Igazán nincs mit. Szerintem azt pár napja már bebizonyítottam, hogy a társaságom elég biztosságos, de mondom, a maga dolga – reagálok, amikor megköszöni, hogy aggódok érte és a biztonsága miatt, viszont van egy olyan érzésem, hogy ezek a szavak nem őszinték.
És mint azt mondtam, engem aztán nem tud megbántani, ahhoz kellenének érzések, de mindképpen bosszant a viselkedése, a fogadtatás.
Aztán, mikor végre eljutunk a papírok aláírásához, csak még komikusabb lesz a helyzet, mármint egy külső szemlélő számára biztosan. Azt hiszem, ez az a pont, amikor inkább nem reagálom le ezt a kislányos dobálózást és gyermeteg szócsatát. Mert igen, szócsata, hiszen én is részt veszek benne. Ide-oda szurkálódunk, mint valami kisiskolások, ami számomra ismét csak új, mert általában szigorúbban és durvábban rendezek le efféle jeleneteket.
Más esetben olyan szinten aláznám meg azt a személyt, aki hasonlóképpen viselkedik meg, hogy utána sírva kér tőlem bocsánatot, most pedig csak majdnem szó nélkül hagyom az egészet.
Megkérdezném tőle, mi a fasz történt az a bizonyos este óta, de végül is, nem én lennék, ha érdekelne a dolog. Valójában csak az számít, hogy a kezünkben legyen az apja munkássága.
- Akkor CSAK aláírtam, ahogy kérte – tolom felé egy kicsit perverz képpel a szerződés minden egyes példányát, mikor látom, hogy azért a fürgeujjas megjegyzésemre bizony zavarba jön. Habár ezt nagyon jól leplezi.

Mikor aztán meg is volnánk a dolgok hivatalos részével, nem látom okát a maradásnak, így megindulok az ajtó irányába. Viszont ekkor azért odavetek felé én is egy-két álnok megjegyzést, amire a kishölgy úgy ugrik, mint maci a mézre. Persze, ezt is kulturáltan teszi, minden esetre tőlem biztosan visszafogottabban.
Mikor aztán végre kibújik a szög a zsákból és kiböki mi bántja érzékeny női lelkét, egy pillanatra ledermedek, majd komoly arccal, zsebre tett kezekkel veszek 180 fokos szöget és mélyedek szemébe.
- Ja, hogy ez a baja? Hogy nem dugtam meg? Miért nem mondta, hogy kisegítsem? – kérdezek vissza szemtelenül.
Persze nyilván értem, hogy miről is van itt szó. A lányka talán többet gondolt bele abba a múltkori estébe, amikor kivételesen nem voltam annyira pöcsfej, azután tudakolózott utánam. Most pedig, hogy megtudta rólam a „szörnyű” igazságot, hogy mennyi nővel volt már dolgom és, hogy tulajdonképpen nekem mi kel csak tőlük, csalódott lett.
Mondjuk érdekes, hogy egyszer vagyok jó fej és nem mászok rá, de akkor is én esek ki szar alaknak.
- Na, ide figyeljen, kiscsilag! – lépek hozzá pár lépéssel közelebb, hogy nyomatékosítsam a mondandómat. – Csak elképzeléseim vannak arról, miket hallott rólam, de magát sosem akartam megdugni. segíteni próbáltam, meg nem is az esetem.
Mondjuk, nekem egyáltalán van olyan, hogy esetem? Gondolkodtam én valaha ilyesmin? Nem, csak simán oda akartam szúrni.
- Annyit azonban megsúghatok, hogy ha meg akartam volna azon az estén dugni, ahogy Ön mondja, biztos lehet benne, hogy akkor bizony meg is tettem volna – kacsintok rá perverz, ám komoly képpel miközben szemtelenül végigmérem őt tetőtől talpig. – Úgy, hogy mindent elfelejt.
- De nem is tartom fel tovább. Biztos sok telefonos tárgyalása lesz még – kacsintok rá, majd most már tényleg sarkon fordulok és kisétálok az irodájából. – Minden jót, várom az ügyvédeit.
Hát ez hihetetlen!  A picsába is, egyszer vagyok kedves valakivel, aztán így is meggyanúsít. Úgy látszik, nem megy nekem a normális férfi szerepe.

Victoria & Knox

g a m e    o n

Ezzel a mondattal most az volt a terve, hogy megsért, vagy mit akart vele elérni? Öntelt bunkó? Sajnos mondtak már rám ennél cifrább jelzőket is, és akkor sem, most sem gázoltak mélyen a lelkembe ezek a szavak.
Azt viszont mindenképpen észreveszem, hogy őt a szaftos megjegyzéseim igenis zavarba hozzák.
Sokféle nővel volt már dolgom: a szűz tinilánytól kezdve a konzervatív tanárnős-irodavezetőkön át a vérbeli ribancokig, de azt le kell szögeznem, hogy ez utóbbit mindig is jobban kedveltem, hiszen ők csupán azt adták, ami nekem kellett tőlük. Azt azonban határozottan ki lehet jelenteni, hogy a jelenlegi kis beszélgető partnerem nem az a könnyűvérű fajta.
Csak perverz képpel bólogatok, amikor elmondja, hogy szerinte én milyen vagyok, mit képzelek magamról, és hogy én még véletlenül se vagyok az ő esete. Alig bírom ki, hogy ne röhögjek a képébe, de a bennem lévő némi harag meggátolja ezt, és inkább lelépek, ahogyan azt terveztem.
Sose vallanám be, még magamnak se, de nem igazán értettem ezt az egész szituációt, a viselkedést a nő részéről, pedig, ha valakinek volt már sok nővel dolga, az én vagyok.
Természetesen megszoktam már, hogy egy idő után azoknak a nőknek a szemében, akik túl sokat képzelnek magukról, egy utolsó szemétláda vagyok, de ez a Victoria már azelőtt leírt engem, mielőtt megtettem volna a számára merő gaztettet – azaz ágyba viszem, én utána nem érdeklődöm felőle.
A nők fele szerencsére megértette múlandó szerepét és helyét az életemben, de azt kell, mondjam, ellenkező esetekben sem gyötört halálra a bűntudat.  A mai alkalom volt az egyetlen talán életem során, hogy még a találkozó után is elgondolkodtam az eseten.
Persze, minél többet agyalok rajta lefelé menet, már a liftet használva, annál jobban bosszant a helyzet.
Teljesen már lenne a dolog, ha nem Gordon kérésére cselekednék, mert akkor már rég faképnél hagytam volna ezt az elkényeztetett kis libát, de így igazán vissza kellett fognom magam.
Mikor kiérek az épületből, el is felejtem az előbbi kis incidenst, mert az egyik emberem figyelmeztet arra, hogy van még egy teljesen más jellegű megbeszélésem is az egyik közeli étteremben. Ilyen is ritkán történik meg velem, hogy ilyesmi kimegy a fejemből. Meg kell hagyni, nem egy egyszerű eset ez a Victoria E. Torres.
Egészen sötétedésig tart a megbeszélés, mert a tárgyalás természetesen egy kis iszogatásba is át csap. Na, nem viszem túlzásba, hiszen még haza kell hajtanom és még véletlenül sem akarok kárt tenni az én „szépségemben”. Habár holnap rá fér majd egy kis mosás és fényezés is, hiszen ez eső már órák óta szakad, és nem is úgy néz ki, mint, ami egyhamar meg akar állni.
Komor mélázásomból csak az zökkent ki, amikor a távolról egy elmosódott alakot, valószínűleg egy stoppost pillantok meg az egyik elhagyatottabb szakaszon. Igazából nem vagyok egy jótékony szamaritánus, de ez a kezét felemelő személy valahogy nagyon ismerősnek tűnik. Ahogy egyre közelebb érek, csak egyre bizonyosabbnak tűnik ez a gondolatom, majd amikor az ázott személy mellé érek, először magasra szökik homlokom, majd egy gúnyos mosoly csillan meg szemeimben. Ilyen nincs, úgy néz ki, ez mégis csak az én napom.
- Szép jó napot, hölgyem! – köszönök oda még mindig ugyanolyan tekintettel, amikor megállok az ázott női alak mellett és óvatosan lehúzom az ablakomat.
- Valami gond van? – kérdezem meg, mintha egyáltalán nem sejteném, mi lehet a baja.
- Netán szüksége van a segítségemre? – ontom rá az ártatlannak tűnő, habár kicsit sem hátsószándék-mentes kérdésözönt.
- Hová ilyen csinosan? – szólok be szemtelenül végignézve a szinte már teljesen elázott lenge ruhácskáján, ami azért, ha jobban megnézem, láttat is némi részletet idomaiból.
- Mondanám, hogy szívesen elviszem, de gondolom, nem akar beszállni egy ilyen öntelt bunkó, miegymás autójába – kacsintok rá és az arcomról le se lehet törölni a kárörömöt.
- Habár igaz, az elmúlt negyed órában nem követett senki sem, de egyszer biztos szerencséje lesz – vonom meg a vállamat elgondolkodva.
Egyáltalán nem áll szándékomban itt hagyni őt az út szélén, de azért egy kicsit elszórakozhatok, ha már annyira megvet.

Victoria & Knox

g a m e    o n

Nem vagyok az az ember, aki hisz a sors elrendeltető kezében. Mindig is úgy gondoltam, és saját élettapasztalataimból merítve szent meggyőződésem, hogy csakis mi irányítjuk a saját életünket, avagy mi vagyunk a saját szerencsénk kovácsa, és hasonló közhelyek.
Viszont akárhogy is van, el kell ismernem, hogy ezt a Miss. KirálylányVagyokMindenemMegvanSzületésiJogon Victoria Torrest mindig az utamba sodorja valaki, vagy valami. Nevezzük akárminek.
Hogy ez a sors keze lenne, vagy csak puszta véletlen, nem tudnám megmondani, de semmiképp se vagyok oda a meglepetésekért.

Persze az élet sors vagy sors nélkül nem mindig kegyes hozzánk, és ahogy ebben az ítéletidőben haladok a hófehér autó felé, majd meglátom, hogy ki is az ázott áldozat, abban biztos vagyok, hogy őt már nálam is jobban arcul csapja az a bizonyos véletlen találkozás.
Látom az arcán, hogy mennyire nem lelkesedik azért, hogy engem lát. S habár ezzel valahogy együtt tudok érezni, mégis alig bírom ki, hogy arcom élein ne jelenjenek meg a megszokott gúnyos vigyoromnak rezdülései. Nem mintha bármikor is szégyenkeznék azért, aki vagyok, de jelen pillanatban sürgetőbb dolgom lenne holmi cicázásnál.
Mégis képes vagyok időt szánni arra, hogy sajátos stílusomban gúnyolódjak a helyzetén, éppen csak alig érezhetőn belerúgjak a már földön fekvőbe. Habár egyáltalán nem az a szándékom, csupán – még ha nem is ismerném el magamnak soha – várok tőle valamiféle bocsánatkérést a nem megszokott fogadtatásért, amit tőle kaptam, azok után, hogy tőlem szintén idegen módon kihúztam a fenekét a csávából.
- Iggeeen, általában mindig tudom, mire van szükségük a nőknek – reagálok elgondolkodva első szavai hallatán miközben grimaszolok egyet.
Aztán persze tovább folytatom a gyomrozását, húzom az a bizonyos cérnát, ami nyilvánvalóan már alig tartja össze idegszálait. Meglepő módon azonban még most is tartja magát, még mindig úrinő, még mindig megmarad a méltósága, ami be kell, valljam, még nekem is tetszik.
Más nő már rég a megváltásáért könyörgött, hisztizett vagy imádkozott volna, majd következne a szitkozódás, de ő még véletlenül se teszi meg egyiket sem, csak csendben tűri a rá nehezedő nyomást, és persze engem.
- Aha, biztos – bólogatok határozottan, de lazán, amikor eljutnak felé szavaim és látom rajta, hogy azért még ő is komolyan elgondolkodik a helyzetén. – Ma nincs szerencséje, mert még az embereimet is előre küldtem, szóval ők biztosan nem követnek.
Közben azért eléggé kezd idegesíteni az is, hogy a kurva esőcseppek beesnek az elektromos ablakemelőmre és csak úgy be az autómba, ami miatt ujjaimmal koporászni kezdek a kormányon.
Azért mégis csak tovább méregetem őt gúnyos arckifejezéssel, amikor elkezd győzködni arról, hogy én csak hajtsak tovább, és ő majd megoldja gyatra helyzetét.
Talán még elnézegettem volna egy darabig ázott haját és ruháját egyaránt, de amikor hirtelen megdörren az égbolt, amit egy villámcsapás kísér, már nem akarom tovább húzni a helyzetet még én sem.
Ezután egy gombnyomással felhúzom az ablakot, majd amikor a gázra lépek, beindul a motor, majd elindulok a Bugatimmal, és addig gurulok vele, amíg egy olyan helyen tudok kilépni belőle, ahol talán nem a tengerrel találkozik a cipőm.
- Na jó, nekem erre nincs időm – mormogom magamnak egy sóhajtás közben miközben még a szememet is megforgatom, majd határozott mozdulatokkal kiszállok a kocsiból és ugyanilyen határozottan megközelítem Torrest. Megragadom a jobb karjánál őt, majd ügyelve arra, hogy ne okozzak fájdalmat, de azért szabadulni se tudjon, elvezetem őt az autóm anyósülése felőli ajtajáig, majd szépen betessékelem oda. – Ugye, maga se gondolta komolyan, hogy itt hagyom?
Miután rácsapom az ajtót, megközelítem a szinte vadiújnak tűnő formás kis Audi E-Tront-t, hiszen a múltban autószerelő révén valószínűleg meg tudom állapítani, mi a jármű problémája. De elektromos autóról lévén szó, szinte biztos vagyok benne, hogy mi a gond, és abban is, hogy ezen itt, helyben nem tudok segíteni.
Közben az is feltűnik, hogy a slusszkulcs is benne maradt, ezért azt is kénytelen vagyok kivenni, majd a zakókabátom zsebébe nyomom.
Természetesen mire mindezt megteszem, jómagam is bőrig ázom, és valószínűleg még az alsógatyámból is vizet lehetne csavarni.
- Ez talán nem ártana, ha nem maradna itt – mondom, amikor én magam is beülök a kocsiba a meglepődött nő mellé és közben meglebegtetem arca előtt az indítókulcsot, amit az előbb szereztem meg.
- Elektromos autó? Környezettudatosság, mi? Vajon miért nem vagyok meglepve – motyogom nem is tudom, hogy neki vagy inkább magamnak.
- Ez mind szép és jó, de ha mondjuk, most egy hagyományos autója lenne, akkor nagy valószínűséggel itt helyben meg tudtam volna oldali a problémáját, de mivel az elektronikával van baj, így itt lehetetlen megjavítani. Így pedig kénytelen az én segítségemet igénybe venni ismét – magyarázom el Victoria-nak, hogy mi is van a kocsijával.
- Az embereim majd elvontatják az Audit a szerelőműhelyembe és gyorsan helyre is hozhatják, ha az magának megfelel – teszem aztán hozzá kissé halkabban, mivel nem nagyon szeretek azzal „dicsekedni”, hogy van egy saját műhelyem is.
Igen, ez még az a helyiség, amivel a pályafutásomat kezdtem egyszerű és csóró autószerelőként. Mivel még mindig az autók és mechanikájuk szerelmese vagyok, megtartottam ezt a helyet magamnak úgymond saját magam szórakoztatására. Persze a lyuk már egyáltalán nem úgy néz ki, mint anno, hiszen tele van már mindenféle luxussal és a legmodernebb technikával van felszerelve. Jómagam pedig szinte alig tudok időt szánni arra, hogy lemenjek oda, megvannak erre már a megfelelő emberek. De attól még nem híresztelem, most mégis csak egy ilyen hülyeség jutott az eszembe.
Közben nem tudom kiverni a fejemből azt sem, hogy mennyire tesz kárt a rólunk lecsorgó víz az autó belső fedésében és közben tekintetemmel ennek hangot is adok.
- Remélem, nem kell kidobni az egészet – jegyzem meg a bőrülésekre pillantva, de az meg már nem ez az autó lenne, szóval jobb nem is belegondolni.
- Na, akkor mondhatja a címet, ahová vigyem – nézek a mellettem ülő nőre miközben tenyeremmel végigtörlöm az arcomról lefelé folydogáló esőcseppeket.

Ha nem kellene azzal foglalkoznom, hogyan igazítom lábujjaimat a lucskosra ázott cipellőimben, biztosan vevő lennék rá, hogy a megjegyzését kinevessem. Csakhogy sem a hely, sem az idő, sem a helyzetem nem alkalmas rá. Ehelyett úgy totyogok az eső alatt, mint egy kisiskolás. A tekintetemen természetesen árulkodó. Még ebben a sötétségben is érzem, hogy szúrós a pillantásom, s mosolyom legfeljebb hűvös formájában bukkan fel. Elfordítom a fejem, megcsóválom mellé, nem csak miatta, a hideg miatt is vacogok.
Elbizonytalanít, hogy senkit sem látott maga mögött errefelé hajtani. Elveszítem a maradék reményem is, de talán egy tüdőgyulladás is kellemesebb, mint ezt az egészet tovább folytatni vele. Szinte megkönnyebbülök, amikor felhúzza végre az ablakot és elhajt. Kedvem volna integetni neki, s ha nem áztam volna rongyosra és nem dideregnék, biztosan így is tennék. De mire a megbánás virága szét nyílhatna a mellkasomban, addigra a férfi lehajt az útról, és úgy tűnik megáll az autójával.
- Nem, nem, nem, nem, nem... - suttogva mantrázom, hátha tovább indul. De természetesen kipattan az autójából. Máris hátrálni kezdek, ahogy látom, hogy elindul felém. De sem az iramot, sem az erőt nem tudom ellene kifejteni, mert megragadja a karom és húzni kezd magával. - Mondtam, nem megyek sehová magával... - motyogom, de már az autó mellé rángat magával, ahová előzékenyen be is tessékel. - Bocsánat, ha nem feltételezem magáról, hogy segítőkész lenne velem... - de talán végig sem tudom mondani, mert rám vágja az ajtót és elindul az autóm felé (amit a visszapillantóból látok hunyorogva csupán a sötétség miatt és persze az ablakot torzító esőcsíkok után).
- Mintha értene hozzá... - motyogom magamban, amíg magányosan ücsörgök a kocsiban.
Amikor beül mellém, hasonlóan átázottan, csak elfordítom a tekintetem durcásan, összekulcsolt karokkal a melleim alatt. Tekintetem akkor kapom irányába, amikor a kulcsot meglóbálja az orrom előtt. - Ó, elfelejtettem... - merengőn nézem a kulcsot, majd megrázom magam. - Biztos eszembe jut, ha nem rángat az autóba, mint egy ősember. - prüszkölöm a szavakat a tőlem megszokott hűvösséggel, de a kulcsot elveszem tőle, ha engedi.
Az autóról kezdünk el beszélgetni, én pedig szívem szerint kinevetném, mikor a szerelésről beszél, arcomra is kiül hitetlen grimaszom, de amikor végül úgy fejezi be a mondandóját, hogy a szerelőjébe rendbe hozzák nekem. Ajkaim résnyire elnyílnak, rendeznem kell arcizmaimat. Aprókat bólintva nézek magam elé. - Megfelel. Köszönöm... - gyűlölöm, hogy ezt a szót ki kellett mondanom hangosan is, de végső soron nem hagyott az út mellett, és még az autómról is gondoskodik. Talán ez a legkevesebb a részemről.
Szemem sarkából követem le pillantását az ülésre alattunk. Kisebbre húzom magam, még kisebbre. Egy dolog, hogy el kellett fogadnom a segítségét, de hogy még kárt is okozok, éppen neki, nem túl kellemes érzés őszintén szólva. - Ha cserélni kell, vagy bármi, akkor én állom természetesen. - elég halkan beszélek. Nem akarom világgá kürtölni, hogy ez az én saram főként. A büszkeségem nem engedi. És persze szégyellem is magam miatta.
Akkor nézek rá először, amióta a kocsiba ültünk, mikor a címet kéri tőlem. Egy pillanatra megdöbbent, milyen jóképű, amikor csurom víz, és folynak róla az esőcseppek. Elkapom a tekintetem hamar, amikor emlékeztetni sikerül magam rá, hogy ez nem az az ember, akinek látszik. Ki nyögöm magamból a címet végül, ahol élek. Biztosan meglepi majd, hogy egészen eldugott helyen élek. Nem túl nagy luxusban. - Elég nagy kerülőt tesz miattam... Ha  gondolja, van egy pár ruha, amibe átöltözhet, mielőtt tovább megy. És egy teára szívesen vendégül látom. - elég bizonytalanul ajánlom fel, valószínűleg el sem fogja fogadni, hiszen siet haza. De legalább felajánlottam...

Victoria & Knox

g a m e    o n

Rohadt idegesítőek számomra azok a helyzetek, amikor a dolgok nem a terv szerint alakulnak. Mint például ez a mai eset: sietnék a dolgomra, mivel már így is késésben vagyok, erre elered ez a nyomorult eső, ami már amúgy is ront a kocsim összhatásán, aztán a vezetési sebességet is csökkenti valamelyest, most meg ismét az utamba kerül ez a Victoria Torres, akin persze ismét segíteni kell.
Viszont ami talán a legjobban zavar, az éppen az, hogy marhamód képtelen vagyok őt faképnél hagyni. Egyszerűen eltökéltem magamban, hogy én már csak azért is hazaviszem, pedig sem kötelességem nem lenne, konkrétan nem is kért meg rá. Tettem én már ennél szemetebb dolgokat is nőkkel, hogy ott hagyom őket a zuhogó esőben, akkor most miért nem teszem azt?
Persze, szükségünk van még a nőre és a vele való jó viszonyra – esetemben elég talán az elfogadható is -, hogy közel kerüljünk az apjához, és ne csak közvetítőn keresztül kommunikáljunk vele. Ha a nő tudja egyáltalán, hol van az örege. Szóval ez okból sem hagyhatom őt itt az út szélén.
Minden esetre az is sokat nyom a latba, hogy az „udvarias” megnyilvánulásim után nem repes az örömtől, amikor végül is megállok, és a kocsimba tuszkolom őt. Nem mintha érdekelne ebben az esetben a tiltakozása.
- Mikor mondta? Nem azért állt itt, hogy valaki felvegye? – kérdezem szemtelenül, őt szinte meg sem hallgatva, amikor az autó felé vezetve olyanokat vág felém, hogy ő bizony nem jön velem sehova. Elkényeztetett fruska.
- Jó, ahogy gondolja. De úgy elég lesz nehéz lesz holnap megjavítani az autóját, ha magánál van a kulcs – vonom meg a vállamat, amikor az Audi kulcsáért nyúl, amit meglebegtettem arca előtt. Aztán, ha mégis méltóztatik nekem visszaadni azt, akkor elveszem tőle, és egyelőre a váltó mellé helyezem.
- Tudom, tudom, maga megszokta, hogy könyörögnek a kegyeiért, de nálunk, ősembereknél már csak így mennek a dolgok – nevetek fel piszkálódva, amikor a fentebb említett néven nevez. Na, jó, talán valóban nem finomkodtam, de még így is sikerült bőrig ázni még nekem is, aki negyed annyit se töltött kint a szabad ég alatt ebben az időben, mint ő.
Meglep, amikor bele egyezik abba – és még meg is köszöni-, hogy a műhelyembe szállítatom az Audit, de szinte biztos vagyok benne, hogy mindenképp elvitetem, hiszen jelen helyzetben ez a leggyorsabb és leglogikusabb megoldás.
- Hogyne… – húzom el a számat kissé lemondóan, amikor kijelenti, hogy majd ő fizeti az üléseimen okozott kárt. Igazán vicces. – Mondja, úgy nézek én ki, mint akinek szüksége van a maga pénzére? – emelem felé komoly tekintetem, de nem áll szándékomban ezt megmagyarázni, bővebben kifejteni, hogy itt nem magáról az anyagi kárról van szó, hanem ennek az egésznek számomra eszmei értéke van, hiszen, ha cserélni kell, az már nem „ez’ az ülés lenne. – Inkább ne fáradjon!
Mikor végül kiböki a címét, felsóhajtok, és azt hiszem, egy pillanatra az égre emelem a tekintetem. Nem elég, hogy már rég elkéstem a találkozómról, még az isten háta mögé is el kell, vezessek.
- Valóban elég nagy kerülő, de kérdezem megint csak, úgy nézek én ki, mint aki teázik? – vonom fel a szemöldököm, amikor meginvitál magához a „kedvességem” miatt. – De amúgy is van még némi elintéznivalóm – utasítom vissza a meghívását azt hiszem, de nem hazudok, valóban mielőbb mennem kell.
Útközben azonban kezd az az érzésem lenni, hogy minden kezd összeesküdni ellenem, habár sosem voltam az a borúlátó típus. Az eső azonban olyan mértékben kezd el esni, hogy lassan az orromig sem látok el, szóval a tempó, amivel haladni tudok, szégyenletes és nevetséges.
A másik dolog, hogy bevallani szégyellném, de kicsit fázni is kezdek a vizes ruhaneműktől.
Közben néha-néha van időm a nőre pillantani, és egyszer csak észreveszem, hogy ő pedig szó szerint reszket valószínűleg szintén ez okból.
- Felkapcsolom a fűtést, nem szeretném, ha miattam megbetegedne. Maguk nők olyan érzékenyek – fejezem ki ezekkel a szavakkal a nem is tudom mit, talán aggódást(?) miközben maximumra kapcsolom a klímafűtést, ami fél perc múlva már kellemes meleget ad nekünk, amíg Staten Island-re nem érünk. Nem igazán ismerem a női szervezetet egyébként, meg ez idáig nem is volt szükségem foglalkozni más egészségével, de ez most mégis csak eszembe jutott, hogy a nők olyan felfázósak vagy mik. Most mondhattam volna, hogy vegye le a vizes ruháit, de biztosan azt is félre értené.

Amikor nagy nehezen megérzünk a kijelölt helyre, egy kicsit meglep, hogy ez a nő, akit mindenki ismer New York-ban, milyen elrejtett helyen él. Persze, az eső miatt, ami továbbra is akadályoz a gyors előrehaladásban, amit már megspékeltek némi villámcsapással és szélfúvással is, nem igazán tudom megtekinteni a környéket, de azt még így is látom, hogy egészen más, mint amilyen környéken én élek. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy ilyen eldugott helyre költözzek egy valószínűleg minden luxussal ellátott faházba, de még nekem is el kell ismernem, hogy nem is olyan rossz ötlet.
Amikor a bejárathoz érek, egy kicsit elgondolkodom azon, hogy mégis csak el kéne fogadni azt a száraz ruhát, hiszen, ha valaha sikerül oda érnem arra a találkozóra, elég komolytalanul fogok festeni, ha úgy nézek ki, mint aki a nadrágjába vizelt. Ráadásul jelen pillanatban szinte lehetetlen közlekedni.
- Igaz, hogy nem iszok teát, de ezekkel a férfiruhákkal egy kicsit felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsivá tett, hogy honnan vannak magának férfi ruhái? Talán csak nem vette annyira komolyan, amikor megkérte a kezem, hogy már előre be is vásárolt? – fordulok felé egy pajzán mosollyal a képemen.

Határozottan szerettem az esőt. Mindig a megújulást juttatta eszembe. Valamiért már gyerekként azt gondoltam, hogy lemossa a bűneinket és a megváltozás lehetőségét kínálja fel tálcán számunkra. Ennek ellenére most, ahogy Mr. Keane elégedett mosolyával kellett szembesülnöm újra és újra, rájöttem, hogy gyűlölöm az esőt. Úgy rángat az autójába, mint egy falat húst, miközben a tőle megszokott pofátlansággal vágja hozzám gúnyolódó megjegyzéseit és azután minden bizonnyal nem lesz rest egész úton hazafelé a szememre hányni nagylelkűségét, eközben pedig felhozni, miféle balszerencse a találkozás, hiszen nem kevés kárt okoz az autójában, hogy csurom vizesen benne ücsörgök. Így tehát nem csak megalázva érzem magam, de kiszolgáltatva is. És éppen ennek az alaknak.
A fejem hirtelen felé fordítom, hitetlenkedő pillantással nézve rá. Hogy a fenébe képes még most is ilyen ércelődésre? Egy hangyányi empátia sem szorult belé?! - Jól van, elnézést, parancsoljon. - adom vissza a kulcsot, durcásan kicsire húzva magam az ülésen. Az övbe kapaszkodva fordulok el tőle, mert egyszerűen látni sem akarom a kaján vigyorgását.
Szemem sarkából, rosszallóan pillantok rá, amikor megragadja a lényeget. A lényeg alatt pedig a rá aggatott címkére gondolok, mint hogy ősembernek tituláltam az imént. Felsóhajtok rosszallóan, és igyekszem elfojtani minden kikívánkozó átkozódásomat. Nem lenne szerencsés, ha félúton kidobna az autóból, még a végén vissza kellene gyalogolnom a kiindulóponthoz.
Az első szava hallatán egy kissé felengedek, mert tényleg vagyok olyan naiv, hogy azt gondolom, elfogadja a kártérítést részemről. Természetesen ostobaság tőlem, mert a következő mondatával a tőle megszokott udvariassággal, azonnal szétrombolja ennek a szép képnek a látszatát és újra előkerül (bár igazán el sem tűnt) a tahó, aki mindig is volt, mióta megismertem. - Ahgggg. - megforgatom a szemeimet, amikor elutasítja a lehetőséget. Megcsóválom a fejem, majd ismét ellenkező irányba bámulok. - Bocsásson meg! Nem fogok! Szörnyű tapintatlanság a részemről, hogy megpróbáltam. Lépjünk túl... - a kelleténél hangosabban szólok vissza, amikor még tetőzi tovább a visszautasítást, és még azt is hozzáfűzi, hogy ne is fáradjak. Hogyan segíthet valaki úgy, hogy mindeközben azt érezteti azzal, akin segített, hogy micsoda kár!? Erre is csak ő képes.
A pár perc csend után, a cím közlése után kissé megenyhül a tartásom és eszembe jut, hogy ő is ember, talán szívesen megpihenne egy kis időre, mielőtt majd tovább hajt. De ismét elkövettem egy orbitális hibát, melyre örömest fel is vonja a figyelmemet. - Inkább nem mondom, hogyan néz ki... - felelem szúrósan, sértetten. Összekulcsolom karjaimat hasfalam előtt, miközben a fejem rázom. - Nem szükséges hazáig vinnie, kirakhat egy civilizált szakaszon. Hívok taxit, ne fáradjon. Nem akarom tovább feltartóztatni. - felé sem fordítom már a fejem, mindezt úgy közlöm, hogy az ablakon kifelé bámulok.
A következő perceket csendben töltöm. Fürkészem az ablaküvegén lefelé versengő esőcseppeket. A vihart, és a villámlás fényeit, amennyit láthatunk belőle. Észre sem veszem, mennyire fázom, csak miután reszketve azon kapom magam, hogy fogaim vacogását igyekszem kordában tartani. Ő töri meg a csendet, a hozzá jólillő megjegyzésével. A tekintetem követi a kezét, majd csak a fejem rázom nemleges irányba. - Nem maga miatt fogok megbetegedni, hacsak nem akkora ász, hogy ön okozta a vihart is... - motyogom továbbra is durcásan. - Nem vagyok érzékeny. - kihúzom magam, amennyire remegő vázam engedi. Igazából tényleg elég ártalmas lehet egy ilyen hideg időben olyan csekélyszámú ruhában mártózni, mint ahogy én tettem. Biztosan meg lesz a mellékterméke ennek az egész incidensnek, de nem akarom, hogy úgy gondolja, miatta leszek beteg. Ezt a szívességet nem teszem meg neki.

Végül küszöbig visz. Egyszerre vagyok hálás érte, és rettenetesen dühös is. Hiszen jól tudom, hogy életem végéig bánni fogom, hogy hagytam magam berángatni ebbe az autóba, s amikor csak lehetősége lesz rá, nem lesz rest felvágni vele, micsoda lovagias lépés volt a részéről, hogy megmentésemre sietett. Ennek ellenére, ahogy megérkezünk, rögvest kikapcsolom az övet, és talán szó nélkül is távoznék, ha nem szólalna meg.
Kérdőn fordítom felé a tekintetem, kíváncsian várva, hogy mit akar a teázásból kihozni. De ahogy már várható volt, természetesen csak arra képes, hogy gunyorosan megjegyzést tegyen. A kezem már az ajtó kilincsen, de végül felé fordulok teljes törzsemmel. - A szeretőimnek tartogatom őket. Kínos lenne, ha szétszaggatott ingekben távoznának, nem igaz? - mosolygok rá elégedetten, fültől fülig érő mosollyal. - Köszönöm a fuvart. - olvad le az arcomról a mosoly, ahogy azután elfordulok tőle. - Minden jót! - szállok ki, újra az esőbe, majd becsapom magam mögött finoman az autó ajtaját. Nem is nézek vissza rá, csak elindulok a járdámon, hogy végre a házam falai között elbújhassak a világ előtt, s talán egy jó bor társaságában megpróbáljak megfeledkezni erről az egészről...

Victoria & Knox

g a m e    o n

Sose mondtam, hogy egy kedves jó fej ember vagyok, akit mindenki szeret és, aki mindenkivel jópofizik, hogy önzetlenül segítek másoknak, hogy nem élvezem mások kínlódását, főleg olyanokét, akik különbnek képzelik magukat nálam. Nem, határozottan egy szemétláda tudok lenne, aki seggfej és általában goromba a nőkkel, vagy legalább is szerintük. Szerintem csak rinyálnak, mert nem azt kapják tőlem, amit elvárnak, amit viszont én sose ígértem.
Amit a mondandómból, ki akarok hozni, az az, hogy szemmel láthatóan Miss. Torres is pont ilyeneket gondol rólam, és valószínűleg átkozza a sorsot, hogy ebben a csudaszép időben pont én sodródtam az útjára.
Én egyébként nem különben így érzek vele kapcsolatban - mármint semmi különösebb bajom vele, nem ártott nekem, de lenne jobb dolgom is, mint ismét őt pesztrálni - ,, csupán annyi  a különbség, hogy én magasról teszek arra, hogy az emberek, hogy viselkednek velem. Persze, amíg nem lépnek át egy bizonyos szintet, mert, ha megsértenek, akkor jobb, ha eltűnnek a szemem elől. Pontosabban a nők, a férfiakkal nem vagyok ilyen elnéző. A másik, hogy a nők valamiért folyamatosan úgy érzik, hogy beszélniük kell, hangot kell adniuk a kis lelkünkben dúló érzelmeknek, de engem ez valahogy mindig hidegen hagyott. A jelen helyzetben az egyetlen szerencsém talán az, hogy Victoria Torres egy okos nő, aki felfogja, hogy hol a helye, illetve nem érzi úgy, hogy feleslegesen untasson a locsogásával. Felfogja, hogy mi ketten most nem azért kerültünk egy helyre, hogy feleslegesen elcsevegjünk, csupán azért, mert ez a fránya sors és az időjárás úgy hozta. Nyilván neki kellemetlenebb a dolog, mert el kell fogadnia valaki olyan segítségét, akit  a háta közepére sem kíván, aztán itt kell hagynia a saját autóját az országút mellett, s nem utoljára olyan átkozottul bőrig ázott, hogy már majdnem megsajnálom. Amikor elmagyarázom neki a dolgokat a kocsijával kapcsolatban, úgy látszik, be is látja, hogy igazam van, mert visszaadja a slusszkulcsot a kezembe, én pedig lerakom a váltó mellé, mert félő, hogy a zakóm zsebében egy kicsit elázna. Persze a teljes csend azért túl nagy luxus lenne, és a nő megpróbál hálálkodni, amiért elviszem, de nekem erre nincs szükségem, főleg, hogy így is késésben vagyok. 
- Nem tett semmi rosszat, pusztán sietek, és amúgy sincs szükség senki hálájára - jegyzem meg morogva, amikor a csaj kissé felpaprikázott hangulatra kerül és felemeli a hangját. 
- Netalán ideges? - kérdezek vissza lazán, amikor elhallgat, habár tisztában vagyok vele, hogy ezzel megint csak felhúzom őt. Esküszöm, ezt a nőt még megfektetni se lenne érdemes, mert még feljelente, ha másnap reggel hűlt helyemet találná. Utána majdnem elröhögöm magam, amikor azt vágja hozzám, hogy inkább nem mondja, hogy hogy nézek ki. Igazából valamiért szívesen meghallgatnám ezt a fejtegetést, bizonyára részletes és hosszantartó elemzés lenne. Mikor viszont kislány módjára sértődötten megjegyzi, hogy akár ki is rakhatom egy sóhaj közepette megforgatom a szemeimet, és fejemet az ülés támlájának döntöttem. 
- Na, jó, ne szórakozzunk most már! Mint már mondtam többször is, tudom, hogy maga úgy ugráltatja az embereket, ahogy akarja, de nekem nincs időm az óvodás játékaira. Ha már annyi időm elment magára, most már elviszem hazáig. Meg még azt is el tudom képzelni, hogy kitenném, még valami baja esne - indoklom meg ellentmondást nem tűrően, hogy most már miért fogom őt hazavinni. Meg azt nem mondom ki hangosan, hogy valamiért ódzkodok is a gondolattól, hogy csak úgy valahol magára hagyjam. Pedig simán megtehetném, semmi közöm hozzá 
- Meg amúgy is, akkor ez idáig miért nem hívott egy taxit? - kérdezek vissza felszökött szemöldökkel, hiszen ezen most én is elgondolkodtam. Ezután végre csendben maradunk, ami jóleső érzéssel tölt el, viszont akkor meg én kapcsolók, hogy a hölgy talán fázhat.
 - Eddig esőt még azt hiszem, nem okoztam, de ki tudja, talán vagyok akkora ász - felelem szemtelenül a vállamat megvonva, ha már szemezgetni próbál. Ez van, ha az ember egyszer normális próbál lenni valakivel, akkor meg jól lehurrogják, úgyhogy inkább én is csendbe temetkezem. Hamarosan végre megérkezünk a nő "kis" faházikójához, habár nem sokat látok belőle, mert az eső egyre erősebben ömlik az ég felől. Természetesen egy utolsó szócsata még nem maradhat el köztünk, habár szavai hallatán inkább elnevetem magam, mint sem elhiggyem egy szavát is. Tipikus jó kislányról van szó, s egyáltalán nem néz ki olyannak, aki hetente váltogatja a szeretőt. Én magam az vagyok, tehát felismerem, ha valaki különbözik tőlem. 
- Nem tudom, nekem nem lenne az - vonom meg a vállam, amikor végzett és olyan képpel néz rám, mint egy jóllakott óvodás. Most aztán jól beszólt nekem, nem is tudom, hogy fogok aludni... 
- Ez talán meginvitálás volt? - kérdezem azért meg perverz módon, de már nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán meghallotta. Mikor kiszáll az autóból és becipeli ázott fenekét a villába, én magam jól a gázra taposok, hogy haladjunk végre, hiszen számomra hosszú még ez a nap. Talán a sietség miatt, talán az eső miatti csökkentett látási viszonyok, talán a láthatatlan vagy ismeretlen terep miatt, de nem veszem észre, hogy egyenesen belehajtok egy kibaszott nagy kátyúba! Persze, nem hagyom annyiban a dolgot és előre-hátra irányban is jól megjáratom a kerekeket, annyira, hogy már bőgetem a motort, de úgy néz ki, hogy már túl sok eső leesett ahhoz, hogy esélyem lenne. Mikor ezt én magam is belátom, öklömmel erőteljesen a kormányra csapok, habár tudom, hogy nem az autó a hibás. Dühödtem szállok ki a kocsiból, hogy egy pillantást vessek az kerék állapotára, és talán van még remény arra, hogy valahogy kiássam azt. Viszont, amikor kilépve meglátom, mi a helyzet, rájövök, hogy ma ezt a terepet nem hagyom el a Bugattival. Ezért behajolok az autóba és egy hirtelen mozdulattal a telefonomért nyúlok, majd kikapom azt, hogy szóljak az embereimnek, jönni kell értem. Igen ám, de ez már nem az én napom, így ebben a nagy eszetlen hirtelenségben kezemet beleverem az egyik visszapillantóba, a telefon pedig belehuppan az egyik vízzel teli lyukba. 
- A kurvaistenit! - kiáltom összeszorított fogakkal miközben vizesebb lehetek már, mint maga Torres volt.Mire előhalászom a telefont, naná, hogy az is gallyra megy. Tudom, hogy jelen pillanatban csak egy kiutam van, de az a kiút nagyon olyan, amit nem akarok megtenni. Mégis tudom, hogy ha ma haza akarok jutni, netalán még eljutni arra a találkozóra, akkor olyan valakitől kell kérjek segítséget, akitől nagyon nem akarok. S még csak nem is a büszkeségem miatt, hanem azért, mert tudom, hogy ezt ő élvezni fogja. A tocsogó vízben elsétálok a nő bejárati ajtaja felé, majd kelletlenül becsöngetek, és várom, hogy valaki ajtót nyisson. 
- Esetleg akad itt egy felesleges mobil is a szeretőinek, amit kölcsönkérhetnék? - kérdezem egyik kezemmel az ajtófélfának támaszkodva, ha kinyitja az ajtót. 

Ha van tűz és jég, akkor minden bizonnyal mi ketten vagyunk azok. Egyszerűen kibírhatatlan és elviselhetetlen számomra ezzel a lenéző, arrogáns modorával. Akárhányszor is próbálom félre tenni az iránta táplált ellenszenvem, hogy egy jobb, egy élhetőbb kapcsolatot teremthessek kettőnk között, biztosan mond, vagy tesz olyat, amivel jobban elrontja azt. Az első beszélgetésünk után azt hittem, nem lehet rosszabb, de a kihallgatott telefonbeszélgetése után csak minden rosszabb lett. És most? Most még annál is rosszabb.
- Hmmpff. - mindössze ennyi szalad ki a számon, bár magam sem tudom eldönteni, hogy nevetés, vagy egy mélyről felszakadó sóhaj abból adódóan, hogyan beszél, reagál az egyszerű kedvességre. Megtanulhattam volna már, hogy kár próbálkoznom is, mert mindig ellenséges lesz velem, nem számítana az sem, ha ezüst tálcán kínálnám fel neki azt, amire éppen szüksége van. Valószínűleg félre söpörné, és még engem is kinevetne. Ő egyszerűen ilyen.
A kérdését hallva, lassan, gyanakvón fordítom felé a fejem. Szemeim enyhén összeszűkülnek. - Ezt most komolyan kérdi? Vagy csak idegesíteni szeretne? - mert, ha arra játszik, hogy ideges legyek, akkor jó úton halad. Hiszen akárhányszor próbáltam kedves, higgadt és előzékeny lenni vele szemben, mindig megmutatta a foga fehérjét és kiderült, mennyire beképzelt és előítéletes velem szemben a fickó. Nekem pedig éppen erre nincs szükségem.
Tényleg őszintén és komolyan gondolom, hogy részemről rendben van, ha itt és most lehúzódik, én pedig kipattanok. Kész vagyok ismét - illetve tovább - ázni, ha ez némi enyhülést hoz az idegrendszeremnek, melyet ő örömmel felpaprikázott, kelletlenül. De úgy ki kel magából, s olyan heves válasszal illet, hogy bár ajkaim elnyílnak egymástól őt nézve közben, szólni nem jut eszembe. Az utolsó mondata egészen emberire sikeredett, és éppen ez okozza a leblokkolásomat. Talán tartana attól, hogy megsérülhetek? Biztosan nem. Inkább a bizniszét félti. Jellemző. Ez a gondolat és a kérdése kizökkent béna megnémulásom alól. Zavartan megcsóválom a fejem, előre pillantok a műszerfal fölé.
- Ahg, csak blöfföltem. Lemerültem. De mindkettőnk idegrendszerét megkíméltük volna, ha ott hagy. - megrázom a fejem, majd ő is, én is csendbe temetkezem. Nem tudom mi mást mondhatnék. Eszembe jutott telefonálni, de előbb térerő nem volt. Utána pedig szufla. Ez van, ha valaki a fák közé menekül a civilizációtól.
- Őszintén nem lepne meg, ha a világvégét is maga okozná. - ezen persze már én is sután, alig észrevehetően elmosolyodom. Nyilván ekkora hatalma nem lehet, akár mekkora ász is, de a gondolat nevetségesen racionális, hogy végül majd miatta szűnik meg az élet. Talán nincs benne a top öt leggyakoribb teóriában ezzel kapcsolatosan, de az én listámon érmes helyet foglal el.
Némán hálálkodom - magam sem tudom, hogy pontosan kihez -, amikor végre meglátom az otthonomat. Természetesen nem tudok úgy kiszállni az autóból, hogy ne köszönjem meg, s hogy ne ejtsek el egy gorombának induló megjegyzést irányába.
A szavait hallva összeszűkülnek szemeim egy pillanatra és még egy rosszalló sóhaj is kiszalad a számon. Neki persze, hogy nem lenne kínos. Számára valószínűleg semmi sem az. Megforgatom a szemeimet, miközben kiszállok, válaszra sem méltatva a kérdését. Igyekszem úgy tenni, mint akit hidegen hagy a hűvös mosolya és a nyilvánvalóan szándékosan pajzán nyelven feltett kérdései. Nem engedem, hogy efféle hatással legyen rám. Így hát befelé igyekszem a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal.
Beérve a fürdőszoba felé igyekszem, ahol azonnal ledobálom a vizes rongyokat magamról. Megtörölközöm, majd első dolgom, hogy a meleg víz alá álljak, mindenféle egyéb szükségletem mellőzve. Éppen a kabinba lépek, amikor meghallom a csengőt. A vállaim azonnal megereszkednek és beletelik egy fél másodpercbe, mire ráveszem magam, hogy induljak ajtót nyitni. Hiszen pontosan tudom, hogy ki az. Senki más nem lehet. Valamiért meggondolta magát. És ez egyszerre szörnyen hízelgő (mert most én lehetek az, aki segítséget nyújt) és irritáló (ugyanis továbbra is el kell őt viselnem).
Végül magamra dobom a köntösöm, gondosan becsomagolva minden egyes porcikám és úgy nyitok ajtót.
Mindentudó pillantással nézem őt, hallgatva a kérdést. Szörnyen fest. Jobban elázott, mint én, pedig azt gondoltam fizikailag ez képtelenség. Aprókat bólintva végül elállok az útjából és befelé intek. - Ó, annak tartja magát? - somolyogva csukom be az ajtót mögötte, ha már belépett. Más körülmények között biztosan szóvá tenném, hogy összejárkál mindent is a vizes cipőivel, de perpillanat élvezem, hogy előnyben részesülök.
- Máris hozom. Nem akar megszárítkozni? - már elhaladok mellette, miközben rákérdek. Fel sem merül bennem, hogy igennel válaszol, vagy hogy bármi mást is elfogad a maga kérésén kívül, hiszen ő a macsó, akinek nem kell semmi, de én ettől még lehetek udvarias. Beljebb haladok, már a nappaliban matatok, kezembe veszem az itthoni készülékem. De mielőtt visszatérnék hozzá, még egy törölközőt is megragadok.
- Tessék. - nyújtom át a telefont, és a puha anyagot is. Ha nem fogadja el, legfeljebb a kezemben marad. Én a magam részéről nem gondolom, hogy rám szüksége van a telefonáláshoz, és különben sem tartozik rám, hogy kivel akar beszélni, ezért úgy döntök, magára hagyom. - Ha szüksége van valamire, szóljon. Persze nyilván nincsen, mert Önnek sosincs szüksége semmire sem... - motyogom úton a fürdőszoba felé. Ott folytatnám, ahol miatta félbe hagytam. Nem tűnik perverznek, aki rám rontana közben, hiszen éppen ő mentett meg egy ilyen alaktól.

dallam~

Victoria & Knox

g a m e    o n

Egyáltalán nem szoktam nőkkel beszélgetni. Mármint gondolok itt azokra a mélyenszántó, igazi gondolatmenetek megosztására, amit ők úgy szeretnek. Természetesen a női beosztottakkal valahogy kommunikálnom kell, és olykor nőkkel is kénytelen vagyok különféle üzletkötésekre, de ha lehet, akkor még azokat is mellőzöm.
Minden esetre egyetlen dolog van, amire nekem egy nőtől szükségem van, az pedig kimondottan a szex, márpedig a szexhez nincs szükség beszédre.
Szóval Victoria Torres már most elmondhatja magáról, hogy többet csevegtem vele feleslegesen, mint az összes többi nővel együttvéve, de neki természetesen így is problémája van velem.
-  Talán egy kicsit mindkettő – jegyzem meg piszkálódva, amikor megkérdezi, hogy a feltett kérdésem komoly volt az idegi állapotával kapcsolatban vagy csak idegesíteni akarom őt. Hm, ha már ilyen egyszerűen lehet valakit.
- Tudja, elég rosszul megy magának egy a blöffölés dolog – vetem oda neki őszintén, majd a bajszom alatt azt hiszem, még el is mosolyodom ezen a kislányos viselkedésen. El sem tudom képzelni, hogy hogyan tudna ő létezni és elboldogulni az én világomban. - Ha lenne időm, megtanítanám magának, hogy kell.
- Miféle üzletember lennék, ha ez az egész ártana az idegrendszeremnek? – kérdezem tőle, vagyis inkább csak úgy bele a világba. Nem tudja, hogy engem azért nem olyan könnyű úgy igazán felidegesíteni. S azt hiszem, mindenkinek jobb, ha nem is tudja meg.– Viszont jól látja, az valóban bosszant, hogy lekésem a találkozómat.
Az már egy másik kérdés, hogy miután elment rá egy csomó időm, az „erdőmélyi " mézeskalács házikója előtt ami történik velem, azon már eléggé felhúzom magam, és átkozódok rendesen.
Ez mellett még a büszkeségemet is kénytelen vagyok leküzdeni és pont az ő segítségét kérni. Egy magamfajta pasasnak ez nem mindennapi dolog. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy ha még oda akarok érni arra a kibaszott megbeszélésre, telefon és gépjármű nélkül, ő a legjobb esélyem. A megbeszélésre pedig mindenképpen el kell jutnom. Nem kevés pénzről van szó.
Szóval kénytelen-kelletlen az ajtóhoz sétálok, és becsöngetek rajta.
Pár percet várnom kell, de aztán az ajtó mégis csak kinyílik előttem. Ami viszont meglep, hogy ő maga Victoria nyit ajtó és nem valami cseléd.
Tekintetén azonnal látszik, hogy egy kicsit élvezi a helyzetet, mert azt gondolja, hogy jelenleg fölényben van velem szemben, de most jobban érdekel, hogy végre egy telefonvonalhoz jussak, amin elérhetem a beosztottjaimat.
Nem vagyok az a típus, aki rácsodálkozik a máséra, a más otthonára, a más gazdagságára. Magasról teszek rá, csak az érdekel, hogy nekem meglegyen, amit akarok, de magamban azért szinte azonnal konstatálom, hogy belülről is mennyire ízléses és meleg hatású ez a faház, ellentétben az én tágas, minimalista és modern stílusú és világos színhatású otthonommal.
-  Szerintem maga nem viselné túl jól, ha annak tartanám magam – válaszolok neki komoly és őszinte hangon, amikor a kijelentésem kapcsán kezd el velem kekeckedni. Na, nem azért nem lenne neki jó, amire gondol. Természetesen lenne része élvezetes pillanatokban, de mindenképpen azt gondolom, hogy ő az a fajta nő, akinek mindenáron távol kell maradnia egy magamfajtától.
Csak megrázom a fejem, amikor megkérdezi, hogy szeretnék-e megszárítkozni. Persze, igazából rohadtul szerettem volna megszárítkozni és nem bőrig ázott göncben álldogálni, de ebben a pillanatban csak az érdekel, hogy haladjak.
- Köszönöm – mondom kemény hangon, amikor végre elkapom az itthoni készülékét, és máris tárcsázni szeretném a jól ismert számot, de előtte még meghallgatom a ő mormogását rólam, melyben már a megszokott módon a véleményét ecseteli velem kapcsolatban.



-  Kéne egy fuvar most azonnal! – utasítom is már az emberemet, amikor az felveszi a készüléket pár csörgés után a vonal másik oldalán.

 - Mi meg már a megbeszélt helyen vagyunk. Főnök, hogy a fenébe kerültél te oda? – kérdez vissza a másik férfi hang miután magam is elmondom neki azt a címet, amit az előbb még Victoria Torres mondott el nekem, amikor még én húztam ki az ő fenekét a bajból.

 - Most ez nem lényeg, viszont azonnal induljatok, mert mindenképp részt akarok venni a találkozón! Nélkülem nem mehet végbe! – persze már egyáltalán nem vagyok benne, hogy ez sikerül tekintve, hogy a többiek már a helyszínen vannak, így egy óránál előbb nem érnek ide értem.

 -  Rendben. azonnal indulunk! – A másik tisztában van vele, hogy nem tűrök ellentmondást és az a parancs, az parancs, még akkor is, ha már maga Szent József seggében lennének.



Gondterhelten fújtatok egyet, amikor megszakítom a hívást és a dohányzó asztalra rakom a nőtől kölcsönkapott készüléket. Most mi a faszt fogok itt csinálni egy óra hosszáig?
Miközben agyalok, akaratlanul is körbenézek a nappalinak tűnő helyiségben, ahol különböző családi fotókkal van ékesítve a fal. A kis Victoria lovagol, a kis Victoria zongoraversenyen, Victoria nyaral, Victoria a családdal...mosolyogva... Pontosan azt az életet élhette, amit az ember elképzel róla. Tökéletes élet, ahol az embernek mindene megvan. Teljesen ellentétes az enyémmel és egyben az én otthonomban található dekorációval. Nálam egy megveszekedett fénykép nincs magamról – helyette drága festmények -, de ugyebár nekem normális gyerekkorom se igen volt. Nem mintha szükségem lenne családra. Még csak azt kellene, hogy gyenge pontot lehessen találni rajtam.
Időközben, habár soha a büdös életben nem vallanám be, de érzem, hogy a vizes ruha eléggé lehűtötte a testemet, és lassan fázni kezdek. Ráadásul az érzés, mint akin pelenka van, nem a legkellemesebb.
Komoly dilemmába kerülök, amikor belegondolok, hogy így kell majd találkoznom azokkal az üzletfelekkel. Egyrészt nem szeretnék nevetségesnek tűnni vizes gatyában, viszont az sem egy jobb helyzet, hogy újabb segítséget kérjek ettől a nőtől.
Mégis pár perc gondolkodás után be kell látnom, hogy az még mindig a kisebbik rossz, hogy a Torres lánytól kérek valamit, mint, hogy komoly üzletet olyan kinézettel kössek, mint egy bevizelt óvodás. Amúgy is, mióta érzem én kellemetlenül magam bárki előtt is?
Így hát az előbb számomra kikészített törölközőért nyúlok és átdörzsölöm vele a fejemet. A mindig tökéletesen beállított tincseimet így jelentősen összeborzolom, de az már most nem tud érdekelni.
Közben hallgatózok egy kicsit, hogy hová is tűnhetett el a nőszemély, majd csak akkor szólalok meg, amikor halk ajtó nyitódást vélek hallani.

- Miss Torres? - kiáltok a hang irányába, bár abban sem vagyok biztos, hogy ő okozza a zajt. - Azt hiszem, mégiscsak elfogadnám azokat a száraz ruhákat is. Úgy néz ki, kénytelen vagyok várni még egy órát, mire megjön a fuvarom. Nem muszáj magának idehozni, nekem teljesen megfelel, ha a házvezetőnővel küld valamit - habár eddig egy lelket se láttam a hölgyön kívül - magyarázom, miközben már beleunva, hogy ezekben a nedves szarokban kell lennem, lerántom magamról a zakómat, és a földre hajítom azt - az sem érdekel, ha a kukába kerül. Aztán már kissé vad és ideges mozdulatokkal legombolom magamról a fehér ingemet és az is a padlón landol. Nem okozna gondol ezt tenni a nadrágommal is, de azért még én is kulturált embernek tartom valamennyire magam, még, ha csak egy kulturált ősember is, ezért inkább nem várom őt egy szál alsónadrágban, mert biztos vagyok benne, hogy nála azzal túllépném a jóízlés határát.

Mennyire unatkozhatott az univerzum, amikor pont ezt a férfit küldte a segítségemre? Még csak meg sem próbálja véka alá rejteni előlem, hogy mennyire szórakoztatja, hogy kihozhat a sodromból, hogy idegesíthet, hogy lenéz és megvet minden porcikámmal együtt. És én még őt kértem meg?! Komolyan ennyire nem lehetek elkeseredett. Muszáj leszek összeszedni magam, túlélni, még egy rövid időre. Amíg fel nem lelem azt a férfit, akinek nem csak a kiállása, de a neve is méltó rá, hogy helytálljon. Őt majd talán elég komolyan veszik, ha apa üzleteiről van szó. Én pedig visszatérhetnék ahhoz, ami én vagyok. És nem kellene a Knox féle ellenségeskedésekkel szembe néznem. Szörnyű érzés, hogy eleve kispadról indulok, mert nő vagyok és mert az apám az, ami. Szerencsére az eső hangos kopogásának köszönhetően nem gurítom tovább ezt a melankolikus gondolatmenetet magam előtt...
- Nos, Mr. Keane nem vagyok hozzászokva, hogy hazudoznom kelljen. De Ön valóságos profi lehet, ha képes lenne tanítani is... - meg sem lep igazából. Mióta megismertem, azóta semmi más sem bizonyosodott meg vele kapcsolatosan, csak az, hogy képes színlelni a kedvességet, ha saját becsvágya és érdeke tartja. Ezúttal azonban már alaposabb vagyok - mint a telefonhívás előtt - és nem dőlök be neki többé. Nem tartom magam olyan nőnek, akinek minden áron, feltételek nélkül szüksége van egy férfira az oldalán, vagy bármiféle csáberőnek ne tudnék ellenállni. Szerencsémre elég földhöz ragadt vagyok. S mivel elég ideje vagyok már a magam ura, nem is kell félteni.
- Minden bizonnyal nem kezdik el Ön nélkül, hiszen maga egyedi és megismételhetetlen üzletpartner, akinek jelenléte oly sokat hozzá tesz bármiféle üzletről is van éppen szó. Az aggodalma felesleges. - nyilvánvalóan csak gunyoros a megjegyzés részemről, hiszen nem tudhatom, hogy mennyire van rá szükség, miféle szerepet töltene be a megbeszélésen. De őszintén? Nem is érdekel. Nem én kértem, sőt, határozottan tiltakoztam, hogy hozzon el. Ehelyett, ősember módjára - szó szerint - berángatott a kocsiba. Magára vessen!

Pár perccel később kopogtat az ajtómon. Bármennyire szeretnék kárörvendő lenni, vagy galád, nem állom sokáig az útját, beengedem az otthonomba. Lefojtok egy nevetést a válaszát hallva. - Erre a kérdésre sosem tudjuk meg a választ. - mosolyogva felelem. Nem hiszem, hogy létezik olyan alternatíva, amiben valaha ő és én szeretők lehetnénk. Ahhoz már túlságosan torz kapcsolat ül kettőnk között, ráadásul, ahogy én idegesítem őt, s amennyire le néz engem, én épp úgy viszolygok a gondolatától, hogy bármi ilyesmibe belekeveredjek.
Jókedvűen adom át a készüléket, majd a törölközőt is. A továbbiakban magára hagyom, hiszen nem tartozik rám a hívásának tartalma. És éppen félbe kellett hagynom valamit, amit minél előbb szeretnék le tudni. Tudni illik a nők sokkal könnyebben felfáznak, mint a férfiak. És ennél fogva, pont nem hiányzik egy ilyen alattomos betegség. Hiszen a napokban rengeteg munkám lesz.

Amint végzek a fürdőszobában, otthoni, de elég meleg ruhába bújok. S miközben a hálóban öltözök, meghallom, hogy a férfi szólít. Sietősen rendezem az utolsó simításokat, de sem a hajammal, sem a sminkemmel nem foglalkozom. A lépteim lelassulnak kissé, amikor megpillantom őt félmeztelen a nappalim kellős közepén ácsorogni. Megszeppenve torpanok meg leejtve tekintetem a lehányt zakóra és ingre. A látvány, hogyan áztatják a padlóm felébresztenek a delíriumból, amibe a félmeztelen látványa taszított. - Agh, hol nevelkedett egy csűrben?! - rosszallóan lépkedek felé, a fejem csóválva a ledobott vizes ruhái láttán. Hamar kezembe kapom őket. - Miért feltételezi azt, hogy házvezetőnőm van? - szívesen kinevetném, de mivel inkább sértésnek veszem a szavait, csak sarkon fordulok a fejem csóválva, hogy a ruháit mosásba rakjam. Egy gyors mosás, majd a szárítógép megoldja, hogy mire elindul, tiszta lehessen. - Jöjjön már! - szólok a fürdőből, ahol nyitott mosógép ajtóval várakozom rá. Gyanítom nem csak a felső ruházatát kellene kimosnunk.
Természetesen nem kívánom végig nézni a vetkőzését, így ha veszi a célzást, kikerülöm és a vágyott ruhákért igyekszem. Méretre nem tudom megállapítani, hogy melyek azok, amik megfelelőek lehetnek, így aztán a pólókból és minden egyébből két-három mérettel érkezem vissza. Kopogok az ajtón, de irányába nem tekintek, lefelé nézek, vagy ellenkező irányba, ha azt mondja, szabad. - Hoztam ruhákat, törölközőt a szekrényben talál. Megtenné, hogy hátrál pár lépést, hogy elindíthassam a mosást? - feltételezem, már minden holmija benn van. Ha így van, egy-két pillanat és már el is készültem. - Zuhanyozzon le, még a végén tüdőgyulladást kap itt nekem... - motyogom a vállam fölött, és már csukom is rá az ajtót, hátha eleget tesz a kérésemnek.
Én pedig addig főzhetek egy teát...


dallam~

Victoria & Knox

g a m e    o n

- Mindenben - szögezem le határozottan és magamhoz híven, röviden miközben végig mérem őt, azok után, amikor gúnyosan megjegyzi, hogy én a hazudozásban is jó lehetek, mint minden másban. Persze tudom, hogy ő a legrosszabbakat feltételezi rólam, - jól is teszi -,  csak engem meg az nem éppen érdekel. Meggyőződésem, hogy a mi, vagyis az én szakmámban olykor szükségszerű az ellenfél kijátszása, de nyilvánvalóan neki erről is megvan a maga kis morális véleménye.Aztán egy kicsit úgy teszek, mintha elgondolkodnék szavain miszerint azt a bizonyos tárgyalást úgysem kezdik el nélkülem, és magamban konstatálom, hogy bizonyára igaza is lehet. 
- Nem mond butaságot, de azért én minden esetre sietnék, ha nem bánja. Tudja, az idő pénz ahogy mondani szokás - mormogom azért neki vissza már csak azért is, hogy ne az övé legyen az utolsó szó. Meg hát azért is, mert folyamatosan sértegetni vagy mit próbál engem. Vicces, ahogy a szavaival próbál hatni a lelkiismeretemre, csak kár, hogy nekem nem igazán van olyan. Ha azt hiszi, hogy ezekkel a szúrkálódásokkal majd megbánhat, akkor el kell őt szomorítanom, nem olyan vagyok, mint a többi ember.Az már egy fokkal kellemetlenebb mese számomra, hogy a végek végén mégis csak az ő segítségére fanyalodok, de hosszas mérlegelés után tudom, hogy ez a legjobb és leggyorsabb lehetőségem.Egy percre sem gondolom azt, hogy nem nyújtana segítséget nekem, de az amit ezek után felkínál, több is, mint, amire számítok, és nem is nagyon tudok mit kezdeni egy ilyen emberi helyzettel. Ritkán találom magam hasonló szituációban. 
- Gondolom, nem - jegyzem ismét csak inkább az orrom alá, hiszen ez most nem az a hely és idő, hogy bizonygassam neki, bizony megkapnám őt, ha akarnám. De leszögeztem magamban, hogy egy ilyen öntörvényű nővel nem is lenne kedélyem kezdeni.

Kissé furcsán érzem magam, amikor megejtem a fontos és úgymond segélykérő telefonbeszélgetést, majd egyedül maradok az idegen és üres nappaliban. Személyzetnek még csak nyomát se fedezem fel, nem, hogy hallanám őket. Viszont a rajtam lévő nedves ruha rohadtul zavar már, ezért úgy döntök, hogy lekapom magamról a textil egyik részét. A többit is lekapnám, de úgy látszik, néha még belőlem is előjön egy kis kultúra.
Nem vagyok az típus, aki nyugton megül a hátsóján, így már türelmetlenül várom, hogy valaki megjelenjen körülöttem és történjen valami. Első körben például, hogy száraz ruhanemű kerüljön rám. 
Nem számítva rá, a kisegítő személyzet helyett megint csak Miss.Victoria jelenik meg az ajtóban, szemmel láthatóan valami kényelmesebb öltözékben, mint amiben eddig volt. Habár, ha most érdekelne ilyesmi, megjegyezném, hogy ez sem áll annyira rosszul neki.
Viszont szavaival azonnal el is törli ennek a eszménynek még a távoli képét is, amikor a földön heverő vizes cuccomat észreveszi, és nem tetszésének hangot is ad. Nem vagyok hozzászokva, hogy bármiben kritizálnak, megszoktam, hogy ha a földre dobom a használt alsómat, azt is felszedi utánam a szobalány anélkül, hogy bármilyen megjegyzést tenne, hiszen azért (is) fizetem. 
- Valami olyasmi - nyitom résnyire a számat mégis, hiszen most van az első eset, hogy talán egy kicsit zavar, hogy hangot ad trehányságomnak.
Egy csűrben? Talán még annál is rosszabb. Ennek a nőnek fogalma sincs arról, hogy én hol és hogyan nevelkedtem fel. Nem szeretek visszagondolni ezekre a keserű emlékekre, hiszen ez eszembe juttatja, hogy valamikor gyenge és kiszolgáltatott voltam. Soha, senkinek nem beszélek a múltamról, egyedül Gordon tudja, hogy honnan jöttem. Ezért is van az, hogy neki képes vagyok bármit megtenni, bármilyen mélyre süllyedni, hiszen pont ő volt az, aki kisegített a mocsokból, amiben benne voltam.
Nyilvánvalóan most sem fogok részletezni, hogy valóban hol nevelkedtem, ahogyan azt a nő kérdezte, de ezzel a megjegyzéssel gondoskodik róla, hogy egy időre befogjam a pofámat és ne szúrjak vissza.
Egyben azonban az is meglep, hogy csak úgy lenyúl a ruhadarabjaimért és kézbe veszi őket. Csak szó nélkül figyelem őt, és egyelőre még mindig nem tudok mit mondani. Ez mellett azonban sikerül azt is észrevenni, hogy ő maga egy kicsit zavarban van, feltehetően attól, hogy egy félmeztelen férfi áll előtte. Ezen azért magamban jól szórakozom és miközben szedegeti a ruháimat, majd a fürdőbe rendel és közben magyaráz, szemtelenül bámulom őt. 
- Hogy miből gondolom? Na, ne vicceljen! A maga és a hozzá hasonlók élete a születési előjogokkal meg a hatalmas vagyonnal. Igazából el sem tudtam képzelni, hogy a maga köreiből van olyan, aki nem rendelkezik személyzettel - felelem most őszintén a kérdésére, hiszen számomra az evidens volt, hogy ezekben a körökben mindenki így csinálja. Nem is tudom ezekről a nőkről elképzelni, hogy hajlandóak házimunkát végezni. Én magamról el se tudnám képzelni, hogy házimunkát végezzek, ha nem muszáj.Volt olyan idő, amikor muszáj volt, de ezekre nem is akarok visszagondolni.
Az autószerelés, az teljesen más, azt önszántamból csinálom még a mái napig is, hiszen számomra kikapcsolódást jelent. Persze ezeket nem mondom ki hangosan, mint ahogy azt sem, mennyire meglep, hogy teljesen egyedül él ezen a helyen.
Azután nem is tudom, miért, de követem őt a fürdőszobába, pedig igazán nem szeretem, ha dirigálnak nekem. Azt hiszem, mondhatni, hogy egy kicsit megrőkönyödök eme gondoskodás miatt. Soha nem csinált meg nekem senki semmit, mármint a beosztottaimon kívül. 
- Most komolyan mosni akar rám? - kérdezem egy pimasz vigyor keretében, hiszen ezt egyáltalán nem vártam el, csak egy száraz pólóra egy gatyára lett volna szükségem. Mégis engedelmeskedem neki, így amikor kimegy a helyiségből, le is veszem magamról a maradék ruhák és berakom azokat a gépbe. Hát legalább már azt is tudom, ezt hogy kell.
Amikor visszatér a száraz ruhákkal, én már anyaszült meztelenül ácsorgok, de a nő feltűnően csak lefelé néz, rám egy pillantást nem vet. Ezen a szemérmeskedésen én jót mulatok magamban és én vele ellentétben le sem veszem róla a tekintetemet.
Végül aztán rászánom magam a zuhanyzásra, hiszen be kell látnom, hogy igaza van, a testemnek szüksége van egy kis felmelegedésre.Még sosem volt rá példa, hogy egy nő házában zuhanyozom le. A szexuális együttléteket  is igyekeztem mindig olyan helyen és és olyan módon lefolytatni, ahol ilyesmire nincs mód, sőt, semmilyen közös időtöltésre dolgunk végeztével, de most mégis egy idegen nő házában teszem magam rendben.
Azért nem húzom el a dolgot, és a ruhaválasztásnál is magamra kapom az első kezem ügyébe kerülő sötétszürke pólót és fekete melegítőt, melyek méretei megfelelnek nekem. Számomra még mindig talány, hogy miért nyitott itthon egy kisebb ruhakereskedést, de tovább nincs kedvem kérdezősködni.
Miután felöltöztem, visszasétálok a helyiségbe, ahol legelőször is voltam, és ahol Victoria-t látom meg ténykedni valamiféle teáscsésze körül. 
- Ó, mint mondtam, miattam igazán nem kell fáradni, Miss. Torres - jegyzem meg komoly és kelletlen hangon a szintén ismeretlen gesztus láttán. - Én köszönöm az eddigieket is, kint is meg tudom várni az embereimet. - teszem hozzá az ajtó felé mutatott jobb kezemmel, de közben mégis csak azt a gőzölgő italt figyelem, amit nyilvánvalóan számomra helyezett az asztalra. Talán mégse kéne ennyire bunkónak lennem, ha már fáradt és ennyit segített, annyit igazán megtehetek, hogy elfogadom, amivel kínál. 
- Sose értettem, hogy miért isznak ilyeneket az emberek - mondom egy megadó sóhaj keretében, majd leülök az egyik kényelmes kanapéra, majd fel is veszem azt a bizonyos csészét. Persze, nem gondolkodván, jól meg is sütöm a pofámat, de meg kell állapítanom, hogy nem is olyan szörnyű ez a lötty, csak valahogy sosem kerülök olyan helyzetekbe, hogy teázgassak.
 - Csak azt ne mondja, hogy még főz is! Mert, ha igen, akkor mégis csak el kellene gondolkodom a házassági ajánlatán. Igazán sokat spórolnék magán - folytatom ismét csak a magam módján, de inkább csak viccelődni próbálok, hiszen nem vagyok az a fajta, akinek számít a pénz, amit a munkaerőnek ad oda. Azután finoman dobolni kezdek a kanapé egyik szélén, ezzel jelezve, hogy kissé türelmetlen vagyok amiatt, hogy nem érkeznek az embereim.