Semmihez sem tudnám hasonlítani azt a pillanatot, mikor közölték, hogy átszállítanak. Tényleg semmihez, amit ez előtt ismertem volna, tehát más sem fogja tudni elképzelni, hiába is próbálnám meg körülírni. Ezt egyszerűen nem lehet. Napi huszonhárom óra magánzárkát képtelenség szavakba önteni. Egy két és félszer három és feles cellában. Fél év után az őrület nem is olyan távoli képzelgés, de sokaknak ennyi sem kell, az egyik nő másfél hónap után már a saját kezeihez beszélt, hallottam, mikor az egyetlen éjjeli órámban elvezettek mellette a szokásos kis betonudvarra. Nem tudom, meddig álmodok majd a cellákból áthallatszó üvöltésekkel… De az elmém ép maradt. Legalábbis… - Biztos, hogy nekem kell ezt megállapítani? – pillantok a pár méterrel előttem ülő nőre, és talán egy zavart mozdulattal végig is simítanék a homlokomon, ha a kezeim nem lennének megbilincselve, a mozdulat elindul, de amint tudatosul bennem, mi a helyzet, vissza is eresztem az ölembe. Hát, persze, pszichológiai kezelés ide vagy oda, egy ilyen veszélyes terrorista, mint én, a megfelelő óvintézkedések nélkül nem kerülhet egy helyiségbe egy hozzá hasonló védtelen, törékeny nővel. Nehezen veszem le a tekintetem róla, hisz’ valaki, aki a kinti világból érkezett, méghozzá egy nő, egy zavarba ejtően szép nő. Az első civil, akit fél év supermax után láthatok, a látogatás ugyanis nem volt engedélyezve, sem a levél, sem a hívások. Itt már állítólag ez is másképp lesz. Bár számomra még mindig rejtélyes ez az egész áthelyezéses történet. Ahogy a supermaxbe szállítás is az volt. Valami nem stimmel ezzel az egésszel, de egyelőre még fogalmam sincs, hogy kik és milyen okból mozgatják a szálakat. De azért erőltetem magam, hogy ne bámuljam túlságosan sértően, így leginkább kerülöm a szemkontaktust. Talán az első tíz percnél sem járhatunk, és máris ott tartunk, hogy hogy érzem magam. Mégis mit gondol, hogy? Nyilván az érdekli, hogy mentálisan mennyire épültem le. Pláne, ha az FBI jóvoltából kerülhet sor erre a csodás lehetőségre. - Arra kíváncsi, hogy megőrültem-e, igaz? Vagyis ez a feladat, ha jól sejtem. – A hangom nem támadó és nem is dühös, de van valami furcsa ebben a nyugodtságban, érdekes, hogy milyen régóta vágytam arra, hogy beszélgessek valakivel, most pedig, hogy itt a lehetőség, szinte visszautasítom. Bizalmatlanság? Zavarodottság? Hömpölygő és széthulló gondolathalmazok. Nem találom még, hogyan kezeljem a helyzetet.
Azt hiszem, életem egyik legnagyobb kihívásával nézek szembe jelen pillanatban. Mikor a tanárom megkeresett, hogy lenne egy lehetőség, ami beindíthatja egyszer, s mindenkorra a karrierem még mielőtt túl sok energiát és pénzt fektetnék az egészbe, rögtön megmozgatta a fantáziám a dolog. Azt nem mondom, hogy nem agyaltam a dolgon napokat, sőt heteket is, de végül minden egyes alkalommal arra a következtetésre jutottam, hogy adnom kell egy esélyt ennek az egésznek. Nem lesz egyszerű, hiszen a feladat nem más, mint New York egyik legnagyobb börtönében néhány fogoly átsegítése a legnehezebb időszakokon. Nem lehet végül is ez annyira mumus nekem, hiszen végtére is ők is csak olyan emberek, mint más páciensek, csak éppenséggel nem futkosnak az utcán. Theo McCarthy. Az első. Már előre felkészítettek, hogy az ember megtévesztő lehet, de ne dőljek be az első udvarias mondatnak. Nem értem eleve, minek mondanak nekem ilyet, hiszen mégis... miért kellene nekem bárminek is bedőlnöm? Hiszen én csak beszélgetni megyek, hogy segítsek. Úgy csinálnak, mintha legalább egy kihallgatásról lenne szó, amit én végzek el. Kezdetben nem mondom, egy kicsit furán érzem magam, hogy egy magatehetetlen emberrel ülök szemben, ez olyan szokatlan nekem. A szemeiből süt az elkeseredettség, a meggyötörtség, de egyenlőre fogalmam sincs arról, mi lehet a története. Nem mondtak semmi konkrétat mielőtt bejöttem, de ha nem nyílik meg egy idő után, akkor jobb lesz érdeklődnöm, mert anélkül nehezen tudok vele bármit is kezdeni. Tulajdonképp én kértem, hogy ne mondjanak semmit még. Nem akartam úgy bejönni, hogy már előítéletekkel induljak neki, hisz bármennyire is el tudom különíteni a dolgot, az már más, ha úgy ül oda az ember, hogy teletömték a fejét mindennel. - Nem, tulajdonképpen nem ez a... feladat – mondom, ahogy ő is fogalmazott, majd visszatekintek rá – Azért küldtek, hogy elkerüljük ezt a dolgot. És hogy segítsek feldolgozni a történteket. – Nem lehet egyszerű neki. Tulajdonképp a hideg kirázott rögtön, ahogy beléptem az épületbe. Annyira... nem is tudom, uralkodik itt a szomorúság és a szenvedés. - Mióta van börtönben? – érdeklődöm kezdve az elején, hiszen nem mindegy, ha valaki pár hónapja van itt vagy éppenséggel már éveket húzott le a rácsok mögött. Ha tippelnem kellene, az arcáról nagyon nem azt olvasom le, mint aki még csak kis időt töltött el itt, sőt... - Nézze Theo, hetente két alkalmat fogunk együtt tölteni ebben a teremben, ami azt illeti, nem tudom még, hogy áll ehhez az egészhez, de higgye el nekem, sokkal jobb lesz Önnek is, ha együttműködik. Ha azt nézi, ezek a beszélgetések tényleg használnak, és maga alatt vágja a fát, ha nem nyílik meg. Tudom, hogy ez még furán hangozhat így első alkalommal a számból, de bízhat bennem – mondom, hiszen fontosnak tartom, hogy már az első alkalom elején lefektessük a dolgok alapját. Nem szeretnék küzdeni vele, de valami azt súgja, hogy egy nagyon értelmes emberrel ülök szemben, így talán nem is lesz vele gond. – Ami itt elhangzik, az itt is marad – teszem még hozzá, miközben kezemmel rá, majd magamra mutatok és eközben el sem engedem a tekintetét. Rendesen a mély vízbe dobtak így a munkaerőpiacra lépésem elején, sőt... még csak ki se léptem az iskolából rendesen. Ígértek nekem mindent, a csillagokat is az égről, de valami mégis azt sejteti, hogy ezt nem ingyen akarják nekem odaadni.
Tulajdonképpen nem kérdés volt, hogy igénylek-e pszichológiai kezelést. Mikor átkerültem, már minden el volt intézve, csak tényként kaptam az információt, az új szabályok ismertetésével együtt. Bár amúgy sem tiltakoztam volna, hiszen másra sem vágytam jobban, mint hogy beszélgethessek valakivel, hogy beszéljenek hozzám… kintről én sem értettem eléggé, hogy mi a baj a magán cellával, első blikkre jobbnak tűnik, mint amikor idegen rabokkal zárnak össze. De ahogy telnek a napok, hetek, hónapok… lassan rájösssz, miért büntetésnek számít a doboz, ahogy itt nevezik, és miért rettegik a legkeményebb rabok is már csak az említését is. Ez megint csak olyasmi, amit kintről nem lehet megérteni. Fogalmam sem volt, hogy az elme ennyire képes megszenvedni az érintetlenséget, és az ilyen fokú ingerszegény környezetet, ezért is jelent némi reménysugarat, hogy ezeken az alkalmakon egy értelmiségi nővel találkozhatok. A jelenlétét és a mondatait mégis kétkedve fogadom. Még csak azt sem mondhatnám, hogy feltétlenül szándékos. - Milyen érdekes dolog az igazságszolgáltatás. Előbb megnyomorít, majd küld valakit, hogy segítsen feldolgozni a történteket. Szóljon, ha ön érti, mert nekem eddig még nem sikerült követnem ezt a logikát… - szívom tele a tüdőm levegővel, hogy aztán hangtalanul és fokozatosan visszaengedjem, ebben a teremben van ablak, habár csukva, a levegő minőségén akkor is azonnal érezhető. A pillantásom sokszor téved az üvegre, és az onnan érkező fényre. És az is feltűnik, hogy ezúttal rajtakap. Vajon azt írja majd a jelentésbe, hogy a fogoly a szökésen gondolkodik? Annyira talán nem is jár tévúton. Börtönben. Ez a szó úgy hullámzik végig rajtam, mintha hideg vízzel érintenék a hátam. Hogy mióta? - Fél év – mondom ki minden kertelés nélkül, egy kicsit önmagamat is meglepve vele. Elég tragikus, hogy még csak fél év telt le az ítéletből, én pedig máris úgy érzem magam, mint aki lélekben tíz évet öregedett. Vajon kívülről is ennyinek tűnhet? – De hisz’ úgyis látta az aktámban – nézek fel rá, a tekintetem beletörődéssel vegyes gyanakvást áraszt. A hosszabb monológja közben viszont változnak az arcvonásaim. Elsőre enyhe meglepettség látszik rajtam, amit végül – el sem hiszem –, egy halvány árnyalatnyi mosoly követ, de határozottan érzem, hogy mozdul a szám sarka. Elfordítom róla a tekintetem, míg futólag kiélvezem a pillanatot. - Ezt mondja a pácienseinek is? Maga alatt vágja a fát, ha nem nyílik meg? Árulja el, milyen a sikerességi aránya ennek a forradalmi módszernek? – Sosem foglalkoztam behatóan pszichológiával, de a tágabb érdeklődési körömben mindig is benne volt, ez a mondat viszont annyira abszurdnak hangzik, és annyira nyílegyenesen szembe megy mindennel, amit tudok róla, hogy még egy ilyen helyzetben is képes megérinteni bennem azt az énem, aki nagyon is reaktív volt a humorra. A hangomban érezhető az erőteljes irónia, de egy pillanatig sem gúny. Majd a kérészéletű mosoly hamar vissza is húzódik. - Vagy ezt csak idebent alkalmazza? A raboknak úgysincs más választása alapon, igaz? Pedig van – hallgatok el egy kis időre. Nekem ugyan tényleg nincs, de az itteni rabok többségének igen. Itt nem szigorított körülmények uralkodnak, és pár hét múlva már úgyis tudni fogom, hogy az elítéltek többsége a krízishelyzeteket leszámítva nem igazán fordul ilyen segítséghez. Vagy ha fordul is, nagyon nehéz megnyitni őket. Nem gyakori az olyan fogoly, akiben néhány alkalom után olyan szintű függőség alakul ki a kezelések irányában, mint ami nálam érzékelhető majd. Remélhetőleg csak általam. A dilemma viszont adott. Igaza van abban, hogy szükségem van rá, hogy el tudjam fogadni, méghozzá az utóbbi fél év után olyan elemi szinten, mint amire azt mondják, hogy a szomjazó vágyik egy pohár vízre. De hogyan bízhatnék benne? Hiszen egyáltalán nem ismerem, nem tudom, milyen szándékokkal, külső és belső indíttatással érkezett. Hogyan is érthetne meg? Egy idegen ember, akiről nem tudok semmit. És még ha tudnék, az sem lenne elég garancia. Ivy-t ismertem, úgy gondoltam, mindenkinél jobban. Azt hittem, ha végül minden barátom, rokonom vagy ismerősöm egymás után sorban elárulna és ellenem fordulna, ő akkor is kitartana mellettem. De nem így lett. Churchill szerint az ember időnként belebotlik az igazságba, de legtöbbször feltápászkodik, és tovább megy. Én nem tudom, hogy jelenleg melyik mozzanatnál tartok. - Ez valóban szépen hangzik. Sőt, köszönöm is, hogy kimondta. Kellemes érzés, hogy valaki így beszél hozzám. Gondolom, már ez is a terápia része. De tudja, az én tapasztalataim alapján még a legminimálisabb bizalom sem a logika parancsszavára épül fel.
Nagyon új nekem a helyzet. Bizarr itt ebben az épületben, sosem gondoltam volna, hogy a karrierem majd egy börtönben fog elkezdődni. Nem, nem arról van szó, hogy megvetem azokat az embereket, akik itt vannak bent, csak éppen... túl nehéz kezdés. Mélyvíz. Talán ehhez tudnám a leginkább hasonlítani. Az ember, aki velem szemben ül... hogy bármiféle bűnöző legyen? Hihetetlennek tartom. Annyira ártatlannak tűnik. Legfőképpen a tekintete olyan... nem is tudom mi rejtőzik benne. Elveszettség. Magány. - Sajnálom, hogy nem küldtek előbb – kúszik a szám szélére halvány mosoly. Ami azt illeti, komolyan érdekelne, mégis miféle bűnössel állok szemben. Gyilkosság? Na nem, Candy, ne kezdjük a legrosszabb feltételezéssel. Egyébként sem tűnik olyan alaknak, aki kést ragadva vagy bármi más eszközt fejvesztve ölne. Akkor mi volt a bűn? Erőszak? Hm. Nem hiszem. Nem látszik erőszakosnak. Lopás, csalás? Az már inkább. Ezt már jobban el tudnám képzelni a páciensről, de közel sem biztos, hogy a feltételezéseim jó irányba haladnak. Majd ez is kiderül, az első alkalommal nyilván nem ezzel a kérdéssel fogok nyitni. Azt viszont, hogy mióta van rács mögött nem tartom tabutémának. Észreveszem, ahogy a tekintete az ablak felé vándorol. Biztos már nagyon vágyik ki innen. Talán épp azon agyal, hogy tudna kicselezni és meglógni? Lehet. Azt viszont nem biztos, hogy sejti, hogy mielőtt ide betettem a lábam elküldtek pár önvédelmi órára – milyen bíztató, nemde?-. Talán lenne annyi lélekjelenlétem, hogy leszereljem pár pillanat alatt. Vagy nem. Egy lágy bólintással jelzem, hogy hallottam a válaszát. Fél év. Nem hangzik soknak, de ha belegondolok, hogy például egy egyetemi óra milyen kurva unalmas tud lenni, akkor egyedül mit érezhet bezárva? Jóságos ég. Én nem bírnám. Tuti felakasztanám magam már a második napon. Minden elismerésem annak, aki kibírja. - Hogy? – kapom fel a fejem a megjegyzésére. – Nem, nem láttam az aktáját. És tudja igen, vannak elképzelések a fejemben, hogy miért van rács mögött, de egyenlőre egyik sem állja meg normálisan a helyét – előzöm meg a kérdést, mert nyilvánvaló, hogy a következő az lett volna, hogy felteszi, mégis mit gondolok, milyen bűncselekményt követett el? Lehet, hogy kicsit rossz emberismerő vagyok –nos, ez nagyon nem igaz, hiszen általában már pár mondatnyi szóváltásból felállítom a képet a fejemben az illetőről-, de Theoról valahogy nem áll össze a kép rendesen. Túl ártatlannak látszik. A mosoly pedig, ami feltűnik az arcán egyáltalán nem visz közelebb ahhoz, hogy kitaláljam az okot, amiért itt van. Még én is elmosolyodom kicsit, majd folytatom a hegyibeszédem. - A módszereim megkérdőjelezése nem az Ön feladata Mr. McCarthy – próbálom visszafojtani a mosolyom, de nem megy. Persze ez csak egy szófordulat volt, amit az imént használtam, de tény, hogy komolyan jobb, ha nem ellenkezik. El sem tudja talán képzelni, hogy mennyit javulhat az ember közérzete, ha kimozdítják az egyedüllétből és végre beszélhet valakihez. Mindegy mit. Sületlenséget. Bármit. Csak végre van, aki meghallgatja és beszélget vele. Érdekes az előbbi feltevése. Tényleg, mégis mit akar ezzel az igazságszolgáltatás? Már az elejétől kellene biztosítaniuk a pszichológust és nem fél év után... - Talán némasági fogadalmat tesz? Higgye el, azt egy idő után úgyis feladná, mert a csendkirályban én vagyok a nyerő. – Hiszen legtöbbször hallgatok. Persze ha a páciens megnyílik és képes magától beszélni a fájdalmairól, az örömökről és mindenféle hatásról, ami őt éri. – Vagy rosszabb esetben tudok beszélni annyit, hogy azt szintén nem hagyná szó nélkül – vonok vállat ezúttal komoly arccal. Örülnék, ha egyik módszert sem kellene alkalmaznom és megnyílna nekem. Elég érdekes embernek tűnik. Összetett személyiségnek. Akár még jókat is beszélgethetnénk. - Tehát rossz tapasztalatai vannak a bizalommal kapcsolatban? – kérdezem, miközben összekulcsolom magam előtt a karom. – Persze nem gondoltam, hogy csettintésre fog menni. Annál azért bonyolultabb személyiségnek látszik – mondom ki hangosan az eddigi megállapításomat. Érzem, hogy nem lesz vele egyszerű dolgom, de nem bánom. Kezdésnek jó. Talán jobb is, mintha egy olyan esetet kaptam volna elsőnek, akivel minden rohadt gördülékenyen menne. - Tulajdonképpen... most őszintén, maga örül annak, hogy itt vagyok és végre beszélgethet valakivel vagy a háta közepére sem kíván? – kérdezem, hiszen kíváncsi vagyok a hozzáállására, nyilván erre rá is jöhetnék egy idő után, de eddig nagyon úgy néz ki, hogy kicsit a második felé húzunk. Mellesleg baromi bizalmatlannak is tűnik. Theo McCarthy. Ismerősen cseng a neve, de egyenlőre még nem tudom, honnan. A tévéből vagy az újságból talán? Mi a titkod, Theo?
A válasza kitérő, de nem is vártam, hogy rögtön az első mondatok egyikével majd a szent és tökéletes, mindenek felett álló igazságszolgáltatást bírálja majd. Fiatalnak látszik, ha itt van, bizonyára van valamilyen kapcsolata a hatóságokkal, különben még bőven csak tanulna, vagy valami nagynevű agyturkász szárnyai alatt tevékenykedne. Vagy nem is tudom, hogy van ez. Börtönpszichológusnak lenni nem tudom mekkora kitüntetés. Elhivatottság mindenesetre kell hozzá, az biztos, és ezek szerint neki ebből nincs hiány. Sajnálja, hogy nem küldték előbb. Emésztgetnem kell ezt a mondatot, közben az arcát fürkészem, azt latolgatom, vajon mennyire lehet őszinte, vagy csak egy sablonmondat? Úgysem értheti, mi lett volna a tétje, de az a halvány, együttérző mosoly valahogy mégis afelé mozdít, hogy… És rajta is kapom magam, hogy hinni akarok neki. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön ez a pillanat, hogy ilyen hamar meghasonlok a realista énemmel, és ilyen erős lenne bennem a vágyakozás. A kétségbeesés. Pedig hinni akarok neki, minden egyes sejtemben érzem. Mikor azt kérdi, mennyi idő telt el az ítéletem óta, kissé feszülten válaszolok. Azért mert tudom, mi lesz az első gondolata: az, hogy nem is olyan sok. Fél év egy kívülálló szemében szinte semmi, főleg ha egy hosszú évtizedekre szóló büntetésről beszélünk, de fogalma sincs, mennyire bele lehet őrülni már ebbe is. Ezen a helyen talán kevésbé, de ahonnan jövök, az maga a pokol. Ezt képtelen lennék megértetni vele, ami csak még tovább frusztrálna. De meglepetésemre, nem teszi meg a megjegyzést. És ezért hálás vagyok. - Az hogy lehet, hogy nem látta? – fut ráncba a homlokom, és rögtön ki is mondom, ami megakaszt. Nem értem. – Nem ez az első általában? Hogy tudja, mivel áll szemben? – Valóban meglepődöm a dolgon, és felkelti a kíváncsiságom. De az is, amit ez után tesz hozzá. - Na és mire tippel? – kérdem egy kicsit keserédes hangszínnel. Bevallom, lelkesít a téma, így sokkal érdekesebb ez az egész, ha tényleg nem tudja, mit tettem, vagyis, hogy mivel vádolnak. Nincs meg benne az előítélet, mint azokban, akikkel közlik, hogy egy tömeggyilkos terroristával fognak beszélgetni. Az ő szemében még talán bárki lehetek, egyedül rajtam múlik, és ez az érzés olyan ajándék, amiben reménykedni sem mertem. Az más kérdés, hogy majd az elszörnyedést is látni fogom rajta, amikor kiderül, és ez a kis kártyavár majd darabjaira hullik, de addig is, adott nekem egy kis időt, és ez nagyon sokat jelent. Egy újabb érv, ami afelé lök, hogy bízzak meg benne, még ha egy kis hang azt is suttogja, hogy talán épp ezért tette. És ha így van? Nem mindegy? Mégis milyen hátsó szándéka lehetne? Talán csak ha az FBI áll a háttérben… de ez annyira távoli, és magányos érv jelenleg, annyi ellensúllyal, hogy nehezemre esik hallgatni rá. - Azt hittem, azért van itt, hogy beszélgessünk – jegyzem meg a válaszára. Milyen furcsa, hogy engem, egy rabot szólít fel, hogy ne kérdőjelezzem meg a módszereit. Mintha megtehetném. Mintha lenne bármilyen tétje, a puszta érdekességen kívül. De a határ, amit kijelöl vele, világos. Tehát róla nem beszélhetünk. Csak én vagyok terítéken. – Tehát csak rólam kell információkat gyűjtenie? Lehet, elhamarkodottan örültem. Az a halvány mosoly viszont most is ott van, hogy elbizonytalanítson. És milyen jól áll neki ez az árnyalatnyi sejtelmesség. Nagyon szép ez a nő, inkább le is veszem róla a tekintetem, és ismét az ablak felé pillantok. Tudom, hogy ez is hozzájárul ahhoz, hogy ösztönösen kevésbé vagyok gyanakvó vele szemben. Pedig talán nagy hiba. - Ne, csendben ne maradjon. Kérem – teszem hozzá, miután kissé parancsolónak tűnhet, hogy szinte azonnal rávágom. Felesleges itt már titkolni, hogy szükségem van rá. Sajnos nem vagyok abban a helyzetben. Úgyis tudja. Elég csak rám néznie. A megfogalmazása viszont ismét leheletnyi, átsuhanó mosolyt csal az arcomra, de a bizalom téma említésénél nyomtalanul el is tűnik. Kivédhetetlenül Ivy jut eszembe, és az hogy így kimondja, feleleveníti bennem a történteket. Alapvetően jó csaló és jó színész is vagyok, akinek rutinosan kellene kezelnie az ilyen helyzeteket, de most leginkább úgy érzem, hogy egy adag roncson kívül semmi sem vagyok. Nem tudom megakadályozni, hogy kiüljön az arcomra, hogy beletrafált. - Ez talán mindenkire igaz – hárítok végül ezzel a féligazsággal, és megpróbálom kiűzni a fejemből a múltat. Bonyolult személyiségnek tart? – És ez jót jelent vagy rosszat? – kormányzom rá vissza a pillantásomat. - Leginkább annak örülnék, ha ez a beszélgetés egy bárban zajlana, és teljesen más témák jönnének szóba. – És ez még csak nem is szexuális utalás akart lenni. Csak az igazság. - Felállhatok? – kérdem, vagyis inkább jelzésnek szánom, nehogy megijesszem, és azt gondolja, meg akarom támadni, vagy tudom is én, mi fordulna meg a fejében. Még ha a kezeim bilincsben is vannak, bizonyára tart tőlem. Erről pedig eszembe is jut egy kérdés. Tudom, hogy az előbb tisztáztuk, hogy róla nem eshet szó, de úgyse tudnám betartani. Ha rábólint, felegyenesedek a székből, és az ablakhoz sétálok. - Mióta kezel rabokat? Gyakran jár ilyen helyen? – Érdekel, hogy vajon mennyire megszokott neki ez a szituáció, mert ahogy ránézek, nehéz róla elképzelnem. Nem tudom, hogy egy ilyen nő miért börtönökben akarja tölteni az idejét, amikor annyi más lehetősége lenne. Istenem, mennyire irigylem érte.
Szerencse, hogy az idegességet kellően jól tudom leplezni, ugyanis bármennyire nem tűnik úgy, azért rajtam van a félsz. Akkor is így lenne, ha nem egy börtönben ücsörögnék most épp, hanem valami manhatteni rendelőben, mert azért mégiscsak a pálya elején járok. Így viszont, hogy a helyszín sem épp egy előbb említett elit hely még nagyobb kihívást jelent. - Meg kellett volna néznem, valóban, de úgy voltam vele, hogy most minek olvasgassam. Remélem, majd inkább a maga sztoriját hallhatom és nem azt, ami le van írva az aktában a rendőrség szemszögéből. – Így is van. Tényleg ebben reménykedem, és valami azt súgja, hogy ennél az embernél talán lesz esélyem az ő történetét megismerni és nem pedig a rendőrségét. Persze azt nem tudják, hogy nem nyálaztam át a lapokat. Percekig szemeztem a nagy adag papírtömeggel és habár kíváncsi voltam, mégis úgy döntöttem, majd itt bent megtudom, amit meg kell. - Egyelőre még nem igazán tudom, de kétlem, hogy valami nagy kaliberű bűn tartozna a neve alá. – Aztán lehet, hogy jól mellélövök. Még akkor is jobban járok, mintha azt sejteném, hogy nagy bűnöző, aztán tényleg valami apróságot követett el. Vagy nem is tudom, melyik a jobb helyzet. Mindenesetre én megadom neki a lehetőséget, és nekem fordított esetben ez biztos szimpatikusabb lenne, mint a másik verzió. - Nem kell információkat gyűjtenem, csupán azért jöttem, hogy beszélgessünk. - Információkat gyűjteni? Mégis minek kellene bármi ilyesfajta dolgot tennem? Gondolom már a kihallgatásoknak régen vége, nem hinném, hogy nekem ebbe az egészbe bármiféle beleszólásom lenne. Ez azért majdnem biztos. Kilencvenkilenc százalék. Vagy kilencvenöt. Ő is bizonytalan, látom rajta nagyon is. Fogalma sincs róla, hogy tényleg megbízhat-e bennem vagy sem, de hát már hogyne bízhatna? A világ legártalmatlanabb nője vagyok, aki él ezen a bolygón. Persze teljesen érthető ez a kezdeti kételkedés a részéről, meg szerintem az egész helyzet is furcsa lehet neki, ha eddig nem volt senki, akivel beszélgethetne. Az már kicsit jobban tetszik, amikor megjelenik az arcán neki is egy apró mosoly. Jól haladunk talán, így pár perc alatt, ha már nem tol el magától az már határozottan haladásnak számít. - Rendben, akkor majd lököm a süket dumámat – emelem magasba a két kezem, ahogy egy kicsit parancsolóbban hat a hangja, de tudom, hogy ez is csak az indulat. - Egyedül van egy cellában? Cellatárs? – érdeklődöm, bár nem is tudom, melyik lehet a jobbik verzió. Sajnos ez az egész egy olyan szituáció, amibe ha bele is tudnám képzelni magam, baromi nehezen menne. Azért jó lehet, ha néha van ott valaki, akihez beszélhetsz, nem? Bár ki tudja, ha van is, akkor sem biztos, hogy jól kijön vele az ember, sőt, én inkább azt tudom elképzelni, hogy csak nyűg a másiknak. Így is van elég gondja-baja, nemhogy még el kelljen viselni három hat négyzetméteren egy másik embert. - Azért nem egészen. – Hárít, tehát valóban rossz tapasztalata van az emberekkel és a bizalommal kapcsolatban. – Higgye el, van aki vakon bízik, de én is azt mondom, hogy jobb az óvatosság – mondom el őszintén a véleményem, mert azért nem egy undorító féreg létezik a földön, aki képes átverni még a tulajdon családtagját is, vagy éppen a barátját, hasonlók. Rögtön eszembe is jut a kis félrelépésem Noahval, így én is automatikusan belesorolom magam a hazug árulók csoportjába. Talán ez csak egy kivételes eset volt, remélhetőleg. Alapvetően nem vagyok ilyen típus, csak egyszerűen balul jött ki a lépés és ennyi az egész. - Ez nem jelent rosszat – vonok vállat. A bonyolult személyiség közel sem rossz, nekem főleg nem, hiszen nagyon is szeretem megfejteni az ilyen embereket. Ezek az igazi kihívások, nem pedig az, amikor az ölembe hullik minden válasz fél perc alatt. - Igen? Éspedig? Milyen témák? – próbálok vele még inkább beszélgetésbe elegyedni, meg hát egyébként is kíváncsi vagyok, milyen témákra gondolhat. – Legközelebb majd hozok valamit, ami hajaz a bár hangulatára – mosolyodom el ismét. Mondjuk egy pohár whiskyt. Jól tudom, hogy ilyesmit nem lehet behozni, de talán becsempészhetném a termoszban. Biztos jól esne neki egy pohárral. A kérdésére csak bólintok, de az arcomra kiül egy kis meglepettség. Ilyenhez, hogy azt is megkérdezik, hogy felállhatnak-e, nem igazán vagyok hozzászokva. A kérdése egy pillanatra kizökkent, nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan áttereli rám a szót. - Ami azt illeti, eddig nem túl gyakran, még csak a pálya elején vagyok. – Azt nem mondom el neki, hogy tulajdonképp ő az első, akivel komolyabban kezdek el foglalkozni. Nem kell mindenről tudnia. – De nem én vagyok a lényeg, meséljen magáról egy kicsit – terelem vissza a szót, mert ez még nagyon nem az a pont, amikor kitárulkozom magamról egy idegennek. - És ha lehetséges… és persze, ha hajlandó lesz együttműködni velem az elkövetkezendőkben, akkor tegeződhetnénk a könnyebbség érdekében – ajánlom fel, mert a korkülönbség sem olyan túl nagy talán köztünk, hogy megkívánná a helyzet, meg amúgy is tényleg egyszerűbb, mint a magázódás.
Első és második hallásra is meglep vele, hogy nem olvasta el az aktám, mielőtt belépett volna ide. Már csak önmaga megnyugtatására is. Ha az embernek kettesben kell töltenie egy órát egy bűnözővel, bizonyára szeretné tudni, hogy az illető mit követett el. Már csak azért is, hogy mennyire kell tartania tőle. Nem mindegy, hogy egy anyagyilkosról van szó, vagy egy valutahamisítóról. Bár itt nyilván megteszik a kellő óvintézkedéseket, de ez nem változtat azon a tényen, hogy bátor dolog volt tőle. A bátorságot pedig tisztelem. Nem beszélve arról, hogy ez felém nézve is olyan gesztus, ami nem hatástalan rám. A meglepettség mellett erről is olvashat a tekintetemben. - Szóval az én szemszögemre kíváncsi? – veszem tudomásul rezignáltan. Azon tűnődöm, hogy vajon mit mondhatnék neki. A rendőrségi akta tartalma is az én szemszögem, hiszen én tettem beismerő vallomást egy olyan bűnnel kapcsolatban, amit nem követtem el. Én találtam ki a részleteket, és mozaikoztam össze a vélt bizonyítékokkal, mintha csak egy izgalmas történetet írnék, másról, egy képzelt főszereplőről, aki valóban robbantani akart azon a reptéren, és aki helyett most én ülöm le a büntetését. Tudom, mi van abban az aktában, de szinte semmi nem igaz belőle. És most egy újabb szemszöget akar hallani tőlem, egy újabb sajátot, és én olyan szívesen elmondanám neki az igazat. Csakhogy ezt nem tehetem meg. De vajon meddig leszek képes ellenállni a kísértésnek? Az őszinte közeledés illúziójának, a megértő érdeklődés csapdájának, a bájnak, a kedvességnek, a törődés szikrájának. Ez… sokkal nehezebb, mint gondoltam. - És hinne is nekem, ha elmondanám? – pillantok fel rá ebből a kis merengésből. – Mi a helyzet akkor, ha az aktában teljesen másra bukkanna majd? Melyik verzió alapján dolgozna? Melyiket tartaná valóságosabbnak? – Azt, amelyiket az elkövető szájából hall, vagy amelyiket a törvény emberei derítettek ki hosszadalmas kutatómunkával, és ami tulajdonképpen a hivatalos tényállás is. - Ez kedves. A megnyerő mosolyomnak köszönhetem? – kérdezek vissza, mikor azt mondja, kétli, hogy valami súlyosat követtem volna el. A szavaimban pedig érezhető irónia lapul, nem a bántó fajta, hanem még a börtön előtti énem hagyatéka, amihez normál esetben tényleg járna egy kicsit talán szemtelen, jókedvet előcsaló mosoly. Ám mindketten tudjuk, hogy erre aztán végképp nem került még sor, a megjegyzésem inkább a véleménye okát kutatja. Kíváncsi lennék, miért gondolja így, de bizonyára a külsőm a rejtély kulcsa; az alapján, ahogy most kinézek, talán én se hinném el saját magamból, hogy veszélyes, erőszaktevő bűnöző lennék. Inkább egy megtört szerencsétlennek tűnhetek, és talán ez is az igazság, de most, hogy kiléphettem a cellám falai közül, és találkozhattam is valakivel, érzem, hogy valami azonnal változásnak indult. Mintha már most másabb ember lennék, mint odabent. Még ha messze nem is az, aki voltam. Nem lepődöm meg rajta, hogy azt mondja, nem az információszerzés miatt jött, inkább csak egy jelzés akart lenni részemről, hogy erre is fel vagyok készülve, illetve látni akartam a reakcióját, de éppen ez az, amire nem számítottam. Nem vagyok átverhetetlen, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ide jutottam, de a szakmámból adódóan elég jól felismerem a hazugságra utaló apró jeleket, belőle viszont olyan tisztán árad a leplezetlen őszinteség, hogy azt szinte lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Vagy ennyire jó, vagy csakugyan igazat mond. A kérdésére megingatom a fejem. - Magáncellám van. És lesz is az elkövetkező években. – Ebből viszont már lehet következtetni, mégpedig arra, hogy valószínűleg nem bolti lopásért tartóztattak le. - Ebben egyetértünk. – Jobb az óvatosság. Bár jogos a kérdés, hogy egy szinte életfogytiglanra ítélt rab számára mégis mi a tét, nem igaz? Ennél rosszabb már úgy sem lehet. Csakhogy ő nem ismeri a tervem, nem tudhatja, mennyi minden múlik a kitartásomon, ami mostanra abszolút összeomlóban van. Fél év alatt elpusztítottak idebent. Erre én sem számítottam. Azt hittem, a báros megjegyzést majd elengedi a füle mellett, vagy még az is lehet, hogy sértésnek veszi, de ehelyett ő maga lép a témába. Mielőtt válaszolnék, lehajtom a fejem, azon tűnődve, mennyire menjek bele, vagy mennyire legyek őszinte. - Maga egy gyönyörű nő, aki még akkor is vonzza a férfiak pillantását, ha nem igaz rájuk, hogy fél éve egyetlen nővel sem találkoztak. Ha egy bárban pillantom meg, mostanra valószínűleg nagy erőkkel szédíteném, és bármilyen témáról hajlandó lennék beszélgetni, amiről csak akarná – mozdul halványan a szám sarka, de nem nézek rá. Mikor meghallom a kiegészítését, az a kis mosolykezdemény az arcomon is marad egy ideig, miközben az ablakhoz sétálok. - Nem akarom megijeszteni – teszem világossá előtte a kérdésem okát, azon túl, hogy a szigorított fegyházban egyedül talán levegőt venni volt jogom, kell még idő, mire levetkőzöm ezeket a reflexeket. – Tudom, hogy tart tőlem. – Különösen, ha még nincs sok tapasztalata börtönökben. - Azt akarja, hogy bízzak önben. Hogy meséljek magamról. És együttműködjek. Rendben. Lehetséges, de bizonyára megérti, hogy az ilyesmi nem automatikusan működik. – Akik ide kerülnek, azoknál már végképp nem. – Ahhoz több kell, mint egy kihallgatás. Miért vállalta el ezt a munkát? Árulja el, miért akart épp ide jönni, mikor milliomosok elkényeztetett, bocsánatosan pszichopata gyerekeit is kezelhetné? Miért épp ezt a kiábrándító környezetet választotta, hozzám hasonló, romlott lelkű, szánalmasan eltorzult alakokkal, akiktől leginkább csak undorodni lehet? Volt a családban elítélt? Vagy valami fanatikus? A veszély vonzza ide? Halvány fogalmam sincs, de tudni fogom, ha hazudik, tudja, ez a szakterületem. Az egyik. – Az egész monológ alatt nem fordulok felé, csak a legutolsó szónál. Ott az ablaknál ácsorogva, lepillantva a néhány méterrel messzebb ücsörgő nőre. Lényegében minden ettől a választól függ.
- Természetesen. Minek olvasgatnék, ha Öntől majd úgyis meghallgatom a tényállást? Persze csak, ha szeretne róla beszélni, ha nem, azt is megértem. – Itt semmi sem erőszak a disznótól. Ha akar róla beszélni, akkor majd úgyis elmondja, mi történt, ha pedig nem, akkor majd beszélünk másról. Mondjuk azt nem mondom, hogy nem esz meg a kíváncsiság, mert azért nem lenne rossz tudni, mégis kivel kommunikálok, de ahogy ismerem magam, egy idő után, ha nem nyílik meg, biztos, hogy belekukkantanék abba az aktába. Mégis szeretném ezt elkerülni, jó lenne, ha ő maga mondaná majd el, miért is van itt. - Miért ne hinnék? – A kérdés elég abszurd, hiszen a helyzet az, hogy akarva, akaratlanul belegondol az ember, hogy egy börtönben ücsörög a pácienssel, és akkor már kicsit azért másabb a helyzet, mintha egy egyszerű rendelőben történne mindez olyan emberrel, aki önszántából jelent meg a helyszínen. Összevonom a szemöldököm, és egy halvány, értetlen mosoly jelenik meg a szám sarkán. Kezd érdekessé válni a szituáció. – Nekem nem az a dolgom, hogy igazságot tegyek. Az se biztos, hogy egyáltalán belenéznék abba az aktába. De miért lenne ott más? Talán hamis vallomást tett? – Ez fut át az agyamon rögtön, de aztán rájövök, hogy ez túlságosan is kutakodónak hathat. – Nem muszáj válaszolnia a kérdéseimre, csak ez most kicsúszott – jövök kicsit zavarba és kezdek magyarázkodásba, amiből rájövök, hogy ezt még biztos, hogy fejlesztenem kell a napok, hónapok során. A kérdésére ezúttal én sem felelek, csak egy mosollyal lesütöm a szemeimet. Nem mondom, ez az ember megnyerő és ha nem csücsülne börtönben, valószínűleg tényleg simán lebeszélne a lábaimról. Most látszik rajta, hogy megtört, nyilván megviselte őt a fogság, hisz kit nem visel meg? Legfeljebb csak nem mutatják annyira. Nem kell információkat gyűjtenem. Ha kellene, az talán szembe menne az elveimmel, talán el sem vállaltam volna a munkát, bármit is ígérnek cserébe. Az elvek azok elvek. Az elkövetkezendő években? Hát, ez nem hangzik túl bíztatóan. Azért így belegondolva tényleg borzalmas lehet a nap huszonnégy órájában egyedül lenni –bár az sem biztos, hogy egy cellatárssal jól lehet járni, sőt-, és abban a tudatban lenni, hogy még éveket kell lehúzni ebben a kócerájban. - Hány év? – kérdezem ezt már afféle csevegésképp, ebben semmi pszichológiai dolog nincsen. Évek. Ha évekről beszélünk, akkor már valószínű, hogy súlyosabb bűnt követett el és nem holmi kisebb ballépés miatt került ide. Mélyet sóhajtok. A kerekek kattognak a fejemben, lepörgetek mindenféle lehetséges verziót. Azért abban van egy kis félsz, ha az ember össze van zárva valakivel, akiről fogalma sincs, hogy kicsoda, csak annyit tud, hogy valamit elkövetett. Valamit, ami törvénytelen. A beszélgetés kicsit másfelé visz, de abszolút nem bánom, jól esnek a szavai, egy mosollyal azonban nem bírom ki, hogy ne bökjek oda. - Még a kvantumfizikáról is? – nevetek fel halkan miközben keresztezem ültömben a lábaimat magam előtt. Eddig határozottan kellemesen csalódtam. Mikor beléptem az épületbe, az ajtóban még majdnem meggondoltam magam, hogy normális vagyok-e, hogy ilyen helyen kezdem el a pályafutást?! Talán szerencsém van Theoval, kaphattam volna elsőre sokkalta rosszabb embert is. Határozottan jól indul. - Nem… - kezdek bele az ellenkezésbe, de aztán lemondóan elpillantok róla. – Na jó, nem mondom, hogy nem lennék nyugodtabb, ha mi ketten egy rendelőben beszélgetnénk és nem itt, de… tartanom kellene? – nézek vissza rá érdeklődően. Talán most már jobb lenne tisztázni, mégis mi a bűne, mert így, ahogy a félelemről beszélgetünk már tényleg kezdek kicsit hátrálni. Persze tudom, hogy nem igazán tud bennem kárt tenni, a biztonsági őr is hallhatóan, kettő percenként bepillant, hogy minden rendben van-e, de akkor sem értem, miért próbálja erősíteni bennem ezt a félelem dolgot. Kérdések ezreivel kezd bombázni, egyikre sem tudok válaszolni, már jön a következő, én pedig csak kapkodom a fejem. Fél pillanat alatt fordít újra, ami nem igazán jó. Jobban kézben kellene tartanom a dolgokat, hiszen nekem kellene tőle kérdeznem, nem pedig fordítva. - Nem szeretem a milliomos elkényeztetett pöcsöket. Egyrészt. Másrészt, mindig is szerettem a kihívásokat, ez egy tökéletes indításnak bizonyult. Higgye el, ha ismerne, nem kételkedne abban, hogy normális vagyok-e, bár ezt még magamtól is megkérdeztem, mikor betettem ide a lábam. Adódott ez a lehetőség, én pedig lecsaptam rá. Arra nem számítottam, hogy majd egy kihallgatás kellő közepébe csöppenek az első beszélgetésem folyamán, de legyen, hát kérdezzen maga. Bizonygathatom itt naphosszat, hogy miért vagyok itt, igazából normális választ még én magam sem tudok adni erre. Szeretem a mélyvizet, ennyi - nézek aztán én is rá kérdőn. Kielégítő volt a válasz? Nyilván azt figyelte, milyen volt a mimikám, a gesztusaim, simán leelemezheti itt a mindenséget, akkor sem találhat egy fikarcnyi hazugságot sem a mondandómban. Csupán azt hagytam ki, hogy ezért az indításért magánpraxissal kecsegtettek, ami… kicsit fura még számomra is, és ami azt illeti, cseppet gyanús is, de ha valamire használni akarnának, azt már mondták volna nyilván. - De ha már itt tartunk, melyikünk is tart a másiktól? – Mert nyilván benne is benne van a félsz. Ha nem lenne, nem kérdezősködne és próbálna kiszedni belőlem olyan információt, ami nem létezik. – Játszhatjuk ezt felőlem, én teljes mértékig ráérek. Ha majd az ötödik alkalom után is itt tartunk, akkor már majd megkérdőjelezem a szakmaiságom. – Nem számítottam másra igazából. Kicsit sem gondoltam azt, hogy majd pikk-pakk megnyílik és löki a rizsát, sőt… arra számítottam, hogy majd percekig csendben ülünk egymás mellett, ehelyett nem igazán ez történik. hanem oda-vissza dobáljuk a labdát egymásnak. Nem bánom, mert a csend a lehető legutálatosabb dolog, de azért ez az egész is kezd érdekes lenni. - Tehát mondjuk azt, hogy csak annyira kell tartania tőlem, mint nekem magától. – Talán ez a mondat megállja a helyét. Reméljük nem mesterkedik semmiben, mert akkor már annyira nem helytálló részemről a dolog…
Kezdőlap
