Nem mindenki született arra, hogy megértse a hexadecimálisan normált feszített kitevőjű lebegőpontos számábrázolást, és bármily elképesztő, Nicole azt sem tudja, hogy eszik vagy isszák. Kapaszkodj meg, van aki nem Csehov drámán tanult olvasni, és olyan is akad, aki Totally Spies-on nőtt fel és nem Bergmanon. Tudom, te nem szereted Kardashianéket, azt sem tudod kik ők, és a TicTocra is csak azért regisztráltál, hogy lásd, milyen hülyék az emberek. Különben is utálod a social mediát, az internetet, az instagram is hidegen hagy; persze, fent vagy, Facebookon is, és egyszer volt tumblr-öd, de még azelőtt, hogy felkapott lett. Amúgy sem használod a telefonodat, csak naponta átlagosan két órát, legalábbis a Weekly Reportod ezt az infót adja. De az nem pontos, mert ebből a nagy része úgyis Spotify. Te Nirvanát hallgatsz és természetesen már jóval azelőtt is Nirvanát hallgattál, hogy árulni kezdték a pólókat a H&M-ben. Bach-ot is már akkor ismerted, amikor még nem is volt híres. Nem tudod melyiktől óvjon jobban az ég, Justin Biebertől vagy a Love yourselftől. Csak azért tudod a szövegét, mert mindenki azt hallgatja. Mindenki más. Gáz ez a mainstream világ, mindenki futószalagról kerül le. Szerencsésnek mondhatod magad, hogy te nem.
Nicole veled ellentétben nem volt ilyen szerencsés, de ha el is vetnéd benne a szégyenérzet kicsiny magját, nem fog táptalajra lelni. Úgyhogy felesleges rá úgy nézned. Ő egyáltalán nem is akar okosabbnak tűnni annál, amilyen. Nyíltan megkérdezi, amikor kijönnek a színház kapuján, hogy ki az az Ibsen. Fogalma sincs ki az az Ibsen. Ha érdekli, ki az az Ibsen, akkor majd megjegyzi magának. Ha nem, hát elfelejti. De ha megjegyzi magának, ha fontos neki, ha érdekli, ha számít, akkor bizony meg is jegyzi, ahogy megjegyezte, hogy damonsalvatore0020 Lily Turner, Nicole középiskolai legjobb barátnőjének facebook-jelszava, miután egyszer látta őt bepötyögni. Vagy hogy csengő-12963476-csengő a kód az épületbe, amiben Miles O'Connelly ex-barátnője lakik a 29. és a Lexington sarkán. Ahogy megjegyezte, s szó szerint idézni tudja a hozzá beszélő emberek néhány mondatát, akár hetekről ezelőttről, és ahogy mindig meg tudja mondani, hogy húgának, Jo-nak éppen hány követője és hány követése van instagrammon.
Mosolyogva megkérdezi hát, hogy ki az az Ibsen.
Tündérien mosolyogva; mert azt senki nem vitathatja, hogy olyan édesen, olyan kedvesen, olyan barátságosan mosolyog, hogy az emberek rögvest szívükbe fogadják. Kedves, vicces, mindenkivel nyitott, könnyen megszeret, sosem tolakodó, izgalmas kérdéseket tesz fel, olyan különös, de érdekes. Őszinte. Figyelmes, tudja hogy iszod a kávédat, a teádat, mit kérnél a mekiben, egyszer eltörted a csuklódat. Hajlandó vagy macha lattét rendelni érte, és pózolni vele mielőtt végre megihatod. Hajlandó vagy Love yourselfet hallgatni vele, Adam Sandlert nézni, hajlandó vagy vakon beszaladni az ő kis világába, ahol a légynek sem esik bántódása, ahol szivárványok, mosolygás, napsütés, és meleg van. Pónik. Az emberek szeretik a pónikat. Ha a pónikat nem, akkor a szivárványt, a mosolygást, a napsütést, vagy a meleget, az emberek ezeket a dolgokat szeretik, és szinte tartozni akarnak ebbe a világba. Nicole bámulatos ügyességgel éri el, hogy az emberek tartozni akarjanak a világába.
Ha például tegnap egy kicsit közelebb húzott az anyjához, másnap az apjának engedte meg, hogy elvigye őt új cipőt venni. Ha előző hónapban Kimberlyt vitte el egy nagyszabású divatbemutatóra, akkor most Laurent hívta meg magukhoz a hétvégére. Ha egy órája rámosolygott Willre az ebédlőben, akkor most Tommyra néz hatalmas szemekkel, hogy tenne-e neki egy aprócska szívességet.  Essiet, őt mindig magánál tartotta, a zsebében, a tenyerén. Nicole annak az illúzióját kelti az emberekben, hogy valósággal szerelmesek belé, hogy szükségük van rá, hogy mindenáron a legjobb barátai akarnak lenni, miközben éppen ellenkezőleg, Nicolenak van szüksége rájuk, Nicole akar lenni féltékenységük középpontja, az utolsó szem csokoládé, amin összevesznek, az utolsó S-es méretű koktélruha, amit három felé szaggatnak. Ha nem ő az, akit a legjobban szeretnek, akkor senki sem lehet. Ha nem ő kell, akkor senki sem kellhet. Mert ő kell a legjobban, őt szeretik a legjobban.
Még akkor is, ha nem tudja, ki az az Ibsen.
Még akkor is, ha a nővére nyilván tudja, hogy ki az az Ibsen. A nővére nyilván tudja mi az a hexadecimálisan normált feszített kitevőjű lebegőpontos számábrázolás. Nyilván nem a gyártósorról jött le, úgy gyúrták össze őt a laboratóriumban, ahol korábban Gandhit is tervezték. Így persze hogy hidegen hagyják az olyan banális dolgok, mint az instagram, a macha latte, és többre viszi majd, mint ő. Nyilván olyan munkája lesz, aminek Nicole a nevét sem érti. De ő csak Nicole. Milyen szép. Milyen aranyos. Milyen aranyosan mosolyog.
Így. : )
Ő a : ) , amit senki nem használ messegeren.


Délután négy óra negyvenhét perc.
Épp csak befut. Körbenéz. Az órájára pillant. Délután négy óra negyvenöt percet mutat. Két percet késik, de még nem tudja. Most kellene jönnie a busznak, annak, ami két perccel ezelőtt ment el.
Ideges, sóhajt, jobb kezével a hajába túr, ahogy szokta, bal kezét a csípőjére teszi. Ahogy szokta. Így közli a világgal némán, hogy a busznak most kellene jönnie, kilenc óra negyvenötkor, de nincs itt. Utálja, ha késik a busza.
Utálja, ha egyáltalán nem is jön a busza.
Azt hiszi kimaradt a járat. Felszáll a következőre, de az csak ötkor érkezik, több mint tíz percet kell várnia. Vár. Ideges. Egyik lábáról a másikra helyezkedik, és vissza.
Végre felszáll.
Taxiznia kellett volna. Ezt hangosan ki is mondja, miközben telefonál:
- Taxiznom kellett volna.
Amikor attól tart, hogy el fog késni, máshogy veszi a levegőt. Tulajdonképpen egyáltalán nem is vesz, aztán amikor eszébe jut, hogy mindjárt megfullad, vesz, sokat, bepótolja a kimaradt köröket, elszívja a levegőt az egész város elől.
Nem késik el.
Éppen időben leszáll, lóhalálában beszalad az épületbe.

Most nem ott ront, ahol a múltkor.
- Mert öltönyt loptam Kansas Cityben, és börtönben ültem érte. - A felsíró Lindához fordul. - Ne sírj, amint látod kiengedtek.
Itt ront, de csak egy apró, pici nyelvbotlás ez, ami igazán nem tűnik fel senkinek. Senki másnak.
- Ebben a házban tíz percig se mondott igazat soha senki!
Ettől félt a legjobban, érezte, hogy itt a tetőpont, ez a mondat a darab gerince. Mintha apró áramütés érte volna a testét mindig, megborzongott, a torka megfeszült, a szemhéja enyhén megrebbent. Csak egyszer rontotta el, két héttel ezelőtt, szerdán. De attól kezdve soha. Később sem. Soha.
Most sem.
- Nem! Olyan szerencséd nincs, hogy én felakasszam magam! Ma délután tizenegy emeletet rohantam le egy töltőtollal a kezemben, s egyszer csak megálltam, érted?
Hosszú monológ első sorai voltak ezek, de igazán, sosem rontotta el. Játszadozott vele, variálta, a múltkor úgy mondta "nincs olyan szerencséd, hogy én felakasszam magam", máskor meg, hogy "hogy én felakasszam magam, olyan szerencséd nincs", de ide-oda rakosgatni ugyanazt, az nem hiba. Különben sem vette észre soha senki, és olyan magabiztos volt, olyan magabiztosnak tűnt, hogy ha azt mondja, "olyan felakasszam nincs, hogy én szerencséd magad", az sem tűnt volna fel senkinek. Nem, eddigre már lehetetlen volt őt bármilyen hibán rajtakapni. Persze, ha az ember odafigyelt, feltűnt neki néhány botlás. Félrelépés. Cserebere. Kipillantás. Félrenyelés. Megtorpanás. De hiba, hiba az soha.
Ez nagy teljesítmény volt, ahhoz képest, hogy még fiatal ő is, és különben meg Biff volt az első komolyabb szerepe. Biff nem egyszerű szerep.

Most a csarnokban áll, az ajtótól jobbra eső harmadik oszlop mögött. Körbeállják. Gratulálnak neki, arcán széles mosoly.
Aznap este utolsó alkalommal játszották Az ügynök halálát, és odakint apró pelyhekben szállt alá a hó. Arra gondoltam, milyen szép lett volna, ha ezen az utolsó éjszakán esett volna az idei tél első hava. Most, hogy utoljára halt meg Willy Loman.
De az időjárás úgy alakult, hogy már tegnap is esett.
Kilép a kis társulat színházának ajtaján. Hosszú léptekkel átgázol a zebrán, befut a buszmegállóba. Körbenéz. Az órájára pillant, éjjel tizenegy óra harmincat mutat.
Éjjel tizenegy óra harminckettő volt. Stephen busza két egész perccel ezelőtt ment el.
- Lekésted - szóltam oda neki a háta mögül halkan, kis, mindentudó mosollyal a szám sarkában. Én most először, nem úgy mint az idei hó.
Megfordul. Összevonja szemöldökét, keresi a hang forrását, megtalál.
- Éppen két perce ment el. Harminckor - biccentettem felé szomorkásan.
Az órájára pillant, szemöldökét összevonja.
Lassan felálltam, feltűrtem karomon a vastag szürke vászonkabátot, hogy az övé mellé dughassam a csuklómat. A kis, digitális karóra lapján 11:32 állt. Az övé harmincat mutatott. - Két percet késik az órád.
Felpillant rám, a szeme találkozik az enyémmel.
- Te valami boszorkány vagy? - Vigyorog.
- Igen - feleltem és vetettem rá egy elfojtott mosolyt. - Egyébként gratulálok. A darabhoz - biccentettem az épületre.
Meglepődik, felvonja szemöldökét.
- Láttad?
- Láttam. - Tizenháromszor.


- Sajnálom, Nicole. A döntésem végleges.
A kőszobrok mindenkori hűvösségével és örök mozdulatlanságával ültem Vasceas irodájának íróasztalánál. A kinti, ragyogó napsütés zebracsíkosra festette asztalon egymásba kulcsolt kezeimet, és keserűen, bár még mindig végtelen mozdulatlanságban - mintha valóban itt lettem volna már évezredekkel ezelőtt is, és az örökkévalóság várt volna rám - konstatáltam, hogy még a rohadt Nap is most sütött ki. Mármint ma. Vége a hosszú esőzésnek. Mintha legalábbis így lett volna megírva.
Pár perc néma csend után, mely idő alatt Vasceas három és félszer kérdezte meg, hogy kérek-e egy kávét - negyedszerre csak a mondat feléig jutott, s akkor döbbent rá, hogy már háromszor megkérdezte, és soha nem fogok válaszolni neki -, majd végezetül úgy döntött, hogy hallgatásom őt nem gátolja meg napi, szükséges koffeinmennyiségének bevitelében, végül mégis megmozdultam.
Felé és az idegesítően berregő kávégép irányába fordultam.
- Megkérdezhetem, hogy miért?
- Már elmondtam, hogy miért.
- Akkor mondd el újra - utasítottam hidegen.
Vasceas félig görög volt; szőke, göndör hajú, tengerkék szemű, úgy nézett ki, ahogy az emberek Apollónt képzelik el. Most harmincnégy esztendős volt, de tíz évvel ezelőtt - amikor anyámmal és a húgommal követtük apát New Yorkba -, huszonkét éves korában kerültem a tánctársulatához. Pont annyi volt, amennyi én most.
Annak ellenére azonban, hogy lényegében több időt töltött velem kamasz koromban, mint a saját apám, most mégis úgy nézett rám, mint akinek csak halványan dereng, hogy ki vagyok.
- Mert nem jársz be. Már... már hetek óta, többszörös figyelmeztetés ellenére is kimaradtál edzésekről; erre nem alapozhatok. És nem csak én, de te sem, és a csapat sem.
Kistányérnyira nőtt, csalódott szemekkel bámultam rá.
- Ne nézz rám így Nicole. Megmondtam, döntöttem. - Elvette a berregő gép szájából a teletöltött kávécsészét, és a sajátjához emelte. - Ennek ellenére persze örülnék, ha szerepelnél. Csak...
- Nem én szólózok - pattantam fel, egészen lerázva magamról a szobormerevséget és az ablakhoz sétáltam.
- Nem csak a szóló létezik.
Tizenöt éves korom óta mindig én kaptam meg. Mindig én kaptam, mert én voltam a legjobb.
- De miért?
- Nicole, ne kezdjük előröl...
- Nem, értem. Vagyis nem értem. Azt mondtad, hogy azért, mert nem járok elég edzésre. Igen, mert... elfoglaltabb lettem mostanában. - Sóhajtottam. Azért minden, minden percért megérte, amit Stephennel tölthettem. Csak vele. Mindig vele. - De nem lettem rosszabb. Nem lettem rosszabb, mint ők.
Vasceas furcsa, szinte csalódott tekintettel pillantott rám; mintha kifejezetten zavarta volna a hiúság. Hát, zavarhatta, ő volt az, aki belém ültette, aki öntözte! Ő volt az, aki mindig kiemelt, aki mindig engem állított előre, középre, mindenki elé és mindenki felé. Aztán elveszi tőlem, mintha nem érdemelném meg.
- Te nem lettél rosszabb. Ivy lett jobb.
- Ivy? - összevontam a szemöldökeim. - Ivy kapja meg a szólót? Hülye vagy?
- Itt elég. Menj és öltözz át! Fél van és egészkor kezdődik az óra. A többiek is lassan ideérnek.
Még egy pár pillanatig a bennem tomboló bosszú és szomorúság elegyének arcomra kivetült másával bámultam rá; egészen elárulva éreztem magamat, aztán az ajtó felé sétáltam.
- Még ne mondd el a többieknek. Az óra végén akarom bejelenteni.
- Mit? Hogy kirúgtál?
Felnevetett, szárazon.
- Nem rúgtalak ki - sóhajtott. - Azt, hogy Ivy lesz...
Nem vártam meg, még azelőtt becsaptam magam mögött az ajtót, hogy befejezhette volna a mondatot. Ivy lesz a következő Nicole.
A lányöltöző, Vasceas naiv jóhiszeműsége ellenére egyelőre kongott az ürességtől; senki nem érkezett edzésre fél órával előbb, a legbuzgóbbak is - a talpnyaló, vérszívó Ivyk is - csak háromnegyedkor estek be. Péntek volt, és sokak gimiből vagy egyetemről jöttek. Én is csak azért voltam itt, mert Vasceas beszélni szeretett volna velem. Azt hittem, hogy a szólómról. Nos, tényleg arról, csak egy kicsit máshogy képzeltem el a dolog forgatókönyvét.
Kinyitottam a szekrényemet, de ahelyett, hogy benyúltam volna a ruháimért és nekikezdtem volna az öltözködésnek, csak leültem a két szekrénysor között húzódó padra. Úgy bámultam a szekrényemre, mintha legalábbis benne lapult volna a megoldás. Minden bajomra, minden problémámra. Pedig néhány nadrágon és felsőn, meg a polcon maradt kacatokon kívül nem volt benne sok minden; néhány gimi óta itt hányódó füzet, dezodor, kulacs, pezsgőspohár. Kettő. Zoey, egy barátnőm, aki velem együtt kezdett, hónapokkal ezelőtt lépett ki, mert Bostonba költözött a barátjával, oda ment egyetemre; az utolsó edzésére hoztam pezsgőt, és elhoztam két poharat anyám készletéből. Azóta is elfelejtettem hazavinni.
Felálltam, levettem a két poharat.
Egy darabig csak néztem, szemeztem vele. Egyszer csak, mintha egészen nem is én irányítottam volna magamat, a földre tettem, és cipőm talpával ráléptem, hogy apró darabokra törjem.
Felpattantam, kivettem Ivy szekrényéből a cipőjét, és kezemmel óvatosan beleszórtam az üvegdarabokat. És hazamentem.
Nem én kaptam meg a szólót. Sőt, Vasceas kirúgott. De küldtem virágot a kórházba.


azután...

Voltak helyek, amiket egészen könnyedén fel tudtam idézni, ha lehunytam a szememet.
Az iskola Washingtonban. Az odavezető út. Szinte bárhonnan a városból.
Egyszer földrajzórán Mrs Miller behozott a szertárból egy iránytűt. Az volt a feladatunk, hogy ha hozzánk ér, olvassuk le róla, hogy merre van észak, és jegyezzük fel. Sajnos Andy Duncan még azelőtt tönkretette a szerkezetet - kivágta a harmadik emeleti ablakon -, hogy az én padomhoz ért volna hosszú, kacskaringós útján, így nem volt alkalmam magamtól felfedezni az égtájakat. Andy ocsmány viselkedése ráadásul rászabadította a káoszt az osztályteremre, Mrs Miller egészen megbotránkozott és az igazgatóért küldte Nancyt, Andy váltig állította, hogy Bradley mondta neki, ha nem meri kidobni az ablakon, akkor tehén az anyja. Sajnos kénytelen volt bizonyítani, hogy az anyja nem tehén. Elliot az ablakhoz szaladt, hogy megnézze, hova eshetett az iránytű. Közölte, hogy "nyomtalanul eltűnt", mire Ethan fennhangon üvöltötte, hogy "nem baj, eltévedni nem tud!", erfre a lányok nevetésben törtek ki, Bradley pedig már a sarokban duzzogott, hogy ő nem mondta azt, hogy Andy anyja tehén.
Engem igazából csak az érdekelt, merre van észak, de az már senki mást nem izgatott. Ki sem derült az óra végéig.
Akkor odamentem Nancy padjához, belenéztem a füzetébe, és onnan lestem ki a választ. Észak a tábla felé van.
Attól kezdve, ha hirtelen eszembe jutott, hogy vajon merre lehet észak, lehunytam a szememet, és gondolatban elmentem a harmadikos osztálytermünkbe. Ha gondolatban befordultam a sarkon jobbra, valóban fordultam egyet jobbra, és aztán ha gondolatban megérkeztem Mrs Miller órájára, a tábla irányába fordultam. Kinyitottam a szememet. Arra van észak.
Aztán New Yorkba költöztünk. Azóta nem tudom merre van észak.
Voltak ezek a helyek tehát, amikre egészen pontosan emlékeztem. Lehunytam a szememet és ott is voltam. Stephen társulatának a kis színházában.
Annyira sokat jártam ott a megismerkedésünket megelőzően, majd aztán megismerkedésünket követően, hogy saját magát véste bele az agyamba, nem is én akartam megjegyezni. Arra is mindig emlékeztem, hogy Stephen hol állt. A színpadon, az előcsarnokban, a ruhatár mellett. Emlékeztem mindenki nevére, noha soha nem mutatkoztam be nekik. A takarítóra is, vele egyszer jót beszélgettem a női mosdóban, azt hiszem megkedvelt.
Most, hogy itt álltam az előtérben, egészen olyan volt, mint amikor otthon feküdtem az ágyamban, lehunytam a szemeimet, és csak gondolatban voltam itt. Most, hogy itt álltam, azokra a pontokra pislantottam, amiket különösen ismertem. Mintha lábnyomokat kerestem volna a padlózaton.
- Nicole Schneider?
Felkaptam a fejemet és a nevem irányába fordultam. A társulatvezető volt az.
- Én. Jó napot!
- Milyen posztra is jött betanulni? Bocsánat, nagy a fennforgás, azt sem tudom hol áll a fejem.
- Öltöztetőnek.
- Ja igen. A jelmezeseink már várják, jöjjön-jöjjön. Tegeződhetünk?