„Non ducor duco. – I am not led; I lead.”

Hangozhatna e kifejezés akár tőle is, az igazság pedig nem is áll oly távol ettől a gondolattól, mikor azt kell megfogalmazni: milyen személyiség is Anja?
Nos, az első, ami a közeli családtagjai, rokonai elméjében bevillanna válaszként valami olyasmi lenne, hogy: „Nézz csak rá, hisz kiköpött anyja.” Ezzel a kijelentéssel fején találják a szöget, ugyanis valóban van annyira temperamentumos, forrófejű, s netán még önfejű is, hogy a jó szándéktól hajtva üsse bele az orrát mindenféle családi dologba. Mondhatni az, hogy a családtagjai (legyen szó a testvéreiről vagy az anyjáról, netán az apjáról) pesztrálását szépen eltanulta az anyjuktól, már hobbiként űzi. Ő az a fajta, akiről tudod, hogy ha hibázol, bizony ám, be fog szólni neked, kerek-perec megmondja mit vétettél, hogyan csináld másképp és csak ezután lesz hajlandó néhány másodpercre megpaskolni a válladat vagy átölelni, ha kell. Viszont, ha őt kérdezed a családjáról, egy mély sóhaj vagy szarkasztikus nevetés után annyit felelne, hogy valószínűleg nincs meg az összes kerekük, utána meg egy félórán át hallgathatod ahogyan mesél róluk. Őszintén, érzelmesen, még ha indulatosan is, de hallgathatod legalább fél órán keresztül, hogy mennyi hiba van a családtagjaiban. Azért a hangszíne közben elárulná, hogy a harag, a düh és csalódottság mögött bujkál ott szeretett is irántuk. Elvégre próbálja széthullott családja darabkáit egyben tartani, összeragasztgatni, miközben ugyanakkor menekül is kényszerül a mérgező légkörből, mert néha úgy érzi, hogy mindjárt belefullad/már belefáradt az egész család dologba.
Kicsit talán az életbe is befásult, toldanák ezt hozzá az előbbiekhez a barátai, látva, hogy ideje nagy részét a life long learning-el vagy munkával tölti. Intelligens, ő az, aki a gimiben a diákönkormányzat vezetőségében, esetleg az élén foglalt helyet, emellett plusz órákat vett (festészetet és zeneórákat), már csak saját szórakozására is, nemcsak azért, hogy az egyetemi jelentkezési lapján jól mutasson. Ebből kifolyólag joggal nevezhető ambíciós, maximalista személyiségnek is, hisz kicsiként belé nevelték, hogy azért kell tanulni, hogy jó állást szerezzen, ami biztos jövedelmet hozz, megtud belőle majd élni. De az is lehet, hogy ez menet közben alakult ki, amikor tinédzser évei alatt a szüleitől való függetlenedés, az önállóság iránti vágy a fejébe ötlött és amihez még ma is igyekszik tartani magát, több kevesebb sikerrel.
Érdekli a festészet, a hegedű, a polaroid képek gyűjtése, a főzés. Öltözködés terén bármikor felvesz egy női zakót egy csinosabb blúzzal vagy mintás pólóval, hozzácsapva egy kosztümnadrágot, de a ruhákat is szereti. Ám a divatról még sem beszélgetne veled órákig, sem az új mainstream csajos filmről vagy a top100 legszexibb hollywoodi pasiról, esetleg arról, hogy hány új követőd van instán és milyen új selfiet posztoltál. Nem, helyette beszélget veled a politikáról, a művészetekről, a világ problémáiról, az egyenjogúság és az LMBTQ+ támogatásának fontosságáról.
Ő is szokott hibázni, főleg, ha a heves vérmérséklete miatt előtör belőle minden elnyomott indulat. Utálja, hogy ha nem hallgatják meg és azt mondják, nincsen igaza, amikor igaza van, illetve azt se szereti, hogy ha szigorúan megmondják neki, mit csináljon. Okoskodó, néha túlzottan is. Furcsamód fél attól, hogy egy nap senki se fogja meghallgatni, felismerni. A mogyoróra biztosan allergiás. Cigarettázik, azokon az alkalmakon, mikor buliba hívják és el is megy biztosan, de van, hogy vizsgaidőszak alatt is. Ám erről családja előtt hallgat. Ahogyan azt se vallott még be, hogy pánszexuális. Próbál megfelelni a normáknak és tökéletesnek látszani, de az az igazság, hogy ő sem tökéletes és ahogyan a kezdetben hófehér festővászon később tele lesz mindenféle színes pacákkal, ő sem az a tiszta lélek.

Egyéb tudnivaló:
§ Egy szürke színű chinchilla, Totoro büszke tulajdonosa
§ Kedvenc szín: kék
§ Kedvenc étel: palacsinta
§ Kedvenc ital: bármelyik koktél, limonádé
§ Kedvenc zene műfajok: indie/alternatív, folk/akusztikus és klasszikus
§ Pozitív tulajdonságok: segítségnyújtás
§ Rossz szokások: szemforgatás, cigaretta, beszólogatás, dirigálás, okoskodás
§ Tervei a jövőt illetően: 1. karrier, 2. továbbra is megmondani a családtagjainak mi a baj velük - e kapcsán indokok miért nem ér rájuk, 3. 10-15 év múlva talán szóba jöhet a családalapítás gondolata
Vádló: Anja
Vádlott: Anya
Vád: „Anya, kérlek, ne telefonálj állandóan!”

Három csörgés, vagy még annyi se kellett ahhoz, hogy felvegyem a hívást, megszakítva ezzel a következő hónap táblázatainak megszerkesztését a bullet journal-emben.
– Igen, anya? – szólok bele a telefonba, kissé fáradtan. Míg anyu válaszol a pillantásom az íróasztalomon lévő apró órára vándorol. Egy kicsit késő van már az efféle csevegésekhez, de hiába oktattam már ki anyát, hogy este nyolc után ne keressen. Ő akkor keress, amikor akar, mert az édesanyám. Duh!
Türelmesen végighallgatom, legalábbis igyekszek így tenni, közben a bal kezemben megforgatom az ujjaim között a fekete filctollamat, mit éppen használtam, hogy megszámozzam a napokat és bejelöljem a rublikákat a pontozott papírlapon.
Hümmögök párat mialatt ő csak mondja, mondja és mondja… Egészen addig amíg nem érzem úgy, hogy most már kezd fárasztani vele. A tollat a kelleténél kissé indulatosabban rakom le a kezemből. Ezért sem szoktam annyiszor felvenni a hívásait, mint amennyiszer ő szeretné azt. Az egy dolog, hogy hallgathatom „beszélni” apáról, de az megint egy másik, hogy én ma reggel még találkoztam is a „drága lélekkel”, mivel pont az irodájánál dolgozok, ami miatt úgy gondolom joggal érezhetem most azt, hogy elegem volt mára belőle.
– Anyu, én… – kezdek bele és egy sóhaj kíséretében megmasszírozom az orrnyergemet, próbálva kitalálni mit is mondjak neki, amivel beszélhetünk akármi másról csak ne róla. – Tényleg, mi van Joval mostanság? – dobom be mentésként az első kérdést, ami az eszembe jut, hogy aztán a következő pillanatban rögtön is meg is bánjam.
Elvégre most azt hallgathatom, hogy Joval mi a probléma. Csodálatos. Tinédzser, az a baj vele. Nem mintha nem nőné majd ki pár év múlva. Duh!
– Nézd, anyu, én most erre nem érek rá… – próbálok továbbra is kimentegetni magamat a beszélgetésből, mielőtt még én is kissé feljebb emelném a hangomat és az lenne az eredménye, hogy nekiállok én is panaszkodni, játszva itt egymásnak a pszichológust. De ma este nincs erőm lelkizni vagy megpróbálni összehozni a családot, ami már úgy is darabjai hullott.
Szerencsére eljut hozzá az információ, mert a következő, amit mond, az az, hogy milyen kevés időt töltünk együtt, mikor látogatok már haza. Felhorkantok.
Haza. Az kérem szépen kilométerekkel odébb, Washington DC-ben van, jó egy évtizeddel korábban…
– Holnap nem érek rá átmenni – felelem végül, egy nagy gombóccal a torkomban és megpróbálok leküzdeni a bűntudatomat ezért is a kis hazugságért. Holnap azt jelenti: szombat. Persze ezt nem teszem hozzá, de ha kérdezné majd mondom, hogy dolgozom. Nem is kell, mert jön a következő kérdés: Akkor mikor igen?
– Várj… Megnézem a naptáramban – lapozok egyet a füzetemben, a következő hét persze már rég betáblázva. Lapozok még egyet. Az a hét még viszonylag üresen áll benne. Idegesen ajkamba harapok, ahogyan mérlegelem a helyzetet. – Mit szólsz a jövőhét szombathoz? Az okés? Nekem is oké anya, később egyeztetjük, de most már tényleg le kell tennem. Jó éjszakát, szia!
Köszönök el tőle és rögtön ki is nyomom a hívást, mielőtt még eszébe jutna tiltakozni. A mobilomat lefelé fordítva rakom le a kezemből, majd a tollat újra a kezembe veszem és a jövőhét szombathoz beírom anyut, ezzel eleget téve a kérésének. Az egyiknek. Azt is elméletben, de legalább a bűntudatomon enyhítettem vele. Az is valami, nem igaz?


Vádló: Anja
Vádlottak: Johanna, Nicole
Vád: „Am I a joke to you?!”

Ami pedig anyu másik kérését illeti… Újra a telefonomért nyúlok, mert tudom, hogy azért is rosszul érezném magam, hogy ha ezt a kérését sem teljesíteném neki és nem próbálnék meg kommunikálni Joval, így hát a névjegyzékben kikeresem a legkisebb húgom nevét és rábökök a hívás gombra. Kicseng, csak ő jóval később veszi fel, mint én általában.
– Hol vagy? – vonom kérdőre azonnal, mert a háttérzajból úgy gondolom nem otthon lehet. Bár ő nem látja, de én most rosszallóan összeráncolom a szemöldökömet. – Tudod, kisasszony, hogy mennyi az idő már?! Nem hallak rendesen, de nemrég beszéltem anyával és úgy gondolom, hogy…
Próbálok meg kommunikálni vele a háttérzajt (ami a kezdődő fejfájásomon mit sem javít), megpróbálva túlkiabálni, bár a végére már akaratlanul is kissé feljebb viszem a hangomat. Nem sokkal később már köröket írok le a szobámban mialatt próbálok vele beszélni. Csak úgy érzem a körülmények miatt (milyen buliba lehet?) eléggé sikertelenül, amihez az sem segít, hogy nagy a korkülönbség közöttünk, így hiába próbáltam nyitni feléje többször is, a közös hangot nem igazán találtuk még el mióta tinédzser lett, engem meg az egyetemi tanulmányaim lefoglaltak, most a munka és mindezek fölött már én sem élek velük. Próbálkozok beszélgetni vele, már csak anya kérése miatt is, de… Nehéz. A mostani csevegésünk eredménye pedig az, hogy felidegesítem magamat a húgom passzivitásán és megszakítanám a hívást, de ekkor észreveszem, hogy ő ezt már öt perccel ezelőtt megtette. Szó nélkül!
Dühösen toppantok egyet. Hát ezt nem hiszem el! Lerakta! Semmi „Most nem érek rá, szia!”. Semmi! Anya nem ezt tanította. Sem én, mert bizony én is próbáltam őt megnevelni, de ezek szerint eredménytelenül.
Következőnek Nicole nevét keresem meg, ám ő neki már csak egy üzenetet küldök. „Jo neked is megszakítja szótlanul a hívást? Veled kommunikál?”. Pötyögöm neki az üzenetet, majd az elküld gombra rányomok. Nem sokkal később jön egy láttam, amit aztán egy tőmondat követ, végén egy mosolygó fejjel. Tipikus Nicole. Egy részem nagyon is ilyen válaszra számított… Ám mégis miért reménykedtem abban, hogy nem ezt fogom kapni?
Miért nem tudunk jól kijönni egymással, mint a normális testvérek? Akik meghallgatják a másikat, órákig is tudnak beszélgetni és összetartanak? Teszem fel a kérdéseket magamban, holott tudom rájuk a választ.
Mi egyszerűen csak nem vagyunk olyan testvérek.


Vádló: Anja
Vádlott: Apa
Vád: „Egyszer fel is vehetnéd a telefont, viselkedhetnél tényleg apaként… soroljam még?”

Dühös vagyok. Apura. Anyura. Jora. Nicolera. A mobilom emiatt repül a szobában mígnem kis híján nekicsapódik a falnak támasztott festővásznaknak, ám helyettük csak a hegedűtokkal találkozik mielőtt a földre esne.
Idegesen a hajamba túrok és veszek egy mély levegőt. Egyet káromkodok. Remélem nem most tettem kárt a hegedűmben. A zaj következtében hirtelen apró kis nesz hangja hallatszik a tok másik oldalán lévő állatketrecből.
– Sajnálom, Totoro – kérek bocsánatot az előbbi jelenet miatt a chinchillától, miután odalépek a ketrecéhez és lehajolva vetek rá egy pillantást. – Nem akartalak megijeszteni vagy felébreszteni, bár te meg pont éjjel vagy ébren – teszem hozzá, benyúlva két rács között, hogy a mutatóujjammal gyengéden megsimogassam a fejét.
Szeretném azt hinni, hogy a háziállatom megért, ha már a családtagjaim közül úgy tűnik senki sem. Igaz, Toto nem tud beszélni, de már a jelenléte lenyugtat. Kicsit, mert a fejfájásomat azért még ő sem tudja megszüntetni. Ami amúgy is gyakori nálam, főleg mostanában. Hülye migrén.
A következő pillanatban felveszem a padlóról a mobilomat és az íróasztalomhoz sétálok, hogy lekapcsoljam az asztali lámpámat, majd és az ágyamhoz sétálok és az éjjeliszekrényen lévőt kapcsolom fel. Sóhajtva leülök az ágyamra és lerakom magam mellé a telefont. A szekrényem ki van készítve a vizesüvegem egy doboz fájdalomcsillapító társaságában, utóbbiból beveszek egy szemet egy korty vízzel.
Abban a reményben fekszek le, hogy hamarosan hatni fog. De még nem tudok aludni, hiába fordulok egyik oldalamról a másikra. A fal felé fordulva rápillantok a polaroid fényképekre, melyek dekorációként díszítik a falt és amik közül sok cserélődött már, mindössze pár családi fotó van, amiket sose cseréltem le. Egy darabig némán nézegetem őket. Az egyiken mindannyian rajta vagyunk: én, anya, Jo, Nicole és… Apa. Jo még nagyon kicsi rajta, így tudom, hogy ez még a régi házunkban készült, Washingtonban, amikor még tényleg egy család voltunk és látszólag ez rendben is volt. Halványan még emlékszek a szüleim veszekedéseire, amiktől próbáltam mind magamat, mind a húgaimat megkímélni. Újra a mobilomért nyúlok és felhívok valakit, aki ironikus módon az első tárcsázási lehetőségként van elmentve.
Kicsengeni kicseng, de aztán az ismerős hangposta szólal meg. Biztosan az új „barátnőjével”, avagy „az új családjával” tölti az estét. Hinni akarom, hogy nem ettől a gondolattól, hanem a fejfájástól könnyezik hirtelen a szemem.
– Szia, apa! Én vagyok az. Anja. Tudod, a legidősebb lányod. Vagy a legidősebb gyermeked – kezdek bele, mikor meghallom, hogy a sípszó után hagyhatok üzenetet. Igaz, ez nem rendes kommunikáció és kitudja mikor fogja meghallgatni, ha egyáltalán meghallgatja, de… Egyszerűen csak úgy érzem, hogy el kell mondanom mit érzek most, még ha csak egy nyamvadt hangpostának is. – Nemrég beszéltem anyával. Úgy hangzott megint mérges rád valamiért, de ez gondolom nem újdonság. Próbáltam beszélni Joval, de rám rakta a telefont, tudod nehéz vele mostanában akár egy mondatot is értelmesen kommunikálni. Aztán Nicole-t is kerestem már ez ügyben, de… Hát Nicole az Nicole. Ő egy külön eset, mondjuk ez sem új dolog. Azért… Csak azért akartalak hívni, hogy tájékoztassalak mi van velünk. Megkérdezném mi van veled, de ezt már a bulvárból tudom. Szóval… Na szóval úgy gondolom, hogy csinálhatnánk valamit közösen. Még Nicole és Jo és anya is ott lehetne. Mint régen, emlékszel? – vetem fel az ötletet, reménykedve, hogy nem hangzik totálisan hülyeségnek, hogy talán megfontolja a gondolatot. – Gondold át és ha megnézted belefér-e az életedbe, majd hívj vissza… Ne, ne hívj vissza – jut eszembe újra, hogy már nem csak én, a húgaim (és anyum) van neki, mint fontos emberek. Illetve, hogy az én apám szintén nagyon elfoglalt munka kapcsán. – Mire visszahívnál én már valószínűleg éppen Mark Schneider irodájában fogok valami papírmunkát végezni. Úgyhogy talán az lesz a legjobb, hogy ha az ő módszerét követve küldesz egy emailt vagy egy szerződést, hogy melyik hétvégét is áldozzuk be kollektívan valami családi programra és hogyan. De esetleg egy üzenet is elfogadható lenne az intézkedési protokoll szerint, azt hiszem.
Az utolsó mondatokat kissé dühösen, sértetten és talán még gúnyosan is kiejtve. Elbúcsúzni meg elfelejtek, bár már késő ezen gondolkodni, ha minden igaz már ott van a rögzítőjén az üzenetet. A mobilomat az éjjeliszekrényemre teszem, aztán befordulok a fal felé. Újra a polaroidokat nézegetem, egyik kezemmel egyesével megérintve a képeket: a közös családi fotó; egy közös kép apuval; egy közös anyuval és egy, amin csak én, Jo és Nicole vagyunk rajta. Közben a másik kézfejemmel megtörlöm a szemeimet. Buta könnyek…
Egészen addig nézegetem a fotókat és gondolkozok a családomon. Hiszek abban, hogy a többieknek nincsen igazuk, igenis a nézeteltéréseinket rendezni tudjuk és működhetünk majd egy családként. Egy nap.
Ezzel a gondolattal alszok el.

"Fere libenter homines id quod volunt credunt. - Men generally believe what they want to."