A legtöbbek első benyomása Markról a "pénzes seggfej"  és a "kapuzárási pánik" körül forog, és nem is járnak tán olyan messze a valóságtól. Igazi hétpróbás, sunyi dög, "ördög ügyvédje", az, akiről az ügyvédek meg a lelkük hiányáról való viccek szólnak. Nem igazán érdekli, hogy az, akit épp véd, "ártatlan"-e, hogy miféle sötét ügyletei vannak – szerinte egy ártatlanul megvádolt kertvárosi anyukát bárki fel tud mentetni. Na de egy hírhedten rossz arcokkal mászkáló, bevallott bevételéhez képest gyanúsan sokat költő playboyt, akinek az arca ki van plakátolva minden második bulvároldalon, hemzseg a botrányoktól a múltja? Na, az már ügyvédnek való feladat.
Amíg fizetik, nem érdekli.
Átélte a mindenkinek szükséges fázist, a bukásokat a középiskolában, a bulizást az egyetemen, aztán a házas-családos élet örömeit a huszas évei végén, harmincas évei alatt. Köszönte, elege volt belőle; nem arról van szó, amit a legtöbben gondolnak, hogy a lányaira csak szép biodíszletként gondolna, akik jól mutatnak mellette a fotón, mikor családi vállalkozásként hirdetik a cégüket – jó marketingfogás, az emberek szeretik azt, aminek "történelme" van –, nem. Szereti őket, de nem érzi úgy, hogy az apaság neki való foglalatoskodás volna. Soha nem is gondolta. Tudja, hogy önző, de másokkal szemben nem akarja tagadni a tényt, hogy sokszor előrébb helyezi a saját szükségleteit annál, mint amit a társadalom elvárna egy családtól, és így legalább csak mérsékelten tipor mindenki lelkébe.
Pontosan jól tudja, hogyan használja ki azt, amije van – mind a külsejét, mind pedig a behízelgő, simlis szavakat, amiket olyan jól begyakorolt már, hogy néha már maga sem tudja, mennyi színjáték, és mennyi a valódi ő. Nem szereti felfedni a titkait, a valódi titkait, a belső énjét, mert túl nagy kutyák között játszik ahhoz, hogy ilyesféle támadási pontot adhasson.
Igényes (avagy kényes) a külsejére, a hajára, a jóminőségű, drága ruhákra, a külcsínre, és a "legénylakására", ahol tökélyre fejlesztette a személytelenséget. Mint egy IKEA-próbaszoba.

Az önkormányzati hivatal alsó szintjén parkolok le, a privát parkolóban; eleget jártam már itt ahhoz, hogy ne merüljenek fel különösebb kérdések. A lifthez tartozó kódot is ismerem, ami felvisz az emeletre, és így nem kell a kampányidőszakban megsokszorozódott újságírói jelenléten átvergődni magam.
A lift egyik fala tükör. Eszembe jut, hogy vajon a polgármester szereti-e nézegetni magát reggelente ennyire, vagy mondjuk a PR-felelős szokta itt csekkolni a titkárnők hátsóját. Mindent megtesz, hogy címlap-pozitív legyen, ám így is fájdalmasan középszerű, és a legtöbb titkárnő még akkor sem hajlandó vele kapcsolatba bonyolódni, ha ígér nekik valamit. Gondolom.
Megigazítom a vörös nyakkendőmet, mielőtt kilépnék az ajtón. Teljes Windsor-csomó. A vörös agresszív szín, a sötétkék öltöny kiemeli ezt, de nem látok problémát azzal, hogy agresszív legyek, legalábbis ami ezen témákat érinti. Már rég nem vagyok gyakornok, akinek a háttérbe kellene húzódnia, és az aktákat tologatnia; pont mint a liftben, felfelé haladok. Csak idő kérdése, hogy a cég igazgatói posztja hivatalosan is rám várjon; Hallék cége volt, az apja amolyan old money családból származik, de Hall mindig is csapnivaló ügyvéd volt, és még csapnivalóbb üzletember. A pénz költése elég jól ment neki, úgyhogy szívesen adta át nekem a helyét, hogy ő költse, amit akart – gyerekes dolgok, autók, amiket New Yorkban úgysem tud kihasználni, hajó, amit nem tud vezetni –, én pedig felkaroltam a maradékot, amiből lassan többség lesz. Az apja engem preferál; ez nem kérdés. Arra is rávettem, hogy a nevem bekerüljön a cég nevébe.
Hall a legjobb barátom, de tényleg, igazán borzalmas ügyvéd.
– Mr. Schneider! – a titkárnő ragyogó mosollyal köszönt. Nem a küllemért tartják, bár nem csúnya; mégis rangidős. Érti a dolgát, és ami a legfőbb az ajtó másik oldalán álló számára: lojális és diszkrét. Latin származású lehet, a nevemet egy kissé úgy ejti, mint a bejárónőm – esznájder –, csak finomabban. – Már várják. A folyosó végén balra! A szokásos kávét hozhatom?
Úgy kérdi, mintha valóban úgy hozná, ám amint bólintok, a vele szemben lévő, jóval kisebb asztalnál ülő lány áll fel, és elvonul a másik irányba.
A folyosó végi ajtó résnyire nyitva van, úgyhogy belököm. A tárgyalótelemben lévők nagy része sietség nélkül pillant rám, mintha nem vártak volna. Az egyetlen, aki hirtelen akkorát sóhajt, mintha órák óta bent tartotta volna a levegőt, nem is bír tovább a tömör mahagóniasztal mellett ülni, a bőrszék recsegésével kísérve pattan fel.
– Hol a fenében voltál?
– Neked is jó reggelt, Alexander. Influenzás lettél? Elég sápadt vagy.
A financiális ügyek bizottságának elnöke ha tudott volna, öl a tekintetével. Szerencsére nem tudott; és valószínűleg, elnézve a méret- és erőnlétbéli különbségeinket, máshogy sem tud. Ezt felismerve húzott elő egy monogrammos – Downton Abbey szökevény – zsebkendőt, hogy letörölje a halántékján csillogó izzadtságot. – Ez most komoly ügy, Schneider.
– Ha nem így lenne, mérges volnék, amiért iderángattatok.
– Te lennél mérges? – morogta Martin Brown, városunk bűnügyi főigazgatója, aki láthatóan rangjához nem méltó módon rúgott be tegnap (pontosabban ma hajnalban) azon a gálán. Nem csodálom. Aranyra festett testű modellek szolgálták fel az italokat, ő pedig volt olyan ostoba, hogy ragaszkodott a feleségéhez. Kíváncsi lennék, meddig. Félreértés ne essék, nincs a hűséggel gond, ha az ember szerelmes abba, akihez hűséges; a gond az, hogy Brown feleségénél még egy tál kagylóleves is érdekesebb.
Megejtek felé egy vigyort, az aktatáskámat leteszem a földre, aztán helyet foglalok az asztalnál. Egy másik városi tanácsos, Espinoza (választási bizottság) a kávéját kevergetve biccent felém, de szokásához híven nem szól. Ezt kedvelem benne a legjobban.
– Szerencsére okkal lettetek idecsődítve – szólalt meg a teremben tartózkodó női kettős egyike; a másik, meglepően fiatal, de érdektelen kinézetű szorgosan írogatott valamit egy stóc papírra. Azt hiszem, számolt. A másik nő, bár majdnem kétszer idősebb volt, vonzotta a tekintetet. Nem feltétlenül a küllemével; igazából kifejezetten férfias, markáns vonásai voltak, erős állkapcsa, és egymagas volt velem, még magassarkú nélkül is. Volt valami a jeges kék tekintetében, ami vonzotta az embert; abban, amilyen egyenesen és tisztán, de erőteljesen kifejezi magát, ahogy lépdel. Mikor először találkoztam Rachel Gibsonnal, a New York Városi Tanács vizsgálati osztály vezetőjével,  akkor is ez volt a benyomásom; kockázatvállaló puma.
Nem tévedtem.
– Igen... Igen. Sok megbeszélnivalónk akad – bólintott Alexander, és visszaült a helyére.
– És mégis...
– Az IU szaglászik. És hadd ne mondjam, hogy ez... – ennél a pontnál Rachel átvetette egymáson a lábait, és hagyta, hogy a kintről beáradó fény jótékonyan elrejtse arcának túlzott éleit – nem áll az érdekünkben.
– Megint felmerült Hewson neve – közölte Brown, az orrnyergét dörzsölve. A szemét se nyitotta ki, de így is tudtam, hogy véreres. Félredugni nem akar, de kokain jöhet. Mintapéldány. – A lánya bejött a központba...
– Az a lánya, aki kölyök volt az incidenskor? – emelkedik meg a szemöldököm. Akkoriban még nem dolgoztam itt, nem dolgoztam velük, és ha itt lettem volna, nagyon, nagyon erősen érvelek az ellen, amire készültek. De a múlt már csak ilyen, hogy nem szólhatsz rá a kutyára, amiért a szőnyegre csinált; fel kell takarítanod a szart, és kész. És pont ez volt a feladatom.
– Szerintem tud valamit. Csak úgy felbukkant, és West után kérdezősködött...
– Ha tudott volna valamit, már akkor elmondta volna, és most nem lennénk itt. Abban az ügyben már született döntés. Megvan a tettes.
– Tudom, de akkor is tennünk kell valamit.
– Ebben egyetértek.
Összevont szemöldökkel dőltem hátra a kényelmes székben, úgy figyeltem, hogy rángatózik Alexander szemének sarka. Idegesítő egy tikk. Nem is értem, hogy lett belőle politikus. – Ugye nem arra céloztok, hogy meg akartok szabadulni tőle?
Sok dolgot lenyelek. Ezt nem.
– Persze, hogy nem, te ősember! – tolta el magát az ablaktól Rachel, hogy végre leereszkedjen közénk, porhüvelyek közé. – Már nem élünk azokkal a módszerekkel; akkor is csak Lancmann ötlete volt...
– És ha jól emlékszem, meg is vádolták érte. Felmentették. Úgyhogy az ügye tiszta.
– Ha nem lenne így, nem kerülhetett volna be az állami tanácsba. Édes, nagyon szép a hangod, de mi lenne, ha egy kicsit hagynád pihenni, hm? És végigmondani, amit akarok? – Vigyorogva bólintok. – Helyes. Szóval, a módszert elvetjük, Lancmann pedig már nincs itt. De az efféle hibák ránk vetnek rossz fényt, és ami még rosszabb, hozzánk vezetnek. Úgyhogy megoldást kell találnunk.
Alexander idegesen felsóhajtott, és a poharáért nyúlt, hogy megpróbálja vízbe fojtani magát, ám az már rég kiürült, a kancsót pedig nem érte el ülve. – Ha ez kiderül...Ha kiderül, hogy együtt működtünk egy kábítószer-kereskedővel...
– Akkor mi lesz? – fordulok felé könnyedén a forgószékkel. Az asztalra könyökölök, összekulcsolom a kezeim. Az órám számlapján megcsillan a fény, és egyenesen a szürke egérlány fejére villan, de egy morcos pillantáson túl nem kapok mást tőle. – Mindössze annyi történt, hogy a bűnügyi igazgató meg néhány tanácsos finoman közbeavatkozott, és nem hagyta, hogy a piaci erők diktáljanak. Persze, a kapitalizmus kissé másról szól, és ez inkább munkáspárti politikai lépés, de a drogok nem épp a városunk arcának politikai véleményét képviselik. Hacsak nem tudjuk rávenni az ország minden negyedik lakóját, hogy ne nyomja tele a pofáját ezzel a szarral, akkor a legjobb, amit elérhetünk, az a rend. Nem pancsolt mókolások, amiktől pszichotikus vadállatokká lesznek az emberek, és késsel rontanak rá a másikra, vagy amitől tömegesen halnak a sikátorban.
Mindössze annyi történt, hogy letartóztattátok a legtöbb drogbárót, mert Igorov cucca jóval kevesebb túladagolást eredményezett. Minden egyéb lépés rossz drogpolitika lett volna.
– Imádom, hogy az egészből azt hozod ki, mi vagyunk a jófiúk – somolygott Rachel sejtelmesen. Brown megfejthetetlen pillantást vetett rám. Azt hiszem, ők ketten dugtak, mármint, Brown egész lojalitásos baromsága ellenére. Vagy ha még nem, akkor fognak.
– Mert te talán a másik oldalra helyeznéd magad?
– Ugyan, dehogy. Édes szürkeség, ölelj magadhoz!
– A lényeg továbbra is az, hogy tennünk kell valamit. Habár a polgármesterrel és talán még a kormányzóval is meg tudjuk etetni, amit most olyan meggyőzően elmondtál, Schneider, ha a West meg Seeley féle igazságharcosok megneszelik a valóságot, ők nem hivatalos úton fogják ezt csinálni. A publikum elé viszik. Ebben a mai világban, ami tele van... Instagrammal, meg reddittel, meg Tumble-vel...
– Az Tumblr. És mióta a yahoo megvette, eléggé elpártoltak tőle az emberek. – Érzem a rám meredő tekinteteket, és megvonom a vállam. – Lányaim vannak.
Brown még mindig rám mered, mikor folytatja: – Szóval ebben a környezetben... Nem engedhetjük meg, hogy a publikum a saját verzióját alakítsa ki.
– Így van – bólogat Alexander. Jobban belegondolva, azokra a műanyag bólogató fejű kutyákra emlékeztet a családos emberek autójának kalaptartóján. – Ha egyszer vasvillát ragadtak, mert azt gondolják, hogy a tanácsosaik azért kapják meg a széküket, mert hagyták, hogy kivételezett drogbárók tisztogassák a konkurenciát az utcán, meg hogy az ő szerük sokkalta addiktívabb, mint a heroin...
– Már megint túlparázod, Charles.
Megdörzsölöm az államat, és mindegy, milyen korai órán ébresztettek a megbeszélés végett, nem serceg a kezem alatt borosta. – Azt hiszem, paranoid barátunknak igaza van. Kivételesen. Na, nem azért, mert hirtelen majd a nép felkel, és megrohamozza az épületeinket. Körülnéztél már az országban? Ha az elnökünk mindezen szarságot le tudja nyomni a torkukon, és néhány tüntetésen kívül nem járja több, akkor nem pont ezen fognak fennakadni. De a kormányzati hivatal tele van olyan beszarikkal, mint Alexander... És ők már kipaterolhatnak titeket a kényelmes székeitekből, amit már épp bejárattatok volna.
– Mi ez az elidegenítés, Schneider? A mi székeinkből?
– Miért? Én talán itt voltam, mikor ezek történtek? – vigyorgom rá. – Amikor ti képesek voltatok felbérelni egy bérgyilkost, hogy kinyírjon egy nyomozót, aki pont az említett bérgyilkos után járt, majd felbéreltetek egy másikat, hogy ölje meg az előzőt... Én Washingtonban éltem, köszönöm szépen.
Még mindig vigyorgom, és nem halt el a csendes utálat, mikor kopognak az ajtón, és belép rajta a kint látott lány, hogy hozzon egy kávét nekem. Udvarias mosollyal nézek utána meg a ceruzaszoknyája után.
– Lubek nem lépett le.
Brown bejelentése minden bizonnyal egetrengetőnek volt szánva. Én csak magam elé vonom a kávézós tálcát, és két kockacukrot dobok a kávémba. – Hm?
– Itt van. A városban. És most már más szarokért is körözik... Ha az IU lesz olyan gyökér, és a néhány nyomozónak elcsepegtetett utasítás ellenére elkapják, lehet, hogy megpróbál vádalkut kötni. Aminek mi isszuk meg a levét.
Ti, gondolom vidáman, ahogy kevergetem a feketét, a kis kanál újra meg újra a csésze széléhez koccan. Ti isszátok meg. Ennek teljes nyugalmával a lelkemben kortyolok bele a kávéba, mielőtt kissé eltolnám magamtól. – Nos. Akkor úgy kell intézni, hogy legálisan ne lehessen opciója vádalkura.
– Ezért vagy itt te.
– Tudom.
Szart takarítani.

* * *

Már a liftben meglazítom a nyakkendőmet, aztán az enyhén eltorzult tükörképemre nézek a rozsdamentes acél oldalfalon. Remélem, hogy csak a nem megfelelő fény miatt tűnik ilyen karikásnak a szemem. Mint egy vénember.
Halk csilingeléssel nyílik az ajtó, és kiléphetek a lakásomhoz vezető folyosóhoz. Ahhoz képest, hogy ezen a szinten mindössze három található, indokolatlanul hosszúra nyúlt az előtér.
Ahogy megpillantom az ajtóm előtt szobrozó nőt, hirtelen mégis túl kicsinek tűnik. Gyerekes ösztön, de legszívesebben sarkon fordulnék, hogy visszameneküljek a liftbe. Pedig még csak nem is a nem-egészen-ex-nejem az.
– Te mit keresel itt? – szólítom meg színtelen, de nem túl kedves vagy lelkes hangon.
Rám néz. Nincs most rajta annyi smink, mint szokott, a szája is egészen eltűnik az arcában, de még mindig szép, amolyan klasszikus értelemben. Ahogy egy színésznőhöz illik is.
– Neked is szép estét, Mark.
– Helló. Mit keresel itt? – ismétlem meg a kérdést türelmetlenebbül. A lakásomat nyitó kártya már a kezemben van, de még nincs ingerem kinyitni. Az kábé invitálást jelentene, ahhoz meg nincs kedvem. Akkor pedig pláne nem, mikor észreveszem azt, amit először csak a bő kabát számlájára írtam. – És az mi?
– Egy csecsemő. Azt hittem, láttál már ilyet.
Ahogy oda van szorítva a testéhez azzal a kendővel, hirtelen eszembe jutnak a dokumentumfilmek az afrikai meg indiai nőkről, akik néha kettőt hármat is így kötöttek magukra, hogy a kezük szabad legyen a vízhordáshoz. Azt hiszem, Coralie esetében ez inkább valami trend követése lehet, nem a funkcióé.
– Igen, láttam – hunyorgom rá. Szokatlanul nyugodt. Szinte már fáradt. – De mit keres itt? Veled?
Sóhajt egyet, és leveszi a fél arcát eltakaró napszemüveget. Bár majdnem húsz évvel fiatalabb nálam, azt hiszem pont idén töltötte a huszonnyolcat, a szeme alatti karikák, amiket még az alapozó sem tudott elfedni (vagy nem is próbált) hirtelen idősebbnek láttatják nálam. – Megbeszélhetjük bent?
Nem, hangzana az őszinte válaszom. De félek, hogy meglátja itt valaki, és azt hiszi, hogy közöm van hozzá. Pontosabban, nyilván volt közöm, de...
Valami motoszkál az agyam hátsó szegletében, de még nem körvonalazódott. – Hogyne – hallatszik végül a valódi válasz. Lehúzom a kártyát a digitális záron, kigyullad az apró zöld led, és hallani, ahogy a vaskos ajtó zárjai engednek.
Én megyek előre, hogy felkapcsoljam a lámpát, bár a közvetlen az előszoba mellett lévő konyha pult feletti részén végigfutó ledfények mozgásérzékelősek. Ahogy felvillannak a fények, az ajtót pedig becsukom Coralie mögött, hirtelen körmök kopogása szalad végig a parkettán.
– Neked mióta van kutyád?
Már az öltönyömet veszem le, mikor Gordo lustán, nyújtózkodva megindul felém, mint egy macska; a szemei még álmosak, de a farka jobbra-balra jár, mint egy propeller. – Vettem új kanapét – magyarázom, ahogy lehajolok, hogy megsimogassam Gordo füle tövét. Coralie láthatóan nem érzékeli az összefüggést. – A prospektusban azon a kanapén feküdt egy ilyen kutya. Jól nézett ki.
A nő az asztalra néz, ahol most is ott fekszik a bútorkatalógus, címlapján egy Gordo-hoz végtelenül hasonlító Goldennel. – Ezt nem mondod komolyan, ugye?
Ahogy végignézek rajta, miközben a konyhába sétálok, meg a gyerekén, aki nyilván nem volt betervezve – nagyon alaposan kifejtette nekem a véleményét a karrierista álláspontjáról, amibe nem fért bele egy gyerek –, úgy érzem, nem Ő az, akitől tanácsot kérnék alapos megfontolású döntések terén.
– Kérsz valamit inni?
– Van uborkaleved? – Hogy a viharba ne lenne! – Jó, akkor bármilyen gyümölcslevet.
– És cserébe elmondod végre, miért vagy itt?
Nem válaszol rögtön. Megvárja, hogy a nappaliba vigyem neki a gyümölcslevét, mialatt ő már a kanapémra fektette a... gyereket. Így, kicsomagolva, tényleg hasonlít egy csecsemőre. Talán hat-hét hónapos lehet. Vagy... egy éves. Nem tudom, ebben, a becslésben, mindig rossz voltam. – Nézd, tarthatnék nagy hegyi beszédet a hibákról meg az elfogadásról, a bajba jutottak megsegítéséről, és hogy miért is így alakult... De kábé hetvenkét órája nem aludtam. Folyton ordít.
– Igen, a gyerekek hajlamosak rá. – És én már megszenvedtem a magam részét, többször is.
– A tiéd. – Úgy mondja ezt, mintha épp valami ajándékot készülne átnyújtani nekem, de a kezében nincs semmi. Úgyhogy nem nagyon értem, amíg rá nem mutat a kölyökre.
– Nekem nem kell – bukik ki belőlem a válasz.
– Hát, pedig nincs más választásod. Mert a tiéd.
Szürreális élmény azzal találkozni, hogy a nő, akivel többé kevésbé kavartál egy darabig, hirtelen eléd állít egy gyerekkel. Legalábbis, akkor az, ha már nem forrófejű egyetemista vagy, mint voltam én, amikor a nem-egészen-ex-nejem elém állított azzal, hogy terhes. Akkoriban még nem azt mondtam, hogy "nekem nem kell". De akkoriban nem is kellett felkelnem az éjszaka közepén hugyozni.
Szótlanul meredek rá egy darabig, próbálom feldolgozni, amit mondott, majd megfejteni, hogy tulajdonképpen mit is ért ez alatt. Aztán elvigyorodom, mintha valami jó viccet mondott volna. – Oké, ezt nem egészen értem.
Coralie nagyot sóhajt, és leül a gyerek mellé a kanapémra, a hófehér Fabio kanapémra. Kilencezer dollár volt. – Ahhoz képest, hogy több gyereked is van, elég nehezen fogod fel...
– Felfogtam. Csak nem értem, mit akarsz ezzel az információval. – Az agyam, ami eddig a pillanatig leállni tűnt, most hirtelen teljes erejével zakatolni kezdett, és teszek egy lépést hátra. – Figyelj, én nagyon világosan megmondtam, hogy mit akarok ettől, itt, kettőnk között, megbeszéltük, hogy ez semmi komoly, és nem tudom, hogy ezzel mi a célod, de...
– Nem akarlak rávenni, hogy elvegyél, te vakbarom!
– ... Nem?
– Vettél egy kutyát, mert a prospektusban ott ült a kanapén... Naná, hogy nem!
Oké. Ez jó. Ez már majdnem megnyugtató. De továbbra sem tudom, hogy mit akar. A válaszra várva tárom szét a karomat.
– Csak néhány hónapra szeretném itt hagyni.
– ... Aha.
Hogy mi?
Kínomban megint csak vigyorogni tudok. Tudtam, hogy Coralie nem a legélesebb kés a fiókban, nem is azért kedveltem (bár egyébként butának sem hívnám, akkor egynél többször nem tudtam volna elviselni), de azt hiszem, lehet, hogy a "kötöttségek nélküli kapcsolat" fogalmát mégsem értette meg eléggé. – Figyelj – köszörülöm meg a torkom. – Ha pénz kell...
– Nem kell a szaros pénzed!
– Akkor mégis micsoda?!
Frusztráltan felsóhajt, mintha ebben a beszélgetésben nem épp én lennék az, aki le van támadva egy teljesen szürreális és érthetetlen helyzettel; mintha nem Én lennék az, aki csak akar, de nem mondja meg, hogy mit. Tipikus nő. Ráadásul, ismerve a fiatal anyukák hormonhelyzetét, ez csak rosszabb lesz.
– Oké, egyszer mondom el. Kaptam egy szerepet, egy egészen nagynak tűnő filmben.
– Fantasztikus – jegyzem meg szárazon.
– A negativitásod nem hat ki rám. A gond viszont az, hogy nem itt játszódik; a jövőben, tudod, olyan utopisztikus, ahol a föld meghalt...
– Az disztópia.
– Tökmindegy. A lényeg, hogy kábé öt hónapra fogok elmenni forgatni Marokkóba. És nyilván nem vihetem magammal... Egyébként a neve Connor... És itt jössz te a képbe.
– Még mindig nem értem, hogyan. Azt mégsem képzelheted, hogy itt hagyod, ugye?
Erre képtelen vagyok nem felnevetni.
– De, pontosan ez fog történni. Te pedig gondoskodni fogsz róla.
– Drága, lehet, hogy ez a hetvenkét órás alvásmegvonás kicsit összekutyulta a szálakat, ott bent – mutatok a saját halántékomra – , de a szívességkérés nem így működik. Ezt követelőzésnek hívják.
– Nem is szívességet kérek. Az tőled aztán nem kell. Ez egy alku.
Az egyik szemöldököm megemelkedik. – És mégis miféle?
– Elég egyszerű – vonja meg a vállát, ahogy megigazítja a cumit a gyerek – Connor – szájában. – Ha önként és dalolva vállalod, hogy vigyázol rá ebben a pár hónapban, amint visszatérek, nem kell többé látnod, sem őt, sem engem. Mármint, ezt a filmet bűn lenne kihagyni, de... az ajtódban nem fogok ácsorogni. Nem rontom el ezt a csodálatos agglegény életedet egy gyerekkel, nem kérek gyerektartást, nem kell senkinek sem tudnia tőlem, hogy a tiéd. Békén hagylak, és kész.
Ez a vonal egészen tetszett. De a fontos dolgok úgyis a másik lehetőségben bújtak meg. – És ha nemet mondok?
Hátradől a kanapén, és megsimogatja Gordo fejét, aki szeretetéhesen tette a combjára azt. – Akkor az apám megtudja, hogy tőled van.
Ismét elvigyorodom. Ám ez nem a győztes vigyor; nem. Ez az, amikor elismerem a másik sarokba szorítási módszerét. Szóval elmondja az apjának; az apjának, Marshall Dermot-nak. A városi tanács elnökének.
– Nyilván ismered az apámat – sóhajtott, abban a biztos tudatban, hogy megfogott. Ismertem hát; miatta találkoztunk. – Mondhatjuk, hogy elég háklis a lányára... Meg arra, ha valaki felcsinálja, aztán nem törődik a gyerekével. Azt hiszem, elég biztosra mondhatom, hogy nem állna távol tőle meg a temperamentumától, hogy elintézze, soha de soha ne lehess kerületi ügyész? És mintha az lenne az álmod, nem?
Érzem, hogy összeszorul az állkapcsom. Vannak a hozzá hasonló nők; szépek, csinosak, bájosak, ha azok akarnak lenni, és bár tényleg fogalmuk sincs, mi az a deriválás vagy mit jelent a RICO törvény, de tudják, hogy mikor mivel lehet megfogni a másikat. Tudják, hol lapulnak az érdekeik, és nem félnek kihasználni.
Leolvad a mosolya, és előre dől. Én már a nappali másik oldalán lévő asztalnak támaszkodom a csípőmmel, az állam újra meg újra megfeszül, ahogy ökölbe szorított kezem is, melyet a kerezstbe font karjaimmal takarok el.
– Ez az én álmom, Mark. És ne hidd, hogy kevesebbet vagyok hajlandó megtenni érte, mint te. Nem sokat kérek az életedből, összesen pár hónapot; törődj vele, legyen biztonságban, egészségben, és ennyi. Utána el is felejtjük egymást.
Ellököm magam az asztaltól, és a könyvespolchoz sétálok, a beépített italhűtőhöz; bár igazából nincs humorom hozzá, a whiskyt mégis pohárba töltöm, mielőtt egyben lehúznám az egészet, aztán még egyet. Kellemesen égeti a gyomrom. Még mindig a pohárral játszom a kezemben, mikor megkérdezem: – És mi a garancia arra, hogy nem hazudsz? Hogy nem jön valami más, ami miatt megint rám akarod lőcsölni?
– Az adott szavam? Az emberi méltóságom?
– Szerintem írjunk szerződést.
Felnevet, őszintén, mert azt hiszi, viccelek. Amint rájön, hogy nem így van, lehervad a vigyor az arcáról.