Sokkal érettebb, előrehaladottabb a koránál, teljesen más az értékrendje, mint a legtöbb egyetemistának. Nem érdeklik a lerészegedős, hajnalig tartó bulik és nem koslat egyetlen srác után sem. Roppant céltudatos, hisz abban, hogy a kemény munka idővel ténylegesen meghozza gyümölcsét, ezért sosem rest küzdeni.
Koránkelő típus, abszolút az a fajta, akit kivet az ágy és aki képtelen csak úgy heverészni órákon át és semmit sem csinálni. Nem utál jobban mást, mint elfecsérelni az idejét, ezért mindig keres magának valami tennivalót, ha pedig a saját háza táján nem tud már mit sepregetni, akkor megy és a legidősebb testvér jogán pesztrálja a húgát, de néha még az apját is.
Szentül hiszi, hogy nélküle a családja teljesen szétcsúszna, ezért mindent magára vállal. Köszönetet nem fogad el, de ha csak rövid pillanatra is azt érzi, hogy minimálisan is mellőzik őt, abban a minutumban puffogni kezd magában és már írja is a képzeletbeli listáját, miszerint mennyi mindent tett már meg a családjáért.
Felelősnek érzi magát jóformán mindenért, ezért igyekszik mindent a kezében tartani - néha még azt is, ami egyáltalán nem az ő dolga lenne -, mindennel tisztában lenni. Tulajdonképpen ez egyfajta biztonságérzetet ad a számára, ha azt érzi, hogy az ő kezében a gyeplő és ő irányítja a sorsát.
Párszor már a fejéhez vágták, hogy ideje lenne úgy viselkednie, mint egy "normális" huszonévesnek és kicsit nem ártana elengednie magát, mert mintha mindig, mindenen be lenne feszülve. Habár eléggé fel van vágva a nyelve és észért sem kell a szomszédba mennie, ezek miatt is túl komolynak titulálják szegény lányt. Ezen felül szereti a szervezettséget, de annyira, hogy a spontán dolgok kisebb pánikrohamot idéznek elő nála. A fásult, karót nyelt jelzők is ismerősek a számára, de szerinte ő nem ennyire klinikai eset, mindössze csak ragaszkodik az elveihez, szabályaihoz.
És egyébként köszöni szépen, de nagyon jól el van a saját kis komfortzónájában, úgyhogy nem kell őt egy megmentésre szorúló kislányként kezelni. Ő egy komoly, felnőtt nő, néha kicsit sok és ráadásul magas elvárással, de mindezektől még egy nagyon is szerethető, gondoskodó egyén, aki mindig másokat helyez maga elé.
Mondjuk ezen a téren fejlődhetne és néha lehetne kicsit önzőbb. És talán az se lenne rossz, ha valaki kilökné őt abból az előbb említett komfortzónából... még a végén megtudnánk, hogy mikre is képes valójában ez a szőkeség.

Az ölemben heverő könyv lapjain fekvő betűk egyre jobban összemosódtak, ahogy telt az idő. Hiába pislogtam többet és próbáltam minden erőmmel a paragrafusokra koncentrálni, újra és újra kudarcot vallottam. Ez pedig nem vallott rám. Nekem soha nem volt gondom a tanulással, a házi feladatokkal, sőt, néha még egészen üdítőnek találtam őket. Éppen ezért nem tudtam mire vélni a mostani állapotomat és azt, hogy ennyire szenvedősen teljen el a tanulásra szánt idő. Főleg most, amikor a legnehezebb vizsgáim egyike előtt álltam, amelyet ha elszúrok, akkor akár búcsút is inthetek a diplomámnak, a jövőbeli céljaimnak, a több pontból álló karriertervemről meg már ne is beszéljünk. A végén majd én is egy Starbucks-ban kötök ki és egész álló nap csak kávét főzök idegeneknek. Felemelő érzés lenne. Vagy inkább mégsem.
Még mielőtt túlzottan elmérgesedtek volna a kétes jövőmet illető gondolataim, félreraktam a könyvet és mindenféle energikusságot mellőzve felálltam az íróasztalomtól, hogy az ablakhoz sétálva kinyithassam azt. Abban bíztam ugyanis, hogy a kintről bekúszó hűvős levegő valamiképp felfrissíti majd az egész lényemet. Ám mindeközben egy miniatűr gondolatfoszlány tekintett elő az eszem egy eldugott kis részéről és olyan érzéseket, ábrándokat ébresztett bennem, amelyek ezelőtt soha meg sem fordultak még a fejemben.
Én mindig is nagy karrierre vágytam, nagy pályát akartam befutni, nyomot hagyni és erőmtől függően, amennyire csak lehetséges volt: jobbá akartam tenni a világot. Ennél kevesebbel aligha értem volna be. Ezt bizonyította az is, hogy már gyerekként is igen nagyratörő álmaim voltak. Míg a többi lány hercegnő akart lenni, addig én férj nélküli - ezt valamiért mindig nagyon hangsúlyosan kiemeltem - királynő. Nem holmi lány, aki a trónra várt és a szülei házasították volna ki. Hanem az elsőszámú nő akartam lenni, aki törvényeket hoz és irányítja az egész királyságot. A királynői rang volt számomra elfogadható cél, holmi kis hercegnőséggel nem értem volna be. Aztán ahogy nőttem és némileg realisztikusabb talajra tévedtem, érdekelni kezdett az orvoslás. De természetesen ebben az álomképben sem egy sima háziorvosi posztra pályáztam. Saját praxist vagy minimum főorvosi címet tudtam volna elképzelni magamnak, vagy mondjuk a rákkutatás terén akartam volna kiemelkedő sikereket elérni - ennél alacsonyabbra pedig nem helyeztem a lécet. Így most, mikor célegyenesbe érve, mindössze félévnyire voltam attól a pillanattól, hogy hivatalosan is jogász váljék belőlem, már rég a következő, megugorható szintnek kellett volna lebegnie a szemeim előtt. Viszont az a gondolatfoszlány, ami az előbb felötlött bennem, elbizonytalanított azzal kapcsolatban, amit eddig a jövőmről gondoltam. Mert mi van akkor, ha mégsem ez az én utam? Pedig ha valaki, akkor én aztán mindig is biztos voltam a dolgomban és ez volt az első alkalom, hogy meginogni látszottam.
És ez nem tetszett, mert ez nem én voltam.
Az előbb részletezett karrierálmok ugyanis hamar lecsüngtek nálam, s egyik sem tartott tovább egy-két hétnél. Az ügyvédi pálya azonban egészen tíz éves korom óta hatalmas fordulatszámon égett bennem és nem is vágytam másra, minthogy apa nyomdokaiba léphessek. Hogy olyan legyek, mint Ő. Ezért hajtottam és éjt nappallá téve tanultam végig a gimnáziumot, hogy aztán bekerüljek egy elit egyetemre és apa mellett lehessek gyakornok. Mert tőle akartam eltanulni a szakma minden apró kis csínját-bínját. De talán túl sokat láttam belőle... túl sok olyan fogást, amelyeket én legszívesebben messziről elkerülnék, hisz ellenkezett az összes elvemmel. És az, hogy szakmai szinten ennyire nem tudtam azonosulni apa értékrendjével, megijesztett. Kiskoromban ugyanis ő volt az én hősöm, aki a bűn ellen harcolt és egy jobb világot akart teremteni. Ma viszont... nem is tudtam, miként jellemezhettem volna.
Az mindig is világos volt számomra, hogy az ügyvédi pályán is magasra szerettem volna jutni. Ezen a téren nem akartam szakosodni, nem akartam mindössze csak egy terület kiemelt szakértőjévé válni. Bíró akartam lenni. De ahogy egyre jobban feltűnt, hogy ezen a téren is mennyire különböztünk apával, már ez a bírói poszt se tűnt olyan kecsegtetőnek. Tudtam, hogy személyes kapcsolódás miatt sohase vállalhattam volna olyan ügyet, amelyben apa is érintett lett volna, de visszatérő rémálmaim között szerepelt az, hogy bíróként képtelen voltam apa javára dönteni egy kényes ügyben. Aminek aztán véres következményei lettek.
Persze tudtam én, hogy az álmokat nem szabadott komolyan venni, hiszen azok pusztán a tudatalattink őrült kivetülései voltak, de valamilyen oknál fogva képtelen voltam szabadulni ettől az egy rémálomtól. Akárhányszor eszembe jutott - újonnan ráadásul minden alkalommal megtörtént, ahányszor csak kinyitottam egy jegyzetet vagy tankönyvet -, már éreztem is a kötél egyre erősebb szorítását a nyakamon, a vége pedig kivétel nélkül az lett, hogy levegőért kapkodtam, akárcsak egy eszelős. Tükörbe nézni is egyre nehezebben tudtam, mert nem értettem, mi is történik velem. Ha most feladnám ezt a pályát, akkor azzal egy életre szóló csalódást okoznék a szüleimnek és tulajdonképpen magamnak is, hisz sohasem voltam az a fajta, aki nem tudta befejezni azt, amit elkezdett. Ilyen bizonytalan meg végképp nem voltam soha életemben, ezért pedig szégyelltem is magam. Túl nagy bizonyítási vágy és megfelelési kényszer volt bennem mindig is ahhoz, hogy most egyszerűen visszavonulót fújjak. Nem tehettem meg.
Vonzott az ügyvédi pálya, így ügyvéd is leszek. Sikerrel veszem az akadályokat, ahogyan eddig is és befejezem az egyetemet. Mert nem adhatom fel. Még akkor sem, ha belül érzem, hogy valami nem stimmel. Egyetlen szerencsém van ebben a helyzetben, mégpedig az, hogy nem otthon lakom és a családom mit sem érzékel az őrlődéseimből. És bizony nem is fognak látni belőle semmit, ezt garantálom. Mert ha egyszer én szétcsúszok, akkor talán az egész családunk is odalesz. Ez pedig már olyan kockázat volt, amit nem vállalhattam be, éppen ezért ideje volt lenyelni a békát és haladni tovább a korábban kijelölt utamon, bzva abban, hogy idővel majd jobb lesz.
Hisz idővel jobbnak kell lennie, ugye?
Ugye.