- Egy ötödiket nem teszel mondjuk ide? – mikor megéreztem az öcsém ujjait, az enyhén elálló füleimen, amin egyébként még csak épphogy nem világított át a fény – vagy talán mégis, erre a kérdésre valószínűleg Jad tudna válaszolni, mert ebből a perverz kölyökből kinézem, hogy az egyik fétise a nagytestvérein fogást találni – enyhén szólva is felforrt az agyvizem.
- Neked nincs valami dolgod ma? – a kezemben tartott, apró zöld hajcsatot most már úgy fogtam, mint egy fegyvert és csak arra vártam, hogy használhassam, ha nem tűnik el időben az útból. Az idegesítő kistesók aranyosak úgy ötéves korukig, de az öcsém már testileg bőven elhagyta azt a bizonyos élettani határt, amíg még hajlandó voltam megtűrni a viselkedését. Maga a tény, hogy évek óta a hobbija undorító bugyikat venni nekem karácsonyra, és Priyával ennyire másak lettek… Nem tudom mit rontottak el a szüleim, de valószínűleg négy gyerek hatalmas teher volt nekik, emiatt a legkisebbre már nem maradt se idejük, se energiájuk. Ha jobban belegondoltam, szerintem a világ összes emberének nincs annyi lelkesedése a hülyeség iránt, mint Jaideenek, de ha ezt az orra alá dörgölném, ő azt is győzelemnek gondolná. Én pedig egy ilyen örömöt már csak azért sem vagyok hajlandó neki megadni, ó nem Én!
- Ha nem mész arrébb, akkor a seggedbe fogok csípni vele – egy határozott ütéssel majd némi lökdöséssel próbáltam magam előtt terelgetni a vihogó öcsémet, aki tovább szövegelt nekem arról, hogy a bátyánk lemondott valami programot, ezért áthívja majd mind a két barátnőjét és haza ne merjek jönni nyolcnál előbb. Állítása szerint Priyával és anyáékkal már megbeszélte a dolgot, de én észben tartottam, hogy majd jeleznem kell nekik a bejelentését, mert a végén még kellemetlen meglepetésben lesz részük. A saját lelki békém érdekében pedig azt tartottam a legjobb megoldásnak, ha egyáltalán nem kérdezem meg, hogy az öcsémnek miért van kettő barátnője és pontosan mit tervez csinálni velük, meg egyáltalán miért tudnak egymásról.

- Mehet még abból a tejszínhabból bőven – kedvesen próbáltam meg az egyetemi büfésünket instruálni arra, hogy esélye legyen elkészíteni a bátyám szája íze szerint a kávét. Mivel nem indokoltam neki, hogy pontosan kinek lesz az ital, meg tudtam érteni, hogy furcsán nézett rám. Egyrészt már valamennyire fejből tudta az órarendem, és hamar kitalálhatta a csuklómra ragadó gipszből, hogy ma dolgom volt a szobrászainkkal is, csak éppenséggel előbb elengedtem őket, mert fáradtak voltak és a portát éjszakára kinyitották nekik, hogy tudjanak haladni a kiállításra szánt darabjaikkal. A festményekkel valahogy mindig hamarabb megvoltak és bár én sem rajongtam annyira a szobrászatért, mert gyengék voltak hozzá a kezeim, muszáj volt egy-két vállalható darabot benyújtanom az évek során, amíg még az alapdiplomámért küzdöttem. Most a doktorin már nyilvánvalóan más a helyzet, de igyekeztem megértő lenni a saját tapasztalataim miatt is a diákjaimmal és a kreativitásukat figyelembe venni, mivel a művészeti vonalon sokszor ezt felülírja az a szabályosság, amit alapvetően elvárnak a tanáraink.
- Szakítottál a pasiddal? – halkan nevettem el magam a kérdésén, aztán csak megcsóváltam a fejem és kértem egy Americanot meg pár szendvicset és csokit is a rendelésem mellé. Mondhatjuk úgy is, hogy azzal a feltett szándékkal raboltam le a kis helyiséget, hogy Vic és én együtt töltjük az ebédidőt.
Jártam már korábban a munkahelyén, ezért felismertek a portán. Megértettem én, hogy ő miért költözött el abból a bolondokházának csúfolt katlanból, amiben mind együtt éltünk – beleértve a páromat is, aki egyébként nem volt túlságosan megtűrt személy otthon – de emiatt egyre kevesebbet láttuk őt. Az elején még hazahordta a seggét, hogy egyen meg kávézgasson anyáékkal, de idővel már elmaradtak ezek a találkozók, én pedig aggódni kezdtem azért, hogy egyáltalán életben van-e még. Soha nem gondolkoztam el azon, hogy melyik testvérem áll a legközelebb hozzám, mert Priya volt az egyetlen húgom, akivel tudtam olyan dolgokat is csinálni, amit a fiúkkal nem, Jad hülyeségeit néha én is viccesnek tartottam, meg aranyos volt tőle, amikor meg akarta verni Brodyt csak azért, mert én szakítottam vele, és ettől szomorú lettem. Ugyanakkor Vic volt az egyetlen olyan testvérem, aki idősebb nálam és egy kicsit úgy éreztem magam, mintha az utóbbi időben kihúzták volna a talajt a lábam alól. Nekem kellett gondoskodni a kistestvéreinkről, akik bár felnőttek voltak, attól függetlenül még túl fiatalok ahhoz, hogy ne kelljen megvédeni őket. Ekkor megértettem, hogy pontosan milyen teher hárult a bátyánkra és tudni akartam, hogy vajon ezért nem jár haza, vagy mi az oka a dolognak. Mikor kinyílt az iroda ajtaja, ahol dolgozik, láttam a kifelé áramló embereket, és körülbelül Hulknak éreztem magam, amikor a bátyám elé álltam a magassarkú cipőmben. Én voltam a legalacsonyabb a családban, de a cipőmnek hála így tökéletesen szemközt tudtam nézni vele.
- Szép napot és jó étvágyat mindenkinek – udvariasan mosolyogtam a munkatársait, majd megböktem Vic mellkasát és a fejemmel intettem a hely felé, ahonnan éppen menekülni próbált – Befelé. Hoztam neked kaját.