Minden a Duck Talesszel kezdődött.
Vagyis, hogy pontosabb legyek, minden Jimmyvel kezdődött, aki két óra között magyarázott arról, mennyire visszamaradott vagyok, és nem tartom a lépést a világgal. Én pedig híresen makacs voltam, és szerettem rácáfolni másokra.
Így kötöttem ki éjszaka egy manhattani esport bár kellős közepén, ahol egy VR-szemüveget nyomtak a fejemre, a kezembe két kontrollert adtak, és hagytak kibontakozni.
Hát első látásra beleszerettem a zenelistán szereplő Duck Talesbe, hiszen ezer éve nem hallottam már azt a dalt, mégis a gyerekkorom szerves része volt. Szóval, elindítottam a dalt, és a szemüvegen keresztül megjelenő kockákat próbáltam eltalálni a fénykardjaimmal. Elsőre nem sikerült túl jól, másodikra sem, de hát ilyenkor mindig felszívtam magam, átkapcsoltam morcos Jigglypuff-üzemmódba, és csak azért is addig játszottam vele, amíg nem tökéletesítettem a mozdulataimat. Mert, persze nekem a legnehezebb fokozaton kellett elkezdeni játszani… Imádtam belecsöppeni váratlan helyzetekbe, engem a kihívások éltettek. Épp ezért az sem izgatott, hogy talán más is játszani szeretett volna, mert most én voltam a porondon.
− Duck Tales! whooh ooh, Every day they're out there making, Duck Tales! whooh ooh, Tales of daring do bad and good luck tales! whooh ooh, D - D - D - Danger! Watch behind you! There's a stranger, out to find you! What to do? Just grab on to some Duck Tales – A fenékriszálásom mellé nagyon lelkesen énekeltem a dalszöveget is. Még szerencse, hogy korábban kibújtam a pulóveremből, és csak egy trikóban voltam, mert ez a szerkentyű alaposan leizzasztott. Otthonra is mindenképpen akartam egy ilyet!
A Duck Talestől búcsúznom kellett. Feltoltam a fejemre a szemüveget, hogy megtörölhessem az arcomat. Jimmy ismét bepróbálkozott, hogy átvegye a helyemet.
− Csak még egy számot, légysziiii – villantottam legédesebb mosolyomat, és bár Jimmy puffogott, nem kapta le a fejemről a szemüveget, így újdonsült lendülettel kerestem egy újabb dalt.
Mivel oda meg vissza volt a retro számokért, ezért kislányos sikongással állapítottam meg, hogy az ikonikus Witch Doctor is a listán szerepelt. A kontrollerrel megnyomtam a start gombot, és ismét a szám ritmusára kezdtem csapkodni a levegőben, miközben folyamatosan mozgásban voltam. Nem bírtam megállni, hogy ne táncoljak rá, ahogy arra is képtelen voltam, hogy befogjam a számat.
− I told the witch doctor I was in love with you (doh doh doh doh), I told the witch doctor I was in love with you (doh doh doh doh) And then the witch doctor, he told me what to do … − A képzeletbeli falakat és bombákat kerülgetve hajtottam a lehető legmagasabb pontszámra, és azzal se foglalkoztam, ha totál hülyének néztek, ugyanis kifejezetten élveztem, ezt a zenélős, csapkodós játékot, amihez bizony nem ártott jókondiban lenni, mert egy-egy szám három-négy perc intenzív karlengetést kínált.
Amikor már teljesen kifulladtam, úgy éreztem, eljött az ideje annak, hogy átadjam a stafétát, és ezúttal a képernyőre vetítve más teljesítményét bámulják.
Némi segítségre volt szükségem, hogy megszabaduljak a cuccoktól. Teljesen kivörösödve, kicsit nagyokat szuszogva indultam meg a bárpult irányába. Mielőtt átvágtam volna az emberek között, még rávigyorogtam Jimmyre, hogy ebben a játékban sem tud senki fogást találni rajtam, aztán levágódtam egy srác mellé a pult melletti székre.
− Egy vodkanarancsot kérek! – adtam le a rendelésemet, aztán félig-meddig a VR-részleg felé fordultam. Jimmy nagyon nyomta, de közel sem volt olyan jó mozgása, mint nekem volt. Így hát, amikor megérkezett az italom, azt szürcsölgetve bámultam a szaktársamat.
− Elég durva cucc… − jegyeztem meg a mellettem ülőnek, bár közel sem az italomra gondoltam, hanem még mindig a játékot bámultam. – Próbáltad már?
A srácra pillantottam, hogy tudja, neki beszéltem. Mások lehet megbotránkoztak volna azért, mert teljesen random idegenekhez beszéltem, de: ez egy szórakozóhely volt, itt ismerkedni szoktak az emberek, másrészt pedig szerettem kapcsolatokat kialakítani, még akkor is, ha csak egy este beszéltem az illetővel, és utána soha többé.

Ez a cucc valami elképesztő volt. Ha korábban tudtam volna a létezéséről, akkor beszereztem volna egy ilyet, bár tény, nem voltam akkora kocka, hogy tisztában legyek az újdonságokkal. Leragadtam a nyolcvanas években, de azt hiszem, nem bántam meg ezt a kiruccanást sem.
Alaposan megizzasztott ez a játék, talán még egyfajta edzésmódszernek is elmenne a lustábbak számára. Én mindenesetre élvezettel énekeltem, táncikáltam és csapkodtam a fénykardoknak tűnők kontrollerrel. Sose zavartattam magam. Mindig tisztában voltam mi volt a határ a vicces és a ciki között.
Viszont sürgősen egy italra volt szükségem, na meg attól féltem, hogy ha egész estére kisajátítottam volna magamnak a cuccot, akkor nem csak Jimmy lett volna morcos, de talán ki is tették volna a szűrömet. Így hát megindultam a bárpult irányába, fél úton kikerültem egy srácot, hogy aztán egy másik mellé huppanjak le. Nem csodálkoztam azon sem, hogy a férfiak túlnyomó többségben voltak, amúgy is jobban éreztem magam pasik között.
Láttam a srác felvont szemöldökét, de nem szóltam semmit, csupán bájos mosolyt villantottam. Nem tudtam, hogy bárki is ült-e itt előttem, viszont mivel már nem volt itt senki, ezért nem éreztem azt, hogy engedélyt kellene kérnem.
− Nekem? – ráztam meg a fejemet nevetés közben. – Többször kellett nekifutnom, hogy jól menjen. Most próbáltam ki először. – Nem akartam felvágni, sőt hazudhattam volna a játékkal kapcsolatban, de az nem az én terepem volt. Tényleg többször álltam neki a Duck Talesnek, mire sikerült magas pontszámot szereznem benne, és ez a játék elgondolkoztatott abban, hogy lehet áthelyezem a székhelyemet ide.
− Csak jó érzékem van a ritmusjátékokhoz – vontam meg a vállamat, és az ujjaimat az érkező vodkanarancs köré fontam. Jól esett a hűsítő, kifejezetten szükségem volt rá, bár az ismeretlen társasága is elég üdítően hatott. – Te szoktál játszani? – kíváncsiskodtam, bár ha nem szerette volna a játékokat, akkor nyilván nem lett volna itt.
Ezúttal rajtam volt a sor, hogy összeráncoljam a homlokomat. Ismét kinevettem őt. Nem ismert, mégis az első pillanatban sikerült olyan témát megpiszkálnia, amire nem mondhattam nemet.
Fél kézzel ellöktem magam, hogy a székkel az irányába fordulhassak, miközben az egyik hajtincsemet a mutató ujjamra csavartam.
− Minden lányt így próbálsz felszedni? Ez cuki – vigyorogtam rá, aztán az ismeretlen példáját követve én is ittam egy kortyot. Egyébként, nem vettem komolyan az egészet, az ilyesfajta megjegyzésekhez igyekeztem a lehető leghumorosabban hozzáállni.
− Egyébként… − hajoltam itt egy kicsit előre. Az arcomon kiszélesedett a vigyor. – Az én szótáramban nem szerepel a veszíteni szó.
Megpróbálhatott kiállni ellenem, de úgyis addig ragaszkodtam volna az újabb körökhöz, amíg én nem jöttem volna ki belőle győztesen.
− A kérdés az: Te tudsz veszíteni? – Mert, aki kicsit is ismert engem, az tisztában volt vele, hogy tényleg utáltam veszíteni, és folyamatosan visszavágókat követeltem. Ha valamiért odáig voltam, abban nem engedtem, hogy más jobbnak bizonyuljon nálam.
Hamar lehúztam az italom maradékát, majd felpattantam a helyemről, és megragadtam a srác karját.
− Gyere hát! Próbálj lenyűgözni! – cukkoltam, és ha ő is befejezte a sörét, akkor visszahúztam őt a VR-részlegre, ahol aztán bevetettem a csodálatos meggyőző képességeimet. Először is, kipenderítettem Jimmyt a helyéről, majd a mellette lévő játékost is megkértem, hogy adja a hát az ismeretlen sráccal való fogadásunk elejéig.
− Segítsek felvenni, szépfiú? – pillantottam az idegenre, mert ha már ő hívott ki, akkor mertem feltételezni, hogy nem táncolt vissza az utolsó percben. Az igencsak szomorú lett volna.