Esküszöm...nem akartam beleolvasni, mert hát ugye nem illik. Nem illik beleolvasni más naplójába. Akkor meg főleg nem, ha ez még előttem lévő, meg az azelőtt lévő, meg a kitudja hányadik, múltbéli lakónak a tulajdona. Csak feljöttem a padlásra, és tele volt dobozokkal, amik először azt hittem üresek, aztán persze kiderült, hogy nem. Mert tele volt füzetekkel, és festményekkel. A normális az lett volna, ha leadom őket valakinek, itt a lakóparkban. Csak, hogy Sebin kívül, egy árva lelket nem ismertem még. És elég furán vette volna ki magát, ha beállítok hozzá, hogy : Helló! Hoztam pár doboz naplót, meg egy pár festményt, amit eladhatunk jó pénzért! Amúgy mizu?  Így az volt a nagy tervem, hogy szépen visszateszek mindent a helyére, és elmasírozok a padlásról.  Persze, majd álmomban. Tétovázva végigsimítottam az egyik füzet felületén. Nem akartam, bizony, hogy nem.
Az, hogy most így ücsörgők a padláson, és vájkálok, egy másik nő, magánéletébe, az csak a véletlen műve. Meg a csodáé. Mert a füzet magától nyílott ki, és szinte könyörgött, hogy olvassak bele. Pont, mint egy elcseszett Harry Potter film...

“Menthetetlen voltam. Beleszerettem, egy olyan emberbe, akinek a karjai közt pusztulásra vagyok ítélve. Tudtam, hogy egyszer eljön a pillanat, csak arra vár, hogy a bizalmamba férkőzőn, és  még fájdalmasabbá legyen, amikor lecsap. Amikor idejöttem, egy pillanatig sem gondoltam, hogy a mi kapcsolatunk, idáig elfajulhat. Ezért menekültem egy ideig, az elkerülhetetlentől.” mibe keveredtél Te nő....-jegyzem meg, mintha legalábbis ismerném a napló íróját.
“Tudta, hogy miként uralhat engem, tudta, hogy szükségem van a segítségére. Így kihasználta, megkaparintotta lényem egy olyan darabját, amit soha senkinek nem akartam felkínálni. Neki mégis sikerült, most pedig kedvére játszhat vele. Kedvére kínozhat vele, és azt csinál amit akar, és ameddig csak akar. Ez vagy Te M...az én boldogságom, és egyben a kínom is. Üdv a halál kapujából: Lisa.” Még az ütő is megáll bennem, amikor az utolsó mondatot elolvasom. A hideg futkos a hátamon, és ami még rosszabb, hogy teljességgel áttudtam élni a nő érzéseit. Megforgatom a kezemben a füzetet, vagy naplót vagy akármit, keresek rajta egy valamire utaló jelet. Ami megnyugtat afelől, hogy ez csak egy kézirat, és nem kell attól tartanom, hogy egy halott nő naplóját olvasom, aki valamiért ide menekült. Akit egy bizonyos, “M” eltett láb alól. Bár életem során, én is megtanultam, hogy az M betű nem vezet túl sok jóra, az én életemben sem, sem pedig...merengek el egy pillanatra, amikor hirtelen megszólal a csengő. Túlzás lenne azt állítani, hogy nem ijedtem meg, mert akkorát sikoltottam, hogy szerintem még a szomszéd kisvárosban is hallották.
- Jesszusatyauristen. -  szólítom meg az Urat, az összes létező nevén, és reflexként hajítom el magamtól a szorongatott naplót, úgy mintha éppen rajtakapott volna valaki. Valószínűleg a sok emlék, és a túlzott átélés lehetett az oka, amiért ennyire elméláztam. Csak megszólalt a csengő, higgadj már le. Esek-kelek, mire nagy nehezen az ajtóhoz érek, az-az pontosabban az ajtóhoz vágódom. Még egy ideig az ajtóval vacakolok, ez a fránya zár még mindig nem esik kézre, így csatát vívok, mire sikerül végre kinyitnom az ajtót, az érkező előtt.
Nehéz lenne megállapítani mióta bámulom az előttem álló nőt. Amióta csak kinyitottam az ajtót, még csak levegőt sem vettem. A jelenléte váratlanul ért, és sokkal jobban megviselt mint az gondoltam. Mindig is elgondolkodtam, hogy milyen lenne, ha újra találkoznánk.  Hát biztos nem ilyen. Lelkileg voltam kiüresedve az egész helyzettől, Ő pedig fizikálisan képezte azt, amit én belül éreztem. Fel volt szakadva a szája, és nem kevés alapozó réteg alatt...tudtam mi rejtőzik.
- Viola.- a levegő kiengedésével, sikerült a nevét is kimondanom, ám még mindig nem tudtam, miként kéne reagálnom az ittlétére. Az biztos, hogy rohadtul nincs jó bőrben.
-  Gyere beljebb.- állok félre az ajtóból, de azért nem túl messzire, ha esetleg segítségre lenne szüksége.
Kérdések cikáztak a fejemben, de csak magamban tetettem fel egyetlen egyet: Mit keresel itt Vio?

Fáradtan túrok  bele a hajamba. Ez a vonatozás minden volt, csak jó nem. Főleg másodosztályon. Szerintem még mindig bűzlök a mellettem ülő gyerek kolbászos szendvicsétől. Jellemző, helló New York kolbásszagú Viola Raph visszatért! Ennél lehetett volna valamivel emelkedettebb is a visszatérésem. Nem gondolkodtam abban a pillanatban. Nem számoltam semmiféle következménnyel, hogy mégis kinek a pénzét tettem zsebre a nagy hévben. Nem gondoltam bele, hogy senkit nem érdekelnek a személyes indokaim az ügyben. Sem más. És fájón liluló bizonyítéka van a hibámnak, plusz a tény, hogy még mindig tartozom neki, hisz nem engedte el, hiába kértem számtalanszor bocsánatot, hiába fejeztem ki a legmélyebb sajnálatomat. Nem akartam lopni, pláne nem tőle. De Fable neve felnyitotta bennem az emlékeket, sebet tépett fel, amiről azt hittem már végleg behegedt. Nem hittem, hogy képes vagyok még arra, hogy ilyen ostobán viselkedjek. A napszemüveg sötét lencséi mögül fogadom magamba New York forgatagát. Amikor visszatér valaki a városba akkor jön rá, hogy valójában mennyire hiányzott neki. Nekem is hiányzott. Chicagoban egészen más valaki lehettem, hisz ott nem ismert senki. Nem kellett ügyelnem álcákra, viselkedésre, sőt semmire. Egészen addig amíg a múltbeli szívességet vissza nem szándékoztak kérni. És akkor dühös lettem. Már megint Fable. Persze ő itt élt, szart sem tudott arról, hogy a mi kis közös ügyünk miatt nekem mi lett ott a dolgom. Ráadásul a picsa új telefont is vett és még el is költözött. Fasza, mintha lezárta volna egyszerűen életének azt a fejezetét amiben én központi szereplő voltam. Nem volt neki elég, hogy szétrakta a lábát az egyetlen pasinak aki iránt valaha is mély érzelmeket éreztem, neem, még úgy is tesz hirtelen mintha nem lenne bűnrészes egy gyilkosságban. Az ezzel az egésszel baj Fabe cica, hogy a maffia nem felejt én pedig pláne nem felejtek. Tudod hány szeszgőzös vén trottynak kellett az arcába mosolyognom, ezzel is törlesztve a szívesség rám eső részét? Tudod hányszor törték rám az ajtót az éjszaka közepén? Mindig emlékeztettek rá, hogy tudják merre járok, tudják hol lakom. És arra is, hogy egyiküket sem hatja meg holmi hevederzár. De erről te semmit nem tudsz igaz? Miért is tudnál. Nem fogadtad a hívásaimat miután elküldtelek a francba Ritchie miatt. Még neked állt feljebb. Erőszak...hogyne. Pont úgy is néztél ki, mint aki annyira össze van törve lelkileg. Megfogadtam drágám, hogy egyszer meg foglak találni. És akkor kamatosan kapod vissza mindazt, amit az életemmel csináltál. Beleértve az összes szart.
És ott, egy istentelen putri bárban az ölembe hullott a megoldás. Némi kápéval kiegészülve. Megint ára volt annak, hogy felbukkant a neved. A szám felszakadt, a jobb szemem két napig nem tudtam rendesen kinyitni sem. Bántottak. És ez a te hibád Fable Hill. Most tehát, pontot akarok tenni az ügyeim végére. És ennek te vagy az ára. Hát a legnagyobb örömmel szolgáltatlak ki M-nek. A lehető legnagyobb örömmel. Addig is...tartozol nekem és ezért fizetni fogsz. Nem tudom ki volt az a szerencsétlen a bárban, annyira nem is érdekelt. De már megvolt hozzád a kapcsom. Már csak rád kellett akadnom, ehhez pedig néhány jóakaró volt ismeretség kellett és a kezemben is volt a címed. Amit nem adtam ki M-nek. Egyelőre nem.  Előbb vissza akarom kapni az életem. A régi énemet, azt, aki voltam mindig is. Nem ezt a napszemüveg mögött bujkáló összevert arcot akarom nézegetni. Nem akarok éjszakánként rettegve ágyba bújni, nem akarok olyan szerelem miatt bánkódni ami miattad ért véget Fable. Többé nem.
Kezemben egy igazi itteni hot-doggal sétálni kezdek a Central Park felé. A város rohan, pulzál és lüktet, ahogy mindig is tette. Mindig is elvarázsolt hiába vettem magától értetődőnek az ittlétemet. El kellett hagynom, most viszont újult diadalittas örömmel szívom magamba a levegőjét. Magamra fogok találni mert magamra kell találnom. Nincs más választásom, különben jobb, ha a Hudsonba ugrok. Nem rendelhetem alá az egész életemet egyetlen fiatalkori hibának. Nem akarom. Számtalanszor gondolkodtam már azon, hogy elmesélem az egészet a zsaruknak. De mire mennék vele? Meghalnék. Könnyedén. Erre már rájöttem az elmúlt években: Senki nem tud megvédeni. Mindegy mit mondanak. Szóval a zsaruk nem opciók. Nincs az a szuperrendőr aki egyszerre tudna lefolytatni egy hatékony nyomozást és emellett a seggem őrizni 24 órában. A-aaa, maximum ha kijuttat az államból és valahol máshol, álnéven biztosítanak nekem egy új életet a tanúvallomásom fejében. A gond csak az, hogy nem akarok elmenni innen. Én ide tartozom. És akkor is ki fogok mászni ebből a helyzetből, ha a fél szomszédságomat a maffia kezére kell adnom. Bár szerencsére őket ez a veszély nem fenyegeti. Egyedül csak a hazug szőkét. Rágyújtok. Nem, nincsenek rendben az idegeim. Hihetném persze, hogy itt megvan némi helyzeti biztonságom, de már nem hiszek az ilyesmiben. Hihetetlen mennyire kiábrándult lettem a világot illetően. És ehhez elég volt 3 év. Nem kellett több. És még álmodoztam utazásokról, csillogó életről. Ja, pont afelé tartok. Vértől csillogó lesz az az élet.
Alapvetően úgy terveztem a visszatérést, mint valami királynő. Ragyogva. Úgy, hogy minden rendben van és csak visszatekintgetni tértem vissza. Erre mi történik? Így kell beállítanom ahhoz a picsához. Ráadásképp M mindenemet elvette, még a bankszámlámat is zároltatnom kellett az egyik izomagy felügyelete alatt. Nehogy hozzáférjek valamihez. Pff. Lehet már a taximat sem fogom tudni kifizetni, de én nem fogok metróra ülni. Fúj..Le is intek egyet. Mély levegővétellel dobom el a csikket és lépek rá. Beszállok a kocsiba és bemotyogom a címet. Fogalmam sincs Fabe  hogy került ide, de hamarosan kiderül. Úgy vélem. Arra alapozok, hogy már csak a múltbéli történeteink miatt sem fog elküldeni. Én már mindent előre kitaláltam. Mindent mindent. Az utolsó 5 dolcsimat a taxis kezébe nyomom. Persze jelzi, hogy ez kevés. Leveszem a napszemüvegem. Megjelenik a tekintetében a szánalom. Bezzeg két héttel ezelőtt nem ezért engedte volna el a díj felét..Szomorú hangon kérdezi meg, hogy rendőrt hívtam-e arra a baromra aki csinálta. Megrázom a fejemet.
- Nem. De ne aggódjon, eljöttem tőle. - mosolygok rá amennyire a fájós számmal telik. Azt kívánja legyen jó életem. Hah, én is valami ilyesmit kívánok. A bőröndömmel együtt lépdelek fel a lépcsőkön és bekopogok. Mikor semmi válasz, megnyomom a csengőt. Jellemző Fable, miért is hallanád meg a kopogást. A fájdalmasan lassú pillanatokban próbálom teljesen kiüríteni a fejemet. Nem akartam vele így találkozni. Az ajtó kinyílik. És ott áll ő. Velem ellentétben persze makulátlanul. Ha lehet ezért még jobban utálom.
- Fable. - próbálok némi érzelmet belevinni a hangomba, hogy ne süssön ki az a mérhetetlen utálat amit érzek iránta. Látom nem hagyta el magát. Pedig a lelki szemeim előtt már láttam párszor 100 kg-s súllyal meg egy szekérderéknyi gyerekkel valami tahó mellett. Okos lány. Mindig is az volt.
- Köszönöm. - jelenik meg arcomon egy félszeg mosoly. Magam után húzva a bőröndöm belépek a lakásba. Ott hagyom a fal mellett és leveszem a kabátomat. Felé nyújtom, hát mit tudom én hova kell itt tenni. - Meglepődtél? - kérdezem már-már kedélyes hangon. Persze, remélem annyira, hogy még a nadrágjából is kiesne ha tudna. Felsóhajtok. - Történt egy kis baj, Chicagoban. Nem tudtam hová mehetnék. - dehogynem, hát pont ide kellett jönnöm. Erről viszont neki nem kell tudnia. - Egyedül vagy? - kérdezem óvatosan, lévén nem lenne jó ha olyan információt kiabálnék ki valami idegen füle hallatára amit nem kellene. Megtanultam hallgatni is az elmúlt három évben. És egy őszinte pillanatban erre mondanék neki pár nagyon kemény mondatot. De most nem ezért vagyok itt ugyebár. - Téged Fable. Szükségem van a segítségedre. - nézek rá végül, felelve a kérdésére.

Szokták mondani, hogy az élet néha nagy pofonokat osztogat. Persze legtöbbször, ez olyan emberek szájából hangzik el, akiknek a problémáik, egy hangyaf*sszal egyenlőek. Persze, értem, biztosan nehéz lehet otthon ülő feleségként tengetni a napjaidat, míg férjed abban a kicseszett márkás öltönyében, velem kefél félre. Én mindent megértek. Csak néha elkap a gépszíj, és elgondolkodom az élet nagy dolgain. Néha azt is kell, nem? Többnyire ezek az eszmefuttatások hamar lejönnek rólam, lerázom magamról őket, mert nincsenek úgy konkrétan hasznomra, csak felidegesítem magam rajtuk. És persze ilyenkor előjön a túlzott igazságérzetem is, ami hát néha talán túl sok figyelmet követel magának. Főleg az elmúlt időkben, mióta Leonnak, illetve Leonnal dolgozom. Franc tudja melyik a helyes, mert az a férfi maga volt a rejtély. Amit nem kívántam megfejteni, már csak azért sem, mert veszélyes volt, ismertem a hozzá hasonló férfiakkal. Egyetlen csettintés, és már repülsz is az élők soraiból. Így, megtartottam vele szemben a távolságot, jobb volt így. Legalábbis nekem biztosan. Ez azért, még nem azt jelentette, hogy teljességgel biztonságban éreztem magam, mert hát, mint minden embernek van múltja. És a múlt...bizony, a nagy ködös múlt eredményezi, ezeket az orbitális nagy pofonokat, ami úgy kiüt, mint Muhammad Ali. Mondanám, hogy az én múltam tiszta, és hogy teljességgel tudom azt állítani, hogy nincs mitől félnem. De hát az élet szar lapokat osztott, és amúgy sem remekeltem a kártyajátékokban. Szóval, ja mostanában rám tört az a zsigerből jött érzés, hogy mi van, ha a múltam utolér? Mi lesz, ha egyszer csak fogja magát, és úgy dönt, hogy most már szeretné, ha megkapnám a méltó büntetésemet, mindenért? Nos, nem tudtam erre válaszolni, mert Én is tudtam, és rajtam kívül, még egy darab ember, hogy az életnek ritka szar humora van. A karmáról meg ne is beszéljünk, az már csak cseresznye a habon. És azt hiszem az én cseresznyém, itt állt velem szemben az küszöbömön. A múltam, amit igyekeztem elfeledni, miután...megkérdőjelezett, végül hozott egy döntést, ami végül megkeményített. Többé nem bíztam meg senkiben, úgy ahogy Viola-ban. Nem adtam ki magam senkinek, mert elég egy óvatlan pillanat és minden felborul. Ha mégis netalántán erre vetemedtem volna, vagy megcsillant volna a bizalom apró kis szikrája, abban a minutumban emlékeztettem magam, arra a pillanatra, amikor Vio, mindent félredobott, köztük engem is. Az évek alatt sokszor próbáltam az Ő oldaláról szemlélni a dolgokat. Persze ilyenkor, felvetült a kérdés, hogy ugyanígy cselekedtem volna? Minden alkalommal az volt a válaszom, hogy bizonyosan nem. Amíg rá nem ébredtem, hogy Vio talán akkor, aziránt a fiú iránt érzett, ami nála nem volt szokványos. Ahogy persze nálam sem, de így már jobban megtudtam érteni, és talán egy kicsit felmentettem Őt a helyzet súlyossága alól. Nem azért, mert szívből tettem. Én már semmilyen döntést nem szívből hozok. Egyszerűen, kivette belőlem az energiát, az élethez. Belefáradtam, hogy azon agyaljak, hogy miért nem hitt nekem. Nem akartam rá megkapni a választ, mert tudtam, hogy az Ő elképzelését nem lehet megrengetni, vagy megingatni. Többé nem tehettem, hogy a sérelmeim, és a múltam által hozzak döntéseket. Nem hagyhattam, hogy a naiv, és megalázott Fable belesimuljon a jövőmbe. Mert nem visz előre. Attól a naptól kezdve minden megváltozott, elvesztettem egy igaznak hitt barátot, és megtört lánykából, egy érett felnőtt lett. Megtanultam egyedül kimászni a legmélyebb gödörből is, így talán minden ütésre készen álltam. Egyedül a múltam által hordozott árnyakra, amit Vio magával hordozott.
Meredten figyelem Vio arcát, amit most kéktől a liláig, mindenfelé szín tarkít. Tudtam, hogy nem a leghelyesebben reagáltam le a dolgot, de hirtelen ért az egész. Az, hogy Viola itt van. És ahogyan itt van, előttem. Miután félre álltam az útból, becsukom magunk mögött az ajtót, és el is veszem tőle a bőröndjét.
Tudtam, azzal hogy itt van sok minden előtérbe fog kerülni, de abban már nem egészen voltam biztos, hogy fel is voltam készülve rá. Most már, nem csak Vio-val voltak titkaim. Meg voltak a sajátjaim is, és minden jel arra mutat, hogy neki is.
-Igen, egy kicsit meglepődtem. Nem számítottam arra, hogy még valaha látni foglak...- jegyzem meg, míg az arcát kémlelem. A mondat további részét megtartom magamnak, mert talán arra volt esély, hogy látom még. De azt soha nem gondoltam volna, hogy ilyen állapotban.
- Egy kis baj. Nekem ez nem kis bajnak tűnik Viola.- mérem végig most már aggodalmasan, és most már hogy a kezdeti sokkon túl vagyok, közben óvatosan belé karolva a nappali felé vezetem.
- Jól van, nincs itt senki. Teljesen egyedül vagyunk.- mondom miközben, félre dobom a doboz halmazokat a kanapéról, hogy helyet tudjon foglalni.
- Csüccsenj le, én pedig hozok valami...- akadok a mondat közepén.
- Azt hiszem valami piát..- azt most kurva jól fog jönni az egyszer biztos. Amíg sebes iramban eltűnők a piáért, ami az esetünkben, egy jó erős whiskey lesz, közben van időm jobban feldolgozni a történteket, és mérlegelni is. Nem mintha ebben az esetben, bármit mérlegre kellett volna állítanom, hisz egyértelmű volt, hogy segítek neki, akárhogyan is váltunk el egymástól. De a magamban felállított falakat most le kellett rombolnom, mert tudtam jól, hogy Viola-val nem lesz egyszerű. Soha nem volt az, és az előérzetem csupa vészjóslatokkal kecsegtetett.
Visszasietek Viola mellé, majd az asztalra leteszek két bögrét. Azt hiszem, az esztétikusság helyett, most a mennyiség fog dominálni. Így miután mindkét bögrét megtöltöttem, az egyiket a kezébe nyomom.
Közben félre simítok egy tincset arcából, így még közelebbről megfigyelem.
- Ezt majd leápoljuk, hogy minél hamarabb elmúljon.- jegyzem meg, míg a zúzódásokat nézem. Tudtam mennyire háklis az ilyesmire.
- Jól van, kezdjük a legelején.- fogok bele higgadtan.
- Ki tette ezt veled ? És mibe keveredtél Vio?- teszem fel a kérdést, a kérdés végét pedig megpecsételem a becenevével. Amit már jó rég óta nem mondtam ki. Bármi is történt vele, és bármibe keveredett, csak én voltam neki, és talán most meg is voltak a lehetőségeim arra, hogy segítsek neki. Haragnak itt most nem volt helye, sem semmilyen fajta sérelemnek. Egy olyan nő ült mellettem, akivel sok mindenen keresztül mentünk. Sok minden összekötött minket. Titkok, hazugságok, és az a bizonyos harag. Amit én most igyekszek lenyelni.