Felvont szemöldökkel meredek a monitorra. Cseppet sem azért, mert nem érteném, mit teszek. Sokkal inkább azért, amit a közvelten főnököm már megint kitalált. Tényleg ennyire hülye, vagy én hozom ki belőle? Elgondolkodom, mit is csináltam ma, hogy meglátott és kedve lett rám szállni. Megvan! Akkor mentem a konyhába, amikor ő is ott volt, Maureen és Hannah éppen húztak volna kifelé, de megjelentem és inkább maradtak. Maga az egész jelenet volt nagyon látványos, mert már menet közben köszöntem rájuk, és erre visszafordultak. Igen, igen, emlékszem egy szúrásra a lapockám között, egészen biztosan Marcell nézése okozta.
Beszél-beszél, egyszer csak ránézek, eléggé unott arccal.
- A jelentésedet délre kérted, nem? - Az unott kifejezés továbbra is ott van az arcomon és hogy nagyon zavarnak.
- Hogyhogy nem vagy még kész? - Kezd az arcára kiülni az elégedett káröröm. Támadási pont rulz!
- Feltartanak? - Ki fogom nála húzni úgy a gyufát egyszer, hogy ennyire nyíltan visszapofázok neki, de az az élmény, ahogy a káröröm dühhé változik, mindenért kárpótol.
- Tizenegyre kérem a jelentést az asztalomra! - A kiviharzását végignézem, félrebiccentett fejjel, csücsörítve a számmal, majd feltartom a kezem egy ötösre Tobyval, aki mellettem ütögeti a billentyűzetet és látom, hogy alig bírja a röhögést visszatartani a párbeszédünk alatt.
- Te figyelj, addig szólsz be neki, hogy kirúg. Ki fog akkor poénokat mondani hajtás közben? - vigyorog.
- Csak a poénjaim hiányoznának? Szép - veszem fel a tollam és játszadozom az ujjaim között vele, majd ráütök a tollal az enterre, elvégre tizenegy óra van. Pontosan.
Aztán hátravetem magam a székben és mindenki csendben hallgatózik, majd fojtott röhögés lepi el a szobát, ahogy meghalljuk a nyitott ajtón átszűrődő "basszameg" szót. Igen, arra panasza nem lehet, hogy nem végzem a munkám és hogy az csapnivaló lenne. Csak semmi szakmai támadási felület és még tömegben is kellően kulturáltan viselkedem vele.
- Ebédelni mentem - ami el fog tartani a hivatali idő végéig, ez meg még két óra, de mára csak ennyit kért tőlem a főnök, ugyan már hadd legyek vele kedves én is, ha ő is az volt. Olyannyira, hogy még a táskámat is magammal viszem, hogy onnan egyenesen hazavegyem az irányt.
Délutánra Connieval beszéltem meg egy közös programot és akárhogy is faggatott, el nem árultam a program helyszínét és témáját. Meglepetés lesz a számára. Azt csak sejtem, hogy tudja, ilyenkor valami egészen aljasra készülök. És igaza is van! Ki akarom rángatni a komfort zónájából, és kell neki egy kis mozgás is.
Az edzőtáskába beledobálom azt, amit szükségesnek gondolok, kettőnk számára is, elvégre hogy lenne meglepi, ha elmondom, hozzon törülközőt például? A vállamra dobva várakozom rá a megbeszélt helyszínen, ami még korántsem az a helyszín, ahová szándékozom elrabolni.
- Szia! - Nem vagyok egy hellózós típus, arról anyám fanatizmusa vetül fel, az "Allo-Allo" sorozatból, aminek kivülről tudom a szövegét és előszeretettel veszek elő belőle poént, főleg a főnökömnél. A szokásos üdvözlő formulák után újfent felveszem a táskám és a vállamra dobom. Hiányzik a cigi, pedig már régen letettem. Miért jutott eszembe, nem tudom.
- Mikor ettél utoljára? - Azt azért nem szeretném, ha visszaköszönne az ebéd benne, ha nem olyan rég. Viszont olyan messze sincs, mégis, majdnem továbbmegyünk, direkt, hogy ne érezze magát frusztáltan és némi viccelődés nekem sem árt.
- Ó, várj. Túlmentünk - azzal átkarolom a vállát barátian és megállva visszafordulunk.
- Mit szólsz? - nézek fel az épületre, ami nem más, mint az Aerial Arts NYC. Ugyan nyújtani szoktam idejárni, a pilatestől rosszul vagyok, mintha valami kinzóeszköz lenne. Akkor már inkább ez.
Tavaly már elrángattam a Trapéz suliba, az az igazi rajongásom, ha már levegőben kell lenni, félelmetesen jó érzés, amikor a levegőben úszva megpróbálja elkapni az ember a társa kezét. Ha ez nem bizalom és pontos összehangoltság, akkor semmi sem az.
- Hoztam neked is cuccot, ruhát meg tudunk szerezni tőlünk. Meglepi vendégem vagy - nem fog találni kifogást arra, hogy ezt ki ne próbálja.
A termet csak akkor látni, mikor átöltözés után a folyosó túlvégére átsétálunk, az ajtó nyitva van.
A tető magasan helyezkedik el, mindenféle kampókra és erősítőkre felhelyezett szalagok, kötelek és trapézok függnek, van, ahol háló is van, mivel elég magasan lehet csak gyakorolni.
- Melyikre vágysz? - Fekete kezeslábas van rajtam, ami elsőre viccesnek tűnik, ugyanakkor a legjobb öltözet erre az alkalomra.

A mai napon eddig egészen békésen telt az egyetemen. Még szerintem a vizsgám is jól sikerült, hiszen mióta rájöttem, hogy nem kellene az egyetemi tanulmányaimat ennyi végigszenvedett év után pont a cél előtt kukába vágni, azok után ismét összeszedtem magam, és leültem tanulni. Tanulni, tanulni, tanulni. Másról sem szóltak a mindennapjaim, mint az esport és a tanulmányaim között ingáztam. Nem csoda hát, hogy egyre türelmetlenebb voltam a családomat illetően (Meg azért ki örülne annak, ha azzal hívnák fel, hogy a szerencsétlen öccse emberrablásban gyanúsított?), nehezebben viseltem az ostoba, egysíkú embereket is, így vágtam a kikapcsolódásra.
Szerettem volna a csapattal is több időt tölteni, s mivel tudtam, hogy Adrian minden formájában imádja a testmozgást, én pedig igen híján voltam az erős izmoknak, így az ő segítségét kértem. Egyedül a világ minden kincséért se mozdultam volna ki, de ha társaságban tettem, akkor teljesen más volt a helyzet. Különben is, Oliver kezdett elkanászodni, és ezen már nem segített az, hogy bezárjam a pincébe.
Szóval, volt egy kis időm, mielőtt vissza kellett volna mennem, így erre a néhány órás üresjáratra időzítettük a találkozónkat.
Úgy gondoltam, hogy biztosan beugrunk valami edzőterembe, ahol majd súlyzókat nyom majd a kezembe, vagy ráállít a futópadra, így aztán hoztam magammal váltóruhát. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy teljesen más járt a fejében, amikor azt mondtam neki, hogy edzettebb szeretnék lenni.
− Hello – biccentettem, amikor odaértem. Nem nagyon rajongtam a kézfogásért, sőt úgy igazán semmiféle kontaktusért. Egyedül anyámat viseltem el ilyentéren, de a csapattal egy-egy győztes meccs után hajlandó voltam összeborulni. A mindennapokban viszont igyekeztem elkerülni mindennemű érintkezést az emberekkel.
– Hogy telt a napod? – kérdeztem, mielőtt ő még az evésről faggathatott volna.
Összeráncolt homlokkal pillantottam rá. Egyre gyanúsabb lett a kérdése miatt, de úgy voltam vele, biztosan elővigyázatosságból érdeklődik, vagy esetleg be akar majd ülni valahová, ha végeztünk.
− Egy-két órája lehetett. Nem tudom pontosan – vontam meg a vállamat, titkon viszont reménykedtem benne, hogy semmi olyanban nem akart belerángatni, amelynek hányás lehetett a vége.
Követtem őt, elvégre olyan titkolózás övezete Adriant, hogy fogalmam se volt arról mit forgatott a fejében, így amikor a vállamat átkarolva visszafordított, egy kicsit kirázott a hideg, de nem tettem megjegyzést rá. Nem volt bajom a személyével, sőt, szimpatikus srác volt, egyszerűen csak nem szerettem, ha hozzám értem.
− Mondd, biztosan tudod, hogy hová akarsz vinni? – kérdeztem óvatos mosollyal, mert ha sikerült továbbvezetnie a helyen, akkor biztosan ő sem járt itt túl gyakran.
Kétkedve pillantottam fel az épületre, és amikor megpillantottam a helynevét jelző táblát, halkan felhörrentem.
− Öhm… Adrian… − Nem is tudtam miként kezdhetnék bele, miközben ő beljebb terelt az épületbe. – Szóval, minden tiszteletem a tiéd, de… Nem gondolod, hogy én fizikailag nem vagyok felkészülve erre? – sandítottam rá, hiszen oké, hogy ő edzett volt, de én attól meg akartam halni, amikor a városon keresztül cipeltem át Clyde-nak a csomagját. Röviden: a fizikai erőnlétem majdnem a nullával volt egyenlő.
− Igazán rendes vagy, de felkészültem – paskoltam meg az oldalamon lógó táskát, bár nem voltam benne biztos, hogy egy sima bemelegítő megfelelő öltözék lesz-e ahhoz, amibe Adrian belekevert. Mindenesetre, reméltem, hogy legalább a próbálkozásomat értékelte, ahogy azt is, hogy nem menekültem ki hörögve az épületből.
− Biztos ne álljam az én részemet? – kérdeztem, mert a kisebb testvéreimmel ellentétben én nem szerettem az ingyen dolgokat, és volt annyi eszem és spórolt pénzem, hogy a tartozásomat könnyen tudjam egyenlíteni.
Az öltözőben már kicsit lassabb tempóban, már-már látványosan vergődve öltöztem át, mert bár fogalmam se volt pontosan mit takar ez a hely, tartottam tőle, hogy jó ötlet lenne az én puhány testemet illetően.
Szóval karba tett kézzel követtem Adriant a gyakorlóteremig, ahol felszisszentem a látvány kapcsán. Az egyik lány úgy tekergett az egyik magasban lévő szalagon, hogy csak pislogni tudtam, és végig az járt a fejemben, hogy én ott egy percig se tudnám megtartani magamat.
− Hát… − vakartam meg a fejemet Adrian kérdésére. Nem akartam neki azt mondani, hogy úgy igazából egyikre sem, így körbepillantottam. – Van esetleg olyan, amihez nem kell fent lenni, vagy éppen megtartani magamat?
Mert hát… Könyörgöm, elég volt egy pillantást vetnie rám az öltözőben, láthatóan elhanyagoltam a testmozgást.

Mások érintése, ölelkezés, vállon veregetése, netán a karjaimba kapása, vagy egy hajrá ugrás egymásnak a mindennapom része. Amit megtanultam Connieval kapcsolatban, hogy három lépés távolság. Bírnám, ha az kettő vagy egy lenne, ami az érintést és a közvetlenséget jelenti, de tiszteletben tartom: nem akarja. Majd kifejezi, ha akarja, ha eljutott odáig, hogy legalább valami kézfogás, vagy bármi legyen. Ha nem lesz, azt sem fogom bánni, nem ezen múlik egy haverság és egy barátság sem.
- Marcell szerelmes belém - nézek rá sokat sejtetően félrebiccentet fejjel, némileg csücsörítve a számmal. - Nem múlik el olyan nap, hogy meg ne huzigálná a copfomat. De kár, hogy centis a hajam - vigyorodom el. - Neked? Mintha átment volna rajtad egy úthenger - na igen. Hamis dícséretekkel nem én leszek az, aki bárkit elhalmoz.
- Az pont jó! - Bólintok. Ebből már nem lesz rókabőr.
A kezem azonnal leveszem róla, ahogy megfordulunk. Nekem így egyszerűbb volt, mint fogni és visszarántani a karjánál fogva. Az durvább lenne.
- Naná. Nem rég cserélték le a bejáratot és a homlokzatot, vagyis újították fel. De már legalább nem a saroknál jövök rá, hogy túlmentem - vigyorgok.
Áááá, ahogy számítottam rá, máris keresztet vet magára gondolatban és szaladna a másik irányba. Hát nem, nem fogom hagyni, kell neki egy kis kizökkenés! De erejére legyen mondva, nem teszi meg, hanem jön velem tovább.
- Engem nem tisztelni kell. Ki van rá felkészülve? Nem kamiont fogunk húzni az első alkalommal, nyugi, én sem úgy kezdtem. Megmutatják az alapokat és megnézzük, mit tudunk neked erősíteni. Ha meg nem tetszik - vonok vállat laza könnyedséggel, mert lehet is a vége, hogy köszöni, az éééletben be nem teszi a lábát ilyen helyekre. -, akkor felejtős. - Ez ugyan még nem jelenti azt, hogy ne jönnék a trapézra. A szalag szerintem túl csajos, és inkább nézegetem a lányokat, ahogy forognak és csavargatják magukat benne. Á, egy kicsit se tudok izgalomba jönni a látványtól. A trapéz. A levegőben repülés. Az izgalom és bizalom, hogy elkap-e a másik, vagy reppensz tovább, engedve a gravitációnak, s csak a háló fog vissza, hogy palacsinta legyél. Úú...
- Mindig az vagyok. Te meg túl udvarias. Oké. Ha szükséged van valamire, a táskában túrkálj nyugodtan. - Nem rejtegetek benni semmi olyat, amit más ne láthatna, ha meg mégis, akkor tévedtem. És egy jót nevetek majd rajta.
- Biztos - nézek rá szigorúbban. Engem sem vet fel a pénz, a büszkeségem mellett azért a szülői hátterem sem olyan, hogy minden nyáron yachttal menjek a Bahamákra. Van mit a tejbe aprítanom, de nem a pénz számít nálam. Számít, és mégsem úgy.
Fennakadnak a szemeim a látványon, ahogy Henriettet meglátom a szalagon tekeregni. Egyből elfelejtem azokat a gondolatokat, miként fogom rávenni Conniet, hogy legalább a trapézt próbálja ki.
- Ehhez sem kell az elején és később sem. A trapézon sem. Elsőnek úgyis ismerkedünk velük és szokjuk, milyen. Furcsa lesz, de élmény lesz.
Az edző már érkezik is, lepacsizok vele, bár régóta nem ismerem, nem vagyok egy szégyellős típus.
- Conrad, Sam. Sam, Conrad - mutatom be őket egymásnak. - Szerintem kezdjük a trapézzal. Most van itt először, de nekem sem árt egy kis ismétlés. - válaszul egyből megkapom, hogy ja, hát igen, aki olyan szép csukafejest tud esni a hálóba, arra ráfér még egy kis gyakorlás. Csak vigyorgok.
- Leszek a próbaba, bemutatom, amit mond Sam. A tiéd vagyunk.
És a bemelegítésé. Akár régóta sportolok aktívan és veszélyesen, akár nem, a vállam és a nyakam mindig recseg,  lévén rengeteget ülök és verem a klavit. Ugyanez érvényes a térdemre is.

− Nem mondtad, hogy álljon be a sorba az érted rajongó tinilányok mögé? – vigyorogtam rá. Az esport egyre nagyobb teret nyert magának a világban, így aztán egy jó ideje nem beszélhetünk arról, hogy ez amolyan fiús dolog lenne. Meg sem tudnám számolni, hogy hány lányt szoktam látni a mérkőzéseinken, és bizony néhányuknak igencsak bejött Adrian. Ezt általában a magasba tartott táblákról sikerült megállapítom. Viszont nem voltam féltékeny rá, én a játéktudásom miatt vágytam elismerésre, nempedig azért, hogy beleszeressenek az ostoba fejembe.
Úgy is mondhattam volna, hogy amíg a családban Clyde örökölte a művészi érzéket, addig én a magas intelligenciahányadost kaptam a szüleinktől, így, bár fáj kimondani, de a szépség Oliver oldalára állt, hogy ha már tehetségtelen és buta is volt, akkor már legalább nézzen ki valahogy.
− Úgy érzem, ezek szerint nem igazán tervez leállni. Viszont, ha szeretnéd, akkor a húgom biztosan tudna neked szerezni parókát – ugrattam, hiszen ha Court képes volt arra, hogy lányt csináljon az egyik haverjából, akkor bármire képes lett volna.
− Á, csak az iskola meg otthoni dolgok – legyintettem. Nem akartam nagydobra verni az öcsém legújabb húzását. – De legfőképpen az egyetem. Egyre nehezebb összeegyeztetni az esporttal, de ha minden jól megy, és idén végzek, akkor utána teljes főállásban fogok dolgozni a Dignitasnál.
Inkább az iskolára tereltem a témát, mielőtt még kedvem támadt volna elpanaszolni Adriannek, hogy gondolatban hányféleképpen tagadtam ki az öcsémet, azok után, hogy bevitték a rendőrségre, még akkor is, ha tulajdonképpen ártatlan volt.
− De amúgy is muszáj dolgozni, ha idén autót akarok venni. Meg nem lenne rossz beköltöztetni a szobámba egy Acer Thronost se. – Minden álmom volt az a gép. Talán soha az életben nem vágytam úgy semmire, mint arra a szerkezetre.
Felvont szemöldökkel pillantottam rá. Tulajdonképpen csak remélni tudtam, hogy ma mellőzni fogunk minden ugráló, pörgő, pattogó, rázkódó dolgot, mert az annyira nem volt az ínyemre.
− Persze. El is hiszem – nevettem fel a magyarázkodását hallva. Nem tudom… Adrian közelében mindig könnyű volt lelazulni, holott odahaza mindig megkaptam, hogy olyan fejem volt, mint aki citromba harapott.
Belül egyszerre zokogtam és akartam elmenekülni, de hát én mondtam Adriannak, hogy találjon ki valamit, így nem visszakozhattam. Csak engedelmesen bólogatva hallgattam őt, viszont a kétely egyre jobban eluralkodott rajtam. Mégis mit fogok én itt csinálni?
− Rendben, akkor… Adjunk neki egy esélyt, aztán meglátjuk – bólintottam, már csak azért is, mert ha ő akarta állni ezt az egészet, akkor meg végképp udvariatlanság lett volna visszatáncolni előle.
− Hát, a családomban valakinek udvariasnak is kell lennie – jegyeztem meg fanyar mosollyal, bár azt hiszem, Clyde-ba több kedvesség szorult, mint belém, mert én legalább megmondtam valakinek, ha nem kedveltem. Csak a szeretteimmel beszéltem óvatosan. Anyának például akkor se mondtam volna el, hogy nem lett a legjobb a süteménye, ha közben éppen meg akarnék fulladni tőle. – Rendbem – biccentettem, majd igazából az ő holmijait és az enyémeket egybevéve sikerült felöltöznöm, de ez korántsem jelentette azt, hogy felkészültem volna.
− Jól van, akkor… Majd legközelebb én hívlak meg valahová. – Azért azt mégsem engedtem volna, hogy teljesen ingyen és bérmentve állja nekem ezt az egész kis kalandot, az volt a minimum, hogy máskor én fizetek majd helyette.
Láttam, ahogy kizökkent. Ismertem ezt a nézést. Úgy nézett az egyik szalagon tekergő lányra, mint amikor Olivernek tetszett valaki. Akaratlanul is elfojtottam a vigyoromat, de nem kommentáltam, mert a végén a fejemhez vágta volna, hogy pont ilyen bambán szoktam bámulni a TSM Academy midesét, amikor az asztalhoz ülve a hosszú, szőke haját igyekszik a headsete alá fogni valahogy.
− Hát, rendben van… Nekem gőzöm sincs erről, hogy milyen – pillantottam körbe, hiszen láttam másokat nyújtani meg hasonlók, de a többség mégiscsak odafent volt.
Amikor az edző megérkezett, elfordítottam a tekintetemet Adrian Henriettjét és a barátnőitől, hogy kezet foghassak a férfivel. Nem szerettem másokkal érintkezni, a kézfogást mégis kötelezőnek tartottam első találkozások alkalmával. Én és a hülye szokásaim…
− Örvendek Sam – biccentettem kézfogás közben, aztán a kezeimet a nadrágomat töröltem, mintha csak az izzadtságot akartam volna eltüntetni róla. Csendes megfigyelőként voltam jelen, mégis Sam megjegyzésére elmosolyodtam.
− Úgy érzem, a legközelebbi taktikánkat csukafejesnek fogom elnevezni: Megígérted, hogy letp-zel topról botra, és intelsz egy jót – jegyeztem meg vigyorogva, bár lehet nem most kellett volna pimaszkodnom, mert a végén még kitalált volna nekem valami nagyobb büntetést.
Először csak figyeltem és hallgattam őket, mert amikor úgy éreztem, hogy esetleg képes lennék bármire, akkor megjegyeztem, hogy csatlakoznék most már én is, csupán tényleg lássanak el instrukciókkal, mert attól, hogy valami látszatra könnyűnek tűnt, egyáltalán nem volt az.

Hunyorítva nézek rá.
- Adtál egy jó ötletet. És hogy csak mondjam, nem csak utánam állnak sorba a lányok - vágok egy sokat sejtető arcot. Az viszont nagyon szokatlan és meglepő volt, mikor először fogadott rajongó tábor. Nem mondom, extro énemet nem sütötte ragyogóvá a nap egyből, de nem gondoltam volna, hogy csak úgy rajongani fognak értem. Úgy kezelem (a nagyon élvezem mellett), hogy ha eltűnnék a porondról, találnak mást, imádatuk tárgyául.
- Nem fog. Veszélyben érzi a pozícióját - pedig hol vagyok én attól még, juniorként? Állati ostoba, ennyi. - Vaagy, megnövesztem a hajam és masnit kötök bele - vigyorodom el sokat sejtetően. - De lehet, hogy egy paróka nem fog ártani.
- Az már nem olyan sok - igaz a diplomamunka mindig macerás téma. Majdnem nem tudtam leadni meló és esport mellett, mert nagyon tolni kellett mind a kettőt, de én meg vagyok olyan makacs, hogy ha kitűzök valamit, azt véghez is viszem. Hogy belenyúltam volna kényes kérdésbe nála? Szerintem simán, de nem fogom ebben tovább faggatni. Nem mondja, hát nem mondja. Nem szokásom mások magánéletébe ütni a dolgom. - Az jó lenne - nem tudok elszakadni a hivataltól és nem is akarok. Fogadalmat tettem valakinek és azt teljesítem. És mert olyan élvezet nézni Marcell barátunk fejét, amikor rájön, kifognak rajta a saját beosztottai.
- Egy Acer Thronos - füttyentek egyet halkan - El sem férne, még a nappalimban sem.
És nem mellesleg egy vagyonba kerül. Hiába van miből költeni, pont erre nem költök most, mások a céljaim, de ahhhh, egy Acer Thronos. - Nálad fogok aludni. Ez már fix - tudom, hogy nem, szerintem már most leizzadt. - Csak vicceltem - vigyorgok rá, még mielőtt intro lelkét teljesen kiidegelném.
Elnevetem magam, ahogy végre enged egy kicsit is elneveti magát. - Pedig még a zebrán is átmentem... - teszem hozzá.
- Nagyszerű! - Mosolygok szélesen válaszul. A helyes a válasz, meg a bőgés, az szerintem otromba dolog. Mert ha nem akar, akkor nem akar, és kész. Lehet nemet mondani (nem, nem lehet, de vagyok elég meggyőző, hogy ne is kapjak olyat válaszul).
- Értem - biccentek felé, válaszul az udvariasra. - Ha távolságot szeretnék valakivel tartani, akkor viselkedem így. Lazulj mááár, nem az udvariasságodért csíplek - de meghagyom neki, ha továbbra is ilyen. Hiszen ilyen és kész, ehhez én fogok alkalmazkodni. A jó ég tudja, kinek mi van a múltjában. Én sem azért vagyok ilyen laza, mert gumikötéllel születtem.
Ha nem vesz ki semmit a táskából, nem fogom rátukmálni, majd eldönti, aztán végül mégis adok neki egy jófajta kesztyűt, ami el fog kélni. Utálom a krétaport, csak így hívom a fehér port, amit néha falmászáshoz is használok, ha olyan a kezem, a kesztyű szerintem jobb.
És... csak udvariaskodik... hát jó, én megpróbáltam... majd fogom még többször is.
- Rendben - egyezem bele, hogy megnyugtassam. És mert jót akarok neki.
- Nyugi - nevetem el magam. - Nekem sem. És majd lesz. Azért vagyunk itt.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy a nadrágjába törli a kezét. Kezdem érteni talán, miért nem érintkezik. Nem tudom. Mindenesetre nem akarom belőle kihozni a frászt.
- Kérek egy olyan pólót, már most tudom - hunyorítok megint rá, élvezve, hogy pimaszkodik. Végre!
A bemutatás közben nem csak magamra, hanem Conniera is figyeltem, mert azt szerettem volna, hogy ne ijedjen be. Ahogy látom, érik benne, s végül jelzi, akkorát vigyorgok, hogy körbeéri a fejemet. Mert nem akartam noszogatni. Azonnal átadom a helyem, azon könnyebb mozogni és odaállítom magamhoz a másikat, míg Sam az alapfogásokat és a lendülést mutatja meg Connienak. A lendület még kicsi, egyelőre szokni kell, hogy miként működik. A térdahajlatra fellógást is gyakoroljuk a végén, a matrac elég puha eséshez és Sam marha jó reflexszel bír, nem lesz baj.
- Te figyelj, ez tök jól megy - állapítom meg, ahogy Connie... próbálkozik. Nem hiába, az a falmászás jó ötlet volt, az egyensúlyát legalább megtanulta használni és érzékelni. Most már jöhet a mozgalmasabb rész is.
- Készen állsz, hogy fent is kipróbáld magad?  - Sam nem szokott cicózni és élmény is kell. Az pedig nem más, mint a megfelelő magasságban lengeni.

Felhorkantottam.
− Értem biztosan nem. Nekem nincs olyan férfias kiállásom, tökéletes formájú arccsontom és szép szemeim, mint ahogy egy-két rajongódtól hallottam – vigyorodtam el. Ha tetszettem is valakinek, nem rajongott túl feltűnően értem, meg aztán, inkább a játékkal szoktam foglalkozni, és nem azzal, hogy kik bámultak meg. A karrrierem építése volt jelenleg az elsődleges célom, hiszen a legprofibbakkal szerettem volna összemérni a tudásomat.
− Szimplán érzi, hogy dominánsabb vagy nála. Vannak olyan ostoba emberek, akik szeretnek rátelepedni a másikra. – Talán Oliver is veszélyben érezhette a családban betöltött pozícióját, azért verte ki állandóan a hisztit. Pedig mi aztán tényleg nem akartuk őt kitúrni semmiből, vagy bármitől is megfosztani. Viszont én is ismertem olyanokat, akik másképp nem tudtak érvényesülni, mint a konkurenciának vélt egyéneket megpróbálják tönkretenni. Alattomos, olcsó húzás volt részükről.
− Ne haragudj, de borzasztóan festenél – próbáltam elképzelni őt nőisen, de… Az eredményt még a borzasztó szóval se tudtam volna tökéletesen leírni. – Mindenesetre, ha kell paróka, akkor szólj.
− Tudom, csak fárasztó. Egyre nehezebb összeegyeztetni a mérkőzéseket a tanulással, a családom elől pedig titkolnom kell, mert sokan úgyis hülyeségnek hinnék, amiben én a jövőt látom, így… Nem könnyű, de megoldom – fejeztem be egy erőtlen mosoly kíséretében. Anyának terveztem elmondani egyébként, ő volt az egyetlen, aki talán még bátorított volna is, de a testvéreim szerintem jól körberöhögtek volna. Meg aztán, a drága kisöcsém továbbra is generálja a feszültséget otthon. Court nem okozott ennyi problémát kamaszként, mint Oliver.
− Ugyan. Pont az a lényege, hogy kompakt. Kis helyen is elfér – vigyorogtam rá, mert lehet, hogy elsőre hatalmasnak tűnt, de sokkal kisebb helyet foglalt el, mint egy átlagos gamer szett. Tudom, mert ezernyi videót nézegettem róla, amikor azon töprengtem, hogy mégis hova kellene tennem.
− Bármikor átugorhatsz, ha szeretnél – nevettem fel. Legalább a szobatársaim is bebizonyosodtam volna arról, hogy nem egy algoritmusok által vezérelt robot voltam, hanem léteztek barátaim is.
− Azért kicsit jobban is vigyázhatnál magadra. Mi lenne a top lane-nel, ha te szépen elcsapatnád magad? – sandítottam rá. Nem lett volna jó, ha bárki is kiesett volna a csapatból, amikor most kezdtünk igazán összeszokni.
− De… Én ilyen vagyok – vontam meg a vállamat. Persze, ki tudtam villantani a fogom fehérét, de nem éreztem szükségét arra, hogy idegenekkel teljesen bunkó legyek. Az ilyesfajta ingerültségemet általában Oliveren szoktam levezetni, mert ő viszont folyton az agyamra akart menni.
− Te már csináltad, nem? – pillantottam rá zavartan, mert azt hittem, ő már több alkalommal megfordult itt, azért is választotta ezt a helyet.
− Ha szeretnéd, a következő megnyert meccs után kapsz egyet. – Egyébként tényleg képes lettem volna megcsináltatni neki, már csak azért is, mert szórakoztatónak találtam.
Igyekeztem magam odatenni a bemelegítésnél, de borzasztóan kellemetlenül éreztem magam. A falmászásnál még éreztem egyfajta izgalmat, itt viszont csak arra tudtam koncentrálni, hogy le fogok esni, vagy legalább is nagyon hülyén fogok mutatni, így…
− Én nem így látom… − dünnyögtem két szerencsétlenkedés között, majd amikor azt kérdezték, hogy képes lennék-e fent megpróbálni… Tettem hátra egy lépést. – Adrian… Beszélhetnénk négyszemközt?
El akartam neki mondani, hogy tényleg szerettem volna kipróbálni magam, de… Nem érzem azt, hogy képes lennék átlépni ezt a határt. Nem akartam hülyén érezni magamat, ahogy leesni sem akartam. A kudarcot sem szerettem, így… Nekem ez nem volt pálya…

Oldalra döntöm a fejem. Ha önimádó lennék, most legyezgetné a hiúságom, ám ez messze van tőlem.
- Ja, persze. Ne tudd meg, odáig vannak a szépségpöttyödért - mutatom meg a saját arcomon az övének a helyét. - Szexi pötty, harrr, harrapnámmm - még utánzom is mozdulatban. - Szóval ne szerénykedj itt, szexszimbólum lettél.
Tényleg halvány gőzöm sincs, mitől kicsinyíti le magát. Ráadásul bekerült a csoportba, és ez marha nagy szó.
- Totál igaz jelző. Ostoba - majd látványosan sóhajtok egyet, mint aki csatába készül. - Nem én fogom bánni. Erő ellen mindig az ész győz. És a reflex - vigyorodom el.
- Ó, tudom - hunyorítok cinkosan. - A férfias kiállásom, a kemény arcélem... annál jobban üt - nevetem el magam. Elég viccesen néznék ki.
Elkomolyodok, s a vállára helyezem a kezem, a tekintetét keresem.
- Megértelek. Csak szeretném, hogy tudd, ha segítségre van szükséged, tudod, hol keress. Komolyan mondom - ezekkel nem viccelődöm, érdekes módon, hiába vagyok viccelődős, ha baj van, mégis engem találnak meg. Mert azon vagyok, hogy megoldjam.
- Voltál már a nappalimban? - amit csak annak csúfolok, de máshová nem tudtam berakni a kanapét. Jó, oké, elég nagy, de a cucc, amiről beszél, kanapékidobós. Arra meg a baráti bagázs húzná a száját. Szóval... helyet kell neki keresnem, ha akarok a szépséggel játszani.
- Szavadon foglak - vonom fel egy pillanatra a jobb szemöldököm. Nincs jobb, mint egy szuper játék a legjobb haverral. Márpedig Conradot hamar megkedveltem. Nem, nem azért, mert hasonlított volna rám. Belül igen, szépen letükrözte, aki voltam, ám kifelé máshogy jelenítettem meg.
- Ha belőnek nyugtatóval, akkor talán megülök a hátsómon. Úgy fél órát - majd elmosolyodom. - Jól esik az aggódásod. Vigyázok magamra, már csak a csapat miatt is - és fenemód, némileg igaz is. Egy ideje például már nem voltam raftingon, márpedig az az egyik legnagyobb kedvenc! Lehet, el kéne menni nyáron egyre. Nem egyhetesre, valami hosszabb túrára.
- És én így bírlak - tárom szét a karom egyértelműen. Nincs nekem bajom vele. Azt nem mondanám, hogy nem szeretném, ha egy kicsit változna, ám nem miattam. A csapatban betöltött szerepét, mind virtuális, mind valós értelemben, összecsiszolni szándékszom. Ő is törekszik rá, egyértelmű, hiszen akkor például el sem jött volna velem.
- Bizony - bólintok egyet. - Különben nem hoználak ide. Lehet, hogy majd olyanra is elmehetünk, amit először csinálunk. Azt te fogod kiválasztani - még mielőtt bepánikolna, hogy olyanba, ami amúgy nagyon nehéz. Nekem meg mindegy, ha adrenalinról van szó.
- Szavadon foglak és be is vasalom rajtad - vigyorgok. - Aztán majd az egyik játékon fel is veszem, vagy elviszem magammal. - Nem nagyon örülnének neki, de egy kis tréfa nem árt.
Az leesik, hogy most még annyira nem rajong a dologért, mint múltkor a falmászásért. Ám megvárom, míg eldönti magában, mihez is kezd.
- Persze - vonulok arrébb, Sam pedig szintén arrébb megy, sejtve, miről is lehet szó. Én élvezem, ám, ha ő nem, akkor mára ennyi volt. - Mit szeretnél mondani? - Tekintek rá, de meghagyom neki a kellő távolságot, megfigyeltem ezt is.