Caitlin & Slade

━━━ "May your choices reflect your hopes, not your fears."

A mai nap sem volt más, mint a többi. Nyúzott kelés után egy tíz perces fogmosás-sárga dobós kombó, hogy aztán sebtében igyam meg azt a zacc-ízű kávét, amit cukor nélkül szürcsöltem, mintha egy kibaszott szociopata lennék. Mert többségében - az angol tanulmányok ezt mutatták ki - ők isszák így. De lehet, hogy a pszichopatákra gondoltak? Nem érdekelt, az már annál inkább, amikor Tina nemtörődöm mozdulattal vágta be maga mögött az ajtót. Az tette fel az i-re a pontot, mert a következő percben rezignáltan pattintottam le a narancssárga fiola fehérben úszó kupakját, hogy a kettő bogyó guruljon a tenyerembe, amit a következő korttyal már le is öblítettem a torkomon. Nem volt és nem lett volna rá szükségem, hogy gyógyszerezzem magam. Sem igazi, sem fantomfájdalmak nem terhelték mostanában a szervezetemet.. pár perc, óra kivételével, amikor leginkább tőből vágtam volna le a lábam, mert azt hittem, megpusztulok a fájdalomtól. De talán a megszokás volt az, ami megnyugtatott ebben a rituáléban. Se íze, se szaga nem volt a két bogyónak, mégis elbódított, mégis felületessé és közönyössé tett azokban a percekben, amikor szükségem volt rá. A kávés szeánsz után húsz perccel már a hátizsák pántjait kanyarítottam a vállaimra, hogy az ajtót zárva elhagyjam a közös, kihűlt otthonunkat. Tina azóta képtelen volt beszélni velem normális felnőttek módjára, mióta hozzávágtam, hogy az ellenfelét edzem és fogom is, ha le is fossa a bokáit, ha nem. Lehet, hogy a francia nő a feleségem volt, de koránt sem úgy fütyültem, ahogy azt ő kigondolta és magasan leszartam azt, ha nem tetszett neki valami. A komoly problémák természetesen mindig közös megoldást igényeltek, de a hisztit a feleségemtől sem, de idegen nőktől meg végképp nem fogadtam el.
A nyúzottságom a metrón sem hagyott alább, akkor sem, amikor egy fánknyi öltönyös fazon állt meg mellettem, minden egyes fékezésnél meg akart lógni az alábuggyanó hasa az ing alól, ezért csak felületes pillantással néztem inkább a leopárdmintás tüneményt, akinek a látványától őszintén felfordult a gyomrom. Igen, régen a színház, a tánckar tagjaként rengeteg próbán vettem részt, szabókkal beszéltem és ruhatervezők keze nyomát viselték a ruháim, amiket a színpadon öltöttem magamra, mára már felesleges sallangnak gondoltam. A tarkómat inkább a metrókocsi üvegének toltam, hogy lehunyt szemmel élvezhessem a utazás maradék idejét, és ahogy kiléptem a nyomorból, szinte fellélegezve toltam be magam a studioval szemközti pékségbe, hogy magamhoz vegyek némi kaját, mielőtt még a tanítványaimat kezdem úgy levágni, mintha csak vágóhídon lennének. Elég lesz, ha valamit elbasznak. Ha valamit hiába mondok el az érdekükben hatvanszor is, csak azért is ellenkeznek. Dacból, értetlenségből, mert épp megjött a lányoknak vagy éppen kangörcsös pillanataikat élik a srácok.
Faszparasztnak gondolhatna az, aki nem ismer, de igazából csak túl öreg voltam már a játszadozáshoz, és az őszinteség mindig is célravezetőbb volt, még ha negatív is volt annak témája. Még tíz perc kellett, hogy az életemből összesen 98 percet vegyen el a közlekedést, a gyűjtögető életmód, hogy aztán az egyik szendvics nagy csattanással érjen oda Poppy asztalára, a kis barnára pedig széles mosollyal néztem rá.
- Kaja idő. Tedd el addig azt a szart - biccentettem az előtte megbújó vaskos tankönyv felé. Nem voltam hülye, főiskolát végeztem, de ha nekem itt biokémiai előadást fog tartani, hát tarkón baszom magam.  
- Jó reggelt, Boss - gyűlölöm, hát hányszor mondjam még el neki, hogy nem ez volt a hivatalos nevem? De mindig ezzel basztatott, és még mindig nem szoktam meg. Lehet, hogy a beosztottam, de nálunk mindenki egyenlő. Mindenki kidolgozza a belét és gyűlöltem, ha hátrányosan, vagy bármilyen formában is megkülönböztettek bárkit is. Angol létemre nem voltam felsőbbrendű.
- Mi a helyzet? - tehénkedtem el inkább a mellette lévő széken a pult mögött, épp, hogy csak beleharapva a sonkás szendvicsembe, amikor nagyot sóhajtott. Baszdmeg, here we go.. A nők ezzel készültek fel mindig a maratoni monológra. De mielőtt még ténylegesen valamilyen panaszkodásba belemehettünk volna, az ajtó újfent nyílt, azon pedig egy ezüsthajú lány libbent be, és mielőtt még túlmasírozott volna a termek felé, Poppy megfeledkezve rólam emelkedett fel a székből. Szegény, mindig cukkoltam, milyen kicsi, ki se látszik az asztal mögül, pedig ez nem volt igaz.
- Üdvözlöm a Balancé Studio-ban. Poppy vagyok, miben segíthetek? - mintha a fejéhez golyót fogtam, hogy magoljon be egy H&M-es szöveget. Pedig én voltam a mintapéldánya a freestyle-nak, én mondom. Felőlem cukorkákat dobálva is fogadhatta volna a betérő vendégeket. Az más kérdés, hogy tetszett Poppy profizmusa. Egyelőre csak leharapva az újabbnál újabb falatot a szendvicsből néztem el a természetes (?) zöld szemű lány felé, aki így első blikkre a nem létező lányom is lehetett volna. Korban legalábbis.
- Helló! - no nézd csak, legalább ennyit sikerült, kaja nélkül. Valóban tulajdonosi szemlélet, na ja.

Caitlin & Slade

━━━ "May your choices reflect your hopes, not your fears."

Vannak azok a napok, amikor semmi sem sikerül. Az ember próbálkozik, gyötri magát, de ha megfeszül sem úgy jönnek össze a dolgok, hogy azt eltervezte korábban. És vannak azok a napok, amikor az ember nem is igazán akarja ezeket. Meg vannak azok, amikor túlságosan is leszarom kedve van valakinek és tök mindegy, hogy mások mit tesznek vagy mondanak. A két gyógyszerrel a gyomromban egészen jó irányba haladtam azzal, hogy igazán csak felületessé váljak, de sajnos az a két fehér pirula már nem szedált le teljesen. Új gyógyszer után kellene néznem, mert ezekhez a szervezetem már túlságosan is hozzászokott, és ha nem is ugyanazok a hatóanyagok voltak egy másik vényköteles gyógyszerben, még tudtam, hogy ha erről leállok, elvonási tünetekkel fogok szembe nézni. Nem hosszú távon, de ha hozzászoktunk a jóhoz és azt idővel megvonják, az szarul tud kijönni.
A másik oldala az éremnek pedig nem Tina volt, hanem az, aki a kórházban feküdt. A farkam tele volt azzal, hogy nem tudtam mit tenni, és a tétlenséget, a tanácstalanságot gyűlöltem talán a leginkább. A tenni akarás pedig mehetett a kukába, ha a felesleges energiáimmal nem tudtam valamire koncentrálni, ami igen fontos lett volna. Csoda, hogy arra emlékeztem, hogy egyébként volt munkám, kötelezettségeim és az azzal járó óráim is fontosak lettek volna, amiket bassza meg, elhanyagoltam az utóbbi időben. A tanítványaim pedig okkal háboroghattak, amiért muszáj leszek szembe nézni velük és behozni az elmaradásunkat. A srácok, akik az alkalmazásomban álltak, mint oktatók, profik voltak, de egyikük sem én voltam.
Caitlin Star neve nem mondott elsőre semmit. Még akkor sem, amikor a menedzsert emlegette, és beletelt némi időbe, hogy az agyamban a helyére forduljon nehezen döcögve az információ.
Ó, hogy baszd meg!
- Ó, igen, valóban beszéltünk erről egy menedzserrel - Poppy kérdőn, egyetlen másodpercre hátranézett rám, hogy ugyan én miről tudok, vagy mire emlékszem, mert az utóbbi időszakban többet voltam távol a studiótól, mint kellett volna. Talán emiatt is szállt el az infó és nem maradt meg a fejemben. Pedig egy ilyen dolognak azért meg kellett volna maradnia, de már régóta tudta mindenki a környezetemben, hogy engem rohadtul nem a pénz és a profit motivált, Janet esetén is nem véletlen, hogy ennyire nagy erőfeszítésekkel igyekeztem azon az ösztöndíján, ami az oroszokhoz reptette volna.
- Kössz - már a kajálásra a jókívánságot, de aztán el is ment egyből az étvágyam. Teli hassal biztosan nem fogok parádézni, mert a végén még okádás lenne belőle, és az meg nem tenne jót a termemnek, ha az egyik koreográfus véletlenül vagy sem lerókázná a tanítványt. Igaz, hogy a negatív kritika is lehet jó marketing, de mindennek volt határa. Visszacsomagoltam a szendvicset, aztán megreptettem a kuka felé, hogy a nem kajamaradékos kezemmel álljak fel, és mielőtt még Poppy rendelkezett volna akár velem, megkerülve a pultját a lány elé léptem.
- Személyesen nem beszéltem a menedzserével, Caitlin, de Poppy leegyeztetett egy időpontot, valóban - kinyújtottam a kezem, hogy a kézfogás csodája megtörténjen, ha nem ódzkodott a lány az érintéstől. - Keith Lackwood vagyok, a Balancé tulajdonosa. Ha nem tévedek, akkor velem lenne a megbeszélt... randija - villantottam rá egy mosolyt. Nem akartam én ettől a lánytól semmit, csak először egy beszélgetést, hogy mire számít, mit szeretne és tulajdonképpen mit is keresünk itt. Mert a pontos megfogalmazás híve voltam, a beszéd pedig mindennek az alapja.
- Ha gondolja, akkor befáradhatunk egy terembe, Caitlin, ott nyugodtabb környezetben lehetünk, ott nem zavarnak meg a diákjaim - nem zavart, hogy a nők fölé tornyosultam általában. Csak alig pár centivel maradtam el a százkilencven centitől. A karomat kinyújtottam az egyik nem használt terem felé, de ahelyett, hogy a galambszürke hajú nő mögött mentem volna másodikként, mellé lépve mutattam az utat. Ő tulajdonképpen azt sem tudta, hova kell mennie, szóval muszáj volt ez a felosztás.
- Szeretne már ma is leizzadni? - érdeklődtem tőle, ahogy a tükörfalú terem ajtaját kinyitottam. A sarokban egy rúd is helyet foglalt, a mennyezetet összekötötte a fémcső a padlóval. A lányok szemtelenül kihasználták annak előnyeit, és nem vontam meg tőlük a lehetőséget, hogy az izomfejlesztést azon gyakorolják. Nem mondtam nemet soha az újításra, a versenyképességre.
- Szóval, Caitlin Star, miben tudok Önnek segíteni? - csuktam be magunk mögött az ajtót, szembefordulva a borzasztóan fiatal lánnyal, érdeklődve végignézve az öltözetén.

Caitlin & Slade

━━━ "May your choices reflect your hopes, not your fears."

- A magázódás részemről a tisztelet jele volna mindenkivel szemben, de akkor váltok, ha az könnyebb - tettem hozzá csak ennyit ehhez az egészhez, mert én ugyan semmi jónak elrontója nem voltam. Az már más kérdés, hogy esetleg most látom a lányt utoljára, de csak akkor voltam faszparaszt, ha kiérdemelték, és volt olyan elég az életem ezen szakaszában, nem akartam még másokat is magamra haragítani. Nem mintha érdekeltek volna mások érzelemvilága, főleg azoké nem, akiket nem csak hogy nem ismertem, de nem is akartam. A magam részéről senkit sem különböztettem meg másoktól, mert a diákjaim közt nem csak apuci pénzéből élők voltak, sőt, Janet óráinak finanszírozását amúgy is én álltam, mert ocsmány környezetből tévedt be a falaim közé. Ő a tehetségével tündökölt és emelkedett ki, sőt, a többiek fölé magasodott, amiért tiszteltem, talán egy kicsit a kedvenc jelzőt is kiérdemelte nálam. Ő, csak ő egyedül. Poppy a szavaimra hirtelen vigyort villantott, mert ő volt az, aki minden szaromat és haragomat idebent elviselte, és ha éppen idegbeteg voltam, ő volt az, aki derűvel élt irányomban, és egy jókedvű kislány mellett aligha lehet dühöngeni, amikor egy Teletubby és egy Gumimaci keverékét látja valaki az asztal mögött, boci szemekkel.
A nőket vagy előre engedtem, vagy pedig szigorúan magam mellett tudtam. Sosem voltam az a fajta, aki egymaga akart volna elérni egyedül bármit is - már dehogynem, a Studio, a karrierem mind ilyen volt, ám az, ha segíthettem másoknak a céljai elérésében, inkább ösztönöztek és arra sarkalltak, hogy csak a termek falain belül addig kínoztam őket a megálmodott koreográfiával, ameddig vért nem izzadtak. Ha nem sikerült egy-egy forgás vagy emelés? Nem érdekelt, ha kellett, éjjel egyig bent maradtam velük gyakorolni és volt, akit egészen hazáig kísértem aztán, mert olyan környéken lakott, hogy oda egyedül nem engedtem el.
Caitlin beszéde és mozdulatai egy kissé idegenül hatottak és egyértelműen látszott rajta a kezdeti idegeskedés, de nem szóltam neki, hanem minden egyes szavát megforgatva a gondolataimban figyeltem csendesen őt, és ha sikerült előkaparnia a pendrive-ot, akkor elé lépve kinyújtottam a karom, tenyérrel felfelé, hogyha akarta, és kiengedte a kezéből a majdnem top secret számokat, akkor a kapott tárggyal a sarokban lévő laptop elé lépjek.
- A fizikai erőnléthez nem lesz elég a tánc, de alapnak kiváló - a bekapcsolás utáni pillanatokat annak szenteltem, hogy a lány hajától kezdve az állának vonalát felmérjem, de tudtam, hogy mit kell kérdeznem, vagy hogy egyáltalán merre is induljunk el. - Nem tudom, mennyit tudsz rólam, Caitlin, de világ életemben balettoztam és egy sérülés után tértem át a balett koreográfiájához és oktatásához. Szabadúszó vagyok, egyetlen iskolával sincs szerződésem és szerintem te nem az vagy, aki a Diótörőt vagy a Hattyúk tavát zenésíted meg és formálod a te stílusodra - néztem bele a lány szemeibe, a megfelelő helyre bedugva a pendrive-ot, hogy a zene lejátszó programot már nyissam is meg hozzá.
- Ha én nem is tudlak téged oktatni, vagy betanítani a kliphez, tudok ajánlani a koreográfusaim közt olyat, akire rábízhatod magad és a csapatod, ha velük kell gyakorolnod. Rufus háttértáncos volt rengeteg ismert énekes mögött és Cindy pedig az a lány, aki egész életében bele volt buzulva a zenébe és a mozgásba. Ha nem lennének jók, nem is alkalmaznám őket - véletlenszerűen kattintva az egyik címre hagytam, hogy elinduljon a zene, a laptopra kötött hangfalak pedig megteltek basszussal és ritmussal. Még nem túl hangosan, de azért élvezhető hangerővel.
- Viszont abban tudok neked segíteni, hogy milyen étrendet kell követned a megfelelő izomzat felépítéshez, hogy hogyan legyél hajlékonyabb - mert bármit és mindent mondhattak rólam, de egy balett táncosnál hajlékonyabb ember aligha járt-kelt a Földön. És nálunk ocsmányabb lábbal nem rendelkezett senki. A feleségem pedig még hónapokkal ezelőtt a lábára kötött szerződést, hiszen abból élt, amennyiben lesérülne - tanult a hibámból. Az én sérülésem a mai napig kísértette az életemet, ő nem akarta volna ugyanazt az utat magának, amit meg is értettem.