Az érzékeny hipsterek felgyűrt ingujjban behabzsolták az összes csokimousse-t, így nem árt, ha vigyázok arra a belga búzasörre, aminek a nyaka olyan könnyedén simul az ujjaim közé, mintha régi ismerősök lennénk abból az időszakból, ahonnan valójában nincsenek ismerőseim. Ha még mindig Parsons lenne a vezetéknevem, potenciális áldozata lennék a manhattani entellektüelek fellengzős megjegyzéseinek, de Polignac vagyok, így mindenki nyugodtan leszarhatja a fejemet - mármint azzal a gyanús, méregető pillantással, amivel az idősebb pasi második feleségét szokták illetni. Kár, hogy még senki nem állt elő egy ilyen névre keresztelt kollekcióval - az őszhöz és a nyárhoz is passzolna. Talán egy eau de parfum is járhatna mellé, ha a lenézést és az irigységet lehetne palackozni.

Ezerszer megbántam mostanra, hogy nem kapaszkodtam Jasper karjába, amikor még megtehettem, mostanra ugyanis beszippantották a tweed zakós bolondok, akik 2012-ből egészen idáig jöttek azért, hogy Seuratról dumáljanak, az egyik ebben a percben kihalász a poharából egy olívát és kettéharapja - ez a mozdulat elég ahhoz, hogy eszembe ne jusson odamenni. Valószínűleg ilyen lehet az ágyban. Valószínűleg azonnal elmenne, ha beleharapnék a fülcimpájába. A tenyeremből enne öt perccel később, és akármit megvenne Seurattól. Jóformán sajnálom a férjemet, amiért ezt nem súghatom a fülébe, hogy azután nézzem, hogyan változik meg a profilja, hogyan nyeli le a felbukni vágyó röhögést. Mindegy. Most semmi dolgom ott. Egy korty belga búzasör, jobb a semminél. Két és fél perc múlva a teraszra menekülök, egy nő, akit Jasper Lauraként mutatott be, megkínál cigivel, csak nemet intek, nem dohányzom. Még mindig nem dohányzom. Laura nagyjából négy perccel később nyomja el a sajátját, és visszatér émelyítően izgalmas barátai közé. A korlátnak támaszkodva, a tekintetemet az alattunk dudáló autókra függesztve is megismerem Ulisses cipőjének csikorgását. Van valami puha a lépteiben. Valami furcsán elegáns.
- Azért jöttél, hogy megments, nem igaz? - felvigyorgok rá.

Valahogy a mondat közepén tartottam, mikor elkezdtem igazán végiggondolni azt, amibe már korábban ugye belekezdtem, és ott, annál a pontnál rájöttem, hogy hiába a körülöttem lévő csillogó szemek, ez nem lehet valós érdeklődés, még én is halálra unom magamat aközben a mondat közben, amit épp próbálok befejezni. Elharapom a mondatot, és lezárom azzal, hogy bocsánat, elnézést, nem is úgy gondoltam. Valaki feltesz egy kérdést, én pedig rázom a fejemet, és nyolcból öten kissé összezavarodtak, a maradék három már órákkal ezelőtt végképp fejre állt az este felszívott kokaintól, és tulajonképpen csak biodíszletként tetszeleg valamelyik tavaly megvásárolt Saint Laurent fekete minijében, amin ezután az este után minden bizonnyal túl fog adni, vagy csak… fene mód és főleg szükségtelenül előítéletes vagyok.
Megnyálazom az ajkamat, beleiszok a poharamba (ivott már ember ennyire rossz bort, és azt minek hívta egyáltalán bornak?), de tulajdonképpen mondhatok bármit, mára már nekem is lőttek. Részeg vagyok, és azt hiszem, meg kéne találnom Jaspert, hogy rávegyem, hogy hívjon nekem egy taxit. Elhátrálok a társaságtól (nyolcból legalább hatan még mindig kissé zavarodottak voltak, de mintha végül sikerült volna egy új szálat szőniük, ami majd utat vezet mentális maszturbációjuk közepette a gyönyör felé), és körbe kémlelek a szobában, és tulajdonképpen túl nagy a helyiség ahhoz, hogy egyszerűen csak szobának nevezzük, és valahogy olyan érzésem van, mint amikor Stellát veszítem el egy nagyobb szupermarketben, pontosan ekkora kihívásnak tűnt volna Jaspernél taxinál könyörögni.
Itt beiktathatnánk egy vágóképet, és rátérhetnénk arra a pontra, mikor végső csüggedésemben csak egy újabb pohárral a kezemben kötöttem ki (fogalmam sincs, minek iszom ezt a lőrét), már nem tudtam volna megmondani, hogy miért volt feltétlenül szükségem arra, hogy ezt Jasper intézze el nekem.
Itt pedig beiktathatnánk még egy újabb vágóképet, mert úgy tűnik, ma különösen lusta történet mesélő vagyok, az összefüggésekről pedig amúgy is csak sejtéseim vannak, hát így aztán nem fárasztanék senkit sem szívesen velük, de kicsivel később kiléptem az erkélyre, az ujjaim között forgatva egy szál cigarettát, és cápaszerű mosollyal meredtem Prima Polignac-ra. Na, ő végül is félsiker.
- Nem, sajnálom. Ugrani. – Azzal pedig rágyújtottam.

Ha láttam is Ulissest már ilyen állapotban, most nem tudom felidézni. Mindenesetre már előrébb jár az úton, mint én, ami nem csoda, ha figyelembe vesszük, milyen ádáz eltökéltséggel kerülgettem a gyanús lőrét, amit a házigazda orrba-szájba igyekezett rám sózni. Az itassuk le Polignac feleségét és faggassuk ki a hálószoba-titkaikról című játék nem működik, ha Polignac felesége nem issza le magát a szükséges őszinteség szintjére. Legalább Ulissestől nem kell tartanom, mert mindig udvarias volt velem szemben, amennyire fel tudom idézni, ráadásul Jasper sógora, így valamilyen szinten mi is rokonságba kerültünk, ami, hát, felhatalmaz arra, hogy gondolkodás nélkül rálőcsöljem magam az este hátrelévő részében.
- Az kizárt! - Még hogy ugrani, jó vicc. - A sógorod sosem bocsátaná meg nekem, ha hagynám, hogy az erkélyen keresztül távozz. A sajtó meg engem okolna. Kitalálnák, hogy én löktelek le, mert beléd zúgtam, de te elutasítottál. - És tessék, már készen is van a történet. Figyelem a szemem sarkából, ahogyan rágyújt, gyakorlott mozdulatok, felparázsló cigarettavég, és halkan felnevetek. - Én megvenném a sztorit. Hihető. - Talán azért, mert annyira hihetetlen, ha az emberek ismerik a történet szereplőit. Ráadásul józan megfontolásból sosem tennék olyat, ami sérti Stella Polignac házasságát, aki bármennyire is Sartre, még mindig könnyűszerrel képes lenne kikaparni a szememet, ha valóban rámásznék a férjére. Amit, egyébként, nem csodálok. Én is a hozzám hasonló cafkák rajongó tekintete miatt járok manikűröshöz.
- Az egyik srác megkérdezte, hogy a haverod leereszt-e engem, miután végzett. - Újra belekortyolok a sörbe, kezd felmelegedni, talán gyorsabban kéne innom és talán nem kéne éppen Ulissesnek panaszkodnom. Már mindegy, nem igaz? - Elbűvölő társaság. Miért jártok össze ilyen seggfejekkel? - Nem hiszem, hogy ő ezt élvezi.

Nos, az a szomorú helyzet, hogy itt vagyok én középkorú, fehér férfiként, akinek, lássuk be, a világon semmi gondja nincsen, munkájában sikeres, az anyagiak miatt nem kell aggódnia (jó, tegyük hozzá, nem is értek annyira a pénzhez, hogy aztán tudjam is, hogy miért kéne aggódnom), a felesége csodálatos, a fiából ember lett: alighanem illusztráció értékű példány vagyok a nyárspolgárból bármelyik lexikonba. És én, mint a középkorú fehér férfi, akinek a világon semmi gondja nincsen, igenis rászorulok a Prima típusú nők ragyogására, mert önmagamban nem kizárt, hogy csak egy unalmas pojáca vagyok, aki imádja hallatni a hangját, ha a modern művészetekről van szó (Amerika fele pedig ezért utál, mert hogy van merszem ehhez, vagy hogy van merszem ahhoz, hogy ezt még mindig munkának nevezem, a másik fele pedig egyszerűen a létezésem tényével sincs tisztában, ami mondjuk Amerikának a jóval nagyobb felét teszi ki, de most ebbe minek is mennénk bele). Prima viszont igazi jelenség, a szó sajátos értelmében. Prima az az Upper East Side-nak, mint a Kardashian család bármelyik Instagram sztárnak, tudod, hogy nem kéne érdekeljen, mi van vele, mert ennél, ennél azért jobb embernek tartod magadat, de aztán mégis vannak az ilyen pillanatok, hogy előbb ránéz, aztán pedig Jasper-re gondol, és hát őszinte, tiszta szívemből mondom, mint Jasper legjobb barátja – a címeres, az egyetlen, az igazi – elképzelésem sincs, hogy ez a szegény lány hogy nem sírja minden átkozott éjszaka álomba magát, valahányszor amellé a vén kurafi mellé kell feküdjön. Az ilyen gondolatokat persze nem engedem meg magamnak. Az ilyen gondolatok ettől függetlenül megfordulnak a fejemben. Akárhogy is, addig nem aljasodnék le, hogy ki is mondjam hangosan, arra itt van megannyi más farkas, akik még fel is zabálnák ezt a lányt, ha valaki nem vigyáz rá. Én pedig ugyan rettenetes ember vagyok, de nem annyira, hogy ebben ne segítsek.
- Ugyan, kérlek, a sógorom még meg is köszönné neked – nevettem, majd pedig slukkoltam egyet. – Ó, azta, ez azért durva. Melyik volt ez?

Hogy melyik volt az? Halkan, örömtelenül beleröhögök a hideg, manhattani éjszakába. Ulisses még hízeleg is ezzel a feltételezéssel, mármint, hogy én meg tudnám különböztetni a sok kis érzékeny bölcsészt egymástól, akik tátott szájjal hallgatják a férjem okfejtését, és meg mernék esküdni, hogy a legközelebbi magányos orgazmusuk pillanatában az ő szavaitól lesz kótyagos a fejük. Valahol elképesztő, hogy Jasper tűri ezt, de ennél még elképesztőbb, hogy én tűröm - ha ugyanis egyedül lennék, kezdjük azzal, hogy el sem jöttem volna, akkor igazán semmi helyem nem lenne egy ilyen örömünnepen, amibe nagyjából annyi öröm szorult, mint a Gossip Girl utolsó két évadába. Persze, a szerelem elvette az eszemet, de az ízlésemet azért nem. Még akkor sem, ha olyan személyes tárgyakat engedtem be a férjemmel együtt a lakásomba, amiről azt sem tudtam korábban elképzelni, hogy megközelítem.

- Valamelyik tweedzakós, fekete keretes szemüveges fasz. - Néhány percig elhallgatok, figyelem Ulisses cigarettájának parázsló végét. - Akkor is így viselkednének velem, ha ocsmány lennék? És hiányozna elöl öt fogam? És hatalmas, krumpliszerű orrom lenne? - A vállam fölött vetek még egy pillantást a bentiekre, és legyűröm a gondolatot, hogy sarkon fordulva távozzak. Jasper is megteszi értem ezt - vagyis ezt éppen sosem kellett megtennie értem, de nagyon hasonló dolgokba belerángattam már, csak őt sosem merte senki piszkálni még a barátaim közül sem, mert annyira világos volt, hogy Jasper Polignackal ne packázzanak. Ha tudná, hogy ezek a kis pöcsök így beszélnek velem, soha többé nem jönnénk ide. Egy pillanatra egészen elkábít a lehetőség, de meggondolom magam, mielőtt magára hagynám Ulissest a teraszon. Nem merem megkockáztatni, hogy talán mégis őket választja majd helyettem. - Te olyan normális vagy. Már nem a dekoltázsomat bámulod, mikor beszélgetünk. Jó a humorod, és jó az ízlésed. Mi a francot keresel itt tulajdonképpen?