Natie & Nate

"Siblings: Children of the same parents, each of whom is perfectly normal until they get together."

Majdnem azon kapom magam, hogy apánkhoz oly' hasonló módon épp megszidom a húgomat, de még épp időben figyelmeztetem magamat. Ráadásul azon kapom magamat, hogy kikívánkozik belőlem egy nevetés, amit nem is fojtok már vissza. - Tudom, és igazad van. - Lassan bólintottam egyet, miközben a karomat a vállára helyeztem, hogy közelebb tudjam húzni magamhoz. - De attól még technikailag igazam van. - Volt némi kérdő él abban a pillantásban, amit rá vetettem, ugyanakkor nem vártam, hogy vitázni kezd velem. Elképesztően nehéz volt megszoknom, hogy a húgom már egészen felnőtt nő és hogy visszabeszél nekem, mintha kötelező lenne. Nem kellett ahhoz személyesen egymás mellett lennünk, hogy érzékeljem a változásokat, most mégis egészen más volt így beszélgetni, mint a képernyőn. Tehát tényleg igaza volt. Persze azt sem felejtettem el, hogy én is voltam annyi idős, mint Taeri, és bizony engem sem lehetett a legjobb gyereknek nevezni, főleg mert megtaláltam azt a társaságot, ahol leginkább kihozták belőlem a szemtelen kölyköt. Ha Tae-ri csak fele annyira lesz olyan, mint én voltam az ő korában, akkor már bajban vagyunk.
- Én nem vagyok benne biztos, hogy élvezni fogod. - Egy sofőr vezette autó kényelme ezer meg egy lehetőséget adott volna, de nem erőltettem a dolgot. Talán ha megtapasztalja, hogy milyen a New York-i tömegközlekedés, majd megváltozik a véleménye, de addig is nem fogom lenyomni a torkán a dolgot. Folyamatosan tapasztalom a feleségemmel, hogy csak mert én kitalálok valamit fejben, még nem jelenti, hogy az a gyakorlatban a másik félnek is tetszeni fog. Ezért is törekszem most arra, hogy ne akarjak mindent a saját akaratom szerint.
- Akkor hallgatlak. - Volt némi fölényesség a hangomban, amikor kimondtam ezt. Részben, mert hittem benne, hogy nem tud olyasmit mondani, amivel rávesz az új telefon vásárlására, részben mert végső soron én hoztam ebben a kérdésben a döntést - még ha egyébként Taeri zsebpénze elegendő is lenne ahhoz, hogy megvegye magának azt a telefont.
- Akkor majd megkérdezem róla Aidát. - Őszintén kíváncsi lennék a feleségem arcára, amikor felhozok neki egy ilyen témát, így bármennyire nem is gondoltam komolyan a tényleges megvalósítást, most mégis azt forgatom a fejemben, hogy otthon megteszem. - Na és megengednek neked ilyesmit az iskolában? - Talán túl szigorúan gondolkodtam és a saját tapasztalataimra alapozva beszéltem. Az én iskolában még az is meg volt mondva, hogy a fiúknak mennyire kell kilógnia a szemöldökének, így automatikusan arra gondoltam, hogy a húgom is ilyen elvárásoknak kell majd, hogy megfeleljem. Csak azt hagytam ki az egyenletből, hogy nem Koreában vagyunk, hanem az Államokban, ahol jóval kevesebb szabály van - habár ha jól tudom, az öltözködést egyes helyeken még így is túl komolyan veszik.
- De én idősebb vagyok nálad, szóval jobban értek a füstjelekhez is. Mit gondolsz mivel kommunikáltunk, amikor régen kiszöktünk otthonról Seo Dannal? - Részben lelepleztem ugyan magunkat és azt, hogy milyenek voltunk a legjobb barátommal, de a húgom korából fakadóan valószínűleg nem lepődött meg ezen. Nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, hogy minden fiatalt keresztül megy hasonló dolgokon. Valójában azon lepődtem volna meg, ha Tae Ri nem csinál olyan dolgokat, amelyekre a szüleink nem adtak engedélyt. Ettől függetlenül ugyanolyan okos és tehetséges lánynak tartottam, amilyen valójában volt.
- Miért hol szeretnél még tanulni? Európában? - Mosolyogva böktem őt oldalba, mielőtt az övébe akasztottam volna a saját kisujjamat. Teljes mértékben bíztam abban, hogy a húgom igazat mond. Hiszen a távolság ellenére sem történt soha olyan dolog közöttünk, ami miatt kevésbé kellett volna bíznia bennem, vagy hazudnia kellett volna nekem. Csak mert nem voltam ott mellette az elmúlt években, még tudtam, hogy a szüleim hasonlóan talpraesettnek fogják őt nevelni, mint amilyenre én sikerültem. Ebben pedig úgy érzem nincs semmiféle nagyképűség, soha nem mentem a szomszédba tanácsért. Talán ez az önfejűség épp a hibáim egyike. - Legközelebb írásban kérem. - Tettem még hozzá, mielőtt az övének nyomtam volna a hüvelykujjamat.
- Aidának és Mitchienek szüksége van rám, ne bánts, kérlek. - Nem tudtam visszafojtani a jókedvemet, ami a húgom magyarázata miatt fogott el. Kicsit lentebb hajoltam, hogy még könnyebben a szemeibe tudjak nézni. Gyakorlatilag a szemkontaktust fenntartva emeltem a kezemet a hajához, hogy összeborzoljam azt, annak teljes tudatában, hogy a halálos csipkedés ezek után bármikor bekövetkezhet. Elvégre én üzentem neki hadat.
- Pedig tényleg érdekel a dolog. - Nehezen tudtam volna azonosulni azzal, ami a tizenéves lányok fejében megy, még ha én is voltam tizenéves srác, aki rajongott azokért a rövid szoknyás idol lányokért, amit ennyi idősen már ciki lenne bárkinek bevallani.
- Amit nem élvez az ember, azt felesleges erőltetni. Ha szereted annyira, hogy talán később visszatérj hozzá, akkor nem érdemes most megutáltatnod magaddal, mert kötelességnek érzed. - Olyan dolgokba belevetni magunkat, ami nem okoz igazán örömet, teljesen felesleges. Én legalábbis mindig így tartottam. Volt, hogy az úszás vonzott inkább, olyankor a futást hanyagoltam, vagy épp az edzőtermet. Idővel mindegyikhez visszatértem, mert soha nem erőltettem egyiket sem. Ettől függetlenül úgy éreztem, hogy a megfelelő mennyiségű sportot követelem meg magamtól annak érdekében, hogy fizikailag egészséges maradjak.
- Lesz majd más. - Ehhez kétség sem fért. Valójában nehezen fogtam fel, hogy Ribizli már ekkorára nőtt és hogy a fiúk miatt fáj a feje, de tagadhatatlan volt, hogy szép lány. Épp ezért éreztem valamiféle felelősséget azzal kapcsolatban, hogy itt van, New Yorkban, és olyan srácoknak is esélye van megközelíteni őt, akik még az időseknek sem adják át a helyet a metrón. Nem állítom, hogy Koreában minden tinédzser srác illedelmes, vagy hogy őket bezzeg elfogadnám a húgom mellé. Valójában mindegyik csak egy dologra gondol általában és ez korántsem nyugtatott meg engem jelenleg. - De nem kell úgy sietni, egyelőre szokd meg a várost és illeszkedj be. Ha pedig randizol valakivel, előbb mutasd be nekem. - Cikinek érez vagy sem, ez mondhatni elvárás volt a részemről. Hogy engedjem meg, hogy egyedül járkáljon, amikor nem tudom kivel tenné? Elfogadhatatlan. Újfent felettébb szerencsésnek érzem magam, amiért fiam született és nem a saját lányom miatt kell aggódnom ilyen téren.
- Inkább ne beszéljünk az öregedésről, jó? - Nem viccből kértem ezt tőle. Valójában megrémített a tény, hogy fiatalkoromhoz képest most mindig csak azon kaptam magam, hogy megint eltelt egy újabb nap. Több szempontból is tudott ez frusztrálni, elvégre nem csak azt jelentette, hogy tényleg hamar eltelik az életünk, hanem azt is, hogy egyszer vége lesz majd ennek az életnek, nekem pedig benne kell hagynom Mitchiet, ki tudja milyen körülmények között. Szerettem volna megfelelően látni felnőni őt és ott lenni fontos dolgoknál az életében, ezt pedig csak úgy lehetett garantálni, ha azok voltak számomra a prioritási lista elején, akiket igazán szeretek.
- Igen, de tudod ők már nem olyan fiatalok. Apa különben is rettenetesen unná magát itt, hogy nem szólhat bele a dolgokba. - Szeretem apámat, de megvannak a magunk nézeteltérései, amelyek a húgom előtt sem ismeretlenek. Sosem próbáltam úgy tenni, mintha nem értékelném, vagy tisztelném eléggé apámat, elvégre tőle tanultam mindent, amit tudok. De sokkal könnyebben kijöttünk, ha az üzletről beszélgettünk, mintha a magánéleti problémáinkat feszegettük volna. - De így majd ketten rábeszéljük őket, hogy gyakrabban jöjjenek, rendben? - Előre látom, hogy mennyire frusztrált leszek, ha megteszik és apámnak tényleg semmi más dolga nem lesz, csak minket kritizálni. De Aida és én mások előtt is remekül mutattunk a házasságunkban, apám pedig épp elég távol van, hogy ne ismerjen minket annyira, hogy lássa az apró jeleket, amikor meglátogat.
- Igen, a tipikusan amerikai ételek nem valami diéta-barátak. - Ezzel szerintem nem lett volna ember, aki nem ért egyet ebben az országban. - De csak arra figyelj, hogy a megfelelő minőségű alapanyagokból készüljenek az ételek és minden rendben lesz. Egyél rendesen és ne hagyj ki étkezéseket, jó? - Az evés és a megfelelő mennyiségű étel elfogyasztása egyébként is különleges helyet foglalt el a koreai emberek szívében. Más kérdés, hogy aztán elvárta azt is a társadalom zöme, hogy az ember ne hízzon meg. A fiatal lányokon pedig ennek a nyomásnak a hússzorosa lehet, amit a social media csak erősített. Nem mondom el még egyszer mennyire szerencsésnek érzem magamat Mitchell miatt...
- Biztos rendes lesz mindenki. Hogy állsz az angollal? - Mivel kényelmesebb volt az anyanyelvünkön kommunikálni, csak most jutott eszembe, hogy itt akár nyelvi akadályba is ütközhet, ha nem készítették fel odahaza eléggé a tanárai arra, hogy milyen napi szinten az angolt használni. Nem az ő képességeiben nem bíztam, egyszerűen csak magam is tudom, hogy nem olyan egyszerű az átállás. - Ha csatlakozol majd valamelyik klubhoz, biztosan könnyebb lesz barátokat is szerezned. - Fogalmam sem volt hogy működik ez a rendszer, de számomra ilyen egyszerűnek tűnt. Ha vannak klubok, akkor azokhoz biztosan bármikor lehet csatlakozni. Ha pedig valaki barátokat akar, akkor olyan helyen kell keresnie, ahol sok hozzá hasonló ember van, akiket ugyanazok a dolgok érdekelnek.
- Igen? - A keze felé nyúltam, hogy szorosabbra húzzam azt a saját karomon, hogy véletlenül sem hagyjam el, amíg nem érünk az étteremig. Tae Ri hozzám képest olyan kicsi, hogy nagy tömegben nehéz lett volna kiszúrni. - Miért? Mi történt? - Kérdőn pillantottam felé. Nyilván megfontolom, ha olyan dolgot hallok tőle, mert a személyzettel kapcsolatos problémák kicsit komolyabb dolgok, mint az, hogy meg tud-e győzni egy új telefonról vagy sem. Mivel a húgomról van szó, valószínűleg egyébként sem kell túl sokat győzködnie.
- Nehéz olyan ember találni, aki megfelelő abba a pozícióba. Szeretem, ha olyan emberekkel dolgozom együtt, akik bele tudnak szólni a cég dolgaiba, de egy titkárnő... - nagyot sóhajtottam, s közben elharaptam a mondat végét. Örök dilemmában voltam, hiszen nem vehettem fel olyat, aki túlképzett a pozícióra, ugyanakkor olyat sem, akit kicsit sem érdekel minden más, ami a cégnél folyik. - Elég új ez a lány, aki most ott dolgozik - jegyeztem meg óvatosan, magam sem tudom milyen céllal. Talán mert meg akartam neki adni a kezdőknek járó bizalmat, talán mert előre láttam, hogy hány órát kell majd ülnöm egy újabb meghallgatás- sorozaton, ha új titkárnőt keresek magamnak.
- Mikor kezdődik a suli? - Tettem fel az életbevágó kérdést. Teljes mértékben elszomorított volna, ha nem marad pár napunk, amin szervezhetünk magunknak közös programot, vagy amikor eljöhet hozzánk, hogy találkozzon Aidával és Mitchievel. Ezért is fordultam felé kérdőn, felvont szemöldökökkel, közben pedig belém hasított a felismerés, hogy bizony, a húgom tényleg itt van, New Yorkban.

Nate & Natalie

A második gyerek érkezése nem hoz akkora változást a családban. Továbbra is az első gyereken van a fókusz, csak ott van közben a második is.

- De a pixeles kijelzőn nézni a lámpafény mellett a fejedet az teljesen más! – finoman böktem oldalba a bátyám, miközben magyaráztam neki. Nekem teljes mértékben egyértelmű volt a különbség, mivel a különböző eszközök soha nem adják vissza egy-egy személy valós külső tulajdonságait. Szinte biztos vagyok benne, hogy az én fejem sokkal nagyobb volt a kamerán keresztül, mint élőben, legalábbis nagyon szerettem volna ezt hinni. Mindenesetre pontosan tudtam, hogy Yang az nem haragudott meg rám, emiatt pedig megengedtem magamnak a szemtelenkedést. Ő elfogadta azt, hogy kettőnk közül én vagyok a gyerek, ő pedig már felnőtt, meg amúgy sem vittem volna túlzásba a visszabeszélést. Túlságosan örültem neki, hogy újra láthatom őt ahhoz, hogy már most elkezdjek zsörtölődni.
- Nem – határozottan jelentettem ki – Nem szeretnék sofőrt. A kollégium nincs messze az iskolámtól, szívesen megyek busszal.
Idegen közegbe jöttem. Hiába választottunk ki egy jó intézményt, az volt a prioritás, hogy egy sok diákot számláló gimnáziumba iratkozhassak be. Nem szerettem volna egy kis közösség tagja lenni, ahol folyamatos bemutatkozásokkal fognak nyúzni. Szívesen barátkoztam volna másokkal, azonban azt is éreztem, hogy sokkal jobb lenne elvegyülni inkább a tömegbe, mint a szerves részét képezni egy-egy társaságnak. Azzal is tisztában voltam, hogy emiatt elég vegyes lesz a társaság a suliban és valószínűleg csak unszimpatikus lennék sokaknak, ha sofőrrel járnék be. Egyelőre szerettem volna megnézni azt, hogy egyáltalán milyen társaságnak leszek a tagja.
- Miért nem? – egészen nagy szemekkel néztem rá a bátyámra – Pedig rengeteg indokom lenne arra, hogy miért jobb az új, mint a régi. A legtöbb pedig pont ebből vezethető le.
Ha azt mondtam neki, hogy ő ezeket a dolgokat pontosan azért nem érti, mert már túl régi vágású férfi, akkor minden bizonnyal részben sértegettem volna. Ugyanakkor szinte biztos vagyok abban is, hogy ő mást tart fontosnak egy készülék működésével kapcsolatban, mint én. Emiatt nekem egy csomó, az én világomban működőképes indokom lett volna az új készülék mellett, amit minden bizonnyal ő nem vett volna figyelembe.
- Nem tudok erről nyilatkozni, mert az én hajammal nem sok gond van – egy szolid mosoly volt az arcomon – Gondolkoztam azon, hogy a végét talán befestetném mondjuk kékre, de ennyi.
Az én arcberendezésem viszonylag szigorúnak volt mondható, ami miatt nem könnyen találtam volna a feketénél ideálisabb színt. Emellett nem volt panaszom arra sem, hogy mennyire nőtt gyorsan, könnyen volt kezelhető, erős szálai voltak és nehezen hullott. Szóval lényegében egyáltalán nem volt okom arra, hogy színt váltsak, mivel tökéletesen megfelelt az, amivel születtem. Úgy éreztem, hogy a külsőmhöz is illik, ami még egy indok volt ahhoz, hogy ne festegessem csak úgy.
- Jól, legközelebb majd küldök neked füstjeleket. Ha nem tudod értelmezni az már a te hibád lesz! – talán kicsit durcásabb volt a hangom, mint amit ebben a helyzetben megengedhettem volna magamnak. Tudtam, hogy valahol igaza van, viszont már kifogytam azokból az érvekből, amik az én szótáramban logikusnak tűntek a helyzetre való tekintettel – Visszacsinálni már nem tudom. Legközelebb, ha valami lesz szólni fogok.
Mivel írásba adni mindezt nem tudtam – meg nem is akartam – szimplán a kisujjamat nyújtottam oda a bátyámnak. Egy kicsit összetörte a szívem, hogy még ígéretet sem tettünk egymásnak, de én már gondolatban megszegtem saját részemről a szavamat. Mivel pontosan tudtam, hogy bizonyos kérdésekkel kapcsolatban egyszerűen nem mondhattam neki igazat. Túlságosan tartottam tőle, hogy ha egyszer tényleg kiderül majd az igazság azzal kapcsolatban, amit csináltam, akkor már nem fog tudni úgy nézni rám, mint korábban. Vagy most.
- Mertél volna mást mondani – minden bizonnyal nem voltam komolyan vehető, ahogyan ezt kimondtam, szóval nemes egyszerűséggel folytattam a továbbiakat – Amikor még gyakornok voltam, a tánctanárunk megmutatta, hogy az emberi hátnak melyik az a pontja, ahol, ha megcsípnek, az tényleg nagyon fáj. Még senkin sem próbáltam ki, szóval…
Valakin úgymond gyakorolnom kellett volna. Mivel az önvédelem fontos dolog, én pedig fele annyi izommal nem rendelkezek, mint Oppa, nem volt más választásom, mint ilyen hülyeségekkel vesződni. Tehát jobb lesz, ha tényleg vigyáz magára, mert én nem fogok félni megcsípni, ha arról van szó.
- Szerintem inkább ne akarj választ kapni erre a kérdésre – emlékszem én azokra az időkre, amikor mindenki számon kérte rajtam, hogy miért ennyire jóképű a bátyám. Nem beszélve arról, hogy a suliban a felsős lányok is megkörnyékeztek, én pedig mindenkinek ugyanazt kellett ismételgetnem: házas, és nem érez semmilyen vonzalmat olyan lányok iránt, akik a húgával egyidősek. Fárasztó feladat volt, de legalább még egy indok lehet az új telefonom mellett. Sok szenvedést kellett elviselnem a becsülete védelmének érdekében. És mindenről az tehet, hogy ilyen feje nőtt.
- Örülök, hogy így állsz ehhez – egy kicsi mosoly költözött az arcomra, miközben ezeket a szavakat kimondtam. Nem mentem bele abba, hogy pontosan mennyi komplexusa van egy korombéli lánynak, mert minden bizonnyal azzal tisztában lehetett, hogy nem egyszerű felnőni. Abba bele se akartam gondolni, hogy kettőnk közül nem feltétlenül az én gyerekkorom volt a nehezebb. Nyilván a bátyám is a rendszerváltáskor született, de azért nekem már jóval több lehetőségem volt, mint annak idején neki.
- Dehogynem – egészen finoman löktem meg a karját, amiért így szerénykedett. Pontosan tudtam, hogy ő nem egy olyan személy, aki tényleg nagyon szórakoztató volt, legalábbis az én szótáramban mindenképpen abba a kategóriába tartozott. Általában, amikor rossz kedvem volt ő azon emberek közé tartozott, aki pontosan tudta, hogy mit kell mondania.
- Már nem érzem magam rosszul miatta – tényleg úgy vontam meg a vállam, mintha semmiség lett volna az együtt töltött idő. Nem azt mondom, hogy valójában olyan barátok voltunk, akik csak kimondják, hogy járnak, de ugyanúgy lógnak együtt, mintha amúgy semmi nem lenne közöttük. Hazudnék, ha ezt állítanám. Nem egy Dél-Koreában élő külföldi lepődött már meg azon, hogy társadalmi nyomás miatt hazudnak az emberek a szüzességük elvesztéséről, mivel a love hotelek sok esetekben gimnazistákkal vannak tele. Ezekkel a statisztikákkal gondolom a bátyám is tisztában van, ami miatt teljes mértékben felesleges lenne az orra alá dörgölni, mivel nem akartam, hogy aggódjon miattam. Másrészt pedig egyszerűen csak voltak olyan dolgok, amikről szerintem nem kellett tudnia, meg nem is akart. Gondolom a szerelmi életem is ilyen lapra tartozott.
- Ki tudja mit hoz ki az emberből a korosodás – megvontam a vállam, aztán úgy mosolyogtam rá, mint egy szélhámos – Úgy sem tudsz tenni semmit ellene. És ha megöregedsz már nem leszel ilyen erős és nagy, szóval még agyonüthetlek.
Talán nem az autóban kellene őt ingerelni, viszont mind a bátyám elmeállapotában, mind a vezetési képességében vakon képes voltam megbízni. Valószínűleg, ha valami durva disznóság kiderült volna róla, akkor a bizonyítékok ellenére sem hittem volna el, hogy az igaz neki. Túlságosan bíztam benne. Emiatt pedig nem tudtam nem arra gondolni, hogy ő is így van-e ezzel a dologgal. Féltem, hogy az igazságérzete túl nagy és elfogadhatatlan lehet a számára az, amibe belekeveredtem.
- Jaj, ne is mondd – sípolva fújtam ki a levegőt, aztán megcsóváltam a fejem – Már ideje lenne jönniük. Legalább kimozdulnának a koreai valóságból. El nem hiszem, hogy számukra nem fullasztó a dolog.
Csak egyetlen oldalpillantást vetettem a bátyámra, mivel reménykedtem benne, hogy nem szóltam el magam. Nyilvánvalóan nem éltünk ott annyira szabadon, de butaság a részemről felelőtlenül olyan kijelentéseket tenni, amiket talán megbánhatok. A legkisebb mértékben sem vágytam arra, hogy bármivel kapcsolatban magyarázkodnom kelljen neki.
- Amióta nem kell a diétára koncentrálnom, csak enni tudnék – halkan sóhajtottam fel – Tényleg annyira egészségtelenek az amerikai ételek, mint ahogy állítják azt? Mert akkor egy ideig nem állok át rájuk.
Teljesen logikusnak tűnt a fokozatosság. Így is jóval többet nyomtam kilóban, mint amennyit illett volna egy korombéli lánynak. Ezt mondjuk nem kezdtem el kifejteni Oppának, mert tudtam, hogy nem értene egyet velem. Egyrészt a végletekig elfogult volt velem, másrészt pedig tudtam, hogy akkor sem látna úgy, mint én magam, ha egy napra testet cserélnénk. Akkor is a kishúga lennék. Emiatt pedig a gondolatba is beleborzongtam, hiába fürdetett ő kislány koromban. Felettébb perverz lenne a bátyámmal testet cserélni, emellett még gusztustalan is.
- Nem tudom – kicsit megrántottam a vállam – Sok klub van a Hunterben. Apa nem akarta, hogy olyan helyre kelljen járnom, ahol nagyon kiszakadok a korábbi környezetemből. Magániskolát pedig én nem szerettem volna.
Kellemetlenek voltak az ott megélt dolgok, ami miatt egyszerűbb elvegyülni a tömegben. Nekem nem volt más célom, mint az érettségi, addig túlélni, és utána kitalálni, hogy mit kezdjek magammal. Egyelőre annyit biztosra tudtam, hogy nem szeretnék diplomát, ami eléggé kiverheti a biztosítékot apánál a jövőben. Pont ezért is éreztem ideálisnak azt, hogy ezzel egyelőre ne sokkoljam se őt, se Tae-yangot.
- Egyébként – miközben elindultunk az étterem felé, belekapaszkodtam a bátyám karjába – Nem tudnád kirúgni a titkárnődet? Már most utálom. Nem foglak meglátogatni a munkahelyeden addig, amíg ott dolgozik, pedig szerettem volna ebédet vinni neked néha. Viszont az a nő… Áh hagyjuk.
Csak a szememet forgattam rá, aztán a másik tenyeremet is a testvérem karjára raktam. Ha apánál történt volna hasonló, akkor tényleg nagy baj is lehetett volna a dologból. Alapjáraton felháborítónak tartottam azt, hogy valaki megvádolt azzal, hogy ilyen dologgal kapcsolatban hazudnék.

Natie & Nate

"Siblings: Children of the same parents, each of whom is perfectly normal until they get together."

- Azért nem volt az olyan régen, hogy utoljára láttuk egymást. Hiába volt online - gyanakvó pillantást vetek a húgomra, ami kicsit sem komolyan vehető. Nem feltételezem róla, hogy megfeledkezett volna a saját bátyja arcáról, valószínűleg épp ezért nem fogadom jól a szavait, még ha csak viccből mondta is. Tae Ri és én viszonylag jó testvéreknek mondhatjuk magunkat, legfőképpen a kettőnk közötti korkülönbségből adódóan is, mert amikor megszületett már elég nagy voltam ahhoz, hogy tudjam, nem a hajhúzással fogok nála elérni bármit is. Később pedig gyakorlatilag erről a szintről kiindulva csak még inkább az határozta meg a kapcsolatunkat, hogy én voltam az a fél, akire rá lehetett bízni őt, amikor a szüleink nem tartózkodtak otthon, így én segítettem neki a házija megoldásában is.
Persze az is lehet, hogy valamilyen szinten ki akartam bújni a válaszadás alól azzal kapcsolatban, hogy miért vettem fel a titkárnőmet. Legfőképp azért, mert nem volt erre válaszom. Miért szoktak az emberek ilyen alkalmazottakat felvenni és mi határoz meg egy embert akkor, ha telefonokat kell elintéznie, illetve összefoglalókat készít, vagy épp utánanéz nekem néhány dolognak, ha arra kérem. Nem tudom miért vettük fel őt, de valószínűleg sok másik jelentkező is épp olyan megfelelő lett volna erre a feladatra.
- Ez így nem hangzik rosszul. Benne vagyok - bólogatva mondtam igent a javaslatra. Függetlenül attól, hogy az Egyesült Államok hol helyezkedik el és hány ember állítja, hogy ez egy kulturált hely, ahol a társadalom egésze képes lesz egy ponton jólétben élni, még New Yorkban is vannak veszélyes helyek és bizony veszélyes emberek is. Nem tudok ott lenni minden percben a húgom mellett, de ha óvatosságra intem és arra kérem, hogy legalább szóljon nekem, ha történik valami fontos, akkor még csak a legalapvetőbb dolgokat tettem meg a biztonsága érdekében. - Nem kellene neked felvennünk egy sofőrt? Vagy beszéljem meg apánkkal? - Kényelmi szempontból biztosan jól jönne. Ugyanakkor akármilyen nyugodt lennék amiért valaki gondoskodik Natalie közlekedéséről a városban még nem jelenti, hogy ne balesetezhetnének így is... De túlságosan előre szaladtam.
- Csak ha a régi már valamiért nem jó. Az,hogy nem elég új nem opció. - Csak úgy, mint Mitchie esetében, valószínűleg Tae Ri-nál is jellemző rám, hogy akármiről legyen is szó, könnyedén kenyérre lehet kenni, mint a vajat. Viszont az utóbbi időben tudatosan igyekeztem határozottabban nemet mondani, még azok számára is, akiket szerettem. A kisfiam kifejezetten nem értékelte ezeket a megnyilvánulásokat a részemről, mert eddig én voltam az, aki majd' hogy nem mindenre igent mondott, mostanában pedig letiltottam őt a gyümölcsös italáról, ha nem evett előtte eleget. Tudom, kegyetlenség.
- Azt hittem a nőkben születésüktől fogva megvan minden tudás, ami a hajápolással kapcsolatos. - Simán kérdezhettem volna erről Aidát is, akinek azt hiszem egyébként is bármilyen szépség- és hajápolási kérdésben megfelelő és hasznos válasza lett volna. De vele nem mindig jött fel, hogy milyen sampont használok, vagy mikor kell mennem fodrászhoz, hogy a hajtöveim ne üssenek el annyira a többitől.
- Na és nem létezik más útja a kommunikációnak, amivel jelezhettetek volna? - Egészen kíváncsi hangon tettem fel a kérdést, mert tényleg érdekelt. Nem szerettem, ha hülyének néznek, ezt pedig legkevésbé a családomtól tűrtem volna el. A mostani helyzettel ugyanakkor kénytelen voltam megbarátkozni. Visszacsinálni már semmiképp sem lehetett volna, annak pedig kifejezetten örültem,hogy a húgomat a saját közelemben tudhatom, ami miatt nem is akartam volna visszaküldeni őt Koreába. Gyanítom, hogy nem is ment volna csak úgy. - Mindenképp nagyon örülök neked. - Félmosollyal az arcomon fordítottam Natalie felé a fejemet. Végül is ki ér rá azon siránkozni, hogy hogyan tudtam meg az egészet, ha már lényegében valahogy megtudtam.
- Miért mit csinálnának, ha nem lennék az? - Határozottan örültem neki, hogy fiam született, mert nehezen tudtam megérteni egy nő észjárását, nem hogy ha egy felnövekvő gyerekről, majd tinédzserről van szó. Biztosan Mitchinek is lesznek olyan időszakai, amit apaként nehezen viselek át, de az ő problémáival biztosan jobban is fogok tudni azonosulni.
Az egész helyzetnek azon részét mégis feltételeztem átérezni, hogy milyen élmény lesz neki New York. Sok mindenben különböztünk, de ha arról volt szó, hogy mennyire vagyunk nyitottak a világgal szemben, azt hiszem mi fiatalabb Na családtagok, verhetetlenek voltunk. Nyilván az elején nehéz lesz, de legalább nem teljesen egyedül van ebben a hatalmas városban, így már én magam is tudok neki rendszeres segítséget nyújtani, bármiről legyen is szó.
- Neked kell tudnod. Ha már nem élvezed, akkor jobb hagyni. - Felesleges olyan dolgokba hajszolni magunkat, amelyeket nem szeretünk igazán. Kemény volt a tanulópénz, ahogyan én megtanultam az élettől ezt a leckét, de azt hiszem volt értelme. Gyakorlatilag nem is lehetett másképp. Ettől függetlenül szerettem volna, ha Tae Ri-nek nem hasonló módon kell átélnie az egészet és megtanulni, hogy azokat a dolgokat, amelyek nem tesznek boldoggá, néha jobb elengedni.
- Nem tudom miről beszélsz - olyan jókedvűen jelentettem ki a dolgot, hogy valószínűleg az utca túloldaláról is lehetett volna érzékelni. - Köszönöm, hogy így gondolod. - Mosoly jelent meg ugyan az arcomon, de nem volt mögötte felhőtlen jókedv. Ugyanis nem mertem volna mérget venni arra, hogy Aida valóban szerencsésnek érzi magát, még ha néha el is akartam hinni. Mindig olyankor jöttek a hullámvölgyek, amikor már kezdtem magamat magabiztosnak érezni kettőnkkel kapcsolatban, ezek miatt pedig észbe kaptam azzal kapcsolatban is, hogy nem szeretném, ha Aidával az történne, mint Ingriddel, ami miatt talán el kellene őt engednem. Legalább a házasságunkon belül. Aztán mindig történt valami, vagy csinált valamit, ami miatt képtelen volna erre. Túl fontos már nekem.
- Vannak, akik igen. Sajnálom, hogy így alakult, de talán jobb is így. - Nem azt mondom, hogy a húgom örök életére maradjon egyedül és ne találjon rá olyan szerelem, ami boldoggá teszi, de lehetőség szerint örülnék neki, ha ez a téma nem lenne még túl fontos számára ennyi idősen. Koncentrálhatna mondjuk helyette a tanulásra. Akkor az én fejem is kevesebbet fájna, amiért gondolnom kell arra, hogy valaki megbánthatja őt, vagy rábeszéli olyan dolgokra, amelyekre nem kellene. Újfent csak örülni tudok neki, hogy nem lányom született.
- Egyrészt nyugodtan próbálkozhatsz vele, úgysem fog sikerülni. - Mármint az én agyonütésem. Nem akartam előhozni, de jó pár centit nőnie is kellene ahhoz, hogy bármi esélye legyen ellenem. - Másrészt nem akarok más lenni öreg koromra. - Ez persze csak egy elvárás az én részemről, a végén majd mindent megold a genetika és az idő. Minden gyerek azt mondja, hogy nem akar olyan lenni, mint a saját szülei, a végén mégis mindenki hordoz magával bizonyos karakterjegyeket, amelyektől képtelenek vagyunk megszabadulni.
- Az jó... - bólogatva hallgattam a történetet, ami végső soron megmosolyogtatott. Apámat elérni leginkább mindig munkaidőben lehet, de nem hibáztatom érte, hogy olyasmivel akarja tölteni az idejét, amit láthatóan élvez - még ha egy klasszikus bankigazgató esetében nem is mindenki tudja mivel jár az. - Ők is hiányoznak nekem. Talán így egy kicsit rugalmasabbak lesznek ők is, amikor utazni kell. - Legalábbis remélhetőleg bevállalnának még ilyen utazásokat - ha másért nem, hát azért, hogy élőben lássák a két szép gyereküket és az unokájukat.
- Köszi - könnyedén irányítom az autót a megfelelő hely felé, amit Natalie nézett ki nekünk és leparkolok, nehogy valaki más megpróbálja lenyúlni a helyet. - Remélem éhes vagy - A húgom felé fordultam, mielőtt kiszálltam volna. Már az autón kívül voltunk mindketten, amikor feltettem a következő kérdésem.
- Várod már az új iskolát? - Az olyan emberek számára, akik mindig is utáltak tanulni ez egy egészen kellemetlen helyzet lehetett volna, Tae Ri-t viszont gondoltam annyira intelligensnek, hogy legyen elképzelése arról, hogy pontosan mit is vár ezektől a hónapoktól.

Nate & Natalie

A második gyerek érkezése nem hoz akkora változást a családban. Továbbra is az első gyereken van a fókusz, csak ott van közben a második is.

- Akkor gondolom a jó nagy szája miatt vettétek fel – egészen mérgesen prüszköltem – Én tényleg kedves voltam vele… Nem akartam ennyi cuccal ki tudja meddig ücsörögni a folyosón, és olyan régen láttalak már. Csoda, hogy még emlékszem egyáltalán az arcodra.
Mert azért a hülye pixeles kamerák nem adják vissza azt az érzést, amikor együtt vagyunk. Éppen ezért is volt nekem nagyon fontos azt, hogy végre találkozzunk. Tény és való, hogy otthon ki-be járkálhattam apa irodájába, és mindig leállította a megbeszéléseket, amikor mentem, de ott tudtam, hogy mikor találkozik annyira fontos partnerrel, hogy nem mehetek oda. Jelenleg ez a helyzet egyáltalán nem játszott, bár talán nem kellett volna apának azt hazudnom, hogy a bátyám meg a családja tudja, hogy érkezem… Viszont, ha meg elmondom Aidának a dolgot, akkor többé nem lett volna meglepetés, egyszerűen muszáj volt kockáztatnom. Legalábbis én úgy képzeltem a házas életet, hogy már nem nagyon vannak titkok, főleg nem egy kisgyerek megszületése után. Aztán ki tudja, hogy mi az igazság, mivel nekem eddig összesen egyetlen párkapcsolatom volt, aminek csúnya vége lett. Azt tudtam, hogy ha meglepetést akarok, akkor így tudom a legkönnyebben okozni.
- Akkor mit szólnál ahhoz, hogy ha fontos dologról lenne szó, akkor sms-t küldenék? – reméltem, hogy egyáltalán nem gyanús a viselkedésem. Idővel úgyis rá fog kérdezni arra, hogy miért lett minden social media platformom inaktív főleg úgy, hogy Instagramon például már összeszedtem majdnem húszezer követőt. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy ha most nekiállnék magyarázkodni, az sokkal gyanúsabb lenne, szóval befogtam a szám. Ha rákérdez, akkor beszélünk róla, ha nem, akkor meg… Annál jobb.
- Ki is használnám a funkciókat? – tettem fel a kérdést, de aztán végül megtaláltam azt a kapcsolódási pontot, ami nekem volt igazából kedvező – De akkor ez azt jelenti, hogy kaphatok új telefont?
Nyilvánvaló volt, hogy a szüleim gyűjtöttek nekem is pénzt, de ragaszkodtak hozzá, hogy ehhez a számlához tizenhét évesen ne legyen hozzáférésem. Valahol érthető is volt a dolog még annak ellenére is, hogy én nem feltétlenül voltam tőle boldog. Mindenesetre nem feltétlenül volt rossz az, hogy a szüleimtől kellett kérnem, mert bíztunk egymásban, és ezért sosem kérdezték meg, hogy mire kell. Tudták, hogy nem fogyasztok alkoholt és nem is dohányzom, szóval lényegében mindig adtak nekem. Arra meg, ha mondjuk egy love hotelre költöttem volna, szerintem nem kérdeznek rá, mert vannak dolgok, amikről jobb nem tudni. Maradjunk annyiban, hogy az előző osztályomban pontosan tudom, hogy kik hazudták szűznek magukat, és egész megdöbbentő számot tudnék az emberek orrára kötni.
- Én nem tudok tanácsot adni, nekem sosem volt festve a hajam – ez egyértelmű volt. De alapvetően nagyon szerettem a színét, szerintem azt a feketét sikerült megörökölnöm, ami igazán különlegesnek hatott. Ha egyszer be fogom festetni, akkor biztosan csak a végére néznék valami szép színt, és ennyi. Annyira jellegzetes a hajam – főleg szögegyenesre vasalva – hogy egyáltalán nem tudom magam más színnel elképzelni. Meg a stílusomhoz is talán ez illett a legjobban. Úgy éreztem magam, hogy ha már rendelkezem egy ilyen adottsággal, akkor teljesen felesleges azon gondolkoznom, hogy miként változtassak magamon. Ha már valamin változtatni szerettem volna, az sokkal inkább az édesapámtól megörökölt alkatom volt. Könnyen felszaladtak rám a kilók.
- Nehéz lenne úgy, hogy teljesen más időintervallumban léteztünk eddig – jegyeztem meg határozottan – De hát én csak azt szerettem volna, hogy meglepődj, mert akkor jobban is örülsz, nem?
Ez az egész már kérdéses volt, mivel konkrétan lehet, hogy szabotáltam az egyik üzletét, de biztosan meglepődött! Én egy olyan személy vagyok, aki nagyon szereti a meglepetéseket, bár minden bizonnyal kellemetlen még nem nagyon ért az életben. Szomorú lennék, ha az érkezésem a bátyámnak egy ilyen lenne. Jelenleg rá számítottam a legjobban, még ha ezt nem is mondtam el neki.
- Hála az égnek, már mindenkinek el tudom mondani, hogy házas vagy – elég szigorú volt a pillantásom – Azért nem lehet veled bárki.
Elég egyértelmű volt, hogy ő a legjobbat érdemli. Mivel túl kicsi voltam, nem tudta kikérni a véleményemet Aidával kapcsolatban, de annak idején könnyen le tudott kenyerezni a sógornőm. Szerintem felvásárolta az összes létező pónis hajcsatot, illetve annak idején annyira rajongtam a my little pony figurákért, hogy még a limitáltakat is begyűjtöttem. Ő pedig mindig tudta, hogy melyiket kell megvásárolnia.
- Biztos vagyok benne! – egy kicsit elmosolyodtam, miközben ezt kimondtam. Nem nagyon volt más választásom, szeretnem kellett ezt a helyet. Ha most egyedül Európába utaznék, akkor nagyon magányos lennék. Egyértelmű volt, hogy a helyzetemben egyetlen megoldásként szolgál a külföldi utazás és azt is tudtam, hogy ennek tartósnak kell lennie. Talán tíz év múlva majd hazamehetek, mert a felnőttek már nem tudnak annyira gonoszok lenni. És mindenki megérti azt is, hogy ha én bűnös vagyok, akkor mindenki más is… Mert velem együtt a többiek is hallgattak.
Azzal kapcsolatban, amit ezután mondott, csak hevesen bólogattam, de már most bűntudatot éreztem. Nagyon féltem őszinte lenni vele, pedig idővel pontosan tudtam, hogy ki fog derülni az igazság. Viszont amíg ennek az eshetősége nem állt fenn, addig dolgozhattam azért, hogy minden így maradjon. Mert addig sem kell néznem majd a csalódott arcát és elviselnem azt, hogy esetleg meg tud majd utálni azért, amit tettem.
- Jó lenne táncolni, de talán rám férne egy kis szünet most – azért a gyakornoki képzés elég kemény, és nem nagyon érdekelte a koreográfusunkat sem az, hogy a testünk milyen állapotban van. Elég sokat csináltuk, nekem pedig kellett egy kis idő most. Valószínűleg vissza fogok térni majd hozzá, de egyelőre örültem annak a minimális szabadságnak, amit kaptam. Jó lett volna debütálni, de ettől függetlenül nem bíztam abban, hogy majd itt popsztár lehetek. Egyedül amúgy sem lenne jó, szóval ezt az egy évet arra fogom felhasználni, hogy mind a fizikai, mind a lelki sebeimet egy kicsit begyógyíthassam. Ehhez pedig a bátyám társasága már nagy segítség volt.
- A szórakoztatásban amúgy is nagyon jó vagy – hiába próbáltam határozottan a karjára csapni, a kezem túl pici és erőtlen volt ahhoz, hogy tényleg fájjon neki a dolog – Aida szerencsés, amiért olyan férje van, mint te, Oppa.
Hiába ugrattam sokat és hisztiztem neki bizonyos dolgok miatt, attól még nagyon szerettem őt. És szinte biztos voltam benne, hogy az unokaöcsémre nagyon szép évek várnak. Mivel volt róla a fejemben egy kialakult kép, ezért nem tudnám elképzelni még azt sem, hogy esetleg kiabálna Aidával a bátyám. Szerintem sosem hallottam őt kiabálni, maximum mérgesen beszélni apával valami miatt.
- Ő szakított velem – úgy vontam meg a vállam, mintha az egész egy semmiség lenne – Biztos nem szeretett már. Az ilyen előfordul nem? Senki sem az első szerelmével éli le az életét.
Az más kérdés volt, hogy én tényleg teljesen bele voltam habarodva abba a srácba, emiatt pedig fájt, hogy meghallgatni sem akart. Viszont egy ideig biztosan nem fogok valós őszhajszálakat okozni a bátyámnak, mert szerintem letettem a fiúkról jó darabig. És, ha majd ezek után lesz barátom, akkor az egy kedves fiú lesz.
- Szerintem a piacon is elmesélte az idegeneknek – mormogtam az orrom alatt – Egyszer elkaptam, amikor valakinek az egész családot mutogatta. Ha te ilyen leszel idős korodban, akkor agyon foglak ütni.
Nyilván akkor már nem én lennék égetve, de azt sem akartam, hogy Mitchie hasonló dolgokon menjen keresztül. Még jó, hogy a civilizációnk fejlődik, mert valahol olvastam olyasmit, hogy régen szokás volt kirakni a véres lepedőket egy házaspár első aktusa után. Ha ilyen történne velem, szerintem soha az életben nem akarnám kitenni az utcára a lábam.
- Jól vannak – ez sem feltétlenül volt igaz, de nem igazán tudtam, hogy mit kellene mondanom – Apa sokat dolgozik, anyának meg nagyon hiányzol. Lehet, hogy majd egyszer ő is csak úgy megjelenik. Most már tudod bármikor jöhet, mert én is így vagyok.
Eddig az egyik legfőbb indok az volt, hogy nem akartak egyedül otthon hagyni engem. Viszont mivel anya nem olyan elfoglalt, mint apa, most már jó eséllyel bármikor repülőre ülhet és meglátogathat minket.
- Okés, szólok – kicsit előre is dőltem az ülésben, hogy jobban ráláthassak a térre. Egyre nehezebben vettem az akadályokat, de szerencsére tényleg volt most indokom arra, hogy elfordítsam róla a pillantásom.
- Majd találok újakat – képtelen lettem volna azt mondani, hogy tartjuk a jövőben is a kapcsolatot. Főleg azért, mert tudtam, hogy nem lesz így – Nézd, oda szerintem beférsz!

Natie & Nate

"Siblings: Children of the same parents, each of whom is perfectly normal until they get together."

- Azért legközelebb, ha lehet szólj. A titkárnőm nem az a fajta, akit a testi ereje miatt vettünk fel - szórakozott mosoly jelenik meg az arcomon, ahogyan kiejtem ezeket a szavakat. Függetlenül attól, hogy a cég mely tagjáról van szó - legyen az a saját alkalmazottam, vagy éppenséggel valamelyik nálunk helyet kapott startup embere, szeretek minimum jó kapcsolatot kialakítani velük. Sosem lehet tudni, hogy mikor van szükség egy ismerősre, ez pedig nem csak a részemről van így, hanem fordított esetben is. A Risingsun olyan szolgáltatásokat nyújt, amelyekkel induló vállalkozásokat segítünk, egyfajta ugródeszkaként. Viszont ahhoz, hogy mi magunk is tovább tudjunk működni, kellenek azok az ismeretségek, amelyeknek köszönhetően bővülhetünk és akiknek a visszajelzése alapján új szolgáltatásokat indíthatunk. A cél a növekedés - a saját cégemé és mindazoké, akik minket választanak.
Emellett viszont azt is fontosnak tartom, hogy azok az emberek, akik nekem dolgoznak, akik kifejezetten a Risingsun-t tekintik a munkahelyüknek, maguk is olyan lehetőségeket kapjanak és olyan dolgokkal találkozzanak a munkájuk során, amely egyszerre jelent olykor kihívást és nyújt olyasfajta tanulási lehetőséget, ami biztosítja, hogy emberként fejlődjenek - szakmailag is. Ez a fajta idealisztikus gondolkodásmód az, ami megkülönböztet engem az apámtól és amit talán már az Államokban sikerült magamra szednem, talán mindig is más szellemiségem volt, mint az öregemnek.
- Akár le is tölthetem, ha neked ott könnyebb. De nem ígérem, hogy mindig rögtön válaszolok, hacsak nem sms-t küldesz. - Akármennyire fontos része manapság az életnek a social media, annyiféle felület és alkalmazás létezik már, hogy képtelenség mindegyikkel lépést tartani - a legfontosabbakkal pedig jellemzően tudok szimplán telefonon kommunikálni, vagy egy-két adott alkalmazásban.
- Szerintem csak nem azért kellene választanod, mert szép és mindenkinek az van. Sokkal jobb funkciók vannak más készülékekben, a tech munkatársunk tudna neked róla mesélni... - Mély levegőt veszek, aztán egy mosollyal az arcomon ki is fújom azt. Vannak helyzetek, amikor felismerem, hogy olyan téma ragad el, ami számomra érdekes és szívesen beszélnék róla, de a másik fél talán kevésbé érez így. Míg én szeretem az időmet a legújabb kütyük megismerésével tölteni, nem gondolom, hogy a húgomat érdekelnék egy adott telefon specifikáció, amiről múlt héten beszélgettem valaki mással.
- Megy az magától is. Pedig olyan sampont használok rá, amit a fodrászom ajánlott. - Enyhén felvont szemöldökkel fordítom a fejem a húgom felé, mert bár tény és való, hogy megfogadtam a fodrász tanácsait, de nem állítom, hogy a nekem tartott kiselőadásának hála jobban kezdtem volna érteni, hogy pontosan mit és miért kell használnom. Ebből a szempontból sokszor az Aida cégével kapcsolatos infókat is nehéz volt követni, mert kívül esik az érdeklődési körömön az a termékkategória, amiben ő nagyon is otthon van.
- Csomó mindenből kihagytok. Nekem erről senki nem mesélt. - Nem érzem magamat sértődöttnek, amiért nem osztanak meg velem mindent, hiszen én sem feltétlenül meséltem azt el, hogy mennyi időbe telt megbirkózni Mitchie szobájának a bútoraival. - Ezért is hívhattál volna, hogy menjek ki eléd. - Utólag már persze teljesen mindegy, hogy mit szerettem volna tenni, ha még csak nem is tudtam az érkezéséről.
- Ha van is, akkor is az enyém a vastagabb. - Szélesedik a mosoly az arcomon, ahogyan ezt kimondom. Egyértelmű, hogy nem úgy gondolkodom magamról, mint ahogyan mások látnak engem, mivel én minden reggel találkozom a saját arcommal a tükörben. Ezt pedig harmincegy év alatt sikerült megszoknom. - Legalább tudom, hogy képes vagyok mély benyomást hagyni. - Többet nem igazán tudtam hozzátenni a témához, sőt, talán már ennyivel is túl volt tárgyalva.
- Örülök neki, hogy itt vagy. Remélem, hogy legalább annyira tetszeni fog, mint nekem. - Határozott bólintással igyekeztem jelezni felé, hogy mennyire komolyan gondolom a szavaimat. - Ettől függetlenül itt én leszek az, aki bármiben tud neked segíteni, ha orvos kell, vagy.. Gyakorlatilag bármi. Inkább engem keress, mint hogy ne mondd el. - Mostantól egy városban fogunk élni, Tae Ri pedig a húgom, tehát ugyanannyira a családom, mint Aida és Mitchie. Mivel a húgom is kiskorú, ezért legalább akkora felelősséget kell vállalnom miatta, mintha mindig is itt lakott volna.
- Itt Amerikában egészen más élmény lesz a tanulás, mint otthon. - Nem saját tapasztalatokra alapozom ezt, mivel én egyetemista voltam, amikor ténylegesen is ide költöztem, a koreai egyetemi élményeim és az itteniek pedig kifejezetten hasonlónak voltak mondhatóak - legfőképpen Seo Dannak köszönhetően. - Tudom, hogy itt is jól fogsz teljesíteni. - Azt már inkább nem teszem hozzá, hogy csak reménykedem abban, hogy végül nem keveredik rossz társaságba, mert abba lényegében Koreában is megfordulhatott volna. Nem mintha ne bíznék annyira a húgomban, hogy tudjam, hogy nem csinálna ilyet. Ettől függetlenül azonban mióta apa lettem, valahogy sokkal többet aggódom a fiatalabbak miatt, mint korábban tettem.
- Nem tudom - vallom be őszintén, miközben megvonom a vállaimat. Reménykedni valamiért és ténylegesen kivitelezni két nagyon különböző dolog, s míg azt mondom, hogy szerettem volna a húgomat gyakrabban látni, ha ténylegesen le kellene ülnöm és megtervezni, hogy minden egyéb dolgom mellett mikor jut erre időm, nem biztos hogy olyan egyszerű lenne, mint szimplán kimondani.
- Attól még foglalkozhatsz a tánccal. Ha szereted, járj el órákra, elég jó stúdiók vannak a városban. - Ötletem sincs én magam honnan szereztem ezt az információt, de ha már azzal kapcsolatos volt, amit Tae Ri mesélt nekem, akkor a legjobb ötlet volt ezt megosztani vele.
- Ne aggódj, akkor is így fogok kinézni, amikor Mitchie-yah megtalálja az első barátnőjét az oviban. Csak titeket akarlak szórakoztatni - mosolyogva jegyzem meg. Felesleges lenne a közel húsz éves húgomnak arról magyarázni, hogy majd megtudja pontosan milyen érzés is ez, ha neki is lesz saját gyereke. De a helyzet az, hogy egyelőre abba sem akarok belegondolni, hogy az én kishúgom egyszer akkora lesz, hogy neki is saját gyereke legyen. Épp elég most a barátjáról beszélgetni. - Szakítottatok? De miért? - Nagyjából azokra a beszélgetésekre emlékeztet ez engem, amikor még én magam is gimis voltam és Dannal, meg a többi barátunkkal került szóba a magánélet. Azzal kapcsolatban viszont, hogy milyen érzés ezt újra átélni, nem nyilatkozom. - Csak megkérdeztem, hogy mi a helyzet veled. Ez nem olyan, mintha a piacon mesélte volna teljesen idegeneknek. - Én legalábbis így fogtam fel. Ha már Tae Ri maga nem ért mindig rá arra, hogy meséljen nekem, legalább az édesanyánk megtette, ha olyan információ birtokában volt, amit érdekesnek talált.
- Hogy vannak apáék? - Fontosnak tartottam ezt megkérdezni, mert hiába kommunikáltunk rendszeresen, egészen más online tenni azt és ténylegesen látni, hogy min mennek keresztül, vagy hogyan érzik magukat.
- Ha befordultunk ott balra, szólj ha látsz parkolóhelyet a jobb oldalon, oké? - Nem emelem el a kezemet a kormányról, csak az ujjammal mutatok a megfelelő utca felé. - Nem lesz furcsa a barátaid nélkül? - Teszem fel a kérdést, miközben a piros lámpánál a húgomra pislogok. Nekem már sikerült itt beilleszkednem, de számár ez egészen más élmény lesz majd. Én pedig csak remélni merem, hogy tetszeni fog neki és élvezni fogja, mert elég nagy változás ez.

Nate & Natalie

A második gyerek érkezése nem hoz akkora változást a családban. Továbbra is az első gyereken van a fókusz, csak ott van közben a második is.

A szüleim ugyan ezt nem tudják, de pontosan emlékszem arra, hogy milyen érzések kavarogtak bennem, amikor a bátyám elment. Lényegében ordítottam és bőgtem, mert elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz velem nélküle. Ő tudta, hogy hol árulják a legfinomabb fagyit, illetve minden alkalommal hajlandó volt velem teapartizni, amikor senki más nem. Nézte velem a meséiket, eljött velem tollasozni, ha éppenséggel ahhoz volt kedvem és lényegében ő volt az egyetlen, aki hajlandóságot mutatott arra is, hogy ebéd előtt édességet adjon nekem.
Ezek fényében meg voltam győződve arról, hogy a bátyámnak kislánya fog születni, hiszen velem is jól bánt. Persze, hogy ha a családunkat tekintjük, statisztika alapján tényleg valószínűbb volt egy fiú. Aidának két fiútestvére van, tehát három kettő a nemek aránya a családunkban, de ennek ellenére is, az élet csinál furcsa dolgokat, ha a születésekről van szó. Persze biztos voltam benne, hogy Mitchellnek is nagyon jó apukája lesz még akkor is, ha sokat dolgozik, ezért nem tölthet vele annyi időt, mint korábban velem... Én pedig az utóbbi időben eléggé megszoktam a bátyám hiányát, emiatt pedig nem jelentett gondot elfogadni mondjuk azt, hogy már nem annyi ideje van rám, mint korábban. Persze otthon más volt a helyzet, hiszen az idő hamar elment, én pedig a középiskolában szereztem barátokat... Annak ellenére is, hogy utána tényleg szörnyen alakult az életem. Reménykedtem benne, hogy az érettségiig itt legalább meg tudom húzni magam annyira, hogy valamit egyáltalán kitaláljak a jövőre nézve.
- Igazából apával azt beszéltük meg, hogy én türelmesen megvárlak, csak másképp alakult a dolog – valamilyen szinten talán mondhatjuk azt is, hogy visszaéltem azzal a hatalommal, amit ki sem érdemeltem. Mivel lényegében azt használtam fel, hogy a CEO testvére vagyok, nem igazán maradt más választása a titkárnőnek sem. Ugyanakkor próbáltam annak a jelét is kutatni a bátyám arcán, hogy mondjuk haragudna rám, de hála az égnek ilyesmit nem találtam. Ez valamennyire boldoggá tett.
- Rendben – ennyivel nyugtáztam is a dolgot. Lényegében ezért is jöttem nem? Apa is reménykedett abban, hogy a bátyám egy olyan valaki a számomra, akivel több mindent megosztok, mint mondjuk velük, mert fiatalabb. Viszont ugyanakkor a testvérem még egy jobb világban volt középiskolás, manapság meg a gyerekek nem véletlenül titkolóznak, ha arról van szó, hogy pontosan mi történt a suliban – Egyébként elkezdtem Wechatet használni, de ha nem töltenéd le, akkor majd hívlak és írok sms-t.
Egyáltalán nem terveztem beszámolni neki arról, hogy pontosan mi történt, ezért is találtam jó indoknak azt, hogy majd a social media detoxra fogom a profiljaim deaktiválását. Hirtelen megértettem azt, hogy sokan miért csinálnak ilyet, hiszen olyan szintű függőség alakul ki bennünk az ilyen kütyük iránt, hogy talán az emberre rá is fér néha ez a fajta visszavonulás. Tehát igyekeztem meggyőzni magam arról, hogy rendben van az, hogy minden korábban használt applikációt letiltottam, ahol el tudtak érni az emberek.
- Csak próbálkoztam – határozottan kijelentettem – Apa sem akart venni nekem, pedig mondtam, hogy ha a régit leadjuk, akkor levonják az árából. Szerinte egyáltalán nem a pénzről van szó, szimplán csak nem tudom értékelni azt, amim van.
Én ezt meg teljességgel elutasítottam, holott talán mélyen tudtam azt, hogy ebben van valami. Ha valami új dolog megjelent, egyáltalán nem jelentett gondot az, hogy rávessem magam. Általában utána a régi cuccaim csak sorakoztak a polcokon, és a szüleim mérgesek lettek rám, amiért feleslegesen halmozom a dolgokat. Le is ültek korábban elbeszélgetni velem, hogy a márkafüggőség komoly dolog, és nem kellene birkaként követnem a trendeket és megvenni mindent, amihez csak kedvem van. Jöttek valami olyan szöveggel, hogy tudatosan kellene fogyasztanom az árucikkeket, de engem ez nem kifejezetten érdekelt.
- A hajamat hagyd békén kérlek! – hiába voltak szögegyenes, rendezett tincseim, ennek ellenére is könnyen kócolódtak azok – Én is összeturkáljam a tiédet?
Képes lettem volna rá, bár ahhoz biztosan nőnöm kellett volna pár centit. Míg apánk alapvetően magas és vékony alkatú, addig anyánk alacsony és könnyen felszaladnak rá a kilók. Mondanom sem kell, hogy én melyik alkatot örököltem... Az egészben csak az a vicces, hogy a bátyám orra tökéletesen egyenes és pisze volt, mint édesanyánké, nekem pedig apám borzalma maradt. Tehát lényegében tényleg képes volt ellopni a jó géneket előlem.
- Azóta már gardróbom van képzeld el – egészen ártatlan pillantással jelentettem ki – Egyszerűbb ott tárolni mindent, és tudod Yu Di elment szülni, szóval apa kiüríttette a szobáját és megkaptam.
Ez mondjuk engem arra sarkallt, hogy még inkább őrült módjára vásároljam a ruhadarabokat, de ennek ellenére is igyekeztünk minden karácsonykor átválogatni a dolgaimat. Mivel alapvetően sok olyan cuccom volt, amit oda tudtam adni a gyakornok társaimnak is, igyekeztük a kiszórtírozott ruhamennyiséget megosztani, így csak egy részét adományoztuk el jobb célra, a többit second handekbe vittük és elosztogattam mások között.
- Nem ugyanolyan, én látom a különbséget! – el nem hiszem, hogy vele ez másképp van! Ha igen, akkor minden bizonnyal azt jelenti, hogy Yangnak erősebb dioptriára van szüksége – És látod, éppen elég volt az a pár alkalom is! Volt néhány lány, akikkel utána a gimiben is együtt jártunk és folyamatosan rólad beszéltek!
Azt már inkább nem akartam hozzátenni, hogy igazából egy olyan osztálytársam volt, aki már sógornőnek szólított és váltig állította, hogy a bátyám miatta fog majd elválni Aidától. Én meg csak annyit tudtam erre mondani, hogy az álmaiban biztos megtörténik. Én úgy láttam, hogy hiába rendezték el a kapcsolatukat, ennek ellenére is szerették egymást. Ez pedig nekem elég volt ahhoz, hogy kedveljem a testvérem feleségét.
- Az én döntésem volt az, hogy idejövök – igyekeztem a lehető legkomolyabb tekintetemmel a szemébe nézni, hátha azzal meg tudom győzni arról, hogy már nem az a kislány vagyok, akit korábban ismert – Apa csak igyekezett megadni a kezdő lépéseket. Én pedig tudtam, hogy mennyi dolgod van, és mivel már tudok kaját venni magamnak és elvagyok a suliban, nem kell még egy felesleges baj a nyakadban. Így tudunk majd többet találkozni, amikor ráérsz. De nem szeretném, hogy ha miattam kevesebb időd jutna az unokaöcsémre, vagy Aidára.
Tény és való, hogy azt a kisfiút még sosem láttam élőben, de nagyon szerettem volna, hogy biztonságosan felnőhessen. Ha pedig Tae Yang rám figyel, minden bizonnyal kevesebb idő jut a saját, önálló családjára. Nekem is vannak szüleim, akik a továbbiakban tudnak nevelni... És úgy gondoltam, hogy amíg nem tudom helyre rakni magamban a valódi okát annak, hogy miért is jöttem ide, addig esélyem és jogom sincsen a bátyám támogatásához.
- Oppa! – a felkiáltás határozottan az írásos engedélyre szólt, amit én magam sem értettem ebben a pillanatban. Bemutattam volna neki a barátomat, ha együtt lennénk még. – Tudom ,te vagy már az ötödik, aki ezt mondja. De miért nem elegendő senkinek az, hogy otthon is a legjobb tanulók között voltam?
Mindezt úgy, hogy mellette gyakornokságot is folytattam! Tehát lényegében jobb voltam Kim Dong Ilnél, akinek más dolga sem volt, mint tanulni. Én pedig rengeteg áldozatot hoztam csak a szüleim kedvéért, akik azt mondták, hogy jól kell tanulnom, mert az tökéletes b terv lehet, ha mégsem akarnék debütálni.
Hamar Oppa karjai között találtam magam, amitől talán most éreztem magam először biztonságban. Ennek az lehetett az oka, hogy ha rosszat csináltam, ő mindig kiállt mellettem, mert máig nem voltam képes teljes egészében elfogadni a szüleim szidalmazását. Igyekeztek minket mindig rövid pórázon tartani és nagyon megnevelni, de én ezt nem bírtam annyira, mint a bátyám. Ezért sokat jelentett nekem az, hogy mellettem volt.
- Hogyan jöhettél volna gyakrabban, amikor itt van a családod? – egészen kíváncsi volt a pillantásom, amikor rápillantottam. Képes voltam megbocsátani ezért, mert amikor megnősült, azt hiszem sokat jelentett neki a dolog. Legalábbis apa ezt mondta nekem mindig, amikor vártam haza és végül mégsem tudott jönni.
- Egyszerűbb lett volna debütálni és ennyi – persze rengeteg lemondással és magánnyal, meg talán még több harccal járt volna az egész, én mégis így gondoltam. Legalább volt nekem valami, amit szívesen csináltam, még ha nem is volt a legkönnyebb – Így most kárba ment minden táncóra, amit anyáék fizettek nekem.
Mondjuk nem jelenti azt, hogy itt ne folytathatnám a pályafutásomat, mégsem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy újra ilyesmivel foglalkozzak. Főleg nem most, hogy be kellett mutatkoznom ennyi új embernek. Nem mondhattam el Oppának, de nagyon féltem attól, hogy gyűlölni fognak az első pillanattól kezdve. Viszont arra, amit mondott nekem csak bólintottam egyet és nyugtáztam a továbbtanulási terveimmel kapcsolatos véleményét. Én egyelőre csak szerettem volna túlélni egyáltalán a gimit, aztán gondolkozni hasonlókban. Viszont ha mélyen magamba nézek, lényegében annyit tudtam elmondani, hogy utálam az egész iskola dolgot és nem akartam a kötelezőnél többet ott ülni. Egy házassággal ki tudnám váltani a dolgokat talán.
Az egész komorság, ami korábban rám telepedett, egyszerűen elszállt, amikor beültünk a kocsiba, és Yang a barátom felől kezdett el érdeklődni. Először csak hitetlenkedve néztem rá, aztán egyszerűen kirobbant belőlem a nevetés.
- Ilyenkor sajnálom, hogy nem látod a saját fejed – ha nem félteném a bőrünket, minden bizonnyal elkezdeném szekálni, de nem fogom vezetés közben zavarni őt – Nem kell félned, már szakítottunk. Ettől függetlenül ha bármi érdekel vele kapcsolatban azt elmondom.
Jó azért nem bármit, de... Maradjunk a majdnem bárminél. Nyilvánvalóan jóga van tudni a dolgokról, és azért nem tehetem meg vele azt, hogy nem avatom be semmibe se.
- Azt viszont nem értem, hogy anya mit pletykál az engedélyem nélkül – ez már sokkal inkább dühítőnek tűnt – Amikor még nem szakítottunk, be akartam neked mutatni, de így már mindegy is. Csak kelletlen lesz a dolog, mert te is úgy érezheted, hogy lemaradtál.

Natie & Nate

"Siblings: Children of the same parents, each of whom is perfectly normal until they get together."

Alig két perce, hogy egyáltalán kiderült számomra, hogy a húgom nem csak hogy New Yorkban van, de huzamosabb ideig marad is, máris érzek valamilyen szintű felelősséget azt illetően, hogy hogyan fog itt boldogulni. Ha úgy vesszük, gyakorlatilag már most elbuktam, még azelőtt, hogy Tae Ri-nek őszintén szüksége lett volna rám, ez pedig felettébb frusztráló érzés. Csak a házasságomhoz tudom hasonlítani ezt az egészet - holott a kettőnek elsőre talán semmi köze egymáshoz -, ahol szintén igyekszem a legjobbat nyújtani Aida számára és nem csak fenntartani magunkat, de lehetőleg megadni mindent neki, amire csak szüksége lehet. A húgom nyilvánvalóan legalább annyira fontos része az életemnek, mint a feleségem, habár az utóbbi években nyilvánvalóan meghatározó volt, hogy merre tolódott el ez az egyensúly. De a helyzet az, hogy ez valószínűleg már azóta fennáll, hogy eldöntöttem, hogy Amerikában akarok szerencsét próbálni. Talán az utóbbi években nem voltam túl jó testvére a húgomnak, hiszen csak ünnepekkor és szülinapokon találkoztunk, vagy igyekeztünk rendszeresen felvenni egymással a kapcsolatot a technikának hála, de rá kellett jönnöm, hogy neki is megvan a saját élete és nem ér már rá úgy, mint korábban. Ha pedig mégis, akkor nekem sűrűsödnek be annyira a napjaim, hogy csak arra nem marad időm, amire szeretnék szánni egy keveset.
Nem félek bevallani, hogy kifejezetten élvezem a munkámat és szeretem csinálni azokat a feladatokat, amelyek kijutottak nekem. Így a mai tárgyalás is olyasmi volt, amit kifejezetten vártam, mert fel voltam rá készülve. Ellentétben Tae Ri érkezésével, ami még most is amikor már kettesben vagyunk, egészen álomszerűnek hat. Viszont ha ez az egész csak egy álom lenne, valószínűleg már felébredtem volna belőle és nem beszélgetnénk ilyen hosszan.
- Na, de át is lehet tenni az ilyeneket, nem lett volna akadálya. Gondolom. - Halk sóhaj hagyja el a számat, az egyik kezemet pedig megemelem, hogy finoman megmasszírozzam az orrnyergemet. - Most már végül is mindegy, de legközelebb ha van valami, csak szólj, rendben? - Ugyanúgy nem ígérhetem, hogy épp elérhető leszek, de jobb tudni előre, ha át kell szerveznem a programjaimat, mint ha csak hirtelen robban be az egész.
- Tényleg, igazad van. - Mosolyogva vakarom meg a tarkómat, magam is elcsodálkozva a tényen, hogy ennyire képtelen vagyok logikusan gondolkodni és felfogni, hogy a húgom gyakorlatilag már az első pillanattól kezdve nem boldogult volna egy működő telefon nélkül. Ez viszont önmagában végiggondolva is arra késztet, hogy a következő alkalommal csak azért is rákérdezzek apánknál arra, hogy mégis hogy gondolta elengedni a lányát teljesen egyedül New Yorkba. - Még elszalad veled az a bizonyos ló. Nem azért kérdeztem ám, hogy olyat is meg kelljen vennem, amire nincs is valójában szükséged... - mosollyal az arcomon nyúlok előre, hogy összeborzolhassam a haját, amiért továbbra is hajlandó lennék a karomat veszíteni, hiszen egy kamaszlánnyal szemben ez olyan húzás volt, mintha kritizáltam volna a ruhatárát. Ami a húgom esetében is olyasmi, amihez lenne egy-két szavam, de magam sem tudom merjek-e belemenni. Talán nem ma.
- Majdnem ekkorák a szekrényeid is otthon - jelentem ki szórakozottan. Nem is feltétlenül az lep meg, hogy mennyi mindent hozott, hiszen mégis csak egy nőről van szó, sokkal inkább az a tény, hogy ezt elbírta egyedül.
- Nem ezt mondtam... Tae Ri... Natalie! - Igyekezetem erélyes lenni, amikor megszólítottam őt, de az, ahogyan elkapta az orromat, még engem is meglepett, így a végére már határozottan meglepetté vált a hangom tónusa. - Ugyanolyan az orrunk, nem tudom miről beszélsz. Nem is volt túl sok közöm az ovis csoportodhoz, csak a néhány alkalom, amikor én mentem érted. - Megrántom a vállamat, miután finoman lefejtettem a húgom kezét az orromról, amit most meg is nyomkodok, csak hogy biztosítsam magamat, hogy a helyén maradt.
- Biztosan jól választottatok. Viszont a lakhatást igazán megbeszélhettétek volna velem. - Olyan nagy kérés lenne, hogy ne hagyjanak ki az ilyen döntésekből? Nyilvánvalóan sokkal egyszerűbb valami olyat kézben tartani, amit ismerek. Tae Ri megérkezése a városba pedig határozottan nem tartozott ebbe a kategóriába, nagyon is váratlanul ért. - Szerintem nem lesz akadálya, hogy a szünetekben is maradj.. - lassan bólintok egyet, miközben az egyik kezemet a nadrágom zsebébe csúsztatom. - Majd Aidával is beszélek. - Nem mintha olyan nagy akadályát látnám, hogy negyedévente egy hétig a húgom a vendégünk legyen. De persze úgy az igazi, ha megkérdezem a feleségemet is.
- Most, hogy így mondod... - szélesedő mosollyal figyelem a lány reakcióját, mikor azt közlöm vele, hogy akár írásos kérvénnyel is működtethetjük a barát-nem barát kérdést. - Egyébként is, most a legfontosabb dolgod a tanulás, gondolom apa is mondta, hogy ne menjen ennek a rovására semmi. - Hiszen most alapozza meg azt, hogy mivel akar foglalkozni a jövőben. Ahhoz pedig, hogy jó egyetemre kerüljön be később, mindenképpen most kell jól teljesítenie. Ezért is érzem furcsának a hirtelen váltást, mert Tae Ri elég közel van ahhoz, hogy végezzen a középiskolában, most pedig egyik pillanatról a másikra nem csak hogy iskolát, hanem kontinenst is vált. - Látod, épp ezért nem tetszik nekem ez az egész. - Hitetlenkedve pislogok rá, közben pedig megrázom a fejemet. Többet azonban nem mondok, mert a végén teljesen leharapja azt egy tizenéves.
- Ismerek, de ő most nincs felkészülve rá, hogy tteokbokki-val várjon minket, szóval elviszlek a második legjobb helyre. - Nyilvánvalóan a mondat első felében a saját feleségemre gondolok, viszont tényleg igazat mondok, amikor arról van szó, hogy ő nincs felkészülve jelenleg erre a találkozóra. Én sem voltam.
- Te is nekem, Ribizli. - Jókedvűen ölelem át őt és simogatom meg óvatosan a vállát, s bár a hirtelen kialakult helyzet miatt még mindig vannak ellenérzéseim, nem adok nekik hangot.Inkább igyekszem örülni, hogy a húgom most itt van és többet láthatjuk majd egymást. - Sajnálom, hogy nem mentem többet. De most már tudunk majd találkozni sokkal sűrűbben. - Nem mondom, hogy amikor csak akar, mert a munkám és egyéb teendőim sokszor épp elégnek bizonyulnak.
- Nem hiszem, hogy lenne majd problémád ezzel. Otthon is nagyon sok barátod volt, az új környezetben pedig valószínűleg az is egyszerűbb lesz, hogy kitaláld, mit szeretnél csinálni - komoly hangon magyarázok, mivel felrémlik bennem, hogy milyen érzés volt számomra is, amikor karriert kellett választani - ami valljuk be sokkal egyértelműbb volt a szüleimnek és különösen apámnak hála, mint akkor rég, amikor ezen kellett törnöm a fejem.
- Csak mert az, amit mi tanultunk apával neked nem vonzó, még nem jelenti azt, hogy ne lenne valami más, amit élveznél, vagy ami izgalmas lenne. - Igyekszem úgy megfogalmazni a válaszomat, hogy az követhető legyen, na meg ne túl felnőttes és okoskodó, amit csípőből visszautasíthatna a lány. - Van még időd kitalálni és ha gondolod, menj el nyugodtan néhány egyetem nyílt napjára is. Lehet, hogy segítene. - Határozott bólintással jelzem, hogy immár lezártnak tekintem a témát. Amikor a lift megérkezik a parkolószintre, egészen a kocsiig navigálom a húgom, s a cuccait, amelyeket átvettem tőle, most gondosan bepakolom az autóba. Amikor ezzel végzek, még Natie előtt is kinyitom az anyósülés felőli ajtót.
- Előbb eszünk, aztán elviszlek a koliba, jó? - Felteszem ugyan a kérdést, de nem hagyok túl sok választási lehetőséget. Lehet, hogy a cuccok lepakolásának több értelme lenne, ha nem utazott volna olyan hosszan. Így viszont lehet, hogy jobban fog neki esni, ha egy gondos étkezés után tér csak be a szobájába, ahol pihenhet majd. Mikor beszállok a kocsiba, rögvest indítok is, hogy ne maradjon túl sokáig éhen a kishúgom.
- Szóval, hm... mi a helyzet a - ezen a ponton megköszörülöm a torkomat, ami a korábbi határozott fellépésemhez képest most már-már nevetséges. - A barátoddal? Anya elszólta magát még múltkor. - A helyzet az, hogy ez már olyan rég 'múltkor' volt, hogy én magam sem emlékszem pontosan. A húgom családi állapota pedig akár meg is változhatott azóta.

Nate & Natalie

A második gyerek érkezése nem hoz akkora változást a családban. Továbbra is az első gyereken van a fókusz, csak ott van közben a második is.

A koreai diákok élete sosem nevezhető egyszerűnek. Lényegében mivel a szüleink nagyon sokat dolgoznak, egész nap gyerekmegőrzőben vagyunk, ami ugyanakkor a személyes boldogságunk és börtönünk egyben. Ami a sulit illeti... Sokáig szerettem oda járni. Szerencsémre sok osztálytársamat már korábbról is ismertem, ami miatt egész könnyen megtaláltam mindenki mással is a hangot. Ez persze csak egy oldala volt a dolognak, de határozottan innentől kezdve könnyebb volt az is, hogy a céghez be tudjak illeszkedni, ahova felvettek. A kettőt összehangolni már más kérdés volt. Mivel a zenei ügynökségem is ragaszkodott ahhoz, hogy semmiképpen se függesszem fel a tanulmányaimat, és a szüleim sem szerették volna azt, ha az aktuális elhatározásom a tanulás rovására menne, így meg kellett oldanom a kettőt egymás mellett. Lényegében este tízig suliban voltam, onnan mentem az éjszakai próbánkra, aztán hajnali négykor csináltam meg a leckéimet és volt még kettő órácskám aludni. a hétvégéim általában szabadok voltak, ilyenkor sokszor csak aludtam, vagy éppenséggel a másik hobbimnak hódoltam, ami az olvasás volt. Rengeteg szépirodalmi regényt pörgettem már végig, ugyanakkor apa rendre vette nekem a kortárs ázsiai – és nyugati írók könyveit is. Éppen ezért nem egy alkalommal olvastam már arról, hogy milyen az, ha valaki körül felgyorsulnak az események... Mégsem tudtam ezzel azonosulni, amíg meg nem történt velem is a dolog. Sokan azt hinnék, hogy a pörgős életvitel nem változhat mókuskerékké, de ez alapjaiban hazugság volt. Lényegében én abban éltem, viszont ennek ellenére szerettem élni az életemet. Most visszagondolva nagyon monotonok azok a napok, amiken akkor mentem keresztül és a végkifejlet az, ami miatt a sehova sem vezetett a korábbi munkám. Viszont onnantól kezdve, hogy én váltam a szekálások középpontjává, nagyon összefolynak az emlékeim. Lényegében akkor tértem magamhoz, miután apa azt mondta, hogy másik iskolába kell mennem. Viszont az indokot a bátyám semmiképp sem tudhatta meg. Ehhez ragaszkodtam, így mind a ketten azt ítéltük meg a legbiztonságosabbnak, ha az egészet egyszerűen elhallgatjuk előle. És nem azért, mert ne bíznék benne... Egyszerűen csak féltem tőle, hogy ő is csalódni fog bennem, vagy rosszabb esetben megutál majd. Vannak dolgok, amikről nem kell beszélni, és akkor az ember ugyanonnan folytathatja az életét, mint ahol abbahagyta... legalábbis én ezt most így gondoltam.
- Akkor meg kellett volna szakítanod a tárgyalásod – jegyeztem meg szárazon, de lassan végül realizáltam, hogy ez így is úgy is megtörtént – Illetve na... El sem kezdhetted volna. Én pedig nem szeretném, ha miattam kerülnél hátrányos helyzetbe, ami a munkát illeti.
Habár engem a szüleim tudatosan kihagytak azokból a dolgokból, amik a bátyámat, vagy éppen apát érintették, ennek ellenére is tisztában voltam néhány eljárással. Elkerülhetetlen az, hogy a családi asztalnál a munkatéma előkerüljön, én pedig minden alkalommal figyeltem, amikor zajlottak a beszélgetések. Pontosan ezért tisztában voltam azzal, hogy egyes igazgatókkal nehéz időpontot egyeztetni, ami miatt valószínűleg az én Oppám már be van táblázva a következő hónapra is.
- Jaj Oppa, ne légy buta – igyekeztem valamennyire visszafogni a hangomat, mert csak nem jelenthetek ki ilyeneket a bátyámról egy olyan helyen, ami történetesen az ő tulajdonában áll – Szerinted hogy hívtam ki a taxit? A kártyát kénytelen voltam már a reptéren elintézni... De ha nagyon szeretnél nekem valamit szerezni, akkor tudod minek örülnék? Kijött az Iphone 11 Pro Max... Az arany verziója tényleg nagyon szép.
Arról már szót sem ejtettem, hogy pont egy hónapja adtam le a tízesem, hogy be tudjam váltani az új 11-re azt. Meg mostanában csak játékra használom a telefonom és lényegében a tabletem is... Ettől függetlenül a legszebb telefon, amit a napokban láttam, az az általam említett volt. És nem véletlenül van a neve mellett sem a pro max megnevezés sem.
- Ezek csak a legfontosabbak! – jegyeztem meg, kissé felpaprikázott hangon. Neki minden bizonnyal mást jelenti ez a szó, mint nekem, de a saját értelmezésemben semmi feleslegeset nem hoztam magammal. Myodorira is szükségem volt, mivel születésem óta megvan, és nem tudok aludni nélküle.
- Letagadnád a húgodat? – nem tudtam mennyire vékonyak a falak, mégis egyszerűen megemeltem a hangom. – Egyáltalán nem hasonlítunk egymásra, így legalább a nevünk lehet hasonló nem? Főleg ha olyan galádul elloptad anya orrát.
Azzal a lendülettel meg is ragadtam az említett testrészét – hiába kellett lábujjhegyre állnom hozzá – és a kelleténél kicsit erősebben szorítottam meg az ujjaimmal – Miattad nekem csak a csúnya jutott! És az oviban is csak miattad barátkoztak velem sokan.
Soha nem fogom elfelejteni a traumát, amit okozott ezzel. Alapvetően a tesóm azt hiszi, hogy sok mindenre nem emlékszem, azonban az is megmaradt, hogy egyes események során sok lány vetett rá lopott pillantásokat. Ő ezekből biztosan semmit sem vett észre, de mielőtt elvette volna Aidát, sokan odavoltak érte... meg gondolom titokban még mindig így van ez. Pont ezért is lepett meg, hogy a titkárnője ennyire közvetlenül szólította meg őt.
- Jó rendben – engedelmesen bólintottam arra, amit mondott nekem. Igazából nem kifejezetten érdekelt a lakhatásom, mert tudtam, hogy nem fogok magamra maradni. Ez valahol persze zavart, mert a történtek után nem is feltétlenül voltam képes eldönteni azt, hogy mit szeretnék csinálni. Tényleg a bátyám támogatására lenne szükségem, vagy egyszerűen csak el kellene zárkóznom az egész világ elől?
- A Huntert apa választotta lényegében – mondtam ki az igazságot – Nekem pedig tetszett, tehát nem veszekedtem vele azért, hogy más helyre mehessek. De nyugodtan megnézheted, talán te találsz jobbat is, ha azt mondod, hogy nem megfelelő a suli.
Szöulban a Joongdongba nyertem felvételt, ami lényegében az ország legmagasabb szintű intézménye, ami a közoktatást tekinti. Bent maradni már egy másik kérdés volt. Egyszerűbb lett volna megpróbálkoznom egy művészeti iskolával, de anyáék ragaszkodtak ehhez az egyhez.
- Jó, jó neked fogok szólni – talán egy kicsit jobban forgattam a szemeimet, mint ahogyan az udvarias lett volna a bátyámmal szemben. Viszont lehet bármekkora cége, nekem ő akkor is csak egy tökfej marad – És a szünetekben is maradhatok?
Egészen nagy szemeket meresztettem rá, hogy ezáltal aranyosabbnak tűnjek. Reménykedtem benne, hogy könnyedén meg tudom győzni az elhelyezésem fontosságáról. Mostanában nem éreztem arra késztetést, hogy a tavaszi, vagy bármelyik szünetben lényegében hazalátogassak, mivel egyszerűen képtelenségnek éreztem azt, hogy én időt tudjak tölteni otthon... Gondolok itt elsősorban még a családomra is. Ha látni akarnak majd, minden bizonnyal idejönnek. Azt pedig majd később kitalálom, hogy pontosan mit akarok mondani Yang-yangnak ezzel kapcsolatban.
- Ettől függetlenül nyugodtan rám bízhatnátok – jegyeztem meg határozottan – Otthon vigyáztunk az egyik barátnőm kishúgára is, és még életben van. Ne becsüld alá a képességeimet.
Mosolyogva nyomtam meg még egyszer a vállát. Valahol aranyosnak találtam azt, hogy a bátyám már apuka lett és ennyire félti a kisfiát, viszont ugyanakkor már nagyon izgatott voltam attól a ténytől, hogy Mitch megszületett. És szerettem volna a kezemben tartani a babát.
- Apa megengedte! – jegyeztem meg talán a kelleténél ismét egy kicsit harsányabban – Meg anya is! A te engedélyed is kellett volna? Azt is írásba kell majd kérvényeznem, hogy kivel járhatok és kivel nem?
A durva szavak ellenére a bátyámba karolva indultam meg kifelé a tárgyalóteremből. Az előző barátomat egyáltalán nem ismerte, de azok után ahogyan szakított velem, talán jobb is... Meg félek tőle, hogy akkor már a bátyám gyilkosként került volna be a börtönbe, mert határozottan képes lenne megölni azt a fiút, aki megbánt engem. Így is tartottam tőle,hogy ha esetlegesen tényleg ki tudok alakítani bizonyos kapcsolatokat itt az Államokban, akkor azokat is olyan szinten szűrni fogja, hogy végül nem lesz sok barátom... Bár ez számít egyáltalán valamit? Az a jó, ha az embert sokan szeretik, vagy ha pár igaz barát gazdagítja az életét? Már semmiben sem voltam teljesen biztos.
- Egyébként bizonyos ételeket nem ehettem csak, de a mennyiséget annyira nem korlátozták, mint másoknak – próbáltam szépíteni azért a helyzeten azzal, hogy másét helyeztem előtérbe, akinek rosszabb – Vannak olyan gyakornokok, akik egy pohárnyi ételt esznek egész nap.
Tény és való, hogy se húst , se szénhidrátot nem fogyasztottam nagyon, ami határozottan nem volt egészséges az én koromban. Viszont volt egy álmom, amit nagyon szerettem volna elérni, ez pedig a velejáró rossz volt.
- Ismersz itt olyan helyet, ahol nagyon finom a tteokbokki? – kérdeztem tőle csillogó szemekkel, a tekintetét keresve – Olyat, ahol tejszíneset is árulnak gombával és édes paprikával. A csípőset képtelen vagyok megenni.
A legtöbb gyerek fogyasztotta a sajtos tejszínes rizs süteményt, az én koromban már sokkal inkább preferálják a csípőset, de én egyszerűen képtelen voltam megenni. Az otthoni ételeink nagy része annyira csípős, hogy teljesen tönkremegy tőle az emésztésem és egyszerűen nem vagyok hajlandó hozzászoktatni magam az erős ételekhez.
Amikor hozzám szólt a bátyám és végleg meggyőzött arról, hogy nem haragszik rám, csak elmosolyodtam és átöleltem a derekát. A könnyeimet nagyon nehezen tudtam csak visszapislogni a helyükre.
- Úgy hiányoztál – halkan mondtam ki a szavakat és végül el is vesztettem a csatát, egy aprócska kis csepp végiggördült az arcomon – Olyan keveset jöttél haza. A gépen azt terveztem, hogy majd jól megütlek, amiért a Holdújévet is itt töltötted, de mégsem tudtam ezt megtenni.
Abba akartam hagyni az érzelgősködést, de világ életemben nagyon szerettem a testvérem. Számomra pedig elég nagy trauma volt, amikor hosszú időre elveszítettem őt, mert egy idő után már nekem is csak napi egy két üzenetre futotta az időmből. Ha nem lenne ennyire jellegzetesen csúnya – sosem ismerném be, hogy ő tökéletes – minden bizonnyal elfelejtettem volna őt.
- Nem, csak egyedül jöttem – válaszoltam, miközben igyekeztem rendesen megválogatni a szavaimat – De remélem, hogy itt sok új barátom lesz majd.
Valamennyire füllentettem, ugyanis mostanában sokkal jobban szerettem magamban lenni és pontosan tudtam, hogy ami a suliban történik az ott is fog maradni. Tehát bőven elég néhány lány nevét megtanulnom és előadnom a bátyámnak azt, hogy körülöttem minden rendben van.
- De elsősorban azt szeretném kitalálni, hogy mit is fogok csinálni majd a későbbiek során – óvatosan mondtam csak ki a mondatot. Talán a tánc jó alternatíva lenne, de elég reális vagyok ahhoz hogy tudjam: itt nem fogok olyan sikereket elérni, amire otthon esélyem lehetne. Lényegében ennek az esélye egyenlő a nullával úgy, hogy otthon sem egyszerű a debütálásig tartó út.
- Az idolkodáshoz már túl öreg lennék, szóval remélem itt találok valamit majd ami tényleg úgy igazán tetszik... Nem akarok számolgatni meg olyan unalmas egyetemi órákon ülni, amilyeneket te meg apa éltél át.

Natie & Nate

"Siblings: Children of the same parents, each of whom is perfectly normal until they get together."

Talán rossz ember vagyok, amiért azt hiszem, hogy igenis sokat törődöm a családommal - nem csak azzal, amelyik itt New Yorkban van nekem, hanem azzal is, amelyiket Koreában hagytam. Elhiszem, hogy a rendszeresen megejtett telefonhívások - amelyek nagy része tulajdonképpen apámnak szól és akkor is üzletről van szó -, egy-egy nagy nehezen megszervezett látogatás és a rendszeres karácsonyi üdvözlőlap talán elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy megmaradjunk igazi, funkcionáló családnak. Holott nem tudom kik a húgom legjobb barátai, fogalmam sincs anya milyen új hobbival köti le magát. Bezzeg azt, hogy apám befektetési bankja hogyan teljesített az elmúlt negyedévben, szerintem gondolkodás nélkül fel tudnám mondani, még akkor is, ha a legjobb álmomból keltenek fel. Aidával és a kisfiammal kapcsolatban nem mondanám, hogy ilyesfajta bűntudat gyötör, mert bár ha nem is vagyok ott nekik minden nap, de ettől függetlenül igyekszem minden figyelmemet és odaadásomat nekik szentelni. Ha már nem lehetek az a tökéletes férj, akit Aida megérdemel, legyek annyira törődő, hogy igyekezzem neki megkönnyíteni ezt az egészet.
A húgom felbukkanásával azonban újult erővel érzem azt a megsemmisülést, amelyet az a gondolat okoz, hogy talán elfelejtettem az érkezését, mert előrébb tartottam a cégemet, mint a családomat. Még az sem teljesen nyugtat meg, hogy Tae Ri bevallja, hogy közöm sem volt ehhez a projekthez és ők elrendeztek mint apánkkal, a hátam mögött - ami egészen ismerős viselkedés. Le sem tagadhatnánk, hogy testvérek vagyunk.
- Miért, nem lett volna megterhelő fél órát vezetnem, vagy amennyi sikerül... - magyarázom morcoson, mintha lenne beleszólásom a dologba így utólag, s közben összefonom magam előtt a karjaimat. Nincs olyan messze tőlünk a reptér, a távolság pedig a húgomért különben sem számított volna. - Azért remélem nem az a baj, hogy nem mersz mellettem autóba ülni, mert tudod, hogy jól vezetek. -Összeszűkített szemekkel nézek rá, és valamilyen szinten igyekszem elengedni ezt a témát. Megszoktam már, hogy a nőket egyszerűen képtelenség megérteni, nekem is van egy odahaza, akit állandó jelleggel igyekszem akár félszavakból is megérteni - de azt, hogy ebben mennyire vagyok sikeres, tulajdonképpen nem tudom.
Amikor direkt módon mosolyt varázsol az arcomra, ténylegesen is elmosolyodom, nem kell annyira rám erőltetni. Odanyúlok, hogy megborzoljam a haját, nem félve a következményektől, akármilyen csontos lehet ugyanis a húgom könyöke, csak nem árthat vele, mikor annyira örül, hogy újra látjuk egymást.
- Szólhattatok volna - jelentem ki, miközben a tarkómhoz emelem a kezem, s megdörzsölöm a hajam, valamelyest felborzolva azt. A hangomban nem érződik már olyan mértékben az, hogy rosszul esik, amiért lemaradtam minderről, de mindenképpen szeretném majd kárpótolni érte, amire ő maga is tesz egy javaslatot, én pedig rögvest bólintok párat. - Mindenképpen. Nem fogsz megint taxizni ennyi cuccal és egyébként is szeretném látni azt a kollégiumot. - Ha már az iskola kiválasztásában nem segíthettem. - Megkérhetted volna a sofőrt is, hogy segítsen akár idáig felhozni a cuccaidat. Kártyát szereztetek a telefonodba, hogy itt is tudd használni? - Nem lenne jó, ha nem tudnánk egymást másképp is elérni, mint azon kívül, hogy tudjuk hol lakik a másik. Már így is elég nagy út volt ez a húgomnak, hogy az irodában talált meg. Nyugodtabb lennék, ha fel tudna hívni, ha baj van.
- Magaddal hoztad az egész szobádat? - teszem a kérdést valamelyest kötekedő hangnemmel, de sokkal inkább a nagytestvérekre jellemző komolytalansággal, mintsem azért, mert elítélném emiatt. Mindenki szereti az ismerős helyeket, egy olyan korú lánynak pedig, mint Tae Ri is, valószínűleg sokat jelent, ha minden, amit odahaza fontosnak tartott, az most követi őt az Államokba is. - Megnyugodtam - jelentem ki mosolyogva, miközben aprót bólintok. Ribizli nekem örökké Ribizli marad, ebben pedig az sem másíthatja meg a véleményemet, ha éppenséggel hozzám hasonlóan angolosabb nevet használ itt Amerikában. - De akkor most már megint páros nevünk van? Nate és Natalie? - Gyerekekként ez még biztosan szórakoztató lenne, most már nem vagyok benne olyan biztos, hogy ráfoghatom-e, hogy 'cuki', vagy harminc évesen ez már inkább ciki. - Mindenképpen intézkedem a papírokkal kapcsolatban, meg a felügyelettel is, de... Azért legközelebb figyelj oda rá, amikor ilyen dolgokkal kapcsolatban mond neked valamit, mert ezek fontosak. - Nem mintha én annyi idősen, mint most Tae Ri annyira szerettem volna apámra hallgatni, de valahogyan ezt is megszoktam. Néha az öreg jobban tudja mi kell nekünk, mint mi saját magunk. Néha meg úgy intézkedik, hogy nem is kértük.
Megfordul a fejemben, hogy meg kellene kérdeznem miért épp most akart iskolát váltani, miért derült égből villámcsapásként jött el otthonról és nem fog-e ez keresztbe tenni a jövőbeli terveinek. Vagy ha már itt tartunk, miért kellett neki olyan módon nevet változtatnia, hogy itt Amerikában is megállja vele a helyét. Nem mondom, hogy ne támogatnám, ha vannak céljai, mint ahogyan nekem is voltak, amikor kitaláltam, hogy szerencsét akarok itt próbálni. De ahhoz előbb hallanom kellene ezeket a terveket. Ahhoz azonban nem egy gyorsan lezavart, véletlenszerű beszélgetés alkalmával kellene hozzáfogni, így jobb lesz, ha egyelőre a mai napunkat beszéljük meg.
- Igazából neked kell, hogy tetsszen. Szóval ha Te is ezt szeretnéd, akkor nem igazán akarok beleszólni. Ettől függetlenül még szeretném látni a sulit is, meg azt, hogy pontosan miért a Hunter lett, jó? Nem szeretném, ha rosszabb oktatást kapnál, mint otthon. - Bele sem merek gondolni milyen dilemmát fog jelenteni a későbbiekben az, hogy a saját kisfiamnak oktatási intézményt válasszunk, ha már most képes vagyok akadékoskodni valami olyannal kapcsolatban, amit elvileg már nélkülem eldöntöttek. - Tae Ri, tizenhét éves vagy, ilyenkor még nyugodtan támaszkodhatsz a családodra. Másrészt New Yorkban vagy, mi is New Yorkban vagyunk, így el is várom. - Határozottságom megingathatatlan ez ügyben. Nem fogom hagyni, hogy a húgom ennyi idősen csak úgy ellegyen a városban, mert ő úgy érzi, hogy megállna a saját lábán. Attól még csak egy kislány, aki nem tudja mennyire veszélyes a világ. Ezért is örülnék neki jobban, ha nálunk lakna, de tudom, hogy ez nem az én döntésem egyedül. Mert ebből is kihagytak és nekem is meg kellene beszélnem a feleségemmel.
- Azért csak tudd, hogy ha segítség kell, mindenképpen nekem szólj. Vagy Aidának. Megbeszélem vele, de ha szeretnéd, a hétvégéket töltheted majd nálunk is, ha nem tetszik a kollégium - magyarázom a lánynak, miközben azon jár az agyam, hogyan is adjam ezt elő Aidának.
Elmosolyodom, amikor a hajszínemet tárgyaljuk, s figyelem Natie kis öklét, ahogyan megnyomja a vállamat. - Nem pánikolok én! - kezdek rögtön védekezésbe. Sokkal inkább Mitchie érkezésének körülményei azok, amelyek okozhatnák nálam az őszülést - ami apa példáján, ha én magam is szerencsés vagyok, tényleg viszonylag későn fog bekövetkezni. - Megjegyzem, hogy vállalkoztál bébicsősznek, de nem igazán van ilyenre szükségünk. Majd meglátod, hogy nem olyan egyszerű Mitch-el, Aida haját például állandóan húzogatja és rágcsálja... Na, de ahhoz majd tényleg el kell jönnöd, szóval nézzük azt a sulit meg a kollégiumot, hogy tudjunk tovább is tervezni. - Aprókat bólintok, magamban feljegyezve, hogy ennek is kerítsünk majd alkalmat. Félelmetes, hogy a féléves fiam még nem is találkozott a húgommal. Mikor repült el ennyire az idő?
- Egészséges az egyáltalán? Különben is, ki engedte meg, hogy jelentkezz? Mármint szó se róla, tudom, hogy tehetséges vagy és ha Te is örülsz, akkor én is... - Nagyon vékony vonal az, amin egy tinédzser lánnyal lehet egyensúlyozni, nekem meg semmi tapasztalatom benne, hogy mit mondhatok, vagy mit nem. Egyedül azt tudom, hogy bármi történjen, vigyázni szeretnék a húgomra. Jelen helyzetben például azzal, hogy a csomagjai nagyobb részét igyekszem elhappolni előle, csak hogy a lift felé, na meg a garázsban a kocsim felé menet ne neki kelljen cipekednie. Komolyan... tényleg, mintha az egész házat magával hozta volna Koreából. - Jóó.. és mire vagy éhes? - teszem fel a létfontosságú kérdést, mikor már sikeresen elindultunk a lift felé.
- Figyelj csak... - miután benyomom a lift hívó gombját, a húgom felé fordítom a fejem, pillantásom pedig megállapodik az arcán. - Te ne izgulj emiatt, nem haragszom. Csak máskor ne csinálj ekkora meglepetést nekem, ha dolgozom, jó? - felvonom a szemöldökeim, miközben az arcomra mosoly ül ki. Intek neki, hogy szálljon be a liftbe, mikor az megérkezik.
- Más barátod is úgy döntött, hogy inkább az Államokban tanulna? - Próbálom elég hétköznapian feltenni a kérdést ahhoz, hogy ne érezze a hangomban, hogy tulajdonképpen aggódom; vajon mennyire lesz egyedül egy teljesen új környezetben és teljesen új osztálytársak között.

Nate & Natalie

A második gyerek érkezése nem hoz akkora változást a családban. Továbbra is az első gyereken van a fókusz, csak ott van közben a második is.

Talán egy kicsit túlságosan is rágörcsöltem erre az új város, új élet, új esélyek dologra. Én a magam részéről azért vagyok itt, hogy felejtsek és olyan környezetben legyek, ahol szeretettel bánnak velem. Tény és való, hogy nehéz lesz az otthon történtek miatt új környezetben barátságokat kialakítanom és talán nem is fogok tudni könnyen ismerkedni az itteni emberekkel, de ettől függetlenül próbálkozni akartam. Minden erőmmel azon voltam, hogy véletlenül se tekintsek a múltba, mert túlságosan féltem attól, hogy majd az fog engem ténylegesen lehúzni. Az, hogy a testvérem itt van, jóval nagyobb biztonságérzetet adott nekem bárminél.
Pontosan tudtam, hogy már soha többé nem mehetek haza. Ha esetlegesen megtenném, akkor minden bizonnyal olyan utálatnak lennék kitéve, amit sosem élnék át még egyszer. Egyelőre elég önbizalmam sem volt ahhoz, hogy ténylegesen végig merjem gondolni az egész szituációt... Úgy érzem bőven lesz hasonlóra időm majd az itt töltött „rehabilitáció” során. Egyelőre elég volt azon aggódnom, hogy a drága oppámat miképp verhetem át és téveszthetem meg... Mert ha valamibe, akkor ebbe az egészbe nem akartam beavatni és a szüleimet is megeskettem arról, hogy semmit sem mondanak majd neki a történtekről.
Hála az égnek, amikor sikerült meglátnom a buta szőke fejét, szinte azonnal mosoly költözött az arcomra. Nem is feltétlenül a hajszín okozta ezt, szimplán csak azt akartam, hogy ő is mosolyogjon rám. Amikor kisebb voltam, mindig szerettem ha boldog, mert a jókedve ragadósnak bizonyult. Ezért tudott megvigasztalni minden egyes alkalommal, amikor elejtettem a fagyimat, vagy a hajamba ragadt pókokat kellett kioperálnia onnan. Ugyanez a trükk apáékkal nem működött, kislányként mindig azt mondtam nekik, hogy nem néznek ki túl okosnak, ha vigyorognak. Ha vannak anyás és apás gyerekek, akkor én minden bizonnyal bátyós vagyok, hiszen a legtöbb titkomat neki mondtam el kezdve attól, hogy melyik fiú tetszett az oviban egészen a csínytevésekig. Én magam sem tudtam, hogy a mostani szituációban miként fogom eltitkolni előle azt, ami történt, de más választásom nem nagyon maradt. Nem tudtam volna elviselni ha ő is csalódik bennem vagy megutál.
- Ajj hát az olyan sokáig tartott volna! – jegyeztem meg talán a kelleténél egy kicsit hangosabban – Amíg egyeztetünk, aztán kinézünk egy hétvégi járatot, amik amúgy sem túl jók... Neked meg ott kellett volna hagynod a babát meg Aidát egyedül. Legalább így nem kellett ugrálnod miattam.
Minden bizonnyal mondjuk ez nem esett volna túl nehezére, de nekem találnom kellett valami indokot, ami miatt végül le lett hallgatva az egész előle. Látszik rajta, hogy rosszul esik neki a dolog, amitől egy picit én is kevésbé lelkesedtem már, mint amikor először megpillantottam őt. Pont ezért is álltam lábujjhegyre, hogy az ujjaimmal egy kicsi mosolyszerűt csinálhassak az arckifejezéséből.
- Ne legyél már ilyen! Majd játszhatsz hordárt amíg elvisszük a cuccaimat. Én magam sem tudom, hogy miként sikerült egy fordulóval idecipelnem az egész szobám tartalmát... Elviszel a kollégiumba és meg van oldva a dolog.
Mondjuk kötve hiszem, hogy minden vágya lenne nekem futárkodni, de hát... Ez ilyen. Én magam csak intettem a fejemmel a körém halmozott bőröndök és táskák felé.
- Ezeket mind elhoztam egyedül! Mondjuk a taxis segített befelé, de a reptérről egyedül rángattam ki - kissé ki is húztam magam, miután elengedtem a bátyám derekát – Nem, nem kell másképp szólítanod. Viszont azt hiszem nehéz lenne az itteni embereknek a nevem, ha nem lenne angolosítva.
Ebből már nyilvánvaló lehetett számára, hogy ténylegesen tervezek maradni. Éreztem, hogy egyre inkább kezd számomra kényesedni a téma, hamar túl is akartam esni az egészen. Kicsit ilyenkor úgy éreztem, hogy túl vékony talajon járok és nehezemre esett volna az egészbe belegondolni is... Nemhogy még beszélni ról arról az embernek, akit a világon a legjobban szeretek. Éreztem, ahogyan egyre inkább szorítani kezdi a torkomat a félelem. Lehetetlenségnek tartom, hogy ezt ő csak úgy megtudja.
- Nem mindegy? Te úgyis Ribizlinek fogsz hívni még negyvenéves koromban is – kicsit lebiggyesztettem az ajkam, amikor ezt kimondtam, de rögtön utána el is mosolyodtam – A Natalie Young mellett döntöttünk. Mert így legalább tényleg hasonlít a tiédre és nem kell majd állandóan magyarázkodni sem, ha valamivel kapcsolatban intézkedni kell. De azt mondta apa, hogy valami ideiglenes felügyeleti izét is intézni kéne, hogy dönthess olyan dolgokban, amikhez én még kiskorú vagyok. Majd hívd fel és kérdezd meg, én nem igazán figyeltem oda, amikor erről beszélt.
Lényegében a dolgok formális oldala engem nem izgatott. Azt tudtam, hogy nem akarok minden dokumentumot hazaküldözgetni, hogy apa az engedélyét adja akár arra is, hogy egy sportegyesületbe belépjek. Bár még magam sem tudom, hogy tervezek-e hasonlót, ettől függetlenül is jobb volt előre gondolkozni.
- Egyébként a Hunter előkészítő suliját néztük ki, nyugodtan átsétálhatjuk, mert a beíratkozásom nincs véglegesítve. Ha van jobb ötleted, akkor szívesen módosítok a terveimen – fontos volt nekem az iskolai közösség. Ha rajtam múlt volna, egy évig biztosan a magántanulást választottam volna, de rájöttem, hogy nincs időm ilyenekkel vesződni. Barátokat kell találnom, mielőtt az előző osztályom megtalálja annak a módját, hogy tönkretegye az életemet itt is.
- Én már valamennyire megállok a saját lábamon, ezért teljesen felesleges, hogy további gondokat okozzak nektek – jelentettem ki határozottan. Diplomatikusnak éreztem a válaszom és ez elégedettséggel töltött el – Legalábbis azt hiszem neked is jobb, ha nem kell külön rám is figyelned. Aidának is. Viszont ha szükségem lesz majd a segítségedre szólni fogok... És naponta is találkozhatunk, ha esetleg azt hiányolnád. Mindent meg lehet oldani.
Nem zárkóztam el attól a lehetőségtől, hogy tényleg hozzájuk költözzek majd, de egyelőre ezt lehetetlennek találtam. Legalábbis addig biztosan, amíg a testemen ejtett sebek nem halványulnak vagy tűnnek el teljesen.
- Tehát akkor csak előrehoztad a megöregedésedet – finoman nyomtam vállba az öklömmel – Bezzeg apa még mindig nem őszül! Példát vehetnél róla. Bepánikolsz a féléves gyereked miatt.
Durva, hogy apa ténylegesen sok mindenen keresztül ment miattunk, de mégis képes volt viszonylag sokat megőrizni a fiatalságából. Én büszke voltam arra, hogy ennyire jóképű apukánk van, aki még mindig képes volt teniszmeccseket játszani velem. Holott már korántsem volt  fiatal.
- Nagyon látni akarom már a babát – talán egy kicsit jobban is lelkesedtem, mint ahogy azt kellett volna – Szívesen vigyázok rá, amikor nem értek rá. Esküszöm nem fogom felrobbantani a házat meg semmi.
Tényleg minden vágyam volt már találkozni Mitchie-vel. Hiszen eddig csak képeken illetve videókon figyeltem, ahogyan a bátyámmal játszik. Meg voltam róla győződve, hogy egész életében az apa szerep állt neki a legjobban.
- Akkor jó – elmosolyodtam és rögtön oda is pattantam a csomagjaimhoz, amik közül megragadtam az egyik húzható bőröndömet – Enni szeretnék. Mostanában állandóan éhes vagyok... Tudod felvettek egy céghez. Nem semmi az a diéta amit már gyakornokként is követni kell. Talán jobb is, hogy nem leszek idol.
Kicsi korom óta kifejezetten odavoltam mindenféle rágcsálnivalóért. Folyton ennem kellett valami finomságot, ami csak azért nem látszott rajtam, mert fiatalon elkezdtem táncolni, meg folyton valami rosszaságon törtem a fejem.
- Remélem tényleg nem tettem nagyon keresztbe neked – húztam el a számat, amikor megindultam a folyosón – Sosem veszem figyelembe ezeket... Apához is csak sokszor bementem. A megszokás miatt van, ne haragudj érte.
Kicsit kivörösödött az arcom, miközben magyarázkodtam. Lényegében régóta nem találkoztam vele, így talán tapintatosabbnak kellett volna lennem vele. Lehet, hogy valami olyan üzletet mondott le, ami fontos lett volna neki...

Natie & Nate

"Siblings: Children of the same parents, each of whom is perfectly normal until they get together."

Az életemnek kifejezetten nagy részét képzi mindaz a formalitás, ami a munkámból, vagy éppenséggel a családom státuszából adódik. Habár itt Amerikában is fontos az, hogy milyen társaságba járok és hogyan alakul az üzlet, azért végső esetben mégiscsak Koreában lenne annak nagyobb hatása, hogy én hogyan élem az életemet. Apám bankigazgatói mivoltához odahaza sokat tesz hozzá az, hogy a gyerekei mire viszik az életben. Valószínűleg ezért is volt, hogy bár fiatalabb koromban engedte, hogy valamelyest a saját fejem után menjek, végső esetben azonban minden döntésem mellé kaptam tőle egy kis iránymutatást. Sokszor ezek a tanácsok kifejezetten büntetésnek tűntek, így volt, hogy kifejezetten nehezteltem rá azért, mert meg akarta nekem mondani, hogy mit tehetek meg és mit nem... Mára azonban már kezdem megérteni, hogy szükség volt arra, hogy kordában tartson és a nem feltétlenül száz százalékig általa kijelölt, de helyes úton tartson.
Talán épp amiatt, hogy jellemzően muszáj bizonyos normákat követnem, vagy mert egyszerűen egyetlen ember sem élhet bizonyos fajta rendszeresség nélkül az életében, muszáj tisztában lennem azzal, hogy mi a helyzet az üzletben, a családomban, vagy úgy összességében a környezetemben. Hogy ha netalántán probléma adódna, fel legyek készülve arra, hogy megoldást is tudjak biztosítani. Az, hogy a húgom ilyen váratlanul bukkan fel pedig tulajdonképpen csak egy dologra enged következtetni: hogy az én hibám a kavarodás, mert megfeledkeztem róla.
Jelen esetben pedig azt hiszem nem is reagálok Natie jelenlétére a legmegfelelőbben, hiszen olyan régen láttuk egymást utoljára, hogy sokkal inkább örülnöm kellene annak, hogy - akárhogyan is - most itt van. De az agyam, amivel már régóta a találkozóra koncentrálok, valahogy nem enged kibillenni abból a szerepből, amit a céges dolgok igényelnek tőlem. Ilyenkor azt hiszem kísértetiesen hasonlíthatok apámra. Nem mondom, hogy soha nem akartam legalább kicsit is hasonlítani rá, de az biztos, hogy semmiképp sem akartam a kiköpött más lenni. Az üzlethez egyértelműen van érzéke, ezt nagy valószínűséggel különben is tőle örököltem. Ellenben a másokhoz való hozzáállásán szívesen változtatnék. Mivel azonban ez szinte lehetetlennek tűnik, különösen mert olyan messze élünk egymástól, egyszerűen meg kell próbálnom másnak lenni, mint ő. A kishúgom kérdését viszont csak akkor fogom tudni nyugodtan kezelni, amikor kitessékeltem a vendéget. Egész más lenne a helyzet, ha nem lett volna éppen tárgyalásom, így azonban muszáj vagyok elrendezni a helyzetet az irodámon kívül és megkérni Tae Rit, hogy viselkedjen legalább öt percig rendesen.
- Attól még szívesen érted mentem volna - jegyzem meg egy sóhaj kíséretében. Nem kell különösebben elgondolkodnom a témán, hogy máris rettentően rosszul érezzem magam az abbéli mulasztásomat illetően, amit a húgommal szemben követtem el. Történetesen, hogy nem voltam ott, amikor megérkezett, így teljesen egyedül kellett átverekednie magát a fél városon, s még csak otthon sem talált. Hogy feledkezhettem meg ennyire erről az egészről? - Na Tae Ri! - A hangomból sokkal inkább sugárzik a büszkeség, mint a megrovás, ugyanis a fiatal kora ellenére tényleg megoldotta, hogy ha már nem talált otthon, akkor megtaláljon a munkahelyemen, ahol a második legnagyobb eséllyel lehetek. - Persze, hogy örülök, hogy ne örülnék? Sikerült nagyon meglepned! - Megvakarom a tarkómat, ujjaimat a hajamba fúrom, s gyors ütemben igyekszem összeszedni a gondolataimat.
A tárgyalópartner. Akit záros határidőn belül ki kell tessékelnem, mert semmi értelme, hogy húzzam az idejét, különben is már menni készült, Tae Ri pedig tud még várni öt percet most, hogy egyáltalán láttuk egymást és tudja, hogy nem akarok meglógni a vele való találkozás elől. Csak remélni merem, hogy a váratlan vendég okozta viselkedésem mit sem változtat azon a lelkesedésen, amit korábban tanúsított az ötlet felé, ami mindkettőnk üzletének jövedelmező lenne. Erről persze majd csak később kapok bármilyen tájékoztatást, addig is csak a remény marad, vagy épp a magabiztosság, amivel hiszek a saját cégemben.
- Hát... Nekem akkor is tetszik. - magyarázom már-már morcosan, mivel én magam semmi akadályát nem látom annak, hogy ne becézhetném továbbra is ugyanúgy Ribizlinek a húgom. Persze nála ez szinte presztízs kérdés, de akkor majd figyelek rá, hogy akkor ne hívjam úgy, ha mások is vannak a társaságunkban. Belefájdul a szívem, ha csak bele kell gondolnom, hogy mennyire felnőtt és milyen csinos fiatal lánnyá érett, mióta nem láttam. - Új nevet? Miért intéztetek neked új nevet, semmi baj nincsen a mostanival. - Összevonom a szemöldökeim, ugyanis egyre szürreálisabb Tae ittléte. Ok nélkül nem kapna új nevet, illetve maga a tény, hogy új okmányokat kapott, arra enged következtetni, hogy a mostani kiruccanása nem pár napos kirándulás lesz az Államokba, csak mert hiányoztam neki. - Akkor nekem is másképp kellene szólítanom téged?
A gyanúm rögtön be is igazolódik, amikor a kérdésemre adott válaszában a lány bevallja, hogy szó sincs itt kirándulásról. Az viszont, hogy velem mindezt nem beszélték meg és csak most hallok róla először, amikor már el is dőlt a dolog és tulajdonképpen belevágtunk a közepébe, bevallom fáj. Azt hittem az, hogy New Yorkban lakom, illetve, hogy a saját húgomról van szó, akivel - eddig legalábbis úgy hittem - kifejezetten jó kapcsolatot ápolunk, felhatalmazást jelent arra, hogy ha nem is szólhatok bele, de legalább tudjak az ilyen nagy léptékű változásokról. Jelenlegi állás szerint azonban nyilvánvaló, hogy valamivel kiérdemeltem ezt a bizonytalanságot, s meg is fogadom, hogy azon leszek, hogy ne forduljon elő még egyszer hasonló helyzet. - Na jó, de már meg is néztétek az iskolát? Mert szeretném látni, hogy mégis milyen körülmények között fogsz tanulni és lakni. Különben meg nem zavartál volna bennünket sem Aidával, de ha inkább a kollégiumot választottad... - Újabb mély sóhaj szakad ki belőlem, s picit úgy érzem, hogy eléggé megterhel most az, hogy mindezt felfogjam. A legjobban viszont még mindig az fáj, hogy teljesen kihagytak engem a folyamatból. Az ölelésem persze mindentől függetlenül még ugyanolyan szoros és szeretetteljes, mintha csak egyike lenne ez a ritka találkozásainknak.
- Szó sincs róla. - Megyek át rögtön tagadásba, miközben halvány mosoly költözik az arcomra. A korábban barna tincseim most egészen más miatt tündökölnek ezüstös szőke árnyalatban - Azért festettem be, mert Mitchie-yah miatt úgyis megőszülök, mire felnő. Így jobb lesz, ha előre megszokjuk a dolgot. - A magyarázat persze nevetséges és gyerekes, de még így is jobb, mintha bevallanám, hogy összességében hiúságból történt a dolog, mert nem akartam a tipikus harmincas éveiben járó sablon ázsiai pasi lenni sötét hajjal és egyre inkább sötétedő karikákkal a szemeim alatt. - Nem tudom van-e valamilyen beosztásod, amihez igazodnod kell, de akár a hétvégén, akár valamelyik este szívesen látunk. Bármikor szívesen látlak nálunk. - bólintva adok még nagyobb hangsúlyt a szavaknak. - Aida is biztosan örülne és én is szeretném, ha találkoznál már a kisfiúval. - Bele sem merek gondolni, hogy hogyan lehetséges, hogy ez nem történt már meg korábban, hiszen épp az imént utasítottam el annak még csak a gondolatát is, hogy esetlegesen túl sokat dolgoznék.
- Nos... A megbeszélésemnek vége és azt hiszem minden mást át tudok tenni holnapra - újabb kört tesz le a kezem a tarkómon, az arckifejezésem pedig egy pillanatig már-már teljes tanácstalanságról árulkodhat, csak mert nem tudom felejtettem-e el még valamit a mai nappal kapcsolatban. - Szívesen elviszlek a kollégiumba, egyébként is meg akarom nézni. Aztán találd ki, hogy mit szeretnél csinálni utána... - Az ajtóhoz lépek, hogy kiszóljak rajta az asszisztensemnek, csak hogy törölje minden programomat a nap hátralevő részére - már ha van bármi fontos a naptárban. Most mindennél fontosabb azonban a húgom.

Nate & Natalie

A második gyerek érkezése nem hoz akkora változást a családban. Továbbra is az első gyereken van a fókusz, csak ott van közben a második is.

Talán nem teljesen volt a legjobb ötlet a bátyámat teljesen kihagyni az érkezésemből, de mégis azt gondoltam, hogy talán így jobban örülne nekem. Egy ideje már a kötelező ünnepekre sem tudott hazajönni, így holdújévkor is csak ajándékot küldött nekem, karácsonykor pedig én magam sok koreaihoz hasonlóan, a KFC-be mentem a barátaimmal. Valahol örültem neki, hogy nem kényszerített apa arra, hogy otthon maradjak, mert hasonlót sosem tehettem volna ezek után. Lényegében én magam sem voltam hajlandó meglátni azt, hogy milyen fontos problémával küszködök. Lényegében csak felejteni akartam, és megpróbálni újrakezdeni az egész életemet itt, New Yorkban.
Nem igazán féltem az itteni kihívásoktól. Lényegében Szöul sem mondható túl kicsi városnak, és ott is vannak bűntények még annak ellenére is, hogy jóval közvetlenebb az itt élő tömeg. Ahogy átszeltem az embereken, lényegében mindannyian megnéztek engem, amiért nem viseltem egy rövid kis rakott szoknyán többet, de ez is egy volt a szöuli street fashion elemei közül, amit a lányok elég egyértelműen szerettek alkalmazni. Tisztában voltam azzal, hogy valószínűleg ki fogok tűnni a tömegből, amiért teljesen más kultúra szülöttjeként próbálok majd meg érvényesülni itt. Hogy emiatt talán a figyelem középpontjába is kerülhetek, amire nem feltétlenül vágytam jelenleg... De mindez sokkal jobb annál, ami otthon várna rám. Nem akartam megbélyegezve élni az életem, nem szerettem volna, hogy az emberek egy örökkévalóságon keresztül elítéljenek azért, mert egyszer hoztam egy rossz döntést. Mélyen belül nagyon is szenvedtem a történtek miatt... Hazudtam volna, ha ennek az ellenkezőjét állítom. Viszont ugyanakkor úgy éreztem, hogy még egy esély kijár nekem. Hogy nem kell nyomorékként leélnem az életem, és esélyt kell adnom magamnak arra, hogy fel tudjam dolgozni a dolgokat. Hogy egy kicsit boldogabb életet próbáljak meg élni.
Tisztában voltam azzal is, hogy a bűntudat ennyire egyszerűen nem fog elmúlni, viszont jelenleg az egyetlen dolog amit magamban hajtogattam, az csak ennyi volt. Hogy megpróbáltam továbblépni önmagam és a családom miatt, hogy több embernek ne okozhassak csalódást meg szenvedést...
Az egyetlen esélyem az újrakezdésre az a testvérem volt, pont ezért is igyekeztem megragadni ennek a lehetőségét. Ezért voltam képes botrányt csapni a munkahelyén, hiszen azonnal látni akartam. Az én oppám már mérhetetlenül hiányzott nekem. Emlékszem arra, hogy mennyit segített nekem a házifeladatokban akkor is, amikor már nem éltünk együtt. Hogy kiskoromban folyamatosan hajlandó volt részt venni az általan szervezett teapartikon. Hogy megkóstolta az első rizs süteményt és annak ellenére, hogy teljesen odaégettem, ő megette az utolsó falatig. Egyszer sikerült is elkapnom a grimaszát, és bármikor felhoztam neki ezt a helyzetet, mindig letagadta a tényt, hogy nem ízlett neki.
Ahogyan ezek az emlékek végigszáguldottak rajtam, egyre inkább csak türelmetlenebb lettem, ami miatt talán még hangosabban patáliáztam a folyosó közepén. Amikor megéreztem a karomra fonódó ujjait, nem kis önuralomra volt szükségem, hogy ne vessem magam a karjaira, vagy mosolyodjak el. Végül sikeresen visszatartottam mind a kettőt, mert időközben kiderült, hogy az általam kitalált kis meglepetés butaság volt. Miért is nem gondoltam arra, hogy valószínűleg megbeszélése van? Annyira titokban akartam tartani ezeket a dolgokat, hogy még apát sem engedtem kifaggatni a dolgokról. És valószínűleg el lett volna napolva az érkeztetésem is, ha beavatom valamelyik szülőnket is.
- Hát idetaláltam én magamtól is – jegyeztem meg végül egy szerény kis mosollyal az arcomon – Anyáék sokat tartanak a névjegykártyádból, így egyszerűen csak elcsentem egyet, kihívtam egy taxit, és idejöttem. Nem csodálatos ez? Ugye boldog vagy, amiért láthatsz?
Én magam nehezen tudtam visszaszorítani a lelkesédésem még annak ellenére is, hogy valószínűleg mindezt az üzlete fogja bánni. Yang közelsége megnyugtatott annyira, hogy a saját problémáimat egyszerűen csak magam mögött próbáljam hagyni, és hirtelen jobb kedvem legyen. Persze ez nem jelentette azt, hogy a figyelmemet hagyhatom lankadni, hiszen nem szerettem volna, hogy bármit megtudjon abból, ami otthon történt. Túlságosan szerettem ahhoz őt, hogy csalódást vagy esetleg gyűlöletet keltsek a szívébe irántam... Lényegében ő az egyetlen olyan ember az életemben, aki a régi énemet is ismeri, ezáltal pedig talán nekem is egyszerűbb lesz újrakezdeni.
Az öt perces megjegyzésére csak picit beharaptam az ajkam, és egy apró bólintás után követtem a titkárnőjét. Mivel nem kifejezetten ismertem a járást – és idáig is elkísértek – lényegében rá is voltam szorulva a fiatal lány segítségére. Ami a továbbiakat illeti... Egyszerűen helyet foglaltam a konferenciaterem egyik székén és az ujjaim körül kezdtem el babrálni a lehámlott bőrt. Más esetben minden bizonnyal azonnal elővettem volna a mobiltelefonom, most viszont lényegében nem igazán fűlt hozzá a fogam. Igazából elég keveset használom, sokkal inkább jellemző rám, hogy a tabletemen játszom, vagy nézek filmeket. Nem akarom a gyűlölködő üzeneteket olvasni bennük, így lényegében a családom képtelen volt arra, hogy elérjen. Mert az eset óta egyáltalán nem néztem fel egyik közösségi oldalamra se... És lényegében azt terveztem, hogy törölni fogom magam mindenhonnan, nehogy a volt osztálytársaim azon keresztül próbáljanak majd tovább zaklatni.
- Ez olyan gyerekes Oppa –jegyeztem meg, miközben sóhajtva hátrasimítottam az arcomból egy fekete tincset – Amúgy is, apa intézett nekem egy új nevet, tehát nyugodtan használhatod azt. Legalább mind a ketten hozzászokunk.
Világ életemben mindenki a koreai nevemen szólított, így határozottan nem lesz egyszerű a Natalie-t megszokni, de tenni akartam rá egy kísérletet mindenképp. Az itteni embereknek minden bizonnyal nem lenne egyszerű kiejteni a nevem, én pedig nem akartam a leendő ismerőseimet ezzel kínozni.
- Ez nem csak egy kirándulás – ráztam meg a fejem komoly arckiejezéssel, és egy pillanatra talán belém is fagyott a szó. Hogyan kellene megmagyaráznom, hogy valaki meghalt miattam és emiatt engem is öngyilkosságba akart kergetni a saját környezetem? – Felvettek egy jobb suliba, és apa úgy látta a legelőnyösebbnek, ha jönnék. És én is jönni akartam, tehát itt vagyok. Ne félj, nem fogok a nyakatokon lenni, egész jó a suli kollégiuma és családi helyzet ide vagy oda, mégis a világ másik felén lakom, szóval megengedték, hogy beköltözzek.
Csak dióhéjban foglaltam össze neki a féligazságot, miután odasétáltam és átöleltem őt. Egészen hátra kellett hajtanom a fejem, hogy fel tudjak nézni az arcára. Érdekes, mennyire más géneket örököltünk annak ellenére, hogy testvérek vagyunk. Ő alapvetően sokkal vékonyabb, magasabb és csontosabb alkatot kapott az élettől, én pedig ha nem figyeltem oda, szerintem a levegőtől is elhíztam volna. Így is nagyjából egy mókus eleganciájával rendelkeztem a pufi fejem miatt.
- Túl sokat dolgozol – jegyeztem meg a dolgot, majd egy halk sóhaj kíséretében felfelé nyúltam a kezemmel, hogy elkezdhessem piszkálgatni a festett haját – Egészen beleőszültél a munkába. Mi van így a feleségeddel és az unokaöcsémmel, akit nem mellesleg még nem is volt szerencsém látni? Remélem azért megismerhetem majd a babát közelebbről is.
Nem mintha ennek bármi akadálya lett volna. Lényegében elég jól kijöttem a feleségével, aminek hála rengeteg kozmetikai termékét én tesztelhettem le először. Aida kedves nő, és valahol hálás voltam a sorsnak azért, hogy a testvéremnek ilyen felesége van... Mert lehetett volna ez rosszabb is.
- Van még itt dolgod egyébként? Mert szívesen megvárlak, de aztán mondjuk örülnék neki, ha elvinnél a koliba, hogy le tudjak pakolni, és utána elmehetnénk valahova...
Nem mintha sok mesélnivalóm lett volna. Valószínűleg a bőröm tépkedését pedig egészen hamar meguntam volna, így igazából reménykedtem abban a válaszban, hogy elszakadhat végre innen és együtt lehetünk.

Natie & Nate

"Siblings: Children of the same parents, each of whom is perfectly normal until they get together."

Szeretném azt gondolni, hogy kifejezetten családcentrikus ember vagyok. Nyilvánvalóan a feleségem és a kisfiam sokat jelentenek nekem és bár néha nem vagyok a toppon abban, hogy olyan életet éljünk Aidával, amit egy normális, szerelemből házasodott, boldogan együtt élő pár tesz, mégis minden cselekedetemmel azért igyekszem, hogy a körülményekhez képest is mindenki boldog legyen körülöttem. Mitchie születése nyilvánvalóan változtatott a házasságunk alaphangulatán, és bár az érkezését illető kezdeti sokkon sikerült már túllépnünk, de mindez azzal a kilátással kecsegtetett, hogy minden lehet jobb. Ha pedig eleget teszek érte és képes vagyok eléggé elcsitítani a lelkiismeretem az exbarátnőm halálával kapcsolatban, akkor nem fog becsődölni a kapcsolatom a feleségemmel, amit minden adandó alkalommal akaratlanul is próbára teszek a viselkedésemmel.
A család azonban nyilvánvalóan nem csak azokat az embereket jelenti, akikkel jelen pillanatban élek, ott van az eredeti csapat is, akikkel a kapcsolatunk megsínyli a jó viszonyt, a közöttünk lévő távolságnak hála. A fontos eseményeken és kihagyhatatlan alkalmakon ugyanúgy igyekszem részt venni, mintha csak még mindig az a fiú lennék, aki issza az apja minden tanító szavát és fagyizni viszi a kishúgát. Azt azonban még én is hajlandó vagyok bevallani, hogy nem olyan, mint régen. Az évi egy-két alkalom a legjobb, amit megengedhettem magamnak az elmúlt körülbelül négy évben. Az azon felül történt telefonhívások legtöbbje pedig kifejezetten apámnak szólt és üzletről volt szót. Lehet, hogy az öreg megkeserítette az életem, amikor azt hittem boldogabb nem is lehetnék, de attól még az ő pénzéből építettem azt, amit ma a saját cégemnek hívhatok. Ha nincs ő és tanácsai, nem tartanék ott, ahol.
Nyilvánvalóan hiányoznak, főleg a kishúgom, akivel ugyan kifejezetten nagy a korkülönbség közöttünk, de mindig is úgy éreztem, hogy vigyáznom kell rá, amit sok ezer kilométerre tőle nem tehetek meg olyan könnyedén. Ezért pedig tulajdonképpen csak és kizárólag magamat hibáztathatom, amiért évekkel ezelőtt vonzóbbnak találtam Amerikát a saját hazámnál. Olyannyira, hogy a legtöbb honfitársammal ellentétben én még a katonaságot is kikerültem az akkori álmom miatt. Mindenesetre a legrosszabb rémálmaimban sem szerepelt még az, hogy a húgom hangját hallucinálom be egy egészen terv szerint alakuló, ugyanakkor kifejezetten fontos megbeszélés lezárásába.
Sejthettem volna, hogy az én életemben semmi sem működik olyan könnyedén, hogy amikor már szinte érzem a számban a győzelem ízét, akkor borítékolhatom is a végkimenetelt és nem kell tovább izgulnom a dolog miatt. Mivel a tárgyalófél előtt nem akartam elkezdni csipkedni magamat, mint az ovisok, akik nem hiszik el, hogy a Mikulás valóban ajándékokat hagyott a karácsonyfa alatt, jobbnak láttam, ha rövid úton távozok a saját irodámból, hogy felmérjem a folyosón kialakult helyzetet. Na meg, hogy lényegében kiderüljön számomra, hogy akkor most álmodom, vagy sem, a húgom pedig tényleg teljesen, tök egyedül került-e a cégemhez, mindenféle előzetes bejelentés vagy számomra tett felvilágosítás nélkül.
Amikor a kilincsért kapok az irodám ajtaján, csendben megígérem magamnak fejben, hogy ha volt szó arról, hogy Ribizli az Államokba jön, holnaptól megpróbálok kevesebb alkoholt fogyasztani a szabadidőmben. Mikor végül kinyílik az ajtó, nem csalás, nem ámítás, valóban a húgommal találom szemben magamat, teljes életnagyságban. Ráadásul éppen elég intenzív vitába keveredett a kedves asszisztensemmel, akinek már csak az kellett a friss munkahelye mellé, hogy zaklassák is azzal, hogy rám akarják törni az ajtót.
- Nem haragszom. – Hangzik el a válaszom, s tulajdonképpen jelen állás szerint komolyan is gondolom, mert annyira váratlan ez az egész, hogy nem tudok másképp reagálni. – Csak megleptél! Lemaradtam valamiről? Vagy elfelejtettem volna? Nem kellett volna érted mennem? – A kérdések olyan gyorsa záporoznak a számból, mint amennyire váratlanul ért ez az egész. A hangom viszonylag halk, eszemben sincs felkelteni a tárgyalópartner figyelmét odament az irodában, holott valószínűleg nincs jobb dolga azon kívül, hogy kifelé hallgatózzon.
- Tényleg öt percet kérek. – Erősítem meg újfent a korábbi követelésem, s amint érezhetően lenyugodni látszanak a kedélyek, visszafordulok, hogy újfent belépjek az irodába, habár arról már megfeledkeztem, hogy pontosan milyen indokkal is viharzottam ki onnan. Az ügyfél azonban szerencsére nem is kéri rajtam számon, mert amikor belépek, feláll, hogy ezúttal véghez is vigye a korábbi távozási szándékait. Legalább háromszor elmondjuk egymásnak, hogy bármilyen kérdéssel nyugodtan keressük egymást, s egymás hátát lapogatva vonulunk végig a folyosón. A liftnél azonban ’elengedem a kezét’, az ugyanis már valóban rettentő nagy illetlenség lenne, ha még azt sem nézném ki belőle, hogy az épületből kitalál.
Alig záródnak be a lift ajtajai a férfi előtt, én már hosszú léptekkel tartok a konferencia szoba felé, ahová úgy nyitok be, mintha csak Natie felszívódhatott volna. – Miért, már nem is hívhatlak Ribizlinek? – Finoman megrándul a szám széle, amikor egy halvány mosoly költözik oda. A tarkómat vakarva lépek beljebb a terembe, s előbb a húgomat veszem szemügyre, aki épp arról oktat ki, hogy nem használhatom a gyerekkori becenevét, amit egykor még imádott és viccesnek talált. Aztán a csomagjaira téved a pillantásom, s finom ráncok jelennek meg a homlokomon. – Mit is mondtál, hogy szóltatok, hogy ma érkezel? Vagy mi ez a kirándulás? Neked nem iskolában kellene lenned?
Amikor megérzem az ölelését a derekam körül, én sem vagyok rest köré fonni a karjaimat, s néhányszor végig is simítok hosszú, selymes haján. – Hogy ne örülnék neked, Ri… ri. – Megköszörülöm a torkom, amikor a felszólítás ellenére majdnem kicsúszik a számon a tiltólistára helyezett becenév. – Csak fontos volt nekem ez a megbeszélés, napok óta erre készültem. Tudod, sok a munka… - Szó szerint érzem, ahogy kibukik belőlem apánk és a tőle örökölt habitus, ugyanúgy hangzik a magyarázatom, mint az övé szokott. – Azt hittem elfeledkeztem róla, hogy jössz.

Nate & Natalie

A második gyerek érkezése nem hoz akkora változást a családban. Továbbra is az első gyereken van a fókusz, csak ott van közben a második is.

Talán hallgatnom kellett volna apára azzal kapcsolatban, hogy a tesómnak szólnom kellett volna arról, hogy érkezem. Viszont lényegében ennek épp azért nem láttam értelmét, mert a saját felfogásommal úgy gondoltam, hogy majd jobban örül nekem akkor, ha ténylegesen meglepődik azon, hogy itt vagyok. Évek óta maximum futólag találkoztunk valami olyan eseményen, amikor éppenséggel felvágtunk mindazzal, amivel rendelkeztünk. Lényegében nem is volt lehetőségünk arra, hogy rendesen megnézzük egymást úgy természetes állapotunkban, amikor jött. Sosem láttam őt tréningben vagy hasonló, ez pedig valahol frusztrált. Mert kifejezetten közel álltunk egymáshoz mégis úgy éreztem, mintha semmit sem tudnék a saját testvéremről.
Nem ítéltem el azért, mert a saját életét élte. Lényegében nagyon jogom sem volt hozzá, hiszen én kiskorúként még korántsem voltam alkalmas arra, hogy egyedül boldoguljak, és ezt kifejezetten bizonyította az is, hogy milyen helyzetbe keveredtem.
Nem akartam arra az egészre gondolni, hiszen azért jöttem ide, hogy új életet kezdhessek. Igazából megeskettem apát, hogy nem beszélünk többet arról, ami akkor történt, és Tae Yangnak sem mondja el a dolgokat. Egyáltalán nem vágytam se kioktatásra, se a hitetlenkedő pillantásokra, azt pedig végképp nem szerettem volna, hogy a saját testvérem gyűlöljön meg. Mert az egész dolog nagyon bonyolult és felfoghatatlan volt a felnőttek számára, így nem gondoltam, hogy ő lesz majd a kivétel. Lényegében senki nem kérdezte meg tőlem, hogy mit miért tettem, és pont ezért máig rejtve van az igazság apa, a tanárok meg mindenki elől. Engem kicsaptak az iskolából, a lány anyja rám hárítja a felelősséget, így lényegében az egyetlen bűnbak én vagyok. Mi mást tehettem volna a menekülésen kívül?
Nem akartam, hogy az amúgy jó kapcsolatunkat beáldozzuk valami komoly dolog feltárása érdekében, amin már nem tudok változtatni. Az egyetlen dolog, amit tehetek annyi, hogy csendesen élem tovább az életem és véletlenül sem keveredek olyan társaságba, amilyenbe korábban. És talán pont ezért is léptem át a bátyám munkahelyét, majd kezdtem el veszekedni a titkárnőjével, aki nem volt hajlandó beengedni hozzá. Most azonnal látni akartam a testvérem... Hiszen lényegében a saját hibámból váltam hajléktalanná, de ez is jelen helyzetben a részletkérdés kategóriába tartozik.
És alapvetően eléggé tisztában vagyok az illemmel, ahogyan azzal is, hogy egy olyan helyen, ahol a bátyám dolgozik nem igazán kéne kiabálni, oppázni, akaratoskodni, de a családom megejtette azt a hibát, hogy elkényeztetett.. Éppen ezért én most azonnal akartam látni az Oppámat és nem egy bolond titkárnő fog ebben megállítani... Legalábbis ezt gondoltam, egészen addig, amíg meg nem jelent a hőn áhított férfi... Aki most teljesen máshogy nézett ki, mint eddig bármikor. Éreztem, ahogyan elkerekednek a szemeim, és szimpla csodálattal nézek fel a jó pár centivel fölém magasodó férfira. Beesettebbnek és vékonyabbnak tűnt az arca, mint amilyen akkor volt, amikor utoljára láttam őt. Ezek szerint Aida nem főz rá? Vagy valami zavar van az éterben? Nem kifejezetten itt akartam ezt fejtegetni, mert azért nem állt szándékomban teljesen szégyenbe hozni a testvérem, de elraktároztam magamban a kérdéseimet, amit majd a későbbiek során feltehetek neki.
- Ne haragudj – néztem végül a szemeibe, miközben igyekeztem azért visszaszorítani az izgatottságomat – Nem akartam megzavarni a megbeszélésed. Azt hittem egyedül vagy.
Persze, hogy azt hittem... Mert mondjuk nyilvánvalóan egyszerűbb lett volna előre egyeztetni azzal kapcsolatban, hogy mikor lenne jó az érkezésem, de én ezt az egészet elmarasztaltam... Mert hát nem is szóltam neki, közben meg otthon azt füllentettem, hogy megtettem. Lényegében az egész helyzetet magamnak okoztam és csak remélni tudom, hogy ezzel nem ártottam a bátyám üzletének.
Igyekeztem azért a titkárnőre jóval barátságosabb pillantásokat vetni ezután, mert nem vagyok annyira hárpia, mint ahogyan amúgy viselkedtem... Meg ahogyan a külsőm mutatja. Lényegében az egyetlen oka a ruhatáram lecserélésre az volt, hogy időközben gyakornokot csináltak belőlem és divatosabb akartam lenni.
Azért a régi becenevem hallatán megrándult az arcom, de igyekeztem nem tovább akadékoskodni, inkább csak felkaptam magamra az utazótáskát, amivel jöttem, és mind a két bőröndöt magam után kezdtem el húzni. Arra pedig igyekeztem figyelni, hogy az időközben odahajtogatott kabátom ne essen le az egyik gurulós hordozóról, miközben a pulcsim ujjába teljesen behúztam a kezeimet. Kicsit be is pánikoltam attól, hogy Nate esetlegesen észrevehette a csuklómon ejtett sebhelyeket.
- Köszönöm – fordultam Aichához miközben egy fejbiccentést is megejtettem felé. Nem voltam hajlandó mélyebben meghajolni nála annak ellenére sem, hogy én voltam a fiatalabb. Rangban a bátyám miatt még így is alattam áll, de ettől függetlenül tiszteltem a korát annyira, hogy ne csak odavessem a szavakat neki, némi gondolkodás után meg a következőt is mondtam neki – Legközelebb majd hozok neked egy kávét, ha elmondod hogyan iszod. Nem akartam kellemetlenséget okozni neked.
Kétségkívül valahol hálás voltam neki azért, hogy nem enged mindenféle jöttmentet a tesóm közelébe, ezt pedig ki akartam fejezni felé. Egy barátságos mosoly után pedig behurcolkodtam a cuccaimmal együtt, aztán helyet foglaltam az egyik széken, miközben a kissé széttöredezett körmeimet vizsgálgattam és a bátyámra vártam.
- Komolyan, Ribizli? – tettem fel neki a kérdést talán egy kicsit túlságosan is flegmán – Tizenhét és fél éves vagyok Oppa... Nem hívhatsz örök életemben Ribizlinek!
Persze ahogy beljebb merészkedett az ajtón rögtön fel is pattantam a helyemről és néhány nagyobb szökkenéssel átszeltem a közöttünk levő távolságot, hogy átfonhassam a derekát a karjaimmal.
- Azt hittem mondjuk, hogy ennél jobban fogsz örülni nekem – ezeket a szavakat már csak úgy motyogtam oda neki, abban sem voltam biztos, hogy hallotta őket, mert szinte azonnal a mellkasába temettem az arcomat és beszívtam az ismerős illatát.

Natie & Nate

"Siblings: Children of the same parents, each of whom is perfectly normal until they get together."

- Negyedéves kimutatásokkal dolgozunk, hogy a piac minden területén nyomon tudjuk követni a dinamikus változásokat, illetve ezeknek az adatoknak a tudatában tudjunk változásokat eszközölni adott vállalatoknál a pénzügyi támogatási szintjüknél.
- Igazán? Van értelme ilyen gyakorisággal ellenőrizni a működést?
- Nos… Alapvetően nem dolgozhatunk hosszú távú költségvetési tervekkel, hiszen nem minden vállalat éli túl a kezdeti fázist. Habár muszáj megemlítenem, hogy 2016 óta nem volt olyan partnerünk, aki egy éves szerződéssel annak lejárta előtt kellett volna, hogy megszűnjön. – Halvány, alig észrevehető mosoly költözik a szám sarkába, eszemben sincs ocsmány módon nagyzolni a vállalatom eredményeivel, ugyanakkor azt sem tudom száz százalékban visszafogni, hogy ne érezzek valamilyen fajta büszkeséget, amiért valami olyasmit látok működni – és jól működni! -, amit én álmodtam meg.
- Ez mindenképpen remek eredmény. Szóval említette a támogatási szinteket…
- Igen. – Finom bólintást toldok a megjegyzésemhez, amivel a hirtelen beálló csendet akarom csak kitölteni, s jelezni a tárgyalópartnerem felé, hogy a közel egy órája zajló megbeszélésünk ellenére sem veszítette még el a figyelmemet, nagyon is vele vagyok és szívesen válaszolok az esetleges kérdéseire, vagy mondok el neki valamit újból, ha épp az sikerül a meggyőzésében, hogy szálljon be alkalmi partnerként.
Hosszú hetek, sőt talán kifejezetten hónapok óta töröm már a fejemet egy újfajta lehetőségen, amivel nem csak a piacra betörni kívánó kicsi és fiatal startup vállalkozások számára lehetnénk az a bizonyos ugródeszka, amire szükségük van ahhoz, hogy komoly összegeket kaszáljanak a későbbiekben, hanem ezúttal kifejezetten a befektetők számára igyekszem valami kívánatosat feltálalni. Maga az ötlet tulajdonképpen nagyon egyszerű. Mivel rengeteg bank és befektető gondolkozik már abban az alternatívában, hogy maga is megpróbálkozik a startup szektor támogatásával, de sokan nem mernek ekkorát lépni, tulajdonképpen az ő meggyőzésük a cél. Nyilván azzal a csavarral, hogy a bizonytalankodók dajkálásából nekem is akadjon valamilyen hasznom. Lényegében újfajta támogatási programokban való részvételt ajánlok azoknak, akik a startup szektor felé kacsintgatnak, de teljes mértékben nem mernek elköteleződni. Nem kell szuper-vállalatokra gondolni, sokkal inkább kisebb, helyi befektetőcsoportokról van itt szó. Lesz, akinek annyira bejön majd a dolog, hogy maga is tovább szervezi a saját cégét és saját inkubátort indít, de lesz olyan is, akit nyilvánvalóan elveszítek majd az úton. Az üzlet azonban éppen arról szól, hogy tudjunk adaptívak lenni, ne szokjuk meg, ha folyik a bevétel és ne gondoljuk, hogy egy jó ötlet örökké fog tartani.
- Van esetleg ezzel kapcsolatban valamilyen nyomtatványa, vagy összefoglalója, amit az igazgatótanácsi ülésen tudnék prezentálni a döntés véglegesítése érdekében?
- Persze – könnyed mosoly költözik az ajkaimra, hiszen ugyan az ördög keményen dolgozik, de néha én úgy érzem még keményebben dolgozom nála. Azt mondják az ember soha nem lehet elég felkészült, az én kezem ügyében azonban minden létező nyomtatvány és összefoglaló ott lapul, amire szükségem lehet ezen a megbeszélésen, csak mert akkora halról van itt szó, amit nem szabadna elszalasztanom, ha az elkövetkezendő hónapokban akarok még nyugodtan aludni éjszakánként. – Ebben a mappában megtalál mindent, amiről beszélgettünk. Benne vannak az új együttműködés körein belül végzett felmérések és befektetési alternatívák, amelyek relevánsak lehetnek. A megbeszélés után pedig szívesen megküldjük a releváns dokumentumokat online formában is, amennyiben szükséges.
Amikor befejezem, a tárgyalópartnerem hirtelen olyan monológba kezd a „nagyszerű lehetőséggel” kapcsolatban, amely „hosszú távon is jövedelmező lehet”, hogy szinte már érzem a számban a győzelem ízét, a szavai mellett azonban valami egészen mást is hallok beszűrődni az irodába, gyakorlatilag a folyosóról, ennek nyomán pedig lassan, de biztosan úgy vonom össze a szemöldökömet, mintha csak most kaptam volna a hírt, hogy az egész emberiséget meg kell mentenem egy órán belül, mindenféle megoldási javaslat nélkül. Ha nem ülne éppen szemben velem egy fontos tárgyalópartner, valószínűleg megcsípném magam, mivel nagyon is olyan érzésem van, mintha csak álmodnám, hogy a húgom felemelt hangjára kísértetiesen hasonító mondatfoszlányok ütik meg a fülemet, a veszekedésbe tűzdelt egy-egy elejtett oppa mellé, ami állandó jelleggel hagyja el Tae Ri száját a normál nevem helyett.
- Kér esetleg valamit indulás előtt? – vágok hirtelen az indulást megelőző mentegetőzésbe, amit a férfi velem szemben produkál, s talán kicsit meglepő gyorsasággal is pattanok fel az asztalom mellől, hátha megadatik nekem a lehetőség, hogy megoldjam a folyosón uralkodó helyzetet, mielőtt végig kellene vezetnem rajta a potenciális befektetőt, aki számára nem azt a látszatot kellene keltenünk, hogy itt napi szinten veszekedés folyik a folyosón, mert… Nos, ha tényleg nem álmodom, meg kell kérdeznem a húgomat azzal kapcsolatban, hogy pontosan hogy is kerül ide és miért nem tudtam az érkezéséről.
- Nos, nem…
- Csak egy pillanat, azonnal jövök. – Rettenetesen érzem magam, amiért a korábbi egy órányi puhítást most szinte szó szerint a kukába dobom az udvariatlanságommal, de muszáj vagyok kidugni az orromat az irodából, mielőtt komolyabbra fordul a helyzet a titkárnőm és a húgom között.
Akit immár teljes életnagyságban pillantok meg, amikor óvatosan behúzom magam mögött az ajtót. Gyors lépésekkel szelem át a közöttünk lévő távolságot és – még mindig nem teljesen felfogva, hogy Riri itt van és tényleg itt van – megérintem a lány kezét, hogy megnyerjem a figyelmét.
- Na Tae Ri, megtennéd, hogy nem kelted fel a holtakat is a sírjukból és nem veszekedsz tovább Aichával? – Tágra nyílt szemekkel keresem a lány pillantását, miközben igyekszem határozott, de kedves is lenni egyszerre. – Most végeztem egy megbeszéléssel, hadd kísérjem ki nyugalomban az úriembert, jó? Megtennéd, hogy bekíséred a húgomat a konferencia szobába? – Utóbbi kérdést már csak a titkárnőmnek szánom, aki remélhetőleg nem szenvedett akkora traumát a húgom megjelenése miatt, hogy a felmondását fontolgassa. – Ribizli, öt percet kérek, aztán beszélünk. Kérlek.