Nem engednek haza, míg jár az antibiotikum. Úgy duzzogtam abban a kórházi ágyban akár egy kisgyermek, akinek elvették a játékát. Legalább Fahéj jó kezekben van, Paul eléggé félt attól, hogy ekkora felelősség szakadt a nyakába, de legalább elvállalta és millió képet küld. Totálisan elfogja kényeztetni azt a kis gombócot, ruhákba öltözteti és sétáltatja, szerintem biztos állandóan eteti, mert nem lehet ellenállni azoknak a hatalmas szemekkel, amikor kunyerál. Megértem, én is szoktam nasiztatni. De ennyire nem.
A kórházi szoba már úgy néz ki akár egy virágüzlet, Luana annyi virágot küldött és lufikat, mintha egy szülésen estem volna át, a csoki halomról pedig nem is beszélve, amit ha elkezdenék megenni, valószínű, hogy a cukrom már az egekben lenne és próbálnának kihozni a kómából.
Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy mindenki imádja és fontos vagy az embereknek.
Két nap telt el, hogy itt vagyok és legalább a csövek kikerültek belőlem, most már meg kellene tanulnom úgy közlekedni a varratokkal, akár egy normális ember, nem pedig, mint akit hasba vágtak. Összegörnyedve.
Ahogy az ablakon pislogok kifelé, hogy legalább egy kis napfény érje a bőrömet csipog a telefonom. Arthur, hogy beugrik a napokban, ne lepődjek meg. Csak egy gyenge mosolyra futja és egy várlak üzenet válaszul. Hamar fáradok és ez a kis sütkérezés a napon elég volt, hogy elinduljak az ágy felé. Mióta lezárult egy korszak az életemben, biztonságban érzem magam még a kórházban is. Így nem kell rettegnem, hogy ki fog belépni az ajtón. Ami az elmúlt napokban sűrűn adták a kilincset kézről kézre.
Melegítőben érzem magam kényelmesen, hogy ne fájjon a kötéseknek és hamar hozzáférést biztosít  hozzájuk, ha esetleg épp viziten ellenőriznék.
Ahogy vissza fekszem az ágyra újabb kopogás, majd azonnal nyílik az ajtó és egy nővér érkezik az injekciómmal. Kényelembe helyezve magam nyújtom a karom, hogy a kanülön keresztül megkapjam a gyógyszert.
- Dr. Lokers, hogy van? - érdeklődik széles mosollyal, ahogy a keze serényen jár körülöttem.
- Köszönöm Nadia, jól vagyok, már elmentem az ablakig kicsit levegőzni – válaszolok mosolyogva, ahogy felszisszenek. Kezd érzékeny lenni a karom a négyszeri adagtól.
- Hozok rá jeget, és keresünk egy másik szimpatikus vénát, ami nem korlátozza – emeli rám végül a tekintetét, ahogy befejezve a műveletet már meg is fordul a tálcával és a jéggel, hogy szakszerűen eltávolítsa az előzőt, amire ráborítja a jeget és a másik karomhoz sétál.
- Kicseréljük a virágokon a vizet? - érdeklődik, hogy elvonja a figyelmemet arról, amit tesz. Pedig orvosként és betegként is éltem át rosszabbat.
- Megköszönném igen – válaszolgatok a kérdésekre. Bár nem feladatuk, még is mindenki készségesen segít mindenbe.
Ahogy végez csak magamra húzom a plédet, amit szintén Luana küldött, olyan pihe-puha szőrös, hogy követeli a belebújást. Mikor hangok szűrődnek be az ajtón keresztül. Ismerős a hang, de nem merek rá mérget venni, így csak megvárom, míg az ajtó takarásából kilépve megpillantom.
- Szia! Két nap nélkülem a parkban és már aggódsz? - pillantok végig rajta, ahogy végre teljes alakban láthatom. Megpróbálkozom minél hamarabb felülni az ágyon, kisebb-nagyobb sikerrel tolom feljebb magam, minden -féle grimasszal az arcomon. Talán korai volt az öröm, vannak még mozdulatok, amik húzódnak és a varratok böknek.

     Lindy and Fabien

Rengeteg munkám volt a napokban az újév rengeteg új projektet hozott a cégnek. Van pár új termékünk, amit nekem kellett a legjobban és a legnagyobb számban eladni. Az embereknek meg kell szeretniük a pezsgőt anélkül, hogy megkóstolnák csupán csak szavak és képek alapján. Nem ez a legkönnyebb munka, de a könnyű dolgokat amúgy sem szeretem.
Amint sikerül leülnöm egy kicsit, csak úgy semmit tenni egy nagy adag kávéval a kezemben kezdem el tekergetni az telefonomon az értesítéseket, amik ki tudja mennyi napja vannak már ott várva arra, hogy megnyissam őket. Lindy oldalát nézve csapom le hirtelen az asztalra a poharam, ami szerencsére nem törik el, de a meglepetéstől szinte a vér is kifut az arcomból.
A kórházas posztja nem nyugtat meg, nem beszélünk minden nap, nem ettől fogunk egymás agyára menni az biztos, ő is dolgozik, most nekem is nagy a hajtás, így nem meglepő, hogy azonnal pattanok fel az íróasztaltól.
- Rory elmentem, ma már nem jövök vissza, ne hívjanak telefonon se, holnap jövök be ha nagyon kellek inkább írjatok, de ne kelljek. - szólok az asszisztensemnek, akin ugyanazt a kétségbeesett fejet látom, mint ami az előbb nekem is lehetett.
- De Fabien… - kezdi el, mire bocsánatkérően nézek rá, de nem akarok magyarázkodni inkább csak lelépek, nincsen köztünk semmi Lindyvel az meg nem lenne jó indok, hogy ocs egy barátom kórházban van megyek be hozzá, főleg egy ilyen durva időszakban a cégnél, de nem tudom mi van vele, nem írt, így vagy súlyos vagy csak simán nem gondolt rám, de miért is tette volna.
Hirtelen nem is érdekel, hogy közölte velem, hogy nem szereti ha a kórházban megjelenik valaki előrejelzés nélkül, elvégre nem dolgozik, sokkal inkább most ő a beteg és rohadtul zavar, hogy azt sem tudom mi van vele.
Egy fél óra kellett, hogy beérjek a nagy forgalomban, de amint leparkolok, odaintek Frednek, és szinte futólépésben indulok meg a recepcióshoz, aki mosolyogva fogad és kérdezi kihez jöttem.
- Lindy Lockers, Dr.Lockers…  Lindyhez jöttem. - nyögöm ki végül kicsit levegő után kapkodva, mert fel sem tűnt, hogy szinte futottam be. - Itt dolgozik, nem vagyok családtag egy barátja vagyok, de láttam, hogy kórházban van, gondolom itt van valahol. - végig sem gondoltam melyik kórházban lehet, automatikusan ide jöttem. A nővér csak mosolyog és az ajtó felé int a fejével, amikor megpillantom a nyitott ajtót nem messze innen. - Köszönöm! - hagyom ott a pultot és indulok meg Lindy felé. Amint meglátom megtorpanok, olyan fáradtnak és sápadtnak tűnik.
- Szia! Két nap nélkülem és már itt is végzed? - kérdezem tőle nevetve, amikor meglátom, hogy jó kedve van, egészen nehézkesen mozog, de mozog és nem tűnik nagyon betegnek mármint fizikálisan kívülről csak a sápadtsága látszik.
- Nem hoztam semmit, csak jöttem, remélem elég ajándék vagyok neked. - nézek körbe, szóval a többiek tudtak róla, hogy itt van, nyilván mindenki értesült az itt létéről, csak nekem volt annyi a munkám, hogy fel sem tűnt. - Kiraksz olyan képeket, hogy az ember rosszul lesz és így mosolyogva fogadod - nevetem fel, miközben kifújom a levegőt, amit eddig felhalmoztam a tüdőmben. - Komolyan kommunikálnunk kellene, én nem fiatal vagyok még a szívrohamhoz Lindy. - nyomok egy puszit a homlokára köszönésképpen figyelve, hogy ne csináljak vele semmi olyat, ami fájna neki, mivel fogalmam sincs még mindig miért van itt. - Na csússz odébb és mesélj. - ülök le mellé az ágyra, ami valószínűleg nem annyira higiénikus, de levegőhöz kell kapnom, a nagy sort ember ennyitől megfullad.

BEE

Kellet egy kis pihenő amúgy is, éreztem, hogy a lelkem és a testem is elkezdett fáradni ezekben a húzós hónapokban, de mondjuk úgy, hogy nem épp erre vágytam, hogy egy kórházi szobába bezárva böködjenek ha kell, ha nem. De hát az ember barátai próbálják elfeledtetni a gondokat és kellemetlenségeket. Azért is ilyen a szoba, amilyen. Amint bekerül az új kanül és a jég is kellő képen fagyasztja a gyulladt vénámat, már keresném elő a könyvet, hogy lefoglaljam az agyam, minden féle kattogás helyett, mikor ismerős hang üti meg a fülem és mosolyogva fogadom, mikor bedugja az orrát az ajtón.
Bár látom rajta az ijedtséget és a felismerést, hogy nem a legjobb formámban lát. Bár kezd hozzá szokni, hogy nem csak csupa rózsaszín az életem és igyekszem elviccelni a dolgokat, hogy oldódjon fel, ha végre kikerülnek a varratok és sétálhatok hosszabb távon, jobban leszek. Főleg ha még napfény is ér.
- Hiányod tette ezt velem, látod? - nevetek, de persze ismételten nem jó ötlet és azonnal a hasamhoz kapva görnyedek össze egy pillanatra, hogy csillapítsam a fájdalmat, majd rendbe szedve magam üljek fel az ágyba, ahogy a jeges zselét a mellettem lévő éjjeliszekrényre rakjam. Már nem éreztem a karomat, ahogy hűtöttem magam. Ahogy kinéz, körülbelül úgy fest, mintha végig futotta volna Manhattan utcáit, hogy lásson. Ez azért elég kedves gesztus tőle. Pedig direkt nem szóltam neki, az utolsó sétánknál mondta, hogy mennyi dolga van az új évvel együtt, én pedig újra az egyetembe merültem. Viszont az insta függőségemen dolgoznom kell. Honnan máshonnan tudta volna meg?
- Pedig egy plüss maci még hiányzik a kollekcióból – bökök a fejemmel a szekrényen sorakozó plüssök felé, meg a lufik is ott ugrándoznak a nyitott ablak és ajtó miatti szellők miatt.
- Nem kellett volna ide rohanni, egy üzenet is megfelelt volna. Tudom mennyi dolgod van – sóhajtok végül egyet, mert nem várom el senkitől, hogy mindent eldobjon és egyszerűen bevágtasson a kórházba, hogy meglátogasson. Pedig jól esik, hogy gondolnak rám.
- Jó, nem tudtam, hogy megnézed te is. Figyi, esküszöm, hogy dolgozni fogok ezeken a megnyilvánulásokon – húzom el a számat egy pillanatra, hogy végül széles mosollyal fogadjam szavait és megrázom a fejem. Nem azért csináltam, hogy felhívjam a figyelmét. Csak tényleg minden mozzanatom kikerül és ez is adta magát.
- Mármint erre a készülékre gondolsz? Azt hittem, hogy oda-vissza működik. Mármint képzeld, hogy nem csak én tudok írni és hívni, hanem mondjuk te is. Képzeld szokott ám csörögni ha valaki beszélni akar velem – lóbálom meg a telefonomat kuncogva, ahogy megérzem a puszit a homlokomon csak egy apró sóhaj csúszik ajkaimon, ahogy végül bólogatok, hogy ezentúl tényleg többet fogunk beszélni. - Ne kapj szívrohamot, orvos vagyok, talán megtudnálak menteni – suttogom halkan, mintha valami nagy titkot bíznék rá. Mondjuk nem most, mert képtelen vagyok mozogni, akár egy robot, minden mozdulatom elég kockássá válik.
- Hé, ez nem kétszemélyes, és a pléden nem osztozkodom – most már előbb fogok rá a hasamra és utána nevetek, ahogy lassan arrébb csúszok, hogy elférjen. Mivel én vagyok most a beteg nem fogom kioktatni, hogy talán nem kéne az ágyon ücsörögnie. Most jól esik a közelsége.
- Pár napja gyenge voltam, görcsölt a hasam, tudod gondoltam a szokásos női problémák. Aztán hányinger, nem tudtam felkelni. Anyám behozott, és puff. Kiderült, hogy a vakbelem úgy döntött, hogy huszonnégy év elég volt együtt és szabadulni akar - röviden tömören elmesélem az okokat, majd felhúzva a pulcsimat mutatom meg a széles kötést, ami a vágást és a varratokat takarja. Végül vissza takarózva nézek rá fáradtan.
- Kérsz csokit? Jobban lesápadtál, mint ahogy én kinézek. Bár ez sem leányálom. De az aggodalom kiült az arcodra. Kutya bajom, jó kezekben vagyok. Van sok csokim – mosolyogva húzom ki a fiókot, amiből szinte kibuknak a csokik. Pedig mindenkinek megtömöm a zsebét, aki bejön, legyen az takarító, nővér vagy orvos.

     Lindy and Fabien

“some things never change”

Vannak ilyen korszakaim, amikor minden más háttérbe szorul, még az is ami és aki fontos lenne nekem. A barátok most sehol sincsenek, nem annyira tudok velük  foglalkozni, mert túl sok a stressz, hazamegyek és ennyi, ebből áll ez a hónap és talán a következő is. Majd nyáron jobb lesz, amikor lesz szabadidőm és mehetek nyaralni.
Talán a nyaralás érzése adta meg a löketet az internet böngészéséhez és vettem észre, hogy Lindy kórházban van és én nem is tudtam róla.Pedig azt hittem megbeszéltük azt, ami nem volt jó köztünk.
Nem nagyon gondoltam bele mi is van mindemögött csak a kórházba indultam mindent lemondva és szinte rohanva léptem be oda, nem tudva semmit semmi van vele.
Akkor nyugszom meg egy kicsit, amikor nagy értetlenkedések árán eljutottam hozzá, bár lehet egyszerűbb lett volna elmondani, hogy egy barát vagyok és kihez jöttem, nem össze vissza beszélni, de akkora tudatlanságban nem éreztem ennyire nyugodtan magam.
- Te vagy az orvos, de ezt még én is látom. - mosolygok rá, amikor ő is azon van, hogy a  legjobb formáját mutassa, már ami most annak számít, mert nem túlzok ha azt mondom, hogy nem néz ki jól, nagyon sápadt és most is sokkal szebb, mint kellene lennie, de nem ezt  fogom hangsúlyozni neki, sőt egyiket sem mindkettővel tisztában van. Egy dolgot akarok tudni, hogy jól van e, de nem kérdezek rá, már annyira sablonosan nyomom neki ezt a szöveget, hogy inkább leszokom róla.
- Plüss maci? Ezt meg kéne jegyeznem a következő találkozónkra igaz?- kérdezem miközben megvakarom a fejem tanácstalanság játszva, de elnevetem magam. Lehet hamarabb is be kell szereznem, nehogy ezt hallgassam majd később, még ha csak a heccelés kedvéért is tőle.
- Ja igen tudom, hogy nem kellett volna, csak akartam, meg rám fért már egy kis edzés, legalább motivált a tudat, hogy nem tudom mi a fene folyik itt. - nem szemrehányón mondom neki inkább nevetek közben, mert igaza van írhattam volna, de ez akkor ott eszembe sem jutott csak, hogy személyesen megnézem hogy van, vagy mi van vele.
Valóban jobb lenne ha már legalább a  barátjának tekintene, látva, hogy mennyi mindenen mentünk már keresztül, rövid ismeretségünk alatt, de amikor visszanyal a fagyi csak intek egyet és elnevetem magam.
- Most hogy mondod valami rémlik még hogyan kell kezelni. - na ez jogos volt, nekem sem állt volna semmiből megkeresni őt, de ez a pár nap olyan volt mint egy óra, annyi minden történt és olyan gyorsan, hogy még csak kapkodom a fejem hogyan is jutottam el a mai napig egészen fáradtan bár, de még frissen fogjuk rá.
Adok egy puszit neki,  reflexből jön, de vigyázok rá, mert nem tudom mi van vele, nem akarok rossz mozdulattal még több fájdalmat okozni neki, mert ahogy látom van neki ha nem is sok, valami biztos nem okés. De ettől függetlenül pofátlanul mászok be mellé, egy kicsit arrébb tuszakolva őt.
- Nyugi a pléd a tied, bár nem tűnik valami nagyon melegnek. - fogom meg az anyagot és ráhúzom jobban. Tudom, hogy ezt nem szeretik az itt dolgozók, de kár lett volna most leülni,  a fotelbe, mint valami kis szűz barát, aki még a közelébe se mer menni.
- Ja csak ennyi? - kérdezem inkább megnyugodva amikor hallom, hogy nem nagy a baj, ez elég sok emberrel megesik, de nyilván nem a legkellemesebb dolog, és nekem szerencsére nem volt, így a csak szó kicsúszik, igazából ennél sokkal rosszabbul néz ki a helyzet, mint ahogy erre rákérdeztem. - Ne tudd meg mennyi minden megfordul a  fejembe. - de nem részletezem az első találkozásunk körülményei miatt nem csak egy kis vakbél műtét járt a fejemben, de szerencsére nem volt igazam.
- Pedig pont most akartalak elvinni a hétvégén korcsolyázni, de akkor ez most kimarad. - nézek a műtét helyére, amit megmutat mielőtt visszatakarja magát. Nem akarom nagy betegnek kezelni, sokkal erősebb csaj annál, minthogy bejöjjek és azt mondogassam, hogy jajj te szegény, és még csokit sem hoztam, na ez azért nagy hiba, de ahogy látom el van látva rendesen vele.
- Miért ne? Leadtam egy csomó kalóriát az előbb vissza kell pótolni. - veszek el egyet majd bekapom és csak hümmögve hallgatom a többi mondandóját.
- Egy kórházi ágyon fekszel, szarul nézel ki, kirakod a netre, hogy itt vagy és én meg napok óta fent sem voltam sehol, nem írtam neked, te se nekem és amikor bejövök meglátom, hogy tele vagy virággal, csokival meg mit tudom én mivel. Bejövök és itt vigyorogsz nekem, és vonogatod a vállad, amikor éppen kiesik a szívem, csodálkozol, hogy lesápadok? Ennyi gondolat ritkán megy át a fejemen, mint most. De örülök, hogy nem nagy a baj. - karolom át óvatosan és egy kicsit közelebb húzom a mellkasomhoz ügyelve arra, hogy ne mozdítsam úgy, ahogy neki nem kényelmes.
- Meddig lesz a börtönöd ez a csodás illatú hely? - fintorgok egyet, mert tudja mennyire nem bírom a fertőtlenítő szagát, bár eddig fel sem tűnt. - Mire hazaérsz pótlom én is ezt, nehogy már lemaradjak a régi barátaid mellett, ember méretű plüss maci? - kérdezem teljesen komolyan, mert legalább lenne kihez hozzábújnia este, amikor kicsi voltam nekem is volt, csak én mindenhova magammal vittem, ez nagyon régen volt, tényleg nagyon régen.

BEE

Sosem tisztáztuk, hogy mi van közöttünk. Nem is tudom, hogy van ennek pontos definíciója. Főleg, hogy most mindent ott hagyott, hogy rám nézzen. Szinte már gondolkodtatóbba ejtett, hogy merre felé is kellene billenni annak a bizonyos mérlegnek a nyelvének.
- Dehogy kell, ne viccelj – ingatom meg a fejem. Sosem vártam el, hogy ajándékokkal halmozzanak el, de úgy tűnik, hogy a barátaim azt hiszik, hogy ezzel a virágbolt beütéssel hamarabb gyógyulok. Még ha jól is esik, hogy megpróbálják elvonni a figyelmemet, hogy a kórházi légkör másik oldalára kerültem. Tényleg jól esik.
- Imponáló, hogy a legnagyobb hajtásban képes voltál mindent félre dobni, hogy felkeress. Meg hát most, hogy végig szaladtál a kórházon pihenhetsz is. Kutya bajom, ha kiszedik a varratot, már nem fogok ilyen kockásan mozogni – próbálok mosolyogni. Mert nem gondoltam, hogy felzaklatja az amit lát. Főleg, hogy már akkor tettem ki, mikor túl voltam a rosszabbik felén. Most már csak arra koncentrálok, hogy hamar visszanyerjem minden erőmet és újra teljes életet élhessek. Amire már nagyon nagy szükségem van.
Bár kapok egy kis dorgálást, hogy nem jeleztem felé a kórházi kiruccanásomat. Ami elég pontos, de igazából tudom, hogy mennyi dolga van, most kell remekelnie, hogy minél jobban beinduljon a pezsgőbiznisz. A marketing pedig mindig húzós, hogy megtaláld az aranyközép utat. Minden réteget meg kell győzni arról, hogy miért is az a pezsgő a tökéletes választás. Meg hát az állandó újítások. Mindig kell valami újdonság, ami az emberek életét feldobja. Ez olyan, mint egy új cipő, mikor le vagy hangolva, kell egy. Még ha csak nézegeted is a szekrénybe.
Ahogy befészkeli magát mellém igyekszem területet adni neki, ki kell fújnia magát és vigyorogva ölelgetem a plédet, ahogy feljebb húzza rajtam.
- Puha, meleg, szőrös. Akár a borostáid – nevetve simogatom meg az arcán lévő szőrzetet, ahogy beharapom az ajkam. Nem szúrós és nem is puha. Az a pont kellemes tapintás, amitől mi nők képesek vagyunk eldobni az agyunkat. Felsóhajtok, ahogy elhúzom a kezem.
- Csak? Szeretnéd tudni milyen érzés, mikor úgy érzed, hogy belülről facsarnak ki és lábra sem bírsz állni? - tetetett felháborodással nézek rá, mert tudom, hogy mennyire aggódott. Látszott rajta, hogy lábon kihord vagy négy szívrohamot, ahogy berobbant a szobába és végig mért. Kereste a látható nyomokat, amiért itt vagyok.
- Nyugodj meg. Olyan nem lesz, amire gondolsz. Hidd el – nagyot nyelek, mert látom rajta, hogy tényleg a legrosszabb verziók dübörögtek a fejébe és ez valahol bántott, de jól is esett.
- Mi lenne ha elrabolnál? Mármint ne korcsolyázni. Hanem mondjuk egy hegyvidéki kis kunyhóba? Tudod, amiről meséltél. De akár most még a szüleiddel is vacsorázhatunk. Nem tudnék elszaladni – nevetek fel. Botrányosan távoztam és szeretnék mindenképp bocsánatot kérni tőlük és elmagyarázni, hogy mi történt. Mert azt hiszem mindenkinek magyarázattal tartozom. Főleg a tettem miatt.
Ahogy kiveszi a csokit és nyámmogni kezdi csak mosolygok. Na persze, erről is én tehetek. De legalább nem olyan mufurcban adja elő, hogy legyen lelkiismeretfurdalásom.
Mellkasához húzódva hallgatom a szavait és ennyit a lelkiismeret furdalásról. Most már erősen tombol, hiszen hangot is ad a tetteimnek.
Ahogy a mellkasára hajtom a fejem érzem, hogy tényleg zakatol a szíve és felsóhajtva pillantok fel a monológja végeztével.
- Az a baj, hogy mosolyogva fogadtalak? - nevetek fel, de persze azonnal a hasamhoz kapva rezzenek össze, mert fájdalmas volt ez a kis szösszenet.
- Hétvége még az enyém, de utána mehetek haza – húzom el a számat. Mivel vénásan nyomatják belém a gyógyszert, hogy minél hamarabb gyógyuljak. Arról nem is beszélve, hogy csak azért nem engednek haza, mert egyedül élek.
- Meg ne próbáld, Fahéj szétfogja cincálni – kuncogok, ahogy elképzelem azt a pöttöm bajkeverőt, hogy megpróbálja végig rángatni a lakáson a hatalmas macit, majd takaríthatom a tölteléket, mert a tűéles fogaival szétrág mindent.
Mellkasára simítva a tenyeremet pillantok fel rá.
- Ha már itt vagy, mennyire sietsz vissza? Nézhetnénk sorozatot. A Berlint kezdtem el. Vagy mondjuk tényleg kiszöktethetnél levegőzni. Ez a bezártság nagyon fárasztó és hiányzik a napsütés – sóhajtok drámaian.

     Lindy and Fabien

“some things never change”

- Nem dobtam el mindent, mondtam, hogy mondjanak le mára mindent, így nem maradok le semmiről, és azért fontosabb egy lány látogatása, mint egy hülye pezsgő marketingelése. - hülye megnevezés, de ez kijött, nem szabadkozok, barát, lány, Lindy, vagy a lány, aki amúgy azt hiszem már most több,mint kellene.  De ezt nem mondhatom, mert vagy elfutna, bár azt most talán nem tud, vagy fogalmam sincs mit lépne. - De ha imponál, akkor mindenképpen megérte. - vigyorodok el pimaszul, mintha ezért csináltam volna, pedig nem, csak megijesztett és ez volt az ösztönös reakcióm a képekre.
Már nem érzem magam annyira furán a közelében, mint legutóbb, sokkal másabb lett ez köztünk, vagy csak nekem nyílt fel a szemem és jöttem rá milyen Lindy és nem kell vele mindig óvatosan viselkedni, nem porcelánbaba. Pont ezért megyek be mellé, megkérdezés nélkül fekszek fel az ágyra, ahogy látom nincs ellenére, mert helyet ad, bár nem sok választást adok neki.
- Tudtam, hogy be fog jönni, azért nem borotválkoztam. - kacsintok rá, egy kicsit nagyobb levegővétellel, mert amit az ajkával tesz, túl sok mindent vált ki belőlem hirtelen, de igyekszem nem arra figyelni, hanem a kezére, ami végigsiklik az arcomon.
A felháborodása zökkent ki a mélázásból, ami lehet jogos. - Nem tudhatom milyen, amikor belülről facsarnak ki, de remélem már neked sem kell többet, szétszedtek összeraktak, kemény csaj vagy egy ilyen kis semmiség ne állja utadat. - mondjuk nem síelni fogom elvinni a hétvégén, de azért nem kell sajnáltatni őt, nem abból a fából faragták, aki siránkozik, mert fáj valamilyen. Pontosan tudom, hogy nem is azért mondta, ennyire már sikerült megismernem ennyi idő alatt is.
Nem részletezem de tudja abból amit kimondok, hogy mik futottak végig a fejemben, megnyugtat hogy olyan nem lesz, ne is mert képes lennék a két kezemmel elintézni aki olyat tesz vele, amire inkább gondolni sem akarok. Igyekszem meglágyítani a vonásaimat, de ez az egész felkavar, és nem csak miatta, minden nő miatt, akik ilyennek vannak kitéve, mert a pasik túl frusztráltak, túl elmebetegek, hogy megtegyék a másikkal, hogy uralkodjanak felettük, holott ehhez semmi joguk nem lenne.
- Ja igen a szüleim, nem nagyon akartam említeni, de állandóan rólad kérdezősködtek, nem haragszanak, félre ne értsd, anyu teljesen oda volt érted, bár nem tudom mit tettél, azt mondta, hogy elbűvölő vagy és meg szeretne ismerni, kihangsúlyoztam, hogy a barátom vagy, mire csak hümmögött, ahogy ti nők szoktátok és gondolom vigyorgott, mert telefonon keresztül nem láttam az arcát. Még apám is beleszólt a beszélgetésbe, szinte  sértve, hogy ő lemaradt a lányról, aki beragyogta a termet, amikor mellettem belépett. Nem nem én mondtam nekik ezeket, anyám, de ettől függetlenül nem dobnálak eléjük újra. Inkább elviszlek abba a kunyhóba, aztán ha jobban leszel akkor és még akarsz találkozni velük elmegyünk Franciaországba, ott is el tudsz futni, csak akkor majd megyek veled. - az az ország csodás, és ráférne egy kiruccanás, túlságosan is görcsösen ragaszkodik mindenhez ami itt van és láttam, hogy valamitől tart, ha nem akar jönni nem muszáj neki de remek program lenne.
Magamhoz húzom miközben lenyelem a cukorbombát, ami nem biztos, hogy ártani fog nekem, de segíteni semmiképpen sem.
- Nem az tetszett, de azt hittem minimum lélegeztetőn vagy valami, mondtam, hogy utálom a kórházakat a legrosszabbat nézem ki belőle és milyen kényelmes ágyat. - fészkelődik kicsit majd felnevetek, és próbálom lassabban venni a levegőt, hogy ne zakatoljon annyira a szívem, amikor rám hajtja a fejét.
- Ide be lehet költözni a látógatóknak, vagy van valami szoba ahol aludni lehet? - kérdezem nevetve, de nem tervezek itt aludni, de a hétvégéig minden programot el kell intéznem, jó lenne ha legalább kicsit tudnék neki segíteni ha megy haza, már ha szüksége van rá, de nem kérdezem meg, ha kellek úgyis jelzi remélem. A kutya eszembe sem jutott, de jót nevetek, amikor tiltakozik  a maci ellen és a kutyára fogja, akkor kitalálok mást, rajtam nem fog ki.
Érzem a keze érintését a mellkasomon és lenézek rá, ő meg olyan bájosan néz rám, hogy nem is tudnék mást válaszolni, de nem is akarok.
- A tied vagyok ma, és holnap délelőtt is, az asszisztensem legnagyobb fájdalmára. Levegőzünk először, gyere, utána valószínűleg rád fogom folyatni a nyálam mert mindenen elalszok, de addig maradok, amíg ki nem dobnak innen, de akkor majd kérek a takaróból. - nyomok egy puszit a feje tetejére és óvatosan mások ki mellőle. - Segítsek, vagy akarsz menőzni, hogy megy egyedül? - kérdezem és odalépek a másik oldalra mellé és óvatosan fogom meg a kezét, majd a derekát ügyelve, hogy ne nyúljak a sebhez. - Figyelj én ebbe béna vagyok ha fáj sikíts, vagy felugrasz a hátamra? - mutatok mögém nevetve.

BEE

Azt hiszem régen éreztem azt, hogy valaki képes mindent félre rakni és oda rohanni, hogy megnézze élek-e egyáltalán ahelyett, hogy írt volna egy üzenetet. Fontosnak éreztem magam a szavai mögött, még ha alaposan át is gondolta, hogy miként említsen meg. Bólintottam. Szegény titkárnője, biztos bután nézhetett, hogy csak úgy elviharzik, hogy ne keressék. Felsóhajtva ingatom meg a fejem. Mert azért a pezsgő marketing a fő munkája és az apja biztos, hogy ellenőrzi a helyi vállalatot. Ő meg persze hirtelen mindent eldob, hogy itt legyen. Velem.
Felnevetek, hogy tetszik neki a reakcióm. De kinek ne esne jól, ha mindennél fontosabb, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy minden rendben, mint sem a munkába temetkezni és bebizonyítani, hogy képes lesz átvenni a családi bizniszt. Még ha célszerű is lenne inkább ezt erősíteni.
- Ne merészelj borotválkozni – nyílnak résnyire ajkaim, majd bezárva még elcirógatom az arcát, végül pedig elengedem, mert nem épp baráti érzéseket keltett bennem ezek az apró mozdulatok. Már egyszer megütöttem a bokámat, nem szeretném ha még egyszer előfordulna. Bár nem kimondott ez a barátság. Attól még sosem kerültünk úgy egymáshoz közel, hogy ne a kórház legyen a fő célállomás. Mindig itt kötünk ki. Pedig tudom mennyire nem szereti a közeget. De ez sem rettenti el tőle.
A hasamat fogva nevetek fel, ahogy felvázolja a történéseket, ha úgy vesszük pont ez történt, de az ő szájából még mindig viccesnek hat. Felsóhajtok végül. Mert nem nyafogok, és nem kérek senkit, hogy jelenjen meg még is megteszik. Ez pedig annyira jól esik.
- Valahogy így, igen. Most már egyben vagyok – teszem hozzá elhúzva a számat, mert hát nem kellemesebb módja egybe kerülni és ha nem szurkálnának a varratok még jól is esne a közelsége. De így minden mozdulatot át kell gondoljak. Mielőtt megteszem, mert utólag bánhatom ha fájni fog akkor rá kell fanyalodnom a gyógyszerekre. Azokról pedig épp kezdtem lemondani.
Bár egyikünk sem mondja ki hangosan épp tudjuk, hogy ez a téma nem lesz soha nevén emlegetve. Mert már nem is aktuális és arról nem beszélve, hogy nem kellemes számomra, még a gondolat sem.
- Anyukád egy tünemény, elképesztően jó fej, és apukádat is szerintem meg kell ismerjem, ha már ennyire szívére vette, hogy nem találkoztunk – rázom meg a fejem jó kedvűen, mert örömmel tölti el a lelkem, hogy nem haragszanak rám, amiért csak úgy feldúltan eltűntem.
- Menjünk a hegyekbe. Amúgy pedig már most képes lennék felmászni a legnagyobb csúcsokra – vigyorgok rá, nem. Nagyon nem. De attól még nem akarom, hogy úgy érezze meg kell óvnia a széltől is. Szeretnék most kicsit kettesben lenni vele. Nem egy kórházi ágyon osztozkodni.
- Örömmel utazom el veled, de mondjuk azt tudnod kell, hogy pár hete majdnem letartóztattak Párizsban – húzom el a számat arra az emlékre mikor azt hitték ellopom azt az átkozott nyakláncot. De végül megúsztuk, de attól még jó lenne valami jobb emlékeket gyűjteni arról az országról.
- Aztán lehet le is mondhatsz a baráti titulusról, amit annyira szorgalmazol – bár hangom sejtelmes, attól még mindketten tudjuk, hogy ez más. Nem olyan vele, mint mondjuk Arthur-ral, vagy Paul-lal. Ők tényleg a barátaim, de Fabien.. ő több. Ami ellen már nem tudok tovább hadakozni.
Az aggodalma továbbra is csak a mosolyt rajzolja az arcomra, ahogy megsimogatom a mellkasát, hogy most már tudja, hogy kutyabajom és nem kell tovább ezen stresszelnie.
- Biztos, hogy az első együtt töltött éjszakát egy kórházi ágyon osztozkodva akarod tölteni? - nevetek fel kissé elpirulva és megrázom a fejem, már a feltételezés is azonnal zavarba hozott. Bár érzem, hogy nem gondolta komolyan attól még meglódult a szívem.
- Szóval maradsz – ragyognak fel a szemeim és ahogy elhúzódva engedem felkelni csak nevetve nézek rá. - Nem, a plédemet nem adom, akkor sem – rázom meg a fejem és a rózsaszínbolyhos cuccba takarom el az arcom. Végül kitakarózva nézem, ahogy közelebb kerül és megfogva a kezét a megtanult módszerrel felülök az ágyon és egy pillanatig figyelem.
- Egész ügyes vagy, de most táncolni szeretnél? - kérdezem, ahogy keze a derekamra csúszik és közelebb húzom magamhoz.
- Nem hiszem, hogy kényelmes lenne a hátadon csimpaszkodni most – suttogom és az orrunkat összeérintve nézek a szemébe. Ahogy lassan talpra állva puszit lehelek az állára.

     Lindy and Fabien

“some things never change”

Ahogy rám szól a borotválkozás miatt elnevetem magam, nem akarom azt érezni, amit akkor érzek, amikor az arcomat simítja végig, jobb nem beletuszkolni ebbe az egészbe semmit, nem felcímkézni, nem megbeszélni semmit, csak menni az élet mentén, úgyis mindent megtudunk egyszer mi is ezzel a célunk, addig meg azt hiszem nem borotválkozok meg, mert olyan szépen kérte.
- Vettem, dobom ki az összes borotvát otthon. - bólintok helyeslően, nem mintha én csinálnám ilyen formásra az arcszörzetem, de majd szólok a barbernek, hogy hagyja meg mert, orvosi javaslat.
Tényleg fogalmam sincs milyen lehet most neki, még egy műtéten sem este át, ami elvileg mázli ennyi idősen, de nem értek ezekhez, bár orvosnál már jártam és az a pár óra is kegyetlen volt, nem hogy napokat itt tölteni, mondjuk neki ez napi szintű, kivéve a fájdalom, mert ahogy a hasát fogja azért nekem is összeszorul a torkom kicsit, a nagy nevetések közepette.
A szüleim elég régóta akarnak már tőlem valakit, akit hazaviszek bemutatok, de az ő felfogásuk nem ismeri a barátság fogalmát, mert ennyi idősen már kellene kezdenem magammal valamit, persze a munkán kívül, amit persze remekül kell teljesítenem. Nincs elvárás, de a kérdések jönnek folyton én meg hárítok és Lindyt sem azért vittem oda, hogy csillapítsam őket, mert közöltem velük, hogy a barátom, semmi több, és ezt így is gondoltam, bár most tényleg mindent hátrahagytam, hogy itt legyek, mert akármennyire is azt akarom bemesélni magamnak, azt talán egy kicsit többet akarok a közelébe lenni, de tudjuk be az őszinte jellemének.
- Lindy ugye tudod, hogy nem kell semmi sem kötelező, minden nőből feleséget akarnak, aki mellettem megfordul, anyám már csak ilyen, apu egyszerűen csak imád olyannal beszélni, aki elviseli az én életstílusom, bár nem tudom olyan létezik e. - nem akarok rá nyomást helyezni, mert semmi oka rá, hogy találkozzon velük. Anyuék kíváncsiak, ami normális, mert ő nagyon jó emberismerő és Lindybe látott valamit, ami szerinte tiszta és őszinte, apám meg hisz neki és ilyenkor már nem lehet őket leállítani.
- Igen már látom is benned az erőt virítsd csak a karizmod, mennyire tudnál kapaszkodni a hegymászás közben. - fogom meg a bicepszét óvatosan, majd egy elismerő fejjel bólogatok, jó hanem kellene bent lennie felvágva még benne is van a pakliban, hogy menne neki.
Akaratomon kívül kerekedik el a szemem, amikor közli velem, hogy majdnem letartóztatták a szülőhazámban. Igen ott eléggé ítélkeznek azok felett, akik nem a mi kis népünkből valóak. - A franciák sznobok, de majd megígérem, hogy nem térdelek le az Eiffel-torony előtt, hogy még jobban elijesszelek az országtól, emlékekek terén. - viccelem el az egészen furcsa információt róla, de nem lett letartóztatva, azt már mondta volna, így valószínűleg elsimították az ügyet.
A szavaitól megint azt érzem nyelnem kell egy nagyot, és visszafognom a szapora szívverésem, mert tuti kiszúrja, nem most kezdte a fülelést más emberek mellkasában. - Párizs elveszi a fejed és lecserélsz egy másik francia barátra? - kérdeztem és nevetve nyújtom ki a nyelvem, mert tudom, hogy nem efelé hajlott a mondata, de nem tudom mennyire kellene most erről beszélnünk. Már nem tervezek meg semmit, nem akarom belekényszeríteni sem őt sem magamat valamibe, csak ha mindkettőnknek jön az a löket, és egyszerre, máshogy nem működik még egy barátság sem.
- Na de Lindy mégis mit nézel ki belőlem, hát hol máshol akarnék egy romantikus éjszakát eltölteni a kórház legszebb betegével, mint az ő kedvenc fertőtlenítő szagú kórházában. Ez csak természetes, hogy itt akarom tölteni, lassan én is megszeretem. - ironizálom el az utolsó részét a mondatnak, a többit teljesen őszintén gondoltam bár igyekeztem nem megint túlságosan belelovalni magam a szavakba.
- Maradok. - bólintok felé, lebiggyesztett ajkaimmal nézek rá, amikor elhúzza a csini kis takarót tőlem. - És ha megfázok, akkor ki fog majd ápolni, lehet nem mondtam, de egyedül élek és ha beteg leszek valakinek ápolnia kell majd, szóval vagy a takaró, vagy hozzám költözöl, ameddig a férfi náthámat kiheverem, ami tudod, hogy egyenlő a halálos ítélettel. - fenyegetés? Igen, de nem tudom tartani magam a szegény ártatlan takaró nélkül maradt arcomhoz, mert elnevetem magam és felállok, hogy kimenjünk levegőzni egyet.
- Szeretni szeretnék de nem tudok, szóval csak sétálunk egyet és betolunk valami édeset, van itt a büfén kívül bármi ehető vagy rendeljek valamit, éhen veszek. - fogom meg a hasam én is, mert most érzem, hogy egész nap nem ettem szinte semmit.
Az első olyan pillanat, amikor magához húz, hogy azt érzem, meg akarom csókolni, az államra kapott puszit követően ez erősödik, de nem lépek, csak óvatosan megfogom az álla alatt és a szemébe nézek. - Azt hiszem kezdem kedvelni a kórházakat. - mosolygok rá és fogalmam sincs meddig nézem őt, mert azt érzem, hogy kezdek elveszni ebben az egészben. Eleresztem az állát és megsimítom az arcát. - De azért kérlek többet ne kerülj be, mert akkor kibérlem a melletted lévő ágyat, egy szívrohammal, amihez te is mondtad, hogy még fiatal vagyok. Ja és elhívom anyámat, hogy még több plüsst hozzon, hogy aztán Fahéj szétszedje az összeset. - nevetek fel halkan és megfogom a kezét, majd elindulunk kifele, a kabátom a kezemben, mert fogalmam sincs merre akar menni.

BEE

Eddig nem éreztem ilyet senki közelébe. Vagyis, de, egy ember közelébe, de azt próbálom a múlt ködébe felejteni és nem gondolni rá. Most még is ezek az érzések olyan hevesen támadják a fejemet, hogy nem tudok másra gondolni csak, ahogy a borostája karcolja az ujjaimat és belekapaszkodni a pillanatban. Széles mosoly, ennyit tudok reagálni a szavaira. Tehát neki is hasonló érzelmeket kavar fel egy apró érintés.
A szülei rém aranyosak és látszik, hogy mennyire a legjobbat akarják a fiúknak, még ha akkor is ismertek meg mikor én nagyon nem voltam abban a passzban, hogy én legyek az a tökéletes feleség jelölt a fiúknak. Ahogy az anyukájáról beszél látszik, hogy mennyire kölcsönösen imádják egymást, az apukája pedig. Minden férfi azt akarja, hogy olyan párja legyen a fiának, amilyenre ő talált. Ők még a a generáció, amikor ha valami nem ment, dolgoztak rajta, kölcsönösen változtak azért, hogy valami tökéletes működjön. Akik nem féltek beleugrani valami nehézbe, mert tudták, hogy a másik kitart mellettük. Bezzeg az én szüleim. Akik csak azért voltak együtt, mert közbe jöttem és megpróbáltak békességben felnevelni, úgy alakítani az életemet, ahogy a felső tízezer megkívánja. Olyanná nevelni, aki a tökéletes feleség alapanyag. Még is elcsúsztam. De ennek ellenére érzem a bizalmat olyan idegenek felől, akiknek fogalmuk sincs, hogy min mentem keresztül, hogy miket kellett átélnem. Ők akkor is bíznak bennem. Ahogy Fabien mindent eldobott, hogy itt legyen és támogasson, pedig látszik rajta, hogy nem kedveli a kórházakat és nagyon kellemetlen számára a szituáció. De akkor is képes mindent feláldozni.
- Látod rajtam, hogy erőszaknak veszem? Anyukád akkor megfogott, mikor azonnal ott termett és mindenről egyszerre akart beszélni. Apukádat pedig ezek után örömmel megismerném, hiszen csodálatos ember lehet, aki így megtudod zabolázni egy ennyire energikus nőszemélyt. Hidd el, kelleni fog most valami nyugodtság, amit belőlük meríthetek. Még ha valószínű egyáltalán nem a nyugalom tengere lesz körülöttünk – nevetnem kell, mert tudom, hogy mennyire megfog indulni az anyukája agya, ha szólni fog neki Fabien, hogy elutazunk meglátogatni őket. Én is ezt tenném, millió ötlettel és tervvel állnék elő, hogy megtudjam mi van a fiam és a lány között, akire rá sem mert nézni abban a ruhában. Az anyák mindig megérzik, ha van valami turpisság.
Ahogy megfogja a felkaromat úgy teszek, mintha megtudnám feszíteni az izmaimat, de csak nevetés tör fel belőlem, ahogy összerezzenve bújok jobban az oldalához. Fáj és nem könnyű, de legalább megpróbálja elvonni a figyelmemet, amire nem lehetek elég hálás. Teljes mértékben majdnem elfelejtettem, hogy fel lettem kaszabolva és csak aprócskán nyerhetem vissza az erőmet.
- Mondja a Francia trónörökös – bólogatok teljesen egyetértve és végül elvigyorodom, de a mondata második fele kissé megakaszt és hamar az arcomra fagy a mosoly. Felnyögve nézek rá, egy pillanatnyi félelemmel a szememben. - Én.. - hirtelen nem is tudom, hogy kéne most reagálnom, vagy egyáltalán mit mondani. - Hát ha nem a jövő héten, de későbbiekben megpróbálhatod – megvonom végül a vállam. Amikor ott voltunk Luana-val, hát ha négy ilyen részletbe nem sétáltunk bele akkor egybe se. Annyira romantikus volt, és tényleg jó volt rájuk nézni.  Bár nem szándékozom, hogy azonnal férjhez menjek, még is jó volt eljátszani a gondolattal, milyen lenne ha előttem térdelne valaki..
- Tudod te, hányan akartak barátkozni velem ott? Sok, dögös, pénzes fószer. Csak kár, hogy egy francia pasi elég az életemben – játszi könnyedséggel adom elő a csalódott lányt, aki még így is képes volt észnél maradni. Pedig a pezsgő mennyisége eléggé elhomályosította az elmém. Még jó, hogy Lu-val megbeszéltük, hogy nem az első számú fontosság, hogy pasik kerüljenek a képbe.
Még jobban zavarba jövök, már csak a romantika hallatán. Hiszen tudom, hogy ez a hely, épp annyira romantikus, mint egy vágóhíd. De legalább megpróbálja kihozni a maximumot belőle.
- Megmutathatom a kórház legszebb betegét, hidd el le vesz a lábadról – mosolyodom el, ahogy megpróbálom összeszedni magam és nem jobban elpirulni. Hirtelen olyan kicsivé vált ez a szoba.
Ahogy elbitorlom tőle a plédet összegömbölyödve nevetek, hogy a hasam ne akarjon megölni a fájdalomtól és végül a szemeibe nézve vonom meg a vállam.
- Orvos vagyok, az ápolónők ápolnak, keress egyet a pultnál – bökök az orrommal az ajtó felé, bár tudom, hogy nem erre számított még is próbálom elviccelni a dolgokat, hogy ne azon agyaljak mi is amibe keveredtünk.
- Pedig nem bonyolult, anyukád nem tanított meg lassúzni? - döntöm oldalra a fejem, mert kétlem, hogy pont ezt a leckét hagyta volna ki, hogy még tökéletesebb legyen a fiacskája. De aztán minden megfordul. Ahogy közelebb kerül az arcunk érzem, hogy a szívem zakatol. Olyan érzés, mintha vágynál valamire, amit nem kaphatsz meg. Én pedig most nagyon vágyom rá. De csak kékjeivel varázsol el. Főleg, ahogy az államat tartja. Lehunyom a szemem, ahogy végig simítja az arcom és tenyerébe fúrva egy pillanatra ragadom meg a pillanatot és megfogva az ajkaimhoz húzva puszilok bele.  Mert ezek a kimondatlan szavak jobban belénk égnek, mintha mindent felcímkéznénk.
Végül hangja szakít el az ábrándokból és megrázom a fejem.
- Anyukád totál beindulna, ha egy szobába lennénk – rázom meg a fejem, ahogy elképzelem milyen mesékkel szórakoztatna minket s minden féle tervvel állna elő. - Hé’ Fahéj jól nevelt kutya.. fogjuk rá – mondjuk lehet, hogy most Paul pont az ellenkezőjét állítja, mert lemerem fogadni, hogy minden kábelből vett már tízet a kisasszony miatt.
- Oh, jobb ha rendelsz, mert itt ehetetlen minden, hűtő íze van – hiszen totálisan bele feledkeztünk a pillanatba és elfelejtettem válaszolni neki akkor. Így csak kezét fogva lassú léptekkel megyek a szekrény felé, hogy előhalsszam az új barátomat. Egy fűző, ami nem engedi, hogy a varratok károsodjanak és én sem tudok benne hirtelen mozdulatokat tenni. Alig tudom magamra passzírozni és végül a kabátomat is magamhoz veszem, hogy kilépjünk a folyosóra, ahol már ugrik is az egyik nővér.
- Dr Lockers.. - kezdene bele, de én szélesen mosolyogva mutatom, hogy minden szabályt betartok és rajtam van a kínzó eszközöm, mire csak bólint.
- Nadia, ha kérhetnék egy szívességet. Az orvosi szobámból kihozná a plusz ágyneműt? - érdeklődve, ahogy Fabien felé sandítok és a lány is azonnal hevesen bólogat.
- De.. Jó, viszont a kanapé nem kihúzhatós.. - hadarja zavartan.
- Anyámnak lesz, szerintem két óra múlva itt lesz, menetrend szerint – válaszolok, és elég volt csak anyámat emlegetni olyan hevesen távozik, hogy öröm utána nézni.
- Kell az a levegő – sóhajtok fel, ahogy a kijáratott célzom meg a magam gyorsaságával és a kabátomat felhúzva lépek végre ki a hűs levegőre. Majd egy padot keresve huppanok le. Elfáradtam. Eddig csak a szobába sétáltam.
- Mit fogsz enni? - fordulok felé végül, mert attól, hogy nem ehetek még kíváncsi vagyok rá, mit fog választani.

     Lindy and Fabien

Az is sokat sejtetett, hogy berohantam minden dolgot hátrahagyva tudva, hogy az éve elején kihagyni egy napot is kemény lesz később, de ez jelenleg sem zavar, mert ahogy odaér a kezem az arcomhoz, azt érzem jó helyen vagyok. A miértjét nem akarom megérteni, csak engedem, hogy a pillanat adjon mindent és azzal élek, ami van, nem sietek előre, nem fogom vissza sem őt sem magam, mert az nem lenne őszinte és nekem az kell, őszinteség, megjátszás nélkül.
- Azt láttam, hogy reagáltál legutóbb és anyám máskor sem lesz egyszerűbb eset,ő mindig is ilyen és pontosan apunak valahogy sikerül lenyugtatnia, de ha nincs ott én nem vagyok már elég hozzá, akkor szárnyal csak igazán, amikor szabadjára van engedve. De ha adsz neki időt meg tudod szokni, viszonylag gyorsan. - mert ha már Franciaországba megyünk, akkor nem egy alkalommal akarom vele megtenni és ez annyi mindent jelenthet, szeretek a barátaimmal is néha kiruccani oda, amit otthonomnak nevezek az az ország nagyon kedves a szívemnek és aki ott jár tudja miért, más okom is lenne, de ezeket megint csak nem akarom felszínre hozni még magamban sem.
- Francia vagyok, de nem sznob vagyis eltanultam, hogy ne legyek az Amerikában. - mondom neki nevetve, mert tudom milyen lenézni másokat, nem azért mert soknak tartja magát az ember, hanem a mentalítás, amiben felnőtt ezt adta át és ebben felnőni sem egyszerű, talán azért is tudtam nagyon könnyen ehhez az országhoz szokni és nem franciaként viselkedni. - Ne vágj ilyen arcot, kérem vissza a vigyort, először elviszlek egy normális randira mielőtt letérdelek nyugi. - direkt mondok csak egyet, nem akarok ráijeszteni, nem mostanában tervez lánykérést, főleg úgy, hogy igazából nincs is semmi köztünk, de azért az arca megért egy misét és lehet kicsit még ki is nevetem. - Akkor szabad utat adsz, hogy szóljak anyámnak, hogy hozhatja  a családi gyűrűt későbbre?  - vonom fel a szemöldököm kérdőn pislogva rá, de nem gondolom komolyan, nekem fontos lesz az a lány, aki elé letérdelek, nincs kizárva, hogy pont ő lesz az, de addig csak viccelődök vele, mert akkor majd a torkomban fog dobogni a szívem és lehet még a könnyem is kicsordul, bár nem lenne túl férfias, ha az a nő, akit szeretek a világon mindennél jobban igent mondana nekem, de ez a jövő zenéje.
Azért rendesen beközli, hogy egy francia kevés az életébe, és nem tudom nem lecsapni neki ezt a labdát, és a csalódottsága mellé bevágok én is egy szomorú kiskutya képet. - Majd mutasd be azt a franciát, egész mázlista pasas lehet. - vonom meg a vállam szomorúan. Ez így sokkal könnyebben megy nekünk, nem érzem a feszültséget, mint legutóbb, akkor mondjuk sok minden lógott a fejünk felett, ami most már eltűnni látszik és nem feszengünk.
Látom mennyire belepirul a szavaimba, bár nem ez a célom, tetszik a hatásom és elmosolyodok, amikor a legszebb betegről beszél, bár nem vagyok kíváncsi senkire itt rajta kívül. Bár vele is szívesebben lennék akárhol, de most ezzel kell beérnünk és kihozni belőle a maximumot és ki is fogjuk.
Konkrét célzást kap, hogy mennyire nem lenne jó, ha kizavarna a takaró alól, amihez annyira ragaszkodik egy kicsit még rá is játszok a leendő beteg szerepésre, de nemes egyszerűséggel pattint le és még én is meglepődök a szavain, mert már tisztán elképzeltem mit fog mondani, de mondjuk ő mindig képes meglepni ilyen apróságokkal is.
- Azt mondod menjek ki egy ápolóért? - teszek úgy,mint aki megindul várva, hogy legalább megállít, de elnevetve magam állok fel és húzom fel óvatosan magam mellé, hogy elinduljunk kifelé.
- Akart, de nem tudott, mégsem vagyok annyira tökéletes. - nevetek fel, egészen addig a pillanatig, amikor még a korábbiaknál is jobban verni kezd a szívem és nem tudom megfelelően reagálni, vagy talán pont azt teszem a jelen esetünkben. Ahogy az ajkai az államat érik, magamhoz húznám, hogy az én ajkaim az övét érjék, de csak egy finom puszit kap és nem viszem túlzásba, túl korai lenne mindkettőnknek még.
Szeretem vele ezeket a pillanatokat, amik vele olyanok, mintha nem lenne holnap, de képesek vagyunk kizökenni belőle és nem sebes vonatként belehajtani, mert annak nem lesz jó vége.
- Nem is mondtam, hogy rossz kutya, de biztos szereti a plüssöket. - ártatlan ábrázattal nézek rá, minden rossz szándék bennem van ezen a téren,de nem rosszindulatból és ezt az arcából kiindulva tökéletesen érti.
- Akkor rendelek, ezzel a sebbel van valami kritérium mit nem ehetsz? Gondolom csoki az jöhetne, de van belőle elég. - nézek körbe mielőtt elindulunk kifelé, a hűtő ízű kaják nem keltik fel az érdeklődésem, és bár fogalmam sincs honnan tudnánk rendelni, megoldom, hogy olyan legyen, mintha egy étteremben lennénk a fertőtlenítő szagban.
Megvárom, amíg felveszi a kötelező szettjét, ami borzalmasan kényelmetlennek tűnik, de nem teszek megjegyzést, mert ez nem vicces és nem is hiszem, hogy szereti. Amint kiérünk elkapják mint valami ragadozó madarak, de könnyen kivédi.
Csendben hallgatom a beszélgetést és amikor az anyját említi kicsit meglepődök, eddig nem mondta, hogy megjelenik, de ezen is túl kell esni ugye? Vagyis nekem is meg kell ismernem az anyját, ha én is oda rángattam a szüleim elé, de ennek van is értelme.
- Anyád ennyire rémisztő vagy csak nem akartak tovább fagatni? - mézek a lány után meredve, mielőtt elindulunk tovább, remélhetőleg nem összefutva senkive.
Leülök mellé, amint kiérünk, nincsen meleg, de nem a leghidegebb éjszakánk van, a levegő mindenképpen jó, de nem tetszik, ahogy a padon ül, még fel is fog fázni, de nem anyáskodok felette inkább mellé heveredek.
- Spagetti? - kérdezem megvonva a vállam. - Vagy valami amit ennél, mert azt hiszem kettőnk közül te vagy a válogatósabb. - hagyom had döntsön ő, nem is lényeg mit eszünk, inkább csak, hogy legyen bennünk valami a kávén kívül, amit nem is igazán szeretek éhgyomorra, de legalább laktat.
Kicsit közelebb húzódok hozzá, mert akár mennyire is tudom, hogy ő mennyire kemény, azért hideg van és kinyitom a kabátomat és bebújtatom alá.
- Én mennék ápolni ha megfáznál, csak mondom, de előzzük meg, gyere. - átkarolom, pont úgy, mint az ágyon odabent, ránézek az arcára, és amikor túl közel kerül hozzám, akkor elveszek, teljesen,mint egy szobor hagyom a tekintetébe fúródva az enyémet és nem kapom el a tekintetem. - Remélem tudod, hogy ebben a középkori cuccban is nagyon szép vagy.

BEE

Az anyukák csak ilyenek, főleg ha olyan lány kerül a képbe, amilyet elképzeltek a kisfiúknak. Bár sok szerencsénk nem volt egymáshoz, láttam rajta az izgatottságot, hogy mennyire szeretne megismerni. Kutakodó szemeiről nem is beszélve, hogy éreztem, hogy minden milliméteremet átfürkészte alaposan.
- Tudom, de akkoriban volt problémám, amit nem tudsz viszont sejtesz.. - burkolom a szavaimat továbbá is ködbe. Nem most szeretnék erről beszélni. Mert még friss a szabadságom és igazán még én sem hiszem el. Így csak igyekszem a szárnyaimat bontogatni. - Alkalmazkodó vagyok, és tényleg szimpatikus anyukád, elhiheted. Anyám is így szokott viselkedni, csak neki a latin vérét is hozzá kell venni – sóhajtok egyet, hiszen tudom, hogy mennyire oda lenne, ha megismerné Fabient és már a szaftos részletekkel döngetné az ajtót, hogy tegyek már lépést a férfiak felé. Valószínű, hogy apám hűvösségét örököltem. Vagyis, abban a hitben voltam, míg nem derült ki, hogy a titkárnője jobban fekszik az asztallaphoz, mint anyám.
- Tisztában vagyok vele, hogy nem vagy sznob. Kettőnk helyett leszek én a sznob. Ne tudd meg mennyire megtudom játszani az elkényeztetett hercegnőt, akit az apja a tenyerén hordozott és minden az ölébe hullott – vonom meg a vállam. Mindig ez volt a téma, gimiben, egyetemen. Én voltam az a bizonyos Lockers. A stréber, szemüveges, aki felkötött hajjal is képes volt az osztályszépfiúját az ujja köré csavarni. Bár nem direkt és fogalmam sincs, hogyan. De ez már a múlt, eltemettük. Az egyetem gyilkos tempóban kéri az anyagokat, a kórház pedig mindig nyüzsög. De legalább elvonja a figyelmemet az otthoni gondokról.
Az, hogy egyáltalán szóba került az eljegyzés azonnal lefagyasztotta a vigyort az arcomról. Nem tudom, hogy képes lennék ezt elfelejteni, mert igen. Túl sokszor kerül a gyűrű téma szóba a közelembe. Pedig jelenleg nem vágyom rá.
- Mit takar a normális randi? - nevetek fel végül, mert hát mi ketten és a normalitás nem férünk meg egy mondatban. Eddig vagy pocsékká vált, vagy egyszerűen csak nem működött. Sok volt a zavaró történés. Amik megszűntek, most pedig olyan egyszerűvé válik minden.
- Minek hozza a gyűrűt, ha Párizs az úti cél? - vigyorogva nézek rá, ne repkedjen ennyit fölöslegesen, ha úgy is oda megyünk. Még a végén eltűnik a nagy rohangálásban.
Ártatlanul nézek rá, ahogy lassan előhúzom a telefont a zsebemből és megnyitva a kamerát hajolok az arcához, és a képernyőre mutatok.
- Látod azt a kék szeműt, na pont ő az, aki elég nekem – nevetek fel és egy puszit nyomok az arcára, mert nem szeretnék ismerkedni, elég volt, akarva, akaratlanul találkozunk új  emberekkel. Nekem pedig elég ez a kicsiny társaság, akik körül vesznek.
Mozdulatsorunk belsőségessé válik és érzem, hogy a vér minden cseppje az arcomba szalad és próbálok észnél maradni, hogy ne tegyünk hülyeséget.
- Hé’, ne merészelj – ingatom meg a fejem, ahogy lábra állva közeledünk egymáshoz. Tudom, hogy mennyire sok minden történt egyszerre az életemben és még is jól esik, hogy annak ellenére, ami köztünk történt mégis itt van és összezavarja az érzelmeimet. Olyanokat lobbant lángra, amikre álmomban sem gondoltam, hogy ilyen bennem rejtőzik.
Nem lehetek elég hálás neki azért, hogy elterelte a témát és a figyelmemet arról, amibe bele kavarodtunk pillanatok alatt és csak egy halk szusszanásra futja.
- Imádja, minden héten legalább négyet megsemmisít és a nappaliban szórja szét a bensőségeit – nevetek fel, igen kölyök kutya és ezt nem is engedi, hogy elfelejtsem. Bár nagyon örülök neki, hogy azért okos és tudja, hogy nem szabad olyat tenni, amiért haragos leszek és egyre jobban alkalmazkodik, nevelése felér egy dinó szelídítéssel. De nem adom fel. Kihívás elfogadva.
- Igazából csokit sem ehetek, mert elszívja a nedvességtartalmát a b.. - harapom el a mondat felét és megrázom a fejem. - Bocsi, szakmai ártalom. Szóval könnyű, nem fűszeres, amik nem terhelik meg a gyomrot. De én már ettem – válaszolok, amíg a kórházban vagyok nem ehetek mást, mint amit ott elém tesznek. Nem borzalmas, mint ahogy elmondják az emberek, főleg a zselé. Abból sokat megtudnék enni.
- Van még zselém, a zöld oltári, de a piros a favorit – bólintok párat. Oké, néha vissza kell élni azzal, hogy orvos vagy és kapsz egy kis pluszt. Nem szoktam, de a zseléért bármit.
Aztán már el is indulok kifelé, egyszer már megpróbáltam megszökni, de mivel nem volt partnerem csak a nővérpultig jutottam, onnan pedig az ágyba kísértek. Anyu pedig mindig rohanásban volt, így az első sétám lesz két nappal a műtét után. Magamra szerkesztve azt a borzalmat indulunk, ahol azonnal el lettünk kapva. Megint. Viszont Nadia legalább jó fej és megengedi, hogy ha már minden szabályt betartok és van mellettem valaki mehetünk. Az ágyneműél kérdőn néz, de hamar rá vágom azt a választ, amit tudom, hogy nem fognak firtatni.
Ahogy elindulunk vigyorogva rázom meg a fejem.
- Anyu kislánya vagyok, apám vezető főorvos, anyám főorvos. Nem hiszem, hogy a kedvességükről híresek. De nem hiszem, hogy ma eljön – pillantok a telefonra, egy üzenet sem érkezett. Ha jönne már hívott volna, vagy ír, hogy mire lenne szükségem.
- Nagyon finnyás vagyok az biztos, de nem ehetek mást. Egyél csak amit szeretnél. Legalább megtudom milyen ízlésed van – nevetek fel, mert eddig mindig az volt amit én akartam. Még a nyomi kakaót is megitta volna a spagetti mellé, aztán éjszaka átkozta volna a nevem a görcsölő pocakja miatt.
Ahogy közelebb bújik és a kabátját nyitja felém automatikusan bújok a karjába és fejemet a vállára döntve kuncogok fel.
- Most is itt vagy, ne felejtsd el, és köszönöm – rázom meg a fejem, ahogy rá nézek és érzem, hogy megint eljött a pillanat és nagyot nyelve pillantok először az ajkaira, majd vissza a szemébe.
- Kitaláltam egy pezsgőt neked. Barack egy cseppnyi gyömbérrel – bujkál egy mosoly a szám sarkába. - Épp olyan édes, mint egy csók, amire vágysz, de nem lehet a tiéd. Pontosan annyira keserű, mint a képzeleted játéka, hogy nem lesz meg sosem a tökéletes pillanat hozzá – suttogom halkan, még ha nincs is a közelünkben senki aki meghallaná a mondani valómat.

     Lindy and Fabien

A szavaiból és a testtartásából is rájövök, hogy teljesen feleslegesen akarok róla beszélni, amíg ő nem képes erre, nem is erőltetem csak biccentek a fejemmel, hogy értem miről beszél, de nem kell tovább ezt témaként fenntartani. Talán egyszer majd beszél róla, talán eljutunk odáig, hogy ezt csak könnyedén elmondja, de még nem. A friss élmények, és az ismertségünk hasonlóan friss jelzője sok mindent még nem nyit meg kettőnk között, és én ezzel tisztában vagyok.
- Akkor lehet nekem kell majd összeszednem magam ha anyukád elé vetsz csak úgy bosszúból? – kérdezem lazán nevetve, de nem akarok előrevetíteni semmit, de gondolom nem is annak fogja venni. Egyszerűen csak jól esik nem megválogatni a szavaimat, és úgy vagyok vele, hogy van benne annyi, hogy ha valami zavarja, úgyis közbeszól, akárcsak a korábbi témánál is amit gyorsan magunk mögött hagytunk. Mindenkinek vannak gyengeségei, de ezt nem tudja a másikról az ember azonnal így bele fogunk nyúlni egymás gyengeségébe sokszor, ami egy teljesen normális dolog egy ennyire nem ismerős helyzetben, mint a mienk.
Arra, hogy mennyire tudja játszani a hercegnőt elhúzom a szám, belőle nem is nézem ki, de lehet akkor rossz emberrel kezdett, mert hiába tudom, hogy képes vagyok bármit megadni annak, akit kedvelek vagy szeretek, ha valaki a magjátszott érzelmeket vetíti ki felém, akkor hamar le tudom rázni őt. Persze itt nem erről van szó ez világos, remélem nem erről…
- Nem bírom a sznob hercegnőket. – vágom rá egyből, de elnevetem magam, látszik rajta, hogy sokkal keményebb, mint egy elkényeztett hercegnő valaha is lenne, de ha ebben a tudatban akarja nekem felvázolni magát meghallgatom, tud ilyen is lenni, én is tudok bunkó lenni, de csak azokkal, akik ezt kihozzák belőlem, vajon ez nála is így működik?
Az arcán látom az éretlenséget és a rémületet egyben, amikor közlöm vele a nem éppen mostani céljaimat és ki tudja, hogy ő lesz e az a lány, aki majd előttem fog állni, amikor letérdelek, mondjuk nem biztos, hogy az Eiffel torony lenne a legideálisabb, kissé klisésnek hat.
- A normális dolgokon már lehet végig mentünk, vacsi megvolt, találkozás a szüleimmel megvolt, kórházba látogatás, neked ez is normális, szóval megvolt. Lehet egy randi, ami nekünk passzolna egy sima bowling, billiárd vagy valamin olyan lenne, ahol tudunk beszélgetni, semmi romantika, mert már a párizsi lánykérés is kirázott téged. – mosolyodom el, persze tudom, hogy nem a romantika ellen volt az az arckifejezés, de nem is akarom tovább ragozni azt, ezek mind csak szavak a tettek fognak minket úgyis előrébb vinni, és nem ma ebben a kórházban és ebben a helyzetben, amiben jelenleg vagyunk, de tervezni ér, nagyon is.
Pillanatok alatt válnak a szavak tetteké, amire előbb csak gondoltam és tudom, hogy ez nem egy egyszerű látogatás, ez egy olyan vízválasztó, aminek meg kellett történnie, mert így minden más értelmet nyer vele, ami eddig olyan kérdőjelesen volt csak a fejemben. Azt hiszem neki is van valami odabent, valami amit elég nyilvánvalóan mutat kifelé nekem, minden tettével és szavával, és én teljes mértékben értem őket, de nem sietem el, mert nem érzem, hogy a belevágás lenne az én utam. Talán túl óvatos vagyok, de a barátságból sok minden alakult már ki két ember között, viszont a hirtelen döntések olykor elúsznak a levegőben és sosem tudjuk meg mi lett volna ha…
Egy egyszerű kérdést teszek fel neki, de imádom, hogy máris jobban belemenne a válasszal, mint amit én meg tudok érteni, de hamar leesik az értetlen arcomból, hogy egy szót sem fogok majd érteni abból, amire éppen csak rákezd.
- Zselét szerintem csak itt gyártanak, de majd, ha lesz receptem hozzá, azonnal szólok. – mondom neki kifele mente, amikor az első akadályunk a mai napon azt hiszem elénk is állt, de Lindy hamar rendezi én meg ámulva kérdezek rá az anyja habitusára, amire olyan választ ad, hogy lehet én sem akarnék velük itt találkozni, pedig nem vagyok beszari.
- Sajnálom, de akkor rendelek valami rettenet burgert, amit megeszek ha nagyon muszáj, de legalább nem fog fájni a szíved érte, tudom milyen, amikor ellőtted eszik meg a jobbnál jobb croissant-okat de te nem ehetsz, mert éppen készülsz valami hülye versenyre. – gyerekkorom rémes emlékei, de nem is akarok rájuk nagyon emlékezni most. Éljen a felnőtt lét és az édesség evés örök érzése, na meg a sok edzés, hogy ezt mind ledolgozzuk valahogy.
Magamhoz húzom mert az időjárás nem kegyes és hiába a csodás szerkezet ami rajta van az egészen biztos nem melegíti, amikor rám néz érzem, hogy megint ott vagyunk, ahol bent voltunk, de nem megyek tovább, nem úgy jöttem ide, hogy ráhajtok, hogy itt majd olyat teszek, amiért majd akar tőlem valami, barátként vagyok itt és szeretném úgy is kezelni, az már más kérdés, hogy egyáltalán nem megy, mert mindent kihoz bennem ami ennél sokkal többet jelent.
- Azt gondolod sosem lesz meg a tökéletes pillanat hozzá? – kérdezem, elmerengve, és próbálok teljesen a szakmai részére gondolni, de nyilván nem azt teszem. – Pedig tetszene az ötlet, hogy a keserűséget inkább felváltsuk valami sokkal édesebbel, csakis a pezsgőben persze. – mosolyodom el, és leveszem róla a tekintetem. Ha tovább nézem, akkor az a csók most az enyém lesz elég hamar és nem tudom követni őt, szinte hullámvasút ami végigmegy bennem, olyan mintha tudnám mit akarok és a másik pillanatban inkább elveszem a kezem a kapaszkodóról és engedem, hogy kicsússzak, de vele együtt de éppen időben kapaszkodok meg, hogy megint ott legyünk ahol az elején. Vajon ezek a szavak csak azért jönnek ki belőle, mert így is gondolja?
Visszanézek rá, mert elengedni egy percig sem engedtem el, és az álla alá nyúlok. – Nekem még ezen a helyen is tökéletesnek bizonyul. – mondom neki halkan és megcsókolom de óvatosan hagyva, hogy bármikor kihátráljon, sok nőt tudok követni, de azt hiszem őt sosem fogom tudni és éppen ezért tetszik ennyire.

BEE

Hangosan felnevetek, ahogy ránézek és megrázom a fejem. Valahogy ki se néztem volna belőle, hogy a cicababákra gerjedne. Jó, persze nem fogom azt mondani, hogy a külső nem lényeg, mert de. Én is megnézem a pasikat, akik körül vesznek. Ami szép, azt nem szabad tagadni. De az, hogy nem kedveli a hercegnőket csak ráadás a szememben.
- Akkor dobjam el a koronámat? - biggyesztem le az ajkaimat csalódottan, mintha kicsit is szíven ütne a dolog. Igazából csak apám miatt érzem magam néha hercegnőnek. Mert képes piedesztálra emelni csak azért, mert ő adta az örökítőanyagot, hogy jelen legyek az életében. Olyanná akart faragni, amilyen ő maga gondolt. Persze ez tartott addig, míg nem derült ki a turpissága. Most pedig szépen építhetek olyan életet magam köré, amiben jól érzem magam. Azokkal körbe véve, akikkel jól érzem magam.
Ebbe most legjobban az a férfi áll, aki mindent félre dobott azért, hogy saját szemével lássa minden rendben velem. A legjobb lesz, ha most rá koncentrálok, ha már a középpontba került.
- Igen, minden normál randink katasztrófába fulladt – húzom el a számat. Szerintem ebben semmi újdonság nincs, és inkább csak azt mutatja, hogy nem megy nekünk semmi, ami másoknak normális. Másképp kell megközelíteni a dolgokat. Főleg amin keresztül mentem, másik utat kell találnunk. Egy olyat, amiben mindketten könnyen mozgunk. Elég ingoványos talaj lesz, de már többször bizonyította, hogy bármi történjen nem fog olyan könnyen elfutni. De erre nem alapozhatok, mert mindenkinek meg van a tűrés határa, és kitudja, hogy mikor lesz az, mikor többet nem bukkan fel.
- De csak akkor, ha mondjuk együtt készítjük el és utána megesszük Netflix közben – vigyorodom el szélesen. Igyekezve normális programot keresni és éreztetni, hogy szeretnék vele több időt eltölteni. Ha eddig mindig csak elfutottam előle.
- Bármit ehetsz, nem fogom csorgatni a nyálam, míg eszel. Addig letusolok, mit szólsz? Mire végzem már nyoma sem lesz annak, hogy ettél? - érdeklődve nézek rá. Mert oké, hogy ennyire lazán vagyunk, de a tusolásról nem fogok lemondani azért mert itt van és szándékában áll maradni, így nem lehetek kórház illatú. Mondjuk már azzal is kezd megbarátkozni, még ha nem is lesz a kedvence a fertőtlenítő illat.
- Milyen versenyekre jártál? A lovadhoz van közé? - akad meg a fülem azon a szón, amit belecsempészett a mondatába. Figyelek mindenre, szóval most már felkeltette az érdeklődésemet. Nem hittem, hogy volt olyan sport, amit ennyire nagyon komolyan űzött volna. Azt hittem inkább csak hobbi és kikapcsolódás, amit azért űz, hogy ne csavarodjon be a mindennapokba.
A hideg cirógatja az arcomat, még ha teljes mértékben jól is esik, hogy végre nem csak az ablakon keresztül érezhetem a levegőt. Bár a sötétség kissé vesz a fénynéből, most  még is jól esik, ha valami elrejt a kíváncsi szemek elől. Bár a napot nem kompenzálja, arra még szükségem van, hogy feltöltődjek.
Kérdésére enyhén megfeszülnek az izmaim, ahogy hozzá dőlve bólintok. - Nekünk sosem lesz meg a tökéletes pillanat. Fabien, te is tudod, hogy nem egy szokványos lány vagyok, akit anyukádéknak bemutathatsz és nem fog a következő pillanatban elrohanni – sóhajtok végül egyet. Mert ez így volt és valószínű, hogy a szülei nem jó  szemmel néznék, ha a fiúk továbbra is ragaszkodna egy érzelmileg instabil lányhoz. Aki nem mellesleg nem áll a helyzetmagaslatán.
- Sárkánygyümölcs? Olyan gyönyörű halványlila lenne tőle a pezsgő, amitől a nők biztos mindenüket feláldoznák, hogy megkóstolják. Főleg ha kerül bele egy leheletnyi fehér csillámpor. Azzal megbolondítva nagyon sok női estét támogathatnál. Tuti sikered lenne – bólogatok, ha már a gyömbért elvetette. Tényleg igyekszem mindenbe támogatni, de ahogy elfordítja az arcát szusszanok egyet. A fűzöm kezd kényelmetlenné válni, hiszen szoros és merev, így nem tudok olyan pózt találni, ami jól esne. De kell, hogy a hasamat ne engedje szabadon mozogni és a varratokat megóvja. Ahogy visszafordul csak őt tudom nézni, a szemeit, ahogy kiejti a szavakat a homlokomon ránc szalad, mert nem értem, hogy is jött ez szóba, de amint megérzem az állam alatt a kezét nagyot kell nyeljek. Ahogy az arca közeledik felém, lehunyom a szemem és megérzem őt.
Ajkai súrolnak és az enyémek is nyílnak, szinte azonnal. Enyhe remegés fut át rajtam, ahogy megízlelem, puha ajkait és érzem, mennyire óvó minden rezzenése. Mintha attól félne, hogy összetörök. Az ingbe kapaszkodva húzom közelebb magamhoz, hogy mélyítsem a csókunkat. Ahogy a tenyerem az arcára simul, sóhajtok bele ajkaiba és beharapva az alsó ajkam pillantok fel a szemeibe. - Tudod, ezt már régen meg kellett volna tenned – az arcommal a nyakához bújva lehelek egy puszit a nyakán lévő vékony bőrre.

     Lindy and Fabien

Csak nevetve vonom meg a vállam, nem teljesen válaszolva  a kérdésére, hiszen tetszik, úgy ahogy van, kicsit vadabb, néha érzékeny, de még mindig mégis ismeretlen számomra ez a lány, dehogy hercegnő, az nem biztos, hogy elsőre eszembe jutna róla. De ha magát annak vallja sem vagyok oda annyira a sznobokért, akik azt hiszik övék a világ, mert van pénzük és közben még mindenkit egy fura lénynek nézhetek, mert ők más pénzügyi helyzetben vannak. Ezt mondom én, aki ugyanúgy tehetős családból származik, tehetősen él, és nagyon is kihasználja ennek összes kiváltságát, de csak úgy, hogy ebből más ne károsuljon.
- Randink? Szóval akkor vehetem mindent randinak szerinted is. - húzom fel a szemöldököm, bár eddig baráti zűrzavarnak nevezném, amit mi műveltünk, de való igaz, hogy azért bennem is sokkal több volt, ha még nem is engedtem nagyon kibukni a dolognak, ami most úgy érzem nem vár majd sokáig magára, hiszen akkor szervezünk egy unalmas randit, ami másnak talán unalmas nekünk végre egy nyugisnak ígérkező randi lesz. - Mondanám, hogy megvan az első randi, zselé főzés, sütés vagy akármi csinálás nálam és utána Netflix a kanapén, de sajnos nem az a fickó vagyok aki az első randit a lakásban kezdi, így be kell érned majd a második vagy harmadik igazi unalmas randink után ezt a közös zselé készítést. - lehet ezzel eléggé lelombozom, nem vagyok olyan, mint a pasik nagy része, és ez tényleg sok csajt elrettent, de papucstól is messze állok, így nem mondom, hogy nincs bennem elég vér, mert van és ő képes feltüzelni, ezt minden egyes alkalommal tapasztalatom, ami már már frusztrál és nagyon sok önuralom kell hozzá, hogy ne jöjjön ki belőlem.
- De amint jobban leszel ígérd meg, hogy úgy fogsz enni velem, mint egy normális ember és nem mint egy lány, aki szégyenlős. - bár az első éttermes randink sem volt teljesen szégyenlős sztori, de tudom, amint kimondjuk, hogy randi, minden egy kicsit más lesz és a lányok képesek jobban befeszülni, mint kellene, igaz belőle ezt nem nézem ki, de lehet ő tud még meglepetéseket okozni. Mondjuk azt is egészen jól tűri, hogy hajthatatlanul zaklatom és ha kell ha nem megyek és ott vagyok mellette, már lassan feljelenthetne zaklatásért, de eddig egész mosolygósan fogadja ezeket.
- A lovaglás csak hobbi, nem vonz a verseny és a fehér nadrág is nagyon furán áll rajtam, olyan zsokés leszek tőle, és ahhoz fura a kialakításom. - mérem végig magam nevetve. - Anyám mániája volt sokáig a kosárlabda, ott kellett alakítanom valamit, de nem voltam jó benne, anyu nagyon szerette én meg anyut szerettem és megtettem neki, mert szerinte fontos a mozgás, utána találtuk a lovaglást és megmaradt, de szerencsére nem versenyszinten. Nem vagyok egy nagy versengős típus ilyen téren, sokkal jobban szeretem az agyamat tornáztatni ha versenyről van szó és megtartom az edzést az edzőterembe és néha futok, de még egy csiga is lehagy, azt is inkább csak azért, hogy fenntartsam magam és a tüdőmet. - ez a csúf igazság, nem fogom azt mondani, hogy sportember vagyok és minden jól megy ha nem, van, amiben jó vagyok, van amiben nem és ezt nem csak velem van így csak én simán megmondom bárkinek, még akkor is ha az a valaki Lindy akitől amúgy még akkor is képes vagyok elolvadni, amikor a kórházi szettjében nyomja mellettem, és szigorúan szól a nővérekhez, az ágynemű miatt.
- Ha szerinted nekem egy szokványos lány kellene, akkor most itt lennék? - kérdezem igyekezve nem komolyságot mutatni, de ez mondjuk tényleg így is van. - Anyu meg kifejezetten szereti azokat a lányokat, akik nem pilláznak neki, hogy szimpatikusak legyenek, nem azt mondják, amit anyu akar hallani, hanem van véleményük. Nem titok, hogy nem sok olyan lányt mutattam be nekik, aki képes volt lelépni mielőtt elkezdődött volna az este, de valamiért mégis te fogtad meg őket. - érdeklődve hallgatom a csillámporos ötletét, amitől nekem mondjuk nem remeg meg a lábam, de lehet a női szíveket könnyen be lehetne vadászni velük. Megnyert vele, meg az egész lényével, és mostanáig egészen tudtam magam türtőztetni, de a pillanat, ami szerinte sosem lesz éppen itt van és arra vár, hogy megragadjuk és én nem is engedem el.
Megcsókolom és ahogy magához húz belemosolygok akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. Tudom, hogy igaza van, már régen meg kellett volna tenne, de mi nem vagyunk egyszerű eset, az talán unalmas is lenne és nem mi lennénk, így be kell látnia, hogy ez pont most volt tökéletese.
- Tudom, de most annyival jobbnak hatott a fejemben a sok csillámmal. - mondom neki mosolyogva, miközben hozzám bújik. - Meg mi lehetne ennél romantikusabb, mint a kórház mellett, amit amúgy már tényleg egészen kedvelek,  megcsókolni a lányt, aki kellően képes tornáztatni az agyam? - nézek le rá mosolyogva. - Ezek után már tudod, hogy nem futhatsz el, mert utánad megyek, egy ilyen lányt, nem fogok elengedni, akármennyire is vagy hercegnő. - adok egy puszit a homlokára. - Nem fázol? Nemsokára megjön a kajám és még ki kéne választani, mit nézünk meg, meg hát még el kell valahogy oroznom a takaró felét. - mondom neki nevetve, mert akármi is történt az előbb nem akarom, hogy a nyálas része következzen, az nem méltó hozzánk.

BEE

Ajkaimat lebiggyesztve nézek rá, mikor csak egy vállrántást kapok válaszul. Mert világ életemben úgy voltam nevelve, mint egy hercegnő, még ha a viselkedésemen nem is látszik, mert próbálok szokványos ember maradni. De voltak akik a tenyerükön hordoztak és nem engedték, hogy elfelejtsem ki vagyok valójában. Most pedig összesodor az élet egy olyan férfival, aki ennek a teljes ellentéte. Azt hiszem lesznek még ebből bonyodalmak, bár ha komolyan gondolja, akkor mindketten tudunk annyit változni, hogy egymáshoz idomuljunk. Ami minden kapcsolat alapja. Változni kell mindkettőnknek, hogy megleljük az aranyközéputat. Bár ő már elégszer bizonyította, hogy nem adja fel egykönnyen.
- Nem neveztük nevén, meg hiába is sulykoltad, hogy baráti találkozó. Egy barát nem néz rád úgy, ahogy te tetted velem. Vagy, ahogy én tettem – vonom meg a vállam. Mert amikor a szülei partiján jelentünk meg nehéz volt nem azt nézni, ahogy tökéletesen passzoló zakója, hogy emeli ki a szikár, még is izmos alakját. Mert próbáltam nem figyelembe venni, hogy mennyire vonzó volt, nem tudtam nem rá nézni. Vagy, ahogy a szemei csillognak, mikor nevetek. Ez olyan, amire hiába akarunk valamit rá erőltetni, ha több van mögötte. Nem lehet leküzdeni az olyan dolgokat, amik hihetetlenül magába akarnak kebelezni. Ez pedig az. Érzem, hogy a sodrás egyre hevesebb és most már nem is akarok árral szembe úszni. Csak sodródni és élvezni minden pillanatot.
- El kell keserítselek, sose megyek lakásra. Ahhoz nem elég a zselé ígérete – vigyorodom el, ahogy meglököm a vállammal. Az, hogy eddig nem sok tapasztalatom van ilyen téren a saját magam hibája. Előbb kellett volna menekülnöm az aranykalitkából. De talán most volt itt az ideje összetörni azt a ketrecet, amiben eddig éltem. Legjobb időzítés. - Bár megjegyezném, hogy te magyaráztál arról, hogy költözzek hozzád ha beteg leszel – fogom meg a hasam nevetés közben, arra még ügyelek, ha tudom, hogy olyan reakcióm lesz előbb óvjam magam és utána jöhet a jó ízű nevetés. Nem kívánom a poklok poklát átélni a saját magam hülyesége miatt.
- Miért eddig nem úgy ettem? Szeretem a hasam, és utána pedig az edzőterembe kisajtolni minden egyes kalóriát – vonom fel a szemöldököm. Mert ugyan azok leszünk, ő és én na meg az ételek. Eddig sem érdekelt ki mit gondol rólam, jó ízűen eszek hamburgert, pizzát, vagy más sok kalóriás ételt. Az, hogy utána meg kell izzadjak, az már más tészta. Eddig is magamért voltam, most sem lesz másképp. Randi ide vagy oda.
- Láttam instán, gyönyörű lovad van – mosolyodom el. Imádom az állatokat, simán lehettem volna állatorvos, de annyira szeretem őket, hogy képtelen lennék a szenvedésüket nézni, vagy egyáltalán szikével megvágni őket, még ha épp azért is kell megtennem, hogy jobban legyenek. Arról nem is beszélve, ha menthetetlen lenne a dolog elaltatni. Az jobban megviselne bármelyik emberi halálnál. A munkám során sokszor kellett elmondanom a családoknak, hogy nem lehetett megmenteni vagy, hogy épp elhunyt. Ott is lelket facsaró dolog. De egy állat, aki olyan, mintha a gyereked lenne, aki annyi bosszúságot és örömöt csempész a mindennapjaidban. Ugyan olyan, ha nem fájóbb az elvesztése. Számomra. - Zsokénak kicsit magas vagy, nem gondolod? Mert még a fehér nadrág elmegy – vigyorodom el, ahogy elképzelem benne. Rossz hatással van rám ennyi fiú barát, minden ilyen tettem tőlük ragadt rám és csak megrázom a fejem. Vissza kell találnom önmagamhoz.
- Nem tudlak elképzelni kosarazni, de tényleg. Szóval anyuci pici fiacskája voltál, mindent anyuért. Ez bájos. De amúgy az edzőterem és a futás is jó a testnek, meg a léleknek. Mindig van hova fejlődni. Ha gondolod, és nem fogok megpusztulni attól, hogy levegőt vegyek, elmehetünk futni, Fahéj is csatlakozik. Legalább mindenki levezeti a fölösleges energiáját. Utána pedig jöhet a megérdemelt fagyi – nevetek egyet. Sosem volt a sport a lételemem, de szeretem levezetni magamból a feszültséget,jobban kikapcsol, mintha egy romantikus filmet néznék, amitől csak fájna a szívem, hogy én is ilyen kapcsolatra vágyom. Vagy olvasni egy hasonló könyvet. Az csak még jobban lerombolja a pszichémet. Maradok a zenénél és a testem kizsigerelésénél. Nincs is jobb, mint fáradtan beesni az ágyba és gondolkodás nélkül elaludni.
Kérdésére csak felpillantok a kékjeibe és enyhén megvonom a vállam. Mert ezek szerint minden szarság, amit tettem elavult, vagy csak jobban érdekelte. Nem tudom. Egyszerűen csak azt látom, hogy mindig ott van, ahol nekem a legnagyobb szükségem van olyanra, aki támogat.
- Ne viccelj, alig beszéltem anyukáddal. De ezt pótolnom kellene, igaz? - kérdezem kissé elpirulva. Mert elég csúnya vége lett a dolgoknak és eléggé szégyellem is magam. De úgy tűnik, hogy a családja nem mondott le rólam. Ami azt hiszem olyan jól esően cirógatja a lelkem, hogy csak egy mosoly is kerekedik az arcomra. Főleg, most, hogy meglépte azt a lépést, amit azt hiszem jobban vártam, mint gondoltam volna. Kezeim azonnal közelebb húzták, éreztem a mosolyát, hogy neki is épp annyira tetszik, ahogy nekem. Régen csókolt meg bárki is, de különleges volt, ahogy eléggé várattuk egymást.
- Csillám mindig jó, majd megtanulod – nevetek halkan, ahogy elhúzódom egy picit, hogy a szemébe tudjak nézni. Szusszanva próbálom a gondolataimat rendbe szedni, hiszen ez az érzés mindent úgy össze kuszált a fejemben és a lelkemben, mintha egy hurrikán söpört volna végig bennem.
- Szóval kezdesz megbarátkozni vele? Most már remélhetőleg csak úgy jössz látogatni ha dolgozom, és nem beteg vagyok – nevetek fel kissé fájdalmasan és sóhajtok egyet. - Jobban szeretek a betegágy másik oldalán lenni – húzom fel az orrom kissé bosszúsan. Pedig ez önhibámon kívül történt és nem direkt csináltam meg, se vele, se magammal. Nem hobbim riogatni a barátaimat.
- Minden alkalommal utánam jöttél, mert kell neked egy hercegnő, aki megmutatja az élet habos oldalát – mosolyodom el szélesen, ahogy még azt is képes lenne elviselni, hogy elkényeztet viselkedéssel lennék megáldva. Bár valószínű, hogy tudja az nem épp én vagyok.
- Bár nem nálad vagyunk, de most épp arról beszélsz, amire azt mondtad, hogy nem fogunk egyhamar csinálni – állok fel óvatosan a padról, akár egy robot, akinek nincs hajló alkatrésze és a csillagokra emelem a tekintetemet, ahogy elindulnánk befelé megfogom a kezét, hogy még egy pillanatnyi szünetet tartsunk.
- Nekem ebben nincs rutinom. Mármint, hogy milyen mikor van valakid. Fabien, eddig is türelmes voltál, de én.. - nagyot sóhajtok, ahogy lehorgasztom a fejem és kell egy másodperc, míg újra felnézek rá. - Sok minden történt velem, amit idővel megfogok osztani veled, ha a lelkemben nem dúl vihar, ha rá gondolok és képes leszek kimondani hangosan – igyekszem tisztázni ismét a problémánkat, ami még ha nem is látszik, de ott fog függeni a fejünk fölött.
- Viszont szeretném ha ez kettőnknek menne és mindenképp szeretnék anyukáddal beszélni – egy lágyabb mosollyal húzódom közelebb hozzá. - Azt hiszem el kell mondanom neki, hogy súlyos vétket vettem a fejembe – simítom meg az arcát és egy gyors puszit lehelek ajkaira. - Úgy döntöttem szeretném elrabolni a kisfia szívét..

     Lindy and Fabien

Biztos vagyok benne, hogy én is tudnék vele úgy bánni, hogy hercegnőnek érezze magát, de ennél ő sokkal keményebb és nem hinném, hogy rászorul ara, hogy ezt megtegyem, ha mégis, nos hát akkor lesz min törnünk a fejünk, de mi sosem leszünk unalmasak semmilyen téren, úgy látszik ebben sem leszünk különbek.
Nem tudom az jó e vagy rossz, hogy ennyire kiolvasható minden a szemeimből, ahogy ő is mondja, barátként jöttem a kórházba, amikor meglátogattam, de talán tényleg nem barátként hívtam el a partira, ami nem volt teljesen fair dolog tőlem, de ha tudta, hogyan nézek rá és mégis igent mondott arra, hogy eljöjjön, mindegy milyen volt a vége az egésznek, akkor valóban nem neveztük nevén de azért több is volt ott. Mint most is, a levegő szikrázik, amit a bőrömön érzek, minden egyes érintésével, és ahogy rám néz, fáj látnom azt is, hogy ennyire nincsen a helyzet magaslatán a helyzete miatt, de az pozitív, hogy előttem egy percig sem akar túl keménynek látszani. A sebezhetőség nem rossz dolog, de persze tudni kell ki előtt mutatjuk ki, mert sokszor visszaüthet, de velünk ez nem fordul elő.
- Akkor megyek én. - vonom meg a vállam komolyan és elnevetem magam, mert persze határozottan nem az a célom, hogy minél előbb nyomuljak ba a lakására vagy ő az enyémre, sajnos vagy nem ennél én sokkal maradibb vagyok és megismerném azt aki valóban érdekel, mielőtt a másik izgalmas részébe lépünk a kapcsolatunknak. - Igen ez igaz, de az más helyzet, betegen az ágyban fekvésen kívül szerinted mennyire lenne energiám zselét készíteni? - kérdezem tőle jogosan a kérdést, ami olyan komolynak hat, mint egy élet halálról eldöntendő kérdés közben még sehol sincsen ilyen téren.
- Valamit valamiért azt szokták mondani, de ugyanilyen vagyok én is, de mindenre van megoldás, most az edzőterem, majd ha jobban leszel megmutatom milyen jó kis termünk van a new yorki irodánkban. - végülis az nem a lakásra felvitel, mégis a második otthonom az a hely, szinte ott töltöm a legtöbb idpm vagyis eddig azt tettem, de lehet ezentúl lesz jobb elfoglaltságom ahogy ránézek ebben egyre biztosabb leszek.
Anyukám mindig azt mondta, hogy az az ember, aki az állatokat szereti nem lehet rossz ember és ennek a gondolata most megmosolyogtat, ahogy a lovamról beszél. Én szeretem az állatokat, a lovamat is, nem sok időm van mostanában kimenni hozzá, de igyekszem nem elhanyagolni szegénykét, bár elég jó helye van és rengeteg szeretetet kap odakint is.  - Majd egyszer bemutatlak neki, olyan makacs, mint te, és cserébe olyan szép is. - nekem az állatok nem különbek az emberektől, ugyanúgy foglalkozok és gondolkodok róluk, mint az emberekről, shizen ő a társam, mindegy mennyit vagyunk együtt és sokszor amikor rossz napom volt ő volt mellettem és ha nem is ültem rá, már azzal is jobb lett a kedvem, hogy kivittem legelni.
- Az voltam, vagyis szerintem anyu szerint még mindig az vagyok, de már igyekszem nem annak tűnni, amikor velem van, de nincsen testvérem és nagyon nehezen viselte, amikor elköltöztem Franciaországból. - minden egyes alkalommal elmondja ha hazajön, az én kemény és nagyon határozott anyám, akkor tud a legjobban megborulni, amikor felszállás előtt elköszön tőlem a reptéren. - Jól hangzik benne vagyok, de lehet én nem fogom bírni a tempót veletek, de addigra kiképzem magam, hogy ne maradjak nagyon alul. - húzom el a szám nevetve, sportos testalkat ide vagy oda, a futás csak olyan elmeápoló hobbi, de a tüdőm nem annyira kedveli.
Csak mosolyogva bólogatok, hogy igen beszélnie kellene anyuval, de nem azért mert ezt ő elvárja, persze szeretné megismerni Lindyt, de a következő tettem szinte lehetetlenné teszi azt, hogy ez ne történjen meg. Az a csók sok mindent elárul, mert belémkapaszkodik és nem akar ellökni, ami nem sejtet rosszat és ebbe bele is mosolygok, mert melegséggel tölt el az érzés.
Próbálom tartani vele a szemkontaktust, amikor eltávolodunk, de jelenleg olyannak érzem magam belül, mint egy rossz tinilány, aki az első szerelmet érzi, pedig erről még szó sincs, ennek még ki kell alakulnia, de nem vetem el azonnal, mert érzem, hogy ebből lehet valami több, sokkal több.
- Beteg dolgaid vannak Lindy, de szerencse, hogy vannak ilyen kórház mániás dokik. - nevetek fel a szavain, de igaz az nekem is jobban bejön, ha a doki szerkójában van mellettem, még ha lehányva is, mint a melegítőben és látom rajta, hogy totál gyenge és fájdalmai vannak.
Nem tudom mennyire bírja még a hidegben, de elindulunk vele befelé, mire egy mondata megállít és gondolkodva nézek rá. - Ez inkább olyan, hogy te vagy a beteg és egy teljesen független helyen, ahol biztosan ránk fog törni egy mérges vagy kedves nővér, hogy megnézze rendben vagy e, ez egyáltalán nem olyan, mintha nálam lennénk. - jelentem ki határozottan bólogatva, de a hangom kicsit talán bizonytalan a szavakban, mert igaza is lehet ebben, de akkor sem akarok más programot az estére.
Ahogy megragadja a kezem megtorpanok szavaira szembe fordulok felé és amint elmondta amit szeretne megsimogatom az arcát és rámosolygok. - Akkor most el kellene futnom, mert még nem tudunk mindenről beszélni? Lindy időm az rengeteg van, eddig is volt és most sem fogom azt mondani, hogy akkor irány Párizs, hogy megejtsük a knos lánykérést, amire egyikünk sem vágyi most igazán. Lehet kicsit makacsnak tűnök és túlságosan is kitartó tudok lenni, de nem foglak minden nap megkérdezni, hogy mikor jössz át hozzám, mikor tesszük meg a következő lépést. Én inkább a tettek embere vagyok, de azt is csak akkor, amikor más látom a másikon, hogy hajlik felé. - mondhatni unalmasnak is a felfogásom, de nem erőltetek senkire rá semmit, csak ami mindkettőnknek jó, mert ez egy jól működő kapcsoalt alapja, legyen az baráti vagy szerelem vagy alakul, mert máshogy nem is megy.
Ahogy közeledni kezd el hirtelen hevesebben verni a szívem és nem tudom mit szeretne ennyire mondani anyunak, amikor kimondja viszont felkacagok, jóízűen mert valami egészen hasonlót akartam hallani tőle.
- Egész biztos vagyok benne, hogy ehhez neki is lesz egy két szava, de bízom benne, hogy ezzel neki semmi baja nem lesz, kivéve ha megint elfutsz, mert akkor már lehet én is elgondolkodok a saját értékeimről. - nevetek fel, és összekulcsolom a kezeinket és nem engedem, hogy kint álljunk meg folytatni a beszélgetést ismét, mert más csak az hiányzik, hogy mindketten megfázzunk, akkor nem lesz aki ápolja a másikat.
A szobába érve azért kapunk pár rosszalló pillantást, talán nem kellett volna ennyit kint időznünk, de remélem nem szedi fejünket egyik nővér sem.

BEE

Sok mindent elnyomtam az évek során. Főleg a kapcsolatépítésemet. Lekorlátoztam magam a kórházra és a családomra. De elég nagy mellbe vágás volt, hogy a szüleim egyszerűen beadták az unalmast és úgy döntöttek, hogy befejezik a házasságukat. Amit persze töménytelen alkoholba fojtottam. Nem volt jó ötlet, de legalább olyan barátság köttet, amiért nem lehetek elég hálás. Mivel egy világból mégis két dimenzióból származunk, pozitív hatással voltunk egymásra. Talán ezért is ez a fene nagy nyitottság a férfi felé, ami még mindig furcsa érzéseket kelt bennem. Hiszen itt a példa előttem, azt hittem harmonikus házasságban élnek és szeretik egymást, de hideg vízként ömlött rám, hogy apámnak még sem elég az, amit anyám nyújtani tud. Még is, itt áll előttem egy olyan ember, aki képes lenne értem még a csillagokat is lehozni, még se tudom mi lenne a tökéletes. Hogy működhetne, ha az előttem lévő példa egyszerűen dugába dőlt?
- Jöhetsz, de ne feledkezz meg a fenevadamról, aki pillanatok alatt levesz a lábadról – nevetek fel, mert hát Fahéj imádja a cipőket, amit már említettem neki és képes addig rágni, míg nem szakad le róla. Tapasztalat. Anyám cipője is így járt. Még mindig hallgatom tőle.
- Szóval az a fajta férfi vagy, aki egy kicsit megfázik akkor azonnal halálos ágyra kerül? - sóhajtok megadóan és felemelem a kezeimet is védekezően. Mert nem akarom, hogy úgy gondolja attól, hogy nem volt tapasztalatom, még nem tudom, hogy milyen is a férfi nátha. Elég veszélyes, főleg a női felekre.
- Jól van, kapsz teát, levest és elég finom Cannelonit tudok készíteni – vonom meg a vállam. Igazából szeretek a konyhába lenni, ha van rá időm és mivel van egy négylábú porszívóm akit el kell látnom, hát sűrűn ítélem magam rabszolgaságra.
- Ez meghívás a munkahelyedre? Ha már te ilyen sűrűn látogatod az enyémet? - nézek rá kérdőn, mert ugye nem egyszer jelent meg itt, attól még nem éreztem késztetést, hogy elmenjek én is körbe nézni. Főleg, hát, sose szerettem ha kíváncsi szemek vizslatnak, hogy vajon miért ment valaki a főnök irodájába azonnal. Bár itt is meg vannak azok a bizonyos szemek, de látszólag őt egyáltalán nem érdekli. Amit teljes mértékben irigylek tőle. Én is szeretnék ennyire laza lenni.
Érdeklődve hallgatom és fel kell nevessek. - Más ezen megsértődne, ha egy lóhoz hasonlítanák a szépségét. Viszont szerencséd, hogy nagyjából minden állatot imádok. Kiskoromba lovagoltam, de hidd el, hogy az nem olyan mint a biciklizés. De örömmel megismerkedem vele, ha már te ismered az én hercegnőmet – bólintok, hiszen nincs is jobb, mint egy lovardába. Ahol a lovak ott sütkéreznek, fák minden fele. Az olyan békés.  
Viszont a beszélgetésünk hamar irányt vált és nevetnem kell, mert én pedig apuci kislánya vagyok, még annak ellenére is, hogy ekkora szemétséget megtett. Imádom anyut, de azt hiszem igaz az, hogy egy lány első szerelme az apja és hozzá méri a következőt. Bár én nem szeretném, ha bárki is hozzá hasonló legyen. Attól függetlenül bármi történjen őt hívom. Nagyjából.
- Ezzel nincs semmi gond, ez az átka az egykéknek. A költözésemet mindenki megviselte, pedig én még a városba is maradtam. De te, bátor voltál – mosolyodom el, biztosra veszem, hogy minden anya rémálma, ha a gyereke több ezer mérföld választja el és repülőre kell pattanni, ha csak egy ölelésre vágysz. Tudom anyámtól. Nem egyszer jelent meg, hogy csak egy puszi és egy ölelés kell, hogy jobb napja legyen. Ezt az ő anyukája nem tudja megoldani húsz perc kocsikázással.
- Nem kell azonnal maratont futni. Figyelj, szépen lassan emeljük majd a tempót és akkor annyival könnyebb dolgod lesz. Hidd el, hogy a futás nem attól jó, hogy kihajtod magadból a szuszt, hanem ha meg van az egyenletes tempód és kitudsz kapcsolódni – nevetek fel, mert sokan azt hiszik, hogy a futás nem más, mint szét hajtani magad és végig söpörni a parkon vagy az utcán. Attól csak a pulzusod fog az egekbe szökni meg a tüdődet kiköpni, nem pedig az izmaidat vagy a tüdődet erősíteni. De nem is kell mindenkinek tudni róla, így is néha elég nagy a tömeg a megszokott kis helyemen.
- Ha nem jönne be a beteg dolgaim, nem lennél itt – vigyorodom rá, meg amúgy is, ha nem lennék ennyire bele szerelmesedbe a munkámba, akkor csak a bunkó, fásult orvosok lennének, akiktől csak rossz lenne az emberek élménye. Így is vannak akik rettegnek bejönni a kórházba, sok a rossz élmény.
- Nem szoktak rám töri, maximum a gyógyszert hozzák be. Tudják, hogy nem kell berohangálni, ha segítség kell szólok nekik. Mert vetkőzni még nem tudok, az öltözés megy, de lefelé már nehezebb. Na meg mostanában minden is kiesik a kezemből, nem hajolhatok – vonom meg a vállam. Próbálom nem állandóan zaklatni őket és hagyom pihenni, de ha már nagyon fáj vagy bénázom egy sort akkor sajnos szólnom kell nekik. Bár nem várom, hogy azonnal ugorjanak. Még is megteszik, vagy mert én is itt dolgozom, vagy mert a szüleim nagyobb befolyással vannak. Nem tudom.
Viszont vannak dolgok, amiket úgy érzem, hogy tisztáznom kell vele, hiszen fogalmam sincs milyen bárkivel kapcsolatban lenni. Mi sok, mi kevés. Nem a lépésekről beszélek, remélhetőleg az nem mostanában fog előtérbe kerülni. Inkább csak azt, hogy milyen valakinek a barátnője lenni.
- Addig fuss, míg nem tudok és nem érlek utol. Tudod, ez a csók.. - vigyorgok rá enyhén elpirulva és megingatom a fejem. - Nem arról van szó Fabien. Csak rengeteg fiú barátom van akikkel kötetlenül tudok beszélni meg hülyéskedni. De nem tudom, hogy milyen ha van valaki, aki plusz. Nem csak egy haver. Mármint a szüleid is biztos kérdőn néznek, az enyémek pedig szétfognak szedni. Ezt pedig nem akarom – húzom el a számat egy pillanatra. Főleg, hogy senkit nem mutattam be és a szüleim igazi sznob beállítottságúak. Meg van az igény, hogy kivel lehetek együtt. Bár nem hiszem, hogy kifogásuk lenne ellene, de nem ébresztgetném a szunnyadó oroszlánt.
- Nem futok el, már nem – biztosítom róla, hiszen megszűnt minden ilyen kísérletem. A rossz kikerült az életemből. Most már csak fel kell épüljek és koncentrálhatok magamra és rá.
Ahogy beérünk csak intek a nővéreknek, akik bólintanak, hogy egy darabba értem be és Nadia már bólint is, hogy érkezik segíteni. Mögöttünk lép be a szobába.
- Hoztam ágyneműt, megágyaztam a kanapén és ott vannak a gyógyszereket. Hajat is akar mosni dr. Lockers? - kicsit zavarban van, ahogy lesegíti a kabátot és látom, hogy elég furán méregeti a férfit, amitől csak mosolyognom kell és kifújom a levegőt, mert nem kellemes érzés, ahogy az izmok megmoccannak bennem.
- Nem, ma sietnem kell, megígértem, hogy ma filmet nézek az idegennel – rázom meg a fejem, ahogy már a fűző is lekerül, megkönnyebbülten sóhajtok, ahogy előkeresem a fürdéshez a neszesszeremet, de előtte még oda fordulok Fabienhez.
- Figyi, egyél nyugodtan oké? Ne kapkodj. Én gyors leszek, ezzel a sebbel még nem ázhatok órákat. Amúgy Fred üdvözöl, elfelejtettem mondani – lóbálom meg a törölközőmet és végül eltűnünk a nővérrel a fürdőbe, hogy felfrissítsem magam. Bár tényleg pillanatoknak tűnik nehezemre esik a pizsamába kitipegni, Nadia segít el az ágyig, és azonnal adja is a gyógyszereket és a kulacsomat.
- Ha nem múlik, szóljon. Rálesek a sebre és újra kötöm, meg ha kell hozok fájdalomcsillapítót – hadarja, ahogy eltűnik végre újra kettesben maradunk.

     Lindy and Fabien

A munka fontos, hiszen megakapoz mindent, de ha már abból is megvan, amit nagyjából el akart érni az ember, akkor lehet továbblépni ,és már területekbe is belekóstolni, pl a szerelembe. Vagy legyen csak kapcsolatépítés, hogy ne nagy szavakkal dobálózzak az elején. Még belegondolni is fora, pedig voltak barátnőim, rendesek, akikkel ugyan nem tartott sokáig, de a munkám mindig felemésztette az időmet. De ez mindig egyéni döntés, ahogy most is el tudtam jönni egy fontos évkezdési rutinból, úgy máskor is meg tudtam volna tenni, más kérdés, hogy nem tettem, de most itt vagyok, ami nem azt jelenti, hogy csak úgy elugrottam egy idegenhez. Lindy nem idegen számomra, sőt.
- Eddig nem voltam az a fajta fickó, mert még lázasan is képes vagyok dolgozni menni,de ha ilyen ajánlatot kapok, hogy valaki foglalkozik velem akkor lehet hajlandó lennék otthon szenvedni egy kis levesért és egy pár napos filmezésért, persze nem egyedül. - ezt olyan simán mondtam ki, hogy végig sem gondoltam mennyire pajzánul is hathatott volna, de nem úgy hatott, legalábbis számomra em, és szerintem még neki sem, bár ezt majd eldönti ő.
- Vigyázz mit ígérsz a végén majd nem győzöm behajtani és akkor főzheted nekem Cannelonit. - bólogatok neki, hogy ez csak a kezdet, ha erre rákapok, mondjuk nem fogok, mert nem nagyon lenne időm sem nekem, sem neki rá.
- Igazából lehet, miért ne az irodaház nagyon nagy tetszeni fog, nincsen enneyire felrőrlenítő szag, sőt semennyire, de egész világos és az edzőterem is remek na meg az étterem, ott nagyon jó Bolognait tudnak készíteni, tesztetletem. - büszkélkedek, mintha az is az én érdemem lenne, pedig csak egy része az óriási irodaháznak, amiben van egy részünk. De azért örülnék ha eljönne, végülis én is állandóan itt vagyok, bár lehet ez már zaklatás, és nem is várok viszonzást nem azért csinálom, de talán akkor elhinné, hogy nem zaklató vagyok, vagy mégis…
- Más nem tudja milyen, amikor egy állat sokkal jobban tud szeretni és jobb hallgatóság, mint bármely ember. Ez abszolút bók volt, őt sokkal jobban tudom becsülni néha, mint némely embert és ez nem sértés akar lenni az emberiség felé, de egy állat sosem fog becsapni és sokan ezt megteszik. - hiszek abban, hogy a legtöbb ember jó, de az állatok azok, akikben nem csak hinni kell, hanem tudja az ember, hogy bennük nem fog csalódni.
Tudom, hogy egy szülőnek amúgy sem könnyű, ha a gyerek kirepül és igen ha egyke akkor mégrosszabb, a modern világ segített, mert a videochat sok mindent megoldott az elején, után már kicsit elmentünk tőle, mert le kellett, hogy szakadjunk egymástól, vagyis anyáméknak rólam, a munkakapcsolat apámmal mindennapos volt, valahogy beszéltünk, de ez az élet rendje, hogy a gyerek felnő és valamikor, valamilyen módon elhagyja a szüleit de nem örökre, és nem olyan, ami nem pótolható egy egy hosszabb látogatással. Igaza van Lindynek lehet, bátor voltam, de főleg a szüleim, hogy elengedtek ilyen messzire és rámbíztak egy ennyire fontos munkát, eddig nem csalódtak és most sem fognak.
- Ezt majd akkor mond, ha megyek veletek és majd úgy kell magad után rángatnod, majd kérem azt az emberre köthető hámot, szerzek egy kutyát én is és majd húz magával, esetleg egy dán dog. - gondolkodok el, de nekem nem fér bele az életembe egy kutya, nem tudnám megadni neki azt, amire szüksége van. Elég lesz majd Fahéjjal játszanom, ha Lindyvel vagyok és ahogy figyelek és agyalok arra jutok, hogy ez elég gyakori lesz reményeim szerint is és ahogy látom, már ő is egyre jobban hajlik efelé, ami megmosolyogtat.
Elnevetem magam, ahogy arra céloz, hogy ha nem jönne be a kis agya, és annak mániái akkor nem lennék itt. Igaza van tetszik, hogy elkötelezett valami iránt és mindegy mennyire nehéz, milyen szar néha, mert ez a munka nem lehet könnyű, akkor is itt van és szereti, most lehet betegként, de szerintem ha jobban lenne, most is dolgozna és ez becsülni való és én becsülöm benne és igaza van bejn a hozzáállása, túlságosan is.
- Most ezzel fogom a legjobban magam alatt vágni a fát, de tudod, hogy én bármikor segítek a a lefelében. - húzom fel a szemöldököm, lehet még korai beszólás, de nem foglalkozok vele csak pimaszul nevetek rá és remélem érti a célzást, ami máshogy hatna ha tudnám, hogy mehetnénk tovább, de tisztában vagyok vele, hogy az nem most lesz és nem én leszek aki ezt siettetni fogja, de a szavaimmal nagyo szívesen fogom behozni ezt a kis pimaszságot beszélgetésünkbe. - De amúgy viccet félretéve, ha kell valami akkor most bármiben tudok segíteni ha szólsz. - nem csak azért jöttem, hogy megnézzem, megcsókoljam és teljesen oda legyek értem ezek csak jöttek és nem akarnak elmúlni, de nem is akarom, de ez azzal is jár, hogy bármikor szüksége van valamire itt vagyok, ez mondjuk eddig is így volt.
Amikor megkomolyodik a hangulat is igyekszem rámosolyogni és nem belerakni egy felesleges feszültséget, ami lehetne emiatt bennünk de nem lesz én nem fogok rá okot adni.
- Ez az egész pontosan ugyanolyan, mint egy barát akivel lehet hülyéskedni, mindig támaszkodhatsz rá, az a plusz nem most fog rád zuhanni, most érzel valamit, tudom, mert én is és idővel minden átalakul, szépen lassan, időnk van, várni tudok, van ami neked fog előbb menni, van ami nekem. Majd megszokjuk a helyzetet, és úgy megyünk előre, hogy később észre sem vesszük, hogy mennyire messzire jutottunk. - a szüleimmel nem lesz gond, de ez egy teljesen normális aggodalom, de akkor sem ma és főleg nem itt kellene ezen aggódni, mert erre lesz megfelelő idő, amikor tudunk majd aggódni, és körmöt rágni, amikor a családi ház ajtajában leszünk és a szüleinknek mutatjuk be egymást, de előbb őt akarom megismerni és nem akarom a szüleimre uszítani az első is nagyon sok volt. Az meg, hogy én hogy jövök majd ki a szüleivel még kérdés, bár én megtalálom a közös hangot általában mindenkivel, majd igyekszem vele is.
- Remélem is. - mert nem tudom, hogy meddig lenne már lelki erőm futni utána, egy ideig még igen, mert látom, hogy ez valami jó kezdete, de utána, már lehet feladnám, de ezzel sem kell foglalkoznom, mert azt hiszem marad.
Amint beérünk megcsörren a telefonom, ameddig ő a nővérrel beszélget én átveszem a vacsorámat, amit igyekszem nem olyan nagyon illatosra rendelni, és megyek utána a szobába. Kapok pár megvető pillantása  a kőtől, de én igyekszem kedvesen mosolyogni felé.
Még szóhoz sem jutok, mert az állapotához képest elég sebesen tűnik el, így leülök a fotelbe, most nem az ágyra, mert mégsem akarok ott enni és előveszem a hamburgert és tömni kezdem magamba. Fel sem tűnt, hogy ennyire éhes voltam.
Ahogy kijön az ajtón, olyan mint a nagymamám, de csak a járása, amire elmosolyodok, de igyekszem nem nevetni, még így is szép, de a fájdalom ott van minden lépésében. Lerakom magam mellé a kaját és felállok. Amint kiment a nővér közelebb megyek hozzá és mint egy tehetetlen fa állok meg előtte. - Segítsek vagy csak dobjam le magam és majd jössz? - intek az ágy felé nevetve, de nem vagyok jártas, hogy kellene segíteni ilyenkor vagy, hogy tudok e segíteni neki.
- Tényleg nagyon gyors voltál, még meg sem ettem a hamburgert, pedig gyorsan eszek, mert mindig sietek valahova. Remélem már kigondoltad mit akarsz nézni. - amint az ágyhoz érünk figyelek, hogy csak akkor kapjak felé ha kellek, de már biztosan van egy megtanult mozdulat amivel le tud helyezkedni.

BEE

Fel kellett nevetnem, mikor azt mondja, hogy most lehet bevállal pár betegszabit, ha gondoskodom róla. Igazából én sem szeretek tétlenkedni. Bár bevallom egy pohár borral a kanapén romantikus filmet azért bevállalok egyes esténként, hogy rá döbbenjek ilyen már csak a filmekben van sehol máshol.
-Szeretek főzni, csak nem sok időm van rá. Szóval ha még indok is van akkor nem is érintene annyira kötelezően – mosolygok rá, mert azért csak könnyebben megy a dolog, ha azt mondjuk, hogy van akinek főzni kell, mint sem csak magamra, akkor már annyira nyögvenyelősen megy. Pedig olcsóbban jönne ki, még is úgy érzem, hogy nem az igazi. Bár Fahéj tényleg értékeli. Legalább ő.
- A fertőtlenítő csak az én munkahelyem előnye. Amúgy kezdesz hozzászokni. Még a végén hiányozni fog – nevetek fel és felcsillan a szemem a spagetti említésére. Annyira szeretnék most valami extra sajtos tésztát enni, hogy azonnal beharapom az ajkam. Persze tudja, hogy mi az, amivel azonnal levehet a lábamról. - Akkor mindenképp meg kell kóstolni! Majd én megmondom, hogy mennyire jó – nevetek fel, nagyon válogatós vagyok, de erre már persze ő is rájött. Viszont ezt az igényemet már nem fogom tudni elrejteni. Itt már a nevelés is kiütközik. - Utána meg lesz mit ledolgozni az edzőterembe, de akkor vagy tréning ruhában érkezem, vagy viszem magammal – gondolkozom el, hogy melyik lenne inkább testhezállóbb. Bár mi életünkben minden annyira bonyolult.
- Ez így van – bólintok, én sem éreztem addig, hogy mennyire imádni való az állati szeretet, míg nem érkezett meg az életemben Fahéj. Olyan akár egy gyerek, akinek te vagy a mindene és képes összepisilni magát örömében. - Hiányzik Fahéj – sóhajtok egyet, ha már az állatokról van szó, most ölni tudnék azért, hogy megszeretgethessem a kölyköt.
- Szerintem ne akarj kutyával futni, főleg na akkorával – nevetek fel, mert akkor biztos, hogy kiköpi a tüdejét. Az egy monstrum és elrángatja, végig is húzhatja a parkon. Bár vicces lenne, még se szeretném, ha bárkinek baja lenne belőle.
- Megjegyzem. Majd szólok ha nem megy és kéne egy vagy két segítő kéz, hogy megszabaduljak a felesleges ruhától – nevetek fel, mert eddig nem utalt volna arra, hogy mire lenne igénye. Bár most sem úgy hatott, de tudom, hogy egyszer mindennek eljön az ideje és ettől persze azonnal összeszorul a gyomrom, bár próbálom elhessegetni, mert nem úgy tűnik, hogy csak ez motiválja.
Szavaira csak bólintok, mert igyekszem jól csinálni és nem rá görcsölni minden mozzanatra. De azt hiszem, hogy ez nálunk minden fordítva működik és teljesen mindegy, hogy mi történik a másikkal úgy is ott leszünk a másik mellett.
A fürdés és vacsora megérkezés gyorsan megy, Nadia sokat segít és most úgy is érzem, hogy kell a segítség, mert ma sok minden történt, amiben elfáradtam, ahogy oda pattan mellém csak megpaskolom a karját, ahogy belé karolok, hogy eljussunk az ágyig és leülve kifújjam magam.
- Fejezd csak be a vacsorádat, én addig pihenek és utána filmezünk. Berlint kezdtem el, az első tíz percnél tartok, bevállalod velem? - nevetek fel, ahogy a tv felé bökök fejemmel, amiben épp megállítva van a képernyőn a sorozat, amikor megérkezett ott tartottam.
Végül pedig azt hiszem az első éjszakám volt, mikor nem gyötört rémálom, ahogy éreztem őt magam mellett, annyira természetes érzés volt mikor elnyomott az álmosság, ő pedig már jóval előtte szuszogott. Nadia még kétszer bejött megadni az antibiotikumot és csak mosolyogva rázta a fejét, tudta, hogy kamuzok anyu miatt.