Ella       Becca

Őszintén szólva a hátam közepén púpnak volt jó ez az egész, de kénytelen voltam újfent eleget tenni családom kérésének. Kellemetlen tény, hogy az évek múlásával egyre inkább éreztem mindezt egyre nagyobb tehernek, viszont ha egy valamit megtanultam édesapámtól, az nem volt más, minthogy semmi sincs ingyen. Minden egyes önző kérésem teljesítése érdekében le kellett mondanom valami másról, vagy eleget kellett tennem valamely vágyának – azt persze sose vette figyelembe, hogy ugyanez fordítva nem igazán valósult meg. Persze, ha valaha is kérdőre vontam volna ezért, akkor igen egyszerű válasszal állt volna elém: minden döntése csak az én érdekemet szolgálta, elvégre ki tudná a legjobban, hogy mi a legjobb nekem, mint a saját vérem?
Béklyó. Vagy inkább nevezzük póráznak – való igaz, egy igazából igen-igen hosszú pórázról beszélünk, mégis, nem egy dologban akadályozott. Elég csak arra gondolnom, mikor december elején az egyik magazin velem akart interjút készíteni, mint a „New York fiatal feltörekvői” cikksorozat egyik szereplője és sikerült feltenniük egy lényeges kérdést: hogyha nem a humán erőforrás szakirányban helyezkedtem volna el, akkor merre vezetett volna az utam? Először csak néhány nagyobb pislogást engedtem meg a riporter felé, elvégre mondjuk, hogy nem teljesen értettem a kérdés. Elvégre… létezhetne olyan lehetőség, ami nem ezt az utat véste volna nekem kőbe? Felmenőim szerint sorsom egy nagy része eleve el volt rendelve – amikor pedig édesapám majdan leveszi rólam a kezét a bátyám lép majd a helyébe, mint irányító és a szálak mozgatója. Ez tudott.
De mégis… azaz egy kérdés néha napján kísértő rémálomként bukkant fel gondolataimban, az az átkozott „mi lett volna, ha” egyszerűen nem akart nekem nyugtot hagyni. A Jaidennel eltöltött idő pedig még inkább megbolygatott mindent az én kis világomban. Eleinte lehet valóban csak egy egyszerű hóbort volt, a birtoklás vágya, de ahogy mint csöndes megfigyelő egyre inkább megismertem a céljait és vágyait, hogy miképp tud valamiért ennyire küzdeni, az bennem is elindított egy folyamatot. Bár… jelenleg leginkább ez abban teljesedett ki, hogy az apai kérés és gyötrés ellenére minden áron mellette akartam maradni.
Ennek az oltárán áldoztam fel egy újabb napot, amit Jaidennel tölthettem volna, hiszen azért, hogy az ujjamon hordhassam a tőle kapott jegygyűrűt, azért cserébe újra igába kellett hajtanom a fejem. Tudtam, hogy apám nem hisz az eljegyzésünkben, elméjében ez csak egy időleges állapot, miszerint vagy ráunok Jaidenre, vagy mikor ő szembesül valós jellememmel, akkor menekülőre fogja. De… be akartam bizonyítani, hogy téved.
Így kötöttem ki egy újabb átkozott jótékonysági rendezvényen bátyám oldalán mosolyogva, népszerűsítve a… fene se tudja micsodát. Attól nem kellett tartanom, hogy a jelenlévők közül bárkit is érdekelt volna az esemény témája, lehetett volna ez akár a „Nemi beteg gondozók felvirágoztatásától” kezdve a „Pénz gyűjtés a szfinx cicáknak szőrnövesztő készítményekre”-ig. Nem, ez csak egy újabb egyszerű pofavizit volt, ahol a krémek krémje elparolázott egymással, örvendeztek egymásnak és próbáltak egymás tyúkszemére lépni.
Értelemszerűen tehát nem hozhattam magammal Jaident, hiszen nem illett bele ebbe az átkozott, intrikákkal teletűzdelt világba. Egyrészt dühös voltam miatta, de másfelől kicsit szerencsés is volt számomra ez a helyzet, mert így még egy időre távolt tudtam őt tartani, attól a világtól, aminek majd részévé kell válnia amint az oltár elé visz. Nem akartam még felfedni előtte, hogy mennyi megkötéssel jár az, ha valaki beházasodik a Howard családba…
Talán pont emiatt az átkozott merengés miatt feledkeztem meg magamról és vándoroltam a szálló egy olyan részére, ami jobban elkerülte az érdeklődő szemek figyelmét. Tulajdonképpen nagy eséllyel ilyesmi kis pontokra vonultak el azok, akik az ilyen rendezvényeket használták rejtekhelyéül a nagy, dollármilliókat érő üzletek megkötésének, de engem akkor ez épp kicsit se érdekelt. Inkább magamra szerettem volna maradni a második pohár pezsgőm társaságában.
- Nem unod még, Howard? – ahogy az ablakon túlon elterülő New Yorkot bámultam gondolataimban egy ismerős hang zavart meg. Tiffany. A lány, akivel valamilyen okból születésemtől kezdve folyamatosan összemértek. Meglehet azért, mert nagyjából ugyanannyi idősek voltunk, apáink a különböző egészségügyi rendszereket és fejlesztéseket támogatták és… Tiffany imádott versengeni és megmutatni, mennyivel több és kiemelkedőbb ő, mint bárki más.
- Mire is érted ezt pontosan? – fordultam meg lassan egy bájos mosollyal az arcomon, miközben a pezsgőspoharamat az ablakpárkányra raktam. Nagy volt a tér, ahol sikerült egymásba botlanunk, de gyéren megvilágított – elvégre miért foglalkoztak volna az egyik szalonszerű szobával, ha maga a rendezvény nem itt valósult meg? Persze, mi is felkapcsolhattuk volna a villanyokat, de egyikünk se akarta magunkra vonni mások figyelmét. Elvégre… a mi szócsatáink sose végződtek jól.
A baj csupán csak az volt, hogy aznap a pezsgő kicsit már a fejembe szállt – őszintén, nem számoltam hányadikat gurítottam le unalmamban – másfelől pedig eleve akaratom ellenére kellett ott lennem. Már annál a résznél kidagadt egy ér a homlokomon, mikor elkezdett arról papolni, hogy mennyire fárasztó folyton az én ártatlan arcocskámat bámulnia egyes újságok címlapján, miközben valójában egy férges alma vagyok, egy mérhetetlenül romlott valaki, aki csak megjátszani tudja magát. Erre először csak egy ásítással válaszoltam, de ezzel csak még inkább feltüzeltem. Az pedig még egy dolog, hogyha engem sértegetnek, az egy már megszokott séma volt, ami elől ki tudtam táncolni és vissza is tudtam vágni… de azon a ponton, mikor Jaident kezdte el ócsárolni, az már egy teljesen más lapra tartozott. Ahogy egyre növelte a tétet úgy váltam egyre idegesebbé, de mikor már azzal jött, hogy „téged csak hétvégente kúrogat a pénzedért, hogy azt később elszórja a szeretőinek” az már kicsit sok volt. Pontosan tudtam, hogy erről szó sincs – elvégre meglehetősen jó megfigyelés alatt tartottam Jaident – még elegendő indok volt arra, hogy a torkának ugorjak. Először csak pofon vágtam, mire Tiffany nekem akart ugrani, de én ezt elkerülve taszítottam egyet rajta. Ki a fene gondolta volna, hogy majd a hirtelen lendülettől megbotlik, majd sikeresen belecsapja a fejét az asztalba, hogy utána aléltan terüljön el a földön?!
Az egyik pillanatban a düh vakította el a tudatom, de a következőben már a kétségbeesés.
- Tiffany? – nem volt elég fény eleinte, hogy vért, vagy bármit kivegyek a feje körül. - Ez átkozottul nem vicces… – lépkedtem óvatosan közelebb hozzá. Élt bennem a gyanú, hogy esetleg megjátssza magát és a következő pillanatban kirántja alólam a lábam, de semmi ilyen nem történt.
- Tiffany! – hangom már egy jóval kétségbeesettebb tónust ütött meg, ahogy gyorsan leguggoltam mellé, majd kezemmel a pulzusát kerestem, de őszintén… túl zaklatott voltam, hogy megtaláljam. - Te átkozott ribanc, mindig is tudtam, hogy tönkre akarod tenni az életem, de ne merészelj itt megdögleni nekem! – kétségbe estem. Átkozottul. Ha Tiffany képes itt meghalni mellettem, akkor vége mindennek. Tényleg mindennek. Az összes áldozat, amit Jaidenért hoztam teljesen felesleges lesz, mert maximum a börtönkápolnában vehet el – már ha a történtek után egyáltalán hajlandó erre. Azt hittem abban a pillanatban fogok megőrülni.

Ella       Becca

Azt hittem vége mindennek. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy egy ilyen ostoba tettnek köszönhetően hullik ki minden a kezemből. Hát valóban ennyire felesleges volt minden hazug mosoly, minden csöndes meghúzódás, minden álmatlan éjszaka, hogy aztán végül egy buta liba, aki nem tudja mikor kell befogni azt az otromba nagy száját hirtelen elragadjon mindent a halálával?! Bár tény, ehhez már az is elég lesz, ha felkel és nagy felhajtást csinál az egészből. Akkor talán már az is jobb lenne, ha tényleg meghalna…
Talán még az is végigfutott volna a fejemben, hogy tényleg megölöm, mert akkor nem tud már senkinek se köpni, utána pedig megpróbáltam volna Xandert rábírni, hogy segítsen elrejteni a hullát, mikor egy ismerős hang ütötte meg a fülem, én pedig egyik pánikból a másikba este. Hogy lehettem ennyire balszerencsés? Komolyan, minden porcikámban éreztem, hogy aznap otthon kellett volna maradnom és tényleg! Kár, hogy ezek a megérzések nem jelzik előre az indokokat, ha pedig mégis, akkor furán álltam volna édesapám elé azzal, hogy „Apu, nem mehetek, mert ma lehet megölök valakit, ne haragudj.” Remek indok, szerintem teljesen megértette volna.
Épp ezért a lehető legnagyobb döbbenettel meredtem a „semmiből” feltűnő Ella Johnson-Kochra, mintha valami rémet látnék megelevenedni magam előtt. Hirtelen csak az ugrott be, hogy ennél rosszabb nem is történhetett volna velem, elvégre hiába tudtam: Boo a barátai között tartja számon a csajt, ettől még ugyanolyan jó viszonyt ápolt Warrennel, aki viszont ki nem állhatott. Lehet annak gondolata, hogy Boo nagyon szomorú lenne, ha drága unokatesója a börtönben kötne ki az megenyhítené a lelkét…?
Őszintén, valahol dühített, hogy ennyire nyugodtan kezeli az egész helyzetet, mintha ilyenformán szórakozna rajtam és a szituáción, amibe kerültem. Más esetben még lehet nevettem is volna a fricskáin és még Tiffany nevét érintett megjegyzésére is bólintottam volna, így viszont csak átveszem tőle a kezembe nyomott virágkoszorút.
- Nem… nem halhatott meg… – jelentem ki a ravatalos megjegyzésére. A következő pillanatban már láttam, hogy valakit hív. Igazából már készültem lélekben arra is, hogy esetleg a rendőröket, bár az azért tőle is túl nyugodt lett volna, hogy egy „látszólagos gyilkos” mellől ejtsen meg a rendőrökkel egy bájcsevejt. Nem így történt, figyeltem a szavaira, de ettől még végig az előttünk fekvő Tiffanyt méregettem. Egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy miért alakultak így a dolgok…
- De… de… most mi lesz? Ő kezdte, ő volt aki… és… csak elesett, én nem akartam ezt… – éreztem, ahogy a kezeim remegtek, valahol a düh és a kétségbeesettség összességeképpen. Életemben először éreztem úgy magam, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt és akkor bizony némi hiszti és dühroham nem old majd meg semmit. Kilátástalan az egész.

Ella       Becca

Az emberek ezzel a „lepergett a szemem előtt az életem” baromsággal mindig akkor jönnek, mikor valami halálközeli élményben volt részük. Ami szerintem igazából egy totális hülyeség, általában csak azért találnak ki ilyen idiótaságokat, hogy még drámaibbá tegyék saját kis történetüket. Ebből adódóan tehát én sem azt mondom, hogy az egész életem lepergett a szemem előtt, mikor Tiffany összecsuklott testére meredtem, hanem inkább hogy egy apró kis részlete. Mármint… ahogy belegondoltam abba, hogy az a ribanc képes lehet a szerencsétlen esetlenségével hazavágni évek munkáját tönkre tenni… hát az eléggé kiakasztott. Elvégre már az is csoda volt, hogy képes voltam rátalálni egy olyan csodálatos emberre, mint Jaiden, megtartása pedig mérhetetlen sok energia és tervezés végeredménye volt. Létezik olyan ember, aki azt mondaná, hogy önbizalomhiányos hozzáállás a részemről az a gondolat, hogy a valós személyiségemmel képtelen lennék megtartani – de ez újfent egy hatalmas baromság. Pontosan tudtam, hogy a valódi Rebecca Howard, az az önző, hisztérikus személyiség előbb kergetné ki a világból Jaident, minthogy még gyűrűt is húzzon az ujjára. Viszont mindig az lebegett a szemem előtt, hogyha kellően visszafogott vagyok és egy ideig lejjebb adok az igényeimből, akkor majd egy napon képes leszek számára fokozatosan bemutatni a valós személyiségemet, akit már addigra kénytelen elfogadni, hiszen… ki akarná magának haragosként számon tartani a Howard családot? Senki, ugye?
Mondhatnám, hogy Ella ezt a „meghitt” pillanatot zavarta meg, de végül is ahogy haladtak előre az események kezdtem rádöbbenni: nagy eséllyel nem azért telefonál, hogy még inkább meggyorsítsa sötét végzetem beteljesülését, sőt… a „nincs akkora szerencsénk” megjegyzésnél még a tekintetem is elkerekedett egy kicsit, de nem fűztem hozzá megjegyzés. Volt az a szituáció, ahol mélyen egyetértettem volna vele, de abban a pillanatban inkább kívántam Tiffanynak mérhetetlen hosszú életet, semmint a kezem általi gyors halált. Nem győztem magam emlékeztetni, hogy a börtönkoszt közel sem ér fel a Hilton séfjeinek menüajánlataival, továbbá az ágyak nem éppen a memóriahabos matracaikról híresek, sokkal inkább az igen-igen kellemetlen további „lakókról”.
Őszintén, a koszorút érintő dolog kapcsán azt hittem viccel – bár elég morbid lenne, de azért mégis csak hihetőbbnek tűnt abban a helyzetben – de mikor elkezdett Tiffany felé mutogatni, akkor kénytelen voltam rádöbbenni: teljesen komolyan gondolja. És persze, nem voltam az a típus, aki a családján kívül engedte, hogy bárki is utasításokat adjon neki, deeeee… Ellának épp megvolt a joga hozzá. Pont amiatt ráhelyeztem a díszt, ahogy szerette volna, hogy aztán feszülten próbáljam fülelni, hogy halljam mit mondanak a vonal másik végén, bár tény, a sokk még mindig erőteljes hatást gyakorolt rám. Lehet pár év múlva egy pohár bor társaságában még jót is fogok kuncogni az eseten, na de akkor… nos, közel sem voltam nevetgélős kedvemben.
- De a szokásos keddeken általában nem én okozom a problémát… – motyogom szinte már csak magamban, majd rémülten néztem Tiffany felé, mikor nyöszörögni kezdett. Inkább fel is álltam mellőle, elvégre minél távolabb voltam, annál jobb. Ezt követte Ella nagy bejelentése, minek hatására újfent döbbenten néztem rá. Eddig azt hittem legfeljebb majd igazolja majd, hogy semmi szándékoltság nem volt a tettemben, Tiffany a saját lábában esett el, de még hogy úgymond képes legyen hazudni miattam… nos, ez meglepett. Nem mondom azt, hogy nem kedveltem őt, egyszerűen csak… más társaságban mozogtunk? Tény, sokat láttam Warren és Nate közelében, ez pedig elég indok volt számomra, hogy messzire elkerüljem őt. Akkor viszont ez az egész helyzet valami új színben tűntette fel számomra Ellát. Épp ezért először újfent kisebb megrökönyödésemen való túllépésem után lassan bólintottam szavaira.
- Rendben, de… miért segítesz nekem? – elvégre nem igazán voltunk barátok, ha pedig sikerül mindenkivel megetetnünk az Ella által kitalált sztorit, akkor az nem kis segítség a számomra, hanem nagyon nagy. Igazából leginkább az volt itt a kérdés, hogy színtiszta nagylelkűségből tette ezt, nyitva valamiféle új kapcsolat felé, avagy az egész mögött valami számító terv lappang, elvégre az életben semmi sincs ingyen és a segítségnyújtásnak is megkérik az árát bizonyos esetekben, ki így, ki úgy.

Ella       Becca

Nagy ijedtség ide vagy oda, erre a megnyilvánulásra azért egy picit megemelkedett a szemöldököm. Elvégre az ő szájából hallani, hogy „gyermek” kissé erős, tekintve ha a korunkat nézzük, tudtommal egy picivel talán, de én éltem meg többet – nem mintha zavarna, hogyha esetleg a nagy nézőközönség ezt máshogy hinné, amúgy is kijelentettem már, hogy a huszonkettedik születésnapom óta újra és újra azt ünnepeljük, én nem öregszem, mert… azt mondtam, hogy nem. Egyedül Jaidennek nézem el, ha konkrét korra hivatkozik, de idővel őt is tervezem leszoktatni erről.
Másrészt pedig, attól még, hogy nem okozok problémát az nem egyenlő azzal, miszerint a kedd estéimet mondjuk a hímző klubban töltöm egy halom aggszűzzel és Jézus feltámadásáról álmodozunk. Az egy dolog, hogy ártatlan édes léleknek állítom be magam a nagyvilág előtt, az más lapra tartozik, hogy nem vagyok az. Nagyon is nem.
- Nézőpont kérdése – inkább úgy döntöttem, hogy nem kekeckedek, elvégre abban a pillanatban még mindig Ella jóindulatára voltam bízva, ha pedig elfuseráltam volna ezt a lehetőséget, nos… nem lett volna szerencsés. Nem mintha azt terveztem volna, hogy megölöm Tiffanyt, de volt egy olyan érzésem: ha valaki gyanúba keverhetne, az meg is tenné. Elvégre micsoda bulvár hír, a Howardok ártatlan kis leánykája gyilkossági kísérletet hajt végre… más kérdés, hogy marhára nem lenne igaz. Megint más kérdés, hogy sajnos a közelebbi ismerőseim lehet még el is tudnák képzelni ennek valóság alapját, hiszen ha nagyon kiborultam, akkor… kő kövön nem maradt.
A következő válasz viszont újfent meglepett. Minek lehetne nevezni? A jóindulat megnyilvánulásának avagy kezdetleges istenkomplexusnak? Elvégre ez utóbbi a mi házunk táján nem éppen egy váratlan dolog; legtöbbünk mindent megkapott amit akart, amikor akart, az pedig csak még tovább emelte a legyőzhetetlenség érzését, ha úgy hittük: valaki olyan felett is hatalmunk van, aki közülünk való.
Igazából szerettem volna erre még valamit reagálni, de már nem volt sok időnk. Próbáltam a lehető legnyugodtabb ábrázatomat magamra varázsolni, na meg persze némi aggodalmat, elvégre nekem nagyon féltenem kellett Tiffanyt, hiszen senki az égvilágon nem akarná, hogy a lánynak bármi bántódása essen. De mint tudott, ennél nagyobb hazugság nem is létezhetne a föld kerekén, mivel tudomásom szerint nem egy ember emelte volna rám poharát, ha a kisasszony az én kezem által múlt volna ki. Más kérdés, hogy emiatt a ribanc miatt semmiképp se zsebeltem volna be egy életfogytiglani börtönt, annyit nem ért.
Viszont a dolgok vettek egy elég éles fordulatot, mikor Ella és én valamelyik sarokban próbáltunk meghúzódni, mikor is az a céda magához tért, majd megvádol gyilkossági kísérlettel. Igazából már azt is érdekesnek éreztem, hogy alig tért magához és már rögtön ez jön ki a száján… persze, szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy miért gondol ilyet, lehet túlzottan is beütötte a fejét? Meg jézusom, tudtam, hogy nem kedvel, de komolyan ennyi elég, hogy hazavágja az ember életét? Istenkomplexusa van ennek is a javából…
Pont ezért, mindezek után, mikor a tekintetek rám szegeződnek, próbálom felvenni elsőre a legmegdöbbentebb arckifejezést.
- Ezt az én családomban rágalmazásnak nevezik. Ugyan, minek hívtuk volna ki a mentőket, ha ez állt volna szándékomban? – fejtettem ki a témához köthető minden véleményem. Na jó, nem mindent, mert a dögölj meg Tiffany abban a pillanatban sehogy sem hangzott volna jól.

Ella       Becca

Értettem, hogy Ella miért állított le abban a pillanatban, de ha szó nélkül hagyom Tiffany mesterkedését és elengedem a fülem mellett, az se vezetett volna túl sok jóra. Howard vagyok, akinek fontos a megítélése, ha pedig a „no comment” taktikát választanám, azt tudják a legjobban kiforgatni az újságok. Persze, a jelenlévők „csupán csak” mentősök voltak, viszont a mi köreinkben a falnak is füle volt, nem engedhettem meg, hogy még így, az esküvőm előtt… vagy úgy egyáltalán bármikor olyan helyzetbe kerüljek, ahol azzal a váddal illetnek, miszerint gyilkos vagyok! Nem tagadom, nagyon sok mindenkit megöltem már az elmémben… de ugyan, ki nem? Mindenki volt már olyan dühös, hogy bizonyos barátját, családtagját, vagy valamelyik ismerőét a pokol legmélyebb bugyrába kívánja – és ez bizony felér egy gyilkossági vággyal! Más kérdés, hogy én sose tettem meg. Az, hogy Tiffany bitang hosszú sarkakkal megáldott magassarkút hord, mert egy apró kis mitugrász… nos, az nem az én hibám, mint ahogy az se, hogy képtelen megtartani az egyensúlyát bennük. Lehet, hogy drága beszélgetőtársam a kijelentés hallatán csak szomorú arccal keblére ölelte volna a kisasszonyt, hogy miképp verhette be ennyire az okos kis buksiját, hiszen pár perccel ezelőtt még azt beszéltük, mennyire örülnék, hogy a koszorúslányom lenne – de őszintén, minél inkább belefolyunk a hazugságok hálójába, annál nehezebben lapátoljuk ki magunkat a szarból, ha véletlenül, netalántán lebuknánk. Ne adja az ég. Mondhatnánk persze, hogy a pénz és a kapcsolatok mindent megoldanak, de… volt már alkalmam végignézni, hogy akad az az élethelyzet, mikor ez se segít eléggé.
Így Ella szavaira mondhatni inkább csak lassan biccentek és próbálok valamennyire megilletődöttnek és zavartnak látszani, elvégre karakán kijelentés ide vagy oda, azért nem mindennap vádolják meg az ember gyilkossággal, ez alól pedig én aztán végképp nem vagyok kivétel!
Így aztán végezetül kommentár nélkül nézem, ahogy a nagyasszonyt beszállítják a mentőautóba, hogy kivizsgálhassák egy kórházba. Akkor egy pillanatra kifejezetten sajnáltam, hogy nem az egyik, családom által támogatott intézménybe, mert igazán élveztem volna, ahogy burkolt formában próbálhattam volna minél inkább megkeseríteni az életét. Persze, ez egy újabb kivitelezhetetlen álom volt, de már csak rágondolni is olyan jól esett, ennyit nem tagadhatott meg tőlem senki se!
De a valóságba Ella szavai hoztak vissza újra. Igazából zene volt füleimnek, így eléggé kontrollálnom kellett magam, nehogy egy nagy, nem éppen kedves vigyor kúszon fel az ajkaimra, viszont…
- Hogyan? – mert ugye itt leginkább az volt a kérdés. Jelenleg a helyzet állásából adódóan neki lett volna több kártyája, hogy engem utáljon ki mindenhonnan… hacsak persze nem az ő nyakába varrjuk az egészet. Magyarán, hogy ügyetlen és még vádaskodik is. Viszont érdekelt, hogy mit forgat Ella a fejében, mert meglehet, valami ennél is grandiózusabbat.
- Lehet ezt nem itt kellene megbeszélnünk… – tettem azért hozzá, mert mégis csak ez egy „bűnhelyszín” volt, a partit már úgy is hazavágta ez a hisztis liba, így lassacskán a népek nagy része távozásra fogta a dolgot, vagy épp próbált katasztrófa turistát játszani és rájönni, mi is történt pontosan.

Ella       Becca

Őszintén szólva, ha nem abban a szerepben vagyok, amiben ennél a csodás eseménynél, akkor meglehet még élveztem is volna a drámát, elvégre minden szaftos pletyka egy érdekes adalékot ad a mindennapokhoz és ki tudja mikor jöhet még jól a későbbiekben. Jelen esetben viszont az én megítélésem volt a terítéken, ami már jóval kevésbé tette szórakoztatóvá az egészet. Tény, a rólam kialakított „maszk” nem igazán volt összeegyeztethető Tiffany kijelentéseivel, miszerint megpróbáltam az életére törni, de mindig akadnak olyanok, akik vadorzó módjára csapnak le minden hírmorzsára, hogy aztán a lehető legkellemetlenebb helyzetet generálják belőle.
Persze, afelől nem voltak ábrándképeim, hogy Ella ne látott volna át rajtam, tekintve hogy egy tetemes részét lehet látta is a vitánknak Tiffanyval, meg aztán… elég baráti kapcsolatot ápolt Nate-tel, meglehet az a jóéletű megejtett rólam néhány kedves megjegyzést. Bár így jobban belegondolva, lehet csak hitegetem magam, elvégre sose érdekeltem igazán, csak egy kötelességnek akart volna eleget tenni; más kérdés, hogy atyai vágyak ide vagy oda, egy idő után eljutott arra a pontra a kapcsolatunk, miszerint előbb kaparom ki a szemeit, semmint hogy engedjek a felső nyomásnak az eljegyzés kapcsán. Persze, ha valaha is átkozottul boldogtalan és önrontó életet akarnék, még mindig megvan Mr. Wyndham száma, de… ennyire idióta sose leszek.
Viszont akkor épp nem foglalkozhattam ilyen apró-cseprő dolgokkal, elvégre eléggé úgy tűnt, hogy hamarosan kénytelen leszek egy új „műsort” leadni – már csak a saját érdekemben is.
Miközben a szerepembe egyre inkább belehelyezkedve karoltam Ellába – mint aki épp benne látja az igaz lelki támaszt egy ilyen mérhetetlenül sötét pillanatban – végig hallgattam az ötletét, miképp is dönthetnénk meg a helyi kurvák legnagyobbikának átkozott törekvését, miszerint hírnevemet a mélybe taszítsa. Őszintén, mertem remélni, hogy a visszanyal a fagyi effektus nála is befigyel majd, ahogy pedig drága „bűnrészes társam” a végére ért a szavainak, egy hatalmasat szipogtam, mint aki valóban hamarosan valóban könnyekre fakadt.
- Ennél szebbet és egyben gonoszabbat sose hallottam – lehet erős túlzás volt, de abban a helyzetben valóban kifejezetten jó tervben tűnt, nem állt szándékomban ellenkezni vele. Tény, valahol még mindig ott kattogott a fejemben, hogy Bradford és Wyndham egyik legnagyobb barátosnője miért is hajlandó segítő kezet nyújtani nekem ebben a kellemetlen pillanatban, de nem akartam tovább piszkálni ezzel, elvégre még a végén meggondolja magát – meg aztán mindenki tudja, hogy a kíváncsiság ölte meg a macskát.
Így aztán, ahogy közelebb érünk a csodálatos hölgykoszorúhoz, a helyi hárpiákhoz, akiken nem egy ember jövőbeli megítélése múlott, én utat engedtem az arcomról leguruló könnyeknek, főleg mikor a hatalmas megértésről és empátiáról tanúbizonyságot tévő nőszemélyek érdeklődni kezdtek a történtekről. A tervhez hűen hüppögve elmeséltem a „saját” verziómat, miközben továbbra is Ellába kapaszkodtam. Ha úgy alakult, persze engedtem, hogy tegyen hozzá megjegyzést, ezzel is megerősítve az állítást, ami a lehető legrosszabb színben tűntette fel Tiffanyt. Persze, óvatosan kellett fogalmazni, nem jelenthettem ki szó szerint, hogy „Tiffany egy ribanc”, elvégre az túlzott vádaskodás lett volna, egyszerűen csak szépen, fokozatosan kellett felépíteni a történetet, a fülükbe ültetni a bogarat, mivel pedig „Miss Koch” is a pártomat fogta, így eléggé meggyőzőnek hathatott az egész.
A bombát ledobtuk, már csak ki kell várni a hatást.
Miután megannyi bíztató szót, támogatásról biztosító kijelentést és még egy tucat zsebkendőt is kaptam, fokozatosan elkezdett elülni az érdeklődés irányomban. Megosztottam mindazt, amire kíváncsiak voltak, a pletyka elkezdett szárnyra kapni, aztán pedig mire Tiffanyt kiengedik a kórházból már ki tudja, miképp mossa ki magát abból a méretes szarkupacból, amit magának generált.
Majd lassan eljött annak is a pillanata, hogy véget vessek a nagy színjátéknak. Nagyjából a kiéhezett hiénák vérszomjas pletykaéhségét is kielégítettem, így tehát egy rossz szavuk se lehetett, de nem is akartam tovább odázni, mert az már lehet túl mű lett volna. Így is egy jó darabig szórakoztattam őket, igazán kijárt már nekem is egy kis szórakozás, tekintve hogy már a könnycsatornáim is kezdték bemondani az unalmast, az már tuti, hogy az aznap fogyasztott összes pezsgőt kisírtam.
- Igazán köszönöm, hogy meghallgattatok és ennyire törődtök velem – rebegtettem még a szempilláimat búcsúzóul, mikor is utamra bocsátottak, elvégre még nekik maguknak is meg kellett beszélniük a részleteket a hallottakról, meg aztán nekem is volt mit megtárgyalnom Ellával.
Épp ezért, ügyelve, hogy az arcom még kellően meggyötört legyen – elvégre lehet már magamra hagytak a „társalkodónőmmel” és hallótávolságon kívül voltak, de látni még láthattak – fordultam „utolsó mentsváram” felé.
- Jó voltam? – nem vártam nagy dicséretet, meg ilyeneket, de a lényeg úgy is az volt, hogy ők higgyenek a dologban.