Az volt a szerencséje, hogy a keleti 116-os megállója csupán egy blokknyira volt a Wendy’s éttermétől, szóval alig négy perc sétámba telt lecaplatni az aluljáróba, és felpattanni a zöld hatosra. Egyetlen apró homokszeme ennek a gépezetnek csupán azt volt, hogy East Harlem és a kibaszott Lower Manhattan között még föld alatt közlekedve is alsó hangon harminc perc volt a távolság. Ehhez hozzá jött még az a pár perc, amit az indulás és érkezés igénybe vett, meg az az öt, amit várnom kellett a peronon, mert nem szokásom metrózni, szóval az előző szerelvényt természetesen lekéstem. Továbbá el kellett még számolnom úgy négy-hat perccel, amit Siri sms-ének dekódolására pazaroltam, mert az, hogy „a Le Coucouban vagyok, ments ki, siess” okozott némi rövidzárlatot. Nem a ments ki és a siess része, én voltam a B terve minden előre leszervezett és kudarcra ítélt randijára, elfogadtam a tisztes helyem a barátzónában. Viszont a lö kuki feladta a leckét. Nem akartam francia nemiszervnek hangzó kulcsszavakra rákeresni, mert tudtam, hogy soha többé nem tudnám kiszedni az előzmények közül, és így is túl sok tartalom volt, amit nem mertem nyilvánosan megnyitni a telefonomon, nem kellett még egy. Enélkül viszont nem tudtam címet párosítani a helyhez, szóval muszáj voltam őrlődni kicsit, míg végül úgy döntöttem, ér ennyit a barátságunk. Tudtam, hogy meg fogom bánni még ezt a mentálsíkon tett kijelentést, de összességében azért még így is velem volt a nehezebb, szóval nem lett volna jogos sorsára hagyni szegényt. Amúgy sem találtam volna soha senkit, akivel ilyen mocskosul jó összhangba tudnék kerülni egy vérre menő páros Pac-Man csatában. Áldozatot kell hozni a nagyobb jó érdekében. Úgy dobom le magam az első szabad ülésre a metrón, mintha minimum maratont futottam volna, telefonom pókhálós képernyőjén megnyitva pedig az étterem weblapját böngészem. A Yelp nem sok olyan információval szolgál, amire magamból ne jöttem volna még rá: a Kuki egy francia, fine dining, mocskosul drága és a végletekig elit hely. A négy dollárjeles magaskategóriájának fényében én mondjuk biztos valami jobb nevet választottam volna, de ez csupán addig piszkálja a tudatom, míg a képek között rá nem bukkanok egy menüre, hogy menten szívrohamot kapjak ott a mocskos metróülésen. - Négyszáz dollár két fogásért? Mia a fa... – mielőtt még befejezhetném a kelleténél hangosabbra sikerült mondatot, egy kedves középkorú hölgy megköszörüli a torkát, belém fullasztva minden frusztrációmat. - … ha-haaa-hranc. Franc. Bocsánat. De most őszintén, maga fizetne négyszáz dolcsit ezért? Míg én az ismeretlen nő orra alá nyomom a telefonom, hogy szemügyre vehesse az aprócska adagokat a hatalmas fehér tányérokon, addig Ő észrevétlen próbál elhúzódni, hogy még véletlenül se gondolja senki, hogy ismer. Vagy csak fél, hogy a szilánkosra tört Iphone 5 képernyőjével majd halálra szurkálom, ki tudja. Minden esetre választ nem ad, ami azért kicsit meglep, mert az Ő korosztálya köztudottan szeret panaszkodni a magas árak miatt, szóval azt hinné az ember, majd félezer dollárért vesztegetett két csík zöldbab meg valami tányérszélre kent trutyi belőle is kivált valamiféle reakciót. De nem, ehelyett kényelmetlen feszengve végül úgy dönt, hogy a 23. utcánál leszáll, ülőhelyét pedig egy jólöltözött úriember veszi át. Neki meg sem próbálom megmutatni az árlistát, mert a csuklóján egy drága órával és kezében egy túlárazott Starbucks kávéval neki aztán tuti, hogy semmi sem túl drága. Egek, de gyűlölöm Manhattan ezen végét.
A Canal Streetnél végül nekem is végére ér a metrós mókamenet, és a felszín felé baktatva, a lépcsősor közepén jövök rá, hogy menekítő tervem nincs, kételyeim viszont, hogy piros-fekete munkaruhában beengednek egy nívós étterembe, annál inkább. A küszöbről visszafordulni mondjuk már tényleg nem opció, szóval úgy döntök, improvizálok, mert hát mi a legrosszabb, ami történhet? Megkérnek, hogy távozzak? Mindkettőnket kidobnak? Úgyis ez a cél. Előbb nagy levegőt, majd lendületet véve végül belököm az étterem ajtaját, tekintetemmel sietősen keresve Sierra ismerős pofiját. Hatékonysági mutatómat egyedül az asztalosztogató kolléga árnyékolja be, aki egyből utamat állja. Nyugodt hangon érdeklődik afelől, hogy esetleg segíthet-e, mintha eltévedtem volna, de legalább műanyagkanállal lyukat ásva bányásztam volna ki magam valamelyik elmegyógyintézetből. - Igen! Igen, persze. Köszönöm. A barátomat keresem, úgy tudom, itt van ma este. Vészhelyzet van, tudja. Nagyon fontos, hogy beszéljek vele… - elnézve a válla felett, ki is szúrom Siri örökké mosolygós szempárját, és némi kosárlabdás cselezőmozdulattal, jobbra-balra táncolva a foglaláskezelő munkatárs előtt, végül elslisszanok mellette, és az illetékes asztalához rohanok. Alig negyven perc telt el az első üzenete óta, az nem is annyira rossz. – Siri! Sierra! Azonnal jönnöd kell! Az asztal mellett lecövekelve megragadom a csuklóját, hogy sürgetőleg felhúzzam a székéről, mert hát sietünk, ugye. Ő azért, mert vészhelyzet van, én meg azért, mert a Kukis pincérek pillanatok múlva fognak egy emberként rám ugrani és kidobni az étteremből. - Bocsánat, hogy megzavartam a vacsorátokat, kedves… - a fickóra nézek, akinek nem tudom a nevét, de majdnem biztos vagyok benne, hogy valami olyan unalmas lehet, mint Ő maga. Ránézésre tiszta Bob, némi Jeff beütéssel. – Tényleg nem tenném ezt, ha nem lenne nagyon fontos. Carl, a barátunk nincs túl jó bőrben, azonnal meg kell látogatnunk. Nem tudni, mennyi van még neki hátra. Évtizedek. Carlnak valójában még bőven hosszú évtizedek voltak hátra a nyomorúságos életéből, de nem hazudhattam családtagos vészhelyzetet. Esetemben azért, mert a vallásos és babonás anyám laposra vert volna, ha megtudja, hogy a fejére hozom a rontást, Siri esetében pedig nagy volt a kockázat, hogy a fickó családi barát, és rájön, hogy hazudok, ha egy rokon sem haldoklik. Carlt kellett feláldoznom a nemes cél érdekében. Lehet, ezért nem kedvelt. - Tudom, hogy a filmekben is ilyen kamukra hivatkoznak, de ez most komoly! Ezért vagyok itt, munkaruhában, személyesen, és nem csak telefonáltam. A vacsit majd bepótoljátok máskor, de most azonnal indulnunk kell! – vetek még egy futó pillantást az asztalukra, és a több száz dolláros pazarlásra, majd sietős léptekkel hátrálni kezdek a felém igyekvő személyzet hada elől, kifelé az étteremből. Nem is tudom, mit remélek jobban, ahogy gyakorlatilag kizuhanok a Lö Kuki küszöbén, azt, hogy Siri követ és nem csak szívatni akart ezzel az egésszel, vagy azt, hogy volt annyi esze, hogy legalább néhány fokhagymás kenyérrudat elrejtsen a táskájába. Fizetségként, természetesen, mert az szent, hogy nem ingyen csinálok magamból hülyét egy proccos étterem közepén, gyorséttermes egyenruhában, fél Manhattan szeme láttára. Azért nekem is van önbecsülésem. Nem sok, igaz, de van.
Anyáék mindig azt mondták, hogy egy olyan lánynak, mint én, ebben a korban már rendes párkapcsolattal kellene rendelkeznie. Igaz, anyáék azt is mondták, hogy legyek kedves azokkal a srácokkal, akikkel vakrandit szerveztek, mert ilyen-olyan ismerősnek a fia. Mégsem tudtam kedves lenni, amikor már tizedjére hallgattam azt, hogy a srác milyen állatkórházat fog felhúzni a szülei pénzéből. Értem én, dicséretre méltó volt az állatszeretete, és hogy ennyire elkötelezetten akart segíteni szegény jószágokon, de azért azzal hencegni, hogy majd apuci meg anyuci finanszírozza a céget… Cseppet sem vetett rá jó fényt a szememben. Sajnos, nem azon lányok közé tartoztam, akik elaléltak egy vaskos pénztárca láttán, vagy egy olyan kép miatt, ahol a srác kiskutyákat ölelget magához. A kutyusok cukik voltak. A srác már kevésbé. Így aztán nem sokkal azután, hogy a huszonakárhányadik jelölt leadta a rendelést, kimentem a mosdóba, és leadtam a szokásos vészjelzést az egyetlen hímnemű egyednek, akit hosszútávon megtűrtem az életemben. Mert hát ki másnak szóltam volna, ha nem neki? A barátnőim legfeljebb fejbe vertek volna, amiért elhalasztok egy ilyen nagyszerű partit meg az orrom alá dörgölnék, hogy szívesebben lennének a helyemben. Nos, én nem akartam a saját helyemben lenni, épp ezért írtam Luckynak, hogy mentsen ki minél hamarabb, mielőtt még leöntöm Rob méregdrága zakóját a méregdrága pezsgőjével. Amúgy nem is voltam benne biztos, hogy így hívták egyáltalán, nem is érdekelt túlzottan, ugyanis nem szerettem volna az életemben tudni őt. Így hát kisimítottam a ruhám elején lévő ráncot, kínosan sokáig nézegettem magam a tükörben, mintha a sminkemet akarnám rendbe tenni, aztán a kis magas sarkúimban visszatipegtem az asztalunkhoz. Lélekben zokogtam, amikor visszaérve Bob a tizenkilencedik állatmentős történetébe kezdett bele, így nem röstelltem a lopott pillanataimat azzal tölteni, hogy a mobilomon lévő órát bámuljam. Hol a fenébe járt ez a szerencsétlen?! Szükségem lett volna rá, bár nem azért, mert szerencsét hozott volna számomra. Nem, ő inkább amolyan pasitaszító amulettként működött a kis világomban, és minden egyes alkalommal boldogan szöktem meg vele, amikor a szükség úgy kívánta. Tehát mindig. Még a helynek a stílusa sem tudott meghatni, pedig szerettem a régi bútorokat, sőt odáig voltam mindenért, ami legalább több mint tíz éves volt, de minél öregebb volt valami bútor, annál jobban rajongtam érte. Szerettem mindent, ami cseppet sem volt megszokott a mai világban, és imádtam nosztalgiázni általuk. Leírhatatlan megkönnyebbülés uralkodott el rajtam, amikor meghallottam Lucky hangját. Már-már azt is mondhatnám, hogy a korábbi letargikus állapot pillanatok alatt megszűnt a közelében. Nehezemre esett visszafojtani a vigyoromat a ruhája, és Rob-Bob értetlen arca láttán. − Úristen, Lucky! Mi történt? – szólaltam meg megjátszott meglepettséggel, miközben megragadta a csuklómat. Rob-Bobot arra se méltattam, hogy bemutassam a barátomnak. Mert hát… Miért is kellett volna ismerniük egymást? Hogy anyáméknak visszamondhassa, hogy kivel lógtam meg? Még csak az kellett volna nekem. – Mi van Carllal? Szó nélkül hátratoltam a székemet, hogy rendesen kiférjek. Annyira jól begyakorolt mentőexpedíció részese voltam, időnként egész ügyesen játszottam a szerepemet. − Ne haragudj, de… Tényleg mennem kell! Ha Carl ennyire rosszul van, akkor szüksége van a segítségünkre, mert rajtunk kívül senkije nincs. Sajnálom… Majd bepótoljuk, ígérem… − szabadkoztam, és mielőtt a srác bármit is mondhatott volna Lucky után eredtem. Menetközben magamhoz vettem a kabátomat. Odakint felszabadult sóhajt szakadt ki belőlem, és alaposan magamhoz öleltem Luckyt. Nem érdekelt, hogy esetleg a ruhámnak baja lesz, ez volt a legkevesebb, hogy kimentett. − Azért legközelebb ne hozd fel a filmes kamukat, mert elég átlátszóvá tesz mindent. De… Köszönöm – böktem finoman oldalba egy hatalmas vigyorral a képemen. Még azelőtt mentett ki, hogy áttértünk volna a kismacskás képekre, így kifejezetten hálás voltam érte. − Tűnjünk innen, mielőtt észhez tér, és esetleg utánunk eredne magyarázatért! – ragadtam meg a srác csuklóját, és kezdtem cibálni a metró irányába. − Jövök neked eggyel. Nos, mit szeretnél? Vacsoráztál már? – kíváncsiskodtam, hiszen ha a Le Coucouba nem is engedték volna be ilyen öltözékben, attól függetlenül még máshová beülhettünk volna. Engem még a ruháink furcsa kontrasztja sem zavart, sose hatott meg, ha Luckyval kellett mutatkoznom, hiszen kedveltem a társaságát. Meg aztán, ki lenne olyan hős lovag, hogy kimentsen az ehhez hasonló szorult helyzetekből? − Amúúúgy… Ugye a Carlos sztori tényleg csak kamu volt? – pillantottam rá, és belebújtam a kabátomba. Azért tényleg nem akartam az öregnek semmi rosszat, még akkor se, ha előszeretettel használtuk fel kamusztorikhoz a létezését.
Nem voltam hülye, láttam Robert-Bobert arcán, hogy nem kajálja a szöveget, hiába erősködtem én ott neki, hogy márpedig nem járatnám le magam, ha nem lenne igaz, amit állítok. Nyilván nem volt igaz, és erre nyilván rájött Ő is, de nem volt idő arra, hogy megálljak egy pillanatra, kizökkenjek a szerepből, és megkérdezzem, legközelebb – mintha lenne! – mit változtassak a színészi játékomon, hogy elhiggye, amit hazudok. Az arckifejezéséből ítélve amúgy sem olyannak tűnt, mint aki szívesen ad nekem jótanácsokat a jövőbeli sikereim érdekében, bár, ha épp az én négyszáz dolcsis vacsorámat cseszné szét valami ismeretlen kölyök, lehet én is morcos lennék. Mondjuk mentségére legyen szólva, Robster Lobster legalább pénzt jócskán ölt az estébe, ha már kreativitást nem. A helyszín berendezését tekintve még akár sikerrel is járhatott volna, kár, hogy ezt leszámítva valószínűleg abszolút nem vette a fáradtságot, hogy legalább egy kicsit is megismerje a vacsorapartnere igényeit. Bár szerintem soha egyik sem tette meg, szóval nem tudom, mit lepődöm meg ezen még mindig. Siri szerencsére természetes könnyedséggel megy bele a színjátékba, abban a pillanatban úgy tűnik, Őt a legkevésbé sem izgatja, hogy az alakításom hitelessége igencsak közel tendál a nullához. Már csak azért sem, mert az övé viszont kifejezetten ügyes, és szereti, ha Ő a jobb valamiben, meg hát kétségbeesetten szabadulni akar, amit amúgy meg tudok érteni. Bravúros előadásunk végén én már majdnem el is hiszem, hogy Siri tényleg fontolgatja a „majd bepótoljuk” lehetőségét, de nincs időm szóvá tenné, hogy én még egyszer nem mentem meg a lö kukiból, mert már azelőtt a nyakamban van, hogy egyáltalán szóra nyitnám a számat. A dereka köré fonom a karjaimat, és a magasba emelve pörgetem meg kétszer-háromszor, ott helyben, az étterem előtt, mit sem törődve arra, hogy SpongyaBobby-nak ott bent elég csupán az irányunkba fordulni, hogy lássa a jelenetet. Ennek elkerülésére tett javaslatnak Siri hangot is ad nyomban, ahogy újra földet ér a lába, én pedig egyetértőn bólogatva adok igazat neki, mert a barátságunk ezen pontján amúgy már lényegében kiolvassa a fejemből a gondolataimat, mintha ez teljesen normális lenne. - Legközelebb ne legyél ennyire váratlan. – forgatom a szemem, közben hagyom magam húzni a metrólejáró irányába, bár igazából elég lenne csak rám parancsolnia, hogy kövessem, én meg úgyis mennék utána, mint egy engedelmes kiskutya. – Nem tudtam, hogy mára is van betervezve rituális emberkínzás, nem volt időm felkészülni. Csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg egyre gyakrabban van mostanában vakrandid? A lefelé vezető lépcsősorhoz tetejéhez érve finoman kihúzom a csuklóm az ujjai közül, hogy helyette megfogjam rendesen a kezét. Nem igazán kapcsol az agyam, önkéntelen mozdulattal ragadom meg a jobbját, mert hát magassarkúban van, és anyukám szerint abban különösen kegyetlen dolog szintkülönbséget mászni. Tudom, hogy Siri tud közlekedni a cipőiben, és azt is, hogy ha esetleg mégis kibicsaklik a bokája, pont nem az én közreműködésem fogja megmenteni a zuhanástól. De, ha már esik, essünk mind a ketten, mert úgy kevésbé lesz bűntudatom, hogy kinevetem miatta, már csak azért is, mert a lépcsősoron végigzakózás pont egyike azoknak az eseteknek, amik képesek roppantul férfiatlan sikolyt előcsalni belőlem, szóval végül úgyis Ő nevetne jobban, és nem én. - Már kétszer is, de benne vagyok egy harmadik vacsiban, ha éhes vagy. Ez is olyan… - alig fél órája olvastam a weboldalukat, de ha kényszerítettek volna, sem jut eszembe a fine dining szó, így a szabad kezemmel megpróbálok tányérszerű körformát mintázni a levegőben, hogy imitáljam a nagy felületre rakott kicsiny ételeket. Ám, mivel az előadókészségem nem kezdett rohamos fejlődésbe az elmúlt percekbe, az egész mozdulat inkább hasonlít arra, mintha bogarakat hessegetnék magam körül. Szerencse, hogy ez a new yorki metróvonalaknál nem helyzetidegen, szóval csak minden harmadik ember néz rám úgy, mintha rohamom lenne. - … kisadagos étterem, mindenféle fura kajával? Ettél tonhalszemgolyót medvehagymás-fehérborsos mártásban? A szemem sarkából még pont elkapom a grimaszt, amit a menüismertetésem a mellettünk elhaladó nő az arcára varázsol, de nem különösebben szentelek neki figyelmet, mert ígyis-úgyis mi vagyunk a legfurább páros a metróperonon, szóval mit számít már, nem igaz? - Persze, hogy kamu volt. Vagyis, remélem, igazából ezer éve nem beszéltem vele. – majdhogynem szó szerint, mert Carl amúgy nem igazán társalgott velem, ha nem volt muszáj, szóval az egészsége felől érdeklődő csevegéseim is általában süket fülekre találtak. – Beugorjunk megnézni? Vagy nem tudom, mi a terv ezután? Ruhacsere? Taco és Tequila? Világuralom? Eddigi elsődleges cél mellett, miszerint mielőbb a legtávolabb kerülhessünk Robertino és az utolsó vacsora helyszínétől, el is felejtettem aggódni azon, hogy mi a terv a továbbiakban. Arról is egészen megfeledkeztem, milyen helyzetidegennek tűnhet az öltözetünk groteszk kontrasztja ott, a manhattani metróperon szélén álldogálva, de még ezek fényében is csak arra tudtam gondolni, hogyha ez párosítás nem csikar ki egy ingyen felest Lupitánál, akkor semmi, márpedig minden csóringer tudja, hogy a tequila akkor a legfinomabb, ha nem kell érte fizetni.
A lehető leggyorsabban akartam elhagyni a helyszínt, és magam mögött hagyni még egy szerencsétlen balféket, aki hamis reményeket táplált az irányomban. Eléggé gáz lehetett neki, hogy a partnere egy olyan srácot választott társaságul, aki láthatóan épp a munkahelyéről szaladt idáig. De hát istenem, az élet nem mindig tehetett a gazdagok kedvére, és ha én ezt a nyomorult idiótát kedveltem, akkor igenis vele töltöttem időt. Meg aztán, ha összeszedtem volna valami gazdag pasit, szinte biztos lettem volna benne, hogy tiltani akart volna Mendosától. Nekem pedig a barátaim jóval előrébb voltam a prioritási listámon, mint a pasik. Ettől függetlenül igyekeztem bűnbánó fejet vágni, amiért ott kell hagynom őt meg a négyszáz dolcsis vacsorát, ami nem csak a félfogamra nem volt elég, de még gusztustalan is volt. Arról nem is beszélve, hogy azt se engedte, hogy magam válasszam ki a vacsorámat. Nem csoda, hogy szinte fellélegeztem, amikor kiléptünk az ajtón. Nem is tudom mikor éreztem magam utoljára ennyire kellemetlenül egy randin. Az pedig még durvább, hogy a szüleim valahogy mindig képesek felülmúlni az előző választottjukat. − Tegyél le, te idióta! – sikítottam, vagy inkább visítottam, amikor felkapott, és megpörgetett a levegőben. – Még nem múlt el a veszély – tettem hozzá valamivel higgadtabban, mert hát nem ismertem ezt a gyereket. Lehet, hogy két perc múlva meggondolja magát, és utánunk jön. − Én ne legyek váratlan?! Nem az én döntésem volt. De tudod mit? Legközelebb kérj a szüleimtől egy beosztási tervet, hogy tudd mikor kivel és hol randizom – dohogtam, hiszen ebben a szituációban én voltam az ártatlan áldozat, Lucky meg a… Cseppet sem szőke, és fehérlóval egyáltalán nem rendelkező lovagom. Robert pedig… Nevezzük őt házisárkánynak, akitől meg kellett menteni. − Ez egy totál random szervezés volt a szüleim részéről – forgattam meg a szemeimet, miközben még mindig Lucky kezét fogva húztam magam után. Az észrevételére hangosan kifújtam a levegőt. – Ne is mondd! Olyan, mintha az őseim kezdenének egyre kétségbeesettebbek lenni. A minap anyám már unokákat emlegetett. Tiszta dili – morogtam, hiszen tényleg elég aggasztóan rám szálltak. − Komolyan fontolgatom, hogy azt hazudom nekik, hogy leszbikus vagyok, mert akkor legalább leszállnának erről a témáról – gondolkoztam hangosan, bár akkor meg lehet, hogy lányokkal szerveztek volna nekem randikat. Na, az még cikibb lett volna. Luckyra pillantottam, amikor a lépcsőnél elhúzta a kezét, majd összekulcsolta az ujjainkat. Teljesen röhejes látványt nyújthattunk: a munkás ruhájában, én pedig a véleményem szerint túlárazott göncben, amit csak azért vettem fel, mert anyám arra kért. Na, nem mintha zavart volna a látvány. Sőt, ha olyan hangulatban lettem volna, biztosan készítettem volna egy troll szelfit, és feltoltam volna Instára azzal a címmel, hogy: „Köszi ezt a csodás estét, anyu. Igazad volt, tényleg jól áll a ruha.” Csakhogy baromi rossz érzésem volt ezzel az egész szituval kapcsolatban, így szerettem volna minél hamarabb felszívódni. Mint egy tank úgy robogtam le a magas sarkúiban, esélytelen volt megállítani engem. Szerencse, hogy az elmúlt évek és vakrandik során tökélyre fejlesztettem ezt a képességemet. Ha nagyon akartam volna, talán még kis távolságot is képes lettem volna lefutni, hogy aztán nem sokkal később pofára essek. Mázli, hogy nagyon futnom még nem kellett, csupán nőiesen sietősre fogni a lépteimet, lépcsőket mászni, domboldalon felcaplatni, terepgyakorlaton bevetni magam, mert akadt olyan idióta hódolóm, aki cseszett megmondani, hogy hová megyünk, és hát a franc se gondolta volna, hogy túrázni akart velem. Akkor sokkal alkalomhoz illőbben öltöztem volna fel, de hát Doug szerencsétlenségének hála most már a magas sarkúban való túrázást is kipipálhattam a listámon. − Szívesen ennék valami értelmes kaját – jeleztem, hogy igen, borzasztóan jól esne most valami irtóra egészségtelen gyorskaja. – Á, ne is mondd! Nem is nagyon nyúltam ahhoz, amit rendelt nekem. Fogalmam sincs miből gondolta azt, hogy fogyatékos vagyok, és nem tudok magamtól választani. – Mert hát mekkora tahóság a részéről. Az egy dolog, hogy ismered a helyet, és ajánlsz valamit, de az megint más dolog, hogy nem hagyod a másikat szóhoz jutni, és te rendelkezel a sorsa felett. És mi lett volna, ha allergiás lettem volna arra a vacakra, amivel etetni akart?! − Hallod, Mendosa, nagyon remélem, hogy nem csináltad ki Carlt – pillantottam rá, mert aztán belőle is bármit kinéztem. A végén kiderül, hogy valami szupererővel rendelkezett, és ma este Carl miatta esett le a lépcsőn, mert ő trollkodott vele. – Még szükségem van rá az életben – jegyeztem meg, mert hát mindig is szórakoztatott, ahogy Lucky Luke eredménytelenült tepert neki. − Előbb együnk valamit. A ruha jó így, csak adj valamit enni, és valami ütős piát, hogy elfelejtsem ezt a szerencsétlent – vigyorodtam el, mert tényleg nagyon szerettem volna élvezni az estét. De hát Robert nyilván nem ezt akarta. A nevemet kiabálta, amitől egyből kirázott a hideg, és még erősebben szorongattam Lucky kezét, mint korábban. − Jaj neeeee! Hát utánunk jött – segélykérően pillantottam Luckyra, tekintve, hogy a metró még mindig nem volt sehol, és ahogy hátralestem a vállam felett, láttam az ex-randipartnerem közeledő alakját. – Ezek egyre ragaszkodóbbak lesznek – jegyeztem meg mogorván, mert nem elég, hogy az intelligenciahányadosuk fokozatosan csökkent, de annál tapadósabbak voltak. Amit normál esetben talán élveztem volna, azonban nem akartam ezekben a cipőkben macska-egér játékot játszani New Yorkban.
Kezdőlap
