Call me friend but keep me closer (call me back)
And I'll call you when the party's over

Legszívesebben kettesével szedném a lépcsőfokokat, pedig ez ebben a magassarkúban, ezzel a ruhával kivitelezhetetlen mutatvány; szeretném, ha mihamarabb végetérne az út. Walk of shame. Máskor sosem érzem annak, de ma éjszaka épp olyan elkenődöttnek érzem magam, mint a sminkem, amik fekete foltokkal kirajzolják könnyeim vonalát az arcomon. Az elején még letöröltem őket, aztán úgy voltam vele: basszák meg. A könnyek is, az ítélkezés, meg az egész világ.
Lassabban haladok, mint szeretném, a lépcsők mintha megnyúlnának, ahogy felfelé pillantok. Mint a rémálmokban. Az egész testem ég, forrón lüktet, és kénytelen vagyok megállni az egyik fordulóban, hogy a fal hűvösének döntsem a halántékom. Pattogzik róla a festék és válogatott spanyol nyelvű sértések színes nyomai tarkítják, a sarkokban pedig penész feketéllik. Máskor eszembe sem jutna hozzáérni, még a kapaszkodót is fintorogva fogom meg, de most úgy érzem, az egész világ összedől, ha nem kapaszkodom elég erősen.
A néhán fokkal feljebb lévő szinten kinyílik az ajtó miriád zárja, és egy ötvenes, kopasz, fekete pasas lép ki rajta, akinek már őszül a szakálla. Tesz egy megjegyzést, de sípol a fülem, mintha víz alatt lennék, nem hallok semmit; a szemeteszsák bűze viszont, amit lefelé visz, égve kúszik az orromba. Romlott.
Fásultan teszem meg a következő fordulót, hogy bekopogjak az ismerős ajtón. Szédülni kezdek, nekitámaszkodom az ajtónak, így mikor az kinyílik, nem tudom visszanyerni az egyensúlyomat, és Beccára borulok, épp csak el nem lökve őt is. Érzem, hogy megtalálnám az egyensúlyom, ha akarnám, de nem akarom; ismét könnyezni kezdek, ahogy a nagyon is igazi és nagyon is itt lévő felkarjába kapaszkodom.
– Nem jött el – nyögöm ki nagy nehezem, karjaim megtalálják a nyakát és köré fonódnak, ahogy a vállára hajtom a homlokom. Azt hiszem, ő is szempillaspirálos lesz. – Miért nem jött el?
Tudom, hogy nagyon bután és nagyon naivan hangzom, és minden bizonnyal szerencsétlenül is, ahogy a mélyék kisestélyimben, göndörített hajammal és elfolyt szemfestékemmel azt kérdezgetem tőle, miért olyanok a férfiak, amilyenek. Mint egy szalagavatós lány, aki látta, hogy a focicsapat kapitánya nem vele, hanem egy másik lánnyal smárol a tribünök alatt, mikor általában Ő volt az a lány.
Karma.
Megremeg az ajkam, túlzottan részeg és túl elveszett vagyok ahhoz, hogy kontrollálni tudjam. Megtörlöm a szemeim a kezem élében, és hátrébb hajolok, de nem merek a szemébe nézni. Kicsit félek, hogy lenéz; kicsit félek, hogy nem tudok fókuszálni. Így is táncolnak a vonalak.
Tekintetem mégis az arcára csúszik, a minden bizonnyal sajnálkozó félmosolyra a szája sarkában, és végül meggondolás nélkül hajolok előre, hogy megcsókoljam. Szeress.
Ha már ő nem teszi.

* * *

Arra ébredek, hogy nem alszom; ami jóval kellemetlenebb, mint hangzik. Olyan, mintha nem is aludtam volna, éber vagyok, és rettenetesen fáradt. Míg a fejemet tegnap éjszaka mintha puha vattacsomókkal párnázták volna ki, ennek mára nyoma sem maradt, és az utána maradt űr hasogat. Mintha millió darabra készülne esni a koponyám.
Morogva emelem el a fejem a párnától, amin rajta maradt a rúzsom halvány maradéka. Nincs semmi szép a másnapos, fájdalmas ébredésben. Még nekem se jön össze.
A hajamból még nem rúgta ki teljesen a göndörítést, bele-bele akadnak az ujjaim, úgyhogy inkább nem is próbálom meg gubanctalanítani. Legszívesebben az egészet levágnám; most valamiért ingert érzek rá. Úgyhogy remélem, nincs a közelben egy olló sem.
– Az alsó szomszédod lekurvázott. – Ez az első megszólalásom, a szavak kaparják a torkom. Rekedt a hangom, és félig felemelt szemhéjak mögül szemlélem a világot. Felülök az ágyban, és csak részben lepődöm meg azon, hogy nincs rajtam ruha; a kék csoda egy székre terítve pihen, de még érzem a kényelmetlen magassarkú okozta sebeket a bokámon. Tekintetemmel Beccát keresem. – Van egy aszpirined? Vagy kávéd? Lehetőleg whiskyvel főzve.

Call me friend but keep me closer (call me back)
And I'll call you when the party's over

Kutyaharapást szőrivel, ugye így mondják? Hát, ha rajtam múlik, abba nem csak szőr jut, de agyar, karom, és minden más is. A bajt, gondot azzal kell gyógyítani, ami okozta. A gondom az, hogy az a tróger, öltönyös gyökér képes volt elhitetni velem, hogy akár csak egy pillanatra is többet jelentek neki egy csinos játékszernél; még csak mutogatni sem akar másoknak, hiszen nem mutatkozhat velem az ismerősei előtt, nem, én a mocskos kis titka vagyok, és ezért vonzó.
– Hiszen a ringyó biztos ringyóhoz megy, mi? Fajkizárólagosak vagyunk. Mint a... franc tudja. Agámák. – artikulálom különösen szépen, mintha legalábbis Shakespeare-t idéznék. 21st century whore. Olyan könnyedén dobálják ezeket a sértéseket, hiszen csak a nők lotyók, ha a férfiak csinálják ugyanezt, abban nincs semmi kiábrándító, és ha még egyszer valamelyik mer jönni a metaforáról a lakattal meg a kulcscsal, egy egész kulcscsomót dugok fel neki.
A férfiak annyira meg vannak győződve arról, hogy ők szedik fel a nőket, hogy eszükbe sem jut a fordítottja; hogy ha valaki technikáját csodálni kell, az épp a léha, könnyelmű nőcske, aki magához édesgeti a másikat. Élősködés? Talán. De azt sem lehet másnak hívni, mikor az elhízott, kopaszodó, böfögő, büdös disznók elvárják, hogy a feleségük tip-top legyen, különben jön a kiabálás és az erőfitogtatás.
Elhessegetem a gondolatot, próbálom Mr. Kislány Vagy Még gondolatának lenyomatát is elűzni, ez pedig sokkal könnyebben megy, ahogy Becca csókot nyom a vállamra. A férfiakból hiányzik az odaadás; talán akad, akiből nem, de ha Téged csókolnak is, csakis magukért teszik. Mert Ők szeretnék, mert Őket vonzza, mert Ők akarnak birtokolni. Mintha azzal, hogy rád teszik a mancsukat, hirtelen előjogot formálhatnának a fizikai létedre. Ezért jobb a pillanatnyi élvezet, az egy alkalmas dolgok, ahol muszáj isteníteniük, különben elvesztenek, hiszen nem jelentenek neked Ők semmit, nem „szereztek meg”, ahogy szeretik mondogatni. Ha nem élvezed, elsétálsz, és ennyi.
Míg Becca az aszpirinért sétál, én hátracsúzom az ágyon, a párnát, amin addig feküdtem, a hátam mögé döntöm, a támlának, és onnét figyelem. – Gyógyszer és pia. Tankönyvi példa – jegyzem meg, de eszemben sincs ellenkezni. Bőven több szart nyomtam már be a szervezetembe, minthogy ennyi megártson. És talán… Talán néha azt is szeretném, hogy megártson. Gondolkodom rajta, hogy csak az egyik bogyót vegyem el tőle, de végül mindkettő a számban landol, és lemosom a whiskyvel. Az alkohol végigmelengeti a gyomromat, és bár ilyen rövid alatt nem szállhatott a fejembe, főleg az én kiépített toleranciámmal, ám mégis, szinte részeges nevetést hallatok. – Életem, ha ilyeneket mondasz, a végén még azt hiszem, nincs is akkora önbizalmad, mint amennyit szeretek benned – teszem hozzá, duhaj mosollyal. Valószínűleg csak valami placebo hatás, erről Mac meg Watt biztos órákig tudna dumálni, de mintha máris jobb lenne a fejem. – Ez… Nem a szexről szól. Mármint, vele. Ne értsd félre, lenyűgöző vele, csak… Nem az a lényeg. És igazából kurvára fogalmam sincs, mi a kibaszott lényeg – sóhajtom, újabbat kortyolva. Ami nem öl meg, az megerősít. Vagy hasonló.
A whiskyt így le is rakom az ágy mellé, mintha csak vizespalack lenne. – Ezt szinte úgy mondod, mintha mesélnivalód lenne – kuncogok fel, ahogy kicsit lejjebb csúszom a párnán, így a fejem mondjuk elég kényelmetlen szögben áll, de egyébként is hamarosan oldalra fordulok, hogy előbb beleszívjak a cigarettába – egy pillanatra elönt a rosszullét előszele, aztán amilyen gyorsan jött, el is múlik, és a helyét valami nagyszerű és kényelmes veszi át –, aztán mielőtt Becca visszavehetné magához a szálat, mámoros csókot nyomjak előbb az állvonalára, aztán a szájára. – Néha én is totál csitriként viselkedem, ne aggódj. Néha olyan, mintha megszállna valami kibaszott Danielle Bregoli. Tudod, cash me outside, how ’bout dah?. Vicc az egész, és pozőr, és letagadhatatlan – sóhajtom a bőrére. Álom-illata van. Közelebb húzódom, és a vállára hajtom a fejét, mintha legalábbis elaludni készülnék. – Na mi a te tegnapi Bhad Bhabie pillanatod, ha? Előre szólok, ha csak nem lettél rohadtul szerelmes egy manhattani öltönyös patkányba, hogy aztán újra meg újra kitoljon veled, mintha kibaszott barbie baba lennél, akit kedvére vehet ki meg be a Malibu partiházból, akkor az én napom szarabb volt, és tartozol némi… kompenzálással.
Elvigyorodom, az a kezem pedig, amin épp nem fekszem, szórakozott köröket kezd járni Becca hasán, a köldökéhez vezető vonalon. How ’bout dah?

Call me friend but keep me closer (call me back)
And I'll call you when the party's over

– Hé! Senkit sem sértegetünk kávé előtt! – emelem fel védekezően a mutatóujjamat, mintha legalábbis kettőnk közül én lettem volna az, aki a sínpár rosszabbik felén nőtt fel, nem pedig fordítva. Ilyen marhaságot, hogy belezúgtam…! A legrosszabb pedig az, hogy nyilván igaza van, de sokkal egyszerűbb hangosan tagadni. Elvégre, ha már magamban nem tudom, legalább a nyilvános verziója maradjon meg.
Ha már voltam olyan ostoba, hogy nem törődöm a saját szabálykönyvemmel, miszerint nem érdekel a lélek, nem érdekel semmi, csak az adott pillanat… Nem szabad elkezdeni tervezgetni, mert beszívódsz ebbe a kibaszott spirálba. Én mégis megtettem; egek, legszívesebben orron vágnám magamat, már ha nem tetszene igazából az orrom: nyaralni akartam menni vele. Mintha együtt járnánk, vagy valami ilyen hányadék; persze, könnyű azt mondani, hogy csak szerettem volna elmenni egy ötcsillagos hotelbe valami szép, homokos tengerpartos, azúr-vízű helyre, ahol erőskezű fekete pasasok masszíroznak, miközben pina coladat szürcsölsz, mint a filmekben… és ez mind igaz. Élvezni akartam a luxust, a szabadságot, de nem csak úgy, magában; Vele.
– Még mindig jobb, mintha terhes lennék – vonom meg a vállam végül. Sosem értettem azokat a szerencsétleneket, akik azt hiszik, a poronty-potyogtatás életük értelme. Persze, megvan a maga haszna, valaki ott lesz majd, mikor rusnya vagy és ráncos; az más kérdés, hogy én sosem képzeltem el magam rusnyának és ráncosnak, ahogy egy vizeletszagú ágyban forgolódom hajnali négykor, mert nem tudok tovább aludni. Nem azért, mert képtelen lennék ráncosodni; sajnos az anyámon is látom, hogy ilyen szempontból megkérdőjelezhető géneket örököltem. Nem. Én egyszerűen nem hiszem, hogy megérem az öregkort; és nem is siratom. Úgyhogy semmi szükségem utódokra.
Összeráncolom az orrom a kérdésére. Ki fogja zsűrizni? Megbirkózunk érte. – Milyen meglepő! – jegyzem meg somolyogva. Manhattan első számú exportcikke az öltönyös patkány. Ezt követi másodikként a metrópatkány. Bár félig sejtem, hogy a sztorija szinte közel lesz az enyémhez értékében, csendben, hümmögve hallgatom. Azt hiszem, kint esik az eső, legalábbis olyan, mintha kopogna az ablakon. Az a tipikus nyári, amitől semmi sem lesz jobb vagy hűvösebb, ellenben megrekeszti a párát az épületek között, és meg kell küzdenem a hajam göndörségével.
A részletek, amikről Becca beszámol, lassan kipipálnak mindent a Kezdő Manhattani Seggfej Csomag listájáról, sőt, még a választható extrákat is. Gyűlölöm azokat a gazdagokat, akiknek minden az ölébe pottyant, és azt hiszik, ettől máris sokkal jobbak mindenkinél. Mármint, senki ne értse félre, én is gazdag vagyok, de én tényleg jobb vagyok mindenkinél. Mármint, a különbség az, hogy nekem ezt nem kell kimondanom, mert bebizonyítom, és nem fizetek le másokat azért, hogy le legyenek nyűgözve. Ha elszalasztanak, az az ő szegénységi bizonyítványuk.
Szó szerint is.
– Hát, szerintem nem a tequila volt négyszáz dollár – jegyzem meg, bár tudom, hogy nem ez a lényeg. A végére azért szinte bátorítóan teszem a kezem Becca vállára és megszorítom. – Látod? Ezért nem megyünk manhattani bárokba. Mindenki seggfej. Kisfiúk, akik nagynak hiszik magukat, mert apunak volt pénze, és fizette a kondibérletet… Azt hiszik, azzal, hogy minél kegyetlenebbek és határozottabbak látszatra, annál magasabb a péniszük értéke. De nem véletlenül van az a párhuzam a kocsi méretével… – Megvonom a vállamat, és jókedélyűen sóhajtok fel. – Tényleg nevetségesek tudnak lenni, nem? Elhiszik, hogy ez a menő, és ettől majd mindenki ledobja az alsóját… Persze vannak azok a basic bitchek, akik tényleg megteszik, de őket nem vesszük női számba. Ezeknek az osotbáknak fogalma sincs arról, milyen igazából küzdeni valamiért; szánalmas, igazán.
Meglököm a vállammal, ahogy szélesedik a vigyorom. – Bár az is az, hogy bocsánatot kértél. Meghunyászkodni egy ilyen kispöcs előtt? Ugyan már, drága! Tényleg kell neked az az önbizalom-növelés még, hm?
Figyelem a mozdulatait, a bennük rejlő lágyságot. Van, aki azt hiszi, persze főleg a férfiak, hogy ez a „biszexuális” dolog pusztán erotikus jellegű, és nyilván a férfiakat akarjuk lenyűgözni vele. Vagy hogy ez az első lépés afelé, hogy beismerd, igazából a nőkhöz vonzódsz. Nem tudom, mások esetében mi a helyzet; csak azt tudom, hogy nálam nincs összehasonlítás a kettőben. Nővel vagy férfival, nem a név a lényeg, hanem az, hogy teljesen mást nyújt, nem? A férfiakban akkor sincs meg a nőkre jellemző puhaság, ha direkt figyelnek rá; ami nem baj. Őket a darabosság miatt kedveljük. Vagy tűrjük el.
Úgyhogy nem arról van szó, hogy Mr. Öltönyösre vágyom, de csak Becca van itt, úgyhogy vele érem be. Mást keresek, de nem tudom kiűzni a gondolataim közül Őt sem. Miért nem?
Lázasan kattog ezen az agyam, annyira, hogy hiába értékelem nagyon is az ajkai érintését a bőrömön, és szakadnak fel ösztönös sóhajok, egyszerűen… Nem. Beférkőzött az elmémbe az a rohadék, és nem hagy nyugodni, most, hogy megint józan vagyok. Megragadom Becca kezét, hogy felhívjam magamra a figyelmét, és megcsóválom a fejem. – Most nincs hangulatom. Ne haragudj.
És remélem, hogy nem fog. Felajánlanám, hogy elismerem Őt nyertesnek, de ahhoz sincs most kedvem; nem tudom, honnét szakadhatott rám ez a fene nagy szürkeség hirtelenjében. Lehet, hogy még nem szívtam eleget. – Érzed néha úgy… Hogy mindegy, mit csinálsz, egy helyben szaladsz? Erőlködsz, meg minden, de nem jutsz előre. Mintha futópadon lennél, csak még a popód sem lesz feszesebb tőle.
Felülök az ágyban és felhúzom a térdeimet, hogy nekidöntsem a homlokom. Nagyot sóhajtok, mielőtt megint Beccára néznék. – Három éve hagytam ott az anyámékat, de most megint ugyanott vagyok. Nem tudom, hogy azért-e, mert rájöttem, hogy hülyeséget csináltam, és kényelmesebb ott, vagy mert képtelen vagyok egymagam élni. Előre lépek vagy visszafelé? Egyáltalán, minek előre lépni…? Belőlem aztán nem lesz ráncos öregasszony…