Régebben, mikor épp nem egymás idegrendszerét próbáltuk módszeresen leépíteni, a bátyámmal kitalálósat játszottunk az unalmasabb szociális események sűrűjében. Nem azt a klasszikus barkóbás verziót, mert az eldöntendő kérdések kivétel nélkül a hazugság vádjával érkeztek, ami általában kiabálós veszekedésbe fulladt, így arról le lettünk tiltva. Később viszont, mikor már volt annyi öntudatunk, hogy érzékeljük és megértsük a környezetünket, azt kezdtük találgatni, kit milyen irányba sodor majd az élet. Barnaby számára elég volt néhány apró gesztus és egypár elejtett félmondat, hogy ijesztően pontos jellemrajzot adjon vadidegenekről, nekem ellenben kevésbé voltak sikerélményeim ezen a területen. Azt azért nagyon reméltem, hogy Rotchild egyenesen a pokol felé vezeti majd a sors, a karma, vagy önmaga ostobasága, nevezzük, ahogy akarjuk. Minden esetre illedelmesen mosolygok a finoman árnyal szexista viccén, mert jól tudom, semmi értelme nem lenne belekötni. Hiába magyaráznám, a gondosan maga köré válogatott közege vagy nem tudja, vagy nem akarja értelmezni ezt a fogalmat, és épeszű ember nem pazarolja süket fülekre az érveit.
A türelmem tűréshatárának vége végül mégis Rotchild felesége, aki egy kecses mozdulattal int a jelenlévő tömegben forgolódó pincérek egyikének, hogy márka, típus és évjárat pontossággal rendeljen magának vörösbort, ahelyett, ami a poharába van töltve. Az természetesen nem jó. Az akkor sem lenne jó, ha pontosan ugyanaz a márka, típus és évjárat lenne, ami a halványpirosra rúzsozott ajkait elhagyta az imént. Ezt persze sem a személyzet, sem én nem tesszük neki szóvá, csak illedelmesen biccentve távozunk mindketten. Az előbbi az italért siet – mert persze, hogy siet, hisz minél gazdagabb valaki, annál türelmetlenebb – én pedig megragadom az alkalmat, és kimentem magam a céltalan bájcsevej poklából.
A tekintetem Ellát keresi és már meg sem lep, milyen könnyedén szúrom ki a vendégsereg sorai között. Az azért még így huszonnégy év távlatában is lenyűgöz, hogy neki suttognia sem kell, hogy észre vegyék, míg másnak a kiabálás sem elég, nem, mintha ezt valaha is az orrára kötném.
Nem, mintha ettől függetlenül ne tudná.
Ahogy a tekintetem megállapodik rajta, gondolkodás nélkül indulok felé, mert azon túl hivatalosan Ő a partnerem ezen az eseményen, így következmények nélkül rabolhatom el bármilyen társaságból, jelen pillanatban Ő az egyetlen ember is, akitől nem akarok dührohamot vagy agybajt kapni. Sera elől azóta bujkálok, hogy egy fél pillanatra szemkontaktust létesítettünk, ami neki elég is volt ahhoz, hogy kiszúrja, az ingem színe nem illik a világos nyár típusomhoz – jelentsen ez bármit. Nate pedig… Nate. Neki nem igazán kellett semmit tennie vagy mondania ahhoz, hogy bosszantson, elég volt hozzá a puszta létezése.
- Mrs. Montgomery, csodásan fest ma! Remekül áll ez a ruha. – köszöntöm üres bókokkal anyám barátnőjét, ahogy melléjük lépek. – Remélem nem bánja, ha elrabolom Ellát egy pillanatra, szeretném bemutatni valakinek.
Tökéletesen támadhatatlan kifogásom fényében Mrs. Montgomery válasza nem igazán érdekel, Elláét pedig csak szimplán nem várom meg. A karom a dereka köré fonva húzom magamhoz közelebb, ezzel együtt az események sűrűjétől pedig egyre távolabb. Élek a gyanúval, hogy még így is én teszek szívességet, mert anyám barátnője – habár ártatlanul kedves, és maximálisan jószándékú – elég butuska ahhoz, hogy huszonpár év után se értse meg, attól, hogy Elizabeth Johnson-Kochnak mellei vannak, még nem lesz lány. Ebbe a hibába igazából elég sokan beleestek, és ha nem lett volna olyan szórakoztató látni a bukásukat, valószínűleg sajnáltam volna mindenkit, aki Ellával valaha is női témáról próbált csevegni.
- A bárpultnak mutassalak be, vagy a kerthelységnek? – érdeklődöm szórakozottan, miközben könnyedén lavírozva a virágfüzérekkel telirakott díszterem nyüzsgésében, végül teljesen el nem tűnünk Montgomeryék perifériájából.
A Richmond County Country Club idei évfordulója nagyjából olyan jelentéktelen eseménynek ígérkezett, mint a tavalyi, de legalább egy újabb okot biztosított arra, hogy a tagjai összegyűljenek, mert a mi közegünknek úgy tűnt, szenvedélye a csoportosulás. Itt volt mindenki, aki számított, hogy egy egésznapnyi, kínosan átlátszó bájolgás után, hazaérve majd kipletykálhassák a történéseket. Az egyetlen oka, hogy ebbe a mindenkibe idén én is beletartoztam – ráadásul önként – az, hogy Philip Berkley neve is szerepelt a listán, nem sokkal a Bradford alatt. Véletlenül szúrtam ki az anyám számára nyomtatott vendéglistán, míg Ő arról csacsogott, mennyivel jobban mutatna a makassar-ében a nappalimban. Kettő telefonba került kideríteni, hogy az illetékes neve mellett „jelen lesz” a visszajelzés, és innen már nem volt kérdés, hogy nekünk is mennünk kell.
Berkleyt szoros barátság fűzte Fortner képviselőhöz, ahhoz, akit többrendbeli zaklatással vádolták meg még az év elején, viszont ügyvédjeinek hála olyan könnyedén táncolt ki a vádak alól, hogy végül még a sajtó szimpátiáját is megnyerte. A „rágalmazás áldozata” jelző, amit a jogi csapata olyan tökéletesen igazított rá, mint a szabója a ronda, halványsárga ingét, azóta is rajta ragadt, és úgy tűnt, hirtelen már senkit sem izgat úgy igazán, mi történt valójában. Michael Fortner megúszta. Nate betörte a kocsija szélvédőjét ugyan, – állítása szerint véletlenül – ez viszont még így sem bizonyult elég elégtételnek. Az Alkotmány kimondta, hogy ártatlan, míg bűnösnek nem bizonyítják, én viszont nagyon jól tudtam, hogy senki sem ártatlan. Csak épp alátámasztani nem tudtam. Egyelőre. Fortner, a házkutatási parancs érkezte előtt kipucolta a személyes tereit, így az egyetlen, amit vádként fel lehetett hozni ellene, néhány igazán ízléstelen ruhadarab volt, meg egy Domino’s Pizza rendelést igazoló számla. Berkley ellenben, aki a baráti viszont leszámítva semmilyen kapcsolatban nem állt Fortnerrel, jelenleg az egyetlen megmaradt opció volt némi szennyes előásásához. Nem voltam benne biztos, hogy bármit is találunk az irodájában, de ez tűnt a legkézenfekvőbb alkalomnak arra, hogy legalább szétnézhessünk az emeleti privát szektorban. Aki itt volt ma, az egyhelyen csoportosult és nyilvánvalóan nem óhajtott dolgozni, aki viszont nem kívánt részt venni az eseményen, az nem is döntött úgy, hogy pont most fog az irodája irányába kanyarodni. A tömérdek vendég ellenére a most tűnt a legkevésbé kockázatos húzásnak, csak előtte meg kellett bizonyosodnom arról, hogy a díszterem minden egyes szegletében van legalább két ember, aki igazolni tudja, hogy „éppen az előbb láttam”.  
     

Persze van annak előnye is, hogy mások konokul ragaszkodnak lányságom biológiai tényéhez és mit sem törődnek azzal, hogy - szívemben bátor oroszlán skorpió, lelkemben pedig kiforratlan szociopata vagyok - apám nevelt.
Az üzlet és a politika világát uraló férfiak mögött mindig akad egy nő, aki jól járt - utóbbiak persze a férjükkel együtt buknak ha az bukik, lévén még mindig jobb New Jersey és a népharag, mint a New York-i elit hölgyeinek lesajnáló pillantásával kísért néma kiközösítés; Ám ameddig ez be nem következik, addig a tejben-vajban fürösztött, csillogó ékszerekkel felcicomázott asszonyok nagyvonalúan bánnak egymással, utódaik sorsát rendezgetik és egy füst alatt felesleges partikat is, ahol fecseghetnek egymással, csak úgy mint most - cinkos mosollyal, ártalmatlannak tűnő ráutalással..
Ez is egyfajta kirakós. Íme a hír (nem): az egyik, pontosabban azt a pénzügyi mogult elhagyta a felesége - utóbbit hamar szajhának bélyegezték, mert ezek a hölgyek nem csak beszédes pillantással bírnak, nem csupán üvöltő csenddel felfegyverzettek, de olyan sebességgel tördelik mások felett a pálcákat, hogy a fene nagy hangzavarban valahogy elsikkad az ördög ami a részletekben lízingel magának stúdiólakást; Mások magánéletében vájkálni egyértelműen nem szép, a botránytól és az azt okozó személytől tartózkodni ildomos, de a tény attól tény marad - az összeesküvés-elmélet ennél szegényesebb táptalajban is gyökeret ereszt. Ami a hír mögött van: nevezett mogul rákos, esténként már a kaszás olvas neki esti mesét, asszonykája pedig nem örököl majd semmit, különben az eddig példásan viselkedő feleség privátin nem mással vakartatná meg azt ami viszket, de a piac még nem sejti a krachot, hisz a nők fecsegését (el-hagy-ta! skan-dal-lum!) meg sem hallják a férfiak. Elmélet: ha végre visszaadja a lelkét a teremtőjének az a szexista szemétláda, az odavonatkozó részvények lejtmenetet vesznek a grafikonokon, úgyhogy jobb lenne még ma eladni, lehetőség szerint valaki olyannak, aki utána nehézkesen kecmereg majd talpra a pénztárcáját ért csapásból..
Mrs Montgomeryvel beszélgetni olyan nekem, mintha rádiót hallgatnék: persze a friss hírek közül némelyik agyig-szűrve is felesleges szócséplés, de a kerthelyiségre néző panorámaablaknál állva nem igazán bánom; Odakint életnagyságú sakktáblával játszik a következő generáció, nekem pedig átfut az agyamon, hogy huszárral lépnék a G5re és hogy ezeket igazán elverhetné odakint a jégeső - alkalmas időben bólintok, mosolygok vagy a szám elé emelem a kezemet, hogy eltakarjam milyen mélyen is megráz, hogy Mrs Rubens díjnyertes yorkija műtéti heg okán nem kaphat soha többé kék szalagot - másfelől nem tolakodón tolom az arcába a csilliókat érő, nagyanyám által erőltetett gyűrű-karkötő szettet, ami holnap reggel fegyveres kísérettel megy vissza a bankba, de addig is mesés kiegészítője a virágmintás kis ruhának; Ami egyfajta kompromisszum Charlotte Grace Koch részéről, ha az már önmagát infarktus-közelbe is hajlandó hergelni, csak hogy indokolt legyen feketét húznom megint. Mert mint bölcs öreganyámtól megtudtam a fekete nem ildomos, még a végén vámpírnak néznek.
Soron következő a francia levelestésztába csomagolt, borban pácolt, vajjal kenegetett, fürjtojásokkal és a fél botanikuskerttel kibélelt jérce-recept, amit egyszerűen bűn lenne kihagynom - ha ő mondja - úgyhogy a házvezetőnőm vegye majd fel a kapcsolatot Montgomeryék szakácsnőjével, hogy tudjanak receptet csereberélni... Lehunyt szemmel sóhajtom-vallom meg éhemet, amire csilingelő nevetés a válasz, bár ezt a csengettyűt rághatja egy ideje a patina - mindenesetre nem tűnik fel az ártatlanul kedves, és maximálisan jószándékú asszonynak, hogy valójában tikkelni kezdett a jobb szemem. Nem sietek elmondani neki, hogy az immár hatodik éve szerződéses házvezetőnőm inkább csak bejárónő, úgy jár-kel és takarít nálam, hogy soha nem tűnik fel a jelenléte és őszintén szólva nem tudom, hogy miként mozog kulináris pályán. Szinte biztos, hogy merőkanállal embert ölni számára nem ügy, hisz a Koch családnál még a szobalányok esetén is minimum követelmény, hogy CIA múlttal rendelkezzenek.
Mrs Montgomery észrevétlen Mrs Blasiora vált át téma szempontjából, én pedig azon a ponton bukkanok felszínre saját gondolataim közül, amikor megütközni kell azon, hogy a polgármester felesége a saját két kezével gyomlálja a konyhakertecskéjét, mint valami állat, de hát.. A be nem fejezett sejtetés elég ahhoz, hogy tudjam Mrs Montgomery déli gyökerekkel rendelkezik, és ha neki nem is, felmenőinek tuti fehér csuklya volt a jele oviban. Nem kárhoztatom, nagyanyámnál sokkal elegánsabban tolja a rasszizmust.
Akkor merülök vissza gondolataim közé, amikor az elnökre tereli a szót - a bejárónőmön töprengek, lehet poloskákat szokott telepíteni és porolgatni, avagy a szellőzőrendszerben lakik, hogy védelmemre kelhessen bármikor is.
Hülyeség. Noha Charlotte Grace Koch nagyon erőlteti, akkor sem vagyunk a királyi család, hogy testőrségre szoruljon bárki is a famíliából.
Mrs Montgomery megemlíti Bradfordékat is, szigorúan csak Melodyt nevezve meg - "Melodyék" - nekem pedig az ajkaimra fagy a mosolyom, sőt: alapvetően nincs bajom W anyjával, de ma épp mikroválságaim egyikét élem; Gondolom vacsoraidőre már képes leszek definiálni az érzést és helyén kezelni a halkan megsúgott hírt, hogy Barnaby után a középső gyermek jövőjébe is belelógatná a drága manikűrt, hogy egyengessen és boronáljon; Nem az agrárambíciók sem fájnak nekem, szimplán csak az, hogy "Melodyék" radarján kurvára nem vagyok fent.
Ezen a ponton nem bánnám ha Melodyt elütné vadregényes képzelgéseinek kombájnja, abban meg csak reménykedni merek, hogy Warren nem hajlik meg anyja akaratának adottkor - a sövénykerítés mentén cserkelő macska nem engedi, hogy belelovaljam magam csendesen a témába, mert a végén sok lenne ám a gázolásos balesetből; A Büdös Macskát kezdem dúdolni halkan, Mrs Montgomery kérdésére válaszolva európai nászinduló, igen ismerem a remek fiát, blablala, a felmentőseregnek meg annyira örülök, hogy rárivallni sem akarok mégis mi tartott eddig, szimplán hálás vagyok.
- Lepj meg. - Kecsesen engedek a húzásnak, és még csak véletlenül sem firtatom a valódi okokat: úgy vonulnom az oldalán, hogy kapcsolatunk természetét megint csak találgatni tudják nem igényel odafigyelést; Remek kiegészítője vagyok, szép párt alkotunk a szemnek, Melody őrző tekintetét magunkon tudhatjuk - égjél el a pokolban - de előre duzzogni a jövőbeni tervek miatt nem szokásom. Viszont a következő, ilyen jellegű eseménynél rá fogom venni Nathanielt, hogy üsse fel Ginaval a bólét a kedvemért.
- Hova is megyünk? - Nem mintha számítana, a világ végére is követném, kérés-kérdés nélkül..

Abban a pillanatban, ahogy a bal karom Ella köré fonódik, egyből a helyére kerül minden. Tudom, hogy nem történik meg, mégis olyan, mintha a körülöttünk futó beszélgetések nyüzsgése kellemes frekvenciára halkulna, a vendégek pedig valahogy megszűnnének fárasztóan idegesítőek lenni. A felénk sikló, rajtunk időző tekintetek sem bosszantanak annyira, habár anyámé kis híján lyukat éget a kék ingem finomszövésű anyagába, valahol azon a ponton, ahol a kezem rutinos mozdulattal egyensúlyoz Ella dereka és csípője közötti vékony határvonalon. Egy arcizma sem rándul, az ajkairól sem tűnik el az az elegáns mosoly, amit még az érkezésünk előtt a vonásaira igazított a sminktükrében, egyszerűen csak csendesen tudomásul veszi a történéseket, majd visszatereli a figyelmét a Barclay család irányába. Melody nem különösebben kedvelte Ellát, – ami persze nem utóbbi személye ellen irányult, mert anyám igazából senkit sem tudott úgy őszintén kedvelni –, viszont tisztelni tisztelte. Vitatható persze, hogy őt magát vagy csupán a családnevét, de az ügyeletes Bradford nagyhatalmaktól mindkettő bóknak számított, Ellának meg ritkán okozott álmatlan éjszakákat bárki véleménye is, úgyhogy mindegy is.
A „Lepj meg”, hiába könnyed közlés csupán, az ő ajkairól legördülve valahogy mégis utasításként hat, én pedig nyomban szélesebbre is húzom a mosolyom válaszként. Más esetben, egy ennél jóval kedvezőbb helyen és időben, örömmel tennék eleget a parancsának, most viszont, a nagyobb jó érdekében kénytelen vagyok tartani magam a terveinkhez. Milyen kár.
A boltíves ajtó felé tartva leemelek egy friss mentalevéllel díszített poharat a teremben köröző pincérek egyikének tálcájáról, aki nyomban meg is torpan előttünk, és türelmesen kivárja, hogy Ella is válasszon magának egy cseresznyés-meggyes, gyümölcsös bólé-borzalmat, ha akar. Adtak ugyan neki valami tavaszos hangzású fantázianevet, de nem sok dolgot tudtam volna felsorolni, ami kevésbé foglalkoztatott, mint a gyümölcspuncs elnevezése, így nem jegyeztem meg. Meginni sem akartam igazából, de a whiskeyhez még túl korán volt, pláne úgy, hogy épp betörni készültem valaki irodájába. Ella, szokásához hűen, kellően elvonta minden figyelmem, nem kellett még a tömény szesszel nehezített pályája is.
- Megnézzük a sakkjátszmát, izgalmasnak tűnik – hazudom válaszként, mert hát dehogy tűnik annak. Sőt, a sakk még soha nem tűnt ennyire unalmasnak, hiába játszották méteres bábúkkal. Viszont, az udvar kifogástalanul zöldellő gyepére felállított tábla mellől kényelmesen rá lehetett látni a Country Club épületének emeletére, az pedig épp kapóra jött.
A kora tavaszi napsütés – amit egészen biztos, hogy a virágokkal együtt külön rendelni lehet, mert ezeket az eseményeket valahogy soha nem akarja elmosni a bibliai özönvíz – nem vonzott túl sok embert az udvarra, de még így is körözni kell egy kicsit, hogy hallótávolságon kívülre kerüljünk az összes szabad levegőre merészkedő vendégtől. A művelet, noha hét percnél többet nem igényel, azért csak az utunkba sodorja valamelyik hosszú nevű díszrepublikánus feleségét – fogalmam sincs, melyiket –, aki készségesen áradozni kezd egy fél percet arról, hogy Ella mellettem milyen csinos. A szóban forgó személyről szinte tudomást sem véve, nekem szegezi a kérdést, miszerint „ugye milyen remekül áll rajta ez a ruha?” én pedig, mint mindig, egyetértően bólogatok, mert azt sajnos nem közölhetem, hogy nekem személy szerint sokkal jobban tetszik nélküle. Miután az üres bókjaira nem kap viszonzást, finoman sértett mosollyal, további jó szórakozást kívánva el is tűnik az épület irányába, így most először, végre kettesben maradunk Ellával. Leszámítva a sakkozókat, de a Királynővel az oldalamon, a parasztok miatt nem aggódom.
- Fent a homlokzaton, balról a harmadik ablak Berkley irodájáé – kezdek bele színtelen hangon, tekintetemmel közben a fekete futót figyelem, akinek sikerül ugyan leütni a fehér huszárt, de a pillanatnyi diadaltól nem veszi észre, hogy négy lépésből mindjárt mattot kap. – Az emelet ilyenkor valószínűleg teljesen üres, Wyndham meg önként vállalta, hogy őrt áll, amíg átnézem az irodáját, viszont… - most először kortyolok bele a puncsba, és a szám sarka egyből össze is rándul a szokatlanul édes ízkombináció nyomán. Ha épp nem kerülnénk a feltűnést, valószínűleg a pázsitra locsolnám az egészet, így viszont csak leengedem a karom az oldalam mellé, és szorongatom tovább a hülye poharamat. A szemeim a táblán zajló háborúról az udvaron lézengőkre terelem, de egyik jelenlévőn sem időznek sokáig a kék íriszeim. Egyedül talán csak Tiffany-n akadnak meg a kelleténél kicsit tovább, de a már-már illetlenül mélyre dekoltált ruhájának láttán ez azért megbocsátható reakció. Tiffany részéről meg gyanítom ez volt az elérni kívánt cél, szóval végül úgyis mindenki nyer, nem?
- Viszont nem tudom, hogy jussak be – fejezem be végül a gondolatot, miután sikerül kimásznom Tiffany mellei közül, a kékjeimet pedig végül megállapodnak Ellán – szigorúan csak az arcán. – Nate felajánlotta, hogy feltöri a zárat, de nem bízom benne, hogy nem marad nyoma, ha ő csinálja, szóval, ha van javaslatod, ne tartsd magadban.
A zárfeltörés, mint olyan, Wyndham sajátosan ostoba értelmezésében valószínűleg kimerülne pusztán abban, hogy addig rúgja az ajtót, amíg végül el nem törik valami. Szerencsésebb esetben a tömör faanyag, valószínűbb esetben a lába. Mindkettőre volt már példa. Akárhogy is, okosabb döntésnek tűnt Ellára bízni a gondolkodást igénylő részleteket. Ő volt az, aki bármikor képes volt tényleges tervvé simogatni az elképzeléseimet, őszintén reméltem, hogy most is pihen a hajában egy hajtű, amivel még az államkincstár mechanikus tárcsazárjait is képes lenne felpiszkálni. Vagy egyetlen csettintésére majd manifesztálódik a semmiből egy csapat narancspiros overállba öltözött, maszkos bűnöző banda, aki megoldja nekünk a problémát. Bár ha Ő javasolja, abba is vita nélkül belementem volna, hogy mégiscsak Nate rúgja be Berkley irodájának ajtaját és törje szilánkosra vele a bokáját. Megint.
     

Ha az életem múlna rajta sem tudnám megmondani, hogy mióta próbálnak bennünket összehozni a pletykás szájak, vájt fülekben felejtett suttogások, cinkos mosolyok. Egyértelműen később kezdték, mint ahogy mi tiniként egymást választottuk kísérletezésre, és részemről nem csak a felbolyduló hormonháztartás tehető felelőssé - annak inkább Nate köszönhető, bár ő azóta is időről-időre; Ennek jegyében - és figyelembe véve a tényt, miszerint közelebb vagyok a huszonöthöz mint a huszonnégyhez, bár távolabb mint Warren - nem lehet csak a hormonokra fogni azt, ami Wyndham és köztem van.. De visszatérve a pletykára: úgy próbálnak összehozni, hogy közben nem is sejtik, mennyire igazuk van és hogy egyúttal mekkorát tévednek - mert mi úgy vagyunk együtt, hogy egyáltalán nem vagyunk együtt, hisz az együtt levés magában hordozná a szakítás veszélyét és hülye az aki majd' negyed évszázadra való barátságot kockára tenne emiatt, nem? Ő az enyém _s_ én az ő tükre, melyben széppé vadul az arca...
Eszi, nem eszi, nem kap mást alapon nyomjuk le a torkukon a barátságunkat, ami volt már megmosolyogtató, később legyintésre okot adó, utána kétkedést érdemlő jelenség, újabban viszont a felénk sikló, rajunk időző tekintetek mélyén számító fény honol: most már tétje van, most már igenis számít hiszen Bradford eladósorba cseperedett. Kívánatos áru, amivel Melody - égjél el a pokolban te szuka - bizony kufárkodni akar és hát az isten (meg nagyanyám) tudja, hogy mik a szabályai a kiházasítósdi-játéknak. Pedigré, vagyon, kapcsolatok, seggnyalás, szokásos úr-szolga erőviszonyok, politikai nézet és persze annak hagyománya, hogy a leendő asszonyka igenis életképtelen kell legyen a hitvese nélkül. Szexista, ugye?
Mintha egy nő élete akkor lehetne csak teljes, ha évente kipottyant egy utódot amit majd jól felnevel a cseléd, ha aukciókra jár, hogy híres emberek pacáit, szobrait és bútorait megvenni - utóbbi otthon is csupán kiállítási tárgyként funkcionálna, amit ráérő idejében takaríthat a cseléd, amint a gyerek elaludt - illetve ha heti átlag kettő csillogó vacsorapartit ad és soha, úgy értem soha nem beszél a felmerülő gondokról még a kutyával sem...
Iiigen, hallom én is magamat, egyre inkább úgy tűnhet mintha ez a Melody-radarján-kívüliség egyre nagyobb szálkává nőné ki magát a seggemben - de én egy Koch vagyok, ráadásul akkor a legszebb ha haragos: könnyebb a felszín alatt őrjöngeni W idióta anyja miatt, mint kattogni azon ami igazán fontos, mert utóbbi bizonytalanná tesz. Utóbbi igenis megijeszt.
A bólés tálcán felejtem az üres poharamat és eszem ágában sincs másikat elvenni helyette - szokásomhoz híven elhagytam száz dollárt a Linus névre keresztelt pincérnél, hogy ne kelljen gyötrődnöm a pezsgő és az ehhez hasonló gejl koktélok okán: negyed órán belül hoz majd nekem új italt.
Megadóan követem a semmiért a kertbe, mert noha Bradford nem volt akkora rajongója a sakknak mint én, azt még neki is fel kellett tűnjön, hogy az odakint zajló játszma amolyan színpadi díszletként szolgál a játékosok és két főt számláló közönség kvartettjének nász-, illetve párzási táncához. Ha más nem azért, mert anno mi is ezt, ráadásul így csináltuk Dee és Nathaniel asszisztálásával. Ébredő kíváncsisággal várom, hogy vajon mit akar fültanúk nélkül megosztani, készen arra hogy a közlés témájától függően felcsigázódjak vagy mélységes mélyet csalódjak. Türelmemet nem kezdi ki a Mrs pontosabban Madame Coe d'Kuert, a francia csigakonzerv-mágnás B. Agett Coe d'Kuert özvegye jelentette intermezzo, hisz Ködkürt asszonynak szám szerint kettő kiházasítandó leánygyermeke akadt, ebből az egyik még a hónalját is borotválta - az üres bók nem több burkolt puhatolózásnál a viszonyunkat illetően.
A kurva anyádat neked is.
Nem fordulok azonnal az épület felé, szemlátomást a sakkjátszma jobban leköti a figyelmemet - de még így sem kerüli el a figyelmemet, hogy Tiffanynak megint nőt a kosármérete, amit olyannyira büszkén mutogat, hogy a rosszul megválasztott ruha az egész dekoltázst az álla alá tolja fel. Engem egy felborzolt tollú galambra emlékeztet, de...
- Kérd el Tiffanytól a kulcsot. A mellei közt tartja. - Nem nézek a csajra, hisz Tiffanynak lételeme, hogy magára vonhassa a figyelmet és hogy verbális szurkálódásba kezdhessen a korcsoportjába tartozó nőkkel; Nekem nem szokásom szellemi csatát vívni esélytelenekkel, illetve a létezését sem vagyok hajlandó nyugtázni - így most az épületre emelem a tekintetemet W szép kék tündeszeme helyett, hisz ő most nem érdemli meg, hogy ránézzek ezek után; Amúgy is a farkánál van most az irányítás, mit is érnék vele?
Fennakadást kellene okozzon a betörési szándék: értetlenség, felháborodás, tengersok kérdés - ám Warren Bradford olyan helyen létezik számomra (még ha ő maga nem is tud róla), ahol nincsenek feltételei az elköteleződésnek akkor sem, ha éppen nem érdemli meg. Megoldásra váró problémája nekem úgy feladat, ahogy ő az én parancsaimat kívánságként hallja meg.
- Mennyi pénz van nálad? - Tekintetem a sakktáblára siklik olyannyira, hogy közelebb is lépek ami által Warrennek teljességgel hátat fordítok, mire Tiffany végre hozzánk csoszog. Affektálva beszél, nem kétlem megérinti W karját, mellkasát közben, nekem pedig égnek merednek a tarkómon lévő pihék, de nem veszem fel az odadobott kesztyűt: bosszantja, hiszen hiábavalóan dicséri a kiegészítőimet, a szépségemet, nem nézek rá csak amikor már harmadjára ismétli a nevemet - mintha csak megidézne. Hah, ki gondolta volna hogy van közös vonásom Beetlejuice és Bloody Mary páratlan párosával?
Ránézek. Rá, de Warrenre nem - ostoba arca felragyog egy pillanatra, hogy letörölje azt szájáról a fejtől-lábig tartó lassú, mustráló tekintet. Elidőzök az állcsúcs alá tolt dekoltázsnál, a hosszúságában megfelelő, de csípőig sliccelt szoknyarészen, a kert zöldellő gyepébe süllyedő tűsarkakon - utóbbin a leghosszabban - hogy utána affektálva szóljak hozzá, személyiségemtől teljesen idegen édelgéssel.
- Hozzám beszélsz, vagy a szél rázza a pofádat? - Hessegető intéssel bocsátom el köreinkből, aminek nem akar rögtön engedelmeskedni - fröcsög valamit, amire nem kap választ, azzal pedig nem tud mit kezdeni, hogy pislogás nélkül nézek rá. Távozik, hogy végre megoszthassam a gondolataimat a hátrahagyott rajongóval.
- A baleset- és tűzvédelmi szabályzat megköveteli, hogy a karbantartóknál legyen legalább egy mesterkulcs, ami az épület összes ajtaját nyitja. Kérd kölcsön némi anyagi juttatás fejében, és akkor már legyen gondod a biztonsági kamerák holtterének megérdeklődésére is. - Reményeim szerint nem csak a fekete kártyát hordja magánál, mint Wyndham. És ha már az ördögöt említjük.. - Köszönöm, Linus. Meg tudná mondani esetleg, hogy Mr Wyndham hány pohárral ivott már meg úgy nagyjából? - Hiszek a személyzet mindent látó szemében, és tisztelem is a hatalmukat. A válasz nem fog okfejtést eredményezni, mert nem kell neki - Nate kiválóan alkalmas őrnek, meg ajtót berugdosni is: csak annyi kell hozzá, hogy magánál legyen. Szusszanással kortyolok a frissen kapott italból, míg a kellemes napsütésben egy ló felnyerít. Nem is olyan távol.
Jah, csak Tiffanyt hallom nevetni.

Ella és Tiffany, - előbbi szigorúan a lista élén –, olyan éles kontrasztot alkotva álltak a Country Club kertjének két végében, hogy már félő volt, a hidegháború perceken belül tettlegességig fajul. Amit természetesen nemhogy  Ella Koch fog kezdeményezni, de minden bizonnyal még jóval azelőtt félkézzel meg is nyer, hogy Tiffany, a drága, de a maga módján butácskán egyszerű Tiffany egyáltalán észrevenné, hogy csatában áll.
- Nem hiszem, hogy ott tartaná, arra már többször kerestem – öntök egy pohár olajat a nyílt lángra, mert bár tudom, hogy Ellát hergelni most legalább annyira veszélyes, mint nyíltan hadat üzenni Észak Koreának, de ettől még számomra nem lesz kevésbé szórakoztató. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hagyott tüskét bennem a szerkesztőségi vacsoránk, és hát, ha azt hiszi, hogy megtorlás nélkül hagyom, akkor talán mégsem ismer annyira, mint gondoltam. Szomorú fordulata lenne ez ennek a szép napnak.
- Semennyi? – vonom fel értetlenül a szemöldököm, úgy nézve rá, mint aki épp az imént verte be a fejét a fehérre mázolt virágos boltív szárába. Úgy ötször-hatszor egymás után. – Mikor láttál utoljára készpénzt nálam?
Nem, mintha nem lett volna rá precedens, de mielőtt még elmerülhetnénk ebben a teljességgel érdektelen kérdésben, Ella úgy fordít nekem hátat, mintha egyébként őt sértené, hogy nem tartok egy nyakkendőtűvel összetűzött köteg százdollárost a zsebemben. De persze Tiffany éppen ezt a pillanatot választja a felbukkanásra, úgyhogy gyanítom, nem véletlen lett Koch számára sem olyan borzasztóan izgalmas az az ostoba sakkjátszma.
Tiffy az érkezését követően kapásból gyanútlan fecsegésbe kezd, a mosolya viszont Ella első hozzá intézett mondata után úgy olvad le az arcáról, mint a sminkje a tavaszi napsütésben. A megjátszott jókedvét átveszi valami sokkal hűvösebb kifejezés, és nyomban nyitja is a pirosra rúzsozott ajkait, hogy visszaszóljon valamit, én viszont még azelőtt elveszem tőle a lehetőséget, hogy egyáltalán belekezdhetne a felesleges cicaharcba.
- Ne vedd magadra, Tiff, Ella kicsit ingerült ma – nem fáradok azzal, hogy biztosítsam afelől, mennyire sajnálom, vagy, hogy Ella valójában nem sértésnek szánta a szavakat. Egyik se lenne igaz. Helyette inkább fél karomat óvatosan Tiffany köré fonom, az arcom meg azzal a bájosan steril semmitmondással hozzáérintem az övéhez, megelőlegezve neki egy üdvözlő és egy búcsúpuszit is egyben. – Magunkra hagynál minket egy kicsit? Ha itt végeztem, majd mindenképpen megkereslek.
Olyan nyomatékot adok annak az egyetlen kis szónak, hogy még a folyton kiabáló szélsőjobbos liberálisokank is világos lenne, hazudok, pedig ők aztán tényleg csak a saját hangjukat hajlandók meghallani. Tiffany szerencsére ennél a szintnél majd minden téren jóval lejjebb van, így csak visszaerőltet egy bárgyú mosolyt az arcára, és minden további felénk intézett szó nélkül távozik.
Ella felé fordulva, én valahol a mozdulat felénél elhagyom a saját mosolyom, de mielőtt még szóvá tehetném neki a kegyetlenkedése szükségtelenségét, ő visszatereli a figyelmét a feladatra. Arra a feladatra, amit egyébként én sóztam rá, ennek fényében meg úgy kívánja az illem, hogy visszanyelem minden kikívánkozó véleményem.
- Kétlem, hogy bárhol is le tudnám húzni rajtuk a kártyámat, arról nem is beszélve, hogy túl gyanús lenne. Ez nem csak kis szabálysértés, Ella, ez egy betörés, a személyzetnek nem lehet bizonyítéka ellenünk… - Linus szinte kulcsszóra úgy tűnik fel mellettünk, mintha csak és kizárólag Ella kedvéért dolgozna ma. Nem lepődnék meg, ha tényleg így lenne. Én óvatosan lehalkítom a hangom, míg ő kihúzott háttal, vigyázba vágva magát készen áll teljesíteni Ella összes kívánságát.
- Háromnál semmiképp sem többet, a negyediket, ha jól láttam, Miss Graham elvette ki a kezéből az imént – biccent egyet engedelmesen, majd rólam tudomást sem véve egyenesen Ella felé intézi a kérdést. – Hozhatok még önnek valamit esetleg?
Linus, mint élő példája annak, mire nem képes egy jó helyre csúsztatott bankjegy, Ella minden óhajának birtokában távozik, én közben komolyan elgondolkozom azon, talán a lefizetés mégsem annyira rossz ötlet.
- El tudom kérni a mesterkulcsot azt hazudva, hogy a Bradford irodájához kell, de nem kérdezhetek rá csak úgy, merre vannak a biztonsági kamerák. Ez most egyszerűen túl nagy kockázatnak tűnik, ennél azért valami okosabb terv kellene.
A vége sokkal vádlóbban hat, mint amilyennek szánom, de úgy tűnt, ma már nem pazaroljuk egymás idejét holmi kedvességre és megértésre, úgyhogy mára nem aggódom többet a megítélésemen.

Égre emelném a tekintetem a válasz hallatán, de ugyebár én vagyok Ella Koch - aki valamire való akár őszinte, akár érzelmi vagy a kettőt együtt reakciót óhajt tőlem látni, annak sokkal, úgy értem sokkal korábban kell felkelnie. Szóval ahelyett, hogy  a sakktábla szélére állított figurával megsimogatnám W arcát, vonásaim ellágyulnak:  mindhiába jelenti a világom közepét ez a majom, nagyon is tudatában vagyok a köröttünk lévő figyelő szemekkel - pedig ha valakit, hát engem nem ültetnének le gyilkossági kísérletért - illetve a ténnyel, hogy a közönség másodlagos, elsőként mindig Warrennek játszom; Olyan nehogymár-a-befőtt-tegye-el-a-nagymamát típusú nonszensz lenne, ha pont ő látna az álarc mögé - miközben azt hiszem ő az egyetlen, akinek kérnie sem kellene.
- A műtéti úton elbaszott mellbimbói meg így meredtek feléd. - Bandzsítok W-re és finoman megpaskolom a vállát - nem a vállcsúcsát lányos barátin, nem a nyak és a váll találkozásánál férfias bizalmasan: a két pont között érinti a tenyerem, tap tap tap, mint ahogy a különleges igényű gyerekeket, vagy az idomítás alatt álló kutyákat szokás dicsérni. A helyedben _erre_ nem vágnék fel - mondja a mozdulat, mert a valósággal (miszerint elevenembe mart akkor is, ha Tiffany számomra nem ellenfél) fegyvert adnék értő kézbe.
Gecizős most a lapjárás, értem - hatás és ellenhatás, pedig szépen játszottam a szerkesztőségben: ha nem lenne kisebb gondom is nagyobb ennél, intéznék néhány bulvárfotót a se-hús-se-hal Clyde Easton szájával az enyémen, miközben megszentségteleníteném valamelyik közös helyünket, de...
Szemforgatás, szemlehunyás, hosszan kisóhajtott levegő.
- Jóapád nem mondta el, hogy mire való a készpénz? - Persze hogy nem, William Bradford ugyebár makulátlan férfiú, politikai ambíciói nem is engednének mást: ehhez képest nekem egy kezemen van annyi drágaság, amivel megvehetnék egy olyan harmadik világbeli országot magamnak, teljes lakossággal együtt, amely nem kötött kiadatási egyezményt Amerikával, ha valamiért rosszra fordulnának a dolgok - ezzel együtt nem  gyémántgyűrűvel vagy AmExel jattolok példának okáért Linus kitüntetett odafigyeléséért, hanem ennek a kiváló nemzetnek a bankjegyeivel. Nem tudják letiltani, nem lehet lenyomozni...  
Émelyít az édelgés. Felfogom, hallom, értem hogy W rutinos gyorsasággal koptatja le éppen a plasztikai sebészet csodáját, mégsem elég gyors, mégsem elég hideg - és nem  elég távolságtartó: mialatt ő ellenkezik velem, addig van időm beható alapossággal tanulmányozni mindazt, ami a Tiffanyra kent vakolatból a bőrére tapadt. Szerencsére nem az én tónusaimmal mázol a művésznő, különben vércseként repülnék rá Warren Bradford becses fejére, hogy levakarjam róla az alapozófoltot - mert az elit hölgyei ugyebár ha csendben is, de ítélkeznek.
Leperegne egyébként a véleményük, ahogy lepereg mindenkié aki nem áll hozzám elég közel ahhoz, hogy meg tudjon bántani - és soha, soha nem fogja megtudni a világ, hogy ki az a négy ember aki képes erre - de a gondolat, hogy Tiffany miatt tartsanak engem ízlésficamosnak... Ha magamnak sminkelek, akkor a B. Brown féle minimalizmus a jellemző, a rongyrázós helyekért házhoz jön a sminkes - szóval soha, semmilyen körülmények közt nem festek úgy, mint akinek belenyomták a fejét az olvadó jégkrémtortába.
Ennek fényében tehát nem állok le W arcát törölgetni százdollárosokkal, kellett neki azt a ribancot nyalogatnia, maradjon csak narancssárga! Kicsinyes tőlem, tudom, de mit tegyek - Melody remélem szélütést kap, ha meglátja és akkor pápá Louboutin cipellők, helló mamusz!
Linus érkezése mindaddig fel sem tűnik, ameddig beszélgetőpartnerem lejjebb nem tekeri a hangerőt - ahogy ő a kegyetlenkedést, én a paranoiát tartom szükségtelennek: főleg mert a személyzet jelen tagja ugyanazon istenséghez imádkozik, mint a Kochok.
A pénzhez.
- Pompás. - Egyedül az okoz meglepetést, hogy Sera hajlandóságot mutatott megakadályozni Wyndhamet az ivásban - mondjuk ahhoz, hogy tényleg megakadályozza benne, minimum rá kellene feküdnie. - Csak amit már megbeszéltünk, köszönöm Linus. - Üres, udvarias mosoly mely kitart a személyzet távozását követően is, egészen Warren... nevezzük továbbra is ellenkezésnek.
- Oh. - Igen, ha igazán lány lennék, ezen a ponton akár meg is sértődhetnék, hogy duzzogva követeljem az ő megoldását, ami nem kizárt működne is, hisz maga a téma az ördög ügyvédjének való; nem az én megoldásom kell neki, csupán az enyém mentén, egy másik látószögön keresné meg a sajátját.
Kár, hogy nem vagyok ma türelmemnél.
- Oké Bradford, nem kell túlmagyaráznod - kezemmel, ujjaimmal egész alakját csippentem össze a levegőben, pedig csak a szájának kellene utánoznia - felismerem ha látom a cidrizést. - Pedig nem gyáva, csak bántani akarom. Frissen kapott poharam tartalmát a fűre öntöm.
- Linus! - Füttyentem vissza a személyzetet, és ameddig letudja a nem túl nagy távolságot, matatok egy keveset a levéltáskámban - színét a virágos ruha alapja adja olyannyira, hogy mindeddig egybeolvadt azzal: direkt nekem készült. Megfelelt volna a húzott derékrésznél elrejtett patent, de amekkora mágus a varrónő a tépőzár is játszott volna nálam, ami nemű ötlet úgy kiakasztotta a nagyanyámat, hogy köpni-nyelni nem tudtam. "Tépőzár! Mi vagy te, űrhajós?" Kiegyeztünk a mágnesben, mert inkább járjak mágnesezhető fémekkel az oldalamon - karóra, kanál, kulcsok - mint az olcsójános tépőzárral. Linus jön, tekintete kérdő, szája pedig néma - jó fiú.
- Be kell jutnom Mr Berkley irodájába.
- Az ne..
- Nehogy azt mondja nekem, hogy nem lehetséges, Linus! Az asztalfiókjában őrzi a fehérneműmet az a disznó, vissza akarom kapni! Mondjon egy számot! - Gyengéden, halkan szólok hozzá, de egyértelműen utasítom.
- Bo..bocsánat, én.. - kézmozdulattal sürgetem meg a dadogást - ..Ezer.
- Rendben. Oldja meg, és megduplázom. Se kamerák, se tanúk. Könnyű pénz, hm? -
- Az. - A kezébe nyomom az üres poharamat, ő meg égő arccal, sebesen távozik. A távolból nyilván megítélnek, amiért úgy bánok a személyzettel mint a szarral.
- Drágám félő, hogy veled kell tartsak ezen az úton. Kockázatos lenne egyedül keresned a bugyimat. - Ha kell, akkor tudnom hozni mindazt, ami egy nőtől elvárt: a masszív hisztit, a picsogást és ugyebár az én szavam Berkleyével szemben, egy fiatal nő szava egy nálánál idősebb pasaséval szemben. Me too? Me too.
Felgyorsulni látszanak az események az eddig jellemző bávatag állapotok helyett: Linus visszatér egy újabb pohár itallal, közli amit tudnunk kell és a nettó tíz perces melóval keres kétezer dollárt. Lám, a lányos zavara is elmúlik azonnal.
Oldalpillantással élek Bradford felé - tessék baromarcú, ezért kell nálad készpénznek lennie. Amúgy szeretlek, legalábbis szeretnélek ha nem lennél hülye.
Rettenetesen hosszúnak tűnik megtenni a sakktáblától az épületig tartó távot, mert nyilván akkor ugrik elő a bokorból minden udvarias ismerős, amikor kurvára nincs idő a smúzolásra - célorientáltságom nehezen tűri a hátráltatást, olyannyira, hogy jobbnak látom szótlan mosolyogni boldog-boldogtalanra és Melodyra, mert ha kinyitnám a számat biztos sértődés lenne belőle.
Az emeleten nincs kamera, csak a liftekben és a lépcsőházban - Berkley ajtaja nyitva, mi meg Bradfordék irodájába megyünk ha kérdezik.
- Dühös vagy még? Csak mert ha megtaláltad a bugyimat, meg akarok beszélni veled valamit és nem akarok, hogy eleve a magas C-ről kezd el társalgást.

Volt valami hízelgő Ella féltékenységében. Ő bizonyára nem így nevezte volna – se nem hízelgésnek, se nem féltékenységnek – de a tényen nem változtatott, mindegy, milyen szóval címkéztük; felismertem, mert fordított helyzetben rajtam ugyanilyen nyomokat hagyott ugyanezen nemkívánatos érzelem. Annyi különbséggel, hogy Ella messze sokkal sikeresebb volt abban, hogy semmitmondó közöny mögé rejtse a sértettségét, belőlem viszont úgy provokálta ki a sajátom, mint aki erre született.
- Igazán bájos az ellenszenved – vigyorodom el szélesen, mikor Tiffany kárára viccelődve kancsalít felém; az ironikus vállveregetését is csupán azért nem rázom le magamról, mert nem különösebben gázol vele a lelkivilágomba. Ha neki Tiffy lenézése kell ahhoz, hogy helyrebillentse a sértett önérzetét, örömmel asszisztálok hozzá. Ez a legkevesebb részemről, és egyben a legtöbb is, mert az is egész biztos, hogy nem fogom nyálas szentimentalitásba csomagolva győzködni arról, hogy nekem már úgyis örökké ő lesz az első. Akkor sem, ha így van. Bízom a szellemi képességeiben annyira, hogy erre magától is rájöjjön.  
- Ismered apámat, nem tesz vagy mond semmit, amiből nem származik haszna. – A gyereknevelés, mint olyan, előkelő élmezőnyben volt ezen a listán, de szerencsére én meg már rég kinőttem abból a gazdag kölyök kliséből, aki azon kesereg, hogy nem szeretik a szülei. Vagy talán soha bele se nőttem, nézőpont kérdése.
Ella pincére – mert Elláé, akkor is, ha a papírforma szerint a Country Club alkalmazásában áll – érkezése és távozása mintaszerűen ismétlődni látszik, másodjára is épp csak annyi időre lendül mellénk, hogy tálcán kínálja a Királynő felé az italát, ami végül a pázsiton landol.
- Hát persze, hogy felismered. Nem tudom, feltűnt-e, de elég sokakból váltasz ki hasonló reakciót – a tekintetem követi az itala útját, egy ideig még időzik is a tócsán, ami sietve szivárog be a gondosan egységesre nyírt fűszálak közé, végül szükségtelenül drámaira nyújtott lassúsággal emelem rá újra a kékjeim, mikor folytatom. – Ne vedd bóknak, nem annak szántam.
Játszhatunk ilyet is, amíg ő a partnerem, nincs ellenemre.
Gonosz mosolyra húzom az ajkaim arra a fél pillanatnyi időre, míg Linus, - mint akit pórázon rántanak Ella óhajai – újra mellénk nem lép. Hiába vagyok én az osztó, most úgy tűnik, mégis kimaradok egy körből, így csak szótlan közönnyel hagyom érvényesülni Koch problémamegoldó képességeit; a módszereiben továbbra sem igazán bízom, benne viszont ennek ellenére is feltétel nélkül. Meg hát nem elhanyagolható, hogy még egyikünk sincs börtönben, ami valószínűleg kizárólag neki köszönhető, úgyhogy nem vitatom el tőle a hozzáértés érdemét. Az okos férfi egyébként is tudja, mikor engedjen a nála okosabb nőnek.
- Légy a vendégem egy koradélutáni betörésre – amint Linus feltűnik egy újabb pohár itallal, és ezzel együtt a zöld úttal az emeleti irodák felé, illedelmesen felajánlom Ellának a jobbom, hogy belém tudjon karolni. Nem azért, mert rászorulna a támogatásomra, vagy, mert ez itt elvárt mozdulat, egyszerűen csak szeretem, ha a közelemben van, a közszemérem meg sajnálatos módon jelenleg csak ennyit enged.
A főépületig nyúló út meglehetősen eseménytelen, még úgy is, hogy hárman állják az utunkat, ebből egyik az anyám, aki némi érdektelen csevegés után végül méltóztatik felhívni a figyelmem az arcomon éktelenkedő alapozófoltra is. Tényleges szóváltásra is csak azért nem kerül sor, mert Melodynak van annyi esze, hogy a rosszallást egy az egyben az én irányomba küldje, Ella létezéséről csupán egy udvarias mosoly erejéig hajlandó tudomást venni. Beletelt egy kis időbe, de csak megtanulta, hogy ne hergelje a skorpiót, legalábbis ne szemtől szembe és legfőképp ne nyilvánosan.
Egy undorodó szájhúzással törlöm végig az arcomon, mikor újra kettesben maradunk, és bár kimondott szavakkal nem, azért egy felvont szemöldökkel nonverbálisan számonkérem Ellát a szándékos mulasztásért. Itt most nekem van jogom dühösnek lenni, nem neki; indokolatlan a sértettsége.
Átlépve a küszöböt, egyből a lift felé veszem az irányt, és bár a tekintetem végig Wyndham majd két méterét keresi, azért annyira nem lepődöm meg, hogy nem találom sehol. A kelleténél kicsit ingerültebben csapok rá a hívógombra, közben a szabad kezemmel előhalászom a telefonom, és küldök egy üzenetet Serának, hogy bárhol is vannak éppen, relokalizálják az alkoholfogyasztást az emeletre vezető útvonalak köré. Ha Berkley vagy Fortner úgy döntene, hogy meglátogatja az irodát, jó lenne még előttük eltűnni. Nem kételkedtem abban, hogy Ella ki tudna magyarázni minket, de abban sem, hogy apám a puszta kezével fojtana meg, ha bármilyen módon – pro vagy kontra – hozzá tudna kapcsolni Fortner képviselőhöz.
- Mi okom lenne dühösnek lenni? – kérdezek vissza, amint a liftbe lépve bezáródik mögöttünk az ajtó. A hátam nekivetem az üvegfalnak, a kezeim pedig keresztbefonom a mellkasom előtt. – Bármit is akarsz megbeszélni, nem ér rá holnapig?
A lift csilingel, az ajtó a megfelelő emeletnél nyílik, én pedig meg sem várva a válaszát, ellépek mellette, ki a folyosóra.
Berkley irodája, - ahogy azt Linus ígérte a kétezer dolláros részvételi díj ellenében -, tényleg szezám tárulj módjára nyílik, ahogy lenyomom a kilincset. Szélesre tárom az ajtót, és ellépve az útból beengedem magam előtt Ellát.
- Őszintén remélem, hogy nem találkozom majd a fehérneműddel az asztalfiókjában – vigyorgok rá, mikor ellép mellettem. – Sok mindent elbír a barátságunk, de Berkleyt majdnem biztos, hogy nem. Akkor már inkább az a fogyatékos rendőr exed, vagy az a csávó, akit hasba lőttek. Neki biztos jó egészségbiztosítása van, ha még él.
Legalább tudjuk, hogy a rossz döntések és az időszakos ízlésficam is közös pontunk.

- A kettő együtt nem megy, W. - Már a báj és az ellenszenv de értem, hogy cukkol: a probléma ott gyökerezik, hogy mialatt őróla szemlátomást lepereg minden, ami részemről odaszúrásként indul, fordítva ez nem lehetséges mi több, hergel vele, hogy utána már rá ne is legyen szükség - tovább hergelem magamat. A különbség az, hogy túlnyomórészt senki nem veszi észre rajtam az akut idegbajt és a végtelen haragot; Utólag élhetnek a gyanúperrel esetleg, mert nekem nem fáradtság rosszul bánni azzal, aki felkúrta az agyamat. Esetünkben ilyenkor nyit ajtót nálam Bradfordnak valami izmos szépfiú, vagy elmaradozok a reggeli közös futásokról - pontosabban annyival korábban megyek, hogy végezzek mire ő megérkezik - de az sem példa nélküli, hogy pletyka útján bajba keverem őt a saját anyjánál; Melody persze nem léphet fel igazán az anyai szigor erejével, hisz ha az elsőszülött nem is, a második fia ritka intelligensre sikerült, aki képes leszerelni a felmenőjét - viszont az erre fordított időt és energiát soha nem kapja vissza.
Jobban érzem magam tőle? Naná.
Furcsállom a szavait. A madarat tolláról alapelvén elég csak megnézni a feddhetetlen William Bradford barátait, köztük az apámat, illetve kicsit utánaolvasni a verőlegénye által egyengetett Braford Holdingsnak - biztosra veszem, hogy vész esetére van néhány forgatókönyve, azt viszont nem érem fel ésszel, hogy a saját gyerekét miért nem okosítja ki ilyen formában. Vagy Barnaby a kegyelt, politikus a politikussal?
- Anyád ugyanez pepitában, úgyhogy tanulj tőlem, te szerencsétlen árva: mindig legyen nálad készpénz. - Mert engem viszont egy rablóbáró nevelt, akit meg egy hazaáruló, azt meg egy bevándorló nyomdász - előkelő pedigré, tudom - meg hát eltitkolni sem lehet az ilyet olyan címlapok mellett, mint pl "Inside the Koch Brothers’ Toxic Empire". Az a rút igazság, hogy tizenkét-tizenhárom éves korom óta tudom, mi a teendő ha összedől a kártyavár - tudom, mely országokkal nincs kiadatási egyezménye az Egyesült Államoknak... Belegondolni is rossz, hogy mivé lettem volna, ha átlagos gyerekkorom van.
- Ne mondd meg, mit csináljak. - Időzik el nézésem a kék szemeken ráérősen, zavar nélkül - szeretem nézni és tudja is magáról: nincs mögöttes elvárás, nem kell hogy elkapja tekintetét az enyém elől, nem kell hogy instant farkasszemezés alakuljon ki; Nézni őt csak úgy.. az én privilégiumom.
Belekarolva azonnal változik a tartásom: lépteihez idomulok, ritmusához simulok - tökéletes kiegészítő vagyok a karján, amit a körülöttünk létező dámák, és további elithez tartozó kriptaszökevények bizony észrevesznek; Már nem engem, hanem a srácot - bizony-bizony akad leánygyermek, netalántán unoka akivel behelyettesítenének. Vica versa tökéletes kiegészítőm - igen, tudom hogy kellessem magam - bár csalóka a kép: szerintem az egyetlen hímnemű a földön akinek hagyom, hogy vezessen még ha sétáról is van szó.
Tekintete számon-kér, az enyém pedig ránevet egy finom vállrándítás felett - még az anyja számára is világos, hogy miért nem jó hergelni, W ehhez képest... Ha méltóztatott volna Tiffany arcát is szemügyre venni, és nem csak a kipakolt szilikonciciket, akkor ő is látta volna - főleg abból a közelségből - hogy Tiffany teddy-hengerrel vitte fel az alapozót; Ha állná a hőt a feje, esténként úgy vehetné le a saját arcát, mint kiégetett agyagmaszkot - a fél centi vastag réteg még csak meg sem repedne közben.
Az már magától értetődik, hogy az első kérdést nem méltatom válaszra - szóra nyitom ugyan a számat, de a pillantásomat a keresztbe font karok vonzzák és a jelentése a testbeszéd ezen formájának, szóval be is csukom; A csilingeléssel egy időben felelek a másodikra, néhány aranyat érő másodperccel később.
- Átgondolom. - Egyetlen szó. Rühellem, ha váratnak, vörös posztó ha indokolatlanul teszik és lássuk be hacsak le nem csuknak most minket betörését, tíz perc múlva kurvára nem lenne semmi dolga. Nem tetszik, hogy nem ugrik ha füttyentem és tessék már megint ott vagyunk, hogy a békült közöny álarca alatt elég goromba érzéseim vannak vele szemben.
Égjél el a pokolban, te fasz.
- Nem mintha felismernéd. - Kacsintok a vigyorra válaszul és belépek az irodába - betörés ide vagy oda, nem fogok feszengeni a tilosban járás miatt, szóval az íróasztal fogadóoldalán, a vendégeknek szánt két szék közül leülök az egyikbe és keresztbe fonom a lábaim. Majdnem olyan vastag bőr van a képemen, mint amit Tiffany hord fel a sajátjára festékből, hablapáttal.
- Mit kell róla tudni? - Nem csinálok úgy, mintha ismernék mindenkit New Yorkban - pár szóval ha összefoglalja már jó, főleg akkor ha a nevezett úriember ránk töri az ajtót a saját irodájában.
- Az ex "ex" státusza nem változik soha, a steak sem jó kétszer melegítve, te is tudod. - A biztosúrral elsőéves koromban jártunk fél évig, aztán elhagyott mert a "szeretlek"-jére azt találtam mondani, hogy "köszönöm". - Évekkel később feleslegesen próbálkozik, vagy próbál megcsókolni. - vállvonás - A másik meg halott, de ha élne sem kellene soha. - Imádom, hogy amikor friss a dolog, akkor W a véleménynyilvánítás azon formáját választja, hogy belém mar, most meg úgy beszélgetünk ugyanazon dolgokról, mint más az időjárásról. Apropó..
- Átgondoltam. Szerintem a terhes vagyok-teherbe ejtettél témakör prioritást érdemel. Hogy is lehetnénk legjobb barátok, ha nem tudunk időre való tekintet nélkül társalogni? - Mert nem az a rész jön, hogy jajaj mit csináljunk most, megtartsam -ne tartsam, együtt felneveljük aztán elássuk - tényleg nincs más, akivel megbeszélhetném, vagy akinek hangosan kimondhatnám még ha párbeszéd nem is kerekedik a dologból.
- Ha nem értesz egyet elfogadom, de tudod, aki lemarad kimarad.