~ Múlt a múltban I ~

Gyönyörű! Mindene... ahogy itt fekszik mellettem a fehér ágyneműkkel borított ágyon és megsüti őt a reggel napsugarai. Tizenhét vagyok. Nem sok koreai srác mondhatja el magáról, hogy túl van egy csodálatos, szextől fűtött éjszakán, a lány házában, kinek anyja egészen biztosan már itthon tartózkodik. Imádok itt élni, imádom az itten megismert embereket, Aichat és körét. Annyira közvetlenek, elfogadóak és megengedőt, legalábbis az én családi rétegemhez képest. Lassan kinyitja szemeim, s megpillant engem, ahogy alkaromon támaszkodva rá mosolygok, majd lágy csókkal köszöntöm, vagy inkább köszönöm meg neki az éjszakát. Egyikünk sem szűz többé...
Különös érzés társaságában dugom ki a fejemet a hálószobából, hogy Aichaval reggelizzünk. Anyukája rögtön üdvözöl minket, természetesen én is őt, bár kicsit furcsán érzem magam. Vajon tudja? Egyáltalán mikor jött haza? Leülök a székre, Aicha biztosan látja rajtam, hogy nem igaz tudom, hogy hogyan kellene viselkednem, végtére is ez volt az első alkalom és nagyon jó volt! Anyukája megkérdezi Aichatól, hogy hogy van. Szerintem tudja, mi történt. Túl egyértelmű.

De hát szeretem! Nagyon is szeretem, szóval kétségtelenül megőrültem és csak az az új osztálytárs ültetett belém bogarat, aminek semmi keresnivalója sincs bennem. Miért akarnék bohócot csinálni magamból?

~ Múlt a múltban II ~

Nagyon rossz, mikor nincs mellettem. Egy iskolába járunk, ahol mindenki tudja, hogy egy párt alkotunk, szünetekben is folyton együtt vagyunk, kivéve órákon, hiszen más-más osztályba járunk. Az elmúlt hetekben kezdem úgy érezni, mintha mások rólam, vagy rólunk sutyorognának, de biztosan csak beképzeltem, általában ezeket mindig be szoktam.
- Szia - huppan le elém Joel, egyik legjobb barátom az osztályból.
- Hé, tényleg szakítottatok Aichaval? - néz rám hitetlenkedve, mire már én is hozzá hasonló meglepettséggel bámulom őt.
- Honnan vetted ezt a butaságot? Miért szakítottunk volna? - Szóval akkor megvan a mumus, nem véletlenül éreztem, hogy valami készülődik.
- Én nem tudom... többiek mondták, hogy úgy álltok egymás mellett, mintha már csak barátok lennétek - mentegetőzik, de le merem fogadni, hogy ő is pont ezt látta, nem csak a többiek.
Teljesen lesokkolt ezzel. De hát mi járunk, eszemben sem volt szakítani vele, mert szeretem. Én nem tudtam, hogy ennyire más lett a viszonyunk, nem éreztem semmit, csak... nem tudom, szerintem nem a testiségek jellemzik a kapcsolatokat, hanem a lelkek közti viszony. Persze... pont én mondok, aki egész eddig bújós volt, mint egy kiskutyus, így belegondolva tényleg furcsa, hogy ezt a szokásokat elhagytam egy ideje...

Akkor még csak nem is sejtettem, hogy mi lehet az oka. Azt hittem, csak elkezdtem felnőni, érett lenni, de aztán jött az új diák, bemutatkozott azzal, hogy ő a fiúkat szereti és ez a dolog szinte pofán vágott. Mi az, hogy a fiúkat szereti? Nem tudtam hova tenni, de kinyitotta a szemem, hogy létezik ilyen is és igen, nem tagadom, nem tudtam leszakadni a témáról, tizenhét évesként egy kicsit megmozgatott a gondolat, hogy az milyen.
Túlságosan is megmozgatott...

~ Múlt a múltban III ~

Tudom már, hogy fura lettem és azt is, hogy miért, de nem akarom bevallani se magamnak, se senki másnak, noha szorongok. Aichat várom az iskola melletti bolt előtt, ő bent van, vásárol. Tényleg más lett a kapcsolatunk, mintha elhidegültünk volna egymástól, jóban vagyunk, de közben még sincs meg kettőnk között az a gyönyörű csillogás és szenvedély, ami régebben volt. Aicha minden tekintetben az első nekem, ő és sokáig nem is gondolkoztam azon, milyen lehet mással, s nagyon kellemetlenül érzem magam, hogy az utóbbi időszakban más valakivel képzeltem el magam, vagyis testileg. Szívem az övé, csak... ahogy legutóbb is, az ágyban egyre nehezebb eljutni a csúcsra, pedig egyre profibbak vagyunk, elméletileg. És ezt ő is tudja. Látom rajta, hogy pontosan érzi, hogy valami gáz van, főként velem. Vagyis nem, teljes mértékben velem van gáz, ő nem tehet semmiről, ő egy tünemény!
Már lassan jön ki Aicha, ugyanakkor egy kezet érzek a vállamon. Megfordulok. Ő az, Nolan, aki tökéletes francia köszönése mellett megölel. Miért ölel meg? Nekem barátnőm van. Számít ez egyáltalán? De azért visszaölelem és hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök neki. Valójában nagyon kedvelem, csak alig ismerjük egymást, pedig egy ideje már együtt járunk tesizni. Érzem derekamon kezét, erősebben is, mint általában szoktak a haverok megérinteni, magához húz, holott egyszerű köszönésről van szó. Beindul a testem, a vérkeringésem, mintha hosszú álomból ébredne fel teljes lényem, de mire elkezdhetném felfogni a történteket, elenged és csak arról érdeklődik, mi járatban vagyok. Dadogva felelem, hogy barátnőmet várom, mialatt úgy érzem, mintha ismét álomba merülne testem. Nolannak is rohannia kell, csak gyorsan ideköszönt, így mire felfoghatnám, hogy mi a fene van, minden elmúlik a vihar és Aicha áll mosolyogva velem szemben két kis szatyorral a kezében. Megrázom magam, aztán elveszem a szatyrát. Mehetünk is főzöcskézni!

Hányingerem van. Magamtól... Már egy ideje érzem, hogy a fiúk indítanak be, de ezzel nem tudok megbarátkozni. Sokáig gondolkoztam, hogy kinek mondhatnám el, megfordul a fejemben, hogy beszélek azzal az új sráccal, aki bevallotta, hogy meleg, de nem akarok senkivel sem beszélni erről amíg Aicha nem tudja, hiszen úgy tartom fernek, hogy vele beszélem meg az érzéseimet, mindig ezt tettem és most is ezt szeretném, tartozok neki ezzel, ha ennyire furán viselkedek már egy ideje.
Egészen pontosan fogalmam sincs, hogy mit teszek, pedig mikor elindultam otthonról még azt hittem, hogy tudtam. Ma szombat van, gondoltuk elmegyünk együtt sétálni az állatkertbe, ha már ilyen szép idő van. Nagyon szeretem az állatokat. Szerintem már mindketten sokat jártunk ott, de ezt nem lehet megunni. Ugyanakkor ahhoz képest, hogy állatkertbe megyünk, jócskán feszültebb vagyok a kelleténél, amit tudom, hogy egész végig érez rajtam. Lényegében egy nyitott könyv vagyok neki.
- Tudtad, hogy a múlthéten születtek kis szurikáták? Biztosan nagyon kis pindurik, remélem megláthatjuk őket, bár kétlem, mert a szüleik nem fogják kiengedni őket a lyukból. Egyáltalán egy pár hetes szurikáta tud már járni? - töprengek el, lehet ciki is, hogy nem tudom, elvégre egészen eddig főként biológiát tanultam a gimiben is, na meg különórákon is, hogy majd felvegyenek az orvosi egyetemre. Pár évfolyamtársamtól megkaptam, hogy nagy stréber vagyok, ami nagyon rosszul esett. Ujjainkat szorosabban összekulcsolom, mikor a busz megáll.
- Megjöttünk! Asszem itt kell leszállni... - Gyorsan leszállunk a buszról, és automatikusan elindulok Aichaval a bejárat fele, mikor észreveszem, hogy nem is ott vagyunk, ahol kellene, hogy legyünk.
- Ahhh, nem, mégsem! Eggyel korábban szálltuk le - sóhajtok és nézek bocsánatkérően barátnőmre. - Lehet ma kicsit szét vagyok esve, bocsánat - vakarom meg kellemetlen mosollyal a tarkómat. Tegnap eltörtem náluk egy poharat. Jó, mondjuk bármikor képes vagyok eltörni bármit, úgyhogy ez semmire nem ad utalást, csak az is kellemetlen volt. Anyuja pedig feltúrta a gyógyszeres dobozt, hogy találjon nekem ragtapaszt és az utolsót nyomta rá a sebes ujjamra, mialatt Aicha összeszedte a szilánkokat.

Ha megkérdeznék Aichat, hogy mi volt eddigi életében a legjobb döntés amit hozott, arra biztosan gondolkodás nélkül Aiden nevét vágná rá. Ő neki a legelső szerelme és egyáltalán nem bánta meg, hiszen a lehetőleg legjobb fiút fogta ki magának. Sosem tudná megbánni azt, amiért neki adta a szívét és immár a szűzességét is. Aiden, számára a tökéletes férfiú. Ám, amilyen nagy öröm volt az elején, úgy kezdenek kétségei támadni az utóbbi időben. Egyre furcsábbnak találja a viselkedését. Szétszortabb és ügyetlenebb az átlagos viselkedésénél, ráadásul, amennyire ölelgették egymást az elején, úgy kezd szűnni köztük a testi kontaktus. A szex sem olyan már mint régen. Először próbálta azzal nyugtatni magát, hogy Denny, csak túl feszült és nem tudja elengedni magát, ezért vannak problémái. Viszont már az is megfordult a fejében, hogy már nem is kívánja úgy, csak muszájból teszi már, egy kötelező program a számára, hogy fenntartsa a látszatot. Pedig ő nem akar ráerőltetni semmit sem, ha nem megy, akkor sajnos el kell engedni. Muszájból nem lehet szeretni senkit sem. Már egy ideje gondolkozik azon, hogy megemlíti neki, de nem akarja, hogy félre értse. Lehet tényleg más a probléma, csak ő érti félre. Kérhetne tanácsot a barátnőitől is, de mégnagyobb pletykát nem akar. Na meg egy szintén tapasztalatlan tini mi okosat tudna mondani? Egyszerűbbnek látja megbeszélni ezt az illetékessel. Csupán bátorsága nincs hozzá. De elhatározta, hogy majd a mai randin valahogy szóba keríti, mert ez így nem lesz jó hosszabb távon.
-Szerintem ők még járni sem tudnak annyira, ahhoz túl picik nem? - pislog rá, hiszen erről fogalma sincs, de a legtöbb újszülött az első pár hétben nagyon el sem tud mozdulni az anyjuk mellől és a tejen kívül, más nem is érdekli még. De persze tévedhet, hiszen a kiscsikó is már izeg-mozog pár órával a születése után. Ezen úgy elgondolkodik, hogy nagyon nem is figyeli a megállót, csak Aiden hangjára lesz figyelmes, így pattan is utána. Eléggé meglepődik, mikor szembesül azzal, hogy tévedett a másik. -Nincs gond édesem… A séta ellen sincs kifogásom, legalább ennyi mozgás után jobban fog esni az ebéd is. - nyom is egy puszit az arcára, hogy emiatt ugyan ne érezze rosszul magát. -Egyébként nem tudtam mit ennél, de gondoltam hozok egy kis tízórait. Nem ígérem, hogy nem mérgezlek meg vele, mert egyedül csináltam és ilyet most először, de nem hiszem, hogy ezt ellehetne rontani… -emeli is meg a kis hátizsákot, ami igazából egy hűtőtáska, amiben az innivalójuk meg a rágcsák vannak. Aztán ragadja is kézen és indul is meg a bejárat felé szép nyugodt tempóban. Egyelőre nem akarja nyaggatni  okokat keresve a szétszortságára, az majd ráér később is. Most inkább a hangulatot igyekszik megjavítani és kicsit levenni a másikról azt a hatalmas feszültséget, amit már egy jóideje érez rajta. - Legalább van időnk felkészülni a lufit osztogató bohócra. - mosolyog fel rá, hiszen még messze a cél és hétvégén van, hogy szegényt a bejárathoz állítják, és valamiért nincs kibékülve velük.

Sok mindent nem úgy teszek, ahogy azt otthon, Seoulban élő családom elvárná tőlem, kezdve azzal, hogy buszra szállok, holott Párizs előtt sosem kellett buszoznom még. Tagadni sem tudom, hogy mennyire félek, hogy esetleg minden mi az itteni életmódomat jelenti, az egyszer majd kiderül számukra és akkor hazarendelnek, ugyanakkor eddiginél sokkal nagyon feszengés lep el már csak annak a gondolatától, hogy esetleg, talán előfordulhat, hogy nem a nők keltik fel bennem azt a fajta érdeklődést, amit egyértelműen nekik kellene számomra. Rengeteg ideig nem mertem magamnak beismerni és még egy kicsit most is így vagyok ezzel. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mit akarok, falba ütköztem, egyedül csak azzal vagyok tisztában, hogy ennyi idő önmarcangolást követően muszáj valakinek kiöntenem a lelkem. Csakugyan kínosnak és némiképpen szégyennek érzem, hogy ezt pont barátnőmnek akarom megtenni, de én tényleg nagyon szeretem Aichat és nem tudom kinek mernék rajta kívül elmondani, főleg elsőre. Na meg úgy, hogy tényleg ő a párom és már csak etikailag is ez a helyes.  
Alapvetően sem vagyok túl laza személyiség, de a mostani buszutunk során kifejezetten feszült vagyok, holott csak állatkertbe megyünk. És ami még kellemetlenebben hasít belém, az az, hogy sejtem, Aicha már nagyon is tudja, hogy valami nem okés, mégis van annyira angyal, hogy egy szót se szóljon. Nem tudom kifejezni, hogy mennyire szeretem őt, noha azt sem, hogy hogyan szeretem, nem véletlenül érzem magam teljesen őrültnek.
- Hmm, lehet. Vagyis igen! Egészen biztosan... Kivéve, ha az anyatermészet megköveteli tőlük, hogy egy-két nap alatt már járjanak, máskülönben elpusztulnának. Mint a zebra és antilop bébik. Mennyire durva, hogy születésük pillanatát követően egyből lábra állnak! De a szurikáták azért el tudnak bújni, úgyhogy talán ők még nem futkároznak ennyi idő elteltével... - Igazából sehová sem vezet a gondolatmenetem, csak hiszem, hogy a természetben mindennek megvan a maga rendre, ellentétben az emberek világában, ahol egyre inkább tapasztalom, hogy semmi sem úgy működik, ahogy kellene. Na persze ez csak egy olyan téma, amely mögé jó elmenekülni, mintsem kínos percek teljesen el csendben, noha bármiről képes vagyok beszélgetni órákat, ami természet.
Annyira leragadok a témánál, hogy hirtelen eszmélek fel és csak az állatkert tábláját veszem észre, de már pattanok is le Aichaval a buszról. Aztán tudatosul bennem, hogy még nem teljesen vagyunk ott, ahol kellene lennünk. Most minden hibámat kicsivel jobban magamra veszem, de szerencsére Aicham segít megnyugodni és nyom egy édes puszit arcomra, mire egy kicsit megnyugszom mentálisan és testileg is. Halvány pírral mosolyodom el és közben hallgatom, hogy milyen harapnivalót hozott és hogy egyedül csinálta mindazt, de pont ezért aggódik, hogy vajon mennyire fog ízleni, mire megfogom orcája két oldalát tenyereimmel és ahogy befejezni szándékozza a mondatát, már nyomom is ajkára a meghatódott csókot.
- Csodálatos vagy! Ne aggódj, nagyon finom lesz! - suttogom ajkaiba szeretetteljes szemekkel. Meglehet, nem kívánom úgy..., de attól még egy csóknak nem csak testi vonzalma van, márpedig lelkem teljes egésze imádja őt. Aztán elindulunk a bejárat felé, ami egy kicsit távolabb van, mint én azt sejtettem, de való igaz, hogy attól a bohóctól nekem mindig nagyon feláll a szőr a hátamon. Ráadásul ahogy látom, pont piros lufikat osztogat. Az 'Az' már egy nagyon régi horror sztori, nem tudta? És attól még, hogy menő dolog, nem kellene ilyenekkel szórakoznia, legalábbis a kisgyerekek kivételével.
Közelebb érünk hozzá és szorosabban magamhoz húzom Aichat a derekánál fogva, nem mintha neki szándéka lenne odamenni az alig három méterre lévő fura fazonhoz. A cirkuszokban is a bohócoktól félek a legjobban, még véletlenül sem attól hogy a hajszálvékony kötélen egyensúlyozó akrobata leesne a mélybe.  
Egy pillanatra meghűl bennem a vér, mikor semmi perc alatt mégis odalép elénk egy hatalmas piros lufit tartva felénk. Biztosan látta, hogy nem tetsző pillantásokkal néztem rá... úgy egész végig.
- Nem, köszi, nem szeretnénk lebegni! - mutatom szabad kezemmel, hogy nem kérünk lufit, egyrészt már csak azért sem, másrészt mert akkor egész végig cipelni kellene és azt nem akarom. Bár lehet a szurikátáknak tetszene. A bohóc azért még bepróbálkozik Aichanál is, hátha ő elviszi tőle.
Megvesszük a jegyeket, van egy kis kínos pillanatom, mert mikor veszem elő a pénztárcámat, hogy kifizessem kettőnk jegyét, akkor vagy három-négy érme kihullik belőle, ami akkor hangot csap, hogy biztosan az egész állatkert lakói tudják már hogy jövünk. Gyorsan kifizetem és már bent is vagyunk, már csak az a kérdés, hogy merre menjünk először. Vagyis nem, nem ez az első kérdés nekem, hanem, hogy mikor mondjam el? Az elején? Akkor lehet már nem lesz kedve tovább velem lenni, mert csalódik bennem, ha meg a végén, akkor meg lehet én fogok megőrülni. De azért abban maradok, hogy egy kicsit még próbálom magam türköztetni, noha arcom rosszabb, mint egy élet-halál vizsga előtti diák arca.
- Hmmm, mondjuk arra? - mutatok az egyik irányba, majd rájövök, hogy amúgy a szurikáták a másik részen vannak. - Vagy inkább arra? - próbálom eldönteni, persze Aicha dönt, mivel én most sok témában is dilemmát folytatok saját magammal.

Elég zavaros számára az amit Aiden mond, olyan mintha fejben itt sem lenne, s ez mit sem bizonyít jobban, mint az, hogy egy megállóval hamarabb pattan az ajtóhoz, így kénytelen követni. Egyrészt, mert nem tudja, mi jár a másik fejében, másrészt amilyen katyvasz lehet most a fejében, talán jobb, ha nem hagyja egyedül. Érzi, hogy valami nincs rendben a másikkal, de nem szeretné letámadni, így egyelőre igyekszik lehúzni a földre és megnyugtatni. Hiszen ő tényleg nem haragszik azért, mert kicsivel többet kell sétálniuk. Inkább azt meséli éppen, hogy mivel készült a másiknak. Legnagyobb meglepetésére pedig egy csókot is kap érte. Elmosolyodva viszonozza is és kissé el is pirul a dicséretet hallva. Kicsit megnyugszik a lelke is, mert már azon kezdett el aggódni, hogy ő csinált e valami rosszat, amiért mindig csak a közelében ilyen feszült. De egyszerűen csak rá kell nézni a másikra, a szemei nem hazudnak, így egy kő esik le a szívéről.
Kuncogni támad kedve, ahogy a másik jobban magához vonja a bohóc láttán. Tudja, hogy nem szívleli a másik a piros orrúakat, de azért vicces is a helyzet és nem tudja elképzelni, hogy most őt, vagy magát szeretné védeni ezzel a mozdulattal. Csak nevetve rázza a fejét mikor tőle is megkérdezik a lufis dolgot. Igazából, nem is a kérdésen nevet, csupán Denny tiltakozásán a lebegés ellen. Néha kicsit túl komolyan veszi a rém meséket.
Nem is tudja, hogy a bohóc miatt a sietség és az ügyetlenkedés, vagy más is van a dologban, de inkább nem szól semmit sem, csak összeszedi az aprót, amit a másik elejtett, aztán amint megvannak a jegyek húzza is befelé a másikat, nehogy mentő vigye el még itt az elején. Már tenné is fel a kérdést, hogy merre kezdjék, mikor meglátja a másik arcát. –Minden rendben? Kicsit sápadtnak tűnsz…Kérsz egy kis vizet? – aggódva pislog is rá, miközben megtörölgeti a másik arcát egy nedves törlőkendővel, hogy felitassa az izzadságát. Na meg mivel levendula illatú, reméli, hogy kicsit lenyugtatja, bármi is legyen a baja. –Inkább kezdjünk arra, ott hűvösebb van most és akkor pont úgy haladunk, hogy mindig legyen árnyék ránk. – mosolyogva húzza is a megfelelő irányba, nem szeretné, hogy napszúrást kapjon a másik, már így se tűnik úgy, mint aki jól lenne. Pedig ezt igazán megmondhatta volna még az elején, nem sértődik meg azon, ha emiatt elmarad egy randi. – Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – pislog fel rá komolyan, mert tudja jól, hogy valami nyomja a másik lelkét és nem erőlteti azt, hogy elmondja, de azért nem szeretné, ha végig ezen rágódna a másik, ahelyett, hogy élvezné a programot. –Történt valami?

Annyira imádom Aichat, hogy az valami hihetetlen és mégis állszentnek érzem magam. Teljesen meg vagyok zavarodva, nem tudom, hogy mit akarok, mert érzem, hogy testem egésze életre kell bizonyos fiúk mellett és egyúttal mintha aludna a lányok közelében, de kétség sem fér ahhoz, hogy Aichát szeretem, csak nem pont úgy, mint azt egy kapcsolat elvárná. De lehet mindent túl gondolok és nem vagyok türelmes magammal, lehet csak egy apró időszak, mikor megbolondultam és semmi több. Mégis bűnösnek érzem magam, hogy megcsókolom őt, holott még nem vallottam be neki, hogy elképzeltem már magamat fiúkkal is ezt csinálni, habár sosem tettem még meg. A csók ezúttal is érzelmes, hisz pontosan azért csókoltam meg, mert érzéseket váltott ki belőlem azzal, hogy készített valami finomságot. De ez csak az érzéseim levetülése, semmi több. Vagy ez normális?
Bárhogy is, minden más és tudom, hogy virít rólam, tán jobban is, mint azt hinném. Ő ismer a lehető legjobban és igazából nem csak szorongok, hanem szomorú is vagyok, amiért nem tudom neki azt adni, amit megérdemelne. Terveim szerint szépen eltöltöttük volna ezt a napot kettesben és boldogan, majd a végén vallottam volna be neki mindent, de már a „merre menjünk” kérdést is remegő ajkakkal teszem fel neki, ő pedig hamarosan megállásra is késztet, mert ennek így semmi értelme. Valóban nincs és igazából én is érzem, hogy a kézfogásunk is gyengébb, nem a szeretet hiánya miatt, hanem a lelkemben tomboló félelem következtében.
Felteszi a kérdést és tudom, mire utal. El sem tudja képzelni, hogy mennyire hálás vagyok neki, hogy van nekem és gondomat viseli, egy árnyékosabb helyen állva hagyom, hogy megtörölgessen, míg én a földre szegezett tekintetemmel próbálok nagy levegővételeket venni, hogy visszafojtsam heves szívverésemet.
- Kérek szépen - felelem még mindig lesütött tekintettem, igazából tényleg szomjas vagyok, de valójában csak ezt is időnyerésnek fogom fel, hogy összeszedjem magam. Most kell kimondanom, utunk elején, mert nem bírnám ki a végéig, avagy nem titkolózhatok előtte, mikor virít róla, hogy már lassan ő is kezd megzavarodni. Nagyon kínosnak érzem a pillanatot és azt, amit készülök neki bevallani.
- Köszönöm. - Gyorsan iszok kicsit, jól esik a hideg víz, lehet, hogy nyugalmam is egy pindurit kezd megtalálni engem, legalább annyira, hogy újra megfogjam kezét és elinduljunk a választott irányunkba. Ah, mennyire figyelmes és… mosolyog, rettenetesen gyönyörű a mosolya!
Az előbbi miatt nehezen tudok megszólalni és ez nagyon nem vall rám. Azt hiszi, hogy beteg vagyok, de nem, ez hazugság! Enyhén, de érezhetően jobban megszorítom a kezét kérdéseit hallva, nem sokkal később pedig megtorpanok ajkaimat rágcsálva.
- Persze, hogy tudom és az égvilágon nem is szeretnék előled eltitkolni semmit soha! - biztosítom efelől, de ez egyben nem csak egy nyugtázás, ez a mondanivalóm kezdete is akar lenni, csak épp nehezen találom a szavak és őrlődik magamban. Pedig otthon talán még tudtam, hogy mit hogy fogok elkezdeni, leírtam magamnak egy lapra, mintha vers lenne, itt is van a zsebem mélyén az a lap, de hát csak nem vehetem elő és puskázhatok, mert az ultra ciki lenne!
- Leülhetnénk a padra, vagy a fűbe? - szökik ki belőlem remegő hanggal, miközben szinte bűntudattól könnyessé váló szemekkel nézek az övéibe.  Nem vagyok beteg, de sokkal jobb érzés leülni, összehúzom magam és ezúttal valahogy úgy találom magam, hogy nem érintkezünk, vagyis megszűnt a kézfogás, csak oldalunk simul egymáshoz egy-egy pontom hébe-hóba. Nagy a csönd részemről, de már mindjárt kinyögöm, esküszöm!
- Tudom, hogy neked bármit elmondhatok és igazából ötletem sem lenne, hogy kivel beszélhetném meg ezt egyáltalán, ha nem veled - roskadok előre és bámulom az izgő-mozgó lábfejeimet, miként izgatottságomtól remegnek, pontosabban inkább remegtetem őket. Tőle távolabbik kezemmel ráfogok a zsebemre, meggyőződök arról, hogy benne van-e még a nem kicsi, de igencsak picire összehajtott papírlap, amire nyugodt fejjel leírtam mindent, egészen érzelmesen is, ám ezúttal is arra jutok, hogy nem akarom elővenni.
- Egy ideje nagyon furcsán érzem magam. Mintha nem az lennék, mint régen, vagy legalábbis akinek régen hittem magam. Biztosan észrevetted te is… De ettől én még téged nagyon-nagyon szeretlek, ugye ebben nem kételkedtél sosem, ugye? - nézek rá hatalmas szemekkel, mire megijedek a nyílt szemkontaktustól és inkább visszavonulót fújok a lábfejeimhez. Összeszorulnak fogaim a feszültségtől, a félelemtől, túlságosan rágörcsölök, pedig két szó lenne csak, mégis szinte fáj már a két fogsorom, teljes testem megremeg és talán most tör ki belőlem mindent, ami a szorongással töltött el az elmúlt napokban. Összegörnyedek, arcomat karomba temetem, hátha így egyből eltűnnek rólam meginduló könnycseppjeim, ugyanis most nagyon nem akarnék összetörni, csak hát olyan nehéz és nem csak pont Aichanak beismerni, hanem egyúttal magamnak is. Még sosem mondtam ki ezelőtt az üres falaknak sem. Ha kimondom, akkor az egy beismerés és kinyilatkozás, de nem akarok az lenni, mert nem lehetek az. Otthon megölnének érte.
- Ne haragudj, én… lehet nem az vagyok, aminek hittem magam és akinek kell lennem. Tudod, mire gondolok, igaz? Nem tudom kimondani, nem merem és nem is akarom - szipogom, de végül felemelem karomból a könnyes szemeimet, amiket meg is törlök, hogy erősebb legyek és ne csak egy bőgő masina a saját barátnőm mellett.

Egyre jobban aggódik érte, különösen akkor, mikor kerülni kezdi a másik a tekintetét. Valami itt tényleg nincs rendben. Otthonról hívták volna, ott történt valami? Vagy valaki olyan látta meg őket együtt, akinek nem kellett volna? Esetleg valaki mást találtak neki a szülők? Annyi minden végig cikázik az agyán, míg csak megtörli a másik arcát, hogy nem is tudja melyik a rosszabb. De biztos abban, hogy valami van, mert egyre szokatlanabbul viselkedik a másik. Csak hát letámadni se szeretné, mert biztos oka van annak, ha nem mondj el. Rövid kotorászás után adja is a kezébe a hideg vizet, hátha legalább ez segít rajta egy kicsit. Hüvelykujjával finoman cirógatja a másik kézfejét, amint újra a sajátján tudja. Igyekszik megnyugtatni a másikat és nem nekiállni faggatni, mert tudja jól, hogy sosem jó erőltetni semmit, mindennek magától kell jönnie. De azért jónak látja megemlíteni azt, hogy bármi is a baj, neki nyugodtan elmondhatja, mert sosem jó az, ha valamit sokáig tart magában az ember.  
-Pe-persze – húzza is a legközelebbi padhoz és kezd megrémülni a másik könnyein láttán, és remegő hangja hallatán. Nem túl jó előjel. A beálló csend pedig majd megőrjíti. Idegesen harapdálja az ajkát és alig várja, hogy megszólaljon a másik. Minden figyelmét rászegezi, szemeivel végig az arcát vizsgálja, s sokkal inkább érzi most magát egy aggódó anyának, mintsem a barátnőjének. Néha-néha nagyot nyel és igyekszik felkészülni a legrosszabbra, ami az ő fejében inkább egy halálhírnek vagy egy haza rendelésnek felelne meg inkább. Kérdésére csak óvatosan megrázza a fejét. – Tudod, hallottam már rólad pár pletykát a suliban, egyik érdekesebb is volt, mint a másik… De igazából egyiknek se tulajdonítottam figyelmet, mert tudom jól, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek leírnak. Őszintén szólva… Tudom, hogy szeretsz, viszont sokszor megfordult a fejemben, hogy már nem úgy, mint az elején. Egyre jobban távolodunk el egymástól és én teljesen elfogadom azt is, ha azt mondod, hogy szünetet szeretnél tartani, mert nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni. Igazából, már szerettem volna felhozni a dolgot, hogy tudd, hogy én nem erőltetek semmit sem, csak attól féltem, hogy akkor meg azt hiszed, hogy ellöklek magamtól… - süti le ő is a tekintetét, miközben a padot piszkálja a kezével. Tudja jól, hogy egy kapcsolat nem tart örökké, hiába volt minden szép és jó eddig. Eddig azt hitte érti mire céloz, de egyre inkább összezavarodik és fájó szívvel pillant is a másikra. Nem szereti sírni látni, olyankor mindig lefagy hirtelen és nem tudja, hogy mit kéne tennie, hogy mi lenne a helyes. Most is egy kissé félve, de aztán erőt véve magán öleli is át, hátha ezzel éreztetheti vele, hogy semmi rosszat nem tett és ő nem fogja otthagyni emiatt. –Nem egészen értelek, viszont nem kérem, hogy kimondd… Nem akarom, hogy jobban fájjon neked. Azt viszont tudnod kell, hogy én téged mindenhogy elfogadlak és szeretlek. Nem hagynálak el, sosem…mármint, úgy végleg, barátnőként viszont nem erőltetem tovább a kapcsolatot. Mindig melletted leszek bármire add is a fejed, szóval nem kell félned attól, hogy megharagszom rád emiatt. Ne hibáztasd magad semmiért sem, rendben? –óvatosan közre fogja a másik arcát, hogy letörölhesse a könnyeit és egy csókot leheljen a homlokára. Nem szívesen mondta ki ezeket a szavakat, viszont egy ideje már készült erre a pillanatra, így lelkileg nem olyan nagy teher, hogy ne tudja tartani magát a másik előtt. Nem szeretné, hogy a másik megtörve lássa és emiatt ne merjen tovább menni. Nem akarja visszafogni, inkább támogatni szeretné a döntésében, bármi is legyen az. – Te az én csodálatos Aidenem vagy és leszel, bármi is történjen! És, csak azért mert férfi vagy ne szégyelld azt, ha sírnod kell, egyáltalán nem gáz. Nem tűnsz ettől ovisnak, szóval még csak emiatt se legyen bűntudatod, rendben? –nyújt oda egy zsebkendőt neki, aztán egészen addig cirógatja, amíg meg nem nyugszik. Jobb, ha most kiadja magából, megvárja, nem sietnek sehova. Ha megenyhül a lelke, talán fény derül arra is, hogy mire célzott a másik.

Nem így terveztem ezt az egészet! Már az is bűntudattal tölt el, hogy egyáltalán meg kell tennem ezt, márpedig így van, tisztelem őt annyira, hogy beszéljek neki az érzéseimről, még ha azokkal egyelőre én sem tudok kiegyezni. Talán pont ezért erednek meg a könnyeim már a padon ülve. Szánalmasnak érzem magam és elsősorban nem a sírás miatt, hanem amit éppen próbálok neki kinyögni. Nem akarom én ezt! Nem akarok véget vetni kettőnknek, azt akarom, hogy veszettül verjen a szívem érte és úgy kívánjam őt, ahogy a leggirhesebb hetero férfi élete nőjét, de nem vagyok rá képes, bármennyire is akarom. Nem merek szembenézni a tényekkel, hiába sejtettem őket, sőt mi több, tisztában is vagyok velük, ha kimondom az igazat, azzal túlságosan is valódi lesz minden. Lehet jobb lenne álomvilágban élnem és elhinnem, hogy olyan vagyok, akinek eddig hittem magam, de az senkivel szemben sem lenne fer.
Nem igazán tudom, hogy milyen pletykára gondol. Abban sosem kételkedtem, hogy pletykálgatnak rólam, mindig mindenki mindenkiről pletykálkodik, csak ugye hozzám nem jutottak el ezek. Kíváncsi, de részben nyuszi tekintettel nézek Aichara, de nem kérdezek, mivel még mindig hallgatom őt.
Kicsit fájnak szavai, leginkább az, hogy már ő is érzi azt, hogy ez a kapcsolat a végéhez érkezik, pedig én tényleg nem akarom, hogy vége legyen, rettegek kilépni ebből a kapcsolatból a rideg és félelmetes magányba. Én csak őszinte akarok lenni vele, holott világos, hogy az őszinteség tudatában nem lehet folytatni kettőnk jelenlegi viszonyát.
- Értem... - szinte csak a szájam tátog, leheletnyi suttogással mondom ki szomorúan ezt az egy szót. Szerintem mindent tud, mégis  minden annyira nehéz és rossz.
Igyekszem megfogalmazni, ám rá kell jönnöm szipogva, hogy ez nem fog menni, annyira begörcsöltem, bepánikoltam. Mentőövként érzem meg Aicha ölelését, mely megmelengeti szívemet és kicsit kibillent az állapotomból. Muszáj nagyon szorosan megölelem őt. Ha másért nem, hát azért hogy még utoljára érzékien is ölelkezhessünk, nem csak olyan sablonosan, mint az egyszerű ismerősök.
Kavarognak bennem az érzések Aichát hallgatva. Szóval akkor most szakít velem? Mármint hogy ő kimondja, hogy vége? Ejtve vagyok? Próbálom nem túlgondolni, mert amúgy igen, vagyis nem, én a kapcsolat végét nem akarom, csak nem működne már tökéletesen és jobb Aichanak, ha egy nálamnál sokkal jobb pasit talál magának. Fáj, nagyon fáj, de erőltetem az agyamat, hogy a józan eszemet erőltesse rá a szívemre, de hát nálam az agy mindig kudarcot vall. Kis porszem a szívemhez képest.
Egy sóhaj távozik ajkaim közül, mikor megfogja arcomat és csókot lehet homlokomra. Igyekszem megemberelni magam. Heves bólogatásba kezdek, ha ovisnak nem is fogom a sírástól érezni magam, egy őrültnek biztosan, igaz, nem a sírástól. Ám még mindig azt érzem, hogy nincs teljesen tisztázva a dolog. Aicha egyébként miért ennyire erős? Neki nem fáj, hogy vége annak, ami köztünk volt?
- Nem akarom, hogy ne egészen érts. Bár még én sem értem teljesen magamat. Nem akarom olyan életbe kezdeni, amit nem élhetnék nyugodtan. Itt Párizsban igen, de otthon? Engem kitagadnának, ha... - és ebben a pillanatban feleszmélek, hogy majdnem kimondtam. De ha már majdnem kimondtam, egy pillanatnál több habozást nem akarok engedni magamnak, mert akkor itt a nagy alkalom, most vagy soha! - ha... egy fiúval látnának együtt. - nézek bocimegszeppent szemekkel Aichara, hogy vajon most mit gondolhat rólam. Meglepődik vajon?

Mindenkinek az első szerelme a legemlékezetesebb, akárhogy is ér véget. Tudta, hogy egy nap eljön majd az, mikor el kell válniuk, de remélte, hogy az még jó soká lesz. Remélte, hogy addig még megannyi közös emléket tudnak gyártani maguknak, hogy aztán boldogan tudjanak kilépni egymás életéből. Vagyis, nem! Ő azt nem akarja, mert Dennie számára az egyik legjobb barátja, nem akarja elveszíteni végleg. Viszont el kell engednie, ha itt az ideje. Reméli, hogy belőlük nem olyan lesz, mint a többi exből. Hogy majd ugyanúgy élvezhetik egymás társasgát és nem félnek találkozni. Hiszen, ha a szerelem lángja ki is hűl, nem kell egyből ellenségekké válniuk, nem? Az utóbbi időben már annyit sírt, annyit rágódott ezen, de még mindig nem tudja, hogy mi lenne a másik válasza, ha eljönne az az idő, ahol ki kell mondani azt a kegyetlen szót. Most viszont úgy tűnik, eljött az a nap, és látja a másikon, hogy ezt neki kell megtennie. Fájó szívvel, de ezzel is talán könnyítene a másik terhein.
Olyan rossz őt sírni látni. Erősen küzd a saját könnyei ellen, hiszen azok most nem segítenék a helyzetet. Majd megszakad a szíve, mikor szóra nyitja a száját, de muszáj kimondania azt, amit gondol, amit most érez, hiszen lehet, csak ő érti most félre az egészet, de így legalább tisztázni is tudják, ha a másik hallja, hogy mi van most benne. Fogalma sincs viszont, hogy milyen harc dúlhat a másikban, de látja, hogy szüksége van most a támogatásra, így minden kérdés nélkül bújik is oda hozzá, hogy a karjaiba zárhassa. Egyszerre önti el az öröm és az aggodalom, mikor a másik viszonozza, és még szorosabbá teszi az ölelést. Örül, amiért hagyja neki és megbízik benne, viszont majd meg sajdul a szíve az egész miatt. Egyik kezét finoman a hajába túrja, míg a másikat Aiden hátán pihenteti és finoman cirógatja. Néha nagyokat nyel ugyan, de tudja, hogy most a másik miatt is erősnek kell lennie, bőgve amúgy is csak rontana az egészen. Ha már szét kell válniuk, legalább egy kevésbé szomorúbb verzió maradjon bennük.
Addig öleli, míg úgy érzi, hogy a másiknak szüksége van rá, majd óvatosan elhúzódik, hogy letörölhesse a másik könnyeit és még egy nyugtató puszit adhasson neki. Nem győzi elégszer hangsúlyoznia, hogy benne megbízhat, és mellette ne érezze rosszul magát semmi miatt, de most úgy érzi, hogy megint itt az ideje, hogy emlékeztesse. Nem tudna olyat mondani, vagy tenni a másik, ami miatt hátat tudna fordítani neki. Egy halvány, kissé erőtlen mosollyal igyekszik bíztatni, de kíváncsi szemekkel méregeti, a válaszát várva. Türelmesen hallgatja is, ám valahogy nem ilyen vére számított, így nem kicsit lepődik meg a hallottakon. Őszintén ez az opció sosem merült fel benne, és ez talán kissé jobban is kiül az arcára, de igyekszik hamar végiggondolni a dolgot, hogy most mi lenne a helyes tőle. Elvégre még sosem volt coming out-ban része, és nem akarja sehogy sem megbántani a másikat, így kicsit meg kell fontolnia, mielőtt valami félreérthetőt tesz vagy mond. Neki semmi baja nincs a melegekkel, csupán nem gondolta volna, hogy majd pont a barátjától hallja ezt meg először. Mindenesetre nem könnyű lehet most a másiknak és szeretné bebizonyítani neki, hogy ezzel nem tesz semmi rosszat, így óvatosan visszabújik hozzá. – Jaj, Dendus… Sajnálom és köszönöm! – húzódik el egy picit, hogy egy puszit nyomhasson az arcára, aztán már újból öleli is, mint egy anya medve a védtelen bocsját. – Együtt mindent megoldunk majd, jó? Egy pillanatig se aggódj, én itt leszek neked, bármi is legyen! – kissé azért az ő lelke is megkönnyebbült, amiért „csak ennyiről” van szó, viszont valahol mélyen azért ő is átverve érzi magát. Persze, ezt nem szeretné most a másikhoz hozzá vágni, mert biztos benne, hogy nem direkt húzta az agyát. –Jaj, édesem… Miért nem mondtad hamarabb? – pillant rá lebiggyesztett ajkakkal, mert most szinte hibásnak érzi magát amiatt, hogy nem figyelt oda eléggé az utaló jelekre és nem támogatta jobban a másikat. De, hát, végig azt hitte más a baj, ha tudja, akkor egy csomó álmatlan éjszakát megspórolt volna.

Félek, hogy elveszítem Aichat, holott nem is olyan rég még teljesen biztos voltam benne, hogy sosem fogom, nem csak hiú gyermeki álmok miatt, hanem mert  tudtam, hogy ő sima barátként is mellettem maradna, ha szakítanánk. Viszont mégis érthetetlenül napok óta remegek a tudattól, hogy el fogom neki mondani az igazságot, mellyel együtt saját magamnak is bevallom és igen, most tényleg félek, hogy vajon mit gondolhat a másságomról, el tudna-e maga mellett úgy fogadni, természetesen mint barát. S magamat el tudom-e egyáltalán fogadni, apámék esetébe pedig bele sem merek egyelőre gondolni. Bárcsak ez is olyan lenne, mint egy telefonvásárlás, vagy iskolába való jelentkezés, kipróbálom, aztán kijelentkezek, vagy visszaviszem a telefont, mielőtt a szülők meglátnák, de... félek hogy ez kicsit más. Nem tudom, hiszen még számomra is rendkívül új ez az érzés, fogalmam sincs, hogy hogyan tovább innentől, de az tuti, hogy Aichanak el akarom mondani.
Nagyon jó érzés az ölelése, bújok is hozzá, mert egy kicsit még szeretném igazán szorosan magamhoz ölelni. Hagyom, hogy letörölje könnyeimet, miközben szemeibe nézek. Keresem bennük a világot, amire vágyok és megtalálom, de túlságosan is el akarom már mondani neki, amit otthon gondosan papírra véstem.
Végül kimondom, ahogy tőlem telik, s látom Aichan a meglepettségen, nézem arcát, meg akarom fejteni, hogy mit érezhet, mit gondolhat most, de mivel új téma ez kettőnk között, így nem tudom, a tippekkel pedig ezúttal nem érem be. Ahogyan ő velem, én is türelmesen, csak kicsit izgatottan várom, hogy vajon mi lesz a reakciója.
Kiszökik ajkaim közül a levegő, mikor végül hozzám bújik, puszis is kapok és gyönyörű szavakat hallhatok tőle, én pedig másodpercekig csak pislogok, hiszen nem értem, miért nem undorodik tőlem, miért ilyen kedves és megértő.
- Tényleg? - szalad ki a kérdés, ami inkább költői kérdés, mellyel időt kérek magamnak, hogy rendezzem soraimat, egy percig sem kételkedek benne.
- Köszönöm! - Megtörlöm újra nedvesedő szemgödreimet, könnyezek, de már nem sírok és szerintem már csak a hatalmas érzelemhullám utáni megkönnyebbülés patakzik belőlem.
- Mert én sem ismertem fel előbb. Sőt, még most sem tudom elfogadni. - Kimondtam. Tényleg kimondtam és már egy ember tudja rólam. Nagyon furcsa érzés, megkönnyebbültem, de közben ijesztő is. - Nagyon félek attól, hogy mi van, ha egyszer haza kell mennem és a szüleim is tudomást szereznek erről. Sosem tudhatják meg! - Koreában teljességgel elfogadhatatlan ez a dolog, a családomban pedig végképp. - Ahogy attól is féltem, hogy te hogyan fogsz rá reagálni, te vagy az első, aki ezt megtudta és... ah Aicha, tudd, hogy nagyon-nagyon szeretlek, csak... - szerintem érezte ő is az elmúlt hónapokban biztosan, hogy nem teljesen tökéletes köztünk sem a szex, sem... úgy nem is tudom. Többet beszélgettünk egymás mellett állati jókat, mintsem buján összebújva pusztultunk volna meg a vágytól, vagyis ezt magamról mondhatom csak el, de tudom, hogy érezte rajtam, lehet előbb is, mint én.

Gondolni sem merte volna, hogy egyszer véget ér a kapcsolata Aidennel. Tudta jól, hogy semmi sem tarthat örökké, de hinni szeretett volna abban, hogy még megmenthető a szerelmük. Érezte jól, hogy az utóbbi időben valami nem az igazi, hogy Aident valami bántja, de nem mert rákérdezni. Hiszen, ha rá is tartozik, akkor Denny majd magától is elmondja. Mélyen belül érezte, hogy ha fény derül a fiú gondolataira, akkor az egyet jelenthet a szakítással. Aicha viszont még egyszer utoljára mohó szeretett volna lenni és csak magára gondolni. Kiélvezni a másik közelségét és szeretetét. Túlságosan is hozzászokott ő ehhez, nem akarja, hogy véget érjen. Viszont, azt csak jobban fájna neki, ha Den csak szenvedne mellette. Éppen ezért tervezte is szóba hozni az utóbbi heteket, bár nem hitte volna, hogy a másik hamarabb megteszi, még a randijuk elején. Randi, ami már igazából nem is nevezhető annak. Randizni csak a szerelmesek járnak, köztük pedig már nincs ilyenről szó. Aiden szavait hallva először leblokkol, de igyekszik mihamarabb túllendülni rajta, hogy egy percig se bizonytalanítsa el a másikat. Nem akarja, hogy bűnösnek érezze magát amiért megosztotta a vállán ülepedő terhet. Elismerni való a bátorsága, hogy kimerte mondani. Bár, Aichanak életében először kell szembenéznie ezzel a helyzettel. Még soha senki sem comming outolt előtte, vagy közvetlen neki. Fogalma sincs mit tehetne, de úgy érzi, hogy egy ölelés az, amire mindkettőjüknek most a legnagyobb szükségük lehet. Szeretné azt éreztetni vele, hogy mindenben támogatja és nem haragszik rá, habár mélyen legbelül elég vegyes érzésekkel kell most megbirkóznia. Szüksége lesz némi időre, mire leülepedik benne ez a sok információ, de addig sem szeretné még egy percre sem magára hagyni a másikat. Nem játszhat áldozatot és hagyhatja egyedül a gondolataiban élete srácát. Így is már túl régóta tépelődhet rajta. Kérdésére igyekszik egy bátorító mosolyt küldeni felé egy magabiztos bólintással. Tényleg szeretne segíteni neki és sosem hagyja egyedül, történjen bármi! Utolsó kapaszkodóként szeretne ott lenni mellette mindenhol. – Jaj, Dendus… De hát ezzel nincs semmi baj! Te ettől még nem érsz egy percig sem kevesebbet! Tudom, nem így neveltek téged, de… Ez a 21. század, itt minden tabut ledöntenek az emberek. Manapság már nem gáz, ha különc vagy valamiben. Na és ha a fiúk jönnek be? Egyszer úgy is mindent ki kell próbálni az életben, másképp hogyan találjunk rá önmagunkra, ha szigorú szabályok között élünk és másnak akarunk megfelelni? – lelkesen magyaráz is neki, hogy még csak véletlenül se gondolja magát bűnösnek emiatt. Egyre nyíltabbak az emberek és egyre elfogadóbb a világ. Már nem kell elbújni csak azért mert valaki nem felel meg a társadalmi normáknak. -Megértem, de tudod jól, hogy ezt nem titkolhatod el csak úgy az életed végéig. Már csak az egészséged érdekében sem! Tudom, a szüleid nem rajonganának érte, de melyik lenne a jobb: ha megtudnák és bár az elején zavarná őket, de utána beletörődnének és elfogadnák, vagy az, ha végig hazudnád az egész életed és egy olyan házasságba és családi modellbe erőszakolnának bele, amibe bele rokkansz és ahol legjobban magadat csapod be? – pillant rá kissé aggódva hiszen tudja jól, hogy ez nem könnyű helyzet, de nem akarja, hogy Aiden emiatt tegye tönkre magát lelkileg. A boldogság mindenkinek jár, csalási helyzettől függetlenül. Nem akarja, hogy hazugságba kelljen leélnie az életét, mert az olyan hamar legyengítené és felemésztené. Arról nem is beszélve, hogy ha húsz év múlva derül erre fény, akkor talán rosszabbul jár. Talán most teljesen kilátástalannak tűnik a sztori jövője, később még lehet megoldódik. Az élet elég kiszámíthatatlan, de mindig úgy formálódik ahogy kell. Aicha hisz abban, hogy nincsenek véletlenek és mindennek oka van. Még, ha az élet nehéz is, meg kell tanulni mosolyogni és elengedni a nehézségeket. – Megértem és nagyra becsülöm az irántam érzett bizalmadat. Nem kell magyarázkodnod, nem tehetsz róla! Ne kezeld úgy, mintha bűnt követnél el, mert nem az! Nagyon örültem, hogy te voltál nekem az első mindenben, mert tudom, hogy jó kezekben voltam. Az első szerelem mindenki életében meghatározó és én örülök neki, hogy ebben a formában tapasztalhattam meg, veled. – simít a kezére egy már valamivel szélesebb mosollyal. Bár nem szeretné elengedni, marasztalni sem tudja. Ideje megfogadnia a saját tanácsát és mosolyogva szabadjára engedni a másikat, hogy mindketten boldogulhassanak a továbbiakban. Talán a szerelmük véget ért, de a barátságuk az mindig örök marad. – Egyébként, ha nem vagyok tolakodó… Honnan jöttél rá? Ki a szerencsés? – kíváncsian fürkészi az arcát, hogy vajon melyik srác lehetett az, aki ezt kiváltotta belőle ilyen hirtelen. – Meg, attól még, hogy most egy fiú tetszik neked, nem jelenti azt, hogy meleg vagy. Mármint lehetsz biszex is, nem? Elvégre belém is szerelmes voltál. Ha csak meleg lennél, akkor mi sem jöttünk volna össze… - gondol is bele, amint kicsit már sikerült feljebb ébrednie a sokkból. A mondandója végére elég bizonytalan is lett, mert nem tudja, hogy most tényleg szerelmes volt belé a másik vagy csupán külső hatásra hittette el magával, hogy többet is érez.

Annyira nehéz elhinni, hogy Aichanak angyalokat megszégyenítő lelke van. Nem látok rajta rühöt, se nem haragot, márpedig minden oka meg lenne rá, hogy ezeket érezze irántam. Minden szavának igazat adok, még ha a szó szoros értelmében pokolian rettegek is a következményektől, a családomtól, magamtól, szó szerint a világ dőlt össze bennem, még ha én képes is lennék így elfogadni önmagamat. Ez utóbbiban sem vagyok biztos még, de úgy éreztem, hogy el kell mondanom Aichanak, valakinek beszélnem kell róla, különben menten megőrülök és ki másnak önthetném ki a szívemet, mint neki, a lánynak, akit még azóta is nagyon szeretek. Szeretem őt, mint társat, mint ember, mint lányt, élőlényt, barátot, mindenhogyan, csak... csak nem tudok hozzá úgy vonzódni, ahogy egy férfinek illene egy nőhöz. Igen, ez a jó megfogalmazás, amit már hallok is apám szájából: "illene vonzódnom egy nőhöz". A képzeletbeli hangjától kiráz a hideg.
- Igen, teljesen igazad van! - egyenesedek ki egy kicsit. Mi van akkor, ha a fiúk jönnek be? Attól én még ugyanaz az ember vagyok, a suliból sem fognak kicsapni, azt hiszem, sőt, tuti nem, mivel ismerek még ilyen fiúkat, lányokat is, ők sem kaptak még semmilyen szankciót, csak mert mások. Persze, ha neonpink hajjal jönnek suliba, az megint más téma.
Nem ellenkezek, hagyom, hagy hassanak rám Aicha szavai, szeretném, ha nem gyötörném magam, még ha tudom, hogy nem fog minden megváltozni pár perc alatt, feltehetőleg sokat fogom még feleleveníteni a szavait, például elalvás előtt. Nem tudok eléggé hálás lenni neki ezért.
- Nem vagyok biztos benne, hogy ez a két opció fordulhat csak elő, ha megtudják, hogy... tudod. - Még mindig nehéz nekem kimondani. - De... végül is nem is kell hazarohannom most egyből és nyakukra kötnöm, nem? Nem is kérik, hogy menjek haza Seoulba, majd ha tényleg haza kell költöznöm, akkor ráérek ezen aggódni. - Lehet gyenge vagyok, amiért elmenekülök ettől a tehertől, de egyszerűen nem merek arra gondolni, hogy mi lesz, ha bevallanám nekik. Teljesen igazat adok ezúttal is a lánynak, nem élhetem le úgy az életemet, hogy örökké titokban tartom, nem fogadhatok örök szerelmet egy nőnek az esküvőn, mert borzalmas ember lennék. - Senkit sem akarok becsapni - biggyesztem le az orromat. Jézusom, annyira nehéz ez most nekem és tudom, hogy Aichanak is.
Halovány mosoly jelenik meg az arcomon, Aicha szavai úgy érnek, mintha leégett, forró bőrömre nedved és hideg törülközőt terítettek volna.
- Igen, így van! - suttogom fokozatosan felé fordítva a fejemet. - Az első minden tekintetben emlékezetes és különleges, bár ez akkor sem lenne másképp, ha nem az elsőm lették volna... úgy mindenben. Rendkívül szerencsés vagyok, hogy beléd szerettem és hogy viszont szerettél.  - Nehéz olyan szavakat formálnom, amik visszatükrözik reálisan az érzéseimet, amik a kimondottakhoz képest sokkal hálásabbak, sokkal csodálkozóbban és boldogabbak. Egy nagyon mély szakadékból sikerült általa kimásznom, és bár idővel folytatnom kell a mászást, de egyelőre megbékéltem a helyzettel, s úszkálok az emlékekben, melyek Aichahoz köthetők, így hát azon kapom magam, hogy mennyire boldog vagyok. Erre az érzésre nem számítottam ekkora vihar után.
- Rettenetesen köszönök mindent! - szerintem ezt ma már vagy tízszer mondtam neki, de ezúttal sem vagyok hajlandó magamban tartani a hálámat. Ezúttal viszont azért vagyok hálás, mert felboldogított, elapadtak a könnyek és talán valamennyivel stabilabban is érzem magam mentálisan. Feltehetőleg pont ezért tudom könnyebben fogadni a kérdését.
- Szerencsés? - nézek rá meglepetten. - Hát... igazából... - Bevillan Nolan arca előttem, ahogy megjelent a bolt előtt és olyan kicsapongó örömmel ölelt meg, mintha engem keresne két éve a sivatagban. - Nincs igazán szerencsés. Nem járok senkivel, nem tetszett meg úgy... senki. Nem gondolkoztam még ilyeneket, merni sem mertem volna, míg veled nem beszélek, hogy aztán magammal is beszéljek és rájöjjek, hogy amúgy mit is akarok ezzel a... tulajdonságommal? kezdeni. - De azért azt sem akarom, hogy meglátná egyszer ahogy Nolan ismételten letarol az ölelésével, hiába nincs köztünk semmi, nem akarom kételyek között hagyni Aichat. - Nolan volt az, aki felnyitotta a szememet, hogy létezik olyan is, hogy nem... ah. Olyan nehéz - őrlődöm újra és újra a szavakkal, de ezúttal erőt veszek magamon, hogy kimondjam: - Hogy létezik olyan is, hogy nem egy lányt csókolok meg. Ő vallotta be nekem, hogy ő meleg és hogy mit érez, miért és hogyan nyilvánul meg nála. Én pedig egy kicsit magamra ismertem. - Nem is lep meg Aicha megjegyzése sem erre, de egyelőre nem tudom mást tenni, mint tudatlanul vállat vonni.
- Nem tudom, még nem félsültem át az internetet, hogy mit minek neveznek, még magamat sem fejtettem meg, csak arra jöttem rá, hogy... - ahj, nem igaz, miért kínzom magam mindig? - ...hogy el tudnám magamat képzelni egy fiúval. Simán lehet, hogy igazad van, csak túlságosan végletekben gondolkozom, talán még idő kell, hogy mindez kiderüljön. - Nem tudok még a témában érvelni, szerintem most számomra az lenne a megfelelő, ha egy kicsit nem csókolnék meg senkit. Vagy pont, hogy ez a butaság és szereznem kellene összehasonlítási alapot? Néhány napja, de talán még pár pillanattal ezelőttig is, nem tudtam elfogadni a másság gondolatát sem, beszélni akartam róla Aichaval, habár abban sem voltam biztos, hogy ez szakításba fog torkollani. Homlokomat a lány vállára döntöm és veszek egy mély levegőt.
- Nagyon-nagyon köszönöm! - tizenegyedik alkalommal sem bánom, hogy elhangzik tőlem ez, de ezúttal mintha amolyan pontot raknék a fájdalom és minden végére. - Örökké szeretni foglak! - fogadom meg neki, de tudom, hogy ezt sosem kell ígéretnek vennem, mert így lesz. A szeretet és a szerelem között van különbség, nem egymás felett-alatt állnak, hanem egymás mellett.
- Ugye azért megnézzük a szurikátákat? - mosolyodom el már a csibász-Denny módon.