- Az a gyáva féreg! - szisszenek fel halkan, majd öklömmel az asztalra csapok. Már egy ideje nem a pénzről szól az egész. Nem azért bosszantott fel a tény, hogy az az ostoba elrejtőzött valahová, csak hogy ne kelljen megadja, amivel tartozik. Sokkal inkább maga az a tény zavar, hogy ilyen apák vannak a földön. Olyanok, akik semmit sem akarnak tenni azért, hogy megmentsék a gyerekeiket az el rablójuktól, helyette inkább el menekülnek valami lyukba, mint a patkányok. Ha akarnám megtalálhatnám, és könnyű szerrel végezhetnék vele, de az ilyen ember sokkal rosszabbat érdemelne, mint a halál. A helyzet pedig sokkal bonyolultabban kezd alakulni, mint ahogyan azt szerettem volna. Nem vagyok az érzelmek embere, talán soha nem is leszek az, mégis túl hamar keresztül húzta a számításaimat a vendégem jelenléte, akivel nem az volt a tervem, hogy királynőként tartsam. Mégis van valami ártatlanság a szemeiben, ami nem hagyja, hogy az apja bűnéért Ő fizessen meg. Sosem érdekeltek különösebben az emberi sorsok, úgy voltam vele, hogy mindenki oldja meg maga a saját baját, de valamiért mégis olyan, mintha a Cheryl és az én sorsom egybefolyna. Gondoskodni akarok róla. Megóvni Őt, ha kell, akkor a saját apjától is. Ez pedig bosszant. Utálom az érzelmeket, Ő pedig nem keveset vált ki belőlem. Nem szerelmet. Abban nem hiszek. Nem is találkoztam még vele. Ez valami olyan érzés, ami szintén idegen a számomra, olyannyira, hogy könnyedén mondanám neki azt is, hogy szabad. Nem érdekel már a pénz. De sajnos túl önző vagyok ahhoz, hogy ezt megtegyem, jobban szeretném magam mellett tudni és a társaságát élvezni, mint távol tudni magamtól. - Ne keressétek egy ideig. Hadd higgye, hogy biztonságban van. - szólok rá a legbizalmasabb emberemre ellentmondást nem tűrő hangon, Ő pedig bólintva távozik. Kiegyenesedek, majd a tükörbe nézve igazítok egyet a nyakkendőmön. Én magam sem tudom, hogy miért viszem magammal a tőlem két szobányira lévő lányt, de bízok abban, hogy nem fogom megbánni a döntésemet. Mikor magamhoz hozattam az embereimmel azt hittem, hogy sokkal több bajom lesz majd vele. Hogy hisztérikusan fog ellenkezni, és pont az ellenkezője történt. Úgy tesz, mintha teljesen normális lenne ez az egész helyzet. Nem fél. Nem toporzékol. Kicsit olyan, mint aki elfogad bármit, csak egy kis időre szabaduljon az apja által okozott kellemetlenségektől.
Ezekkel a gondolatokkal hagyom el a szobámat és indulok meg a szőkeség szobája felé. Halkan be kopogok a szobájába, de nem várom meg a válaszát csak be lépek. Elvégre is ez az én házam, vagy mi. A küszöbnél azonban megtorpanok egy pillanatra. Gyönyörűen fest az általam választott ruhában. Mint valami angyal.
- Gyönyörű vagy. Illik a ruha a szemeidhez. - köszörülöm meg a torkomat, majd közelebb lépek és a zakóm belső zsebébe nyúlok, ahonnan egy ezüst dobozt veszek elé. Ki nyitom, hogy ki vehessem belőle a sötétkék nyakláncot, ami úgy vélem, hogy tökéletesen illene a szépségéhez. - Ezt a ruha mellé vettem. Magam akartam át adni. Szabad? - kérdem, majd az ékszer dobozát a földre ejtve emelem ki belőle az ékszert, és ha engedi, akkor kecses nyakára helyezem. - Indulhatunk?

Mindenféle emlék kavarog bennem. Emlékszem, volt egy éjszaka még Renóban, amikor apa végig játszotta az estéjét, és hullarészegen esett haza, de az alkoholmámortól boldogan mesélte, hogy elvesztett nyolcszáz dollárt. Akkor már kezdett nagyobb tétű játékokban részt venni. Sosem bántott, de akkor este két pofont is kaptam tőle, amiért tizenhat évesen leálltam kiabálni vele...
Alig pár órája tudtam meg, hogy el kell kísérnem valahová Tobiast, a miértjét még mindig nem tudom, de valahogy nem is akarom. Én nem félek tőle, de úgy az embereitől sem, hiába kigyúrtak vagy extra magasak hozzám képest.
Míg zuhany alatt felfrissültem, meg hajat mostam, majd megszárítottam, valaki az ágyra tett egy közepes méretű dobozt, amelyben egy csodaszép ruhaköltemény lapult, mellette pedig egy szépséges cipő is. Mindkettő az méretem volt centire pontosan...
Elkészülődtem. Konkrétan úgy éreztem magam, akár egy brit hercegnő, pedig másképp kellene. Fojtogatónak, szörnyűnek. Kalitkába zárt madárnak, hiszen elraboltak. Senki nem tud rólam több napja semmit. Nincsenek is nagyon barátaim, szüleimet meg lehet nem is érdekli hollétem. Vajon feltűnt nekik, hogy nem jelentkezem?!
Még a hajammal bíbelődöm picit, amikor nagyon halk kopogást hallok, ám meg sem rezzenve tovább csinálom, amit elkezdtem.
Látom, ahogy megtorpan. A szemeim végigfutnak az elegáns öltözékén, majd somolyogva végigegyengetem a hajam. A tükörből nézem, mennyire figyeli a ruhát rajtam, és egyszerűen libabőr fut végig rajtam. Érzem a pillantását bőrömön. Nem ezt kéne éreznem fogolyként. Nagyon nem.
- Köszönöm... A ruhát is. Meseszép. Eltaláltad a méretem is - mondtam neki teljesen határozottan, kicsit büszkén is, amikor egy dobozt elővesz, benne egy nyaklánccal.
Na, ne. Ne. Úristen. Tobias egyre kevésbé tűnik rossznak a szememben. Ott van benne a szív, az érzelmi szintje hatalmasabb, mint amit kimutat. Pár pillanatra elgondolkodtam, aztán viszont baloldalra tűrtem kezemmel a hajam, hogy odaférjen teljesen a nyakamhoz, s feltegye nekem az ékszert. Egyre gyorsabban ver a szívem, a pulzusom minimum száztíz. Csak nézek magam elé, elsőre nem reagálok a kérdésére, csak dermedten állok vele szemben. Basszus...
- ... Igen, mehetünk - nem tudom, miért bízom benne, de jelenleg nagyobb a bizalmam őfelé, mint apám felé, aki egy lépést sem mer tenni értem. - Kérdezhetek valamit, Tobias? - nem várom meg, míg jelzi, hogy kérdezhetek, csak megszólalok. - Rég tehettél volna rosszat is apámmal, mégsem tettél, pedig tudnál ártani neki, elég keményen, mégsem teszed. Velem foglalkozol, miért? Bánthattál volna engem is, hogy azzal bánthasd őt is - odavágok neki, de csak mérsékelt temperamentummal, a kék szemeimmel bámulom őt, míg nem válaszol.

Azt mondják, hogy az ember kilétét a múltja határozza meg, és, hogy mindig van lehetőségünk arra is, hogy a jövőben melyik útra térjünk. Van a jó, ahová sosem illettem bele igazán, és van a rossz, amiben úgy érzem, hogy teljesen önmagam vagyok. Vagy legalábbis próbálok úgy tenni, mint aki jól érzi magát ott, ahová éppen tart. Sosem próbálkoztam igazán sehová sem tartozni, senkihez kötődni, főleg nem másoktól függeni, de mégis azon vagyok, hogy épp annyira legyek hű azokhoz, akik bíznak bennem, mint amennyire ezt én is elvárom. Sehová sem tartozni pokoli érzés, ha ezt valaki tudja, akkor az én vagyok. Egész fiatalkorom gyötrelem volt, tele szorongással és vágyakozással azért, hogy valahová mégis csak tartozzak, és miután ez nem jött össze, képtelen voltam beilleszkedni a környezetembe legyek bárhol is, így egy idő után feladtam. Ha létezik az a bizonyos lélek, amiben oly sokan hisznek, akkor én az enyémet eltemettem jó mélyen és a láthatatlan kapoccsal, mi az agyamban van ki töröltem minden érzelmet mit az emberek válthatnak ki belőlem. Az undoron kívül. Mert sajnos minél jobban telnek az évek felettem, annál biztosabb vagyok abban, hogy az embernél undorítóbb és alattomosabb teremtmény nem igen van. Embernek ember az ördöge, szokták mondani. És ez valóban igaz. Aztán megismertem Cherylt, aki mindezek felvetésemre rácáfol a puszta jelenlétével. A jóság, amit magából áraszt ébreszt rá, hogy talán mégis lehet remény az emberiség számára. Talán mégsem annyira lehetetlen ez a világ, mint amilyennek gondoltam. Talán ha máskor, más körülmények között ismerkedtünk volna meg, akkor nézhetnék rá más szemmel is, mint amilyennel most nézek. Egyértelműen gyönyörű minden értelemben, de nem gondolom azt, hogy a gyönyörűsége elég lenne ahhoz, hogy mindenről lemondjak, amit magamnak szereztem meg. Márpedig sosem szeretném be fertőzni az Ő lelkét is. Bár önző vagyok, de annyira azért mégsem, hogy magammal rántsak egy ártatlant a poklomba, amit minden nap gyötrődve élek meg.
A szobájába lépve megtorpanok egy pillanatra. Alaposan mérem végig és bár gyanítom, hogy mindezt észre veszi a tükörből, mégsem bírom le venni róla a szemeimet. Ha léteznének angyalok, akkor azokat valahogy így képzelném el. Elfordítom hát a tekintetem róla, mert véletlenül sem szeretném, hogy azt gondolja, hogy valami zaklató vagyok, hátsó szándékokkal. Sosem tudnám bántani. Egy nőt sem. Azért annyira elvetemült mégsem vagyok.
- Jó a megfigyelőképességem. - szám szélén egy halvány mosoly jelenik meg, miközben a zsebembe nyúlok az utolsó elmaradt apróság miatt, amit ha valakin el tudok képzelni, akkor az Ő az. Nem vagyok túl lovagias fajta, nem is igazán érzem jól magam ebben a szerepben, de ha már együtt mutatkozunk, akkor hozzám illendően kell kinéznie. Ezzel áltatom legalábbis magam, mert sokkal egyszerűbb így, mint más magyarázatot találni a furcsa viselkedésemre, ami még engem is meglep. Amint félre húzza a haját, ismét megtorpanok egy pillanatra, majd végül megrázom a fejem, hogy észhez térjek és könnyed mozdulattal kapcsolom be a lánc kapcsát. Mondhatnám neki, hogy ez is jól áll, de szerintem felesleges. Hiszen képtelenség, hogy a tükörbe nézve ne azt lássa, amit jó magam is látok. Amint bele egyezik, hogy indulhatunk, ki tárom az ajtót, majd udvariasan intek a kijárat felé ezzel jelezve, hogy megadom az elsőbbséget, mi a hölgyeknek jár. Miért van olyan érzésem, hogy ha kérdezni akar, akkor úgyis fog. Függetlenül attól, hogy akarom-e vagy sem. Engedek hát egy féloldalast mosolyt felé, mielőtt válaszolnék.
- Az apádat eleget bántsa az élet. Nem mondom...szívem szerint apró darabokra törném, de... még nincs itt az ideje. - válaszolok, majd elkomolyodok. Az igazság azonban az, hogy azért nem tettem még meg, mert nem akarok Cherylnek ártani vele. Ha a földön mindenki bele rúg, neki akkor is az apja marad. Nem túl jó érzés, ha el kell temetnie valakinek a saját szülőjét. Legyen az jó, vagy rossz. - Ami pedig téged illet... Nem vagyok híve a nők bántalmazásának. - persze megtehetném. Bármit. De nem tartanám igazán fairnek az egészet. - Ha elég kielégítőek volta a válaszaim, akkor induljunk. - szólok rá ezúttal határozottabban, ismét a kijárat felé mutatva. Ha engedelmeskedik akkor követem őt, egészen a kocsiig, aminek ki nyitom az ajtaját, hogy be ülhessen. - Nagyon nem szeretnék bajt ma este. Ne kelljen megbánjam, hogy magammal viszlek. - ezidáig még nem volt vele baj, nem ellenkezett túl sokat, de nyilván nem tudhatom, hogy mit vált majd ki belőle, ha ennyi nap után ismét emberek közé kerül. Bántani valóban nem szeretném. Úgyhogy remélem, hogy annak megfelelően is fog viselkedni.