Az a hely ahol felnőttem össze sem hasonlítható New York ágas bogas, tömött utcáival. Sőt. San Angelo tipikusan az a poros texasi városka ahol szinte minden sarkon arra számít az ember hogy egy bölényre vadászó indiánba vagy egy cowboy leszámolásba botlik. Én is szerettem ilyeneket elképzelni gyerekként de sajnos szinte sosem volt szerencsém. Persze a képzeletem megjelenítette ezt előttem de csúnyán le lettem teremtve ha az ujjammal lődözni kezdtem az utca másik felén álló kövér, idős hölgyre "BÖLÉNY" felkiáltással.
A szüleim elég földhözragadt emberek, tipikusan azok a fajták akik elhiszik azt amit az újságban látnak, vagy hallanak a rádióból. Akik szerint a művészet és a színház csak szükséges rossz, amit el kell viselni hogy a szomszédok azt higyjék kultúremberek vagyunk. Ehelyett persze inkább nézték a Dallast vagy kipletykálták azt hogy a szomszédnak már megint hangos a fünyírója
Sokszor elgondolkodtam hogy talán örökbefogadtak. Vagy hogy elcseréltek a kórházban. Vagy hogy valójában én is egy másik bolygóról jöttem mint Clark Kent és ők megtaláltak a mezőn. De legnagyobb sajnálatomra, kikpött úgy nézek ki mint az apám.
De míg kivülről ennyire hasonlítunk egymásra, belülről nem is külnbözhetnénk jobban.
Míg ők úgy léptek be egy színház vagy egy múzeum ajtaján mintha a fogukat húznák, én odavoltam a művészetekért. Más tinédzser pornót néz a neten, én francia operákat néztem suttyomban, jócskán azután hogy már aludnom kellett volna (meg persze pornót is, azért ennyire furcsa én sem vagyok). Az iskolai könyvtárban faltam a könyveket ahelyett hogy hazamentem volna fát vágni, vagy bikát kasztrálni vagy ilyesmi, amit az apám szórakozásnak nevezett. Persze ezeket is meg kellett tanulnom, ha kell álmomból felébresztve is tollatlanítok és kivéreztetek egy levágott fejű csirkét, pedig utálom ezt csinálni.
Tizenhat évesen kezdtem el színjátszani a suliban. Jó voltam benne... tényleg... Szerettem énekelni, szerettem játszani, szerettem a figyelmet amit a színpadon kaptam.
A szüleim nem értek rá eljönni életem első előadására mert éppen betakarítás volt a közeli farmon.
Ez volt az első lépés tőlük hátra.
Még azon a nyáron szerelmes lettem egy fiúba, aki a szomszéd városban lakott. Nagyon sokat járt át hozzánk, nagyon sok időt töltöttünk együtt. Nem viszonozta az érzéseim és ezt tudtam is jól. Nem hagytam hogy kiderüljön hogy mit érzek iránta.
De mikor tizennyolc éves lettem, betoppant az életembe az a srác aki örökre megváltoztatta az életemet. Na nem azért, mert akkora volt a szerelem vagy mert olyan maradandó jelenség volt...
Lebuktunk a szüleim előtt.
Csak egy csók volt, semmi több, én aznap este mégis a buszpályaudvaron éjszakáztam. Húsz percem volt összepakolni, így alig egy hátizsáknyi cucc volt nálam, néhány könyv, a telefonom, pár napra elég ruha és az a háromszáz dollár spóróltpénz amit xboxra tettem félre.
Ennyim maradt mindabból amit családnak és otthonnak neveztem.

A cigaretta keserű ízt hagyott a számban ahogy lassan kifújtam a füstöt. A szemeim elfáradtak a neonfény folyamatos villodzásától, így most lassan lélegezve pihentettem őket a Hudson folyó fémesen örvénylő hullámain. A lábaim enyhén lüktettek a sportcipőben, hála az egész napos talpalásnak, a hajamnak pedig enyhe olajszaga volt.
De most nem foglalkoztam semmivel csak figyeltem a hullámzást és lassan elszívtam a cigarettámat. A gondolataim elmásztak, valahová messzire, egészen a múltig.
Még színtisztán láttam magam előtt azt a tizennyolc éves kölyköt aki fáradtan, két nap folyamatos utazás és szabadban alvás után megpihent talán ugyanezen a padon. Akkor jártam itt életemben először. A mobilom lemerült, és csak egy helyre vágytam ahol megmoshatom a kezem és az arcom, ehetek valami meleget és alhatok egy nagyot. Az agyam egyre csak azon kattogott hogy egy szál érettségivel mégis milyen munkát tudnék elvállalni. Hol találhatok szállást? Hogy nem fogok éhenhalni?
Akkor szívtam el életem első cigarettáját és esküszöm jobban esett mint az első szex. A rossz szokás azóta is megmaradt.
Az első év volt a legkeményebb. Három helyen dolgoztam egyszerre, hogy össze tudjak kapargatni annyi pénzt hogy ki tudjak venni egy szobát. Addig egy hostelben laktam ahol még az ágyam sem volt igazán az enyém.
Utána, lassan már hozzászoktam ehhez az élethez... A három munkahelyből lassan csak kettő lett, a lepukkant hostelből saját szoba.
És itt voltam most, huszonöt évesen, a Hudson folyó partján pont úgy mint hét évvel ezelőtt, mégis... annyi minden más volt.
Fáradt voltam, de kellemes napom volt. A bankszámlámon volt spórolt pénz, a ruháim tiszták voltak, illatosak és jóminőségűek. Volt egy csodás, dögös-vörös lakótársam akiről mindenki azt hitte hogy járunk, holott mindketten melegek voltunk.
Ő volt a legjobb barátom, az egyetlen aki igazán megértett engem.
Lassan elnyomtam a cigarettám és kiropogtatva a hátam keltem fel a padról és a vállamra véve a hátizsákom indultam el haza.
Szerencsére a munkahelyem és a lakásunk között maximum húsz perc volt a táv gyalog, ami végigvezetett a folyóparton. Hagyománnyá vált egy egy cigi itt, mielőtt hazaérek.
Nem bírtam volna ki a tömegközlekedéssel még tíz percet se. Elég volt az emberekből mára.
Belépve a lépcsőházba, gyorsan ellenőriztem a postát de csak két szórólap volt amiket gyorsan kidobtam aztán felbaktattam a lakásunkhoz.
Némi zörgés után kinyitottam az ajtót és lerúgva a cípőim nyújtóztattam ki végre a lábujjaim.
Mila is elődugta a fejét a jöttömre.
- Szevasz vörösdémon - köszöntem neki vigyorogva megborzolva a haját ahogy tudom hogy utálja mielőtt ledobtam volna a táskám a szobámba és elindultam ki a konyhába valami nasiért.
- Milyen napod volt? - kérdezte a lány letelepedve az asztalhoz. kivettem a gyümölcslevet hogy beleigyak miközben feléfordultam.
- Hosszú... Jó végre itthon lenni - mosolyogtam.
Végre, itthon voltam.