Orvosnak lenni. Mindig is ez volt az álmom, életeket menteni. Ahhoz viszont, hogy életeket mentsünk, pénz kell. A korház félévente szervez ilyen adománygyűjtő estéjt, ahol befektetőket keres. A korházakat mindig kell fejleszteni, és új berendezéseket szerezni. A származásom, és neveltetésem most az egyszer jól fog jönni. Ez lesz az első ilyen rendezvény, amin orvosként veszek rész, nem pedig az egyik befektetőként, pontosabban a lányaként. Egy Manhattani gazdag fickó tartotta, az otthonában, ő hű támogatója volt a kórháznak, így segített még több befektető szerezni. Milyen nagylelkű! Bizonyára nem jóindulatból tette. Ismerten én a szabályokat ezekben a körökben! Közben a saját malmára is hajtotta a pénzt. Ezt azonban mindenki elnézte, mert a kórház is kapott egy igencsak szép összeget. Szóval otthon vagyok ebben a témában. Sosem szerettem az ilyen rendezvényeket éppen ezért, de most, mégis vártam. Egy meseszép vörös, V nyakú selyem Valentino ruhát választottam. A hajam elegáns mégis laza „updo” kontyba kötöttem és helyeztem belé pár divatos hajdíszt a Tiffanyból, és még egy gyémánt nyakék és fülbevaló. Tény, hogy megengedtem magamnak ezt a fényűzést, elvégre ebbe születtem, és most megkövetelte az esemény, hogy egy ennyire drága, közel tízezer dolláros ruhát viseljek és hozzá kétezer dolláros ékszer és hajdísz kollekciót. A nevem sok ajtót megnyit a mai napig, és bár a büszkeségem, az a fránya nagy büszkeségem, néha ellenezi, van, hogy élek vele. Ilyen volt az is, mikor este hétkor egy Armani üzletbe kellett bejutnom, amikor kijött a lakótársam egy olyan öltönyben, amire a csúnya, még kedves kifejezés. A szakértő szemek azonnal észrevették volna, hogy nem márkás, és drága ruha. Tisztában voltam a mentorom, Dr. Aldrich anyagi helyzetével, többé-kevésbé, és lenyűgözött, hogy ennyire eltökélt a munkájában mindezek ellenére. Szóval mkor végignéztem a sötétkék zakón, tudtam, ideje cselekednem. Nem mintha engem zavart volna, nekem ő tökéletes úgy, ahogy van, de olyan helyre megyünk, ahol mindenki rajta csámcsogna. -Ebben nem jöhet az estélyre. Darabokra szedik önt, a gazdag felfuvalkodott sznobok. – mérem végig. Ó, pedig ilyen testet illene Armaniba öltöztetni, és meg is fogom tenni! Dr. Aldrich alakja maga a tökély, magas, lehet vagy száznyolcvanöt centiméter, ha nem több, és ehhez még izmos test, hófehér bőr, és az arca… olyan, mintha egy angyal arcába néznék, egy sötét angyaléba, aki bűnre csábít. Nagyot nyelek, és zavartan megköszörülöm a torkom. Talán egy kicsit tovább néztem őt, mint illendő lenne. -Kérem, engedje meg, hogy elvigyem venni egy másikat. – persze neki még egy szakadt póló és farmer is jól állna, és igyekszem nem elképzelni őt benne, mert végén megint elpirulok. Még mindig nem tegeződünk, és meghagyjuk a formális köszöntést, pedig együtt lakunk közel egy hónapja, láttam őt egy szál törölközőben, vagy éppen fekete bokszeralsóban. Persze azonnal is megjelenik a lelki szemeim előtt a keserédes élmény. Ez most nem igen segít. -Szóval jöjjön. – mondom neki, felébredve a képzelgéseimből, majd az ajtó felé mutatok. Fél óra múlva már ott is vagyunk az Armaniban, és félve nézek a mentoromra, tudom, mikor megtudja az öltönyök árát, olyan mérges lesz, hogy elvörösödik a feje. Pedig vörösödhetne máskor az a csinos feje, mondjuk ha alattam, felettem, mögöttem van…Már megint mikre gondolsz Maisy? Szégyelld magad! Sebastian a bolt vezetője, amint meglát engem, azonnal felvirul majd végigméri Al, és ő is elég sokáig elidőzik az arcán, bár látom az öltönyre fintorog egyet. - Szia. Maisy aranyom!- köszön. - Csodásan festesz. – feleli miközben végigmér engem. – Ki a szépfiú? – őt, nos, egészen másképp méri végig. -Szia Sebastian. – köszönök neki. – Köszönöm. A lakótársamnak, Aldrichnak kéne egy öltöny, nemsokára egy elegáns rendezvényen leszünk. – fordulok a barátom felé, aki vigyorogva méregeti még mindig Dr. Aldrichot, amin meg nekem kell mosolyogni. Biztosan sok meleg is felfigyel ezekre a vonásokra. - Ó már tudom is melyeket! Hozok többet, hogy felpróbálja. – karol belé és elvezeti az öltönyök felé, én meg közben felkészülök a divatbemutatóra. El tudom képzelni mennyire fogja utálni a doktor úr. Először egy fekete öltönyben jön ki a fülkéből, és egy pillanatra még pislogni is elfelejtek. Te jó ég, ez nagyon dögös! Aztán egy bézs öltönyben, fehér inggel, fekete nyakkendővel, fekete nadrággal. Ez lesz a befutó! -Tökéletes! – mérem végig, és igen minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne mutassam ki, mennyire tetszik benne, és ő mennyire tetszik. Nem csurgathatom itt a nyálam, mint valami fanatikus tinilány egy Backstreet Boys tagra, pedig már csak egy lépés választ el ettől. -Megvesszük! – mosolygok Sebastianre, akinek szinte látom a dollárjeleket a szemében. Elő is veszem a platina kártyámat, és Sebastiennek adom. Aztán megfordulok, és szinte beleütközőm Dr. Aldrich mellkasába, és mikor felnézek, ó, jaj! Sötét szemében szinte látom a düh szikráit. Azt hiszem, most jön egy alapos veszekedés. Mégis mit gondoltam, hogy csak úgy elhozom ide, egy ilyen drága helyre? Teljesen megőrültem? Ennyire elvette volna az eszem a közelsége?
Nagyon boldog lennék, ha a világ abból állna, hogy csak műtök. A magánéletemen kívül értve, természetesen. Csakhogy éppen ezzel a hozzáállással buktam el a londoni rezidensi utolsó két év képzését, mert megszállottan csak a munkával foglalkoztam, kapcsolatépítéssel nem. Így persze, az kapta meg, aki többet bukkant fel rendezvényeken és beszélgetett a dékánnal és a kórházigzgatóval. Keserűen tanultam meg akkor, hogy nem a tudás számít, hanem a kapcsolatok. New Yorkba utazva már tanultam ebből a hibából és igyekeztem már a legelején megjelenni nem csak a kötelező rendezvényeken. Mondhatni, elég látványosan javult a helyzetem. Engem viszont különösen frusztált, mert a munkától és a tanulmányoktól vette el az időt. De megteszem. Nem akarok még egyszer abba a hibába esni, amibe Londonban. Csakhogy volt még egy bökkenő. Az öltöny sem lehet mindig ugyanaz, ráadásként koktélpartira nem igazán voltam hivatalos, így az az öltözet hiányzik. Maisy belépése, ahogy meglátom a ruhában, hirtelen mindent kidob a fejemből. A megkukulás nem kifejezés rá. - Hű... - mi lenne a legjobb szó rá? - Lélegzetelállító – mert valóban azt tette velem is a megjelenése. Így egy ideig el sem jutnak a szavai hozzám, s csak az arckifejezése az, a mi visszaránt a jelenbe. - Hogy? - A mosolyom egyből lanyhadt, ahogy kijelenti, ez nem éppen az a ruha, ami odaillő. - De … ez való koktélpartira, nem? - brit vagyok, tetőtől talpig, az öltözeteket tudom, mik milyen alkalomra valók, még akkor is, ha a szüleim nem igazán engedhetik meg maguknak ezt a fajta életmódot. Az első alkalom, hogy megkértük egymást, legyünk egymás kísérői. Egyedül megjelenni nem illik, így hosszas tépelődés után álltam elő a kérdéssel. Sóhajtva egyezem bele. Fájni fog a pénztárcámnak, már most tudom. De az a zavar az arcán mindent elmondott. Hiába mennék az estélyre, nem hogy feljebb jutnék, hatalmasat zuhannék. - Rendben. Az az arckifejezés mindent elmondott – vonom fel egy pillanatra a szemöldökömet. Nagyon is meggyőző volt. - Várjon – felsegítem rá a kabátot, igaz, alig merek hozzáérni, mint egy tünemény, úgy néz ki. Veszem fel a sajátomat is, az esték még hűvösek. Életem egyik rémálma jelenik meg az öltönyök láttán. Van ízlésem és stílusom, s bár tudom, van még mit tanulnom, az, hogy ma már másodjára kapok fintort az öltönyömre, kicsit felbosszant. Kihúzom magam és viszont végigmérem az érkezőt. - Az nem kifejezés! - Maisy valóban gyönyörűen fest, s tudom, hogy a kelleténél hosszabb ideig időzött a tekintetem rajta. A karolásra döbbenten tekintek Maisyre, ami szerintem egy segélykiáltással ér fel, de inkább lenyelem, s marad a zavart döbbenet és követem. - Rendben – csak legyünk már túl rajta. Életemben nem hallottam még ennyiszer a pompás, és nagyszerű kifejezéseket. De tény, az előre elkészített ruházatok méretéhez tökéletesen ért. - Szent Szűz Máriám, ilyen tökéletesen passzoló méretet még nem láttam – látom, ahogy végigmér és hirtelen úgy érzem, szerintem nincs is rajtam semmi, csak képzelem. A cipők felvételében is serényen jelen van. Ez lenne a minőségi kiszolgálás? A feketére én fintorodom el. Mint aki temetésre készül. De azért megmutatom magam Maisynek, sokkal jobban ért hozzá. De van még mit próbálni, így visszakormányoz hamar a helyiségbe Sebastian. A második változat már jobban tetszik. És mintha kicsit tovább időzne a keze a derekamon... nyugalom, Aldrich... - Igen? - Szélesen elmosolyodom, hogy aztán villámgyorsan lelohadjon az az elégedett mosoly a képemről. Cipő és zokni is érkezett a készlettel, az órát olyan diszkréten vette le rólam Sebastian, hogy fel nem merem venni vissza. A kabátomért nyúlok, mire Sebastian felemeli a kezét. - A kabát is marad... - és a kezembe nyom egy galambszürke kabátot és sálat. - Higgye el, ez jobban fog állni. Bálám Szamara nem állt olyan értelmesen szerintem, mint ahogy én ott. Még a kabátomat is lecikizte. De előveszem a tárcámat, csak az van a régi kabátom zsebében, a karomra hajtva, mikor egy ütközést érzékelek a mellkasomon. A forróság végigcikáz rajtam, így inkább ettől némulok el egy pillanatra. - Ezzel – mosolygok Sebastianra és ahogy a plasztik kártyára pillant a kezemben, már tudom, vesztettem. Egy platina kártyával semmi sem ér fel, az én legalsó kategóriás kártyám semmiképpen. Sebastian keze a platina felé nyúl, de úgy, mintha tőlem venné el. Ledöbbenek. Az életben nem láttam ilyen bravúrt! - Régi vásárlóinknak kedvezmény jár, s szívesen nyitunk Önnek is számlát – még egy bárd a hátamba. - Ó, hogyne... - Sebastian szeme felcsillan, elkapja az én kártyámat, kecsesen. - Ez esetben máris felveszem az adatait, ha szabad. Elég a lakcím és azt már ismerem a hölgytől, amennyiben valóban... lakótársak – néz rám sokértelműen. Menjünk már ki!
Lassan engedem ki a levegőt, ahogy kilépünk az ajtón és újfent taxit intek. Ritkán vörös a fülem, legalábbis ennyire vörös már ritkán volt, érzem. - Mit kell még tudnom a koktélpartiról? - Kérdeztem ugyan már, de a mostani jelenet a megmaradt tudásom minden részét kiseperte. Semmi bajom nincs a világgal, inkább az a bajom, hogy soha az életben nem leszek sznob. És ezt látni rajtam. Aztán kihúzom magam. - Átutalom az összeget holnap – ami így is lesz, láttam és... azt hiszem le fog csúszni pár nyugtató légzés, mielőtt megnyomom az entert. A koktélpartira még időben érünk, lesegítem a kabátot Maisyről, és felkészülök a rohamra. - Ön szerint sokan lesznek? - Elveszek két poharat és az egyiket átnyújtom neki. - Ebben a környezetben még csodásabban néz ki – őszinte vélemény, ki is szakad belőlem.
Kezdőlap
