Három legjobb tulajdonságod:
Mik az erősségeim?
Türelmes vagyok, amit nem magammal hoztam. Gyerekkoromban szerintem nem voltam feltétlenül türelmes: mindent azonnal akartam, félve, hogy ha nem nyújtom ki érte a kezem, akkor örökre eltűnik előlem, mint lehetőség. Az elhivatottság, hogy gyógyítsak és a lehetetlent lehetővé tegyem, alakította ki ezt bennem.
Meglátni a lehetőségeket. Előnynek tartom, megtanultam figyelni a lehetőségekre, és azonnal megragadni. Számomra meglepő, hogy sokan nem látják ezeket meg. Még akkor sem, ha rámutatok. Hamar leszoktam arról, hogy elmondjam ezeket nekik. Legalábbis egyenesen. A munkámhoz nagyon nagy szükség van erre a figyelemre, a legelején elég ügyetlen voltam benne, s lassan haladtam benne.
Gyorsan tanuló. Mondhatnám magam okosnak is, mégsem az az erősségem. Felismerni, odafigyelni és megjegyezni. Igaz, ez inkább csak a munkámban van jelen, más helyzetekben hajlamos vagyok éppen az ellenkezőjét tenni.
Empatikus. Nekem sem volt az életem mindig virágokkal szórt úton haladó, ez tanított meg arra, hogy mások éppen úgy lehetnek életük nagyon rossz szakaszában, s ez együttérzéssel tölt el.

Három legrosszabb tulajdonságod:
Mindent vagy semmit alapon létezem. Rengeteget dolgozom rajta, maximalizmusom indult el ebbe az irányba. S képes vagyok évek óta dédelgetett és alkotott dolgokat is a kukába dobni, ha nem úgy halad vagy néz ki, ahogy akarom. S az is igaz, hogy idővel újra előveszem, s megvizsgálom, mit rontottam el. Ez viszont a kórházban egy nagyon végzetes hibában is végződhet, így segítséggel, dolgozom rajta.
Empatikus. Igen, gyengeségem, mert sebet okozni nem szeretek senkinek, sem fizikailag, sem lelkileg, érzelmekben. Ez is egy nagy hátrány, ahol dolgozom, s csak akkor ébredtem erre rá, amikor legelőször kellett szikét fognom a kezembe. Nem hagytam magam, nem azt terveztem, hogy feladom, így ezen is dolgozom, szintén segítséggel, s ezzel haladok a legjobban.
Makacs. Nem a jó formájában vagyok makacs, anyám elmondása szerint a mai napig felveszem azt a gyerekkori sértett arcot, ha megmakacsolom magam, mint legelső alkalommal. Általában sosincs jó vége, szerencsére ez még nem valósult így meg a gyógyítás terén.

Miben hiszel?
Hiszek a jóban és a rosszban. Abban, hogy ki kell állnod magadért, mert senki sem fog, s azt is megtapasztaltam, hogy kiállnak értem, mert szeretnek, s fontos vagyok az életükben. Nem szeretem, de el kell fogadnom, hogy nem mindig mi irányítunk az életünkben, vannak dolgok, amit csak elfogadni tudunk, s hagyni megtörténni.

Mi a legnagyobb vágyad?
Rengeteg van, s azon kívül, hogy mindenkit meg akarok menteni, aki a kezem közé kerül - aludni. Fontos a kipihentség a munkámhoz, az utóbbi időben, jó pár éve, már egyre kevesebb lehetőségem van kialudni magam, s ez egy éve nem jól végződött, azóta visszavettem.
Hogy ne kelljen borotválkozni, amit a munkám miatt szükséges elsősorban. Csakhogy hiába borotválkozom meg reggel, délre már tehetem meg újra és rettentően idegesítő.




Aldrich ellenörzője – Mrs. Dwennon bejegyzése
“Tisztelt Tanár Úr!

Nem értek egyet a rovójával. Aldrich azt fejezte ki, ahogy érez az adott helyzetben és ennek szavat is adott. S ha egy gyermek úgy dönt, nem boncolja fel a békát, mert az gyilkosság, akkor meg kell adnia döntésének szabadságát, tisztelni azt. Ha ennek tettlegesség lett a vége, az minden bizonnyal azért történthetett, mert nem hagyták érvényesülni ebben a szabadságában, vagy megsértették azt, akármilyen módon. Maga mit tenne, ha kést adnának a kezébe, s arra utasítanák, hogy boncolja fel az elkábított kutyáját?

Mrs. Dwennon”

Hat órával a bejegyzés olvasása előtt
- Nem teszem meg! - Morcosan, csípőre vágott kézzel álltam a tanteremben, a hangomat szerintem még két osztállyal arrébb is lehetett hallani.
- Hogy lehet olyan kegyetlenséget tenni a tudományért, hogy egy ártatlan békát feltran... trin.. felvágjak?! - Az asztalra vágtam az eszközt, amivel fel kellett volna boncolnom és már éppen kifelé tartottam volna az osztályteremből, a tanárom figyelmeztető hangja ellenére, mikor meghallottam Jake gúnyos röhögését. Éppen útba esett az ajtó felé, így be is találta a jobb kezem az állát. Nem hallgattam a tanár szavára, vörös fejjel mentem ki az udvarra, lenyugodni, úgy reszkettem, hogy mire a tölgyhöz értem, addigra már alig bírtam járni.

Ma már tudom, másképpen is megoldhattam volna az ellenkezést. A dühömbe csomagolt fájdalmam volt annyira erős, hogy félredobtam az illemet és a tiszteletet. Senki sem érdemli meg, hogy fájdalmat okozzunk és én éppen azt tettem.


Érzem a vállamon a szorítást, de még bennem van az akarat. Még megmenthetjük, olyan nincs, hogy ne élje túl!
- Aldrich – nyugodt, józanító hang, mégis csak negyedjére rebben a pillantásom, s veszek pár másodperccel utána levegőt, miután észrevettem, nem vettem levegőt. - Hagyd.
Eddigi leghosszabb versenyfutásom a halállal. És nem mi nyertünk. Életemben először.
Lassan engedem le a kezem, s teszem le az asztalra azt, amit addig használtam. Nyelek egyet, mert minden felfelé kívánkozik. Képtelen vagyok elfogadni, hogy valaki csak így, meghaljon.
A világ zajos csenddé olvad bennem össze, hirtelen érzem magam kicsinek és semminek, aki elveszett a világban, szétszóródva. Alig érek ki a mosdóba, hogy megszabaduljak a szorító érzéstől a gyomromban. Remegő térdekkel borulok oldalra a kagyló mellé. Képtelen vagyok felállni. Kezem ösztönösen mozdul a lehúzóért, a kényes tisztaság és rend lett az egyik zsolozsmám, kivéve, amikor nem éppen valamiben belemerülten dolgozom.
A mentorom ül le velem szemben, kinyitva az ajtót, s egy ideig néz, állva, s csak az után ül le. Fogalmam van arról, hogy ott van, s néz. A többi nem jut el hozzám. Kis idő múlva egy whiskys üveg nyakára mered a tekintetem, s csak akkor veszem észre, hogy már előttem ül, felém nyújtva egy teli üveget.
- Jót fog tenni – nem várok tőle szentbeszédet, sosem volt egy imadélutánt tartó jellem.
Az alkohol keserű, éget, csíp és mar. Érzem, ahogy feljebb tolja az üveg alját, ahogy el akarom venni a számtól.
- Vannak dolgok, amiben nem mi döntünk. Neki itt volt az exit pont. Mindent megtettél, erődön felül, Aldrich.
Mégis jön a hegyibeszéd?
Beletúrok a hajamba, a sapkát valahol az egyik ruhaszennyesbe dobtam, fogalmam sincs, melyikbe.
Malcom szavai most érnek el hozzám, az óvódából. Sokat verték a csoporttársaink, gúnyt űztek belőle, s rendre meg akartam védeni, amikor láttam, mit tesznek vele. Az utolsó alkalommal ordítani kezdett velem, miért nem hagyom békén, miért akarom mindig megvédeni. Ott vágott arcul az utolsó szava: megalázó a számára a védelmem. Döbbenten álltam ott, és nem értettem.
Most viszont megértettem: azzal, hogy védtem, átvettem felette az irányítást. Mint ahogy a műtőben sem engedek ki semmit a kezemből, kontrollálni akarok. Hiszen arra esküdtem fel, hogy életeket mentek. Mint ahogy Malcolmnak is megtettem néma eskümet, hogy megvédem.
Csakhogy ők másképp döntöttek.


Végre jó idő van, s ilyenkor szokásom azt a negyedórát inkább parkban tölteni, hogy egy kis napfényt gyűjtsek be, ha már friss levegőt annyira nem tudok venni a városban. Leveszem a szemüvegem is, azt is pihentetni tervezem. A papírpohárban hűlő tea mellett, az ég óvjon a borzalmas amerikai kávétól, két borítékot szorongatok a kezemben. Hova is adjam be, s minél kevesebb időt töltsek el vele?
- Téged se sűrűn látni erre! - Erre fel sem figyelek, csak arra állok meg, hogy valaki elém áll. Túlságosan is barátian.
- Jó lesz a ma este? Mindegy is, gyere! - Még szólni sem tudok, csak zavartan mosolygok, s már tovább is halad. Utána fordulok, pár másodpercnyi álldogálás után. Elgondolkodom. Jól berúghattam a hétvégén (ami képtelenség), ha nem emlékszem, ki is beszélt most hozzám. Túlságosan is ismerősként kezelve....