Ismered ezt? Ezt az érzést, mikor csak meghallassz egy számodra új zenét? Egy zenét, ami belevág a szívedbe, és fel is hasítja azt egyből? Csorognak a könnyeid, pedig előtte semmi bajod nem volt, és igatából még csak a szövegét sem érted. Nos, nálam ez egyébként ritkán fordul elő, ritkán esik meg az, hogy van szabadidőm a youtube-on garázdálkodni. Ezek a percek számomra bárminél többet érnek. Az emberek azt hiszik, magányos, pedig ha tudnák, az egy olyan luxus, ami csak nagy ritkán adatik meg nekem... Most sem vagyok egyedül, ezzel tisztában vagyok, ahogy azzal is, hiába kerekednék fel, hogy az egyik engem örzőt megtaláljam, se tudnék kihúzni belőle semmit. Mi szükség erre még az otthonomban is? Nem tudom, egyszer kérdeztem meg apát, mitől félt, azt mondta, nagyon szeretné, hogy soha ne értsem meg, miért... Igen, megijedtem. A tévhitekkel ellentétben ő egyébként nem olyan, aki óvja a gyerek lelkivilágát, tudom, hogy kilépve nem csupán szivárvány és jó dolgok várnának rám, ahogy azt is tudom, sokan alig várják, hogy rajtam keresztül okozhassanak fájdalmat apának, csak mert tudják, máshogy képtelenek lennének. Ezért se próbáltam még egyszer sem úgy igazán megszökni. A házból szöktem már ki, de magát a birtokhatárt sose léptem át. - Ne haragudj.... baj van? - Jasper mindig rámtöri az ajtót, és most meg is ijed, ahogy meglátja könnyáztatta tekintetem. El kell mosolyognom, de a fejem is megrázom, hogy megnyugtassam. - Be lett fűtve a kerti ház, a zongora is ott van, a tanárodat meg épp átvizsgálják... tíz perc - számol fejmben, miközben az órájára néz, így én is nekiállok készülődni.
Mert bizony Wellingtonékhoz nem egyszerű bejutni, főleg akkor nem, ha az ember először teszi be a lábát. És Altairt is bizonyára megkeresték előtte az ajánlattal, hogy töltsön velem időt, és tanítson, mert egyébként nem tesznek fel sehová álláshirdetést. Viszont a felkeresés előtt meg átvizsgálják - ha az embernek van elég pénze, bárhová elér a keze -, mert Archibald Wellington gondosan megválogatja, kit enged a lánya közelében. - Sajnálom, ez az előírás - adja vissza az egyik őr Ailtar holmijait, miután több kérdést is feltettek neki, átvilágították mindenét, és megbizonyosodtak arról, minden rendben van. - Jó napot, Robert vagyok, engedelmével - ha van Altairnal táska, azt a hatvanas éveiben járó férfi bizony elveszi tőle. De csak a kényelem miatt. - Kérem kövessen - elég ijesztő lehet, vagy épp meseszerű, ki hogy nézi, mindenesetre a férfi bekíséri az üvegházba, ahol egy terített asztal várja, mindenfélével. - A kisasszony is mindjárt megérkezik, addig nyugodtan szolgálja ki magát - hajol meg, majd teszi le a táskát a székre, és el is tűnik.
- Oké, megyek már - nevetek Jasperen, ahogy toppant egyet. Sajnos én nem tudok időre sehol megjelnni. - Jó leszek így? - pördülök meg előtte az új kedvenc ruhámban. Még nem volt alkalmam felvenni, na de majd most. - Mint mindig - emeli a plafonnak a tekintetét, mert a késésem jobban lefoglalja. - Jó, jó - tartom fel kezeim, majd szaladni kezdek. A lépcső korlátján lecsúszok, mert arról az Istenért se tudnék leszokni, és gyönyörű hosszú hajam meg csak lebben utánam. Aztán tényleg sietek, nehogy ő is idő előtt elmenjen, mint az a múltkori. Bár ő csak a kapuig jutott, mire átgondolta, és közölte, erre neki nincs szüksége. És ezek azért fájnak. Még csak esélyt sem adnak arra, hogy megismerjenek engem, meg se próbálják megérteni, hogy fontos a biztonságom. Ezért se lovallom magam bele semmibe először, mert még rosszabb, mikor egyszer csak nem jönnek többet.
- Elnézést a késésért, jó napo.... szia - kerekednek el a szemeim, ahogy lefékezek, és kezemben marad az ajtó. Talán mint egy kísértetre, úgy nézhetek rá, és egyből elönt a zavar is. Így lassan, kissé esetlenül csukom be az ajtót magam mögött. - Ne haragudj, én... nem mondták, hogy korombeli lesz a tanárom - mert akkor mondjuk máshogy öltöztem volna, vagy befontam volna a hajam, vagy nem tudom.
Ha apám nem szervezte volna le nekem ezt a melót, akkor valószínűleg még mindig otthon nyomnám a Dragon Age-et hatalmas lelkesedéssel és nem állítom, hogy az annyira szar lenne. Biztos ilyen ázsiai dolog, hogy még a szabadnapodon is illik dolgozni, de én ki tudja hanyadik generációs korcs már egyáltalán nem ilyen nevelést kaptam, szóval csak szeretnék dögleni az ágyamban és hol a plafont sasolni, hol meg a szép nagyképernyős tévémet. Végül is azt sem azért vettem, hogy csak porosodjon a szobámban. De nem…, minden tervemnek befellegzett, mert apám valami gazdag ismerőse épp zongoratanárt keresett a kicsi lányának és én lettem beprotezsálva, hiszen ma úgysincs semmi dolgom, vagy hát semmi olyan dolgom, amit apám is annak nevezne, mert neki valahogy mindig csak az tetszik, mikor látástól estig tanítgatom a szerencsétleneket zongorázni. Nem sűrűn vállalok be újakat, főleg azért nem, mert nem akarok tehetségtelenekkel foglalkozni, így akiben nem látok fantáziát, annak szimplán megmondom, hogy menjen máshoz, mert én nem tudok vele mit kezdeni. Most nyilván azért fogom magam és cihelődök össze ahelyett, hogy addig nyafognék, amíg vége nincs a napnak, mert szép összeget csúsztatnak a zsebembe, amiért klimpírozni tanítom apuci hercegnőjét, azt meg nem mondom, hogy a paydaytől nem csillan fel sötét szememben a rohadt kapzsi kis fény. Még embernek is öltözöm, fekete farmert veszek, hozzá fekete inget és cipőt, csak hogy megfelelően gyászhuszáros legyen az összhatás és szép reményekkel neki is indulok Wellingtonéknak, ha már más nem lesz az ügyből, legalább kopasszam meg őket kicsit, úgysem illik, hogy egy embernek ennyi pénze legyen egyszerre, pedig azért apám sem szegény, de mi nem forgunk kishíján kacsalábon. Ehhez a helyhez képest max lúdtalpunk lehet, de az úgy családilag. Nem semmi a biztonsági személyzet sem, mert ezek aztán átkutatnak, kérdezgetnek, valószínűleg arról akarnak meggyőződni, hogy nem jelentek-e veszélyt, de hamar rájönnek,hogy ártalmatlan és meglepően érdektelen is vagyok az egész helyzettel kapcsolatban. Nem mondom, hogy nem cseszi fel az agyamat ez az egész, mert elég durván sérti a kis magánszférámat, hogy belenyúlkálnak a táskámba meg minden, szóval proli módon megérdeklődöm, hogy lesz-e testüreg motozás is, mert akkor felkészülök rá lelkileg. Hadd na mondjam, hogy nem ájultak el a fanyar humoromtól, sőt… de hát ilyen ez popszakma, jófejkedjen eztán a securityvel a halál. El nem tudom képzelni mi olyan érdekes a kiscsajban, hogy úgy őrizzék, mintha aranyból lenne, de a ház…nevezzük háznak, de igazándiból leírni sem tudom, hogy micsoda, eléggé érdekes és most már látni akarom belülről. Ennek örömére nem fogom a cuccom és fordulok ki sértetten már az előszobák egyikéből. Csak pislogok a fazonra, akinek átadnak, mert…ez most komolyan egy komornyik, na ne már! llyet maximum régi angol filmekben lát az ember, nem a való életben, ezeknek tényleg ennyi felesleges pénzük van, hogy erre költsék? Üvegház, télikert…jézus ereje micsoda zongorájuk van! Na meg a sajttál, azt hiszem valahogy elleszek itt, amíg meg nem érkezik őhercegnősége, aki remélem nem lesz olyan kegyetlenül idegesítő, mint a gazdag kiscsajok úgy általában. Éppen elégedetten rágcsálok valami olyan kaját, ami fix, hogy drágább, mint amennyiért a belső szerveim kelhetnének el a dark weben, mikor megérkezik a kis…na jó, erre marhára nem számítottam, mert, ami bejön az ajtón, az egy rendes, takaros, nem gyengén szép nő. Mi van? Azt hittem valami kiskamasz csitrit kapok itt a szárnyaim alá, erre meg…jaj, hogy Buddha áldjon meg. -Hello-köszönök vissza, amint lenyeltem a falatot és igyekszem leplezni a döbbenetem, elég nekem az övé is, mert ahogy nézem ő sem pont rám számított. Máris van bennünk valami közös. -Ha Mozartra számítottál, kicsit elkéstél-mosolyodom el, ahogy igyekszem oldani a hangulatot, hosszú ezüstláncomat piszkálom csak zavarom leplezésére- de, ha ez megnyugtat olyan jó vagyok, mint Beethoven, miután süket lett.
Kezdőlap
