Néhány évvel ezelőtt apám megvizsgáltatott egy pszichológussal, aki arra jutott, hogy az INTP személyiségtípusba tartozom, ami annyit tesz hogy tudós...vagy mi. Nem tartom magam egy nagy koponyának, zenében mindent viszek, de mondjuk, ha a matematikáról vagy biológiáról,fizikáról,kémiáról van szó, hát pont annyit tudok, hogy ha néhány dolgot összeborítasz, az vagy felrobban vagy drog lesz belőle. Ha ezek után valaki arra várna, hogy majd én fedezem fel a rák ellenszerét, akkor nyugodtan álljon fél lábon addig, mert azt garantálom, hogy el fog fáradni az idiótája. Utánanézve a személyiségtípusnak, egyébként annyi a lényeg, hogy elméletileg absztrakt gondolkodó vagyok, gyakran analizálok helyzeteket. A világot kicsit úgy képzelem el, mint egy komplex gépezetet, aminek csak néhány fogaskereke érdekel, például az emberi kapcsolatok. Creepy egy dolog, de nagyjából negyedórát kell eltöltenem egy idegen társaságban, hogy majdnem teljesen megismerjem az alá-fölérendeltségi és egyéb viszonyokat. Fél óra múlva már magabiztosan fogom sejteni, hogy ki, mikor, kivel, hol és, hogy ez kinek nem tetszik. A személyiségtípusom szerint objektív is vagyok, amire többnyire azt tudom mondani, hogy igaz, az emberek többsége nem köt le annyira, hogy több érdekeljen belőlük a száraz tényeknél, épp ezért tudok velük kíméletlenül őszinte lenni, amiért nem egyszer vágtak már orrba, de ez tök mellékes. Na jó, van esély rá, hogy tényleg érzéketlen paraszt állat vagyok, de nyilván csak azért, mert odabent a kis fejemben elég gyakran megkérdőjelezem magam és ettől nincs kicsattanó jókedvem, meg fasza kisugárzásom sem. Ha egy buliban látnál meg, egyedül piálva a sarokban, jó eséllyel eszedbe sem jutna odalépni hozzám és beszélgetést kezdeményezni és ez így is lenne jól, mert összességében olyan ember vagyok, akivel nem akarsz csak úgy csacsogni. A barátaimmal sem vagyok a világ legkedvesebb embere, mély szeretetemet főleg a rohadék megjegyzéseimmel és a maró szarkazmusommal tudom kimutatni. Romantikus kapcsolataim sikertelenek, mert ha valaki nem érdekel eléggé azt ignorálom, ellenkező esetben meg túlgondolok, végigjátszok a fejemben mindenfélét, ami soha nem is fog megtörténni aztán megintcsak ignorálom a másikat, nehogy véletlen rájöhessen, hogy kedvelem. Az egy vagy többéjszakás kalandok működnek, legjobban akkor, ha nem nagyon kell beszélgetnem, mert a small talk sem az erősségem. Zongoratanárként stílusom semleges, kemény vagyok, de ezzel jó eredményeket tudok elérni a tanítványoknál.

    Még akkor is transzban voltam, mikor levették rólam a bilincset és újra szemben ültem a szüleimmel, szédültem, fájt a fejem és percekig meg sem bírtam szólalni, ők pedig csak bámultak rám.
-De....bűnösnek vallottam magam-mondtam igencsak sokára furcsán rekedt hangon, mert nem értettem.
-Hallottuk-vonta fel szemöldökét helytelenítően az apám- és idiótának is tartalak miatta, ugyan miért csináltál ilyet?
Teljesen le voltam döbbenve, fogalmam sem volt mi történik körülöttem, már legalább másfél órája úgy éreztem, hogy ez csak valami álom vagy egy film, ami csak akkor lesz hiteles, ha nem szólnak a színészeknek, hogy épp szerepet játszanak. Az asztal alatt belecsíptem a saját combomba, de éreztem a fájdalmat és cseppet sem változtak a dolgok.
-Talán azért, mert mindent elkövettem, amivel vádoltak-magyaráztam, jobb kezem ujjaival idegesen doboltam az asztalon, mert most ostobának éreztem magam, szinte harapni lehetett a levegőben, hogy valami nagyon félrement. Bár...nem most, hanem hetekkel ezelőtt, mikor xanaxra csapattam a Henessy-t ezerrel és még be is akartam szívni, mert gazdag vagyok és szexi, meg sikerült letennem az utolsó vizsgámat, meg mert egy kibaszott gyökér vagyok, na ezért.
-Az én fiam nem bűnöző-morogta apám, közben anyám könnyes kék szemeivel pislogott rám és őszintén sajnáltam, amiért itt kell lennie. Szívem szerint azt mondtam volna neki, hozzon egy kávét vagy bármit, ami miatt egy kicsit távol maradhat ettől a szituációtól. Mióta csak az eszemet tudom biztos voltam benne, hogy anya fél apától, annak ellenére, hogy sosem mutatkozott agresszívnek, aztán idővel rájöttem, hogy apám csendes őrült, feltérképezi számodra a tökéletes büntetést és végtelenül nyomorulttá tesz általa. Kezdtem gyanítani, hogy most valamiképp velem is ez fog történni.
-Szerencséd, hogy jó ismerősöm volt a bíró, aki az ügyedet kapta, így közben jártam kicsit az ügyedben.
-A rossebet...-szaladt ki a számon és kezdtem feldolgozni miféle szarban is csücsülök , egyelőre csak annak tudtam örülni, hogy nem hullámzott. Na persze, apám a nagy megbecsülésnek örvendő politológus egészen véletlenül világi haverságban áll azzal a savanyú pofájú bíróval, gyanús nekem ez a sok véletlen.
-Örülj, hogy nem kell börtönbe menned, a kis barátod talán nem lesz ilyen szerencsés-nézett rám és a szemében megvillant az a rosszindulatú fény, amit egész életemben szívből gyűlöltem. Megdöbbenve néztem anyámra, az arcán vegytiszta sajnálat kifejezése tárult a szemem elé. Mi a fasz?
-Várj...az én tárgyalásom a második volt, igaz?-tettem fel a kérdést félve a választól.
-Kezdetben úgy volt-vont vállat nem törődöm módon az apám- aztán megváltozott a sorrend.
Ordítani tudtam volna, ahogy leesett, hogy a saját apám átbaszott, mint szart illik a palánkén, ebben a percben már tudtam mi a büntetésem.
-Ezt nem csináltad meg-éreztem, ahogy minden izmom megfeszül, nem sokra voltam attól, hogy tikkelni kezdjen a bal szemem- megegyeztünk.  Mindketten bűnösnek valljuk magunkat, a legrosszabb esetben is csak egy-két év és némi közmunka...semmi különös.
Már tudtam, hogy teljesen felesleges minden szavam, de félő, ha nem mondom ki szimplán csak felrobban a fejem a rövid idő alatt felhalmozódott pusztító dühtől és az agyvelőm egyszerűen felfröccsen a falra, valamint a szüleim arcára.
-Te valóban csak egy kis közmunkát kaptál-bólintott apám olyan közönyösen, hogy okádni tudtam volna tőle- folytathatod az életed, elkezdhetsz tanítani, de Remy...nos ő sajnálatos módon börtönbe kerül garázdaságért és nyolc napon túl gyógyuló testi sértésért.
Már átláttam mindent, a valódi büntetés ez volt, az érzés, ahogyan realizálom, hogy a legjobb barátomat éppen most ítélik el valamiért, amit valójában majdnem kizárólag csak én követtem el. Remy nem verte meg azt az arcot a klubban, én ütöttem ököllel az arcát, míg el nem ájult, ő csak engem próbált odébb vonszolni. Megbeszéltünk valamit, a szavamat adtam és most a saját apám csinált segget a számból, mert rontotta volna a hírnevét, ha ülnöm kell.
-Csinálj valamit-szűrtem a fogaim között és minden gyűlöletem összpontosult a pillantásomban.
-Nem tehetem-rázta meg a fejét és jelen pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy valóban nem teheti vagy egyszerűen csak nem akarja- Egyszerűen csak engedd el, már nem a te hatásköröd.
Nem állítom, hogy sokszor féltem életemben, de most rettegtem és nem az apámtól, nem a közvéleménytől, nem a holnaptól, hanem Remytől, attól a fiútól, aki éveken keresztül mellettem állt, aki tűzbe tette volna értem kezét. És most nem tudtam volna a szemébe nézni, talán sosem leszek képes rá, mert ha egy csepp esze is van, most a legmocskosabb patkány vagyok a szemében. És tudod mit? Kurvára igaza van.