Maxwell Thornton és Agnese Borelli cseppet sem könnyű kapcsolatából született meg a hivatalosan első, de egyébként második lánygyermek Olympia. A család legnagyobb örömére a kislány édesanyja szépségét örökölte, jellemével együtt. A drága papa a tradicionális angol felmenőit le sem tagadhatta volna, hiszen hideg, erősen szabálykövető férfiként nevelkedett. Magániskolákban tanult, kitűnően beszélt hat nyelven, zongorázott, krokett-bajnok volt, kajakozott, illetve kimagasló adottságokkal rendelkezett a retorika terén. Az apai nagyszülők nyomására politikai pályára lépett, de egy kisebb kisiklást követően lázadt a rendszer ellen, melyet végül az idősebb generáció nyert meg. Mostanra Anglia külügyminisztere, a legkiválóbb diplomáciai kapcsolatokkal. Felesége családjáról ugyanez már nem mondható el. Agnese Borelli Taorminában látta meg a napvilágot, és ott töltötte a gyermekkorát is. Az olasz família szerteágazó kapcsolatokkal büszkélkedhetett, talán innen eredeztethető az étel szeretete, mely a kis Olympiában teljesedett ki. Agnese csak rövid időre érkezett az Egyesült Királyságba, majd lángra lobbant az ifjú Maxwell iránt. Egyetlen nyári iskola, művészeti továbbképzés döntötte el a sorsukat. Agnese már nem utazott haza, hiába várták a rokonai, ott maradt az esős Londonban, és hátat fordítva a déli vérének, teljes átalakuláson esett át. Hamarosan Maxwell menyasszonyaként mutatták be, aztán fél év jegyesség után elvette feleségül, és a mai napig az oldalán erősíti a férje karrierjét.
Olympia a szülei egy különös egyvelege lett. A kikövezett úton kezdte meg az életét, ami annyit jelentett, hogy magániskolába járt, meg tanult zongorán játszani, de a kitartása a béka segge alá került, mert amit nem élvezett igazán, azt félbe is hagyta a szülei legnagyobb bánatára. A sporttevékenységekben nem mutatkozott meg semmilyen tehetsége, sőt inkább a gyengén teljesítő diákok közé sorolták. Édesapja még bízott benne, ha nem is politikai pályára szánják az egyetlen lányukat, akkor is valami méltó szakmát választ a család nevéhez mérten. A gimnázium után be is került az Oxford jogi karára, de egy botrányt követően úgy döntöttek a szülei, hogy inkább nem erőltetik tovább az egyetemet, így Olympia minden bűntudat nélkül szakította meg a tanulmányait, és álmodott egy merészet. Mindenben támogató barátnőjével úgy határoztak, hogy a nyakukba veszik a világot, és áttelepülnek az amerikai földrészre. Nyilván sokként érte a Thornton szülőket a hirtelen hozott döntés, de Olympia nem tágított az elhatározása mellől, mindenáron meg akarta tapasztalni, hogy milyen egyedül élni, és hibákat elkövetni a nagybetűs élet előtt.
Olympia személyiségében megmutatkozik mindkét nemzetség, melyet az olasz és angol oldalról örökölt. Öntudatos, olykor már az akaratosba áthajló lány, akinek aztán nem lehet megmondani, hogy mit tegyen, és mit ne. Életigenlő alkata úgy vonzza az embereket, mint a virágra szálló méheket a porzóban megbújó édes nektár. Hebrencs és bohém életfelfogással rendelkezik, nem fog megijedni attól, ha a csillagos ég alatt kell töltenie az éjszakát, vagy éppen nem talál munkát. Minden helyzetben feltalálja magát, úgymond a társaság lelke. Indulatos, nagyon könnyen dühbe gurul, és csak nehezen lehet lelohasztani a kedvét. Önérzetes, bármikor kiállna a barátaiért, és azokért, akiket szeret. Az igazságérzete nem ismer határokat, bármeddig elmegy, hogy bebizonyítsa ő ugyan nem tévedett. Egyetlen igazi szenvedélye a főzés, nem túl gyakorlott, de ezt legalább szívből csinálja. A szülei nem támogatják benne, de ő úgy gondolja, hogy egyszer mindenki ismerni fogja a nevét ezen a planétán.



Allegra az ágyamon fetreng, vörös haja úgy terül szét a párnámon, mint egy odahímzett mintázat. Nem szólok érte, engem különösebben nem zavar, ha rendetlenség képződik a környezetemben, de a szüleim ki nem állhatják, ha nem adok a külsőségekre. Meg kellett volna tanulnom az illem eme szabályrendszerét, de valahogyan nem érdekelt a felső tízezer elvárás köre. Nekem úgy tetszett a szobám, ahogyan kinézett. Szerencsére nem nyúltak hozzá a ruháimhoz, és az elrejtett értékeimre sem akadtak rá.
- Mikor fogod megmondani nekik, hogy megvettük a repülőjegyeket New Yorkba? – immár tizenkét éve vagyunk egymás titkainak őrzői, ő a másik szemem, ha éppen berúgok, és ő az, akinek bármit elmondhatok, most mégis titkolóznom kell előtte is.
- Ha jól tudom, akkor ma érnek haza Svájcból. Apa együtt akar vacsorázni, mert ez a szokás. Sosem értettem, hogy miért kell együtt ülnünk ahhoz, hogy együnk, de ragaszkodnak hozzá. Anya különösen bánatos, ha kihagyom a közös étkezéseket. – a magasba dobálom az egyik kedvenc karkötőmet, amit tavaly nyáron szereztem Mallorcán. Akkor sem éppen tisztességes történettel álltam elő a szüleimet tekintve, de beadták a derekukat, és elengedtek a nyaralásra. Orbitális buliban volt részem, el sem tudom mondani, hogy milyen élményt ad, ha igazán önmagam lehetek. Viccesen festett, ahogyan hajnalban megtaláltam azt a sarki piacot, és szóba elegyedtünk az eladókkal. Bezsongtam a ténytől, hogy valami újat kóstolhatok, hogy valami igazán helyi, és nemcsak a turista kalauzok hasábjairól köszön vissza. Az étellel úgy voltam, mint mások a kapcsolatokkal. Éhes gyomrok mindig lesznek, ahogyan szenvedéllyel főző emberek is. Nekem felüdülést jelentett, ha így kommunikációs térbe kerültem egy másik nemzettel. Ki mondta azt nekem, hogy csak verbálisan lehet kommunikálni? Az ételek beszélnek helyettünk. Megmondani se tudnám, hogy mennyire élveztem azt a pár napot a tenger mellett, de hamar vissza kellett térnem a valóságba. Apa munkájának révén kisebb koromban sokat utaztam, és megismertem néhány kultúrát, de amióta leérettségiztem, és beiratkoztam az egyetemre, valahogyan már nem terveztek velem. A leendő szakmámra kellett koncentrálnom, az apám, de még a nagyapám is azzal zaklattak, hogy kinél fogom tölteni a gyakorlatomat, ki lesz az, aki mellett majd bojtárkodom. Bevallom, de sosem éreztem magaménak a jogot. A rengeteg paragrafus, a kimondhatatlan törvények, maga a latin nyelv sem vonzott, nem értettem, hogy miért kellene ezen oltáron a véremet ontani? Tudtam, ha fény derül a pár napja esedékes botrányomra, akkor már nem sokáig fogom élvezni az egyetem nyújtotta előnyöket. Pontosan emiatt gondolkodtunk előre Allie-vel is, ha menni kell, akkor ne az utolsó pillanatban készüljek fel a távozásra. Mindennek a hátterében igazából nem is a lázadás, vagy a függetlenedés állt. Egy sokkal súlyosabb titokra jöttem rá, és szembesíteni szerettem volna a szüleimet vele. Nekem évekig hallgatnom kellett azt, hogy én vagyok az egyetlen gyermekük, hogy én leszek az, aki továbbviszi a család nevét, ezért méltóképpen kell viselkednem, életet választanom, majd később társat is. Terjengtek olyan hírek a múltból, hogy a nagyszüleim még annak idején kényszerházasság miatt kerültek össze, de a huszonegyedik században ez már nem lehetett opció. Édesanyám is kezdett annyira savanyúvá válni, mint az apám, de mondjuk ennyi közösen eltöltött év után már ki ne hasonlítana a párjára. A jellemük összekovácsolódott, és egyként meneteltek előre. Nagyot sóhajtok, amikor odalentről meghallom a nevemet.
- Olympia megjöttünk. – anya éles hanglejtéssel adja a tudtomra, hogy ideje megmutatkoznom előttük. Allegrára mosolygok, de semmi őszinteség nincs a gesztusomban. – Sok sikert neked, akkor este írj. – ő maga is felszökken az ágyról és az ablakhoz sétál, hogy a hátsó fán mászhasson le. Nem szeretett a szüleimmel egy légtérben lenni, és ezt meg tudtam érteni, mert nekem is nehezemre esett, hogy megmaradjak a házban. – Olympia egyedül vagy?! – hallom, ahogyan megindul az emelet felé a tűsarkain lépkedő édesanyám, ezért megelőzöm és kimegyek a szobámból, gondosan behajtva a hátam mögött az ajtót.
- Igen, egyedül…csak zenét hallgattam. – felelek unottan, aztán követem őt lefelé, de koránt sincs kedvem ehhez a csevejhez. – Mi a helyzet az egyetemen? – érdeklődik a felszínes hanglejtésével, miközben leérünk apához is. A lakájok ugrálnak, készül a vacsora, én viszont hamarabb ledobom a bombát, mintsem erre időt kellene szánnunk. – Ki lettem rúgva. – sejtem, hogy milyen érzelmeket fogok kiváltani belőlük. Apa szoborszerű maszkja hirtelen eltorzul, és az első emóció, amit le tudok olvasni róla, hogy haragszik, de a személyzet előtt megválogatja a szavait, ellenben az édesanyám máris tombol. – Hogy micsoda?! Mit csináltál? – érdeklődik fennhangon, de már abból látom, hogy össze fog omlani, ahogyan a haját erősítő csatot birizgálja. – Lefeküdtem az irodalom professzorral. Rajta kapott az egyik diáktársam, és jelentette az esetet a rektornak. Ma délután behívtak, és közölték, hogy menjek haza, majd felkeresnek titeket is, ha megjöttetek Zürichből. – sóhajtom, de nem kell sokat várnom a robbanásra. – Te jó isten…ezért neveltünk fel? Ez neked a normális viselkedés? Szégyent hozol a családra… - apa csak int a többieknek, hogy menjenek el, de én egy tapodtat sem mozdulok az előtérből. – Csalódtunk benned Olympia. Fel fogom hívni az iskolát és közlöm, hogy ez valami félreértés lesz. Kizárt, hogy így bemocskold a nevünket. – az anyámat a rosszullét kerülgeti, apa meg a folyosó egyik végéről a másikra sétál, de a lépteiben semmilyen elegancia nincs. Jelenleg két olyan embert látok magam előtt, akik szintén hibáztak már. – Nem fogod. – közlöm holt nyugodtan, és először merek a szemükbe nézni. – Valamit tudni akarok. Miért nem mondtátok el nekem, hogy van egy nővérem? – kérdezek rá, de sejtem, hogy úgyis tagadni fogják a tényeket. – Honnan szedted ezt a hülyeséget? – apa nem jut szóhoz, és anya is hamar válik mérges pókká, ha kell, akkor csípni fog, és támadni. – Innen. – húzom elő a pólóm alól a naplóját. – Tudod anya nem vagy túl körültekintő. A könyvtárban akadtam rá néhány hete. Igazán érdekes dolgokat tudtam meg rólatok, meg az úgynevezett házasságotokról. Az egyetem alatt teherbe esni, igazán szép teljesítmény. Letagadni, és örökbe adni a gyermeket pedig felettébb gyanús. Sosem hittem volna, hogy ennyire álszentek vagytok mind a ketten. Az arcomba hazudtatok, és most azzal a ténnyel kell élnem, hogy a nagyvilágban van egy testvérem, de még esélyem se volt megismerni őt? Sosem jöttem volna rá, ha ez nem akad a kezembe. Gyűlöllek titeket. – üvöltve indulok meg az emelet felé. Anya a hátam mögött kiabál, de mégis az édesapám van az eszénél. – Hagyd most elmenni. Lenyugszik… - a lépcsőfordulóban pillantok rájuk, ahogyan összeborulva néznek engem. – Elmegyek New Yorkba, miután otthagytam az egyetemet. Nem kérem a támogatásotokat. Hagyjatok békén. – kiáltom lefelé, aztán sírva zárkózom be a szobámba. Nem vagyok egyedül ebben az elcseszett világban. Már nem.