Lassan két éve vagyok itt New Yorkban, és azóta volt már egy iskolaváltásom is. A szüleim szerencsére nem problémáztak rajta, de kicsit káoszos volt a költözések időszaka, főleg, hogy kettő lett rövid időn belül. Viszont nem bántam meg a váltást. Alapvetően társasági lény vagyok, és könnyen barátkozok, de az első suliban nem találtam igazán barátokat, és olyan… kakukktojásnak éreztem magam, és még a tanulmányok sem tetszettek. Itt a Cornellen viszont nagyon hamar beilleszkedtem, és egy szuper szobatársat kaptam, aki segített eligazodni, és bevezetni a társasági életbe. Sok barátot is szereztem lényegében néhány hét alatt. Viszont munkát itt nem nagyon találok, így gyakran visszautazok New Yorkba, akár pincérkedni, akár babysitterni, vagy kutyát sétáltatni. Szerencsére a pincérkedés a legritkább, és a kutyasétáltatás a leggyakoribb. A gyerekfelügyelettel tényleg nincs semmi bajom, de ott a szülő(k) jobban ragaszkodnak egy fix személyhez, aki vigyáz a csemetéjükre, és nehéz olyat találni, aki csak péntekre, szombatra keres valakit, mert nekem sajnos ezek a legjobb időpontok a tanulás miatt. Hétköznap ezt nem igazán tudom megoldani, főleg, hogy az oda-visszautam két órát vesz igénybe.
A kutyasétáltatást viszont nagyon szeretem, és könnyű munka, legalább is szerintem. Régen, otthon nekünk is volt otthon kutyánk, csak ő már a kora miatt sajnos elpusztult. Nagyon szerettem, és lényegében születésem óta velem volt, és igazán jó barátok lettünk. Apu mindig azt mesélte, hogy amikor még egészen kicsi voltam, mindig terelni próbált. Akkor még Lady is fiatal volt, de ő már értette, hogy hova lehet menni és hova nem. A szüleimnek így sosem kellett annyira félnie, hogy kimegyek az utcára, vagy leesek a lépcsőn, esetleg a konyhában láb alatt leszek, mert, ha Anyu azt mondta, maradjak a nappaliban, Lady ki sem engedett onnan. Ezt a bátyámmal is próbálta, de vele már annyira nem volt egyszerű dolga. Ő mindig is kicsit szabályszegőbb volt nálam, bár én sem tartok be minden szabályt.
Én könnyen megértetem magamat a kutyákkal, mert az egyik bácsikám kutyanevelő és tenyésztő, és mivel engem ez kicsi korom óta érdekelt, így sok mindent megtanított a nevelésükről. Most éppen ezért is kérték, hogy vállaljak egy még alig négy hónapos cocker spánielt, aki mondjuk úgy, hogy róla már az egész környék tud, mert rengeteget ugat, és „csak” a marad, ül, és a vissza vezényszavakra nem hallgat első körben. Én nem hiszem, hogy a kutyussal van a baj, inkább azzal lehet, hogy nem foglalkoznak vele eleget és/vagy nem megfelelően. Minden esetre a házhoz történő érkezésem alkalmával egem is kitörő örömmel fogadott, így vagy öt percet a küszöbön szobroztam mire az ugrálástól be tudtam menni.
Amikor megkaptam a pórázt, hogy sétáljunk… hát, azt az örömöt le sem lehet írni. Talán még többet ugrált, körözött, mint mikor megérkeztem, amikor viszont kimentünk, egyik helyről a másikra rángatott. Vagy legalább is próbált, mert ezt viszonylag hamar meguntam, és kicsit elkezdtem képezni. Az úti célunk a Cental Park volt, ahol egészen nagy szabad terület van, és, ahol nem kell tartani kocsiktól. Egyelőre még úgy gondolom, jobb, ha a póráz marad.
Már kint vagyunk vagy fél órája, és próbálgatom tanítgatni alap dolgokra, köztük arra is, hogy rám figyeljen és ne a mozgó alakokra. Erre a szerencsére magammal hozott, erre a célra készített övtáskámban lévő jutalomfalatok vannak a segítségemre, de nem mindig működik. Például akkor sem, amikor egy körülbelül velem egykorú barna lány fut el tőlünk pár méterre, és Lucynek szent meggyőződése, hogy ezt azért teszi, mert vele akar játszani, és olyan lendülettel indul meg, hogy sikeresen kitépi a pórázt a kezemből. - Lucy! - kiáltok utána. - Gyere vissza! - persze, hogy nem hallgat rám, mintha nem is hozzá beszélnék. De közben már én is elindultam utánuk. - Állj meg! - kiáltok kicsit erősebben, abban bízva, hogy talán a lány is megáll, és véget vethetünk a fogócskának. Alapvetően nincs bajom a futással, de nem ilyen indokkal. Azért bízom benne, hogy a lány nem ijed meg, hogy egy kutya üldözi.

Nem igazán szoktam edzőterembe járni, mert minden megvan otthon, amire szükségem van ahhoz, hogy a megfelelő formában tartsam a testem. Szerencsére jó géneket örököltem, ezért nem baj, ha néhanapján bűnbe esek. Na jó, inkább úgy fogalmaznék, hogy gyakrabban előfordul, mint kellene. De nem tehetek róla! A kaja a gyengém. Nehezen tudok uralkodni magamon, ha meglátok egy házi készítésű hamburgert. Ha csak rágondolok is összefut a nyál a számban. Minden másban nagyon eltökélt vagyok, csak az étellel nem. Mivel előző nap sikerült elcsábulnom egy ínycsiklandozó burgernek, úgy döntöttem, hogy a ma reggeli edzés – a megszokotthoz képest – intenzívebb lesz. Valamit valamiért – tartja a mondás.
Miután felkeltem, és ettem egy kis zabkását – amit megbolondítottam néhány gyümölcsdarabbal -, felmentem a szobámba, hogy felöltözzek. Egy thermo futónadrágot, egy aláöltözőt és egy thermo pulóvert vettem fel. Ezután a fürdőbe mentem, hogy megmossam az arcomat és a fogaimat. Végül lófarokba fogtam a hajam, és befontam. Magamhoz vettem a karra rögzíthető telefontartómat és a fülhallgatómat, majd lementem. Az előszobában felkaptam a kulcsaimat, mert nem tudtam, hogy a szüleim itthon lesznek-e még, mire visszaérek. Valamikor egész korán elmennek itthonról, máskor pedig csak valamikor a délelőtt folyamán. Eltettem a zsebembe a kulcscsomót, valamint egy kis pénzt is, hogy később vizet tudjak venni. Amint felhúztam a futócipőm, már indultam is a Central Parkba.
Örülök, hogy a néhány napon át tartó komor időjárás helyét átvette a napsütés. Már nagyon vártam, hogy egy kicsit szebb legyen az idő. Sokkal jobban szeretek a szabadban futni, mint otthon, a futópadon. Azt nem mondom, hogy túlságosan meleg lenne, de hát végül is tél van, mégis milyen lenne az idő?
Amikor odaértem végeztem néhány nyújtó gyakorlatot, hogy bemelegedjenek az izmaim. Nem szeretnék lesérülni. Ezután bekapcsoltam a lejátszási listát, amin kimondottan futáshoz alkalmas, pörgősebb számok voltak. Behelyeztem a fülhallgatómat a fülembe, a telefont pedig a tartóba raktam, és futni kezdtem.
Már az edzés vége felé jártam, amikor olyan hangos kiáltásra lettem figyelmes, amit még a fülhallgatón keresztül is hallottam. Mondjuk valószínűleg ez annak is köszönhető, hogy a zene épp a végéhez ért. Megálltam, és amikor megfordultam, egy nagyon édes kiskutya szaladt felém, mögötte pedig egy lány. Leguggoltam, amint a közelembe ért a kutya, és előrenyújtottam a kezem, hogy megszagolhasson.
- Szia, cukipofa! – gügyögtem neki, miután jól megszaglászott, és én is megállapítottam, hogy nem készül felfalni. Nem mintha attól tartottam volna, hogy megtámad, de néha a kisebb termetű kutyák veszélyesebbek, mint a nagyok. Nem félek a kutyáktól, de sosem lehet tudni. Jobb az elővigyázatosság.
Miközben simogattam a kutyust, a lány is odaért, egy kicsit kifulladva. Valószínűleg egy ideje már üldözhette. Nagyon gyorsnak kellett lennie, ha így megfuttatta a lányt, hiszen olyan picik a lábai. Ebben az esetben lehet, hogy egy agár veszett el benne – mármint, ami a gyorsaságát illeti.
- A tiéd? – kérdeztem mosolyogva, és szorosan fogtam a pórázt, nehogy ismételten meglógjon ez a kis rosszcsont. – Elég sok erő szorult belé, ahhoz képest, hogy milyen pici – jegyeztem meg vidáman. – Mennyi idős? – Nem vagyok egy nagy kutyaszakértő, de egyértelmű, hogy ez még csak egy kölyök. Tele van energiával. Bár tudom, hogy vannak olyan fajták, amik még idősebb korukban is ugyanolyan energiaszinttel rendelkeznek, mint kölyökkorukban. Azt viszont nem tudom, hogy a spániel is ezekhez a fajtákhoz tartozik-e. Legalábbis úgy emlékszem, hogy így néz ki egy spániel. Remélem, nem tévedek.

Ahhoz, hogy egy kutya falkavezérnek tekintsen minket, és engedelmeskedjen, határozottnak, következetesnek kell lennünk, és nyugodnak. Ellenkező esetben a kutya veszi át a vezető szerepet, vagy annyira összezavarodik az ellentétes utasításoktól, hogy teljesen önfejű lesz. Egy kutyus lényegében olyan, mint egy kisgyerek, aki próbálgatja a határait, és nekünk kell ezeket megszabni. Én nem szeretem azt, ha valaki a kutya rossz szokásaira fordít figyelmet, és csak ritkán dicséri a jót. Én inkább jutalmazom a helyes viselkedést, és a rossznál pedig általában úgy teszek, mintha a kutya nem is létezne, azaz, hátat fordítok neki, és egészen addig nem foglalkozok vele, amíg le nem nyugszik., mert sok viselkedési probléma a levezetetlen energiából adódik, ami lényegében a mi hibánk. Persze ezt nem akkor alkalmazom, amikor éppen a fogait használja, mert akkor egy éles kiáltással először jelzem neki, hogy fájt, és csak utána hagyom ott. De a mostani esetben sem lenne célszerű hátat fordítani neki, mert ki tudja hova keveredne a nagy „üldözés” közepette. Ráadásul most talált tőlem érdekesebb személyt, így nem igazán van esélyem magamra vonni a figyelmét, főleg, hogy még csak most találkoztunk először.
Lucy vadászkutya, így annyira nem meglepő, hogy egy gyorsan mozgó alakot megkerget. Alapvetően így ezen nem lepődök meg, csak eléggé megrémített, hogy esetleg baja lesz, vagy elveszik, mert nem tudom visszahívni. Most képtelen vagyok felkelteni az érdeklődését, mert csak az új játszótárs érdekli. Hogy lehet egy ennyire kicsit kutya ennyire gyors? Vissza kellene szoknom a futásra, de valahogy mostanában nem vitt rá a lélek olyan nyomós ok nélkül, mint a mostanihoz hasonló. Lucy új játszótársa viszont biztosan rendszeresen fut, mert nagyon jól bírja a tempót tartani, ami a kölyköt egyáltalán nem zavarja.
Hatalmas kő esik le a szívemről, amikor a lány egyszer csak megáll, és észreveszi az üldözőjét. Már éppen venném a levegőt, hogy szóljak, hogy „Nyugi, csak játszik! Nem bánt,”, de erre nincs szükség, ahogy elnézem. A lány könnyedén lehajolt hozzá, és betartva az ismerkedés szabályait, először engedti, hogy a kutyus megszagolja. A simogatást Lucy viszont csak egy rövid ideig tűri, mert egyből elkezd játszani a lány kezével, és ugrálni próbál.
- Szia! - köszönök a lánynak. - Nem, én csak sétáltat…-nám - fejezem be pillanatnyi gondolkodás után szinte nevetve és kicsit kapkodva a levegőt, mert most inkább ő „sétáltatott” meg engem, így nem mondhatom, hogy „én sétáltatom őt”. A futást és a kiabálást nem olyan könnyű egyszerre csinálni, ha nincs edzésben. - Eddig szerintem még sosem vezették le rendesen nála az energiákat, így most szinte egy bomba erejével rendelkezik - húzom el a számat egy kicsit. Nem szeretem, amikor ennyire elhanyagolnak egy kisállatot. - Még nincs négy hónapos - válaszolok a kérdésére. - Ne haragudj, hogy így elkezdett üldözni! - kérek bocsánatot. - Szereted a kutyákat? - kérdezem, de inkább megerősítést várva, mint valódi kérdésnek szánva. Nem láttam rajta, hogy megijedt volna, vagy, hogy bármi ellenszenvvel viseltetett volna iránta. - Egyébként Karin vagyok - mutatkozok be. - Ő pedig Lucy - mutatom be a spánielt is.
Az, hogy most valamilyen nevelést alkalmazzak arra, hogy meglépett, és többé ne forduljon elő, már túl késő. Ha most jutalmaznék vagy büntetnék, az éppen az akkori cselekedetének tudná be, ami most az idegennel történő agresszió nélküli játékra értené, és nagyon könnyen egy rossz viselkedés kerülhetne benne kódolásra, amit mindenféleképpen el akarok kerülni. A kutyák egyszerűen gondolkoznak, és a pillanatban élnek, ha késik a jutalom vagy a „büntetés”, már „rossz” viselkedéshez társítják azt, amin jó kiképzések is bukhatnak.

Elnevetem magam. Tényleg nem úgy néz ki, mintha ő sétáltatná a kutyát. Mindig megmosolyogtat, amikor azt látom, hogy a gazdik szinte futnak a kutyáik után, mert a póráz végén lévő állat, szánhúzó kutyákat megszégyenítő módon húzza a gazdáját. Nincs sok tapasztalatom a kutyákkal, mert nekünk sosem volt. A barátaimnak viszont igen, ezért tudom, hogyan kell viselkedni a közelükben. Mondjuk szerintem túl sok ismeret nélkül is magától értetődő, hogy nem közelítünk hirtelen mozdulatokkal az állatokhoz. Képzeld magad a helyükbe. Te sem örülnél, ha valaki kiugrana eléd vagy hadonászni kezdene az orrod előtt.
- Hát azt látom - mondom jókedvűen. Nem értek hozzá, de szerintem ez a viselkedés egy kölyökkutyánál teljesen normális. Mármint az, hogy ennyi energiával rendelkezik. Viszont a neveletlenség már kevésbé elfogadható. Meg végül is, azért vannak itt, hogy levezessék a felesleges energiát.
- Nagyon aranyos - jegyzem meg mosolyogva, miközben simogatom a kutyus fejét. Az, hogy egy energiabomba, nem befolyásolja azt, hogy rettentő édes pofija van. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy egy kis neveléssel lehet javítani a viselkedésén.
Felnézek a lányra, amikor bocsánatot kér, majd felállok, és kedvesen nézek rá. - Ugyan, semmi probléma. - Lehet, hogy ha egy nagyobb testű kutya vett volna üldözőbe, akkor nem lennék ennyire elnéző. Persze akkor is próbáltam volna nyugodt maradni, elvégre az állatok megérzik, ha félünk.
- Igen, szeretem őket, de sajnos nincs kutyám - válaszolom egy kicsit bánatosan. Anya sosem engedte meg, mondván, hogy túl nagy felelősség, és nem tartana sokáig a lelkesedésem. Azonban lehetőséget sem adott arra, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. - Neked van? - kérdezem. Biztos, hogy ő is szereti a kutyákat, de lehet, hogy ugyanabban a helyzetben van, mint én, és nem lehet neki.
- Abby - mutatkozom be Karinnak, azután lehajolok Lucyhoz, és őt is üdvözlöm. - Tehát akkor kutyasétáltatóként dolgozol? - Ez a munka meglehetősen népszerű a fiatalok körében, és szerintem igény is van rá. Manapság az embereknek még annyi idejük sincs, hogy levigyék a kutyát, ami lássuk be, elég szomorú. Ahogy az is, hogy késésben vagyok, mert még haza kell mennem lezuhanyozni. Nem szeretném, ha Beckett elájulna a testszagomtól. Nem mintha azt akarnám, hogy bárki más is elájuljon, de hát Beck mégiscsak a táncpartnerem.
- Ne haragudj, Karin, de rohannom kell, mert el fogok késni a suliból. - Nagyon kínos, hogy pont most kell faképnél hagynom, de muszáj mennem. - Biztosan összefutunk még - mosolygok rá, abban bízva, hogy nem veszi rossz néven a sietségem. Remélhetőleg, legközelebb lesz időnk jobban megismerni egymást. - Mindig ilyenkor sétáltatod Lucyt? - Ha a válasz igen, akkor tuti, hogy találkozunk még, mert én szinte mindig ebben az időpontban futok. - Örültem, hogy megismertelek Karin - mondom, aztán már sietek is haza. Nem szeretném erősíteni a késők táborát.

A kutyasétáltatás és nevelés két különböző dolognak kellene, hogy legyen, de most nagyon úgy tűnik, hogy itt teljesen ugyan azt jelenti. Lucyről nem sokat tudok még, így ki kell tapasztalnom, mert a gazdáiktól szinte semmit sem lehetett megtudni, mert gyanítom, hogy semmit sem tudnak róla. Próbálom így az első találkozás alkalmával felmérni, hogy mire hogyan reagál, de ez nem annyira egyszerű, mint az első látásra tűnik. Agresszivitást nem mutat semmire, csak kíváncsiságot és lelkesedést. Talán ezért is vagyok kicsit elővigyázatlan, amit ki is használ, és meglép tőlem. Elismerem, nem fogtam jól a póráz végét, így, amikor hirtelen megindult, lecsúszott az ujjaimról a hurok, amikor a jutalomfalatokkal bíbelődtem. A lány, akivel játszani próbált, nagyon kedves, és biztosan szereti a kutyákat, és valamilyen szinten ért is hozzájuk. Ez látszik a viselkedésén és a mozdulatain is. Megjegyzésén csak elmosolyodok. Velem ritkán fordul elő, hogy engem sétáltat egy kutya, de mint látszik, azért előfordul.
- Valóban az - értek egyet vele. Én csak azt sajnálom, hogy a gazdái is csak ennyit látnak belőle, hogy aranyos, mint egy játék. Egy kutyával rengeteg időt kell tölteni, és folyamatosan képezni, mert ez leköti és kifárasztja, ami egy sokkal kezelhetőbb, szófogadóbb kedvencet eredményez, mintha csak hagyjuk nőni, mint a füvet.
- Legközebb azért én is sokkal jobban figyelek - ígérem meg és nem csak neki, hanem magamnak is. Most nem volt veszély, de lehetne Lucy is nagyobb, és gyerek után is megindulhat, aki nem biztos, hogy ennyire könnyedén venné.
- De szeretnél - állapítom meg mosolyogva - Jó gondolom? - kérdezek rá kedvesen. - Régen volt, de most nem lenne lehetőségem tartani, és annak csak ő inná meg a levét, ha mégis próbálkoznék - húzom el a számat. A koliban nem lehet kutyát tartani, de nagyon időm se lenne rá, és kínzásnak tartom, ha hosszú időre magára van hagyva egy kisállat. Főleg meg egy olyan társas lény, mint a kutya. Magam ellen beszélek, de szerintem, akinek nincs ideje rendesen levinni a kutyáját sétáltatni, annak nem is igazán való a tartásuk. Tudom, hogy mindenkinek sok időt kell töltenie a suliban vagy a munkahelyén, de mi is nehezen bírjuk általában a magányt, de akkor miért várjuk el egy állattól, aki még nem is érti, hogy miért is történik az, hogy fél napokra magára hagyják.
- Örvendek - mosolygok. - Többek között igen, mert viszonylag egyszerű munka, és van időm a sulira is mellette - avatom be. Mellettük általában még tanulni is van időm, ha mondjuk, előre felveszem az anyagok, és csak hallgatnom kell. Gyerek mellett ezt nem lehet megcsinálni. Persze a kutyák is észreveszik, ha nem figyelnek rájuk, de őket könnyebb lekötni.
- Rendben. Siess, el ne késs - mosolygok rá. - Még nem alakult ki, de szoktam itt több kutyust is sétáltatni - válaszolok neki. Nem kizárt, hogy már többször is voltunk egyszerre a parkban, csak még sosem figyeltünk fel egymásra. Most sem vettük volna észre egymást valószínűleg, ha Lucy nem szökik meg tőlem. Holnap ráadásul nincs órám, így biztosan a városban leszek ebben az időpontban, és lehet, hogy akkor is ez a spániel lesz velem. De ezt még egyeztetnem kell a gazdáival is. - Én is Abby! - búcsúzom, mert nem akarom feltartani. A késést nálunk sem díjazzák, és néha az a büntetés, hogy nem is lehet bekapcsolódni az órába, ami szívás.

Egy bólintással nyugtázom az ígéretét. Biztos vagyok benne, hogy ezentúl sokkal jobban fog figyelni rá. Olyan lánynak tűnik, aki komolyan veszi, amit csinál, és a precizitásra törekszik. Akárcsak én a táncban. Addig gyakorlok egy mozdulatot, amíg úgy nem érzem, hogy már tökéletes, vagy legalábbis megközelíti, mert semmit nem lehet százszázalékos pontossággal végrehajtani.
- Igen, jól gondolod – mosolyodom el. Bárki, aki kicsit is figyel arra, hogy milyen hangsúllyal és arckifejezéssel – mert biztos, hogy kiül az arcomra – mondom, az kihallja a vágyódást egy kutya iránt. Igazából bármilyen állatnak örülnék, csak legalább lenne.
- Sajnálom – fejezem ki az együttérzésemet. – Az én esetemben is a kutya inná meg a levét, ha bepróbálkoznék. Na meg persze én is… - teszem hozzá nevetve. Anya biztos, hogy kiakadna, ha hazaállítanék eggyel. Még az is lehet, hogy a kutyával együtt tenne ki. Azért bízok benne, hogy nem így lenne, de jobb nem huzigálni az oroszlán bajuszát.
- Én is örülök – mosolygok rá. Nem kerüli el a figyelmem, hogy azt mondja „többek közt”. Meglepő, hogy egynél több munkája van az iskola mellett, és még tanulni is van ideje. Én azt az egy munkámat is nehezen tudtam beilleszteni a napirendembe. De tudom, hogy vannak olyanok, akiknek szükségük van a pénzre, ezért éjt nappallá téve dolgoznak, hogy fedezni tudják a költségeiket, vagy besegítsenek otthon az anyagiakban. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem vagyok ilyen helyzetben – legalábbis részben. Nekem csak a baletthez szükséges dolgaimat kell fizetnem, de azok sem olyan olcsók. Nem tudom, hogy ő miért vállal több munkát, és nem is gondolom úgy, hogy illő lenne megkérdeznem. Egy vadidegennel én sem osztanék meg ehhez hasonló információt.
- Ne haragudj – kérek ismét bocsánatot. Tényleg nagyon kellemetlenül érzem magam, amiért ilyen hirtelen kell itt hagynom, de hív a kötelesség. – Akkor még biztosan találkozunk – mondom mosolyogva, és búcsúzásként intek egyet. Remélem, hogy tényleg így lesz.

Mivel most már tudom, hogy Abby itt szokott lenni, és, hogy egy nagyon kedves lány, így legközelebb már biztosan nem fogunk elmenni egymás mellett. Azt szokták mondani, hogy kutyával könnyű ismerkedni, kapcsolatot teremteni, és ez, mint a mellékelt ábra mutatja, tényleg így van.
Valahol sajnálom a lányt, hogy nem lehet kisállata, de örülök, hogy elég felelősségteljes, hogy beismerje, nem tudná rendesen gondját viselni. Bár vannak olyan házi kedvencek, akik kevesebb törődést igényelnek, de azok nem feltétlen elégítik ki a gazdi igényeit, mint például egy terráriumi állat. - Ha a kisállat nem boldog, akkor a gazdi sem szokott az lenni - húzom el a számat, és teljesen egyet értek vele, amikor azt mondja, hogy ő is meginná a levét, ha most kutyatartással próbálkozna. - Ha valóban nagyon szeretnél egyet, akkor biztos lesz majd - bíztatom, hogy, ami késik, nem múlik. Én is biztos vagyok benne, hogy lesz még kutyám, majd, ha kialakul a saját életem. Egyelőre pedig a kutyamániámat mások kedvencein élem ki.
Meglátom rajta, hogy észrevette a több munkára való utalásomat. Kevés diák vállal munkát, és még kevesebb, aki egyszerre többet, de nekem szerencsére ezek nem ütik egymást, és nem is túl fárasztóak, így marad időm és energiám a tanulásra, valamint szükség esetén le tudom mondani őket, illetve az utazás alatt is tudok tanulni. Apuék fizetik a sulit és a kolit; az a legkevesebb, ha a többi én állom.
- Ugyan! Dehogy haragszom! - hárítom a bocsánatkérést kedvesen mosolyogva. Dolga van, én pedig nem akarom feltartani. Legközelebb majd remélhetőleg több időnk lesz, hiszen akkor már tudni fogjuk, hogy esélyes, hogy összefutunk. - Majd figyeljük egymást - értek egyet. Ha tudod, kit keresel, kire kell figyelned, akkor könnyebb találkozni.
Miután Abby tovább indul, én is visszairányítom a figyelmet Lucyre, aki már a cipőfűzőmet rángatja, mert észrevette, hogy hanyagolva lett. Örülök, hogy azt és nem a nadrágomat, mert egy fűzőt könnyebb pótolni, mint ruhadarabot. Szeretek vásárolni, de most nyálas és kirágott nadrágban nem szívesen mennék be egy ruhaboltba.