« cannot aproach me »

Olyan erőszakosan ránt ki az álomból a telefonom hangos rezgése, hogy szinte rosszul leszek tőle. A képernyő felvillanó fényétől vakon, hunyorogva tapogatózom magam mellett a két személyes ágy üres felén, ahová tölteni szoktam felrakni éjjelente. Tony már hét éve nem aludt itt, mégis meghagytam neki a helyét; nem azért, mert visszavárnám, csak mikor megpróbáltam középen aludni, másnap hajnalra legurultam az ágyról.
Végre a kezembe kerül a készülék, amit legszívesebben rögtön a földhöz csapnék – pedig ekkor még nem is látom, kinek a neve villog a képernyőn. Aztán az agyam felismeri a betűket.
Baszd meg magad keresztbe, ez az első gondolatom. Az órára pillantok, ami lassan hajnali három felé vánszorog. Három óra múlva kellene felkelnem és összeszedni magam, hogy indítsam a kölyköket az iskolába, az agyam elsőre fel sem fogja, mi a fenét akarhat tőlem Señor Moustache ilyentájt. Talán azt hiszi, hogy ha váratlan időpontban hív, majd leszek olyan marha, hogy szóba álljak vele? A nagy büdös francokat.
Morcosan nyomok rá a hívás elutasítása gombra, és visszaejtem a telefont a takaróra. Mire azonban a fejem ismét párnát ér, már fájdalmasan ébren vagyok, minden porcikám készen áll indulni, mintha épp csak két perccel az ébresztő előtt tértem volna magamhoz. Szitkozódom egyet és ismét felülök, majd gyorsan feloldom a készüléket, és a híváslistából visszahívom. Ha már képes volt felébreszteni hajnalban, az a legkevesebb, hogy alaposan le is cseszem.
A második csörgésre hallatszik, hogy felveszi valaki a másik felén; eddigre pedig már olyannyira bepörög az agyam, hogy a szavak egyszerre akarnak kitódulni a számon. – Na idefigyelj, te egoista, nárcisztikus pöcs…!
– …Igen?
Olyan érzés, mintha elvágták volna a haragom fonalát, ennyire kizökkentett, hogy ismeretlen hang szólt. – Ööö… Nem? – Téves, akarnám mondani, de mivel nem külön tárcsáztam, biztos, hogy jó a szám, ráadásul a túlvégről előbb érkezik a sóhaj, minthogy folytatni tudnám.
– Mike vagyok, a DBlass bárból… Feltételezem, ismeri a telefon gazdáját?
Sajnos. Még mindig fogalmam sincs, miről van szó, de mélyet sóhajtok, és végiggyűröm az arcom a szabad kezemmel.– Igen.
Az egyik vígjátéksorozatban mondták, hogy hajnali kettő után nem történik semmi jó. Hogy mennyire rohadtul igazuk van.


Hogy a város alszik-e bármikor is, azt én nem tudom, de a hajnali forgalom meglepően gyér. Bár persze, jut eszembe, még csak kedd van. Az a nap, amikor az emberek általában dolgozni járnak másnap, nempedig a sárga földig isszák le magukat – kivéve, ha az az ember Saúl Garrido. Ha rajtam múlik, akkor hamarosan a néhai Saúl Garrido. Mert hogy ezért kínzó halált az, az egészen biztos; ezért megyek. Mi másért? Hogy szívességet tegyek annak a hímsoviniszta disznónak? Meg a nagy francokat! Gyilkosságon kívül másért nem vagyok hajlandó hajnalban autóba ülni.
A volt anyósomat is ezért hívtam át; az utca végében laknak, és amúgy is inszomniás a nő, na meg a munkám végett nem ez az első, hogy hajnalban kérem meg, menjen át hozzánk, míg elugrom. Most kit öltek meg?, kérdezte, ahogy átcsoszogott a feljárómon. Még eldöntöm, mondtam.
Marble Hillen lakom, az Edsal Avenue-n, néhány száz méterre a Henry Hudson Bridge-től, ahonnét a munkahelyemre bejutni nagyjából háromnegyed órányi metrózásba telt. Szerencsére Garrido megtette nekem azt a szívességet, hogy nem kell odáig elmennem; egyenesen megölhetem nyugat-Bronxban. Highbridge-ben az erőszakos bűncselekmények száma százezer főre vetítve ezer körül mozog, a városi általános háromszázzal szemben. Eggyel több vagy kevesebb hulla, nem számít.
Kocsival a jelenlegi forgalom mellett alig huszonöt perc az út a bárig, amit az azonosítás alapján kigugliztam, ami azt jelentette, hogy még háromnegyed négy előtt leparkolok a felettébb szemetes utcán a bár előtt. Még egyszer csekkolom a nevet, amit feljegyeztem magamnak, bár a villogó, undorító neonszínű táblát nehéz eltéveszteni. Magamban átkozódva kapom fel a táskámat, aztán gyorsan bezárom az ajtót, és átsietek az úton. Nem csak azért szorítom magamhoz, mert egyébként a Bronxban képesek egyszerre kilopni öt perc alatt az autórádiódat meg a szemedet is, úgy, hogy másnapig észre sem veszed, de azért is, mert jóval több készpénz van most benne, mint amivel egy ilyen helyen még kényelmesen érezném magam.
Senki ne értse félre: a pultosok nem szívjóságból hívogatnak embereket hajnalban, hogy gyűjtse össze a szétivott fejű ismerőst, dehogy. Ez nem az a környék. Ha az a szétivott fejű ismerős viszont történetesen a felét se tudta kifizetni a fogyasztásának, akkor hajlamosak voltak néha, jobb napjaikon, telefonos segítséget igénybe venni ahelyett, hogy helyen eltörjék mindkét térdét. Nem mintha nem érdemelte volna meg. Talán azzal jött elő, hogy rendőr; vagy egyenesen képes volt azzal fenyegetőzni, hogy visszavonatja a törzsvendégek próbaidejét, amiért ismert bűnözők társaságában isznak. Ez megsértené ugyan a próbaidős feltételeket, az igaz, de az ilyen helyek közönsége belőlük állt ki: aki már szabadult, meg akit még nem kaptak el. Esetleg néha betért néhány hipster, készen arra, hogy mindent elrontson a fúziós konyhájával.
Én sem szívjóságból keltem útra hajnalban. Hogy akkor pontosan miért, azt még nem tudom; túl rövid volt az út, hogy rájöjjek.
Habár üresnek még nem nevezném a helyet, látszik, hogy a csúcsforgalom már kifutotta magát, alig pár tucatnyian vannak, a legtöbben már világukat sem tudják. Én pedig az egyik ilyenért jöttem, akiből látszólag Mátrix-hiba folytán többszörös túlerő támasztotta a pultot, avagy inkább a pult támasztotta őket. Az egyik székről a fickó épp akkor dől el oldalra és csókolja meg a padlót, mikor kikerülöm, még időben.
– Mi a fasz?! – szegezem a kérdést a leendő-néhai Garridonak. Készen állnék arra, hogy az arcába mászva követeljem a választ, de fintorogva hátrahőkölök, a tömény alkohol- és dohányszagtól megint elfog a rosszullét. – Már a szagodtól is emelkedik a véralkoholszintem.
A pult túloldalán lassú, lusta léptekkel, de méretei végett igen gyorsan jelenik meg a minden bizonnyal Mike nevű alak, aki csak egy felettébb udvarias biccentéssel fogadja ittlétemet. Szó nélkül, bár azért szemforgatva húzom ki a borítékot a táskámból és tolom oda neki. Már a telefonban megmondta, mennyiről van szó, a tárcáját pedig nem veszi elő ilyen helyen az ember. Hacsak nem akar pár száz dollárral és egy vesével kevesebbel ébredni másnapra. Mike kiveszi a pénzt és gyorsan átszámolja, majd megint biccent. Gondolom, ez azt jelenti, hogy megnyertem a főnyereményt.
Próbálom felmérni, mennyire tud egyáltalán koncentrálni, de az az igazság, hogy ezt józan verziójában sem egyszerű belőni. Arra figyel, amire akar. A kéréseimre rendszerint soha. – Ma nem húztál elég kihívó ruhát, hogy valaki fizesse a koktéljaid? – hunyorogtam rá. – Egyáltalán mit keresel itt? Nem Washington Heightsban laksz? – Nem lepne meg, ha az ottani helyekről egyszerűen kirúgták volna. De akkor is át kellett jönnie valamelyik hídon. Ez erősen azt jelzi, hogy azon életre nem való szánalmas bolondok közül való, akik munka nélkül elveszett csődtömegek lesznek, és inkább hagyják elcsesződni az egészet, minthogy kibírják ivás nélkül. Az apám is ilyen volt, vagy talán most is az; rendszerint nem veszem fel, ha szökőévente egyszer hívni próbál.
– Remélem, fel tudsz állni, mert a karomban nem viszlek ki – teszek egy lépést hátra, hogy elférjen mellettem, és egyenes útja legyen kifelé. Már azt a teljesen K.O.-s részeget leszámítva, aki már az igazak álmát aludta a padlón. – Itt a levegőtől is STD-t lehet kapni.

« cannot aproach me »

Hogy nézem-e olyan hülyének? – Remélem, ezt költői kérdésnek szántad – meredek Garridóra fapofával, ő azonban láthatóan a világ legboldogabb szűrőjén át látja épp a világot. Megvan a részegségnek a maga szép oldala, de ha Te magad nem vagy az, akkor az egész egyszerűen szánalmas.  Az a szomorú féle szánalmas, ráadásul, amit az ember a hajléktalan drogosok iránt érez. Biztos volt valami oka az életükben arra, hogy ezzel a szerrel éljenek, de azért az ember mégse megy szívesen közelebb hozzájuk öt méternél.
Ez lenne a jó taktika Saúl esetében is. Máskor egyszerűen a személyisége taszít, mint egy jófajta pajzs, mert a megjegyzéseit már rögtön el is engedem a fülem mellett, most viszont még a szagával is rátesz egy lapáttal. Jó kérdés, hogy miért nem hagytam egyszerűen itt. Elvégre, most már nem tartja fogva senki. Nekidönthetném az egyik parkolóórának, talán azt hiszi, csaj, megpróbálja felszedni, aztán másnap az a reggeli kishírek egyike, hogy felfüggesztett nyomozót találtak az őrök a pénzbedobónyílásba szorulva. Azt a cikket még be is kereteztetném, és szerintem a többiek sem akadályoznának meg, hogy kiakasszam a pihenőszobába.
De nem teszem.
– Rohadt nehéz vagy – állapítom meg, mikor sikerül majdnem teljes súlyával rám nehezednie. Örülök, hogy végül bakancsot húztam, mert a magassarkúmban már rég a járdán kötöttem volna ki. Aztán nagyjából sikerül ráfókuszálnia az arcomra, bizonytalanul, mint az első térfigyelőkamerák a maguk 240 pixeles felbontásukkal, és ismét elgondolkodtat azon, mit keresek itt.  
Még idejében teszek hátra és oldalra egy lépést, hogy teljesen kikerüljek a fröccs-zónából, és undorodó grimasszal figyelem, mikor esik bele a saját hányásába. Az már tényleg szánalmas lesz. Mondanám, hogy olyan, mint egy féllábú, öreg, rühes kutya, de sosem alacsonyítanám odáig a kutyákat, hogy Saúlt hozzájuk hasonlítsam. Szinte ösztönszerűen léptem volna oda, hogy megpaskoljam a hátát, ahogy legutóbb az egyik gyakornokkal tettem, aki rosszul lett egy vízihullától. Aztán az utolsó pillanatban eszembe jut, hogy egy mocskos nagy paraszt, úgyhogy inkább nem érek hozzá, mert a végén bele találnám lökni.
Én vagyok a jobb ember, döntöm el végül. Ez az okom arra, hogy nem hagyom itt az utca közepén, hogy aztán a következő sikátorban ellopják a veséjét. Ebben az állapotban talán még érzéstelenítőt sem igényelne. Jobb ember vagyok, ezért segítek neki, a jó mojo miatt, ahogy a nigériai szomszédasszonyom szokta mondani. Jobb ember vagyok, ezért nem vágom gyomorszájon. Akkor sem, ha nagyon, nagyon jól esne.
– Azt hinné az ember, ha olyan öreg, mint te, talán megtanul mértékkel inni – fonom össze a karjaim, mialatt ő tacoról álmodozik. – Persze, azt is gondolná, hogy felelőségteljes felnőtt lesz belőle, úgyhogy csupa csalódás vagy.
Az elrettentő példa, azt is mondhatnánk. Sőt, egészen biztosan ezt fogom mondani.
Hagyom, hogy rám támaszkodjon, különben a végén teljesen másik irányba indulna el, aztán megbotlana a saját lábában, aztán betörik az orra. Nem mintha kár lenne érte, de semmi kedvem még arra is figyelni, hogy a vérébe ne fulladjon bele. – Ez felettébb antiszemita nyilatkozat. A sok szexuális zaklatás elkerülése szeminárium mellé már nem fért be egy polkorrektségi előadás? – Nem akarom túlzásba vinni a válaszadást neki, mert egy csomó jó beszólást vesztegetnék el, úgy, hogy még csak nem is emlészik majd rájuk. Egyébként sincs semmi meglepő abban, hol áll a feje.
Visszavonom, talán mégiscsak hasonlít a kutyákra, vagyis, egy kutyára; a volt anyósom irritáló kis keverékére. Amit nem tudott megenni vagy megdugni, azt lehányta. Bár őszintén kíváncsi lennék, hogy mi sülne ki abból, ha Saúl valóban megpróbálná ebben az állapotban szétrúgni Mike seggét. Talán utolérné a végzete végre. Meglepően és szomorúan keveset verik meg ahhoz képest, mekkora egy farok ez az ember.
– A fiamnak van egy gyerekeknek való rendőrjelmeze. A pisztoly buborékot fúj. Illene hozzád. – Az ügyét nem hozták nyilvánosságra, ami a részleteket illeti, de az emberek mindig beszélnek; a tény, hogy képes volt egy rohadt drogteszten elbukni elsőre hatalmas nevetést húzott elő belőlem. Aztán másodjára is. Harmadjára talán elgondolkoztam, hogy volt képes egész idáig kihúzni balhé nélkül és tisztának maradni, vajon mi változhatott, de hamar elengedtem a gondolatot. Nehéz együtt érezni valakivel, aki akkor is megkeseríti a napokat, ha ott van, meg akkor is, ha nincs.
Elengedem a fülem mellett a kérdéseit. Ha válaszolsz, csak újabb ostoba kérdést tesz fel; mint a kölykök. – Hogy lehet egy autó dögös? – gondolkozom el hangosan, miközben ő megint kiadja magából, amit megevett, legnagyobb szerencséjére elég messze az autómtól. Különben kénytelen lettem volna elütni. – Próbálj meg egy Camaroba gyerekülést paszírozni. Aztán beszélünk.
True story. Annak idején Tonyt küldtem el, hogy béreljen új autót, mert az előzőnek lejárt a lízingje, és amúgy is jobb lett volna egy nagyobb, de gazdaságosabb, újabb modell. Életem legnagyobb hibáját követtem el újra meg újra, mikor azt feltételeztem, akár egyetlen felelőségteljes porcikája is akad; hazaállított egy 95-ös Honda NSX-el. És teljesen komolyan, őszintén nem értette, miért voltam mérges rá.
– Remélem, mindent kiadtál magadból, mert ha a kocsimba hánysz, kiraklak az út közepén. Aztán elütlek – közlöm vele az ajtónak dőlve. A karóráma pillantok, és nem hazudok nagyot, ha azt mondom, ilyenkor szoktam átfordulni a másik oldalamra. Fáradtan csippentem össze ujjaim között az orrnyergemet; már nevetséges próbálkozás volna visszafeküdnöm aludni, azaz marad ez a három órányi alvás. Szerencsére nem dolgozom, de messze van még az újabb éjjel, és minden Garridoval töltött óra triplának érződik. Akkora az egója, hogy még a téridőt is meghajlítja, és egy konstans időhurkot hoz létre maga körül.
A kérdésére rávillan a tekintetem. Olyan dolgok jutnak eszembe, aminek nem kellene, és amihez, úgy tűnik, soha nem tudok majd eleget inni, hogy elfelejtsem. A funkcionáló alkoholista egyébként sem nekem való szerep. – Ez a kérdés akkor is undorítana, ha nem lógna ott egy… izé – mutatok a szám fölé, azt a pontot tükrözve, ahol a bajszára ragadt valami, amiről nem akarom tudni, micsoda. Az élő emberek sokkal gusztustalanabbak tudnak lenni, mint a halottak.
Elhúzom a számat, aztán kicsipogtatom az autót, és először a hátsó ajtót nyitom ki, hogy az újságtartóból előhúzzak egy üveg vizet, amit aztán kellő távolságból nyomok a kezébe. Még a kupakot is lecsavarom, megszokásból, és mert amúgy percekig eljátszana vele, a finommotoros funkcióinak ideiglenes leállását elnézve. – Szedd össze magad. Aztán ülj be.
Nem bízok benne annyira, hogy, teszem azt, ne esne ki az autóból, úgyhogy állva várom meg, hogy beüljön, és csak azután kerülöm meg az autót, hogy hangosan becsaptam mögötte az ajtót. Azt sem feltétlezném, hogy képes magának becsatolni a biztonságiövet, úgyhogy automatikusan hajolok oldalra, hogy megcsináljam helyette. Ha nem bűzlene úgy, mint egy whiskyfel felöntött hamutartó, azt is hihetném, hogy Logan van mellettem.
– Van esély rá, hogy tudod, hogy jutunk el innét hozzád? – kérdezem, miközben egy kézzel a telefont csekkolom, a másikkal pedig bepattintom a saját övemet. Nem szabadna rá néznem; az a gond. Túl emberszerű lesz tőle, és elfelejtem, mennyire nem érdemli meg a segítséget. Valószínűleg nem lódítok nagyot, ha azt mondom, az én önkéntes jótetteim általában nem mások érdekeinek szolgálása végett történnek, csakis saját magamért; mert én jobban érzem magam tőle. Mindenki más is ezért csinálja, csak megmagyarázza, hogy nem is.
Nem tartozom neki sem szívességgel, sem emberi együttérzéssel, mert az Ő fejében meg sem fordult, hogy ne hívjon el a lányom születésnapjáról egy éve, ebben egészen biztos vagyok. Csak tíz éves, Wilkins, túléli, jövőre duplán tartod. Nem mondom, hogy nem az ő fejét képzeltem a pinata vigyorgó szamárfeje helyére.
Úgyhogy elég hallanom, ahogy beszél, mintha egy darázs csípte volna a nyelvét, és kótyagosan vigyorog, mint egy gyengeelméjű, és tudom, hogy úgysem hagynám egyedül, mert a hányásába talál fulladni. És az is kiesik a lehetőségek közül, hogy én menjek fel hozzá őrködni; nincs az az isten, hogy beteszem a lábam abba a fertőbe.
Sóhajtva gurulok vissza az útra, egy szó nélkül véve az irányt hazafelé. – Mindegy. Elviszlek magamhoz. Ha bárki szól hozzád, nem tudsz angolul. És tartozol nekem ötszáz dollárral.

« cannot aproach me »

– Ezt mondd az arcodnak – hangzik a rosszmájú replika, amire nem is tudom, miért pazaroltam értékes levegőt, mert úgyis rávág valami hasonlót, hogy „a nő öregszik, a férfi csak érik, mint a bor” vagy valami hasonlót, amitől legszívesebben fagylaltoskanállal vájnám ki a szemeit, de ha minden szexista kommenten felhúznám magam, amit ebben a munkakörben felém dobálnak, akkor már rég Amerika legvéresebb női sorozatgyilkosaként tartanának számon.
Saúllal megpróbálni értelmes vitát vezetni, józanon vagy sem, nagyjából olyan, mint egy feneketlen kancsóba vizet tölteni. Megpróbálhatod, csak minek? Úgyis üres az egész, neked pedig csak felesleges energiád és időd fordítódik egy lehetetlen ügyre. Őt nem érdekli, hogy értelmeset mondjon, csak az, hogy övé legyen az utolsó szó. – Ez nem kihívás volt…! – próbálnám figyelmeztetni, de már elkéstem. Úgyis csak arra a részére figyel oda, amit mondok, amelyikre akar. – Ebben a pár mondatban annyi, de annyi szörnyű részlet volt, hogy nem is térek ki rájuk. A fiam soha nem megy a kocsid közelébe. Vagy a tiédbe. Főleg a tiédbe! – A gondolattól is kiráz a hideg, bár meglehet, hogy ez a valódi hideg. Nem húztam kabátot, mert nem gondoltam, hogy a bártól a kocsiig lévő tíz métert percekbe telik majd megtenni.
Odabent pedig azzal kell szembesülnöm, hogy nem kapcsolhatom be a fűtést, mert Garrido pórusaiból olyan tömény alkohol csapódna a levegőbe, hogy a véralkoholszintem az egekbe emelkedne. – Az illegális – hunyorgok, de nem nézek rá. Így odahajolva túl közel lenne az arcom az övéhez. – Azt hittem, abba már beletört a bicskád.
Azt sem tartom fontosnak, hogy kijavítsam, igazából elégszer kimozdulok, csak külön ügyelek arra, hogy soha de soha ne fussak össze vele, vagy akár csak olyannal, akihez köze lehet. Arról viszont nem volt szó, hogy majd Ő fog feltűnni a Bronxban. Szerződést kellett volna iratnom vele.
– Előbb adom el a lelkem az ördögnek. Ő is kevésbé kártékony – mondom fálvállról. Csak a perifériámon láttam, de láttam a bárgyú vigyorát. Mint egy cukortúladagolásos kiskölyök. Komolyan elhitte magáról, hogy ellenállhatatlan, és ezt nem csak az alkohol hozta ki belőle. – És biztosan tud spanyolul. Te vagy a város leghaszontalanabb latino rendőre.
Ennek igazából nem volt köze a témához, csak hirtelen nem tudtam mást a szemére olvasni. Márpedig nagyon akartam. Miatta ide kellett kocsikáznom hajnalban, épp elég későn, hogy az már korán legyen, és ne tudjak visszaaludni, és láthatóan cseppet sem zavarja, sőt. Már lassan két éve dolgozom vele, de még így is elképeszt, milyen természetességgel veszi, hogy az ő ideje mindenkiénél drágább; az ilyen embernek egyszerűen nem tudod a tudtára hozni, hogy mekkora seggfejség, amit csinál.
Csak magamban tudok mérgelődni rajta, és esetleg, ha holnap bemegyek az irodába, szétcseszem a székén a hidraulikát.
– Mi van? – Hirtelen kapom oda a figyelmem az útról, kis híján a kezem is ösztönösen követi a fejem mozdulatát, aláírva minden negatív tévképzetet a női sofőrökről. Szerencsére részeg, úgyhogy ha fel is fogta a is kilengést, leszarom. Egyébként se döntöttem még el, hogy ne lökjem-e ki a következő kanyarnál. – Burnham segge szét lesz verve! Hogy van képetek…! Degenerált idióták! – Legszívesebben hirtelen a fékre lépnék, hátha megfejeli a műszerfalat, de félő, hogy idehányna nekem. Azt a sokkot pedig nem heverem ki; helyette, mert úgy érzem, hogy felrobbanok, ha nem teszek valamit, vállon öklözöm, amiből a kábulati szintjét elnézve nem sokat érezhet. Meg amúgy is.
Borzalmasan irritáló, hogy amilyen hevesen szeretnék megverni egy-egy embert, annyira képtelen vagyok rá.
– A kanapén alszol. Csak hogy tudd, az anyósom kutyája is ott szokott. Burnham pedig semmit sem fizet neked, mert felnyomom a HR-nél, Irene már így is gyűlöli! – Elég gyerekes fenyegetésnek tűnik, de meg tényleg nem verhetem, akkor mit csináljak? A feleségénél azért mégse panaszolhatom be. Az olyan, mintha az anyjának árulkodnék. Garrido-n semmit sem segített, ha néha kötelezték előadásokra, de Burnham még megvesztegethető volt. Ő, például, szeretett volna egyszer nyugdíjasként élni.
Mikor belekezd a dumába, miszerint tartozom neki, tudom, hogy el kéne hallgattatnom, mert csak tovább fog idegesíteni, de nem teszem. Mert képtelen vagyok tanulni a hibáimból. – Na ne mondd. – Megforgatom a szemem, és csak áldani tudom a zöldhullámot, mert ha meg kéne állnom egy pirosnál, túl sok szabadidőm lenne, és tényleg elütném. Nem mintha ne érdemelné meg, és minden szavával egyre inkább. Minél tovább hallgatom, annál inkább undorodom nem csak tőle, de magamtól is, a rohadt hormonoktól, amiért minden forrongó gondolatom ellenére is élvezem a helyzetet, valamilyen teljesen érthetetlen oknál fogva. Próbálom arra fogni, hogy igazából csak veszekedni szeretek, de magamnak elég nehéz hazudni. – Nem neked dolgozom, te seggfej! Senki sem dolgozik neked! Együtt dolgozunk, egy csapat vagyunk, és ezt rajtad kívül mindenki képes belátni, csak a te csökött agyad túl nárcisztikus ahhoz, hogy ezt felfogja! Annyi társasági érzés szorult beléd, mint egy kanálba.
És célozgat és felemlegeti, és a francért nem tudok jobban hazudni! Mondjuk azt nem is kell megjátszanom, hogy legszívesebben a kocsi után kötném, nyakkendőnél fogva, mint valamelyik hülye akciófilmben, amit Tony annyira imádott.
– Őszintén gratulálok, Garrido. Elérted egy hímringyó hasznossági szintjét. Érmet szeretnél vagy serleget? Tudod, hogy odarakhasd Az Évtized Prosztója díjad mellé. Az kemény verseny volt egyébként, Trump ellen futottál, de úgy elhúztál mellette év végére, hogy csak na. – Emma veszekedett egy másik lánnyal a suliban, mert állítólag ellopta a barátját, és titokban megfogta a kezét a kukák mellett. Amikor behívtak, engem is, meg a lány szüleit is, egy fél órás monológot hallgattunk meg az igazgatóhelyettestől arról, hogy a gúnyra sosem szabad még több bántással reagálni, nekem pedig nyilván nem volt más lehetőségem, mint egyetérteni vele.
Aztán azóta is folyamatosan szembe megyek a monológgal.
Megint csak a szemem tudom forgatni, meg ciccegni, mikor azzal vádol, hogy hiányzott. A szomorú, hogy valószínűleg részint komolyan gondolja. – Életed legnagyobb jótette volt, mikor képes voltál teszt előtt drogozni. Eddig is tudtuk, hogy inkompetens, felelőtlen barom vagy, de így már a vezetőség is. Tudom, nem direkt volt, de őszintén hálás vagyok érte.
Nem mondom, tényleg jobb lett az irodai légkör, mióta Garridót kispadra ültették; szinte már baráti. A valóság viszont az, hogy könnyebb nem lett a dolgunk; például még mindig heves vita folyik arról, vajon helyettesítsék-e be másik nyomozóval, míg nincs itt. Hivatalosan nem üresedett meg a helye, de a körzeti megbízott parancsnok dönthet úgy, hogy kiveszi a task force-ból, és mást tesz a helyére, így ugyanis kevesebb nyomozó van, mint kellene. Burnham nem rossz detektív egyébként, és több ügyben már ki is nevezték vezető nyomozónak, de így is túl voltunk terhelve.
Én még nem nyilatkoztam az ügyben, pedig a kapitány már sürget. Mivel mi dolgozunk az ügyeken, ha nem is kizárólagosan, de befolyásoló tényező lesz a döntés meghozatalakor, hogy a többség mit válaszolt. Ha szereznek valakit Saúl helyére, míg fel van függesztve, ha vissza is kapja a jelvényét, akkor is máshová kerül.
És én sem egészen értem, ezt miért nem akarom.
– Na persze – nevetek fel, bár igazából nem számítottam rá, hogy kikéri magának. Ugyanakkor nem kellene meglepődnöm; a fejemet rázom, láthatóan nem vett meg a sztorijával, és különösen gyilkos pillantást vetek rá, mikor a fene nagy gesztikulációja közepette karon csap, aztán még a gyerekeimet is szóba hozza. – A fiam hat éves, te hígagyú. És ha azzal próbálsz érvelni, hogy te is azt csináltad kiskorodban, azzal cseppet sem győzöl meg. Az utolsó dolog, amit akarok, hogy kezelhetetlen, önző, egomán pöcs legyen, aki nem képes szembesülni a saját hibáival. Neeem, mindig valaki más az oka mindennek, ugye? Te soha. Az egységnél is beszélik, hogy talán csak buheráltak az eredményekkel. És tudod mit? Senkit sem érdekel.
Csak engem. Mert amennyire tudom utálni Saúlt, kétszer annyira gyűlölöm a korrupciót, amit az emberek kényükre-kedvükre kihasználnak, és különösen ki nem állhatom a hatalommal való visszaélést. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy mondjuk befűzte a kerületi biztos lányát, vagy feleségét, ezért az most tönkre akarná tenni a karrierjét. Azt sem tudom mondani, hogy ne érdemelné meg. De az elnökünk is megérdemelne egy kiadós verést, mégsem rontok rá, mikor kampányörúton van, ugye? Mert nem vagyunk állatok. És ha már a bűnüldözés szervein belül is úgy játszunk a szabályzattal, ahogy épp úri kedvünk tartja, akkor akár hagyhatnánk is kitörni az anarchiát.
– Utolért téged a karma. Szar dolog, mi? Hát, kurvára megérdemled. Azt is megérdemelted volna, hogy Mike szétverje mindkét térded a tartozásod miatt. De ha már felhívott és felkeltett, az a minimum, hogy személyesen basszalak le. Ennyi a szerencséd, hogy a karmádnál erősebbek az indulataim. – Meg az igazságérzetem. Hogy tűnne már el a fenébe! Meddig kell élnie az embernek, hogy elveszítse a morális iránytűjét, amitől rosszullét kerülgeti, ahányszor sorsára hagyna valakit? Nem véletlenül nem veszem fel a telefont apámnak. Az első pár alkalommal még elhittem neki, hogy megváltozott, és küldtem neki pénzt, meséltem neki a gyerekekről… Tudom, hogy a megint hallanám a hangját, újra rá tudna beszélni. Pedig tudom, mi lesz a vége.
– Elcseszted az életedet, Garrido, ugye tudod? – szegezem neki a kérdést szigorúan, aztán felnevetek. – Dehogy tudod! Szerinted mások cseszték el helyetted. Légy a vendégem, gondolj, amit akarsz. Ez a tényeken nem változtat. Akármit csináltál is, fel vagy függesztve, és nem úgy néz ki, mintha pozitív kimenetele lenne számodra a dolognak… Már keresnek valakit a helyedre. Ezt nem mondta Burnham, mi? – Nem, mert nekik csak szexista fogadásokra van idejük, semmi másra.
Sikerül kikapnom egy pirost. És bár kedvem lenne a visszapillantó fölé szerelt villogóval használatba venni a megkülönböztető jelzést, inkább hátradőlök, és végre leveszem a szemem az útról. Nem gondolom, hogy meghatja a dolog, de valahol mégis mintha azt remélném, hogy felfogja, vagy látom bármi jelét annak, hogy érdekli. Nem volt az életében semmi figyelemre méltó, csakis a munkája, amiben, ezt csak halkan ismertem el, jó volt. Oké, több, mint jó. Ennek azért csak érdekelnie kéne, nem?
– És gondolom azt sem mondta, hogy csak ő meg én nem beszéltünk még a kapitánnyal ezzel kapcsolatban. Ha az egyikünk is azt mondja, inkább keressenek mást, neked véged. Úgyhogy a helyedben marha gyorsan előkeresném az illemkönyvem és megtanulnék tiszteletteljesen beszélni nőkkel, mert az én kezemben van a tököd, a másikban meg egy kalapács, és egyelőre nagyon, nagyon szívesen ütnék vele.
De nem fogok. Mert, mint mondtam, jobb ember vagyok. És mert dolgoztam már elég helyen ahhoz, hogy tudjam, a Garrido-féle seggfejek a leggyakoribbak a nyomozók között, egyiket a másikra cserélni pedig nincs különösebben kedvem, az én szerencsémmel úgyis csak rosszabb lesz. Azt még magamnak se igen vallhatom be, hogy a végén egy egészen ici-picit, az őrületnek betudható, még hiányozna is.
A lámpa zöldre vált, én pedig mély sóhajjal fordulok megint előre. Már nem vagyunk messze, most hajtok be a Henry Hudson Parkwayre, aztán át a Hudson-hídon, egy hurok a 9A-n, és valamilyen szürreális okból a nappalimban fog aludni. – Miért gondolod, hogy csaltak? Gondolom, van teóriád arról, ki akarja, hogy épp most tegyék ki a segged. Szóval?

« cannot aproach me »

Nem lep meg hogy a legtöbb dolog, amit mondok neki, elszáll a feje felett. Mármint, számíthattam volna rá, már évek óta ismerem. Az viszont meglep, hogy Én tovább próbálkozom, beszélek a falnak, pedig tudom, hogy csak magamat fárasztom le vele. Hogy magyarázod el egy szociopatának, hogy rossz dolog megölni valakit? Megpróbálsz hatni az érzéseire? Amik nincsenek? Vagy a lelkiismeretére? Ami szintén nincs…? Nem, feladod, mert ez kezelhetetlen dolog, nem tudsz olyannal dolgozni, ami nem létezik, úgyhogy csak legyintesz és bedugod egy magánzárkába, mert hát… Azt mégsem hagyhatod, hogy szabadon járkáljon.
Einstein szerint az őrület ugyanazt ugyanazon a módon végezni, aztán más eredményt várni. Szóval azt hiszem, hivatalosan is őrült vagyok, amiért megpróbálom megértetni Garridóval, hogy a világ nem róla szól, szarban van, és senki nem akar segíteni neki.
– Akkor ne higgy. Kettőnk közül továbbra is nekem van meg a munkám – vonom meg a vállam, és nem vagyok hajlandó ránézni, mert abból rögtön jön a következtetés, hogy a józan eszem viszont már biztosan nem. Mármint, képes fogadásokat kötni mások szexuális beállítottságára, amikor a mai világban azt sem feltételezheted valakiről, hogy csak azért, mert olyan fehér, hogy a reflektorfény is visszaverődik róla, nem beszél kínaiul… Szóval, én ezt az embert viszem el magamhoz. Ahol élek. És a gyerekeim élnek. Nagyon el vagyok baszva.
– Nem, nem figyelek, arra csak te vagy képes. Én elveszek a szemed színében – horkantom, és csak túl későn jut eszembe, hogy nem fogja értelmezni a szarkazmust. Nem, az ő fejében bókolok neki. Remek. Persze, ez is az én hibám, mert nem tanulok. Úgyhogy, ha csak egy kis időre is, de már majdnem megkönnyebbülök, hogy hagyom szóhoz jutni. Ami ritkán esik meg, és soha, de soha nem teremtünk belőle precedenst.
A mindenféle sorozatok, mint a CSI meg NCIS meg a többi szórövidítéses people pleaser tévédráma igen téves megítélést hozott a nyomozásoknak; történetesen, hogy kapunk egy ügyet, majd nagyjából egy héten belül megoldjuk, és ugrunk a következőre. Az igazság az, hogy egyszerre legalább tucatnyi ügy fut, általában hónapokig, ha nem évekig; és jelentős részük végül megoldatlanként kerül a kihált ügyek aktái közé. Nem mondom, hogy rendszeresen, de azért mégis akadtak kiemeltebb ügyek. Főleg azért, mert olyanok kerültek a körbe, akikről az ember… Nos. Hall. Úgyhogy nem lep meg annyira, mikor Favaroékat hozza fel. – Szerinted Zuckerberg rúgatott ki? – Nem szép, April. Nem gúnyolódunk részeg emberek rossz szórendjén. Akkor sem, ha jól esik. – Jó. Favaroban… Van némi ráció. De nincs semmi bizonyítékod – vonom meg a vállam. Nyilván nem vártam el, hogy előhúzzon a farzsebéből egy vaskos aktát tele vallomásokkal, de azért egy sejtésnél nem ártana több. Na meg, ez azért elég sok munka lenne, elég sok zsarolás, egyetlen ember végett. – Ugye tudod, hogy ez nagyon, nagyon rossz védőszöveg lenne? – sóhajtok fel egzaltáltan. Hülye lenne ott tartani, megáll az agyam.  Mint mikor az egyik fickó azzal próbált védekezni, hogy nem ölhette meg ő a feleségét, mert vadászik, és jól tudja, hogy kell már az első szúrással ölni, a többi ötven felesleges lett volna.
Volt olyan esküdttag aki egyébként elfogadta ezt az érvelést.
– Jézusom, Garrido, ezt te sem gondolhatod komolyan, ugye? Egy lapon emlegetni a heroint meg… Tudod mit? Felejtsd el. Ha odaérünk hozzám, csak sétálj el a Hudson-hídra és ugorj le. Mindenki életét megkönnyíted. – Nem gondolom komolyan. Annyira. De tényleg egyre kevésbé vagyok hajlandó elhinni, hogy fordított esetben hajlandó lenne megtenni ugyanezt akárkiért, de mondjuk akkor értem. Egyértelműen ő lenne az utolsó ember, akit bármiért is felhívnék, de hogy egy kiadós röhögés után lecsapta volna a telefont, abban biztos vagyok.
Megpróbálok a vezetésre koncentrálni, de elég nehéz, így, hogy képtelen elnyomni a saját jelenlétét. Úgy pillantgatok oda, mint Loganre szoktam, nem e próbálja megint megenni a saját taknyát. – Miért lenne nálam kaja? Ez egy autó, nem büfé. Amúgy nem most hánytál ki egy-két tacot? – Vagy többet. És mást. Nem nagyon értem, mit keres a kesztyűtartóban, ahol jóformán csak szatyrokat tartok… meg azt a random dobozt, amiről először le sem esik, hogy micsoda. Amikor viszont igen, látszólag a testem egész vérkészlete tolul a fejembe. – Hagyd azt békén! Semmi közöd hozzá! – tekintve, hogy sikerült kikapnom magunk elé az egyetlen utolsó létező embert, aki képes hajnali négykor Bronx felé autózni, nem igen vehetem le a szememet az útról, úgyhogy lényegében vakon nyúlok felé.
Csak viccel. A fejében ez valami nagyon fura helyzetkomikum, gondolom. És nagyon utálom érte, hogy még így is igaza van;részint. Mintha nem lett volna elég szívrohamnak a realizációm három héttel az eset után, hogy késik. Az én menstruációm megtanult alkalmazkodni a Gergely-naptárhoz, és sosem késik. Na jó, kétszer megesett, őket pedig Emmának és Logannek hívom, úgyhogy amikor negyedjére is utánaszámoltam, és még mindig egy hét késés jött ki, mániákus módjára hajtottam el egy teljesen másik körzetbe, hogy megvegyem a tesztet. A parkolóban próbáltam dűlőre jutni vele,  rosszabb volt, mint Sophie választása, amikor a bolti eladó hirtelen kopogtatott az ablakomon. Valószínűleg abban a pánikban tettem oda. Ott hagytam azt a tíz rágót meg a zacskó chipset, amit vettem. A rágó azért kellett, hogy ne legyek az a fura szemüveges nő, aki kikért egy terhességi tesztet egy közepesen rossz szomszédságban lévő drogériában. A chips meg azért, mert ha ideges leszek, eszek.
Aztán szerencsére még aznap helyreállt az univerzum rendje. Szerintem még senki sem örült annyira foltnak az alsóneműjén, mint én.
– Nincs nálam kaja, ne kutass a cuccaim között, és semmit, se de tényleg semmit se akarj tanítani senkinek! – Jóval erőszakosabban csapom vissza a kesztyűtartót, mint kellene. Nem tudom, hogy miért bosszant fel ennyire; hozzászoktam a részegekhez, soha senki sem elviselhető olyankor, úgyhogy ez valami más. Persze, Saúl mindig idegesít, de… Nos. Ezzel a szituációval nem tudok mit kezdeni. Mert ha jobban belegondolok, nem igen kellett kettesben beszélnünk, azóta, hogy kettesben többet csináltunk, mint beszélni, és abban igaza volt, hogy nem mondta el másoknak. Gondolom. – Nem minden rólad szól, ezzel azért tisztában vagy, ugye? Más miatt is tarthatok terhességi tesztet a kocsimban.
Szép mentés, April. Kicsit sem átlátszó.
– Úgy értem, hogy… Más miatt tartok. Semmi köze hozzád. – És szerencsére máshoz sem, mert ha még egyszer terhes lennék, a spermabanktól függetlenül, magamat vetném le a Hudson hídról. De az ilyesmit az ember nem ismeri el mások előtt. – Nem te vagy az egyetlen ember, akivel lefeküdtem. És örülnék, ha tartanád magad a stratégiához, miszerint soha, de soha többé nem hozzuk szóba, mintha meg sem történt volna. Mert ez – mutatok a szabad kezemmel hevesen ide-oda kettőnk között – csak egy glitch a mátrixban. Úgyhogy csak… fogd be. És kapsz egy pirítóst, ha odaértünk.
Ami szerencsére már nincs messze; bár lehet, hogy ezt csak az mondatja velem, hogy nem vagyok hajlandó felvenni semmit, amit ez után mond, és úgy teszek, mintha ott se lenne. Ha pedig erősen koncentrálsz arra, hogy figyelmen kívül hagyj valakit, akkor… nyilván képtelenség lesz, és két perccel később már a légzésük hangjától is legszívesebben megfojtanád őket.
De már nem voltunk messze. És amint leparkoltam a felhajtón, olyan megkönnyebbülést éreztem, mint azok a vadászpilóták, akik repülés közben tankolnak. Veszek néhány nyugtató lélegzetet gondolkodás közben, mielőtt kihúznám a kulcsot az indítóból. – Te most itt maradsz és nem mozdulsz.
Úgy hagyom ott, mintha a legkisebb hitet is tudnám abba vetni, hogy nem fog automatikusan az ellenkezőjét tenni annak, amit mondok neki. De azt mégsem hagyhatom, hogy velem együtt sétáljon be, és megkockáztassam, hogy bármiféle interakcióba kerüljön az anyósommal. Az lenne az igazi glitch a mátrixban.
Nem telik sok időbe kimagyarázni, hogy hová mentem és mit csináltam és ki az a random ember az autómban, valószínűleg azért, mert egyébként nem is igazán érdekli, és mert megivott fél üveg brandyt. Valószínűleg haza kellene kísérnem, de egyszerre csak egy részeg emberre van elég türelmem. Úgyhogy nem túl lelkesen nyitom ki az ajtót az én részegemnek, hogy ki tudjon kászálódni, és lehetőleg nem legurulni az enyhe lejtőn az útig. – Gyerünk, Ronnie Jeremy. Már mindjárt öt óra. Úgyhogy minden általad elvesztegetett perc a másfél órás alvásomból vesz el. Amit szintén neked köszönhetek. Szóval…

« cannot aproach me »

– Én is – morgom inkább magamnak, mint neki, és most teljesen biztos vagyok benne, hogy nem ugyanarra gondolunk. Az én fejemben az jár, hogy négy disznó két óra alatt az utolsó csontig felfal egy átlag termetű felnőtt férfit. Csak mondom.
A kinti levegő megnyugtatóan tiszta és hűvös volt, de amint megint beszélni kezdett, megcsapott az alkoholszag, úgyhogy valahol félúton muszáj voltam a szabad tenyeremmel előre fordítani a fejét, hogy ne a fülembe böfögje a szavakat. – Nem az anyám volt – forgatom meg a szemeim. A gondolat, hogy bármikor az anyámra bízzam a gyerekeket, nevetségesebb, mint az, hogy adott esetben Rá bíznám, de ezt nem tudhatja. Az ember nem járkál úgy a munkába, hogy a fején neonszínnel villog a felirat, az anyám Alzheimeres, a családom meg széthullott. Mindenkinek megvan a maga problémája, ez amolyan hallgatólagos igazság, ezért kevesen piszkáljuk a másik csomagját, amit láthatatlanul hurcibál magával. Garrido sem jószándékból kérdezget ilyeneket, csak túlzottan szerelmes a saját hangjába. Mint egy papagáj. Ha leraknám egy tükörrel szemben, valószínűleg elég jól meglenne egyedül. – Mondták már, hogy ne szólj bele olyan dolgokba, amikről semmit sem tudsz? Ja, igen, én. Én mondtam. Minden egyes kibaszott nap…!
Nem tudok igazán mérges lenni rá, mert túlzottan leszívta hozzá az energiáimat, mint egy vámpír. – Sosem voltál házas, úgyhogy amíg meg nem történik, a véleményed irreleváns. – És a jó ég mentse meg azt a szerencsétlen nőt, aki képes hozzámenni ehhez az önimádó rakás szerencsétlenséghez! Biztosan akad, valaki, akinek apakomplexusa van, vagy simán csak kevés önbecsülése és még kevesebb a professzionális karriercélja, mondjuk egy sztripper vagy egy szabadbölcsész.
Fél életnek tűnik, de sikerül elhurcolnom az alapvető motoros funkciókat is lassanként megtagadó testét az ajtóig, de igazán könnyelmű volt azt hinnem, hogy innentől majd könnyű lesz. Némi empátia is fellobban bennem, ahogy a szerencsétlenkedését nézem, de csak egy egészen kevés, mint mikor az ember egy drogmámorban úszó csövest lát az út mentén. Szomorú, de azért nem érne hozzá szívesen. Aztán ez a kevés is eltűnik, mikor, szokás szerint, megszólal.
– Nem fogom levenni a cipődet! – sziszegem egészen az arcába hajolva. Értem én, hogy szerencsétlen, segítettem is neki, de azért a szintjére mégsem süllyedhetek! Ezzel a dacos elhatározottsággal fogom inkább a táskámat, és felrakom a tökéletesen kijelölt helyére az előszobai polcon, a kulcstartók fölé. De rá kell jönnöm, hogy ezzel már megint csak én vesztek, mert ő pont le fogja szarni, ha telenyomja sárral a fehér szőnyegemet. Úgyhogy puffogva ugyan, de lehajolok, gyorsan kioldozom a cipőfűzőit, a többit meg rá hagyom. – Vedd lejjebb a hangod, jó?
Vetek egy pillantást felfelé a lépcsőn, de amennyire látom, mindkét gyerek szobaajtaja csukva van. Szerencsére. Még az kéne, hogy végignézzék ezt itt.
Aztán a lépcső melletti közlekedőn végigsétálva felkapcsolom sorban a villanyokat a nappaliban, az étkezőben és a konyhában is, az egyik ablakban pedig a kinti koromsötét végett igen gyorsan szembesülök a tükörképemmel. Fájdalmasan szarul festek. Mondjuk nem annyira, mint Saúl, de egy férfi esetében ez mindig más, ha ő mozgásképtelen bohóc módjára hempereg is a földön, még mindig kevésbé ítélik el, mint azt, ha nekem karikás a szemem.
Egészen olyan, mint Logan. Belép az ajtón és mint Jancsi, morzsákat hagy maga mögött, csak épp nem igazit, hanem egy-egy cipőt, sálat, játékot… Először azt hittem, az apjától tanulta. De meglehet, hogy ez egyszerűen férfi dolog, és génszinten van beléjük kódolva az érdektelenség a rend után.
Persze mi is rosszra neveljük őket azzal, hogy összetakarítunk utánuk, de mégsem hagyhatom hogy ott heverjen egy kabát a folyosó közepén, ugye? – Nem hallottál még akasztóról? – kérdezem elhaladva mellette, és úgy kapom fel a dzsekit, mintha az tehetne mindenről. Nem vagyok benne biztos, pontosan milyen üzenetküldési szándékkal, de nem teszem az enyém mellé, hanem a nappaliba rakom a fotel háttámlájára. – A pirítósod ott van, mint a jómodorod. A seggedben.
Nem tudom eldönteni, mivel járok jobban, ha megkapja a két üres pirítósát, és potenciálisan azt hányja ki a szőnyegemre, vagy ha üres gyomorral ébred fel, és még kellemetlenebb társaság lesz, mint most? Végül megforgatom a szemem és átsétálok a nappalit és az étkezőt elválasztó mestergerenda alatt a konyháig. Szívesen csapkodnék, hogy érezze, mennyire bosszant, de egyrészt nem érezné, másrészt pedig a gyerekek fent aludtak.
Szúrós pillantással figyelem, ahogy majdnem átesik Logan kismotorján, amihez egyébként már vagy két éve túl nagy, de nem hajlandó engedni, hogy kidobjam, és úgy hurcibálja maga után, mintha plüss volna. – Azt mondtam, hogy halkan! – Halj meg csendben, mintha egy Bond film lenne. Odarakom a pultra a pirítót, aztán a hűtőhöz lépek, és kiveszem belőle a szeletelt kenyeret, amivel a kezemben visszasétálok a nappaliba és a mellkasához vágom. – Legyél nagyfiú és oldd meg.
A másik kérdésére nem vagyok hajlandó válaszolni, mivel nincs köze hozzá, de biztosan úgy alakítaná a mondandóját, hogy így vagy úgy, de megtudja. Eszem ágában sincs hagyni, hogy akárcsak az emelet közelébe menjen. Fogom a párnákat az L alakú kanapén, és egymásra stócolom az egyik fotelban, aztán az ágyneműtartó részéből előhúzok két pokrócot meg egy párnát. Ez a vendégfogadásom maximuma, ha róla van szó. Az egyik pokróccal letakarom a krémszínű huzatú kanapémat, még az kéne, hogy összekoszolja, a másikat viszont csak összegyűröm és odadobom.
Megfordulva azzal a szürreális látvánnyal találom szembe magamat, hogy Garrido a konyhámban áll. Három összeegyeztethetetlen szó.
– Egyébként csak megjegyzem – tolom arrébb a pulttól, mert nem tudom, hogy csinálja, de még az előre szeletelt kenyérrel is tud morzsálni – , hogy egyetlen köszönömöt sem hallottam tőled az elmúlt órában. A szüleid nem nagyon neveltek jómodorra, mi? – Tudom, hogy teljesen feleslegesen beszélek hozzá, mert mikor felkel, semmire sem fog emlékezni, és abban sem vagyok biztos, most mennyit fog fel a dolgokból, de ez olyan, mint mikor megpróbálod elmagyarázni a pár hónapos csecsemőnek, miért nem jó, ha folyamatosan bőg.
Válaszra mondjuk nagyon nincs ideje, ugyanis hirtelen egy vékony, álmos hang szólal meg a folyosó irányából.
– Anyu…?
Logan Vasemberes pizsomában, a szemét dörgölve áll a konyha folyosóra vezető ajtajában, és megtévesztésig hasonlít egy miniatűr részegre a fókuszálatlan tekintetével, kócos hajával meg az enyhén ide-oda dőlő testével.
– Te miért nem alszol? – teszem fel a logikátlan kérdést. Azért nem alszik, mert felébredt. Nehéz nem felébredni arra, hogy lent átesnek a cuccaidon. Mérges pillantást vetek Garridora, aztán odasétálok, hogy felkapjam Logant, lehetőleg még azelőtt, hogy különösebben tudatosulna benne az idegen jelenléte a konyhában, de ezzel természetesen elkéstem.
– Ő ki? – mutat nem túl udvariasan Saúlra, mintha állatkertben lenne.
Senki, jönne az ösztönös válasz, túlzott gyerekes ívvel. – A munkatársam. Ne törődj vele. Gyere, menjünk vissza aludni.
– Már ébren vagyok.
– Akkor is.
Nem mondom, hogy könnyű, mármint, konkrétan felcipelni, de túlzottan érdeklődő típus, úgyhogy muszáj fizikailag visszakényszerítenem a szobájába, különben vissza találna osonni. Még csak az kéne, hogy megérezze az alkohol szagot is.
Nem tudom, pontosan mennyi idő múlva megyek vissza, tíz perc vagy fél óra, de addigra Garrido már a kanapén horkol, én pedig elkönyvelem, hogy erre az egy órára már tényleg nincs értelme visszafeküdnöm. Úgyhogy inkább csinálok egy adag kávét, és nekiállok reggelit meg ebédet pakolni Emmáéknak.
…akiknek természetesen feltűnik a random idegen a kanapén.
– Ő ki? – hangzik Emma Loganéhez hasonló kérdése, miközben felvont szemöldökkel leül megenni a rántottáját a pulthoz.
– Anyu munkatársa. Nem kell törődni vele – feleli helyettem az öccse, a lábait lóbálva, és mint akit cseppet sem zavart meg, hogy alig másfél órája aludt vissza.
– És miért van itt?
– Elrettentő példának – válaszolom a második kávémat kortyolva. Emmát láthatóan nem győzi meg az érvelésem, és küld felém egy pillantást, amit nem akarok mélyebben értelmezni, ráadásul ezzel szinkronban különösen hangos horkantás szólal fel a kanapé felől, amire én grimaszolok, Logan viszont viccesnek tartja. – Azt hiszem, ma előbb megyünk iskolába.



Miután nem sokkal nyolc után felpakoltam a két kölyköt, legközelebb csak nem sokkal dél előtt megyek vissza; azután, hogy kiraktam őket az iskolánál, küldtem egy üzenetet Garridonak arról, hogy ha lehányja a kanapémat, megfojtom, és ne próbáljon kimenni, mert be van riasztózva az ajtó, de nem tudtam, hogy eljutott-e egyáltalán az elolvasásáig. Szabadnapom van, és eszem ágában sem volt kihagyni a betervezett edzésemet, amire egyébként is csak heti egy alkalmam van – a spinninges tréner meg is jegyezte, hogy mintha több lenne bennem az indulat az átlagosnál –, aztán elmentem bevásárolni, úgyhogy a sporttáskámmal és három teli barna papírtáskát egyensúlyozva rúgom be magam után a bejárati ajtót. Éppen sikerül elérnem a konyháig, mielőtt az egyik szatyor alja megadná magát, és szanaszét gurulnának a hagymáim. Fogalmam sincs, hogy még mindig alszik-e, mert pont nincs szemben velem, de miután szitkozódva összeszedtem a hagymákat, az egyiket fogom, és megdobom vele valahol a mellkasa környékén. Ha eddig nem is lett volna fent, most már biztos.
– Ugye tudod, hogy nem fizető szállóvendég vagy? – szegezem neki a kérdést köszönés helyett. – Kelj fel és segíts pakolni, hogy legyen valami hasznod is, te seggarc.

« cannot aproach me »

Azt reméltem, hogy ha majd visszaérek, talán valamennyire megbarátkozom a helyzettel, de nem; még mindig szürreális volt. Szerettem a lehető legélesebben elválasztani a munkát és a magánéletemet, Garrido pedig teljes széltében-hosszában előbbi kategóriába tartozott… Nagyrészt. Most viszont veszélyesen határozottan sétált át egy olyan díszletbe, ahol a forgatókönyv szerint semmi keresnivalója, és az agyam így ösztönösen azt keresi, mivel akar szabotálni.
Azzal minden bizonnyal, hogy nem hajlandó csendben maradni egy pillanatra sem.  
– Ha nem tetszik valami, nyugodtan kisétálhatsz az ajtón. Én csak örülnék neki – vetem oda, miközben összegyűjtöm a hűtőbe való holmik első felét, mielőtt még átitatnák a papírzacskót. Mire fordulok egyet, Saúl már ott áll velem szemben, nem néz ki sokkal jobban, mint tegnap, és a szaga is csak gyűlt, de egészen tisztának tűnik a tekintete. Ami azt jelenti, hogy most már meg sem próbálhatja az alkoholra fogni a szemérmetlen pofátlanságát. Nem mintha egyáltalán próbálná.
Ahhoz képest, mennyire okosnak tartja magát, elég kiszámítható, hová vándorolnak a gondolatai rögtön elsőre. – Tényleg? És ezt a zseniális következtetést miből vontad le, Sherlock? – hunyorgok rá, a válaszát hallva pedig a kelleténél erősebben csukom be a hűtő ajtaját. Hátat fordít nekem, ami elég nagy hülyeség, mert így annyival könnyebb elképzelnem, hogy egyszerűen leszúrom a konyhai ollóval…! Rá is grimaszolok, de egy hörgésen kívül nem reagálok mást, nem lenne értelme. – Két óra alvással megesik, hogy az ember morcos. Főleg, ha az alváshiány oka segítség gyanánt sört keres. – Ha erre vágytam volna, sosem válok el Tonytól, ő is pont ennyire volt hasznos, és némileg még külsőre is hasonlítanak, ami elég szomorú felismerés, ha hozzátesszük, hogy pont ugyanilyen hálátlan, perverz seggarc ráadásként. Na jó. Tony képes volt néha egészen normálisnak tűnni. Vagy csak én voltam túl vak.
– Nem. Nem tartok itthon sört. A gyerekeim inkább borpártiak – felelem a millió hülye kérdése közül az egyikre. Arról meg nem kell tudnia, hogy tényleg borpártiak laknak itt, csak egy személyben iszok három helyett, és a tojáslikőrömbe is mindig kerül valahogy egy kis extra, mert a karácsony kisgyerekkel akkor szép, ha a tévében látod. Egyébént családgyilkossági gondolatokat vet fel. Néha kedvem lenne csak úgy… elmenni. Nem különösebb céllal. Csak el. De ilyesmit nem mond ki egy anya, ugye?
Gyorsan megbánom, hogy felébresztettem, mert bár idegesítő a horkolása, a beszéde méginkább. Fogalmam sincs, hogy tud ennyit pofázni feltételezem igen masszív másnapossággal. Bár ez még talán aznaposságnak tekinthető. – Dehogynem esznek. És kelbimbót is. Mert nincs más választásuk. – Ezzel fogom is a mirelites szatyrot, és az említett kelbimbót tömöm be előre a mélyhűtő rekeszbe, hogy jól eltakarja a csokis fagylaltot. Nem azt mondom, hogy nekik nem jár, csak hogy nekem több szükségem van az endorfinra.
– Kedd van – emelkedik meg az egyik szemöldököm látványosan a tájékozatlansága végett. – Iskolanap. És dél. Pontosan milyen régóta is vagy részeg? – Ezt neki nem vallanám be, de valahol megértem. Nem őt magát, és a reakcióját sem, de ha közölnék velem, hogy bizonytalan időre, de valószínűleg örökre elvesztettem a munkám, megőrülnék. És nem tudom, jobb vagy rosszabb-e a ténytől, hogy Bajuszkapitánnyal szemben nekem van családom.
A zacskók tartalma lassan elfogy, de nem azért, mert ő annyit segítene, inkább csak én szaporázom a dolgot, mert nem tudok sokáig megállni mellette anélkül, hogy sokadjára is megkérdőjelezném a saját elmém épségét. – Mit érdekel téged, hogy hogy nézek ki, amikor nem is látsz? Én sem szólok be az öltözködési stílusodra, Garrido, pedig hidd el, tudnék! – bököm meg a mellkasát egy zacskó spagettivel. Biztos vagyok benne, hogy napokig tudnám kritizálni, bármilyen témáról legyen is szó, és abban is, hogy ő hasonlóan vélekedik, szóval lényegében napokig tudnánk vitázni úgy, hogy értelmetlen (mármint, egyértelműen nekem van igazam), és valamiért mégis élvezném. June szerint provokatív személyiség vagyok, és a vita olyan nekem, mint másnak a viagra, vagy valami hasonló, amiben nem tudom, mennyi igazsága lehet.
A zacskók a külön szelektív kukába kerülnek a mosogató alatt, úgyhogy kellő távolságban neki is dőlök a pultnak, hogy összefont karokkal figyeljem őt olyan tekintettel, mint aki szívesen belefolytaná az almájába. – Gondoltam húsz perc alatt talán feltalálod magad, zsenikém. Egyedül laksz. Fogalmam sincs, hogy élsz túl bármit. – Tipikus férfi, amint van mellette egy nő, mindegy, ki az, elvárja, hogy kiszolgálják. Hát azt már nem, amigo, felőlem éhen is halhatsz! Csak ne az én konyhámban, mert nem akarom, hogy gyilkossági helyszín legyen belőle, és mindent össze kelljen porozni. – Épp szívességet teszek neked, úgyhogy jobb volna, ha hálás lennél, nem pedig követelnél. Ha ennyire nem tetszik, tényleg nyugodtan hazamehetsz. Arra van, csak két óra séta. Jót tesz majd – mutatok ki az ablakon a híd irányába, aminek másik felén Manhattan terül el, bár bőven elég messze vagyunk ahhoz, hogy ne látszódjon semmi. Ezért szeretek itt lakni; közel van, de mégsem a város szíve, van némi kert Loganéknek, de mégis a Bronx, szóval annyira nem szálltak el az árak.
És most Garrido láthatóan szándékosan törekszik arra, hogy elrontsa.
Szinte jól esik nézni, ahogy látom, mennyire fogalma sincs, milyen gyerekkel lakni. Az első szabály, hogy nem tartasz gyógyszert olyan helyen, amit el tudnak érni. – Vagy meg is kérhetnél, hogy segítsek, mint egy épeszű ember. – Mellé lépek, hogy kinyissak egy olyan szekrényajtót, amit ő még nem, de nem az aspirinját keresem, hanem a szemeskávét veszem elő, hogy feltöltsem belőle a gép darálós részét. Hogy igazán sok legyen. És hogy mikor elindítom, kellemetlenül zörögjön, még az én fülemnek is, pláne az övének. Piti bosszú, tudom, de konkrét fizikai erőszakot mégsem alkalmazhatok, ugye?
Betöltöm a vizet a tartóba, és rányomok a gombra, amitől a korábbinál halkabb berregéssel kel életre a gép újra, és kezd lassan kávét csöpögtetni az üveg tartóba.
– Semmi szükséged arra, hogy tudd, mi hol van, mert ha végre meghallgatnak az imák, akkor többé nem is dolgozunk együtt – jegyzem meg rosszmájúan. Nem tudom, mennyire emlékszik a részeg halandzsájából, vagy abból, hogy én mit mondtam neki, de ragaszkodom az állításomhoz; nagyon rezeg alatta a léc. Ha ezt nem veszi tudomásul, az ő baja.
Az meg az én bajom, hogy fogalmam sincs, milyen indíttatásból, de hiányozna. Bizonyos értelemben. – Még mindig nem akarod komolyan venni, ugye? – kérdezem valamivel finomabban, de nem nézek rá, mert a csepegetőről veszem el a két bögrét, kettőt, mert ennyire baromi jófej vagyok. – Egy fikarcnyit sem számít, hogy tényleg pozitív lett- a drogteszted vagy sem, ha el akarnak távolítani onnan, akkor el fognak, hacsak valaki bent meg nem állítja a dolgot. Nem sokakat győztél meg arról, hogy érdemes megmenteni a segged.
Feltolom magam a pultra, feltérdelek, és a mosogató melletti szekrény tetejéről húzom le a műanyagdobozt, amiben a gyógyszereket tartom. Nem túl lelkesen túrom végig a dobozokat, mielőtt megtalálnám a fejfájáscsillapítót. Amikor egyedül laktam, a fájdalomcsillapítón meg esetleg egy megfázás elleni bogyón kívül soha nem tartottam semmit. Emmáék viszont elég sok dolgot megváltoztattak; és minél idősebbek, annál több hülyeséget szednek össze az iskolában.
Felé nyújtom a dobozt, de mielőtt elvenné, visszarántom. – Lehet, mondom lehet – gesztikulálok hevesen a dobozzal – , hogy hajlandó vagyok segíteni neked. El se kezdd, nem miattad! De mint mondtam, amekkora szerencsém van, nálad csak nagyobb seggfejt találnak a helyedre. Amihez nincs kedvem. Úgyhogy talán jobban járok, ha segítek magamon. Egy… szívességért cserébe. Amit nem mondok meg, amíg bele nem mész. – Ha meghallja, hogy az öcsémről van szó, nagy eséllyel már előre leírja az ügyet. Úgyhogy előbb szükségem van a beleegyezésére. Megint felé nyújtom a dobozt, amolyan szimbolikus jelleggel. – Szóval?

« cannot aproach me »

Hogy miért segítenék? Ez egy baromi jó kérdés, amire nemhogy perpillanat, egyébként sem tudnék válaszolni. Csak ezzel: mert nekem is szükségem van a segítségre. Annak idején, mikor egyszer elmentünk Tonyval párkapcsolati tanácsadásra, a terapeuta felhívta a figyelmemet arra, hogy szerinte nem jövedelmező az úgynevezett szívességbankot használni – megteszek valamit, ha te is nekem. Állítólag ez azt eredményezni, hogy az aktuális tetteinkhez és képességeinkhez mérjük, mit vagyunk hajlandóak adni, nem pedig mindent beleadunk a kapcsolatba, hogy egészséges mérleg alakuljon ki.
Én pedig miután megtudtam, hogy már negyedjére házas, úgy döntöttem, a büdös életben nem megyek többé vissza hozzá, mert nyilvánvalóan fogalma sincs arról, mit beszél.
Ha a szexualitás meg a közös bankszámla részét nem nézzük, akkor lényegében minden kapcsolatra érvényes az, ami egy házasságra. Elvileg kölcsönösségen alapul. Ezt eleve nehéz lett volna felfedezni a mi kapcsolatunknak alig nevezhető oda-vissza ismertségünknek. És cseppet sem éreztem kellemetlennek, hogy szívességbankhoz fordulok. Csak az a személy zavart, akivel erre készültem. Úgyhogy megérdemelte a kávéfőzőt, és a beszólásaimat is. Segítettem neked, te nagyképű másnapos paraszt!
– Szerintem semmit sem csinálsz élvezeten kívül másért – felelem a minden bizonnyal költőinek szánt kérdésére. Olyan volt, mint egy nagy gyerek, csak esetében nem nézhette el az ember a hülyeségeit azzal, hogy majd benő a feje lágya. Nála ez volt a már benőtt állapot. Talán ugyanilyen gyerekes dacból nem képes felfogni, hogy az, hogy történetesen jó a munkájában, és a csapaton belül tényleg kompetens – arra várhat, hogy akár gondolatban is azt mondom, a legjobb…! –, ez semmit sem számít, ha mindenki utálja. Az ilyen emberekkel szemben mindig találnak valami okot, hogy végleg eltávolítsák.
Próbálok nem gondolni arra, hogy talán még sajnálnám is.
Legalábbis egészen addig így gondolom, amíg rá nem veszem magam, hogy elmondjam, amit akarok, ő pedig válaszol. Egyébként sem túl szivélyes tekintetem tovább mérgesedik, és megfordul a fejemben, hogy hozzávágom nem csak a kezemben lévő gyógyszert, de az egész dobozt. Remélem, a fejem mélyülő vörös színét is ennek tudhatom be, mert érzem, hogy felhevül. Már vettem a lélegzetet, hogy egy levegővel lebasszam, de megelőzött. Ezért csuklanak az embere. A bent ragadt káromlások miatt. – Baszd meg, Garrido! Te tényleg arra hajtasz, hogy az ember megutálja azt a napot, amikor először meglátott, ugye?! – Természetesen nem adom csak úgy a kezébe a csomagot, közelebb lépek, és a mellkasához vágom, aztán hunyorogva tartom a szemkontaktust. Megvárom, hogy ő lépjen arrébb, mert… Túl sok Cesar Millent néztem.
– Nem vagy vicces – teszem még hozzá, inkább magamban morogva, ahogy végül hagyom, hogy elsétáljon a csapig. Amíg nem beszél és háttal van nekem, így az ostoba vigyori fejét sem látom, egészen el tudom viselni, bár még így is futkos valami mozdulhatnék a végtagjaimban, azzal a dilemmával viaskodva, amit June elé is tártam, és ami végett kiröhögött. A leghalványabb fogalmam sincs, hogy leteperni vagy megölni akarom.
Még nem egészen tudom, hogy pontosan hogy fogok segíteni neki. Utána kell járnom a dolgoknak, mivel eddig direkt maradtam ki mindenből. Valahogy biztos utána lehet nézni annak, ki végezte a tesztet, mert nem a mi laborunk; aztán legfeljebb felkeresem. Szakmai alapon, nyilván.
Azt viszont még kevésbé tudom, hogy a saját részemet hogy adjam elő neki, főleg, mikor ő is megemlíti Bobbyt. Valahol egészen mókás, hogy pont Ő pont az én öcsémet nem tudja elviselni. Ha bárki engem kérdez, mindketten egyenlő módon idegesítőek. Csak Bobbyt szeretem.
– Az utolsó dolog, amire megkérnélek, az az, hogy bármi közöd legyen a fiamhoz – sóhajtom fáradtan. Az is jóval több volt a kelleténél, hogy egyáltalán találkoztak, még ha futólag is. – Camaróval vagy anélkül.
Valamiért nem lep meg, hogy csak olyan dolgokat sorol, amihez a jelvénye kéne. Megerősít a hitemben, hogy azon kívül, némi rendőri félrepillantáson, másszóval korrupción túl, nem sokat adott az embereknek.
– Visszavonom. Ez az utolsó dolog, amire valaha megkérnélek! És nem csak én! – Őszintén nem tudom elképzelni, hogy ki lehetett az a szomorúéletű, aki arra vetemedett, hogy egyáltalán csak megpróbálja eladni, mint egy szimbiózisra képes emberi lényt. Bár nem mondom, az emberekben ott van a bizonyítási vágy, és ha akarta, pár óráig talán el tudta hitetni az őt nem ismerőkkel, hogy képes viselkedni, és azt az ostoba bajuszt leszámítva nem olyan csúnya, de ez már bőven több pozitívum, mint amit megérdemelne tőlem.
És abszolút nem jutott eszembe, hogy egyszer végre mehetnék a hülye ismerőseim esküvőjére valakivel. Tony óta senkit nem vittem el, mert hát… Nem épp randizós helyszín. Túl sokáig pedig senkivel sem jártam, mert két gyerek mellett kevesen viselik el az időhiányt.
Aki pedig talán elviselné, még azt is elkergeti ez az idióta.
Már megbántam, hogy elgondolkoztam azon, rendes leszek vele. Ismét összefont karokkal bámulok rá. – Tartozol nekem egy vacsorával. Többel is. Például azzal, amikor rendőri intézkedéssel szembeni ellenállás címszóval bilincsben vitted el Dave-et, mert elromlott a nyomtató. – Nem most történt, és nem azért vagyok mérges, mert Dave végül nem csak nem lett életem szerelme, de ráadásul a közös barátunk sem nagyon keres azóta. Belegondolni sem akarok, mit híresztelnek az esetről azóta. Nem; én Garrido pofátlanságán vagyok elképedve, és azon, hogy ez szerinte teljesen normális. Mindig megállapítom, hogy nem ugyanarról a bolygóról származunk, úgyhogy nem is értem, miért támasztok vele szemben elvárásokat továbbra is.
Végül kisétálok a folyosóra, hogy a lépcső alatti tároló ajtaját kinyitva előhúzzak belőle egy dobozt. Tony cuccai vannak benne, amik itt maradtak; esküszöm, nem járt itt annyit, mint ahány holmiját itt hagyta. Én mindet kimostam, mert koszosan visszaadni semmit sem illik, és egyre gyűjtöm őket. Mindig azt mondja, hogy majd legközelebb elviszi, mert most siet. Már két polcnyi dobozom van tele a szarjaival. Az első holmi, ami a kezembe akad, épp egy ing. Egy rózsaszín ing. Ennél tovább nem is keresek.
Csak azért nem vágom hozzá, mert össze van hajtva. – Szerintem jónak kell lennie. Ha nem, így jártál. De ezt mindenképp vedd le. Árad belőled a kocsmaszag. – Ami szépen vegyülő aromája az alkohol-, dohány- és izzadtságszagnak, valamint némi hányásnak is. Utóbbihoz a két gyerek mellett is csak nagyon nehezen szokom hozzá.
Amíg ő eldönti, hogy mit kezd magával, én összeszedem a gondolataim. Visszalépek a már elővett csészékhez, és töltök magamnak kávét, meg a másikba is. De annyira már nem vagyok jófej, hogy meg is csináljam a kávéját, pedig történetesen tudom, hogyan issza, tekintve, hogy néha még két év után is van képe velem megcsináltatni. Vagy próbálni. Nem tudom, hogy meri mindig meginni. Egyszer hashajtót fogok belerakni.
– Bobbyról van szó. Mielőtt nemet mondasz…! – emelem fel a mutatóujjam – Nos… Nincs választásod. És ha van benned egy csepp emberi jóérzés is, segítesz. Mert most tényleg bajban van. Hónapok óta nem láttam. És senki nem tud róla semmit. Most tényleg senki; minden ismerősét körbejártam, dolgozni nem ment be, a telefonja meg előbb nem vette fel, aztán ki lett kapcsolva. Karácsonykor el kellett volna jönnie, de nem jött. Mindig szól, ha lelép. Ideges leszek, az igaz, de most nem szólt. A szomszédja szerint pedig december elején járt utoljára otthon, aztán többen mentek be a lakásába és csináltak… valamit. Azt nem hallotta. De volt egy pótkulcsa, úgyhogy bementünk hozzá. Minden tiszta volt. Úgy értem… tiszta. – Ezt olyan hangsúllyal mondom, mint döntő bizonyítékot szokás. Mert az is, csak ő még nem tudja. – Ismerem az öcsémet, és ennyit talán még te is megismertél belőle: az utolsó dolog, amire kapható, az a takarítás. Az a lakás pedig olyan tiszta volt, hogy még én is megirigyeltem. Biztos, hogy nem ő volt. Valaki direkt rendet rakott ott, és fogalmam sincs, mit akarhatott eltűntetni. De ezzel nem mehetek a rendőrségre, már megint bejelenteni…
Volt az a történet, a farkast kiáltó fiúról. Ez most egészen hasonló volt, csakhogy rendszeresen Én kiáltottam, és már senki sem hallgatot meg, úgyhogy csak elhülve bámulhattam a pálya széléről az eseményeket. Már mindent végiggondoltam, mi történhetett azzal a szerencsecsomaggal. Tényleg mindent. És azt hiszem, jobban ki is ül az arcomra az aggodalom, mint szeretném.
– Érzem, hogy nincs rendben. Egyébként is csak idő kérdése volt, hogy valaki megelégelje a tartozásait. Te pedig ráérsz, nem? – vonom meg a vállam, próbálva úgy tenni, mintha nem lenne olyan fontos nekem, mint amilyen. Az ember aggódik a testvéreiért, ez ilyen dolog; ha nagy vihar van, vagy beüt egy gazdasági válság, eszedbe jutnak. De ha olyan tetsvéred van, mint Bobby…
Eszembe jut, hogy azt sem tudom, Saúlnak van-e bármiféle élő rokona. Érti egyáltalán, milyen ez? – Ha magától ment volna el, akkor hív. Ebben biztos vagyok, ennyi idő alatt már megoldotta volna, hogy jelezzen valahogy. Úgyhogy vagy erőszakkal vitték el, vagy nem csak az anyagi helyzetét félti. Így pedig aligha a Bank of America vérmes ügyintézői elől menekül. Kettőnk közül azt hiszem, te ismered jobban az… alternatív lehetőségeket. – Adatelemzőként én is belelátok az ügyekbe, az igaz, de mindig másoktól kapott információkkal dolgozom, sosem magam járok utána a dolgoknak. Még ha az elméletet értem is, gyakorlatilag fogalmam sincs, az ilyesmihez hogy kéne nekiállni. Hol kell kezdeni? Hogy kell elérni őket? Gondolom nem a Craigslisten reklámozzák magukat. Arról nem beszélve, hogy elég gyorsan kiszúrnák, mennyire nem tartozom abba a közegbe. Képtelen vagyok megjátszani magamat.
Úgyhogy akármennyire is nem tetszik, Garridon múlik a válasz. Igazából mondhatna nemet, annak ellenére, amit hangosan állítok. Kicsit félek, hogy rosszul mértem fel az erőviszonyokat, és meg is teszi, szóval nehezen bár, de még hozzáteszem: – Kérlek.