Pontosan negyvennyolc órája, huszonkettő perce és öt másodperce nem beszéltünk egymással Wes meg én. Ő nem tette szóvá, hogy zsinórban a negyedik alkalommal hivatkozom nem létező fejfájásra, én pedig hálás voltam azért, hogy nem tette szóvá. Fejem nekitámasztottam a fürdőszoba kobaltkék, hűvös csempéjének, melyen még érezni lehetett a párát amit a zuhanyzása után hagyott maga mögött, meg a Calvin Klein tusfürdő jellegzetes, kesernyés fahéjillatát. Beleburkoltam magam és legszívesebben a fejem nem csupán pihentettem volna, hanem egymás után vertem volna bele a csempébe, hogy miért vagyok ilyen konok, ilyen hallgatag, hogy nem mondom el mi a baj? Csak szedem a gyógyszereket marokszám, mindig egyre többet, mert azt remélem valamelyik majd enyhít bármit is. Bűntudatot, álmatlanságot,feszültséget, lappangó félelmet attól, hogy a fogamzásgátló ellenére is terhes leszek. Mert örökkön nem futhatok előle, örökkön nem mondhatom, hogy migrénem van, hogy éppen csak elmúlt az ehavi, nem mondhatom, hogy fáradt, nyúzott és túlhajszolt vagyok. Előbb vagy utóbb elfogynak a kifogások, én pedig nem tudok újabbakat felmutatni. Félek. Tőle félek, hogy általa valami olyasmit kapok amire nem vágyhatom, mert nekem azt nem lehet.
A pohár után nyúlok, mely a kád szélén pihen, én pedig a talpam a puha kilépő szőnyegen pihentetem, egészen összegörnyedve. Már lassan egy órája gubbasztok itt, remélve, hogy össze tudom magam annyira szedni amennyi ahhoz kell, hogy elinduljak. Nem akartam menni, tulajdonképpen már akkor megbántam, hogy elküldtem a jelentkezést a részvételre, amikor a küldés gombra kattintottam, de ha már megtettem nem fordulhatok vissza.
Üres a ház. Wes ma tartja a barátaival a szokásos heti második pókernapot. Eddig csupán egy nap volt, de mivel az utóbbi időben nem nagyon tudtunk már meglenni egy légtérben, úgy döntött, még egy napra beszáll a srácokhoz. Tiltakozhattam volna, talán erre is várt, meg arra, hogy marasztaljam, ahogyan azt régen is tettem volna. Önfeledten rátekeredve, vonszolva magammal vissza az otthonunkba, vagy bárhova, ahol éppen gondtalanul belefeledkezhettünk egymásba, de nem tettem. Akartam. És mégsem.
A pohár az ajkaimhoz simul, a szobahőmérsékletűre váltott burgundi fanyar zamata a szájpadlásom csiklandozza. Mellettem a szőnyegen minimálisan is tíz tabletta hever. Különféle méretűek és színűek, és némelyikről már meg sem tudom mondani, hogy mire jó. Alarick írja fel őket nekem. A drága Dr Alarick a keseszőke hajával, a hervadó búzavirág színű szemével, és az ellenállhatatlanul megnyerő mosolyával, és a ráncokkal a homlokán, az aggodalmát fejezendő ki, hogy mégsem kellene ennyit….és ennyi félét. De oly könnyű hallgatásra bírni, csak egyszerűen le kell zárni az ajkait úgy, hogy a levegővételt se akarja anélkül, hogy el kellene engednie.Bármit megadnék neki azért, hogy sose szűnjön meg nekem felírni a recepteket és ő bármit el is fogad. Mindent elfogad amit adok.Én pedig adok. Hazudok neki akkor és ott, hazudom, hogy majd elhagyom a férjemet, hogy majd csak ő lesz, meg csak én leszek, hogy majd kilépek a rossz házasságomból ( nem mellesleg erről is hazudok)...mert ez tart életben. Én így hiszem. Meg a virágok. “Azok a kurva virágok” ahogyan időnként dühösen fakad ki Wes és a haragja elsodor pár cserepet a nagy asztal széléről, amivel éppen csak elkezdtem bíbelődni. Fel akar bosszantani, valamiféle reakciót akar belőlem kiváltani, de én csak szedegetem olyankor össze a cserépdarabokat, nem figyelve arra, hogy szitkozódva viharzik ki az üvegházból ahova amúgy gyűlöl belépni. Szerinte az orchideák állnak a házasságunkban közé és közém. Pedig ha tudná, hogy a vilárgoknak köszönhetem, hogy egyáltalán még képes vagyok tükörbe nézni, hogy nem szedett még darabjaira az a bűntudat, amit tizenhét évesen akasztott a nyakamba az apám.
Gyilkos vagyok. Gyerekként váltam azzá, és még csak fogalmam sem volt róla tizenhét rohadt évig. Jobb lett volna így maradni. De a terhet cipelni kell, még akkor is ha nem akarjuk. A tetteink hozzánk tartoznak mint a bőrünk, a hajunk, a szemünk, a szívverésünk, mely ezerszeresére ugrik, amikor eszembe jut az egész. És az, hogy erről sosem beszéltem a férjemnek. A hallgatásra és a titokra építettem a házasságunkat, és most nem csupán azt érzem, hogy rogyadozik, hanem azt, hogy csak úgy vagyok képes megtartani, ha valamiféle bódulatba taszítom magam, ahol elfelejthetem mit érzek legbelül.
Ürül a pohár, ma már legalább a nyolcadik, és a markomba vett gyógyszereket az utolsó kortyokkal gurítom le. Kell legalább öt perc mire a zuhany alá kényszerítem magam és további fél óra mire emberi külsőt varázsolok magamnak. Azt aki minden nap elindul munkába is, aki meghallgatja a zsarukat a millió problémájukkal, az eldörrenő fegyverek zaját hallja velük együtt és együtt érez. Én együtt érzek, mert én is tudom milyen. Tudnom kéne milyen, de nem emlékszem, így mások fájdalmába temetem a saját ismeretlen bűnömet.
Lanyhuló a délutáni forgalom, a korán érkező este falánk vörössel telepszik a városra. Szél ígérkezik az éjszaka. Parkolóhelyet még könnyen találok a régi, talán a múlt század hetvenes éveiből itt maradt kissé bauhaus stílusú csupaüveg épület előtt. Jól meggondoltam én ezt, valóban akarom? Nem egyáltalán nem akarom, de be fogok menni. A feltámadó szélben feljebb hajtom a kávébarna szövet kabát gallérját és megbújok alatta addig is amíg az épületbe érek. Ott aztán megszabadulok tőle, hogy a karomon tartogatva a legközelebbi ruhatárban egy számmal ellátott biléta ellenében elhelyezzem. Egy krém színű kötött pulóver, meg egy testhez simuló, a pulóver színétől két árnyalattal sötétebb nadrág van rajtam. A hajam kiengedve, ahogyan nagyon ritkán hordom, mert munkában többnyire merev, visszafogottan konzervatív kontyba tűzöm a fejem tetejére.
Késtem. Nem meglepő annak fényében, hogy mennyi ideig csupán hezitáltam azon, hogy eljöjjek vagy sem. Az első ajtón még átjutok, csupán a nevemet kell elárulnom, hogy aztán az illető ellenőrizzen a kis csatos névlistáján, majd átnyújtson egy badge-t, mit a mellkasomra tűzve kell hordanom, rajta a keresztnevemmel. Célkereszt. Ide lőhettek. Persze mindezt úgy mondom, mintha nekem lenne itt a legnagyobb problémám, azon kívül az ötven emberen kívül akik megjelentek. Csak velem ellentétben minden bizonnyal nem olyan gyávák, hogy beismerjék segítségre szorulnak. Én nem akarom beismerni, de megtettem az első lépést ahhoz, hogy egyáltalán el tudjam fogadni: a gyógyszerek és az egész helyzet fel nem dolgozottsága vezetett oda ahol jelenleg vagyok. Az életem kisiklott a látszat ellenére is, és most egy olyan szakadék felé száguld ami képes lesz mindent elemészteni, vele együtt engem is.
Nem megyek beljebb, noha az előadó még éppen csak most érkezik a pulpitusra. Taps nélküli csend fogadja. Ez nem egy stand up, nem is egy színházi monodráma, hanem maga az élet, amelyben valaki olyan fog beszélni aki sokszorosan átélte mindazt amin mi is keresztülmegyünk. Nem is tudom miért hiszem, hogy a kollektív bűntudat majd könnyebben hozza el a megváltást. Naivitás. Ki kellene fordulnom, letépni a mellkasomról az égető billogot, a névtáblát, és haza kellene mennem. De aztán oldalra fordulok, és a tekintetem összeakad valakivel, aki szintén az ajtó mellett áll, alig két karnyújtásnyira tőlem. Nem tudom, hogy miért ott áll. Talán hozzám hasonlóan ő sem akar beljebb menni...vagy nem mer beljebb menni.Halkan, de sietve fogyasztom el a kettőnk közötti távolságot és közelebb érve realizálom, hogy neki nincs kitűzője úgy mint nekem. Tulajdonképpen semmiféle jelölést nem látok (még) rajta.
- Mondja! Hogy csinálta, hogy maga kimaradt a megbélyegzésből annál a marcona negyvenesnél, aki a bejáratot őrzi, mint valami középkori hídőr?- hajolok közelebb, de ügyelve arra, hogy ne másszak bele tolakodóan a személyes aurájába.
- Vagy maga is még hezitál aközött, hogy bemenjen és aközött, hogy kiforduljon innen?-  teszek még fel egy újabb kérdést, remélve, hogy talán annyi idő nekem is elég lesz, hogy némi bátorságot összeszedjek vele együtt arra, hogy legalább az utolsó sori széksorig eljussak. Mert egyelőre még ez is komoly kihívást jelent.  

donna&ryder

All that you can't leave behind

A helyzet szülte egérút nem létezik, hiába is próbálom kutatni. A döntést meghoztam korábban, most már el kellene azt fogadni, csak éppen nagyon nem megy. Már reggel sem ment, amikor még egy pillantást vetettem a visszaigazoló email-re amelyben arra kérnek legyek pontos. Mosolyogva veszem tudomásul és dobom az egészet a Trash mappába,mintha nem is létezne, és így akarnék tudomást sem venni róla. Igazából még azt sem tudom, hogy mi a csudának jöttem egyáltalán el. Miért adtam be a jelentkezést, ahogyan azt sem, hogy azon a bódult hajnalon, miért táncolt olyan elszántan az ujjam a semmiből felbukkanó weboldal nyitólapja felett. Az ajánlat egy ismeretlen feladótól jött, valami kamu címről, és semmi mást nem írt a link mellé, csak azt, hogy fogadjam el a kezet amit nyújtanak felém, ahelyett, hogy örökkön odébbcsapnám azt. Bár szeretném azt mondani, hogy fogalmam sincs kit rejt az értelmetlen betűhalmaz, ami név gyanánt szerepel a feladónál, ha jobban belegondolok millió sejtésem van. Az, aki olyan elszántan próbál engem megmenteni, akit minden alkalommal becsapok mert egyszerűen kihasználni könnyebb mint magyarázkodni bármiért is. Nem kicsinyes bosszú ez amit Wes felé tanúsítok az örökös félrelépésekért, hanem a saját, nem létező józanságom elhitetése a külvilággal. A jó Alarick doktor, aki szerint beismerni a függőséget nem vétek, sokkal inkább hősiesség. Pátoszos szavak, pedig szerintem sokkal inkább tragikus az egész, ahogyan az életem is az, akárhonnan nézem.
Hazudom, hogy a mai napra jobb programot is ki tudtam volna találni, meglehet átnézhettem volna temérdek aktát, ami még vár rám, elemzéseket készíthettem volna, kicsit mások problémáival lettem volna elfoglalva a sajátom helyett, de egyszerűen képtelen voltam most bármire is odafigyelni.Csak ücsörgöm a nyomorult életem szemétkupaca felett és még próbálok kiválogatni belőle bármit, ami használható. Magamból is bármit ami használható, ami elfogadható, amitől még embernek érzem magam és nem egy érzelmi roncshalmaznak.
A nyugtatók nem nyugtatnak, az altatók nem altatnak a fogamzásgátló pedig nem nyomja el azt a keserű bűntudatot, amit az vált ki, hogy mindazok ellenére, hogy olyan erősen hangoztatva nem akarok gyereket, meg tud hatni, elérzékenyít egy apró gyerek látványa. Mintha masszív bitangerős ujjak szorítanák kővé dermedt szívemet. Sosem fogom beismerni. Sem magamnak sem senki másnak.
Vagy egyszerűen elszökhettem volna New York-ból. Beülhettem volna a kocsiba, bekészíthettem volna magam mellé pár levél gyógyszert, egy üveg közepesebb minőségű gint, aminek még nincs meg az a keserű utóíze, ami ha a könnyeimmel keveredik akkor elviselhető. Hagynám, hogy a sminkem elmosódjon, valahol fenn a hegyek lábánál, vagy egyszerűen egy külterületi erdő mellett megállva, távol mindentől és szabadon engednék mindent, amit nap nap után olyan szépen mosolyogva, mívesen megmunkált maszk mögött elrejtek. Egyszer úgy istenesen bele kellene üvölteni a világba, kiereszteni ami pokolian kínoz azóta a nap óta, hogy az igazság apró cseppenként mérgezi a jelenemet és a jövőmet. A múltam az egyetlen ami az enyém, az összes többi hazugság, ami egy szép élet illúziójára épül, és egy napon majd világossá válik ki is vagyok valójában. Ezt próbálom eltakarni, ezt próbálom mindenféle szerek mögé rejteni, hogy megőrizhessem ezt az illúziót, ezt a látszatképet, látszatéletet, igazi szerelmet, amit a férjem iránt érzek, és amit minden nap elárulok. Minden nap amit egy másik férfi mellett töltök, akit nem szeretek.
A morajlás közelebb vonz, de éppen úgy távol is tart. Mások ugyanúgy menekülnek valamitől mint én, mások ugyanúgy a bódulatot választják a józan szembenézés helyett, másoknak is egyszerűbb ezt a könnyű utat választani, ami csak hirtelen tűnik annak. Tele van mocskos, bűntudattal vegyes nappal, amit egyetlen szem gyógyszer, egyetlen korty sem képes kiűzni belőlünk. Belőlem sem. A székek hívogatóak, a hátsó, sötétségben megbújó padsor is, amit talán a hozzám hasonló hezitálóknak, vagy éppen azoknak találtak ki, akik még mindig épp annyira gyávák felismerni, hogy mások segítségére szorulnak, mint amennyire mosolyogva öltik magukra józan életük férges küllemét minden reggel. Az idegen férfi társasága nem vonzó, egyszerűen biztonságosabbnak tűnik. Valaki, aki távol akar maradni attól, ahova valamiért mégis eljött. Időközben a pulpitusra lépő férfira hamis glóriaként borul valamiféle arany fény a reflektorok erős lámpáiból, és eleinte hunyorognia kell, kínosan nevetgélve bocsánatot is kér érte, hogy ő aki amúgy megszokta a reflektorfényt, most mégsem érzi magát olyan otthonosan benne. Nem meglepő ez a nem várt és nem is akart hírnév, számos olyan ember társaságában akik hozzá hasonló gondokkal küzdenek, csak talán nem olyan híresek, és nem olyan befolyásosak, hogy könnyű legyenek nekik helyretenni az életüket. Meghívni egy politikust számos olyan ember közé, akik még csak odáig jutottak el, hogy egyáltalán elfogadják a függőségüket, lehet, hogy picit merész húzás volt, de vannak kollégák, akik hisznek a sokkterápiában, és abban, hogy a felismerést nem lassan kell elérni az embernél, hanem hirtelen és váratlanul. Az én módszereim mások. Nem is hiszem, hogy működnének olyanok között, akik családapaként adott esetben próbálják feldolgozni, hogy egy helyszín biztosítása közben agyonlőttek egy gyereket. Náluk hogyan alkalmazzam a sokkterápiát? Tulajdonképpen az élet megtette helyettem, feleslegesen cincálnám az amúgy is rongyokban lengedező lelkét.
Én is figyelem az előadót egy darabig, de a mellettem álló férfi válasza meglepetést okoz, és ennek jeleként - noha a gyér fényben minden bizonnyal nem látszik - fel is vonom kíváncsian a szemöldököm.
- Az ösztönzés és a félelemkeltés között meglehetősen nagy a különbség nem gondolja?- mert az alapján amit elmondott inkább az utóbbira tippelnék, noha nem tisztem, hogy ítélkezzek erről.
- Patthelyzet?- kérdezek vissza, és bár nem szeretném, némi furcsa és kicsit talán groteszk derültség árnyalja a hangszínem.
- Itt mi mindannyian patthelyzetben vagyunk, és valamiféle függőséggel küzdünk. Szóval üdv a klubban.- vonom meg a vállaim, és követem a tekintetét a pulpituson lassan, kissé talán képmutató módon egyszerűen beszélő férfi felé. Csak foszlányokban jut el hozzám a mondanivalója, mert az első gondolatoktól kezdve érzem, hogy lenéz minket. Minket akik még nem tudtunk felállni abból, amiből neki olyan könnyedén sikerült.
- Még nem döntöttem el, hogy tud e mondani valami olyasmit az előadó,ami hihető is. Nem feltétlen hazugság, csak hiteles. A pokolból sokan ismerik a kivezető utat. De van akit hoznak, van akinek magának kell kimásznia. Ő ott…- biccentettem fejemmel az orrát gőgösen az aranyfényben szálló porba emelő öltönyös felé.
-...olyan mint aki az anyját is eladta azért, hogy a lába se érje a pokol tüzét ameddig ki nem jut. És most olyanoknak próbál erről mesélni, akik két kézzel igyekezve magukat kiásni, még csak az út felénél tartanak. Hogy én mégis miért vagyok itt.- halkan, alig hallhatóan elnevettem magam.
-Mert van aki jobban hisz mindenféle hókuszpókuszban mint én, és bármi áron meg akar menteni olyasmitől amihez az égvilágon semmi köze.- féligazság. Mert Alaricknak csak az a bűne, hogy jobban szerelmes mint én. Illetve mindketten másba. A színpadon álló patetikusan folytatja...
-Mert mindannyian tudjuk milyen érzés ez. Lecsúszva, reményvesztve, kilátástalanul várni a másnapot, ami semmiben sem fog különbözni az előzőektől. Ott vannak a szerek, az ital, minden ami ahhoz kell, hogy istenesen ki tudjuk ütni magunkat, és egy időre elfeledhessük a jövőt. A jövőt amit nekünk kell a kezünkben tartani.
Szépen beszél meg kell hagyni, csak éppen fogalma sincs az én mindennapjaimról. Fogalma sincs arról, hogy nekem nem a jövőmet kell kézben tartanom, hanem a múltamat. Azzal kellene kezdenem valamit, csak még fogalmam sincs mit tegyek. Általánosít. Nagy hiba.
Szelíden mosolyodtam el, amikor oldalról a férfira néztem. A szemüvegén a színpadkép tükröződött, íriszei kitartóan figyelték az előadót. Vonásai megkeményedtek, éreztem rajta, hogy minden idegszálával igyekszik az elméjét, a gondolatait a lelkét is távol tartani Prescottól, de úgy tűnik kénytelen elviselni, legalábbis fizikálisan mindenképpen.
- Kettőnk közül én félig önszántamból vagyok itt, amíg maga nem. Szóval ha bárki menekülőre akarná fogni a dolgot jobban gondolnám önről semmint magamról. De ne aggódjon, nem fogok elmenni. Nem fogok kisétálni, nem fogok jelenetet sem rendezni, mert ez nem az én stílusom. Rossz emberismerő lehet, ha ezt feltételezte rólam.- somolygom, és próbálom elérni, hogy legalább egy másodpercre elvonja a tekintetét a beszédet tartó férfiról, de hasztalan.
- Én tudom, hogy miért gyűlölöm a hozzá hasonlóakat, de mondja….maga miért?- velős és hirtelen kérdés volt, de jelen pillanatban jobban érdekelt, semmint az amiről a férfi beszélt, és amin láthatóan a hátsó sorokban ülők némelyike úgy öt perc után be is bólintott. Minden bizonnyal nem feltétlen az unalomtól, hanem vannak bizonyos szerek, amelyek túl jól és túl intenzíven hatnak. Van aki úgy érkezett, hogy tudta nem ennek az előadásnak a hatására fog bármi is megváltozni az életében. És ezzel én is így voltam.

donna&ryder

All that you can't leave behind

A fogamzásgátlókkal kezdődött. Tisztán emlékszem, amikor rádöbbentem mennyire valóságos és közeli egyszeriben a családalapítás. Amikor már túljutottunk azon, hogy az egész ház a miénk volt, hogy az összes sarokban szeretkeztünk már, az összes lehetséges szobában, az összes módon. Túljutottunk azon, hogy hajnalban grill csirkét együnk frissen sült pogácsával a teraszon, miközben odakint már az ősz lopakodik gyérülő rozsda levelekkel, kergetve távolabb a kókadozó nyarat. Túljutottunk az első éveken, amikor még minden új volt és csak kettőnkről szólt. Nekem jó lett volna még így, de tudtam, hogy Wes többet akar. Túl nagy lett a tér, túl nagy a lélek és a szív, hogy mindent elbírjon. És persze az ösztönök is felébredtek, amelyek mindegyre azt dübörögték, hogy családdá kell válnunk.Ekkoriban kezdődtek a rémálmok, ekkoriban tört a múlt egyszeriben felszínre, és értettem meg, hogy van amit lehet ugyan akarni, de elérni soha nem lesz módom.
Van amiről az ember már abban a pillanatban tudja, hogy rossz, hogy helytelen utakra visz, nem ismert csapdákkal pettyezett ösvényre, amikor még csak a gondolat van meg benne. Álltam a fürdőszobában a tükör előtt és kerestem a lányt a vonásaim mögött, aki egykor meghúzta a fegyver ravaszát. Hirtelen élesen csapott a hang a fülembe, éreztem a lőpor keserűen füstös szagát, és tudtam, hogy tényleg megtettem. De mélyre temettem, mélyre temette velem egy gyermek felejteni vágyása, aki talán fel sem fogta mit csinál. Védelmezni akartam. Anyát, a helyzetet, a törékeny, és minden ízében mocskos kis világomat, amiben mégis biztonságban éreztem magam, és amelyet abban a pillanatban veszélyben éreztem. Orromban kavarog a vér szaga, látom a férfi ridegen üveges tekintetét, a test puffanása, amely a földre ér. Akkor csak azt hittem, hogy vége, pedig akkor kezdődött el minden valójában.
A fogamzásgátlók nem tudták elnyomni a fájdalmat, amelyet a tudat okozott, hogy egyedül hoztam meg egy döntést, abban a tudatban, hogy tisztában voltam a férjem ennek éppen az ellenkezőjét akarja. Ekkor kezdődtek a hazugságok, ekkor kezdődtek a nyugtatók, a rémálmok csitítására az altatók, és a nappalok elviselésére a gin. De semmi nem használt, egyre kevésbé csendesültek el a hangok, a bűntudat gyötrelme újra és újra belém mart. Már nem használt semmi, mégis a megszokás vezetett. Lassan elfogadtam, lassan együtt éltem a tompasággal és együtt éltem azzal ami mögötte fogadott minden nap. Szép élet mögött megbúvó kegyetlen magány. Egyedül maradtam a titkaimmal, egyedül a döntésem következményével, egyedül egy olyan viszonyban, ahol kihasznált érzelmeken egyensúlyoztam az elkerülhetetlen zuhanás felé. A szakadék mélye hívogatott, a valóság eltaszított.
Hogy itt vagyok az annak a következménye talán, hogy még nem veszett ki belőlem a remény arra, hogy valamin is tudok változtatni. Nem a Prescott félék történeteitől vártam a megváltást, hanem látni akartam másokat. Másokat, akik éppen úgy mint én, valaminek a rabjává váltak. Talán ők is menekültek. Mert mindenki menekül, aki olyan dolgok segítségét kéri, amelyek rombolják a tudatot és a testet, és hamis ígéretekkel áltatnak. A gyógyszerek még senkit nem hoztak ki a depresszióból, még inkább beletaszították. Sosem hittem a tabletták erejében, így soha nem alkalmaztam. A testnek, az elmének van egy csodálatos öngyógyító képessége, csak meg kell tanulni megnyitni. Megtanítani meg tudom, de alkalmazni képtelen vagyok. Hogyan is lehetne bármire gyógyszereket felírni, aminek a működésével még ha sok életet is élnék, akkor sem lennék tisztában? A lélek és az agy törékeny szimbiózisban van egymással, és ha az egyiket sérülés éri a másik is kicsit elveszik. A lélek roskadt és az agy is vele zuhant, megtartani azonban nem tudta.
Itt hátul biztonságosabb, kevésbé látható, és még nem döntöttem el igazából, hogy valóban közelebb akarok merészkedni a hazugsághoz, vagy egyszerűen itt maradok, még akkor is ha a férfi itt mellettem láthatóan nem túlságosan igényli a társaságomat.Ugyanakkor a szavaira szinte maguktól értetődően figyelek, mert van igazság abban amit mond.Rám ösztönzőleg hat, hogy ha ma eljövök talán megkímélem magam a jó Alarick örökös aggodalmától. Néha kifejezetten kezdett már terhes lenni az egész viszony, ám az érdekek nem eresztettek mellőle.Ahhoz, hogy megkapjam amire szükségem van, el kell viselnem, hogy mint valami elcseszett őrangyal, meg akar menteni. Önmagamtól, a világtól, a múltamtól, amitől úgysem fog soha, a házasságomból, mert szerinte mi együtt mindent meg tudnánk oldani. Nem, semmit nem tudnánk megoldani. Vele nekem csak még jobban összekuszálódtak a dolgok.
- Az őrültség meglétéhez és annak elutasításához, az önuralomhoz is ösztönzésre van szükség. Valószínű én….mi- biccentettem fejemmel az arctalan, félhomáályban megbúvó tömeg irányába.
-...nem kapunk elég ösztönzést ahhoz, hogy önuralmat gyakoroljunk, tehát az egyszerűbbnek tűnő utat választjuk.Ami valójában nem egyszerűbb, de erre már csak akkor döbbenünk rá, amikor nincs visszatérés.És így a saját farkába harapó kutya effekt áldozataivá válunk.- vonom meg a vállam, mert ez egy nagy igazság. Könnyűnek tűnik tompítani azt amiről nem akarunk tudomást venni, és eleinte működik is, de később már nem lesz elég, később már nem tudjuk elrejteni, nem tudjuk elásni elég mélyre, és a felszínre tör.
- Mindenki megmenthető.- szinte egyszerre hangzanak el a szavaim az előadóéval, aki valami hasonló formában mondja ugyanezeket, csak az enyémből hiányzik a negédes és hamis bájolgás, amivel bizalmat akar fakasztani ott, ahol legfeljebb két doboz Ximetin nyugtató a minimális belépő. Ezek az ember meg sem rezdülnek arra, hogy valaki segíteni akar rajtuk, amíg azt nem úgy teszi, ahogyan azt ők szeretnék. Nálam nem ennyire rossz a helyzet, bár nem állok tőle már lassan távol. Nekem még nem remegnek az ajkaim, ha nem ezzel kezdem a napomat, de a hangok nem csendesülnek a fejemben, a fegyver dörrenése véget nem érő visszahangként ott kopog, ameddig a gyógyszer hatása maga alá nem von. Nekem még a lelkem sebeire kell, van akinek már a teste is áldozatul esett.
- Csak nem mindenki akarja, hogy megmentsék. - tartok egy apró szünetet, épp csak annyit amivel egy utolsó levegőt kortyolok, remélve, hogy nem fogom pillanatokon belül kevésnek érezni a teret és egyre idegesítőbbnek az előadó szónoklatát. Remélve, hogy bárhogyan is, akár itt hátul is de túlélem az egészet.
- Van egy seb. Egy seb, ami sosem gyógyul, mert mindig akad valaki aki felkaparja. Aztán jön valaki és azt mondja, ő meg tudja gyógyítani, el fogja tudni tüntetni, szinte nyoma sem marad. Maga pedig elfogadja. Mégis, minden nap oda fog nézni, a seb helyére, mert bár nincs nyoma, mások nem látják, de maga….maga tudja, hogy ott volt. Azt nem lehet kitörölni az emlékezetéből.- próbálom neki elmagyarázni a helyzetemet, vagy azoknak a helyzetét, legalábbis egy részüknek akik most itt ülnek a teremben és próbálják meghallgatni ezt a pojácát.. Hiteltelen. Már abban a pillanatban annak éreztem, ahogyan felment  színpadra és akár egy bronxi selyemöltönyös pimp megigazgatta a méregdrága mandzsettáját. Volt valami a tekintetében, még így a vakító reflektorok között is, ami taszított. És nem csak engem. A hozzám hasonlóak alapvetően is bizalmatlanok az olyanokkal mint ő. A férfi szavai itt mellettem még inkább megerősítenek abban, hogy a véleményemmel, így látatlanban sem vagyok egyedül.
- Megnyugtatna.- mosolyodom el válaszul, bár ez inkább csak futó mosoly, és inkább azt a célt szolgálja, hogy oldjam némiképp azt a távolságtartást, amit irányomba mutat. Valószínű ez is szakmai ártalom, és igyekszem tiszteletben tartani. Én sem igazán szeretem ha valaki hívás nélkül a képembe mászik.Végighallgatom honnan táplálkozik az ő ellenszenve az előadóval szemben, akit alapvetően pedig éppen neki kell védelmezni.
- A kéz amely a bölcsőt ringatja, a világot uralja. Ismeri ezt a régi gyerekdalt? Sok aspektusa van ennek a mondatnak, többek között az is, hogy az aki a gyengét védelmezi, valójában sokkal nagyobb hatalom van a kezében semmint azt bárki gondolná...csakhogy, és itt jön az én elméletem. Nem a bölcső ringató a valódi úr, hanem a gyerek, aki benne fekszik. Mert ő irányít.Ez pedig nem más mint a pénz.- nos igen. A gazdagság felett pöffészkedve az ember azt gondolja ő az élet császára mindeneknek az ura….pedig valójában nem ő irányít, hanem őt irányítják, méghozzá a pénz.
- Azért az valahol nevetséges és szánalmas egyben, hogy azoknak van a legnagyobb szükségük védelemre, akik másoknak a legtöbbet ártják. Ilyen szempontból pedig, már megbocsásson de a maga bűne sokkal nagyobb súllyal nyom a latba. Persze értem én, meg kell élni valamiből. De bármi áron?- nem, egyáltalán nincs közöm hozzá, és nem is kötekedni szándékoztam, egyszerűen csak megjegyeztem.
- A kisasszony ott hátul nem csatlakozna hozzánk?- hallom a színpad felől a hangot, és Prescott a nyitott tenyerét szemellenzőként használva éllel támasztja meg a homlokán, hunyorogva néz oda hátra a kettősünkhöz. A mellettem álló férfira pillantok, majd a színpad felé és megrázom a fejem. Nem fogok kiabálni, átüvölteni az alapvetően visszhangos termen. Értelme sincs.
- Mr Danforth, segítene a kisasszonynak helyet találni itt közöttünk? Mégsem várhatjuk el, hogy végig álljon, amikor számtalan üres szék van még a teremben.- tovább erősködik, ugyanakkor ezzel még inkább arra sarkall, hogy tovább tiltakozzam.
- A meghívó szerint ez az egész önkéntes alapú. Nem szerepel sehol, hogy kötelező leülni, vagy éppen bármilyen módon részt venni azon kívül az egészben, hogy itt vagyok. Szóval nem, eszem ágában sincs leülni.- jelentettem ki egyszerűen és viszonylag csendesen amiből nem jutott előre semmi. Prescott az előbb még homlokánál tartott kezét kagylózva emelte a füléhez.
- Megismételné, kisasszony?- nem eszem ágában sem volt megismételni. Ott álltam a Mr Danforth néven emlegetett férfi mellett továbbra is egyenesen, magam előtt összefűzve a karjaimat. Testbeszéd: azt jelentette, hogy ha eddig kíváncsi voltam rá, most már teljesen kizártam az egész érdeklődésemből. Innen pedig nem fogok mozdulni.

donna&ryder

All that you can't leave behind

Vannak akik feladják, és meg sem próbálnak küzdeni. Vannak akik hátat fordítanak a múltnak, úgy tesznek mintha nem létezne, és így talán könnyebb elviselni. A boldog tudatlanság nem öl meg, igaz erősebbé sem tesz. Csak tudatlanná. Én is ezt szerettem volna. Megmaradni abban a hitemben, hogy az apám egy gazdag, tehetős és befolyásos férfi, akit az üzleti körökben csak “Kaméleonként” emlegetnek. És nem feltétlenül azért mert olyan könnyedén alkalmazkodik a környezetéhez, vagy a tárgyaló partnereihez, hanem inkább azért, mert rezzenéstelen arccal, kiszámított precizitással alkalmazkodik a változó világ igényeihez, és szinte egy lépéssel előttük jár. Gyerekként csodáltam ezért a tulajdonságáért, és arról álmodtam, hogy egy napon majd olyan férfit akarok megismerni mint az apám. Aztán amikor a szépen felépített, díszes világomat úgy törte össze mint apró kezek a míves porcelánt, rádöbbentem, hogy ő is csak egy hazug képmutató ember, aki azzal áltatta magát éveken át, hogy ezzel nekem tesz jót. Elszakítottak az anyámtól, és abban a hitben éltem az életemet, hogy meghalt. Soha nem találkozhattam vele. A hazugság az egyetlen megbocsáthatatlan bűn számomra, és mégis most ugyanezt csinálom én is. Senkinek nem mondok igazat, leginkább pedig magamat csapom be azzal, hogy az efféle helyek majd megoldást kínálnak bármire. Helyette csak rádöbbenek minden egyes alkalommal, amikor valami csoda folytán ráveszem magam, hogy megjelenjek, hogy szembe nézzek a saját démonaimmal, hogy nem is akarok ebből kigyógyulni. Mert nem tudom, hogy mi van ezen túl. Nem látom azt a jövőt amit évekkel ezelőtt olyan tisztának és kikezdhetetlennek hittem. Hogy Wes mellett valahogyan minden könnyű, feledhető a múlt, fátylat lehet rá dobni, ami áttetsző ugyan, de elrejt, eltakar, elfed. Bámulatos módon kinyíltam, reméltem, hittem, tele voltam tervekkel, az energia majd szétvetett. És most mi vagyok? Masszívan bámulok bele a világba, eltévedve, reszketve töröm magam előtt az utat, miközben folyton dobálom hátra az akadályokat azoknak akik követni próbálnak. Aki igyekeznek megfogni, megtartani, kirángatni ebből a bódító bűntudatból, amibe saját magam száműztem.
Nagy igazság van abban, amit a férfi mond. Fejest ugranék én megint a bizonytalanságba, abba a ködös semmibe, amiben még a tudás is elveszett, észrevétlenné vált, ha cserébe visszakaphatnám azt az életet amiben hittem. Ha két hazugság között kellene választani, én azt a régit kérem vissza. Amiben még őszintén tudtam mosolyogni. Amiben még őszintén szembe mertem állni a férjemmel, és bevallottam neki, hogy szeretem. Amiben még nem hajlottam el, nem másnál kerestem hamis gyönyört, nem más adta meg nekem a boldogság fesztelenül gyötrő beteljesülését. Abban az életben amikor még hittem egy szép jövőben vele, amiben még hittem, hogy mindaz ami a múltban történt csak egy tévedés, egy hiba és együtt túlélhetjük. Meglehet valóban túléltük volna ha hagyom. Ha igazat mondok, ha elmesélem neki azt a régi tettemet gyerekként. De amíg én magam képtelen voltam vele szembenézni, fogalmam sem volt hogyan kezdjek bele neki. Féltem. Hogy elhagy, hogy gyáva gyilkosnak tart, akinek a kezéhez már vér tapadt és letörölhetetlen, féltem, hogy magamra maradok nélküle árván. Tőle voltam jó, tőle voltam jobb. Az a felem akiben még maradt nyomokban hit. Ha elhagy ez is kiveszik. Pedig éppen ezt csinálom jelenleg. Taszítom el magam mellől, mert túl gyengének érzem az erőmet megtartani. Gyenge vagyok a házasságunkhoz. Ahol oszlopnak kellene lennem, nem vagyok más csak egy agyagból gyúrt tömb, amit az első nagyobb eső elmos. Zápor ígérkezik a világra. A lelepleződés zápora.
Visszarendezem a gondolataimat a jelenbe, noha a színpad felől az előadónak lassan már a hangja is egybemosódik a tömegből felhallatszódó köhögéssel, egyenletes szuszogással, szipogással, székcsikordulással. Megrázom a fejem válaszul.
- Nem kell megmenteni. Nem engem kell megmenteni. Akit még lehetett volna, az már az időben hátramaradt. Amikor még lehetett volna, akkor nem tudta, hogy menthető...és most, hogy már nem lehet megmenteni, most már nem is vágyik rá.- persze hazudok. Mint mindig. Ki ne vágyna a feloldozásra? Ki ne vágyna arra, hogy a rémálmokat valaki messze űzze, ki ne vágyna arra, hogy végre úgy tudjon tükörbe nézni, hogy nem akarja szembeköpni azt akit ott lát?
Keserűen felnevetek arra a felvetésre mely szerint törődik velem az a személy aki erre rávett.
- Túlságosan is törődik.- jegyzem meg, miközben kicsit beharapom a számat, hogy visszafogjam a további nevetést. Nem a jókedvem teszi ezt velem, sokkal inkább a fájó felismerés, hogy a drága doktor Alarick ha csak fele ennyit foglalkozna a saját életével, akkor nem maradna energiája arra, hogy az én lelkem megmentésén fáradozzon. Mit tesz az emberrel az elvakult szerelem? És mit tesz velem, hogy ennyire ragaszkodom hozzá? Vajon miért vagyok most itt? Valóban csak azért, hogy végre nyugtom legyen tőle? Vagy időközben én is valami furcsa és be nem ismert módon kezdtem hozzá ragaszkodni? Hozzá, aki soha nem kérdezi meg miért kell segíteni hajnal négykor a brooklyn-i híd kellős közepén, ahova fogalmam sincs hogy kerültem. Eljön, pokrócot hoz, elvisz magához. Teát főz. Kamillát egy csipetnyi citromfűvel. Majdnem kihányom, de megiszom. Nem tesz fel kérdéseket, nem szól semmit, csak jelen van. A közelsége megnyugtatóan csillapít. Jobban mint a hülye tea, amit végül tényleg kihányok. Nem ápol jó viszonyt a temérdek gyógyszerrel és vállalhatatlan mennyiségű ginnel amit korábban megittam.
- Téved. Kellemetlen a viszonzás. Fáj. Nem akarom. Mégis...maga érti ezt?- fordulok oldalra mintha ugyan értené vagy válaszolhatna a tulajdonképpen konkrétan fel sem tett kérdésre. Végül legyintek. Lényegtelen tulajdonképpen.
Viszont az újabb filozofikus felvetés és a kérdés hallatán megint valami fura módon elmosolyodom és oldalról nézek rá, félrebillenő fejjel, kíváncsian felvont szemöldökkel.
- Ha nem éppen akkor világosított volna fel ittléte okáról, amikor beléptem akkor azt gondolnám, hogy magából remek elemző pszichológus lenne.- jegyzem meg egyszerűen ami se nem bók, se nem kritika, csak egy észrevétel.
- De a kérdésére válaszolva, a probléma nem megszűntethető. Hacsak nem képes valaki az időutazásra, hogy megváltoztassa a múltat.- ironikusan és kicsit talán a kelleténél fájóbban csendül a hangom. Érzékeny és nagyon is nehéz kérdést feszegetünk, amit nem akarok jobban. Eleget szaggatom én minden nap ezt a sebet, nem kell, hogy más is megtegye. Hogy más is lássa mivé fertőzték az évek, és a hazugságok, amiben élek. Jobban mondva fuldoklom.
Apró kis közjátékom az előadóval másokban is kíváncsiságot ébreszt, és miközben Mr Danforth elnézést kérve a színpad felé indul zavarodottan fűzöm össze magam előtt az ujjaimat. Figyelem ahogyan beszélgetnek, noha nem hallok semmit. Prescott megkeményedő, zavart vonásaiból látom, hogy valamitől megijedt és csak lassan, de beleegyezőn bólogat a másik szavaira. Mikor a férfi visszatér mellém, egy ideig csak állok én is mellette, nem szólok semmit. Az emberek egy része még mindig felénk fordul.
- Azt hiszem mi lettünk az új és izgalmasabb látványosság.Ellopta a hirnevet az előadótól.- mosolyodtam el, de a szavai még megmaradtak bennem.
- Mondja, maga minden megbízójával szemben ilyen, vagy csak Mr Prescott az akit efféle szeretet kirohanásokkal tüntet ki? Rövid beszélgetésünk alatt másodszor borította ki magát burkoltan és nagyon diszkréten.- jegyeztem meg, bár nem volt bántó vagy ártó szándék a megjegyzésemben.
- Tudja elgondolkodtat, hogy maga miért bünteti saját magát olyasmivel, ami leginkább dühöt és haragot vált ki magából mégis csinálja? És ebből a szempontból semmiben nem különbözik tőlünk. Csak mi ezt még kipótoljuk különféle szerekkel. Magának ez zsigerből jön. Nem tudom mi a rosszabb.- vontam meg a vállam, miközben a színpadon a férfinak mintha túl szűk lett volna hirtelen a terem. Feszengve igazgatta a zakóját, a nyakkendője szentháromságban a mozdulatot sokadszor is eljátszotta.
- Ha azt mondom lenne magának egy megbízásom, elvállalná?Akinek a gyűlölete ilyen őszinte, abban nagyjából biztos lehet az ember. Nekem pedig jól jönne. Nem magam miatt, engem nem kell megvédeni.- mosolyodtam el finoman, talán ittlétem óta először őszinte lágysággal.
- Az apám üzletember. És gyakran megy bele olyan dolgokba, amik….hogy is fogalmazzak. Hagynak némi kétséget és megkérdőjelezhető törvényességet maguk után. Ő az egyetlen élő, vérszerinti rokonom. És szeretném ha ha az is maradna. Élő. Mit gondol, tudunk erről esetleg tárgyalni valamikor?- nem így indultam neki a mai napnak, de a lehetőség mellém sétált, én pedig szeretném megragadni. Addig sem rólam beszélünk.

donna&ryder

All that you can't leave behind

Van aki gyerekként törik össze először. A szép kis világán repedés keletkezik, és rádöbben, hogy a könyvek csodaszép oldalai korántsem igazak a valóságra. Ettől aztán még inkább a fantáziába menekül, még inkább elzárkózik attól, hogy bármiféle kapcsolatot, reális kapcsolatot építsen ki a külvilággal. Emlékszem az iskolából Sissy-re. A szőke göndör hajú, csupamosoly lányra, akiről sokáig senki nem gyanította, hogy mi zajlik az életében. Igaz, rólam sem sokat tudtak, ami nem volt újdonság ahhoz, hogy még én sem magamról. Sissy kevesekkel barátkozott, még kevesebbekkel állt szóba. A hóna alatt állandóan egy óriási mesekönyvet cipelt, amivel aztán elbújt a sarokba szünetekben olvasni, úgy belemerülve a történetekbe, hogy gyakran úgy kellett szólni neki, hogy becsengettek a következő órára. Állítólag még az óvodában, szinte magától megtanult olvasni, de első osztályban mindenképp ráerősített, mert csak ő olvasott magának, senki más nem olvasott neki a családban. Sissy-nek nem voltak szülei, nem voltak testvérei, csak egy félvak nagymamája, aki már felkelni is alig tudott az ágyból. Egy napon aztán, mikor a nagyi meghalt és mi akkor kezdtük az ötödik osztályt, Sissy nem jött többé. Nem volt ott a sarokban a szünetekben az elmaradhatatlan óriási könyvével, amely egyszer, amikor véletlen kiesett a kezéből szinte magától nyílt ki a legolvasottabb oldalán: A rendíthetetlen ólomkatona. Andersen meséi nem nagyon hiszem, hogy igazán gyerekeknek íródtak. Sokkal inkább olyan felnőtteknek, akik lélekben még képtelenek túllépni valamin, ami gyerekkorukban történt, és amely azóta is kísérti őket. Mert milyen mesék azok amelyekben a szereplők nem boldogan élnek amíg meg nem halnak, hanem meghalnak anélkül, hogy boldogan éltek volna? Néha eszembe jut Sissy meg a mesék...meg a rendíthetetlen ólomkatona, aki tele volt optimizmussal, hitt abban, hogy egy napon majd a papírmasé balerinát feleségül kérheti, hitt abban, hogy az a világ igazán az övék, amiben élnek. Pedig az csak egy apró szelet volt, egy könnyen lerombolható, a rohanó emberek között észre sem vehető. Én nem az ólomkatona vagyok ebben a mesében, az én mesémben, sokkal inkább a balerina, ami lángrakap, és elhamvad pillanatok alatt. Pedig lehetne szép vége, elhajózva a csatornán az ólomkatonával, még az sem számít, hogy csak fél lába van. Az érték belülről jön. Mennyire kár, hogy először mégis a külsővel találkozunk, a szemünk az amely észrevesz, ami bírál és eldönti pillanatok alatt, hogy ajtót nyit valakinek vagy örökre kizárja.
Nem tartom magam jó emberismerőnek, noha a munkámhoz hozzátartozna az, hogy ismerjem az embereket, ne csak meghallgassam őket. Hogy tanácsot is adjak, ne csak együtt érezzek. Valahányszor meghallgatom őket, ahogyan nálam teszik le a lelkük súlyos terhét mindig rádöbbenek, hogy bármennyi életet is élhetek, igazán soha nem mondhatom el, hogy bármit is tudok az emberi természetről. Legfőképpen arról, hogy miképpen is hagyom én magam újra és újra rábeszélni olyasmire, amiben én magam sem hiszek? Nem hiszem, hogy attól bármi változás is jöhetne az életemben, ha meghallgatok másokat arról, nekik milyen volt mindezen túllendülni. A Prescott félék meg egyenesen visszataszítanak, semmint előre mozdítanának. Nézve azonban az arcokat a teremben a félhomályban, egyre inkább az a meggyőződésem, hogy itt senki nem azért van, hogy bármi változásban is reménykedjen. Egyszerűen csak érezni akarják, hogy nincsenek ezzel az egésszel egyedül. Ha őszinte akarok lenni talán engem is ez hozott ide….hogy bebizonyítsam, vagy meggyőző érvet találjak a további kifogásokhoz: lám másnak még nehezebb és még keservesebb mint nekem. Prescott csak a katalizátor, a szükséges rossz ahhoz, hogy itt lehessünk. Erre a kis időre valamilyen módon elfogadjuk, beletörődjünk, hogy a változást egyedül mi kezdeményezhetjük, mi vagyunk azok akik döntenek, vagy éppen elfogadják azt, hogy minden marad a régiben.
Különös, és talán a felszínnél mélyebbre nyúló beszélgetés veszi kezdetét a háttérben, és ha eddig lett is volna ingerem arra, hogy helyet foglalva beleolvadjak a tömegbe, és átnézzek az előadón a vakító fények kereszttüzében, nem véve tudomást csak arról, hogy beszél, de a gondolatait tökéletesen kizárva, most mindenképp a maradás mellett döntenék. Ez az idegen férfi, aki tulajdonképp azért van itt, hogy az előadót megvédje….valami külső behatástól (noha véleményem szerint inkább attól kellene megvédeni, hogy másokat magára haragítson, mert ebben verhetetlenül az élre tör) sokkal érdekesebbé válik a számomra.
- Nem tudom, hogy képes vagyok e rá, még sosem próbáltam. Igen mindenki megmenthető, ehhez tartom is magam. Ahogyan ahhoz is, hogy erre nem mindenki alkalmas. Érzi a különbséget ugye? Nézze csak! Szerintem mindenki tud vizet inni. Csak van aki nem alkalmas rá egyedül. Nincs keze mondjuk. Morbid példa tudom, de másképp nem tudom érzékeltetni a különbséget. Szóval én az a kezetlen ember vagyok, aki ha szomjas, mások segítségére van utalva. Ettől még nem leszek teljes, nem nő vissza a kezem.- vonom meg a vállaim, csuda tudja miért kezdek bele efféle hasonlatokba, amit többnyire a pácienseknél szoktam alkalmazni a terápiák alkalmával. Valahogyan az emberi agy könnyebben elfogadja, feldolgozza az információt, ha érthető, érzékeny, érzelmileg felkavaró, vagy vicces képekkel jelenítjük meg a mondanivalónkat.
A megjegyzésére aprót hümmentek és elgondolkodva biggyesztem le az ajkaimat finoman rágcsálva belülről a számat. Lágyan mosolyodom el és innen oldalról sandítok fel rá.
- Szóval maga az az ember, aki nem hisz abban, hogy elsőre bármi is sikerülhet? Mert aki hisz a második esélyben, annak nincs feltétlenül elég önbizalma ahhoz, hogy elég hite legyen abban, hogy már elsőre sikerülni fog amit szeretne. Tehát... - emelem fel picit a hangsúlyt mintha éppen valami roppant fontos tényt állapítanék meg, pedig csak egy apró kis konklúziója a gondolatmenetemnek.
- Kevés az önmagába vetett hite. Ha pedig ön így gondolkodik, kíváncsivá tesz mi az ami miatt ön az az ember aki a második lehetőség filozófiájában hisz. Önbizalomhiány? Kétlem. Bár időnként a kiszámított, zord külső inkább csak eltakar valamit. Vajon ön mit rejteget?- inkább csak költői a kérdés, nyilván eszem ágában sincs faggatni, vagy mélyebb elemzésbe bocsátkozni vele kapcsolatosan. Sem a hely, sem az idő, sem pedig az időközben felmerülő apró incidens  nem teszi erre alkalmassá. Ugyanakkor az utolsó gondolatait még ízlelgetem magamban. Hogy talán hozzám hasonlóan ő is tudja milyen az ok nélkül ragaszkodni valakihez, akit már régen magam mögött kellett volna hagyni. Tulajdonképpen bele sem kellett volna kezdeni. De a szükség nagy úr, a függőség pedig még nagyobb.
Az apró kizökkenés azonban lehetőséget ad arra, hogy némiképp én is rendezzem a gondolataim és rájöjjek, hogy sokkal inkább a lehetőséget kell meglátnom ebben a különös módon történt találkozásban, semmint azt, hogy olyan dolgokat osztok meg vele, amit tulajdonképp eszem ágában sem volt. Talán az ösztön munkálkodik, amely végre szavakba akarná önteni azt amit az elme olyan veszedelmes módon rejtegetni kívánna.
Az érdeklődésem iránta nem személyes indíttatású, sokkal inkább valami más fogalmazódik meg bennem, amelyet elsősorban egy hirtelen ötlet szül. Tény, hogy apám olyan amilyen, hogy a hazugságokat amelyekben éveken át ringatott, talán soha nem leszek képes megbocsátani, ahogyan azt sem, hogy utána minden átmenet nélkül zúdította rám az igazságot, amt annyira követeltem, miután rájöttem, hogy valami nincs rendben a korábbi meséivel kapcsolatban. Ez mind igaz, de az is igaz, hogy szeretem, hogy törődöm vele, hogy fájna elveszítem, mert az egyetlen aki bármiféle módon is köt az anyámhoz, aki után mindig vágyakoztam, és akit mégsem ismerhettem meg többé soha. Pedig én azért lehetek itt, azért élhetek ilyen életet, mert ő meghozott egykor egy döntést. Miattam. Mégsem rá neheztelek az igazság elhallgatásáért sokkal inkább apámra. Ettől még fontos nekem. Csak hallgatom őt, figyelve a szavaira, és rádöbbenek, hogy nála nagyobb biztonságban alig ha tudhatnám a számomra legfontosabb embert.
- Nem, abszolút nem működött a ráolvasás, a meggyőzés, megigézés, prospektusszöveg, bármit is próbált bevetni.- nevetem el magam őszintén, hogy mégis valamiféle módon oldjam ezt az egészet. Hiszen lassan Prescott is befejezi, és nekem sem kell tovább itt lennem. Mintha ettől a gondolattól megkönnyebbülni látszanék.
- Például ma este.- vágom közbe mielőtt nagyon magyarázkodni kezdene, hogy miért ez így hirtelen, de számomra nem szükséges. Igazán. Nem gondolok mögé semmit. Nem szokásom.
- Olasz konyha? Legyen. Némiképp megkönnyebbültem, hogy nem a kínait vagy a thai ételeket mondta. Az előbbihez nincs elég bizalmam, hogy megkóstoljam, az utóbbiakban pedig azt hiszem képtelenek megszabadulni attól, hogy mindenbe csípőset tegyenek, amire a vacsora végével az embernek az az érzése támad, hogy lángol a szája. Szóval az olasz konyha tökéletes. Felteszem ezek után megvan a maga jól bejáratott helye.- jegyzem meg, miközben fél szemmel azt nézem, ahogyan egy férfi éppen lekíséri Prescottot a színpadról. A tömeg nem tapsol. Én sem. Ha erre várt volna, akkor azt hiszem ma szegényebben távozik innen.
- Miért? Cégen belüli körülmények között más lenne az ajánlat, vagy az összeg amennyiért egy munkát elvállal?- nem kihívó a hangom, inkább csak megállapítom, kissé talán derűsen, hogy a helyszínválasztás vagy az időpont teljesen mindegy.
- Elmegyek a kabátomért, és megvárom a ruhatárnál. Amennyiben ez önnek is megfelel. Nem mellesleg….a teljes nevem: Donna Kennedy. Ebből a Donna ismert volt ön előtt, ahogyan én csak a családnevét tudom Mr Danforth, ellenben a keresztnevét nem.- billen oldalra a fejem kíváncsian és remélem, hogy megosztja velem, ha már az előző közel egy órát egymás társaságában töltöttük a félhomályban. Akár elárulja, akár nem, én végül elindulok, hogy a ruhatárnál megkapjam a kabátomat, és magamra terítve várakozzak rá. Nem tudom, hogy mit szeretne. Külön autóval is mehetünk, tudom őt követni, de akár vele is tarthatok majd ő eldönti. Megpróbáltam felhívni Wesley-t de megint a hangposta jelentkezett. Igazából lényegtelen. Éppen a telefonomat nyomtam ki amikor felnézve a még mindig kéken világító képernyőről megpillantottam a közeledő férfit. Elmosolyodtam és a telefont visszasüllyesztettem a kabátzsebembe. Rezgőre állítva.

donna&ryder

All that you can't leave behind

A függőség a gyávaság győzelme a szabad akarat felett. Gyakorta találkozom olyan rendőrökkel a munkám során akik egyszerűbbnek látják pár tablettával tompítani azt a belső szorongást, ami nem akar múlni. Mert a felejtés, hangoztassa ezt bárki, aki semmit nem tud arról milyen ez valójában, soha nem jön el. A felejtés mint olyan, nem létezik. Olyan létezik, hogy elfojtás, elnyomás magunkban, megpróbálni nem venni róla tudomást, bármennyire is élénk minden alkalommal a kép, amire nem akarunk gondolni. A hétköznapok forgataga, a tennivalók, vagy éppen a munka, a hobbi, találkozás a barátokkal, vagy a kollégákkal beülni egy pár pohárra a közeli zsarukocsmában, kiseperheti, háttérbe taszíthatja, de igazán nem múlik el sosem. Mert éjjel a sötétben, amikor már nem óv minket a világ egyetlen tennivalója sem, amikor csak fekszünk az ágyban a plafont bámulva, és próbálva a táncoló, pókháló szerű árnyékok között választ lelni arra, hogy hagyhatjuk magunk mögött mégis...akkor erősödik fel a legjobban. Ilyenkor én is el akarok aludni minél hamarabb. Álomtalan akarok zuhanni pár órára a tökéletes sötétségbe, a tökéletes csendbe, de a zajok felerősödnek. Újra és újra előbányássza az agyam azt a képet, amit sikeresen elrejtettem korábban, és amely mint egy megakadt szalag most ezerszer ismétli az addig nem látott képeket. Négy évesen egy gyermek agya még szelektál az emlékek között, és a fájdalmasakat kizárja. Talán ezért lehetett, hogy én sem emlékeztem arra, hogy mi volt életem első pár évében velem. Időnként mégis álmodtam vörös selyemfüggönyökről, amelyeken fekete rombusz alakok maszatolva himbálóztak az esti szélben. A nyitott ablakon át besuhanó szél sem tudta kiseperni a helyen körbetekergőző nehéz parfümillatot, nem tudta kiseperni az örök rózsaillatot, vagy a keserű arcvizet, valahányszor egy elegáns zakót viselő férfi elhaladva mellettem megborzolta a hajamat. Egy nagy folyosón ülök a kedvenc babámmal Missy-vel, és ölelve magamhoz figyelem a körülöttem zajló életet. Akkor természetes volt minden, ma már fel sem tudok idézni arcokat sem. Csak érzéseket, csak illatokat, csak színeket, csak egy-egy napot, ami valamiért megragadt bennem. Egyedül anyám csengő nevetésére emlékszem, és arra, hogy állandóan finom púderillat vette körül. A selymes bőrére emlékszem az örökkön fedetlen mellkasára, melynek megnyugtató melegét csak ritkán érezhettem. Mert anya mindig ment valahova, anyának mindig dolga volt, de Missy majd vigyáz rám, ahogyan én is Missy-re. A fonal hajú szőke rongybaba, állandó és barátságos mosollyal, búzakék szemekkel. Éppen olyannal amilyen nekem is volt.
Az altató, ha gin-el veszi be az ember nem hagy nyomot maga után, álmokat sem, és képeket sem. Egyszerű és olyan könnyű választás. Ritkán teszem mégis. Nem azért mert leszokni akarnék, hanem mert emlékezni akarok. Egyre többször és egyre több mindenre. Arra, hogy milyen volt az életem egykor, hogy mi az amit magam mögött hagytam, hogy ki is vagyok valójában. Egykor tudtam. Azt hittem tudom. Féligazságokra építettem az egész életemet, és most nem tudok azzal mit kezdeni, hogy rám borul a valóság. De leginkább azzal nem tudok mit kezdeni, hogy mindezt megosszam a férjemmel. Nem a magánytól félek amikor elhagy. Hanem attól a magánytól amit a hiánya okoz majd bennem, és amit a jó doktor sem tud tökéletesen pótolni. Még. Őszinte mégis vele vagyok, neki mondom el az utolsó borzalmas részletét is a múltamnak, az ő karjában keresek vigaszt arra, amire sosem tudta eddig megadni. Csak a receptekkel amiket állandóan felír. Nem kell tőle semmi más. Sem virágok, sem édesség, ékszer vagy ruhaköltemények, csak segítsen időnként elbódulni, és segítsen abban, hogy ne szülhessek gyereket. Nem lehet. Nekem nem. Csak éppen ezt az egészet attól hallgatom el, aki megérdemelné, hogy tudja: általam nem válhat apává. Minden hónappal a házasságunkban büntetem őt. Őt, aki nagy családra vágyik. Elgondolkodhatnék, talán létezik megoldás, de azt hiszem annak semmi köze az olyan estékhez mint a mai. Ez az ember a színpadon egy pózőr aki fürdőzik mások nyomorának reflektorában. Mert amit ő átélt az nem gyávaság, az kőkemény szabad akarat. Nagy különbség van a között aki menekül valami elől és nagy a között aki drogozik. Ő az utóbbi. Különösebb indok nélkül. És azt sem hiszem, hogy teljesen leállt volna. A hangjának időnkénti elakadása, vagy az a rezgés, ami tökéletesen mutatja, hogy nyomokban bizony valami még ott van időnként. Nem vagyok szakértő, egyszerűen csak tudom.
Néha jobb a háttérben meghúzódni, mert az élet érdekesebb helyzetet terít elénk általa, mintha beleolvadunk a tömegbe, és mérgelődve megállapítjuk, hogy megint elvesztettünk az életünkből egy órát a semmiért. Mert Prescott ittléte inkább dühítő volt. Ezt Alarick-nak is el fogom mondani, aki annyira szorgalmazta, hogy ez majd segíteni fog. Nem segített, inkább nevetségessé tette az egész problémát. Többé nem fogom hagyni magam rábeszélni ilyesmire. Ne a színpadról beszéljen bárki, hanem sétáljon le közénk és a szemünkbe nézve hitesse el velünk, hogy a pokolból visszafelé is van út. Nem kell hozzá senkit elárulni, csak hátrahagyni a vesztest, akit a gyógyszerek generálnak bennünk. Erre pedig egy ilyen, mint Prescott tökéletesen alkalmatlan. Ezt az estét is kipipálhatja majd magában, otthon pedig leveheti a díszes mandzsettát, önelégülten megveregetheti a vállát, és kezében egy pohár tisztán kitöltött Dalmore-al megállapíthatja milyen jól csinálta. Meg mi is, hogy kibírtuk. Én talán csak azért nem fordultam ki már az első pillanatok után, mert akadt valaki, akivel elbeszégethettem, aki talán jobban ismeri az egész problémát, mit aki a színpadon állva megpróbálja mindezt elhitetni. Noha látható, hogy a férfi nem feltétlenül igényli maga mellett a társaságot, mégis a végére különös beszélgetés kerekedik, ami sokkal inkább talán rébuszoknak tűnhet másoknak, pedig szerintem tökéletesen érthető. Annak aki figyel. Éppen ezért gondolom azt, meg talán a megérzés miatt is, hogy Mr Danforth lehetne az a személy, akire apám időnkénti védelmét rábízhatnám.Ha egy olyan embert el tud viselni mint Prescott, akkor valószínű nagyméltóságú Edmound Saint-Misstard sem fog neki gondot okozni. Nem mondom, hogy könnyű őt elviselni, de emberileg fényévekkel különb ennél az alaknál, aki remélhetőleg hamarosan befejezi végre a sok hazugságot, amit olyan nagy pátosszal hangoztat a színpadon.
- Száz százalékos a siker, elvégre éppen most ajánlottam egy üzletet önnek.- jegyeztem meg finoman megemelt majd visszaengedett szemöldökkel, és haloványan elmosolyodtam.
- Rendben. Én megvárom. Ryder.- ejtem ki még a nevét, inkább csak magamnak miután távozik. Én pedig szintén elindulok, hogy magamhoz vegyem a kabátomat. Valahogyan talán már meg sem lep, hogy nem tudom elérni a férjemet. A doktort pedig nem akarom hívni. Sem időm, sem kedvem elmagyarázni mi történt, noha biztos vagyok benne, hogy nagyjából fél órán belül a telefonomon egy üzenet fog érkezni tőle, amiben diszkréten érdeklődik majd arról, hogy hogy ment a dolog? Keserítsem el, vagy hazudjam azt, hogy minden a legnagyobb rendben? Vele legalább őszinte voltam, azt hiszem ezen szokásomat meg kellene őriznem. Majd később írok neki, vagy felhívom. Most nem érek rá.
- Persze, én elkészültem.- bólintok, majd elindulok vele együtt kifelé. Az ajtónál előre enged. New York-ban az éjszakák mindig tiszták, főleg ha feltámad egy kicsit a szél, és átszaladva ezen az állandóan lüktető metropoliszon megpróbálja kiseperni a sötét bűn szagát. Sikertelenül. Ettől függetlenül jól esik mélyet szippantani belőle.
- Ezek szerint az ön kocsijával megyünk.- jegyeztem meg mikor az autóhoz értünk, de ez ténymegállapítás volt egy percig sem tiltakoztam ellene. Majd holnap elviszem az autómat innen. Beültem, miután kinyitotta az autót. Takaros, rendezett belső volt, kellemes kárpit és autóillattal. Úgy tűnik Mr Ryder ügyel maga körül a rendre. Sietve néztem körül az apró belső lámpa fénye mellett, amely szinte azonnal ki is aludt, hogy ő beült mellém és elindította az alapjáratot.
Óvatosan kigomboltam a kabátot és a mustárszín selyemsálon is lazítottam egy kicsit.
- Ha azt vesszük Prescott még szívességet is tett ezzel a viselkedéssel, mert ha ő nem lett volna ennyire hiteltelenül pökkhendi, akkor valószínű nem állok meg a bejárattól nem messze.- de megállok. Nem azért maradtam ott, mert az előadó távol tartott volna, sokkal inkább mert még nem szedtem össze a bátorságom, hogy leüljek az olyanok közé mint én. Később persze már másért maradtam. És milyen jól tettem. Megráztam a fejem.
- Nem ismerem. Igaz én annyira egyik konyháért sem vagyok oda. A mostohaanyám igazi kifinomult orosz arisztokrata volt, aki a társasági események alkalmával maga volt a két lábon járó jólneveltség és kulturáltság. De amikor senki nem látta szinte kézzel-lábbal ette a paradicsomos-oregánós pasztát a konyhában. A szakácsnőnk állítólag korzikai, félig olasz félig francia és az egyik legjobb ottani séf harmadik lánya. Fogalmam sincs mennyit fizetett neki apám, hogy nálunk dolgozzon, de mióta az eszemet tudom ott van.- valami semlegesebb témát ragadtam meg, mert nem akartam jobban belemenni újra a lelkizésbe. Nem azért mert ne osztottam volna meg szívesen Ryder-el. Volt egy olyan érzésem, hogy ő értené. Hanem mert hamarosan üzleti témákról fogunk beszélni, ahhoz pedig egy picit lazulnia kell az egész helyzetnek is.
- Maga mióta dolgozik ebben a szakmában? És ha nem titok mi volt korábban? A legtöbb ilyen cég vezetője, alkalmazottja jön az élet valamelyik másik területéről.Maga merről?- miközben beszéltem néha őt figyeltem, ahogyan vezet. Megnyugtató, kiegyensúlyozott tempóban haladtunk. Ahogyan odabent, itt is összeszedett volt. Azon gondolkodtam, vajon minek kellene történnie, hogy kibillentse őt ebből az átható, és egyszerű talán kicsit ijesztő nyugalomból? Lehet nem kellene ebbe belegondolnom jobban.

donna&ryder

All that you can't leave behind

Csak elindulni nehéz. Elindulni valamerre ahonnan a segítséget reméljük. Bárcsak tényleg ilyen egyszerű lenne. Néha, akik ilyen fellengzős, és hamis dolgokkal dobálóznak vajon belegondoltak egyszer is milyen így élni? Milyen úgy döntéseket hozni, hogy tulajdonképpen a teljes igazságot soha nem lehet felfedni, mert abba valaki beleroppan?Élni egy életet ami csak félig az enyém, élni egy életet amely örök egérút keresés, melynek talán nincs is sehol kijárata, mégis buzgón kutatom. Maradni és szembenézni a problémákkal. Ez a legkézenfekvőbb, de eddig el kell jutni. Ha ennyi idő alatt ez nem sikerült, minden bizonnyal nem most fog megváltozni. Nem itt és nem ezen az estén. Arra azonban mindenképp jó volt, hogy rádöbbenjek az én függőségem, vagy éppen az a mód, ahogyan az életem tragédiáját, a rémálmokat, a sehova nem vezető hazugságokat kezelem, sokkal inkább eltörpül az olyanok mellett akik mások nyomora felett brillíroznak a hamis szavak által. Látni másokat a teremben, akik a félhomályba burkolóznak, akik aztán menekülnek a fénytől, akik számára az arctalanság egyet jelent a túléléssel. Olyasmi ez amit még magunknak is félve vallunk be. A fürdőszobában a tükörbe nézve, látva, hogy aki visszanéz ránk mintha túl távoli lenne, túl messze járna. Nem ez a mi valóságunk, mert ebben megfulladunk. Mégis mosoly és élet illat mögé rejtőzünk, minden reggel úgy indulunk neki, hogy túléljük a napot, bármi áron. Hogy mit hoz az éjjel abba nem merünk belegondolni, elég lesz elfogadni ha a csend beburkolva hozza el a fájdalmas emlékezést. És nyúlunk a tablettás üveg után, csörömpöl a pohár, loccsan a víz, gurgulázva gurul az első korty, hamis nyugalommal sóhajtunk fel, pedig a java csak ezután jön. Mert minden bódulatot a kijózanodás követ. Nem történt semmi, csak veszítettünk pár órát, és aztán visszatértünk a jelenbe, az életünkbe, amiből nincs kiút. Mégis megint megtesszük, mert kell az a pár óra bódulat is, kell az a pár óra hamis lebegés, kell az a pár óra, amikor elhisszük, hogy egyszer elég erősek leszünk lerázni magunkról mindezt.
Apa mostanság egyre többször teszi fel közös vacsorák alkalmával azt a kínos kérdést, hogy mikor lesz unokája. Ilyenkor Wes-re nézek, megáll a kezemben az evőeszköz, az udvariasság határain túlmenően is lassabban rágom meg a falatot, majd nyelem le. Hirtelen nem tudok megszólalni, nem tudok mit mondani. A férjem is kérdőn néz rám, mintha talán tudná, vagy sejtené, hogy én vagyok az oka. Én vagyok aki ebben a házasságban olyan dolgokat követ el, amellyel elárulok mindent amiért egykor köttetett. Mert nem volt ez alapvetően olyan szerelem amit egy életre kötünk. Őrült volt. Igen. Szenvedélyes. Igen, de nem szabad lett volna eljutni eddig. Én csak hinni akartam, hogy vele majd sikerülhet, hogy egy napon elé állok, és elmondok mindent magamról. Helyette azonban a hallgatást választottam,és az egyre növekvő távolságot. Majd egy napon beengedtem valakit az életembe, akinek egy mámoros hajnalon mindent elmondtam. Csak úgy egyszerűen. Felszakadt mint egy régi seb, amelyet egy ideje már piszkáltam, és most képtelen voltam tovább elrejteni. Ő pedig hallgatott. Feje az ágy háttámláján pihent, kezében felizzott, majd lanyhult a cigaretta parazsa, és az ablakon át beszökő füstös bronxi levegő, az olcsó hotel kissé áporodott szaga elnyomta minden bűntudatomat. Akkor és ott a jó doktornak úgy gyóntam meg mindent, hogy nem vártam feloldozást. Csak azt, hogy szeressen, most már így, őszintén, tudva, hogy egykor gyilkoltam, kiontottam egy életet, amikor még magam is alig voltam azzal tisztában ez mit is jelent pontosan. Hiányzott az anyám. Az igazi. A nevelőanyámat sokáig annak hittem, egészen tíz éves koromig, amikor egy véletlen beszélgetésből meg nem tudtam az igazat. Akkor kezdett repedezni életem gyönyörű kis porcelán ernyője, amelyet aztán apám vallomásának vihara zúzott porrá. Alarick azóta is védeni próbál, én meg ezerszer bánom, hogy elmondtam neki. Megszabadulni vágynék tőle, de képtelen vagyok elküldeni. Kell nekem. Ő a méreg a véremben, amely beleivódott, amelynek a függője lettem éppen úgy mint a gyógyszereknek amit felír.
A múlt felett merengve, talán kicsit elgondolkodva hagyom, hogy a kinti hűvös belekapaszkodjon a hajamba amikor követem Rydert az autóhoz. Megrázom a fejem a felajánlás hallatán.
- Megoldom. Köszönöm, nagyon kedves.- nem szükséges. Azt meg talán mondanom sem kell, és megsérteni sem feltétlen akarom, hogy nem szeretem ha az autómat más vezeti.  Kényelmes odabent és mindenképpen komfortos. Ez a férfi az a fajta aki ügyel maga körül nem pusztán a rendre, hanem arra is, hogy kellemes légkör uralkodjon a kocsijában. A találkozásunk különös volta ismét mosolyt csal az arcomra és ott is marad a válaszát hallva. Enyhén rázom meg a fejemet, majd oldalra fordulok felé és innen oldalról figyelem az arcélét. Kontúros, határozott, intelligens. Ilyen kulcsszavak jutnak eszembe, ami elsősorban inkább valamiféle szakmai ártalom. Önkéntelenül is elemzem, ami nem feltétlen jelent jót.
- Ha az én véleményemre kíváncsi azok alapján, amiket a külső benyomások alapján volt alkalmam megtapasztalni akkor azt mondanám, hogy despota alkat. Aki szeret mások felett uralkodni, és ha veszélyben érzi ezt a pozícióját, támad. Az a fajta, aki ok nélkül nem küld egy nőnek virágcsokrot, ahogyan találkozóra se hívna bárkit, ha ne lennének olyan szándékai amelyekben a saját pozícióját, egóját emelheti, fényezheti. Szóval ha virágot küldetne neki, akkor ő feltétlenül tudni akarná miért tette. De valóban miért. - adtam meg a saját véleményemet arról, hogy milyennek látom az ügyfelét. Arra, hogy nem ölette meg magát ma este csak enyhén megvonom a vállaimat.
- Még nem ölette meg magát. Ha valaki feltétlenül az életére akarna törni, nem egy olyan pillanatot választana, amikor túlságosan figyel. Az ilyen emberek, mármint akik kipécéznek valakit sokkal inkább a türelmükről híresek. A végtelenségig képesek várni, és kivárni, hogy megfelelő legyen a pillanat, az az egyetlen másodperc, amikor a célpont sebezhető.Mert mindenkinek van ilyen pillanata.- jegyeztem meg halkan, aztán elhallgattam és elfordítva a fejem a mellettünk elsuhanó, fényfoltos, utat néztem pár percig. Túl jól ismerem ezeket a dolgokat, nem egy olyan rendőr fordult meg nálam, akik pontosan ezt a pillanatot rontották el. Nem voltak ott, nem voltak éberek, nem látták előre, félrenéztek, valami mást csináltak...elveszítették akire vigyázniuk kellett volna. Ezt a legnehezebb talán feldolgozni.Amikor ott kellene lenni, és nem vagyunk Persze nem tudom, hogy Ryder ezt miképpen éli meg, elvégre az a gyülölet amit az ügyfele iránt táplál egészen különleges, és még sosem találkoztam hasonlóval. Talán ezért is ébreszti fel a kíváncsiságomat, és ezért vagyok biztos abban, hogy az apám az ő védelme alatt biztonságban lesz. Mert képes a személyes érzelmeket kizárni, és abszolút mértékben racionálisan tekinteni az adott munkára. Persze ettől bennem még megmarad a kíváncsiság, hogy milyen amikor mindezt levedli magáról, milyen amikor a kimértség lassan leenged mint a léggömb. Vajon ki lapul a szépen vasalt zakó alatt?
- Katonatiszt segéd?- kapaszkodom bele az egyik említett munkába, amivel foglalkozott. Derülten és kíváncsian pillantok rá, miközben az autó a pirosnál várakozik, ő pedig kitartóan figyeli, hogy a lámpa zöldre váltson végre. Enyhén oldalra fordulok.
- Mondja, mivel foglalkozik egy katonatiszt segéd?- őszintén érdekelt, mert korábban még csak hallani sem hallottam ilyesmiről. Elvonom én is a tekintetem a lámpáról, egy pillanatra hasonlóan viszonzom a félmosolyt az elhangzó kérdésre, de egyelőre még nem válaszolok, csak sokat sejtetően hümmögök párat.
- Miért, Ryder, milyen területen tudna elképzelni?- adom vissza kérdés gyanánt a válaszomat, miközben a hangom komolykodós egy kicsit, van benne valamiféle játékos él.
- Amivel én foglalkozom, az majdhogynem az érem másik oldala annak amivel ön. Mondhatnám, hogy félig meddig egy csapatban játszom, de én ebben a csapatban nem annyira játékos vagyok sokkal inkább...hmm...mihez is hasonlítsam magam…- elgondolkodva vetettem tekintetem az autó teteje felé, majd csettintettem a nyelvemmel, és befejeztem végül a mondatot.
-...szóval mondjuk úgy, én vagyok a gyúró a kispadon. Az aki segít ha valami fáj. És nem feltétlen csak fizikálisan. Látott már meccsen gyúrót dolgozni? Csak annyi lenne a dolga, hogy a játékos lábát vagy egyéb fájó testrészét megmasszírozza, de ő közben beszél. Lelket önt a játékosba.- az autó lassuló sebességéből, és abból ahogyan a férfi parkolóhely után néz, arra engedek következtetni, hogy lassan megérkezünk. A korábban kabátom zsebébe süllyesztett mobilom halkan megrezzen. Üzenetem érkezett. Bocsánatkérően nézek Ryderre, majd előveszem a készüléket és megnézem.Valahol reménykedem, hogy Wes keres, hogy tudni akarja merre vagyok, de nem ő az. Alarick az.
“Mi volt? Írj, hívj, akármi.A”
Elsötétítem a képernyőt és visszadugom a kabátom zsebébe a készüléket. Majd később foglalkozom vele, most nem érek rá. Visszatekintek egy őszintén kedvesre sikeredett mosollyal a férfira, visszavezetve a beszélgetést az utolsó felvetett kérdésre.
- Szóval, hova tudna engem elképzelni?- megmondhattam volna egyenesen de valahol a hangjának volt valami játékossága, mintha pontosan ezt a viszontkérdést akarta volna kiprovokálni, és ha ez volt a cél, akkor sikerrel járt.

donna&ryder

All that you can't leave behind

Normál esetben semmi másra nem vágytam volna, csak végre az autóm duruzsoló csendjében, a magam gondolataiba temetkezve haladhassak hazafelé, elfelejtve ezt az egy órát, amit akár a lábam lógatásával is eltölthettem volna a télikert fedett teraszán ücsörögve. Gyakran töltöttem ott akár órákat is, leginkább olyankor, amikor tudtam, hogy Wes későn jön haza. Vagy többnyire haza sem jön. Nem tudom eldönteni, hogy a jelenléte hiányzott jobban időnként, a szemeiben látott vágyódó tűz, amellyel átölelni kívánt, és amely minduntalan felébresztette a bűntudatomat, vagy csupán a gondolat, hogy ott van az életemben, biztos támaszként. Sosem így akartam rá tekintetni. Sosem azt akartam, hogy ő legyen a házasságunkban az, akinek támaszt kell nyújtania, inkább azt akartam, hogy egy társ legyen akivel egyszerre visznek előre a lépteink. Aztán másképp alakult. Megváltoztam. Nincsenek illúzióim arról, hogy majd egyszerű lesz ebből kijönnöm, hiszen a munkám és a tudásom feljogosít az önmagammal szembeni, megfelelő terápia alkalmazására is. Félek a józanodástól, félek attól, hogy nem vagyok elég erős egyedül szembenézni a múltammal, egyedül végigélni annak a napnak az eseményeit, felidézni, aztán feldolgozni. Feloldozni már senki nem fog, hacsak én meg nem teszem magammal de azt hiszem ehhez is túl gyáva vagyok.
Ma este haza akartam menni, kibontani egy üveg vérvörös édes bort, a pince zugának hátsó részéből felhozva. Percekig törölgetni a porlepte palackot, bámulni kifelé az ablakon, és rádöbbenni, hogy az otthonunk rendezettebb mint belül a lelkem. Miért nem vagyok képes megelégedni azzal, hogy mindent megkaptam az életben amire szükségem volt, és most sem szenvedek semmiben hiányt? Miért nem elég ez nekem? Talán mert tudom, hogy a múlt árnyéka szépen lassan felfal, és ha nem teszek ellene semmit, úgy fog végigseperni az életemen, hogy a végén semmi és senki nem marad meg mellettem. Wesley azt hiszem tudja, hogy mit csinálok. Egy részét. De nem teszi szóvá. Talán pontosan attól fél, hogy elmegyek, hogy elhagyom, pedig semmi másra nem vágyom, csak közelebb lenni hozzá. Helyette távolabb taszítom minden egyes nappal. Már nem várom haza mosolyogva az ajtóban mint régen, már nem akarom, hogy a hajamat az ujjain át a kezére fonja, már nem akarom, hogy magához rántson, hogy a sóhajok elvesszenek a falakon. Már nem akarom, mert nem érdemlem őt meg. Én taszítottam hazugságokba, azzal, hogy magam sem voltam őszinte.
A ma este azonban másképpen alakult, mint azt elsőre elterveztem. Váratlanságát egy különös férfi felbukkanása okozta, aki valamiféle  kíváncsiságot ébresztett bennem. Ha meg kellene magyaráznom, hogy az első pillanatok után miért is elegyedtem vele szóba, nevetséges, de nem tudnék indokot mondani. Egyszerűen érdekelt. Furcsa volt az az ellenszenv, amit a színpadon álló paprikajancsi iránt táplált, és mégis ennek ellensúlyozására ott volt a higgadt nyugalom, és kitartó figyelem, amit ugyanannak a megóvására fordított. Nem gondolnám, hogy pusztán a pénzről van itt szó. A szavai mögött sokkal élesebb, sokkal mélyebb árkokat érzékeltem, volt valami sötét aura ami a hangszálaiban rezgett, valahányszor Prescott szóba került. A terem félhomályában nem láttam a szemeit, de le mertem volna fogadni, hogy annak komor szikrái egyenesen a színpadon állót célozzák meg. Higgadt profizmus. Talán így tudtam volna egyetlen gondolattal összefoglalni Rydert és azt hiszem ez volt az ami végül maradásra, és egy ajánlat megtételére sarkallt. Nem így terveztem. Tulajdonképpen még a lehetősége is megvolt, hogy esetleg hivatalosabb keretek között beszélgessünk, de ami most történik, és amiben megvan valami eddig ismeretlen atmoszféra, mi a másik mellett tart, nem hiszem, hogy egy következő alkalommal is jelen lenne. Vannak lehetőségek amiket akkor és ott kell megragadni ahol és amikor kínálkoznak. Mint ezt itt most.
Az autóban, még ha kicsit különös módon is, de már személyesebb dolgok felé terelődik a beszélgetés, és bár nem kapok tökéletesen magyarázatot arra miért nem szívleli az ügyfelét, érezhető, hogy ez nem pillanatnyi, és nem múlandó dolog. Jobban érdekel azonban, hogy ő merről jött, hogy vajon milyen út vezetett el eddig, mi befolyásolta, hogy végül az legyen az elsődleges az életében, hogy másokra vigyáz.
- Sosem gondolt arra, hogy amikor ők mennek, akkor egyszer ön sem marad? Sosem volt kíváncsi, hogy mi a folytatás? Megelégedett azzal, amit elméletben tudott, de a gyakorlatban soha nem volt alkalma kivitelezni?- érdeklődtem, amikor magyarázatot ad arra mivel is foglalkozik egy katonatiszt segéd. Hiszen valamit tudni, és aztán tudni alkalmazni, két külön dolog. Kissé ironikus, de az én szakmám is pontosan ilyen. Minden bizonnyal nekem sem lenne meg ez a fajta empatikus készségem, ha nem húzná a vállamat hihetetlen erővel a múlt termelte bűntudat.
Az autó aprót rándul, és megállunk. Figyelem őt, kíváncsiságom apró mosolyt húz az ajkaimból, és szemeim nem veszem le róla. Őszintén érdekel, hogy vajon kitalálja mivel foglalkozom? Intelligensnek gondolom, méghozzá a kifinomult intelligencia egyik különös vállfaja jellemző rá. Vannak akik szeretnek a tudásukkal hangosan kérkedni, vannak akik a csendesek, a szemlélődők. Őt ez utóbbinak gondolom. A megjegyzése hallatán bólintok, miközben a telefonomat Alarick üzenete után elsüllyesztem.
- Netalán. - adom meg még mindig mosolyogva a válaszomat annak megerősítésére, hogy eltalálta.
- Ó nem! Ez egy buta téveszme. Mármint a felesleges beszédről. Sosem felesleges. Vannak emberek akik azért beszélnek olyan sokat, mert ennyi minden közlendőjük van. Vannak akik azért beszélnek kevesebbet, mert úgy érzik amiről ők szeretnének beszélni, az csupán ide belülre tartozik.- simítottam tenyerem a mellkasomra.
- Aki alapvetően nem beszél sokat, de bizonyos helyzetekben mégis közlékenyebb a megszokottnál, az úgy érzi talált valakit, akit méltónak ítél arra, hogy elmondja neki a saját gondolatait. Ez esetben pedig, ha ön ebbe a kategóriába tartozik, akkor a ma esti bőbeszédűségével igazán megtisztelt, Ryder.- biccentettem felé finoman a fejem valamiféle köszönet jeleként. Valóban értékeltem, ha emberek megnyíltak nekem. Mások terheit magamra venni még mindig könnyebb, mint a sajátommal szembenézni, és tovább vinni. Megszabadulni pedig nem tudok tőle.
Az étterem igazán hangulatos, és egészen megnyugtató melegséggel hívogatja az embert befelé. Halk tányérzörrenések, evőeszközök csilingelése, a távolodó és közeledő pincérek szépen lakkozott cipőinek diszkrét koppanása, a morajló és egybefüggő duruzsolások közepette haladunk befelé, és miközben egy gyors felvázolást kapok arról mit is gondol rólam, haloványan elmosolyodom, de még nem teszek megjegyzést, vagy akármilyen fajta kiegészítést ezzel kapcsolatban. A tisztesen ősz halántékú, diszkréten lassú mozdulatú pincér alám tolja a széket, én pedig helyet foglalok Ryderrel szemben. Közöttünk az asztalon egy kis üveg vázában egy szál fehér krizantém, amely tökéletesen szép kontrasztot alkot a mélybordó selyemterítővel.
- Csendesen intelligens. Mármint ez jutott eszembe magáról. Van egyfajta távolságtartása, az aki a szavait ezerszer átgondolja, és a megfogalmazással sem az egyszerűségre törekszik. Ez olyan emberre vall akinek a gondolkodása is roppant szerteágazó. Lefogadom, hogy szereti a keresztrejtvényeket, de a sodokut mindenképp.- két karomat finoman helyeztem az asztal lapjára és lejjebb engedtem a vállaimat, hogy kényelmesebben ülhessek. Félrebillenő fejjel figyeltem a velem szemben ülőt egy darabig, aztán közelebb húztam az étlapot. Gyorsan végigfutottam, de nem igazán ismertem egyik ételt sem, úgyhogy a választásnál ugyanazt kértem mint a velem szemben ülő férfi.
- És egy tonicot is legyen kedves citrommal. Ha lehet szobahőmérsékletű legyen. Köszönöm.- nyújtottan át az étlapot a pincérnek, majd újra Ryder felé fordultam, és egy kis ideig elgondolkodva forgattam a szemeimet a kérdése kapcsán. Mennyit mondhatok el neki? Talán az lesz a legegyszerűbb, ha pusztán a felszínt érintem, és mélységeiben még nem megyek bele a dolgokba.
- Az apám Edmound Saint-Misstard és valamikor a nyolcvanas években alapította a Sa-Miss Electronics nevű céget ami eleinte mikrochipekkel foglalkozott, valamint egyéb mikroelektronikai holmikkal, később pedig beszállt a hardware iparba is. Mostanra a részvénypiacon, ha nem is a legkimagaslóbban, de mindenképpen a középmezőnyben jegyzik a részévényeit, viszonylag stabilan, minimális árfolyamingadozásokkal. Időnként a cégnek, mivel ki kell elégítenie az állandóan változó piaci igényeket, és mint tudjuk a cybervilágban gyakorlatilag fél évente új dologgal kell előrukkolni, szóval szükséges nagyobb tőkeinjekció. Csakhogy erre a források végesek, tehát más területek felé kell fordulni. Még ha maguk a személyek, akik ezeket adják is alapvetően a társadalom előtt tiszták, ahogyan egyébként az apám is, a háttérben olyan összegek mozognak, amiknek a származásáról senki nem kérdez. Ezek az emberek, és az apám pedig sokszor kényszerül külföldön lebonyolítani ezeket a találkozókat. Nyílt titok, hogy az apám egykor egy fehérorosz nőt vett feleségül, akinek a családja jó kapcsolatokat ápolt a régi, és mostanra megint nagy befolyást szerzett orosz arisztokráciával. A legtöbb tőkeinjekció onnan jön. Ahogyan az elkövetkezendőkben is egy ilyen találkozóra készül a gépgyártás egyik fellegvárának számító Novoszibirszkben. Állítólag megfelelő a közbiztonság, de én nem bíznék semmit a véletlenre.- fejezem be végül, bár a hangsúly fenn marad, jelezve, hogy folytatnám még,de megérkezik az italokkal a pincér és addig amíg leteszi elénk, diszkréten elhallgatok, majd akkor folytatom amikor távozik.
- Szükségem van valakire, aki nem csupán a helyszínen biztosítana védelmet, de előtte félmérést végezne a helyről, lenyomozná a jövendő üzletfeleket. A dolog nehézségét az adja, hogy a védelemről tudhat az apám, az egyéb nyomozásról a háttérben nem. Mondja, Ryder. Olvasott valaha valamit az apámról? A természetéről, arról, hogy milyen ember ő?- ha olvasott is, az többnyire gazdasági, vagy politikai újságokban lehetett, és kizárólag az üzleti ügyeiről beszélt. Rólam, vagy bárki másról roppant szűkszavúen nyilatkozott mindig. Edmound Saint-Misstard az az ember aki lassan, vagy egyáltalán nem fogad a bizalmába senki. És azt hiszem ez az a pont, amiért Ryder megragadta a figyelmem. Fiatalabb kiadásban, de pontosan ugyanolyan volt mint az apám.
Magamhoz húztam a poharam és a sok beszéd után kortyoltam belőle egy keveset.

donna&ryder

All that you can't leave behind

Edmound Saint-Missard számtalan erénye és jó tulajdonsága mellett igazán eltörpülnek a gyengeségei, vagy azok a dolgok, amikről nem szívesen beszélt soha senkinek. Nem sokkal anyám halála után, amikor már a teljes igazság a birtokomban volt a származásomat illetően, azt, hogy mit tettem, hogy mit tett aztán az anyám.Az apám csendesen hívott be az általa csak szalonnak titulált nappaliba. Leültetett a kandalló mellé, abba a fotelbe, amiben egyébként ő szokott üldögélni, és egymás után olvassa el esténként a világ gazdaságának majdhogynem összes fellehető sajtótermékét. Mindössze tizenhét voltam, mégis a kezembe nyomott egy pohár méregerős italt. Szükségem lesz rá, ezt mondta. Ő pedig velem szemben helyezkedett el, úgy, hogy folyamatosan a szemeimet tudja fürkészni, kiolvasni belőle a reakciót amit a szavai váltanak ki. És pontosan olyan távolságra, hogy ha kell megszoríthassa a kezemet, erőt adva, biztatva. De ahhoz amit végül mondott nem kellett semmi. Nem kellett a tekintete, nem kellett a keze, semmi nem kellett, mert egyszerűen, mondatról mondatra rombolta le az addig igaznak és tökéletesnek hitt életemet. Egy anyáról, akihez közöm sem volt, aki felnevelt, de valahol soha nem éreztem igazinak és szívből jövőnek a szeretetét….és én még magamat hibáztattam gyerekként is, hogy én vagyok a rossz amiért az anyám nem szeret. Pedig azért nem szeretett úgy ahogyan kellett volna, mert nem voltam az övé. Soha nem is akart annak érezni. Én csak egy utóhatása voltam a férje egyik félrelépésének. Az igazi anyám mindeközben börtönben ült olyanért amit én követtem el. A két kezemmel, amely gyilkolni volt képes, holott mindezideig tisztának és feddhetetlennek gondoltam magam. Nem emeltem magam erkölcsi magasságokba, nem voltam szentéletű, még kevésbé az erkölcsösség mintapéldánya, túl korán ismertem meg a testi gyönyöröket is, de mindig hittem abban, hogy vannak dolgok amikre én nem lennék képes.
Azokban az időkben, a vallomása után mérhetetlen gyűlöletet éreztem az apám iránt. Néha esténként azt kívántam, hogy bárcsak ő halt volna meg és nem az anyám, bárcsak alkalmat adott volna arra, hogy egyszer az életem során beszéljek vele, hogy megköszönjem, hogy bármit mondjak, vagy csak vessem magam a karjába és zokogjak órákon át, mint egy kisgyerek, akinek ez mindig hiányzott. A pénz és a jólét közepette is örökkön ölelésre vágytam, a szeretet kifejezésére, amit sosem kaptam meg, vagy ha megkaptam akkor sem volt elég.Akkor már értettem miért, ahogyan értem, hogy a mai napig is miért nem elég semmi nekem. Miért nem vagyok boldog akkor amikor annak kellene lennem, hogy mi elől menekülök még mindig olyan elszántan, noha érzem és tudom, hogy nincs hova. Az út csak az évekkel és velem halad előre, egyenletesen.
Szépen lassan aztán elült a haragom, beláttam vagy csak egyszerűen fáradt voltam tovább harcolni, hogy egyszerűen nem volt más választásuk. Anyámnak sem, akinek én voltam az egyetlen fény, az egyetlen remény, hogy van még benne is valami jó. A mocsok nem fertőzte meg amibe önként süllyedt, miután otthonról kidobták egykor. Az apám meg talán vezekelni akart azért amit tett, hogy nem vállalta fel soha vele a kapcsolatát, hogy a pénz, és a cég tőkéje fontosabb volt, elvenni olyan valakit akivel az anyagi jóléte addig nem ismert magasságaiba jut. Anyám és én voltunk a tévedése. Mégis, amikor szükségem volt rá, nem hagyott magamra. Csak azok a súlyos titkok, amikhez jogom lett volna, még ha fáj is...én dönthettem volna el mennyi ideig fáj, hogy mikor érzem, hogy túl vagyok rajta. Hagyott volna időt. Mert a gyermeki elme csodákra képes. Szelektál a fontos és kevésbé fontos dolgok között és végtelenül hamar, tiszta logikával dolgozza fel az élet keserű vagy éppen szinte kegyetlenül sötétnek tűnő dolgait. Én is képes lettem volna rá. De nem kaptam rá lehetőséget. Most pedig azt gondolom, hogy a gyógyszerekkel csak elnyomom magamban a vágyat arra, hogy túl legyek rajta. Ha nem tudok róla….ha úgy teszek mintha az a beszélgetés el sem hangzott volna, akkor elmúlik. Talán elmúlik…
Mostanra apám lett az életemben a legfontosabb ember. Valahogyan azt érzem, hogy az egyetlen akihez kötődöm, aki még megvan nekem, akinek a hazugságok ellenére is köszönhetek valamit. Vagy inkább mindent. Nem akarom, hogy bármi baja essen, éppen ezért gyakorta kutatom annak a lehetőségét, hogyan tudjam még nagyobb biztonságban. Időnként rálép egy olyan útra, amire tulajdonképpen bárki más is rálépne ha szükségét érezné. Csakhogy ez nem mindig biztonságos, ő pedig kellően paranoiás, hogy bárki olyat engedjen a közelébe védelmi céllal akit nem ismer. Mindig azt vallja és vallotta, hogy sokszor onnan érkezik a csapás, ahonnan az ember nem is számítana rá.
A véletlen és a saját életem kissé tragikus volta sodorta az utamba Rydert, noha a körülmény a találkozásunkra nem volt éppen ideális, de pontosan elég volt ahhoz, hogy érdeklődést váltson ki belőlem. Különös érzelmi viharai voltak úgy vélem, amit intelligens és kifinomult formában leplezett és kezelt mérhetetlen önuralommal. Nem tudtam eldönteni, hogy ha ezt szabadon engedné vajon mi történne, de talán egy alkalommal, ha lesz következő alkalom, erre is választ kaphatok. Érdekes és felettébb lebilincselő társalkodónak bizonyult, aki ha nehezen is, és időnként apámhoz hasonló rébuszokban fogalmazta meg a mondandóját, a maga különös módján izgalmas és figyelemkeltő volt.
- Mi értelme megbánni dolgokat, Mr Ryder, ha úgysem változtathatunk rajta? Ha elfogadjuk azzal csak a saját helyzetünket könnyítjük meg.- válaszolom neki annak okán, hogy vele kapcsolatban én bármit is megbánnék a későbbiekben. Legfeljebb elkönyvelek magamban egy rossz döntést, ha úgy hozza az élet. Nem ez lenne az első, de a megérzéseim azt mondatják velem, hogy ma este nem csupán egy lehetőséget ragadok meg arra, hogy az apám egy közelgő tárgyaláson biztonságban tudjam, de talán többet megtudok erről a különös férfiról.
A benti meleg kellemesen csiklandozza meg  a tarkómat, és kifejezetten hálás vagyok azért, hogy odabent diszkrét arany fény vesz körül minket a más helyeken tapasztalt éles és szemet bántó fények helyett.
- Óh, akkor a keresztrejtvényt kipipálhatjuk. Bár azért érdekelne, hogy maga az a fajta aki a megfejtésre megy először, vagy a kérdések megválaszolására, amiből aztán kibontakozik a megfejtés?- vontam fel a szemöldököm kíváncsi derültséggel. Van aki nem gondol bele, hogy sokat elárul az emberről, hogyan fejti a rejtvényeket. Ha megkapom a választ annak függvényében fogok a későbbiekben választ adni majd rá, és kifejteni a saját nézeteimet erről.
Szokatlan hosszúsággal kezdek bele az apám üzleti dolgainak felületes ecsetelésébe. Nyilvánvalóan az összes részletbe nem fogom beleavatni, elvégre ez csupán egy megbeszélés, egy érdeklődés amit egy kellemesnek ígérkező vacsorával koronázunk meg. Ha létre is jön közöttünk bármiféle megállapodás, az minden bizonnyal csak egy következő alkalommal fog hivatalos formát ölteni. Főleg, hogy a megbízó én leszek ugyan, ettől még az apámat is be kell avatnom a részletekbe.
- Egészséges aggodalom, amit az apám felesleges paranoiának nevez, noha kettőnk közül nem én vagyok aki nem túlságosan szavaz bizalmat a magáéhoz hasonló cégeknek. Nem véletlen, hogy eddig nem nagyon kerestem meg még senkit ezzel kapcsolatban. Valahogyan reménykedtem, hogy a lehetőség egy napon majd szembe jön velem, noha a körülmények tekintetében hagy némi kivánnivalót maga után a dolog. Gondolom azt mondanom sem kell, hogy apám az én dolgaimról nem tud. Arról sem hova járok. Noha nem feltételezem, hogy ez egy percig is téma lenne esetleg….de nem árt az….hogy is fogalmazott? Egészséges aggodalmam ez ügyben.
Folytatom a történetet, valóban csak azokat a dolgokat érintve, amit fontosnak tartok elmondani, hogy könnyebben el tudja dönteni továbbra is érdekli az ajánlatom, vagy megmaradunk a kellemes vacsoránál. Az érkezett italba belekortyolok, miközben átadom neki a válaszadás lehetőségét, és figyelmesen szegezem rá a tekintetem. Aprót bólintok, amikor a munkásságának ismeretét említi. Ez olyan dolog valóban, ami teljesen nyilvános, legalábbis az a része, amit az apám szeretne belőle megmutatni. Nyilván neki is megvannak az üzleti titkai. A kérdés hallatán óvatosan teszem vissza a poharamat az asztalra és elgondolkodva billentem oldalra a fejemet. Kezem előre nyúlt, és apró köröket rajzoltam a pohár peremén, majd megálltam és előrebiccenő fejem picit megemelve, kékjeimet Ryderre vezettem.
- Mondd magának az a kifejezés valamit, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély?- noha vártam fél percet is tán, hogy megválaszolhassa a kérdést, de elég volt egy bólintás is, bármi volt a reakció én magyarázatképpen hozzátettem.
- A szakmában is használjuk ezt a kifejezést azokra a páciensekre, akik gyakorlatilag megállás nélkül beszélnek. Hirtelen úgy tűnhet nyitott könyvek a számunkra, hogy mindent tudunk róluk, a szokásaikat, azt mi érdekli őket, mi a hobbijuk, milyen újságot olvasnak, ki a kedvenc színésznőjük….ésatöbbi. De ha jobban megnézzük, ha jobban a szavak mögé nézünk, akkor látjuk, hogy ezek adathalmazok, tulajdonképpen olyan dolgok, amik nem relevánsak, nem adnak hozzá az emberhez semmit. Szóval a fecsegő felszín alatti hallgatag mélységhez még csak érintőlegesen sem jutottunk le. Az apám pontosan ilyen ember, Mr Ryder. Lehet, hogy egy órán keresztül tökéletesen el fog magával társalogni, és a végén úgy fogja érezni beszélgettek, de valójában nem történt semmi. Szavak voltak egymás mögött. Maga nem jutott előrébb. Az apám szereti megtartani magának a titkait, ahogyan nekem úgy tűnik, hogy ön is.- mosolyodtam el, és talán a beszélgetésünk során nem először utaltam arra, milyen nehéz hozzá egy minimálisan is eljutni.
- Maga itt fog velem beszélgetni egész vacsora alatt, udvarias lesz, talán a maga módján kedves is, de valójában nem fogok magáról megtudni az égvilágon semmit. Magára ne vegye. Nem neheztelésként mondom, csak tényt állapítottam meg.- kezem végül lecsusszant a pohár derekán, megfogtam azt, majd az ajkaimhoz emeltem és kortyoltam belőle, végül folytattam.
- Hogy mit kell még pontosan tudni az ügyről azt nem áll módomban mindaddig elárulni, amíg nem kötünk titoktartási szerződést. Ebben a szakmában járatos, tudja, hogy ez mindig így működik. Szóval ha nem is vállalja el még, amit megértek, nyilván ennyi idő nem elég hozzá, ennyi információ meg végképp nem, de többet nem áll módomban elárulni. Gondolom megérti. Az azonban a teljes képhez tartozik, hogy az apám az első perctől nem fog magában megbízni, és ennek nem egyszer hangot is fog adni. Ez azonban az alaptermészete része. A bizalmatlanság….de ugye maga ezt ismeri jól? Vagy tévedek?- halkultam el a kérdés végén finoman somolyogva, majd a poharam mögé menekültem.

donna&ryder

All that you can't leave behind

Ryder kijelentése arról, hogy miképpen fejt keresztrejtvényt azonnal és menthetetlenül mosolyt csalt az arcomra. Hogy erre a válaszra számítottam volna? Mindenképpen. A részletek nélkül az egész fals lesz, hamis, és hiányérzetet hagy maga után.
- Csalódást okozott volna ha a másik verziót választja. Tudja, még egy tipusa létezik a keresztrejtvény fejtőknek. Azok akik mások után félbehagyott, elmaradt rejtvények után kutatnak. Ahol a megfejtés már adott, de a részletek hiányoznak. Ha mondhatom így, én ebbe a csoportba tartozom. A sajátomat félreteszem, azzal talán majd egyszer ráérek bíbelődni, inkább mások félmunkáit keresem, és segítek megfejteni. Mert hiányérzet marad. Kitöltetlen sorok, amik nélkül a kép nem lesz egész.
Kedvemre való volt a hozzáállás, az ahogyan a dolgokat szemlélte, ahogyan mindenhez megpróbált úgy közel kerülni, hogy ő maga valójában távol maradjon. Szemlélődni anélkül, hogy észrevehetővé válna. Ryder minden bizonnyal az a tömegben, aki sosem szólal meg, sosem tesz fel kérdéseket, a meglévő információkból építkezik, és többnyire kristálytiszta logikával jut el arra a végeredményre amire bárki eljutna. Meg mertem volna kockáztatni, hogy kimagasló az intelligencia hányadosa, noha azt is feltételeztem több mint merész módon, hogy ő maga sosem engedte volna megmérni, kérkedni pedig még inkább nem kérkedne vele.
Nem csak azért ajánlottam fel neki ezt a lehetőséget, jobban mondva a lehetőség sétált elém ezzel a találkozással, mert kapóra jött mivel is foglalkozik.Ha így lett volna, akkor az interneten is fellelhető számtalan cég közül választok.Esetleg referenciákat gyűjtök rendőri berkekben, amit az ő esetében is meg fogok tenni. Mehettem volna a Dark Web mélyen rejtező bugyraiba, ahol aztán a tökéletes névtelenség mögött bármi elérhetővé válik, messze túlhaladva a legsötétebb fantáziákat és igényeket. Van amikor a személyes tapasztalás, egy kellemes vacsorával egybekötött beszélgetés sokkalta árulkodóbb, semmint egy hivatalos, rideg fények, enteriőr bútorok közé száműzött irodai tárgyalás. Szerettem a bőrömön tapasztalni azt amit igénybe kívánok venni éppúgy magánemberként, mint amikor apának segítettem az üzletben. Ritkán fordult elő, mostanság pedig szinte soha. Valahogyan az a világ nem vonzott. Az évek előrehaladtával egyre inkább nem. Mostanság már tulajdonképp a saját munkám sem. Mintha feladni készültem volna, holott én a küzdelmet láttam minden napom mögött. Menekültem, miközben azt láttam, hogy harcolok. A múlt könyörtelen démonai fészkelték magukat az életembe, és elszakadni képtelenül teltek velem a napok. Abban biztos voltam, hogy hamarosan eljön majd az idő, amikor nem futhatok tovább. Amikor meg kell állni, észre kell venni honnan jövök, hátranézve az út minden hordalékát megszemlélni, és látni mi mindent kell még félreseperni a jövő elől. Ahova el akarok jutni. De milyen jövő vár? Hazugságokba temetett, szerelmet hazudott, álnok tagadásba, és kegyetlen kínlódásba csomagolt terhét a mindennapjaimnak még csak észre sem akarom venni, nemhogy letenni. Túl régóta bántok, túl régóta hazudok, semhogy egyszerű legyen megszabadulni tőle. Két szék között üldögélek, és bár mindkettő elérhető, mégsem tudom, hogy melyik lenne a leginkább nekem való. Pontosabban tudom, csak félek, hogy túlságosan sokat ártottam már ahhoz, hogy megérdemeljem. A vezeklés az egyetlen, csak nem tudom hogyan kezdjek hozzá. Néha úgy érzem, pontosan olyan vagyok mint az orchideáim: elég egyetlen rosszul megválasztott mozdulat, nem megfelelő táptalaj, hozzá nem értés, és a virág, amely olyan nagyon a fényre akart törni, még bimbó formájában lehullik. Maradnak a zöld, kókadozó levelek, és a gondolat mennyire szép lehetett volna.Akárcsak a házasságom, mely egykor szilárd alapokra, reményre épült és amelyet mégsem oldottam fel a teljes őszinteséggel. Helyette meghagytam a kettőnk között feszülő szakadékot, amelynek létezéséről Wes még csak nem is tud. Bár talán mostanság már, az egyre erősödő menekülésem még inkább távol taszította, még inkább képtelen vagyok vele szót érteni, ő pedig feladta, hogy próbálkozzon.
Más elfoglaltságokat keresek, olyan dolgokat amik érdekelnek annyira, hogy a figyelmem eltereljék magánéletem teljes roncshalmazáról. A mosoly, a szép öltözék, a kimért tartás, a közvetlen viselkedés mégis elhiteti az emberekkel, hogy minden rendben van velem. Csak az ilyen alkalmak árulkodóak, amikor a feszes, és igazinak hitt álca megreped, mögötte pedig tökéletesen láthatóvá válik az üresség, a kilátástalanság, az a fajta lemondás, ami a gyógyszerek által még inkább felerősödik. Én mégis megpróbálom még minimálisan fenntartani a látszatot és külön értékelem, hogy Ryder ezt nem szándékozik egy pillanatra sem lerombolni. Elhiszi, hogy igazi, miközben tudja, hogy az én igazi küzdelmem nem az apám megmentése. Az csak eltereli a figyelmem valami másról. Ugyanakkor a maximalizmust elvárom.
Ha röviden is, ha a lényeget érintve csupán és azokat a dolgokat amiket feltétlenül szükségesnek tartok, hogy tisztában legyen vele, összefoglalom amit az apámról tudni kell. Nem a szakmai múltjáról, hiszen annak bárki utánajárhat. Annak is, hogy hivatalosan milyen módon jutott el oda ahol volt. Nyilván az apró botlásai, vagy éppen az, hogy én miért csupán négy évesen kerültem hozzá, hogy hol van az igazi anyám, hogy miért nem beszél soha róla….mindezek nincsenek ott. Az apám minden interjún egyszerűen és ellentmondást nem tűrően kikerüli az erre irányuló kérdéseket, sőt nem egy alkalommal burkoltan, ugyanakkor a végletekig udvariasan megfenyegette az őt kérdező újságírót is amennyiben nem hajlandó a témát elengedni. Én vagyok az, az én személyem, a múltam vagy éppen abban az ő betöltött szerepe amiről egyszerűen nem lehet őt faggatni.
Bólintok a kérdésére, amely azt hiszem röviden abszolút mértékben összefoglalja hogyan lehet az apámnál bárkinek is célt érni. Nem állítom, hogy a bizalma így elnyerhető, de már nem lesz olyan távolságtartó.
- Pontosan. Apám azt szokta mondani, hogy ha valaki sokat fecseg, az valójában keveset beszél. Az csupán rejteni akarja, hogy legbelül mennyire jelentéktelen. A szavakba kapaszkodik, ahelyett, hogy a tettei beszélnének helyette. Éppen ilyen aprópóból ki nem állhatja a politikusokat. - mosolyodtam el, kicsit talán oldottabban mint korábban.
- Prescott például lehetne akármilyen szakember, vagy érthetne alapvetően bármihez, politikusként egy beszélő bohóc apám szemében. Szalmával kitömött beszélő bohóc. Szerinte a politikusok tartják távol az embereket a cselekvéstől, amikor megpróbálják őket befolyásolni és a rossz irányba terelni. És most ha hallana mennyit fecsegek, valószínű azt mondaná, hogy lassan fejezzem be a szószaporítást.- csóváltam meg a fejem derűsen, mert még a hangját is szinte hallottam, ahogyan ezt kéri tőlem, ahogyan feddőn összevont szemöldökkel néz rám, egyenesen állva, még ennyi idősen is szálfa egyenesen. A derék sosem görbülhet meg. A bölcs sosem hunyászkodik meg, az a gyávák fegyvere.
Megérkezik a rendelésünk, és addig némi diszkrét csend telepszik közénk, néha finom mosollyal pillantok ma esti vacsora partneremre, tekintetem ezután a pincérre emelem, aki éppen elém teszi a tányért, és végtelen udvariassággal jó étvágyat kíván, majd távozik. A tányérom felett lazán, kecsesen kulcsolom egybe az ujjaimat, melyek egyike a jegygyűrűmet forgatja, úgy hallgatom időnként bólogatva a szavaira. Valóban nem szándékoztam mindent elárulni neki, ahogyan azt sem, hogy ha a megbízást elfogadja akkor az nem egy alkalomra szól. Feltéve, ha az első után ő nem adja vissza  a megbízást. Ez is benne van, tekintettel apám nehéz, és hovatovább a végtelenségig húzott elviselhetetlen természetére.Megnyugtató mindenesetre, hogy ezt ő is elfogadhatónak véli.
- Nem, Mr Ryder, a bizalmatlanság, az bizalmatlanság. Nem készít fel semmire. Ürességet hagy maga után.- jegyzem meg neki némiképp talán a reméltnél is keserűbben. Testközelből tapasztaltam az érzést, amikor nem hitték el, hogy fel tudok valamit dolgozni, ezért elhallgatták előlem a valóságot. Bizalmatlanok voltak velem, ez pedig semmire nem készített fel engem, egyszerűen ürességet generált bennem, amit  a mai napig nem tudok semmivel kitölteni. Kiölték belőlem a gyerek utáni vágyódást, kiölték azt, hogy feltétlenül és őszintén tudjam szeretni a férjemet, hogy belebolondulva valakibe képes legyek felrúgni a házasságomat egy még nagyobb és még erősebb szenvedélyért. Ó a drága doktor a buta reményeivel, és a kitartásával, meg az ösztönös vágyaival, amelyeket mégis olyan mohón ölelek magamhoz, mintha a holnap reggel sem lenne már többé, mintha csak az az egy nap lenne számunkra. A féltése és az aggodalma megfojt….de ha ő nem törődne velem,vajon más megtenné? Vele őszinte tudtam lenni, Wes-el miért nem tudok?
- Amire én gondoltam az az óvatosság. Én nem bizalmatlan vagyok magával. Ha az lennék, az autójába sem szálltam volna be. Ön azonban bizalmatlan velem szemben, de ezt nem fogom a szemére vetni. Egyszerűen megállapítottam. De bárhonnan is nézzük a dolgokat, bármilyen néven is nevezzük. Úgy próbálunk összehozni egy közös keringőt, maga meg én, hogy a parkett két oldalán táncolunk külön.- mosolyodtam el, majd az ujjaimat szétfűzve az egyik kezemmel megfogtam a villát, a másikkal a kést, és nekiálltam az étkezésnek. Nem volt hatalmas adag, de pontosan annyi, amennyit az ember egy kellemes beszélgetés közben néha az evőeszközére csippentve elfalatozgat.
A céggel kapcsolatos kérdésére finoman vontam meg a vállamat. Nem érdektelenül, inkább csak mellékesen.
- A hivatalos információkat bármelyik prospektusból megtudhatom, a száraz tényeket, neveket egyéb számszerű adatokat, ami hozzáférhető. A félhivatalosak is elérhetőek ha az ember a rendőrségen dolgozik. Engem az érdekel ahogyan maga látja a saját cégét. Miért hozta létre? Mi volt a célja? Magát akarta biztonságban tudni? Vagy vannak olyanok az életében akik miatt szükségesnek gondolja ezt? Azt hiszem ez a szó….a biztonság az ön gyengéje, Mr Ryder. És erről elsősorban a munkája árulkodik. Miért gondolom mindezt?- elhallgattam pár másodpercre, csak addig amíg a villámon hintázó falatot eltüntettem az ajkaim között, és megrágva lenyeltem azt. Utána folytattam csupán.
- Megérzés. Ahogyan már mondtam a laikusnak is feltűnt volna az az utálat ahogyan az ügyfele iránt viseltetett. Mégis gondolkodás nélkül képes lett volna bármire ha ellenszegülök magának a belépésem után, csak azért, hogy őt biztonságban tudja. Utána is….ott voltak az emberei, tulajdonképpen mindent meg tudtak volna oldani ön nélkül, hiszen profik. Mégis maga személyesen győződött meg az ügyfele sértetlenségéről és addig nem eresztette amíg az autó el nem indult vele.- letettem a tányér szélére a villámat, a másik oldalra a késemet és a férfit néztem magammal szemben. Nem vettem le róla a tekintetem, kíváncsian vártam mikor töri ő meg a szemkontaktust, és ha nem tette, akkor én úgy folytattam, hogy továbbra is mélyen az íriszei közé fúrtam a saját jégszín lélektükreimet. Karomat lazán pihentettem az asztallapon, fejem enyhén, alig érzékelhetően biccent oldalra.
- Felismerem ha valaki vezekel. Valamiért….nyilván elmondani nem fogja. Mégis. Engem az ön cége esetében a miért érdekel és nem a hogyan, Mr Ryder.- ez volt az a másodperc, amikor én voltam aki, ha eddig nem került rá sor elvontam tőle a pillantásom, és megint kézbe vettem az evőeszközt és újabb adagot szúrjak a villára.
- Mindenesetre az ételek tekintetében az ízlése több mint kiváló.
Mellékesen jegyeztem meg, talán oldva egy picit a feltett kérdés komolyságát.Talán.

donna&ryder

All that you can't leave behind