Eltelt egy hét mióta itt tanítok az egyetemen. Azt hiszem, hogy kezdek beilleszkedni, már amennyire én erre képes vagyok. A kollégák kezdik elismerni a munkámat, és a tegnapi óralátogatást is eredményesre sikeredett, legalábbis a diri szavaiból erre következtettem. A pontosságomon azért még van mit csiszolni, de a kezdeti húsz perces késéseimet sikerült tíz percesekre lecsípnem. Nem kizárt, hogy mire eljön a tanév vége, még ennél is pontosabb leszek. Az informatikusok tényleg akkora gyökerek, mint ahogy azt Amanda az első napomon felvázolta, aki egyébként szemmel láthatóan jobban fest, mint legelső találkozásunkkor. Elhagyta a kamasz fiúkra szabott ingeket és farmerokat, elment a fodrászhoz és mintha valami sminknek nevezhető vízfestéket is látnék az arcán. Egészen kivirult. Nem akarok nagyképű lenni -valószínűleg az leszek-, de van egy olyan érzésem, hogy ebben a gyökeres változásban nagy szerepet kaptam én is. Kár, hogy szegény nem tudja, hogy vele ellentétben én nem gondolkodom lánykérésen, esküvőn és a közös gyerekeink számán és nevén sem. Egy szemét állat vagyok, de múltkor elejtette a határidőnaplóját és nem bírtam ki, hogy ne lapozzam fel. Az utolsó üres oldalakon bizony megannyi név kombináció szerepelt: Amanda Monroe, Mrs.Monroe, Amanda Smith-Monroe. Egyszerre volt szórakoztató és ijesztő is a dolog. A kantinban a kaja felhozatal nem éppen Micheline csillagos, de legalább jó a kávéjuk. A büfé drága, viszont a szendvicseikben nem találtam semmi kifogásolnivalót. Úgy összességében minden Hawaii, már csak egy rejtély vár megoldásra. Candice. Amióta szembesültünk a hátborzongató ténnyel, miszerint én lettem az új óraadója, úgy kerül, mint rágcsáló az egérfogót. Mintha veszélyes lennék rá nézve. Pedig csak tisztázni akarom ezt az őrült szituációt. Bár a dolog cseppet sem ilyen egyszerű. Sokkal könnyebb lenne becserkésznem, ha az az agyament pasija nem lógna állandóan a nyakán, ahogy az enyémen sem Amanda. -...úgyhogy kénytelen voltam elvinni szegény Bubukámat az állatorvoshoz, aki megállapította, hogy gyomor-bélhurutja van és valószínűleg azért megy a hasa már napok óta. Persze jött rögtön az antibiotikum injekció és minden amit csak eltudsz képzelni. Komolyan mondom, hogy őrület! - Minden kimondott szava egy kibogozhatatlan kurva nagy maszlaggá folyik össze, és mialatt hallgatom -vagyis úgy csinálok-, azon gondolkodom, hogy hogy tud valaki egy levegővétellel ennyit beszélni. A makarónija már rég kihűlt, szinte hozzá sem látott még. Lábaim nyughatatlanul járnak az asztal alatt, az elviteles pohárban lévő kávém az ő ebédjéhez hasonlóan már majdnem teljesen kihűlt. Válla fölött a folyosón tébláboló diáktömeget fürkészem és közben egyik tenyeremből a másikba lökdösöm a poharamat. Ekkor megpillantom Őt. Az elmúlt egy hét alatt annyiszor bámultam, hogy már könnyen kiszúrom a tömegből. -Noah? Noah, figyelsz rám? - Egyik tenyerét az alkaromra simítja, és szükségem van néhány másodpercre, hogy visszazökkenjek az ebédlőbe. -Őőő... hogyne... bocs, de most jutott eszembe, hogy nem javítottam ki az egyik osztály beadandóit és ma van a határidő. Később összefutunk. - Amint ezt kimondom már pattanok is fel a helyemről. Még hallom ahogy zavarodottan dadog valamit, de nincs az az Isten, hogy akárcsak egy perccel is többet időzzek itt vele! Megragadom a kihűlt feketémet, és áttöröm magam a diákseregen. Hosszú szünet van -vagy mi a bánat-, így ha most sikerül elcsípnem, azt hiszem lesz egy kis időnk tisztázni a tisztázni valókat. Ma még nem láttam azt a nyurga gyereket, aki a pasijának vallja magát, szóval talán van némi esélyem. Hacsak az idegesítő barátnői át nem vették a srác helyét. Akkor tényleg feladom. Megállíthatatlanul loholok utána, keresztülvágok az aulán, végig a büfén és kisvártatva megpillantom, ahogy a földszinti folyosó egyik ablakpárkányában ülve olvas valamit. Összeráncolom a homlokom, erősebben kezdem el szorítani a papír poharat, majd közelebb férkőzöm hozzá. Igyekszem nem feltűnést kelteni. -Na végre elcsíptelek. - Támasztom meg a falat a párkány mellett és rámosolygok.
Gyorsléptekben rohanok a Columbia folyosóján, hogy odaérjek az első órára, mert mint már annyiszor, most is késésben vagyok. A folyosó túlsó végén az új pszichológiatanár, Noah Monroe tűnik fel a telefonjában elmélyedve, mire én olyan éles kanyarral fordulok jobbra, hogy majdnem felbukok a saját lábamban. Basszuskulcs.
A mai ebéd közel sem a legjobb a menzán, tűrhető, de nem annyira bizalomgerjesztő a kinézete. - Jössz a könyvtárba délután, Candy? – kérdezi Emilia velem szemből, miközben a szája tele van kajával. Bólintok. Ki kell kölcsönöznöm néhány könyvet, mert a múltkori gyakorlaton egy kezdődő személyiségzavaros nő jött, amiről el kell olvasnom még ezt-azt ahhoz, hogy rendesen tisztában legyek a dolgokkal. Durva lehet úgy felébredni, hogy tegnap még más szemmel nézted a világot. Felpillantok az étteremajtó felé, ahol újra feltűnik a tanárom – életem egyik nagy baklövése -, mire lenyelem a falatot és rögtön fel is pattanok. - Nem vagyok éhes. Később találkozunk – pillantok a barátnőmre és gyorsan összeszedve a cuccom már ott sem vagyok. - Hé, előbb még éhen akartál halni – kiált még utánam, de vissza sem fordulok. Fenébe. Vajon ez a Noah is tisztában van vele, hogy mi ketten lefeküdtünk egymással? Elég részegek voltunk mindketten. Mintha követne, komolyan mondom, kezdem úgy érezni. Pedig a helyében én nem tenném, hiszen egyikünkre sem vet ez jó fényt. Őt kirúghatják emiatt, nekem pedig annyi, ha kiderül Zach előtt a dolog. Nem kellene kockáztatni.
Ma kihagytam az óráját. Pedig még másnaposan is jól előadta az anyagot –már amennyire oda tudtam figyelni ugyebár idegességemben-, lehet, hogy többet nem is lépek be abba az előadóba, ahol ő a tanár. A vizsgával nem tudom mi lesz. Jóságos ég. Az halál ciki lenne, ah egyáltalán eljutok odáig úgy persze, hogy nem járok be az órákra. Nem tudom, hogy kellene ezt kivitelezni. Nem igazán akarom kihagyni őket, de... azt hiszem, az lesz a legjobb, ha átkéretem magam a másik tanárhoz. Nem lesz egyszerű, mert csak jó indokkal tesznek át a másik csoportba, de majd kiötlöm, hogy tudom könnyen rávenni őket. Van egy tíz percnyi nyugtom, így felhuppanok az ablakpárkányra, de előtte azért körülnézek a biztonság kedvéért. Remek, tiszta a terep. Már biztos hazament... Mr. Monroe. Így elcseszni valamit. A szemem sarkából látom, hogy valaki közelít felém, de most annyira bele vagyok mélyedve ebbe a könyvbe, ami a személyiségzavarról szól, hogy nem figyelek fel, csak érzékelem, hogy már nem vagyok egyedül, amikor azonban fellesek a könyvből, megköszörülve a torkom pattanok le az ablakból. - Tudom, bocsánat, hogy kihagytam az órát, majd legközelebb ígérem, ott leszek. Fontos elintéznivalóm akadt – kezdek el hadarni és úgy beszélek, hogy rá sem nézek a mellettem álló férfira. Érzem, ahogy az arcom egyenesen pírba borul és összepakolom a cuccom. Pár másodperc alatt indulásra készen állok ott. Próbálkozom ezzel a hülye kamudumával, hátha tényleg csak ezt akarja. Édes istenem, könyörgöm, ne emlékezz! Rohadt részeg voltál, talán csak rosszul emlékszel. Szuggerálom gondolatban és imádkozom is emellett, hogy csak ezért talált be. Bár valami azt súgja, hogy nem így van, mert... nem tudom, lehet, hogy már csak képzelgek és üldözési mániám van, de mintha egész nap követett volna. Elpillantok a válla fölött, hogy nincs-e a közelben olyan, aki veszélyt jelenthetne. Ugyan már Candy, hisz csak a tanároddal váltasz pár szót! Ahogy visszapillantok, egy halvány mosolyt villantok felé. - Remélem sikerült már rendesen beilleszkednie és jól érzi magát, de ha nem haragszik, nekem most mennem kell – mondom ismét olyan gyorsan, hogy a mondat végére már alig marad levegőm is és megkerülve már el is indulok onnan remélve, hogy nem követ. Vajon miért hívott? Ő hívott egyáltalán, vagy merő véletlen volt, hogy akkor csörgött a mobilom és akkor hallgatott el, mikor belépett a terembe? Picsába!
Hiába végeztem Pszichológiát, Amandához még én is kevés vagyok, és ma a szokásosnál hamarabb elszáll a türelmem. Ki a faszt érdekel Bubuka és a fosása, amikor végre alkalmam nyílik arra, hogy váltsak néhány szót a titokzatos Miss.Lovellel? Amikor a múlthéten megláttam a diákjaim között, egyszerre lettem izgatott és hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy cseppet sem voltam frusztrált a gondolattól, hogy előző éjszaka a diákommal hemperegtem. De hát a franc tudta előre, hogy másnap viszontlátom... Talán igaza van a húgomnak -bár nem szívesen vallom be-, és tényleg itt lenne az ideje annak, hogy szerető stoppot hirdessek. Ahogyan azt a mellékelt ábra mutatja, a legutóbbi kis afféromból is csak megoldatlan bonyodalmak származtak. Hogy megérte-e mindezt azért a néhány igen csak kellemes óráért cserébe? Csak akkor derül ki, ha végre hajlandó lesz velem szóba állni, és felnőttek módjára tudjuk tisztázni a helyzetet. Nem titok, az utóbbi egy hétben többször is próbáltam őt szóra bírni. Valahányszor alkalmam nyílt arra, hogy sarokba szorítsam, mindig elmenekült. Macska-egér játék. Ráadásul a kellemetlenebb fajtából. Hamar faképnél hagyom Amandát, akinek az arckifejezéséből arra következtek, hogy nem tudja mire vélni a pánikszerű távozásomat. Kamu házidolgozatok ide, vagy oda, ezt még ő sem veszi be. Holnapra kitalálok valami hihetőbb fedő sztorit, de most nem veszíthetem szem elől a célomat! Látszólag nagyon belemerült az olvasmányába. Vagy csak úgy csinál, közben pedig újabb kibúvókat keresgél és a könyv csupán álca? Soha nem derül ki, ha nem lépek végre. Itt az ideje, hogy visszapakoljam az elvesztett golyóimat a zacsiba, és valahára férfiként viselkedjek! Így is teszek. A közelében természetesen rögvest lecövekelek, és amikor elemeli arca elől a könyvet, igyekszem felvenni vele a szemkontaktust, de ahelyett, hogy beszélni kezdenék, megrohamozzák a forróbnál forróbb emlékek az agyamat. A bőrének ízére gondolok, az illatára, arra hogy miképp fedezték fel ajkaim tetőtől talpig minden porcikáját. Összeszorított szemekkel felsóhajtok és igyekszek némi önuralmat gyakorolni. -Hogy mi?! - Természetesen feltűnt, hogy nem vett részt az órámon, hát hogy a viharba ne tűnt volna fel?! De nem erről akarok most beszélni, ahogy a lélektan alapjait is szívesen kihagynám most a szórásból. Holnap baromi kínos beszélgetésem lesz Amandával -ha jól sejtem-, és nem akarom azt hinni, hogy fölöslegesen kockáztattam. Szóval most meg fogsz hallgatni! -Hé...! - Szólok utána és elmarom a csuklóját. Nem vagyok erőszakos, még csak marasztaló sem. Mozdulatom inkább nevezhető kérlelőnek. Villámgyorsan végig pásztázom a folyosót. Nincs itt senki. Remek! Ennek ellenére elengedem, és már csak behajlított mutatóujjam az, ami végigsimítja alkarjának makulátlan bőrét. -Ha ennyire meg akarsz menekülni tőlem, akkor miért hagytad az ágyamban a telefonszámod? - Duruzsolom elfúlóan, figyelve, hogy csak Ő hallhassa, hiszen elég vékony jégre léptem. Hátrálok néhány lépést, kezeimet nadrágom zsebeibe gyűröm, és egy sanda félvigyorral a képemen rákacsintok.
Mikor megpillantom Noah-t, hirtelen a szavam is elakad és rögtön körbenézek, hogy Zach nincs-e valahol a közelben?! Nem akarom, hogy a gyanú egy apró szikrája is felébredjen benne. Elég féltékeny típus amúgy is, bár az is igaz, hogy már megszokhatta, ha tanárokkal diskurálok, mert a Columbián eltöltött éveim alatt jó pár oktató közel került hozzám, na de ennyire még soha senki, mint Noah. Ahogy rápillantok rögtön a fejembe kúszik néhány emlékképp arról az éjszakáról, ami az arcomra érdekes grimaszokat ültet ki. Úristen, ha legalább nem lett volna jó éjszakám vele, de hát csessze meg, az volt! Annyira, hogy gyökeret vert az emlékeimbe, de már az is lehet, hogy csak az alkohol dobta meg így a dolgokat igazából. Csak én lehetek ilyen baromi szerencsétlen, hogy a botlásom szembe jön velem másnap a tanáromként az előadóban. Ultra gáz. Azt hittem, hogy nem fog marasztalni, ha már ilyen szinten, észrevehetően menekülök előle, de tévedtem. Az érintése a karomon szinte éget, mintha ezzel is jelezni akarná az univerzum, hogy ez tilos. De sajnos vagy nem sajnos sokkal inkább arra gondolok, hogy ez a bizsergés az érintése után nem emiatt marad ott. Az állam majd’ leesik, mikor még rám is kacsint. - Mit akar? – szegezem neki a kérdést és megrázom a fejem. Még szemtelenkedik is. Hát nem fél? Nem fél, hogy kiderül és aztán búcsút inthet a munkájának? A Columbiára nem egyszerű bekerülni. A legjobbak kapnak itt állást, de ha egyszer kirúgják az embert, nincs az az isten, hogy újra esélyt kapjon. – Nézze Mr. Monroe. Szerintem összekever valakivel – próbálom még mindig kötni az ebet a karóhoz, bár már tisztában vagyok vele, hogy nem fogom tudni ezt beadni neki, ez elég nyilvánvaló. Pedig jó lett volna, ha egy nagyobb emlékezetkiesése lenne, és ötlete se lenne hogy ki vagyok. Basszus, ez baromi kellemetlen. Most mégis mit kellene mondani vagy tenni? Az egész szituáció abszurd, nem akarom, hogy kiderüljön. - Jó. Fogalmam sincs, miért hagytam ott a számom, de arról sem, hogy miért hívott fel másnap reggel?! – kérem számon összefont karral rápillantva, mert komolyan kíváncsi vagyok a válaszára. Még ez a magázódás is baromi vicces, ugyanis erre kivételesen tisztán emlékszem, hogy „leszépfiúztam” a buliban, amikor összegabalyodtunk. Hát nem mondom, nem hazudtam mikor ezt mondtam de így már teljesen más a helyzet, hogy tudom, kivel állok szemben. Amennyire jelenleg fel tudom mérni a helyzetet, azt gondolom, hogy ez a pasas könnyen elszólja magát Zach előtt is, ha véletlen összesodorja őket a munka. Tanársegédként azért van rá esély, hogy megtörténjen és engem már a gondolattól is kiráz a hideg. - Nem szabad kiderülnie annak, ami azon az éjszakán történt. Hiba volt, elcsesztük és pont. Itt vége a sztorinak. Remélem tud titkot tartani – villantom rá barna lélektükreimet miközben benedvesítem az ajkam a nyelvemmel, mert ahogy ránézek még a szám is kiszárad, ugyanis az emlékek újból megtámadják az agyam. Huh, ahogy csókol... jó ég. Amúgy is, titokzatosnak tűnik, az is lehet, hogy nős. Simán el tudom képzelni róla, ha jól emlékszem valami legénybúcsú volt, amiben belefutottunk a barátnőmmel. Nagyon remélem, hogy nem ő volt a vőlegény, mert azt nem venném a lelkemre. Így is problémás a dolog, nemhogy még úgy, ha kiderülne ez a kis információ. Inkább rá sem kérdezek, mert néha jobb, ha nincs tisztában az ember minden információval. Szemrevételezem a jobb kezét, hogy látok-e rajta bármiféle gyűrűt, de hálisten’ nem tűnik fel. Ki tudja, lehet csak ezen a héten lesz az esküvő. Most talán jobb a tudatlanság.
Csak állok és döbbenten bámulom azt a fiatal nőt velem szemben, akivel nemrég még az ágyamban gyűrtük a lepedőt, akivel nemrég még együtt fedeztük fel a másik minden porcikáját, aki nemrég még Szépfiúnak becézett és úgy tépte le rólam az inget, hogy a gombjaimat a mai napig nem találom róla... Ez a fiatal nő, akit egy héttel ezelőtt megismertem, most úgy kezel, mintha egy vadidegen lennék. Értem az aggályait, ahogy az aggodalmat is teljesen nyilvánvaló, de miért gondolja azt, hogy ha úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna, és mindent a szőnyeg alá söprünk, az jobb megoldás? Tudnia kéne, hogy nem az. Hiszen pszichológiát hallgat évek óta... A magázódás hallatán a hideg áramütés szerűen végigcikázik az egész gerincemen. Hiszen már az első napon leszögeztem minden hallgatómmal, hogy ragaszkodom a kölcsönös tegeződéshez. Erre ő csak úgy felrúgja az egész képzeletbeli egyezséget. Mintha csak direkt bosszantani akarna. Ki kell ábrándítanom, hogy arra eddig csak a húgom volt képes. Hogy micsoda?! Összekeverem, én?? Lehet, hogy istenesen felöntöttem aznap éjjel a garatra, de egy ilyen arcot és popsit úgy gondolom, hogy szégyen lenne csak úgy elfelejteni. Pláne azóta amióta másnap viszontláttam az osztályteremben, ahol már úgy álltunk egymással szemben, mint tanár-diák, mindennap az eszembe jut, és van, hogy azon kapom magam, hogy már megint nagyon messzire elkalandoztam, és annak a kalandozásnak Candice bizony minden alkalommal főszereplője. Tettetett értetlenkedése hallatán az eddigi vigyor még inkább kiszélesedik a képemen, már-már gúnyossá, negédessé válik. -Tudod, az sokkal hamarabb szemet fog szúrni az esetleges kíváncsiskodóknak, ha ennyire eltökélten magázódsz. - Lazán megvonom az egyik vállamat és elkapom a tekintetét. Nem eresztem azokat az éj fekete szemeket egészen addig, ameddig hátat nem fordít nekem, hogy leléceljen. Na neeem! Ilyen könnyen nem szabadulsz, ha már végre nyakon csíptelek. Automatikusan kapok a csuklója után, majd simítom végig karjának bőrén, mely még mindig ugyanolyan selymes és lágy, mint amilyenre emlékeztem. A többi porcikájáról meg ne is beszéljünk! -Gondoltam oka volt annak, hogy ott hagytad a számod. - Újabb vállrándítás. Az erre járóknak talán nem tűnik fel semmi különös. Egy diák és egy tanár beszélgetnek. Nagy ügy! Tartjuk a távolságot, nem érintkezünk, sőt, Candy felveszi a tipikus elzárkózó testtartást, szemeimmel ennek ellenére mégis szinte felfalom őt és bármire képes lennék, ha most bezárkózhatnék vele az egyik tanterembe, hogy aztán a tanári asztalon... khmm... -Elcsesztük? Mit csesztünk el? Két idegen voltunk, egy férfi és egy nő, akik néhány óráig jól érezték magukat egymás társaságában. Nekem jó volt, és ha nem értettem félre a reakcióidat, neked is. - Bizony ám! Mert még mindig itt cseng a fülemben az elégedett nyögése, amikor felültettem a komódra és a két lába közé hajoltam... -Csak tisztázni akartam ezt az egészet. De ha te így kívánod, el is felejthetjük egymást. - Mondom játszi könnyedséggel és kíváncsian várom a reakcióját.
Miért nem egy másik egyetemen vagy főiskolán tanít? Mégis mit vétettem én, hogy így büntetnek az égiek? Szeretem Zachet, nem akarom megbántani, tényleg nem... Csak az a baj, hogy ez a görbe éjszaka a kelleténél jobban beivódott az agyamba és nem igazán akar kiszállni onnan. Nyilván a telefonszámomat sem véletlenül hagytam ott nála. Ott csesztem el az egészet, bár igazából teljesen mindegy, mert ha nem hagyom ott, akkor is a tanárom lenne. Szóval igazából bármit tehetek vagy tehettem volna az ügy érdekében, nem változtat a tényeken. - Mi? – vonom fel a szemöldököm. – Miért, csak én magázódok? – kérdezem értetlenül. Lehet, hogy mondta, hogy tegezzük? Én annyira el voltam hűlve, amikor megláttam bejönni az előadóterembe, hogy egy rohadt szavára sem tudtam odafigyelni, csak próbáltam kiűzni az előző esti emlékképeket a gondolataim közül –ugyanis pár perc után aztán persze rögtön vissza is tértek- és elsüllyedni a pad mögött. Nem sikerült úgy nézem. – Akkor tegeződni fogok ezentúl, ha ezzel elkerülhetem a feltűnést – jegyzem meg, és a szám szélére akaratlanul is felkúszik egy apró mosoly, de hamar el is tűnik onnan mikor emlékeztetem magam, hogy lefeküdtem a tanárommal. Nem is tudom, melyik a nagyobb gáz. Hogy a tanárom, vagy az, hogy Zachkel nap, mint nap összefut a folyosókon? - Nem, nem volt oka. – Nyilván volt oka, az istenért, a hülye is tudja és gondolja, hogy egy nő nem hagyja csak úgy ott a telefonszámát egy pasinál egy átszexelt éjszaka után, ha nem akar ismétlést. Így viszont már más a felállás, hogy kiderült, hogy a tanárommal állok szemben. Na de Candice! Akkor is ott van Zach... Zach, a pasid. Tudod. A pasid. Mantárlom magamban, ugyanis magamra sem ismerek. Én soha nem csaltam meg senkit, még azelőtt szakítottam a srácokkal, mielőtt még a veszélye fennállt volna. Bűntudatom van, nem tagadom, de ha részeg voltam, ha nem, akkor is megtörtént és ezt már nem tudom megváltoztatni. Már csak az a kérdés, hogy volt-e oka?! Tulajdonképp egész jól megvagyunk Zachkel, nem arról van szó, de alig találkozunk. Én az utolsó évem töltöm a Columbián, ő meg rengeteget foglalkozik az amerikai focival, ami engem meg rohadtul nem izgat. – Hiba volt, nem lehetne ezt az egészet csak úgy elfelejteni? – ütközik össze a kék tekintetével az enyém. Perzselő a pillantása, konkrétan felfal vele, az istenért. Úristen, milyen gondolatok járhatnak a fejében! - Az istenért, fogd be! – lépek közelebb és lesütöm a szemem. Kicsit indulatosabb vagyok a kelleténél, de a szavai hallatán a hideg is végigfut a hátamon. Nem hiszem el, hogy őt ennyire nem érdekli, hogy az iskola falai között vagyunk. – Erről többet egy szót se akarok ejteni itt – suttogom, és aztán hátrálok is két lépést, hogy meglegyen a kellő távolság kettőnk között. - Mit kell ezen tisztázni? – nézek rá kérdőn. Mindketten tudjuk, mi történt, mit kell ezen tisztázni? Nem értem, mit akar, de hirtelen megvilágosodom és fel is nevetek kicsit. – Jó ég. Szedek gyógyszert, ha ez a kérdés. – ingatom meg a fejem. Gondolom ezt érti a tisztázás alatt. Uram atyám, biztos minden hétvégén, minden buliban mást szed fel, azért mondjuk akkor védekezhetne a biztonság kedvéért mielőtt még valakit felcsinál. Mondjuk kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy ilyeneken járjon az eszünk. Meg sem fordult az agyamban azóta sem, hiszen evidens, hogy nem lehetek terhes. - Elfelejteni egymást valószínűleg nehezen fogjuk, ugyanis a diplomamunkám a meggyőzésről és befolyásolásról szól, ami ugyebár a te tantárgyad alatt van. Ha téged jelölnek ki konzulensnek, már nem fog menni – vonok én is vállat, ahogy az előbb ő tette. Én már nem csodálkoznék semmin, tulajdonképp talán azon lepődnék meg, ha ezek után nem járna rám a rúd és a másik szociálpszichológia tanárt kapnám meg mentornak. Az a baj, hogy azt az Amandát én nem nagyon csípem, olyan baszatlan picsa, hogy esküszöm félnék bemenni hozzá konzultálni. Szóval nem is tudom, melyik lenne a számomra előnyösebb szituáció. – Bárhogy is lesz, az biztos, hogy ami történt, arról egy szót sem ejthetünk senkinek, érted? Ígérd meg! – Ha egy valaki is megtudja, akkor biztos vagyok benne, hogy másnapra az egész egyetem erről pletykálna, és ha valamit, hát azt biztos nem szeretném.
Kérdésére pofátlan vigyorom csak még inkább kiszélesedik, és össze kell préselnem az ajkaimat, hogy visszafojtsam valahogyan az előtörni kívánkozó röhögésemet. Milyen egy szemétláda pöcs vagyok, de komolyan! Abszolút igaza van a húgomnak. Nem tudom, hogy mit kellene tennem, hogy ezen változtatni tudjak. Ha nem jön be a tanári pálya, talán elvonulok valamelyik apátságba, vagy kolostorba szerzetesnek. Azt hiszem rám férne már az a híres némasági fogadalom. Zavarodottan megvakarom a tarkómat, és megköszörülöm a torkom, hogy rá tudja kényszeríteni magamra némi fegyelmet és komolyságot, de a képemre kiülő vigyornak egyszerűen képtelen vagyok parancsolni. -Nosss, ami azt illeti, igen. Csak Te. - Bólintok, és ismét az arcán felejtem átható kékjeimet. A vonásait tanulmányozom, a gesztusait. Szakmai ártalom. Arca dühöt, bűntudatot sugároz, szemei mégis valami egészen másról árulkodnak. Csak nem arra gondol amire én? Csak nem újraéli az egy héttel ezelőtt történteket? Csak nem kíván még mindig? Helyeslően bólogatok, mikor végre enged egy kicsit a gyeplőn és tesz annyi engedményt magának, hogy ezt a szigorú, rideg magázódást tegeződésre cserélje. Ő tudni akarja, hogy miért hívtam fel, én pedig arra vagyok kíváncsi, hogy ha ennyire elutasító, és nem szemmel láthatólag nem hajlandó tárgyalni velem arról, ami történt, mégis miért hagyta ott másnap reggel a számát a párnán. Nyilvánvaló, hogy jól érezte magát, és azt akarta, hogy felhívjam. Mégis mi más oka lehetett volna? Válaszára ismét döbbenet ül ki a képemre, és elgondolkodva összeráncolom a homlokomat, szemeimmel ennek ellenére még mindig úgy zavarba ejtően méregetem. Imádom ezt csinálni, imádom, ha egy nő foggal-körömmel ellenkezik -a szavai legalábbis minden ízben erről árulkodnak-, a gesztusai, a szemei azonban teljesen mást mesélnek. A düh mögött ott lapul a vágy, mely ott ül a vállán és pajzán dolgokra csábítja. -Te tudod. - Ennyiben hagyom, és tovább vigyorgok. Képtelen vagyok másképp tenni még akkor is, amikor szemmel láthatólag hevesebben reagál, mint vártam. Mégsem rezzenek meg, nem hátrálok el hirtelen váratlan közelségétől. Inkább csak kihasználom az adott helyzetet, és egyik kezemet előre nyújtom -nem igazán kell megerőltetnem magam, alig néhány centi választ el minket egymástól-, mutató és középső ujjammal az alkarjáról indulva elkezdek lassacskán lejjebb lépegetni a csuklója, majd a kézfeje felé, míg rá nem lelnek hosszú ujjaim az övéire. Megannyi dolog kavarog a fejemben. Amennyiben nem tanúsít ellenkezést, ujjbegyeimet összeillesztem az övéivel. Tekintetemet lassan visszavezetem az arcára, mely mintha meglágyulni látszana. Bogár szerű szemeit pásztázom, majd barack színű ajkait, és csak akkor döbbenek rá, hogy mit is teszek, és hol vagyok, amikor eltávolodik tőlem, és ismét felölti az elzárkózó magatartást. Megköszörülöm a torkom, a hajamba túrok, kezeimet visszacsúsztatom nadrágom zsebeibe, és nekidőlök a párkánynak. Lábaimat bokáimnál keresztezem, amikor váratlanul egy lány trió vonul el mellettünk halkan kuncogva a folyosón. Egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy vajon látták-e azt, amit nem kellene, vagy más a nevetés tárgya. Remélem az utóbbi. -Helló Mr.Monroe! - Mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre kuncognak fel, és még valamiféle integetésnek csúfolt ujj lebegtetésre is futja nekik. -Helló. - Köszönök vissza kissé megkésve és kiszélesedett vigyorral lesütöm a tekintetem. Felejtsük el! Térjünk is inkább vissza a tárgyra. Hiába gondolja azt, hogy megszabadulhat tőlem, nem lesz ez olyan egyszerű küzdelem. Igaz, én is meggyőzhető vagyok a magam módján... -Ömm... oké, ez egészen megnyugtató. - Hirtelen minden aggodalmam -na jó, a legtöbb-, elszáll, hiszen melyik nőtlen pasi szeretné, ha kapna egy váratlan telefonhívást egy nőtől, akire talán már nem is emlékszik, hogy gyereke lesz?! Rémálom a köbön! -Nem hiszem, hogy engem jelölnének, hiszen én vagyok az óraadód is. Azért ezekre a kényes részletekre még a vizsgabizottság is figyelni szokott. Ne izgulj! - Kacsintok rá, majd elkomorulva hallgatom. A női nem rendkívül bonyolult. Pszichológia ide, vagy oda, ember legyen a talpán, aki valaha is meg fogja fejteni, hogy mire gondolnak, mire is vágynak valójában. -Ez egyértelmű. - Vágom rá gondolkodás nélkül, ahogy újra és újra végigmérem őt. A testét, minden porcikáját, melyet egy héttel ezelőtt, azon a bizonyos éjszakán nem borított ennyi fölösleges textília. Minél tovább legeltetem rajta a szemeimet, annál inkább megfogalmazódni látszik bennem egy bűnös gondolat. -Mind a kettőnknek jó volt, és valószínűleg azért hagytad meg a telefonszámodat, mert szeretnél még többet. És ha jól érezzük együtt magunkat, akkor miért is ne? Lehet ezt okosan is csinálni, úgy hogy a kedves barátod ne fogjon szagot. - Kétséges, hogy hogy fog dönteni, mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok a válaszára. Én felajánlottam azt amire -bár nem mondjuk ki-, mind a ketten vágyunk, az már csak rajta múlik, hogy él-e ezzel a kissé kockázatos lehetőséggel.
Nos, ha valami, akkor az most tisztázódott még Noah előtt is, hogy amikor az üdvözlő beszédét tartotta, nem tudtam másra koncentrálni, csak az előző éjszakára. Remek. Szóval mindenki tegezi. Pedig kicsit szexi volt ez a magázódásos dolog tudva, hogy egy hete még az ingjét szaggattam le róla. Ajaj. Candy, jobb lesz, ha nem gondolsz ilyesmikre mielőtt még a poklok tüzén fogsz elégni! Rajtakapom, ahogy az arcom figyeli. Ahogy reagálok. - Ne elemezz – mondok csak ennyit. Jól tudom, hogy a pszichológusok nagy része ezt teszi, hiszen én is, még így a pálya elején is sokszor azon kapom magam, hogy az emberek reakcióit, mozdulatait és gesztusait figyelem. Nem értem, mit akar? Megtörtént, aminek nem kellett volna és kész. Békén kéne hagynunk egymást, mielőtt még kitudódik és akkor egyikünk sem ússza meg sérülésmentesen a dolgot. A szemeim igazán csak akkor kerekednek el, amikor konkrétan kezd el beszélni az együtt töltött éjszakánkról. A kibaszott iskola falai között beszélgetünk arról –vagyis jobban mondva ő ecseteli-, hogy kinek mi és mennyire volt jó?! Hát mindjárt szíven szúrom magam, komolyan mondom. Fel is korbácsolódnak az indulataim és a kelleténél erőteljesebben szólok oda neki, a reakciója pedig nem a várt. Olyan szinten lesokkolódom az érintésén, hogy képtelen vagyok még megmozdulni is, nemhogy még ellépjek onnan. Tekintetem lesiklik a kezére, ahogy végigfuttatja az ujjait a bőrömön és még a lélegzetem is elakad, mert attól félek, hogy azt majd meghallja valaki, és rajtakap minket. Candice! Candice Lovell! Hahó! Mikor észbe kapok, rögtön hátrálok két lépést. - Ezt ne csináld többet – suttogom még kissé önkívületi állapotban a tekintetébe fúrva a sajátomat. Jó ég, ha ezt valaki meglátta volna… Megrezzenek kicsit a női hangokra, amik mellettünk suhannak el. Baszki. Ezek tuti észrevették, mit műveltünk. Követem őket a tekintetemmel és a fejemhez kapok, megingatva azt. - Vigyázz velük, ők is járnak bulizni itt New Yorkban – mosolyodom el kicsit, mert nem bírom kihagyni ezt a poénnak tűnő mondatot. Csak figyelmeztetem, mielőtt még a fél Columbián átmegy, aztán háborút indít ellene a lánysereg. - Ezért hívtál? – tekintek vissza rá miután közöltem a tényt, nem eshettem teherbe. Ismerem a pasikat, tudom, hogy ez az egyik legnagyobb félelmük, hogy majd félrészegen felcsinálnak egy nőt, aki kilenc hónap múlva kopogtat az ajtóban, hogy „helló, van egy gyereked”. Nyilván igen kellemetlen meglepetés lenne. Gondolom ez nyugtalanította, ugyanis látom az arcán, ahogy elengednek az izmai és megnyugvást tanúsít. Fel is nevetek kicsit az észrevett reakción. - Öhm, oké. Ez kicsit azért megnyugtató – reagálok a konzulenses kételyeimre szándékosan az ő szavaihoz hasonlóan. – Mondjuk, akkor lelkileg fel kell készítenem magam a másik tanárra – csúszik ki a számon a gondolat, ami átsuhan az agyamon. Candy, az istenért egy tanárral beszélgetsz. Még akkor is, ha a múltkor egy ágyban kötöttetek ki. Kételyeim azért vannak, hogy tényleg nem fogja-e elszólni magát senki előtt, de azért némileg megnyugtat az „Ez egyértelmű” megnyilvánulása. Még csak az iskola falai között se kell, hogy legyünk. Kiderült, a világ kicsi, de New York meg még kisebb. Zavarba ejtően méreget a szemével és már nem tudok merrefelé nézni, hogy azt mutassam, nem veszem észre, amit csinál. Mikor újból megszólal azonban visszanézek rá. - Tessék? – Félő, hogy az éppen leeső állam el kell kapnom valahol félúton. Ezt nem hiszem el, hogy az újonnan ide érkező szociálpszichológia tanárral lefekszek és ilyen ajánlatokat tesz nekem az iskola folyosóján. Picsába. Csak ne nézne ki ilyen átkozottul jól! – Jézusom, elment az eszed? Most nem feltétlen a pasimról van szó, hanem úgy alapból. Te a tanár vagy. Én meg a diák. Még ha nem így lenne… - kezdek bele, de aztán még magamon is elképedek. - … ha nem így lenne, akkor sem vagyok szingli és nem fogom megcsalni Zachet – mondom ki a tényt. – A telefonszámom pedig tényleg nem tudom, miért hagytam ott, talán azért, hátha ott hagyok valamit. Amilyen állapotban voltam, csoda, hogy a fejem megvolt. – Mondjuk ezt még én sem gondolhatom komolyan. Ez egyre viccesebb. Épphogy befejezem a mondatot, nagy hirtelenséggel megjelenik Zach mellettem, és akkorát ugrok ijedtemben, hogy a szívemhez is kapok. - Mintha az előbb a nevemet hallottam volna. Szia. Mr. Monroe – biccent felé, én pedig meg kell kapaszkodjak a falban, mielőtt még eldőlnék nyomban. - Csak arról beszéltem Mr. Monroenak, hogy remek oktatósegéd vagy. – Te barom! Még ajánld is, hogy többet dolgozhassanak együtt. Nyomban elsüllyedek!
Kezdőlap
