tervező típus, kreatív
hamar jön zavarba, zárkózott alkat, de imád a virtuális világban ismerkedni
️imádja a filmeket, és a sorozatokat, nehezen mond le róluk, a mostani nagy kedvence a Manifest, órákra el tud veszni a rejtélyekben
macskamániás, szerencsére otthon csak egyet tart, de az is pont elég, azonban a nagyobbaktól sem riad vissza, és egyet már örökbe is fogadott az állatkertben a szibériai tigrisekből
régóta járja a természetet, de a legnagyobb kaland az évente megszervezett tesós kirándulás, ahol a Montilio család nem ismer lehetetlent
a festészet még nem megy neki olyan jól, de ez nem szegi kedvét, ha otthon ecsetet kell ragadnia

2017.10.27. 9:57 ismeretlen fórumoldal
Hány fajtája ismert a bűntudatnak? Életünk végéig hordozhatunk egy terhet, mely nem is a mi vállunkat kellene, hogy nyomja?

2017.10.27. 21:18

Kedves Kérdező!

Nem ismerlek, de tudom, hogy mit érzel át. Szeretném megfogalmazni, hogy nekem mit jelent a bűntudat, bár azt hiszem, hogy ez csak egy ember véleménye, és mindenkinek mást jelent a fogalom. Ha orvos lennék, már attól bűntudatom lenne, hogy életeket mentek, miközben ugyanazon pillanatban is teszem kockára őket (félelmetesen közel állok ahhoz, hogy eláruljam a valódi munkámat, de nem egy ilyen nyilvános helyen tenném, meg amúgy is, ez most nem tartozik ide). Saját tapasztalatból mondom, hogy ennek igen sok fajtája van, de nem is a kiváltó ok az egyetlen összetevője, hanem maga a személy. Mindenki más, nem érzünk ugyanúgy, valakinek soha nem is lesz, mert ilyen alkat. Ez a léleknek a műszere, finoman hangol, és ha megtelítődik a rossz vele, képesek vagyunk hamis diagnózist felállítani. Az én hibám volt, hogy a kutya elszökött? El kell viselnem, hogy bántanak? Hamarabb kellett volna jönnöm? Megannyi kérdés, melyekre sosem fogunk választ kapni, vagy nem a megfelelőt. Az életen át hordozott fájdalom béklyóba köt, és ha engedsz neki, akkor megmételyez, és elvesz tőled minden jót. Ne engedd, hogy ez veled is megtörténjen. Nem tudom, hogy elkéstem-e a válasszal, egyáltalán segít, hogy írok ide, de szerettem volna, ha nem érzed úgy, hogy bűnhődnöd kell.

2017.10.28. 3:24

Este óta a válaszodon agyalok, köszönöm, hogy megtiszteltél vele. Nem akarok belemerülni a részletekbe, lehetne ez egy kattant kérdés is, amiért közelednek az ünnepek, de valóban keresem a válaszokat. Ha ez lelki alkati kérdés, akkor miért nem születtem olyannak, akiről ez lepereg? Az egyik felem menekülne, mert tudom, hogy az lenne a helyes, de a másik maradásra késztet. Vannak hibák, melyekért vezekelnem kell, mert részese voltam.

2017.10.28. 4:12

Ejha, azt hittem csak én vagyok korán kelő típus, de ez lehetséges, hogy csak munkai ártalom, szóval igen érdekes. Most tulajdonképpen akkor ez rád vetítődik ki. Történt valami helytelen az életedben, amiért úgy érzed, hogy te voltál a felelős. Nem ismerem a részleteket, de abból is látszik, hogy már most marcangolod magad, hogy nem vagy érzéketlen. Nagyon durva példát hozok szemléltetésnek…ugye gyilkos és gyilkos között is van különbség. Akadnak olyan személyek, akik élvezetből ölnek, és vannak, akik például önvédelemből. A végeredmény ugyanaz, de nem mindegy, hogy milyen ember áll a másik oldalon. Szeretnél máshol is beszélgetni?

Ez volt az a beszélgetés, ami megváltoztatta az életemet két évvel ezelőtt. A mai napig hordozom a bűntudatot, melyet sikerült kisebbre generálnom, de nem szűnt meg véglegesen, azt hiszem így is van rendjén. Akkoriban egy otthonülő típus voltam, akinek az volt a legfontosabb feladatköre, hogy rendben tartsa az otthonát, és hazavárja a szerető vőlegényét. Karrierről nem is álmodhattam, hiába végeztem egyetemet, hiába sóvárogtam egy írógép, vagy egy laptop után, nem kaphattam meg. Elálltam attól, hogy legyen belőlem valaki, mert tudtam, hogy azt a személyt kell boldoggá tennem, aki egyszer a férjem lesz. Az esküvői előkészületek közepén, a fehér ruhámban a nappali közepén ülve jöttem rá, hogy ez többé nem elégít ki. Elnyomva érzem magam, másnak lettem a bábja, és észre se vettem, hogy lassan elveszítettem önmagamat. Hónapok óta nem beszélgettem egy jót a legjobb barátnőmmel, kihagytam a testvéreimmel szervezett kirándulásokat, és felhagytam az egyetlen szenvedélyemmel, ami jelentett is valamit. Írni akartam, ki szerettem volna teljesedni. Megannyi ötlet motoszkált a fejemben, néha sikerült egy-kettőt leírnom, és eldugnom a fiókban, vagy kint a kertben, de ezek csak álmok maradtak, egészen addig a végzetes őszi estéig.
A részletekbe nem bonyolódnék bele, még most is fájdalom hasít belém, ha felelevenítem az emlékeket. A fehér szaténruhámban ültem, és a körülöttem lévő káoszt szemléltem. Mit keresek még itt? Mikor fogok már kilépni ebből a kapcsolatból? Túl sokat vártam, nem léptem gyorsabban, a csomagolással is elbíbelődtem, holott belül éreztem, hogy úgy kellene elhagynom őt, hogy mindent a hátam mögött hagyok. Nem kellett volna a kertben ásva kutatnom az ötleteim után, mert azzal magamat is eltemethettem volna. Teltek és múltak a másodpercek, amíg ki nem nyílt a bejárati ajtó. Egyetlen pillantással mérte fel, hogy mire készülök. A pofonok már nem leptek meg, de az a vehemencia, ahogyan nekem jött, még engem is megrémisztett. A takaróm a vállamra terítve meredek előre, mikor megcsörren a telefonom, és egy kicsit fellélegezhetek.
- Szia…bocsi, csak éppen az új regényemet írom, hogy mikorra? Heather, megőrültél?! Tudod, hogy három hónap alatt nem tudok megírni egy egész könyvet, főleg nem úgy, hogy karácsony van. Haza fogok utazni a szüleimhez, ezt nem kérheted tőlem…mi az, hogy menjek szabadságra? Igen, valószínű a Bahamákon fogok rálelni az ihletre…ezt felejtsd el. Nem. – morranok fel a telefonban, de hasztalan minden ellenállásom, mert tudom, hogy a kiadóm nem fog várni, ha munka van, akkor annak határideje is, és legkésőbb tavaszra meg kell lennem a kézirattal. – A két ünnep között hívlak. – csapom rá a telefont, és hátradőlve kulcsolom össze a két tenyeremet a tarkómon. Megnyitok egy üres e-mailt, hogy a kedvenc beszélgetőpartneremnek írhassak, már egy hete nem hallottam felőle. Vajon merre járhatott? Izgalom járja át a belsőmet, a szívem is nekilódul…már több mint két éve levelezgetünk. Vajon találkozni fogunk még ebben az életben?