Richard és Meghan

A tíz körmömet le tudnám rágni, úgy szorítom magamhoz a kispárnát, mintha ő lenne az egyetlen biztosítékom.
- Miért nem hagyod már békén őket? – gyönyörűen festhetek, ahogyan a laptopom kijelzőjével vitatkozom a kanapémon elterülve. A vasárnapok szentek, ekkor nem vetem alá magam semmilyen meghívásnak, nem keresem a barátaimat, de még a munkával sem foglalkozom. Minden egyes napom arra megy rá, hogy találkozóról találkozóra menjek, egyeztessek a szerkesztőmmel, aki egyben a legjobb barátnőm is, és ha ez még nem lenne elég, akkor az év végével a rokoni látogatások is megszorozódtak. San Franciscóban ünnepeltem a karácsonyt a három testvéremmel, a szüleimmel, és az apróságokkal. Imádtam a felfordulást, a hangos zsivajokat, az orromba szökő narancs és fahéj keverékének illatát, de még a havat is megkedveltem, amikor a szokásos tesós kiránduláson vettünk részt. Most nem utaztunk el, egy napig voltunk távol, a gyerekek, a feleségek otthon maradtak, és csak mi négyen vettük a nyakunkba a hegyeket körülölelő ösvényeket. Rengeteget nevettünk, feltöltődtem, ahogyan illett. Az óévet már New Yorkban búcsúztattam el a barátaimmal, és a telefonom társaságával. Nem beszéltünk a nagy forgatag alatt túl sokat, küldtem egy köszöntő e-mailt, melyre válaszolt is, de az elmúlt napokban elveszett az éterben, és én sem zaklattam. A mai nap a sorozatoké, a nagy zabálásoké, és a pizsamás küldetésé. A szürke gombolyag a talpammal játszik, imádja az új zoknimat, valamiért nem tud leakaszkodni róla, de nem is bántom érte. Tél révén nem szeretek kint lenni, csak ha úgy adódik rá lehetőségem, és hasznosan tölthetem el az időmet, de ma ígéretet tettem, hogy nem mozdulok ki a lakásom magányából. A Manifest egyik részén zsörtölődöm, egyszerűen képtelenség betelni Ben-nel, és a húgával. A mindenem a rejtély, még nem jöttem rá, hogy mi történt velük, de már saját elméleteket gyártok. Nem ezzel kellene lefoglalnom magamat, erre szólít fel a sokadik csipogása a mobilomnak. Ezer százalék, hogy Heather üzent, a fejébe vette, hogy addig fog üldözni az új könyvemmel, amíg neki nem látok írni. Nem olyan könnyű összedobni egy történetet, az eleje már megvan, de túlságosan beleéltem magam, nem akartam még egyszer feleleveníteni Damian hülyeségét. Két éve történt, már túl kellene tennem magam azon az estén, de nem megy. A forradások a felkaromon, és a combomon emlékeztetnek rá, hogy milyen árat fizettem a kapcsolatunkért. A bűntudat nem kísérthet meg, nem fogom engedni, hogy elnyeljen a sötétség. Idegesítően jelez a telefonom, kénytelen vagyok előrehajolni, és megnyomni a space-t, hogy aztán elolvassam a zaklatóm kérdését.

„ Megs, ne zárkózz be, tudom, hogy sorozatot nézel. Szereztem neked egy telefonszámot, légy szíves keresd fel a férfit. Az egyik legjobb a szakmájában, és segíthetne ötleteket adni a folytatáshoz. Holnap beugrom, tudom, hogy ma nem vagy vevő rám, de fontold meg. H.”

Ki más lenne, ha nem a kedves szerkesztőm, és meg is szólal a telefonom, de kinyomom. Miért nem lehet megérteni, hogy az egyetlen nap a héten, amikor azt akarom csinálni, amit én szeretnék, és nem amit elvárnak tőlem? Végül a gyomrom jelez tiltakozva, hogy juttassak befelé is némi szénhidrátot. Elrontották a kedvemet, ezért felemelkedem a kanapéról, és kimegyek a konyhába, hogy feltérképezzem a választékot. Az újévben még nem is voltam bevásárlóközpont közelében, elvoltam a karácsonyi maradékkal, de ideje lenne feltölteni a tartalékokat. Ezzel meg is szegem a mai parancsolatomat.


Némi szenvedés árán öltöztem fel, hogy a város forgatagába kapcsolódjak be, mint egy hiányzó láncszem. New York sosem alszik, nincsenek különbségek hétvégék, és hétköznapok között. A kis bevásárlótáskám, a pénztárcám landolt a megfelelő helyen, nem erőltettem meg túlzottan magam, egy mackóalsó, és a pulcsi a kabát alá. A hajam szanaszét áll, a lófarok még okés, de egy mosás sem ártana…majd este. A közelben akadnak csomópontok, célba is veszem az egyiket, és az aprót beleillesztve a lyukba irányítom befelé a kosaramat. A nyüzsgés utolért, igyekszem a legkevesebb időt eltölteni a boltban, de mindenhol akad egy néni, egy családos profil, szóval nem megy minden a tervek szerint, pedig én nem az az ember vagyok, aki sokáig tűri, ha keresztülhúzzák a számításait. A spagetti és milánói között vacillálok éppen, amikor megzavarnak a gondolatmenetemben. Egyelőre csak az tűnik fel, ahogyan a barna íriszeimet a kassza irányába fordítom, hogy probléma adódott, de hogy milyen, az még titok. A spagettit dobom be a kosárba, és tolom odébb, hogy a sor végére kerüljek, de valami azt súgja, hogy jobb lenne kimaradni ebből. Mi a fene folyik itt? A kassza közelében két sí maszkos úriember áll…egyből leesik, hogy nem egy elégedetlen vásárló a ludas, hanem rablás van folyamatban. Körülnézve nemcsak nekem tűnik fel a helyzet.
- Azt mondtam szedje össze a pénzt….most. – az egyik idősebbnek tűnik ebből a távolságból, a másik az őr, aki türelmetlenül vár, és leskelődik a kijárat felé. A kasszában álló nő pakol, nem tehet mást, mert fegyvert tolnak az arcába, de a szemem sarkából kiszúrom a biztonsági őrt is, aki a sajátja után nyúlna, de megelőzik. Összerándulok a lövésre, még sosem láttam ilyesmit élőben. Automatikusan húzódom be a sorba, és hagyom ott a kosaramat.

Richard és Meghan

A vasárnapokat szigorúan kell venni, tudom, hogy a kaja az elsődleges, de álmomban sem gondoltam volna rá, hogy egy rablás kellős közepére kerülök. A fülem cseng az előbbi pisztolydördüléstől, meg is ijedek, mert ez a normális reakció. Automatikusan húzódom vissza a látótérből, nem akarok szem előtt lenni, bár az sem jó, ha ilyen helyzetekben nem tesz semmit az ember. A kasszában álló nő nem fogja hívni a rendőrséget, van egy olyan sanda gyanúm. A pénztár kipakolása a cél, de vajon ez emberi életeket fog követelni? A tekintetem a közelemben állókon vezetem végig, akadt itt több öreg is, egy család, ahol a gyerekek halálra váltan csüngnek az anyukon, és van egy férfi, aki szintén nem mozdul, mintha a fülét hegyezné. A felhangzó kiáltásra, hogy mindenki földre eleinte nem is csinálok semmit, innen nem látnak, de a hang tulajdonosa hamar sétál el felénk, és lead még egy figyelmeztetőjelzést a vevőknek. A filmekben mindig akad egy hős, aki kitalál valamit, de itt csak hús-vér embereket látok, akiket ledermeszt a félelem. Nem merek szembeszegülni a kéréssel, előbb a két térdemre ereszkedem le, és csak utána fekszek hason. Micsoda üdítő délutáni program.
- Tarkóra a kezeket, ha nem akarnak bajt. – az igyekezet ide már kevés, többen fel is jajdulnak, idáig hallani a sírást, de jobban leköti a figyelmemet a közelemben fekvő férfi. Nem értette meg, hogy ne tegyen hirtelen mozdulatot, de a pasi éppen most veszi elő a telefonját. Lehunyom a szemhéjamat, és inkább elszámolok magamban háromig, mert biztosan nincs ekkora hülye, hogy egy rablás kellős közepén üzengessen, kockára téve mások életét. A tekintetemmel üzenek neki, de csak pötyög, és végül el is engedi a telefont, mint aki jól végezte a dolgát. A táskám a vállamon lóg, le is csúsztatom róla, hogy ne kelljen aggódniuk a túszejtőknek, de arra nem számítok, hogy a fejem mellé csúszik a készülék, és hangosan csippant egyet. A barna íriszeim a másik férfira vezetem, nagyon hálás vagyok neki, hogy engem sodor bajba, aminek meg lesz az eredménye. Akkora rúgást kapok a sípcsontomba, hogy hangosan jajdulok fel, és rándulok össze a fájdalomtól. A férfi erőszakosan ránt fel a földről, és a hajamnál fogva húz a mellkasához, hogy a fejemhez tartsa a fegyver csövét.
- Mire készült kislány? Csak nem a rendőrséget akarta hívni? Te…vedd fel. – int a társának, aki szinte már végzett is a kifosztással.
- Nem csináltam semmit. – remeg meg a hangom, és a földön fekvőket lesem. Minden eszembe jut…a könyvem, a volt vőlegényem, a hős…aki miatt…nem merek belegondolni, hogy ez lesz az utolsó pillanatunk. – Miért is kellene elhinnem? Tuti hívta a zsarukat. Le kellene lépnünk…de mi lenne, ha akkor magunkkal vinnénk? Maga ott…ne merjen megmozdulni. – egy anyuka húzza közelebb a lányát, de nekem még mindig borzasztóan sajog a lábam, és alig bírok talpon maradni, de még levegőt sem merek venni.
- Ott a táskám…van benne annyi pénz, ha kell…adok, és ott a csekk-könyvem is, ha érdekli…csak ne bántson senkit. – felületesen lélegzem, még a hajam is leomlik a vállamra, ahogyan ráncigálva indul meg velem a bolt elejére. – Kit érdekel, hogy mije van…na szedje a lábait. – rivall rám, hogy siessek.

Richard és Meghan

Sokszor féltem már életemben, és ezek mindig másképpen jöttek ki rajtam. Ha megijedtem egy póktól az ágyon fekve, érezve a bőrön minden négyzetcentiméterén, hogy valami mászik rajta, akkor a szívem majd kiugrott a helyéről, és hirtelen csipkézett felső hámmal menekültem volna, ha megtréfáltak, és mondjuk sötétben rontottak rám, akkor általában felsikoltottam, és perceken meg is nyugodtam, ha Damian emelt kezet rám, akkor már fejben készültem, mert tudtam, hogy mire számítsak a vőlegényemtől. Zsigerből jött az undorral átitatott emóció, de közben már tudtam, hogy egyszer vissza fogok csapni. A mostani a rettegéshez áll közelebb, még sosem tartottak fegyvert a fejemhez, ugyan már bántalmaztak testileg, de ez most más volt. A torkomban gombóc nőtt, akármennyire is törekedtem a nyugalmam megőrzésére, nehezen ment, ha én lettem a „kiválasztott”, és egyben az én történetem folytatódott egy szerencsétlen baleset folytán. Nem tárcsáztam a rendőröket, nem csináltam az égvilágon semmit, csak a kéréseknek megfelelően feküdtem a földön, most mégis nekem kell elszámolnom azzal a ténnyel, hogy éppen az utolsó lélegzetvételeimet veszem. Az emberben erősebb az élni akarás, a génjeinkbe van kódolva a túlélés, de mi van akkor, ha ez egy másik ember függvénye, és külső tényezőként tekintünk rá? Nem katasztrófafilm résztvevő voltam, hanem egy vásárló, akkor rosszkor volt rossz helyen. Az idegen férfi telefonjáért is nekem kellett volna vezekelnem, és megtettem volna, ha ezzel a többieket biztonságban tudom….csak ugye ott az a bizonyos, fránya életösztön. Nem itt akartam meghalni, még annyi mindent csináltam volna. Ott van a levelezőpartnerem, akit sosem láttam, de mindennél jobban vágytam a személyes találkozás varázsára, olyan férfi iránt tápláltam gyengéd érzelmeket, akit nem is ismertem, de nem zárhattam ki a lehetőséget, hogy lássam többet. Vajon most mit szólna, ha látna? Nem így képzelt volna el, biztosan egy csinos, szőke bigének gondol, akinek telt ajkai, és bőségesen megáldott idomok lapulnak a pólója alatt. Nem is tudom, hogy most miért gondolok ilyesmikre, de még mindig jobb, mint azon agyalni, hogy mikor puffantanak le. A felrángatás sem volt felemelő, de az, hogy belém rúgtak, és az ajtó felé toltak, nem könnyítette meg a helyzetemet, ahogyan a túsztársaimét sem. A tekintetem ijedten jár körbe, kutatom a telefon tulajdonosának a pillantását, de nem lelem, és kezdem feladni a reményt, hogy közbeavatkozna bárki is. Mi lesz, ha megijednek a rendőröktől a rablók, és úgy eresztenek belém golyót, hogy megszólalni sem lesz időm? A mozdulataim korlátozottak, a veszekedésnek fültanúja vagyok ugyan, de mint egy báb, csak állok, és nem merek félrelépni sem, különben tudom, hogyan végzem. A sorozatomra vágytam, a lakásom biztonságára, egy jó kakaóra, és a macskám társaságára. Az ígéretem, miszerint ezen a szent napon nem megyek ki a városba, megszegődött, és csak egyszer tettem ilyet, máris az életemmel fizessek érte? Miért pont én? Annyi minden történik egyszerre, lehorgasztom a fejem, amennyire ez lehetséges a támadóm mozgásterében, amikor valaki megmozdul, és meghallom a hozzá tartozó hangot is. Meglepődöm a reakción, most miért vállalja fel hirtelen? Nem is ez a lényeg, próbál menteni, vagyis remélem ez a célja vele, mert rosszul fogunk kijönni belőle, ha nem. Bassza meg valóban értesítette a hatóságokat. A körülöttünk fekvők meg sem rezzenek, mindenki fél, hogy mi lesz ennek a következménye. A hang forrása szépen lassan bújik el a sorok takarásából, hogy farkasszemet nézzen az elkövetőkkel. Most komolyan közéjük tartozik? Érzem a fogvatartóm testtartása megváltozik, és a kelleténél jobban szorít magához, mint biztosíték.
- Normális vagy ember? Ne gyere közelebb. – egyre jobban hátrálunk a kijárat felé, a hátam a férfi mellkasának csapódik. – Két-három év….ha nem értesíted a haverjaidat, akkor nem kellene elvinnünk, és nem halna meg itt senki. A kibaszott pénz kellett volna csak, de te hősködsz. – fröcsögnek a szavak, alig értem a végét, erős akcentussal kommunikál a fegyveres mögöttem.
- Minek hinnénk neked? Azt mondtam ne gyere közelebb, mert golyót eresztek a nőnek a fejébe, mit nem lehet ezen érteni? – meginog, remeg a keze, és benne a pisztoly is. A másiknak a kezében a zsákmány, mehetnének az alku része szerint, de hezitálnak. – Szerinted igazat mond? – miért éppen most kell ezt megvitatni, ha van lehetőség a menekülésre? Lehunyom a szemhéjamat, imádkozom a fentiekhez, hogy legyen már vége.
- Menjünk…itt a pénz, nem kellenek a zsaruk, meg a balhé… - győzködik a másik, de a mögöttem álló nem mozdul, amikor valaki feláll az egyik sorban, és valószínűleg meglöki az egyik kosarat. – Mit mondtam?! Basszátok meg. –  Velem együtt indul meg a sorba, és félek, ha valakit ott fogunk találni, annak ezek az utolsó másodpercei…

Richard és Meghan

A párbeszéd totálisan elvonja a figyelmemet, és érdemben a körülöttem lévőkre sem tudok koncentrálni olyan mértékben. Előfordult már, hogy szorult helyzetbe kerültem, de még egyszer sem fenyegettek meg fegyverrel. A rablás ténye nem borítana ki, feldolgoztam volna, ha a földön fekve várok a fejleményekre, de a középpontban lenni felér egy kisebb dilemmával. Az iskolában sem rajongtam a szereplésért, nem voltam Júlia, nem énekeltek szerenádot sem, és sosem tartoztam a népszerű lányok körébe, még annak ellenére sem, hogy a három bátyám közül legalább kettő kimagasló sportteljesítménnyel zárta a gimnáziumot. Devon például pontosan azon személyek táborát erősítette, aki bármit elért csak azzal, hogy helyes, és jól kidolgozott a teste. Nekem maradt az ész, és a versenyek, de egy percig sem bántam meg, hogy nem a külsőmmel hódítottam. A szüleim ugyanúgy viselkedtek a fivéreimmel, mint majdnem velem, csak éppen az volt más, hogy az én védelmem szigorúbban épült fel. Gondolták volna, hogy nem egyszer buliztam együtt a bátyáimmal, akik a sötétben álltak őrt, vagy az ő társaságukban időztem? Nem mondom, hogy nem akadt lázadó időszakom a gimi után, de ezt is letörték, és végül az az én teljesedett ki, aki nyugodtan, és szabályokkal felállítva éli az életét, bizonyos korlátokon belül. Nem mosolygok, az arcomra fagyott az érzelem, a tekintetemből a rémület süt, az ajkaimat halálra rágom, muszáj észnél maradnom, mert nem akarok meghalni, de pengeélen táncolok…és úgy érzem, hogy ez részben annak a férfinak a hibája, aki felém tolta a telefonját, de előtte még tárcsázta a rendőrséget. Őrültséget követett el, példaértékű, hogy volt annyi lélekjelenléte, hogy megtegye ezt, csak éppen azzal nem számolt, hogy vállalja a felelősséget, és ne ruházza át rám a terhet. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a játszma része, de arra gyanakodtam, hogy ő sem éppen így tervezte el. A barna íriszeim a feltartott kezekkel álló férfira siklik. A testfelépítése nem arról árulkodik, hogy ne bírna el az itt jelenlévő rablókkal, de a pisztoly mindenkit megállásra késztet. A legtöbben nem jártasak hasonló helyzetekben, és most jómagam is bánom, hogy nem mentem el valamilyen önvédelmi tanfolyamra, hogy ura tudjak maradni a szituációnak. Még az is megoldás lett volna, ha a vőlegényem támadása után fegyvert szerzek, vagy egy hatalmas kutyát, de egyikre se sikerült rávennem magam. Az igazi kiutat egy idegen jelentette, akit személyesen nem ismertem, de ott volt valahol a világban, és ha kértem volna, akkor a segítségemre siet. Mekkora botorság a virtuális világban felépíteni egy kalandot, egy többet jelentő kapcsot a biztonsághoz, mintha valójában cselekvésre bírtam volna az agyamat. Mit mondanék neki ebben a percben? Bocsáss meg, hogy eddig húztam a dolgokat, és igazából szerettem volna találkozni veled, de túl gyáva voltam ahhoz, hogy színt valljak az életemről, az írói sikereimről? Nem akartam, hogy összekapcsolja azokat a részeimet, melyeket két éve én is különkezeltem. Nem fűlött rá a fogam, hogy a realitás talaján megállva, szembesítsem a lényemmel. Az interneten nagyobb szám volt, könnyebben értettem szót vele, és kommunikáltam le az érzéseimet is, de élőben mit mondtam volna neki? „Helló, én vagyok az a lány, akivel két éve levelezel, de nem vagyok szép, de még őszinte sem?” Elvetem a kétes gondolatokat, elkapom az utolsó mondatokat, miközben a pillantásom a másik férfiéba fúródik. Meggyőző ereje biztosan van, de a mögöttem álló fegyveres még nem adja meg magát, hezitál, hogy melyik lenne a jobb. Úgy ráncigál, akárcsak egy bábot, nem ellenkezem, megyek, ha mennem kell, különben hamarabb tapasztalom meg a másvilág fogalmát.
Az elengedésemről is szó esik, de azt hiszem, hogy ez nem feltétlen lesz sikeres, amint egy óvatlan vásárló megmoccan, és a kosár helyzetváltoztatása elvonja a figyelmét. Mennyire kiszámíthatatlan jellem az, akinek a krízis perceiben nem ugrik be, hogy a lebukás veszélye is egy járható cél lehet. Abban a férfinak igaza van, hogy odakint látják a járókelők, hogy baj van, és valakinek lesz annyi esze, hogy értesítse a hivatalos szerveket, ha nem mi tettük volna meg, akkor ők biztosan. Az ajánlat elillan, árnyékként követem a férfit, vagyis igyekszem a lépést tartani vele, de az nem megy olyan könnyen. Ordibál, elveszíti a kontrollt, mikor a társa úgy dönt, hogy nem kér az egyezségből, és menekülésre adja a fejét. Micsoda pálfordulás lesz ebből, engem elenged, a másik nyomába ered. Hirtelen azt sem tudom, hogy mit kezdjek a szabadságommal, de az örömünk nem tart sokáig.
- Te barom… - a folytatást senkinek sem kell bemutatnom. A stukker eldördül, a fülemre szorítom a két tenyeremet, hogy ne süketüljek meg. A következő lövés a magasban ér célt, és mindenki teljes testében rázkódik meg tőle. A férfi immár egyedül tér vissza, arcát a düh torzítja el, már nincs benne tárgyalásra hajló késztetés. – Maga…jöjjön. Azt ajánlom, hogy mindenki maradjon a helyén, ha nem akarnak úgy járni, mint a barátom. – kárörvendően mosolyodik el, így már futva teszem meg a közöttünk lévő távolságot. – Maga fogja nekem a pénzt hozni. Szedje a lábait. – fogalmam sincs, hogy merre visz, egyáltalán lesz esélyem visszatérni. A halott férfi karmai közül kell kiszabadítanom a nejlonzacskót. A hányinger kerülget, nincs választási lehetőségem, teszem, amit mond nekem. – Induljon meg…a hátsó kijáraton távozunk. – nem hiszem el, hogy ez velem történik meg. Ide ér valaha a rendőrség?

Richard és Meghan

Nem több egy élet, mint néhány perc. Nagyanyáink figyelmeztettek, hogy elsuhan, sosem vettük igazán komolyan őket, csak nevettünk a bölcsességeken, de ahogyan felnővünk, és elmúlik a szertelen ifjúság, úgy döbbenünk rá, hogy hallgatnunk kellett volna rájuk. Én belátom, hogy a nagyim nem direkt mondta nekem, hogy most menjek, most tegyem meg, mert lehet később már nem lesz lehetőségem rá. Előttem történik a tragédia, még el sem kell fordítanom róla a tekintetem, mert örökre az agyamba ég a kép. Legrosszabb rémálmaimban fog visszaköszönni a történet, és ez lesz az, amit sosem felejtek el. Mennyit érünk mi földi halandók? Mindig azt hisszük, hogy lesz egy holnap, vagy egy újabb hónap, de sosem értjük, ha véget ér. Időt. Ezt szeretnénk, titkon vágyunk rá, hogy mindent be tudjunk fejezni, hogy legyen időnk szerelembe esni, de mi van, ha nekünk nincs megírva még egy óra sem? A barna íriszeim rögzítik az eseményeket, és magamba olvasztom a másik halálát. A férfinak csupán annyi volt a vétke, hogy bízott a társában. A pénz nyomorba dönt, néha elegendő, hogy egy másik ember életében mérjük. Nem értem az indíttatását, abban sem vagyok biztos, hogy meg akarom, de ott motoszkál bennem a kérdés: Miért? Nem lett volna elég, ha egyszerűen elengedi, vagy feleznek? Már látom, hogy a túszejtőnknek nem is igazán a pénz számít, el van veszve, erre tette fel a jövőjét. Spontán választották ki a helyszínt, nem tervezték el, hogy itt legyen, ez ma így jött össze. Vajon, ha csak egy kicsit kések, akkor ugyanez lett volna a vége? A másik férfi jut eszembe, akit az előbb hátra hagytunk, és megpróbálta jobb belátásra bírni a rablót. Nem ítélhettem el senkit, de abban a pillanatban nem éreztem, hogy meg fog menteni bennünket. Időt húzott, hogy a társai a helyszínre érjenek. Nem jól közelítette meg a témát, vagy rosszul mérte fel a pasi személyiségét? A döntésképtelenség bizonytalanságot szül, az pedig emberéleteket követel. Mindannyian reszketünk, levegőt sem merünk venni, mégis érzem a testéből áradó hőt, ahogyan elrángat a másik mellől. Hidegvérrel lőtte le, nem kérdezett, elborult az agya, és így tett pontot a végére. A mankója leszek, átveszem a társa helyét ebben a menekülésben, bár mindketten tudjuk, hogy nem sok esélye lesz a menekülésre, utána viszont nemcsak ő fog kelepcébe kerülni, hanem én is. Ott motoszkál bennem az életösztön, de félek, hogy még ez sem lesz elég, hogy kijussak a boltból. Hátranézek a válla felett, de nem sokat látok. A kezeim zsibbadnak, amikor kiadja a parancsot, hogy vegyem el a zsákot a halottól. Miért éppen nekem kell, hogy vér tapadjon a kezemhez? Mit vétettem? Már nem is morfondírozok azon, hogy otthon kellett volna maradnom. A parancsokat teljesítem, ő van fölényben, és tudom, ha ellenszegülök, akkor nekem is úgy lesz végem, mint ennek a szerencsétlennek. A keze még nem hideg, érzem a melegét, ahogyan erőszakosan elhúzom az ujjai közül az anyagot, és a mellkasomhoz emelem.
- Sajnálom. – suttogom neki, mintha ezzel bármit is jóvá tehetnék, de meg kell próbálnom, hogy a saját bűntudatomat enyhítsem. Damian is lehetett volna ő, ha egy kicsit nagyobbat ütök. Az egyik felem megnyugodott volna, de a másik soha nem bocsájtott volna meg nekem. Milyen ember lettem volna én is, ha megölöm? Bárki is magyarázza el nekem, hogy önvédelem volt, nem éreztem volna annak. Sokszor fordul elő velem, hogy magamat okolom, de ez más…ez a mélyről jövő fájdalom. Feladom a harcot, megvárom, hogy a hátsóajtóhoz ráncigáljon, és onnan egyenesen a halálunkba. Borzalmas ezt kifejtenem, de miképpen nézhetnék a sorsunkra? Megpecsételte az enyémet is azzal, hogy kiválasztott. Megpróbálok magamhoz mérten sietni, de nem megy az, ha közben még a lépéseimre is figyelnem kell. A férfi rám förmed, nem ellenkezem vele, csak követem, nehogy úgy érezze, hogy hátráltatni akarom. Valaki a hátunk mögül kiált utána, ettől mintha megszűnne a maradék józansága is, és már rohan is a férfi felé. Elállok az útjából, még mindig merev vagyok, de kezdek felébredni ebből a rémálomból. Az a tag, aki bajba sodort a boltban, ő tér vissza, nem értem, hogy mi történt.
- Micsoda….leütötte? – értetlenül fürkészem őt, de nem nyújtom a kezemet, amikor kéri. Miért kellene megbíznom benne, főleg miután az ő kezébe került a pisztoly? Hirtelen hatalmas hangzavar kerekedik körülöttünk, és azt sem tudom, hogy ki kicsoda, de a férfi nem mozdul, kitartóan engem vizslat. Odalépek, de nem fogok rá a segítő jobbra, csak megindulok a többiek felé. Némán baktatunk egymás mellett, amíg ki nem érünk a hűvös időbe. Két mentőautó, mellette három járőr. Igazi kalandregénybe illő pillanat ez. Az egyik mentőhöz kísérnek, ahol kapok egy pokrócot. Jólesik, ahogyan rám terül, megszólalni nem igazán sikerül. Leülök az autó szélére, valamit tesznek-vesznek mögöttem, amikor a mellettem álló is bemutatkozik, vagyis azt hiszem, hogy ezt kérdezi.
- Nem vagyok jól. – motyogom magam elé, aztán az arcomba temetem a kezemet. A nevére kapom fel a fejemet, és mélyen nézek a szemébe. – Meghan… - felelem neki monoton hangon, tudom, hogy sokkot kaptam odabent. – Miért lökte felém a mobilt? – kérdezek rá egy kis idő elteltével.