Az unokahúgom matematika tanára. Ki nem állhatom a matematikát. Az unokahúgom tanárát sem. Ma nekem kellett érte jönnöm és mit add az ég, pont a matematika tanárát kellett megkérdeznem, hogy véletlenül nem tudja merre találom őt. Milyen lelkesen közölte, hogy ismeri és tanítja őt. Én meg ostobán visszakérdeztem, hogy mire, mi az ő tantárgya. A matematika szó hallatán, már kedvem lett volna hátat fordítani és úgy futni a kijárat felé, hogy azt higgye, csak szellemet látott. Viszont a bátyám megkért, hogy lepjem meg a kicsikét, tegyek valami olyat amire nem számít és vigyem én haza. Szeretem Anita-t, olyan mint amilyen én voltam gyerekként, kivéve, hogy ő egy fokkal jobban szereti a mateket, mint én. Kezdem megérteni miért. Az aki elmagyarázza neki a számok világába vezető utat sokkal normálisabb, mint az én néhai tanáraim. Nem akartam beszélni ezzel az alakkal, sőt a tekintetemmel igyekeztem az éppen kiérkező diákok hadát figyelni, talán megpillanthatom a lányt és végre elhúzhatok a tanára kérdőn kíváncsi szemei elől. Olyan a nézése, mint aki képes volna a vesémbe látni és megállapítani, hogy esetleg nem is azokkal van a baj, hanem a májammal vagy mit tudom én. Szóval zavart, már most zavart, pedig alig beszéltem vele pár szót.
– Oh, ott jön Anita! Azt hiszem jobb ha megyek! Viszlát! – elindultam, nem figyeltem arra, hogy mit mondott még a tanár, talán valami olyasmit reméli még viszont lát vagy csak egy sima viszlát lett volna amit én félre halottam… Mindegy is! Aki most számított az az unokahúgom volt. Ő is észre vett. Úgy megiramodott felém, mintha én lennék az édesanyja, én meg kitártam a karjaim és vártam, hogy beleugorjon az ölelésembe, mint egy kis párna. Anita azonban már nem kicsi, ami meg azt illeti nem is olyan puha, mint egy párna. Ha csapódik, annak ára van. Persze nem elsőre, hanem utólag érzi meg az ilyesmit az ember, mondjuk olyankor amikor lepihenne és nem tudja eldönteni miért fáj a mellkasa egy jó kicsit. Nem vagyok férfi, ezzel egyetemben hű de erős sem, ettől eltekintve igyekeztem felkapni, kevés sikerrel, ezért inkább maradtunk mindketten a földön.
– Hát szia kis bogár! – üdvözlöm, puszit adok az arcára és magamhoz ölelném, ha tudnám. Anita túl lelkes ahhoz, hogy ilyesmit most megengedjen nekem.
– Trixie! – ugrándozni kezdett mint egy béka, talán pont a tanára előtt, aki nem is volt olyan hű de messze tőlünk, bár lehet tévedek és semmit sem lát. Az volna a legjobb ha szépen elment volna. Viszont nincs elég erőm arra, hogy hátra forduljak és megnézzem.
– Olyan jó, hogy te jöttél értem! Ma egész nap játszani fogunk? – kérdezett kíváncsian és megbillentette a fejét is, hogy jól látható legyen mennyire kíváncsi ő valójában.
– Nem tudom. Viszont azt igen, hogy apukád megkért…
– Mit mondott apa?
– Nagyon vár téged, meg az anyukád is. Szóval mit szólnál ha mennénk is? – reménykedtem abban, hogy igent mondd, és gond nélkül fogunk hazamenni kettesben. Neki azonban mindig támadnak hihetetlen ötletei. Úgy ahogy most is.


Mesélt neki rólam. Elárulta a nevem. Azt is hozzá tette, hogy mennyire szeret és bárcsak én nevelném őt. Meg, hogy egyedül vagyok. Egy csomó olyan információt osztotta meg vele, amit én sose tettem volna meg. Egyrészt, mert irtózom minden matek tanártól, másrészt az unokahúgom tanára. Még ha ismerős is az arca, nem tudok rájönni, hogy honnan. Mindegy. Úgyse ezzel kell most foglalkoznom, hanem a szülői értekezlettel. Gabe megfog ezért még fizetni, ez holtbiztos, semmi kedvem sincs megismerkedni Anita osztályfőnökével. Éppen elég volt a matematika tanárral összefutni. De nem. Újabb kifogással álltak elő a csodaszülők és megint az én szabadnapom vágták sutba. Az a baj, hogy semmi jó emlékem nincs ami az iskolával kapcsolatos lehetne. Ha esetleg így próbálnának kigyógyítani a "betegségemből" akkor elég rosszul kezdtek bele a dologba. Van, amit még én sem tudok kitörölni az érzéseimből, meg nem történté tenni az egészet. De felfogadtam, hogy erős leszek és megmutatom a bátyámnak, meg a feleségének, hogy nem tudnak túl járni az eszemen. Elmentem arra a szülői értekezletre. Óriási hiba volt. A gond ott kezdődött, hogy a matematika tanár nem szimplán csak matematika tanár, hanem Anita osztályfőnöke is. Azok a felfuvalkodott szülők meg csak hab voltak a tortán. Egész idő alatt beszéltek, hogy az ő gyerekük milyen ügyes és milyen jó mit tudom én melyik tantárgyból. Szenvedtem. A kiállhatatlan szülőkről nem volt sehol sem egy említés. Azt is megtudtam most már, hogy nem Anita osztálytársaiban van a hiba, hanem a szüleikben, akik rávetítik a gyerekeikre az elképzeléseiket és ezt nevelik a gyerekükbe. Ettől olyanok, amilyenek. Ha esélyem lett volna rá, én minden bizonnyal meg se szólalok egész idő alatt. De ez a csodatanár minden szülőt szépen és sorjában beszéltetni kezdett. Az új diákokat akarta megismerni, akik valamilyen oknál fogva átjöttek más iskolákból az ő osztályába. Emellett a többieket is megkérte, hogy meséljenek az ő gyerekeikről, hogy az új szülök megismerjék a régi szülőket és blablabla. Aztán rám került a sor. A többi anyuka és apuka mellett akik eljöttek, túl fiatal voltam ahhoz, hogy tizenéves gyerekem legyen. Biztos megfordult a fejükben, hogy irtóra fiatalon szültem és nem szégyellem magam közöttük vagy mit tudom én. Bármit kinézek a szülőkből.
– Anita Holbrook nagynénje vagyok, nagyon örülök, hogy megismerhetem önöket, bár több mint valószínű, hogy a sógornőm vagy a bátyám fog eljönni a további szülői értekezletre, én csak a pótszülő vagyok. – próbáltam humoromnál lenni, valahogyan oldani a bennem lévő feszültséget. Szerintem több kevesebb sikerrel, mert nem mindenkinek jutott el a tudatáig, hogy mit próbálok közölni ezzel. Nem is számít. Nem égethetem le az unokahúgomat, se a bátyám meg a sógornőmet. Szóval csak szépen folytatom tovább a dolgot.
– Az unokahúgom nagyon kedves, bárkivel kijön, még a legrosszabb személyiségű gyerekkel is ha arról van szó. Tehát se az új se a régi diákokat nem féltem tőle, mert esetleg rossz hatással lenne másokra és beszélne az órán. Azonban szüneteken biztos nagyon kommunikatív és minden pillanatot megragad arra, hogy beszéljen. – és a többi és a többi hülyeség amit el kellett mondanom róla, a tanára meg csak figyelt, a többi mérgezőtekintetű szülővel együtt, hogy az ostoba nagynéni mégis mit hablatyol össze-vissza az unokahúgáról. De utolsóként kénytelenek voltak meghallgatni engem is, elvégre rákényszerítettek erre a csodálatos helyzetre. Végül valahogy lejárt. Éppen mentem volna amikor a tanár visszahívott. Értem én, hogy nagyon kíváncsi mik igazak abból amit mondtam, vagy amit Anita mesélt neki teljesen véletlenül. Nagyon nincs kedvem hozzá, tényleg.
– Kedves öntől, hogy eljött. Tény, hogy nem számítottam rá, pont egy szülői értekezleten látom viszont. – mosolyogni kezdett, valami felettébb fura módon. Most ismételjem meg én is ugyanazt amit mondott, hogy én se számítottam rá. Azt hiszem inkább nem. Azzal biztos csak tönkre tenném a jó kedvét.
– Semmiség. Csak azt teszem amire a bátyám megkért. Ennyi. Ha most megbocsát én… Megyek is. Biztos nagyon fáradt lehet és a felesége is nagyon várhatja már. – esetleg barátnője, teljesen mindegy. Valaki biztos várja őt.


Nem kíváncsiskodtam. Se a bátyámat, se a sógornőmet, se az unokahúgomat nem kezdtem el faggatni. Igen, félreértenék a helyzetet és olyasmi jutna a végén az eszükbe, amiről szó sincs. Ezért is vagyok most távol tőlük, a munkahelyemen, hogy még véletlenül se legyen alkalmam  kérdezősködni tőlük. Tudom, ott a mobilom ha nagyon feszélyezve érezném magam a bőrömben és kitörne belőlem az a rengeteg kérdés, ami érdekel. Viszont nem érdekel. Nem érdekelhet. Mégis mintha egész nap ezen kattogna az agyam. Pedig csak szépen át kellene siklanom felette, mint a többi tényezőn az életemben. Több kevesebb sikerrel. Azt hiszem tényleg megkedveltem. Nehéz beismerni, de akárhányszor összefutok vele az utcán – mert nincs az az istenség aminek köszönhetően ennek az ellentéte következne be – mindig utolér a mosolyoghatnék, még ha semmi kedvem sincs éppen vigyorogni. Váltunk néhány szót – anélkül tovább se enged – én meg rendszerint kifogás mögé bújva próbálok elillanni tőle. Helyes. Bolond lennék, ha nem venném észre. Csak nem az én súlycsoportomhoz való. Vagyis azt hiszem, nem értek én az ilyesmihez. Miután lejárt a műszakom újra kőszikla nehezedik az egész lényemre. Persze, hogy attól tartok ismét összefuthatok a tanárok mintaképével, nekem meg semmi kedvem sincs beszélgetni vele. Bár, hogy egész pontos legyek senkivel sincs kedvem beszélni munka után. Még ha a legszebb csodákat ígéri a beszélgetésünkből kifolyólag, akkor se. Fáradt vagyok. Ilyenkor könnyen elkalandoznak a gondolataim, a szemeim látnak, a testem meg megy oda ahová kell és megáll ha szükséges, de lélekben nem itt vagyok.
Ismét azon kattogok miért nem lettem ápolónő és azon, hogy a szüleim miért nem fogadták el saját döntéseim is lehetnek, nem csak az amit ők akarnak. Egy pillanatra se bántam meg, hogy nem folytattam, viszont szembe kellett néznem azzal ami rám várt. Ami minden nap rám várna, ha még mindig ott laknék velük. De nem, már külön élek. Különben se lenne kedvem azt hallgatni, hogy mennyivel könnyebb lenne az életem, ha azt a szakmát választom. Ja biztos, ők úgy hiszik képes volnék csendben titkolózni a szomorkodó családtagok előtt és nem mondanám el, hogy a családtagjuk állapota menthetetlen. Idegileg roncs lennék, azt meg nem akarom. Nekik erről meg egyáltalán nem tudok beszélni, azok után meg főleg nem, hogy valóban volt valami köztem és aközött a srác között akit ők sokkal jobban megkedveltek, mint én. Csak ugye nem minden aranyalma ragyog belül úgy ahogy mi elképzeljük, ahogyan az a srác se volt a tökéletesség mintaképe. Nem illetünk össze. Bármennyire próbáltak összeboronálni minket. Még én is próbáltam hitegetni magam, hogy talán meg tudnám kedvelni, de nem így lett. Szóval örülök, hogy vége van. Meg igazából emiatt nem vagyok képes most a kedvesen közeledő tanár felé fordulni se, mert számomra mindenki olyan, mint az a fiú volt. Csak a kihasználási lehetőséget látja minden nőben, ha meg nem így van, akkor oda nagy csoda kell, amiben én nagyon ritkán hiszek.
Ezt így azonban még a bátyámnak se tudom elmondani, nemhogy a szüleimnek. Nem értené meg. Amúgy is különböznek a nézeteink, holtbiztos, hogy szemberöhögne, őt ismerve képes lenne rá. Szóval nem.
– Beatrice… – hűvöskés kéz landol a vállamon, amitől rögvest az illető irányába pillantok.
– Annyira örülök, hogy utolértem. Haza tart? – ezt úgy hangsúlyozta ki, mintha üldözött volna és neki nagy erőfeszítésbe került a nyomomba eredni. Rémes.
– Talán. – válaszolok röviden. Elhiszem, hogy ezzel rejtélyesnek tűnők előtte, de cseppet sem érdekel.
– Hm, az nagyszerű. Tudnánk közben beszélgetni? Ahogy elnézem, most egy darabig ugyan abba az irányba megyünk. – ahogy elnézte, tényleg mert egyenesen előre vezetett az utunk jó darabig. Kimerítő beszélgetésnek nézünk elébe és kínosnak, tekintve, hogy nem fogok egy pillantást se vetni rá ha nem muszáj.
– Ha ragaszkodik hozzá, hát persze. Miről szeretne beszélgetni? – bárcsak ennek az ellentétét tudtam volna mondani és nem megint belemenni a vele való beszélgetésbe. Hiszem, hogy képes volnék elárulni önmagam, nem a válaszaimmal, hanem a testbeszédemmel, a gesztusaimmal, ahogy mindenre reagálnék.
– Mindenről ami nem a munkánkkal kapcsolatos. Tudja arra gondoltam, hogy esetleg ha lenne kedve és ideje hozzá, normálisabb körülmények között is beszélgethetnénk egyszer. Mondjuk amikor nem siet valahová.