- Jane, te ittál?
- Martin, te itthon vagy? - gúnyosan vigyorogtam.
Egy lépést felém tett, mire én egyet hátra. A vigyor maradt. Láttam rajta, hogy retteg. Tudtam, hogy látszik rajtam, mosoly ide, vagy oda, hogy én is. Félve néztünk egymásra, majd végül sóhajtott, megcsóválta a fejét, és visszament a nappaliba végig dőlni a kanapén.
Ezt nevezem könnyű győzelemnek.
Gyors, de halk léptekkel végig suhantam a lakáson. Lépcsők. Emelet. Balra az első ajtó. Albert szobájába. A laptopja előtt ült, valamit gépelt, de ahogy az ajtó nekicsapódott a szemetesnek - mert ez az ajtó mindig nekicsapódik valaminek, legyen az szemetes, párna, szennyes alsó, macska, amit csak akarsz - kiegyenesedett, vagy inkább csak egy fokkal kevésbé volt görnyedt. Sötét volt, csak a monitor fénye világította meg a sziluettjét.
- Ilyenkor kell haza jönni? - kérdezte a tőle kitelő legteátrálisabb komolysággal. Mögé sétáltam, félúton lehajoltam, fölkaptam a földről a kabátját, de csak azért, hogy aztán mögé érve az ölébe ejthessem.
- Ellenkezőleg. Kapd fel! Indulunk.
- Jane, hajnali fél hat van.
- Akkor húzz bele, nem akarom miattad lekésni a napfelkeltét.
- Nem kéne neked lefeküdnöd?
- Már aludtam.
- Mikor?
- Tegnap. Na, gyerünk!
- De... - Megfordult a székkel. - a... cipőm?
- Lent van. Gyere már!

A massachusettsi Essex megye Essex folyó partja mentén terül el Essex városa. Az egyetlen szerethető dolog ebben a helyben, hogy amennyiben egyszer az életben megtanulod hiba nélkül leírni a Massachusetts szót, onnantól viszonylag könnyű dolgod van a többi névvel. Arra akarok kilyukadni, hogy a honatyáknak valami furcsa, különös szeretete csillan meg a névadásban, ha már így megkímélik a nép egyszerű fiait és lányait ezektől a... mindegy is igazából. Az sem kizárt, hogy a szegényes fantázia az oka mindennek. Mert honnan máshonnan hiányozna a fantázia, mint egy folyó parti, amerikai kisvárosból? Koszfészek. Nyaranta pár kajakozó turista. A folyón lustán úszó hajók. Pár kacsa. Pontosan 3504 lakos. Ennyi, ennyi és nem több. Csak 26 mérföldre van Boston, mégis akár a világ másik felén lehetne, annyira messze van minden.
Leütünk a parton, néztük a vizet, meg az egyik rákászhajót, ahogy a kikötő felé vette az irányt. Csípős tavaszi hajnal volt, a nap még nem jött fel, de már elég sok szín sejlett fel a szürkületből. Albert beszélt. Én beszéltem. Nem is ugyanarról, nem figyeltünk igazán egymásra. Álmos voltam. Fáradt voltam. De túl fáradt ahhoz, hogy aludni tudjak. Az volt a tervünk, nem, nem, nem is a tervünk, a terve, hogy a parton megvárjuk, amíg kinyit Betsy cukrászdája, aztán ott megreggelizünk. Reggeli után kávé Julia-nál. Kávé után cigaretta August-tal. Cigaretta után vissza a kikötőhöz, mert Albert-nak egy volt iskolatársa ígért pár halat. A halakkal hazamegyünk. Albert főz. Martin részegen ordít, talán otthon, talán a kocsmában. Én elalszom, és arról álmodok, hogy mennyire, mennyire gyűlölöm ezt a helyet.
- Nem, Jane, félre érted. Martin tényleg megváltozott.
- Ó igen?
- Mm.
- Levágatta a haját? Vett egy új zoknit, inget, cipőt? Leadott pár kilót? Meghízott? Vagy hogy érted ezt?
- Hülye vagy. - mondta, majd rágyújtott.
- Nem bírok ki vele még egy napot.
- Ugyan. - kifújt egy csinos füstkarikát.
- Nem viccelek. Albert. Figyelj! Jól figyelj% Nyomd el a cigid, induljunk haza, pakoljunk össze és lépjünk le!
Nem felelt, csak nevetett.
- Nyolckor van egy vonat Bostonba. Bostonból pedig valahogy eljutunk New Yorkig. Ismerem ott...
- Szó sem lehet róla, hogy te oda még egyszer betedd a lábad! - csattant fel hirtelen. Keményen. Pontosan úgy, mint ahogy azok szólalnak meg, akik komolyan gondolják azt, amit mondanak. - Amúgy is, most jöttél haza, és...
- Az a most három hónapja volt már.
- Nézd, Jane...
- Miért akarnál itt maradni? Mid van itt, amit nem tudsz itt hagyni? Ne, nehogy Martint mondd, ne merészeld. Őt majd... majd berakjuk egy otthonba, és... és...
- Ő az apád, nem egy háziállat, hogy csak így le akard passzolni.
- Nem gondolom, hogy háziállat. Inkább parazita.
A rákászhajó végül beért a kikötőbe. A legénység - egyáltalán még mindig legénységnek hívják a hajókon az embereket? - a köteleket a cölöpökre dobta. Úgy néztem őket, mintha a világ legérdekesebb dolgát látnám. Albert slukkolt.
- Na jó, tisztázzunk valamit. Martin nem nyugdíjas. Nem rakhatod otthonba. Vagy ha ez nem is lenne így, van arra pénzed, hogy... úgy értem, ezek azért drága helyek, és...
- Hihetetlen vagy!
- A francba már! Szállj le egy kicsit a földre, jó? Csak egy icipicit. Nézz körbe. Látod? Tetszik, nem tetszik, ez a hely az otthonod. Szerezz végre egy munkát, férjet, feleséget, vagy amit akarsz, szülj pár kölyköt. Nőj fel. Fesd be normális színűre a hajad, ne kenj fel ennyi sminket, vegyél fel rendes ruhákat. Komolyan, úgy nézel ki, mint egy idióta. Csinos, de idióta. Találd meg a helyed a kurva városban, nem olyan bonyolult.
- Nem.
- Mi az, hogy nem?
- Egyszerűen nem.
Sóhajtott. Elpöccintette a csikket.
- Már pedig azt mondom, hogy nem fogsz te sehová sem menni. Szépen összegyűjtesz tízezer dollárt, hogy az apánknak legyen mit ennie ősz korában.
- Akarod mondani innia.
- Kuss. Na, ha ezzel megvagy, örülj, ha marad tíz cent a zsebedben. Abból fenn tartod a házat, a kocsit, veszel kaját a kutyának, fizeted a számlákat...
- És miért kéne ezt tennem?
- Mert nekem egyedül nem megy.

Nem mondott többet. Nem feleltem semmit. Így ültünk perceken át. Végül egyedül indult el Betsy-hez. Én haza menten. Martin ugyanúgy a kanapén volt. Lépcsők. Emelet. Balra a második ajtó. Végigdőltem az ágyamon. Bámultam a plafont. Aludni akartam. Sírni akartam.
Hét óra három perc volt. Úgy negyed órára volt a ház a vasútállomástól. Tehát legfeljebb negyvenkét percem maradt pakolni. Kétszázharmincnégy dollár, negyvenegy cent. Két bőrönd. Egy forgó gyomor.
Massachusetts, Essex megye, az Essex folyó mentén Essex városa. Pontosan 3503 lakos. Az Isten áldja őket.