- Az életedben mindig magadat kell az első helyre tenned – ez most nem egy volt a szokásos apja-fia beszélgetéseknek; ez a konyhában zajlott, nem a nappaliban, nem ment alapzajnak a tévé és nem söröztünk. Apám most halálosan komolyan gondolta, amit mondott. – Miután ez megvan, már foglalkozhatsz másokkal is, de a saját jólétedről sose feledkezz el. Értetted?
Összeszűkült a szemem, mikor rájöttem, mire céloz, aztán halk sóhajjal bólintottam. Nem akartam beismerni, de igaza volt; ők sem élnek örökké, és bár sose terveztem úgy az életemet, hogy a szüleimre támaszkodjak, mégis jobb lesz biztosan megalapozott jövő felé haladni, mint makacskodni és fejest ugrani valami kevésbé biztosba.
- Értettem.
- Egyébként is, ennyi idősen kell kiélned magad. Nem akarom azt látni, hogy öt éven belül elválsz, mert félrekeféltél.
Szóra nyitottam a szám, aztán befogtam és a vállrántást is visszatartottam. Apámnak nem lehet nemet mondani.
- Pakolj – állt fel, a konyhából kifelé menet megveregette a vállam. – csak a legjobbat akarom neked.

***

Gyorsan áttúrtam a hajam, hogy megszabaduljak az esőcseppektől, amik azalatt telepedtek bele, mialatt egyik pubból a másikba jöttünk; egy csapat rendőrakémiáról szabadult, igencsak részeg pasas. Nem tudom, pontosan hogyan jutottam el az egyik asztalig, de ledobtam rá magam és hátradöntöttem a fejem, a plafon vad köröket rótt, amint lehunytam a szemem, a terem vad hullámzásba kezdett.
Meg nem mondanám, mennyi idő telt el, míg a legjobb barátom lecsapott elém egy korsó sört, még egy korsó sört, magának, majd hátrébb lépett és előreengedett két szintén egyetemistának tűnő leányzót, hogy közénk üljenek.
- Holbrook, nézzed, kikkel – csuklás – hozott össze a – csuklás – a sors – részeg vigyor, a mellette ülő szőke vállát átölelte és sörszagú csókot nyomott a hajába.
Habozva mértem végig a közben hozzám jóval közelebb csúszó barátnőt, majd egy vigyorral a szemébe néztem.
- Ezzaz végre! Vége a – csuklás - depressziónak, pihenhet a tenyered, ö – csuklás - öcsém! – kiáltott vigyorogva Dan, majd beleivott a sörébe, a felét magára öntve.
Igen, határozottan vége a depressziónak.

***

- Baszódj meg, Holbrook! – kiáltja Stewart, majd felém veti magát, az utolsó pillanatban térek ki az útjából. Meg se kottyan, a pulzusom kicsit megugrott; ez minden, a hatalmas reakció, amit kiváltott belőlem. Újból megindul felém, most jobbra kerülöm ki, koncentrálok, célzok; a labda csont nélkül beletalál a kosárba.
A csapattársaim ujjonganak, Stewart köp egyet és káromkodik mellé, a fejét ingatja, majd ő is megenyhül és visszatér egy kézfogásra.
- Szép volt, zöldfülű – szúr még egyet oda, mielőtt azt hinném, teljesen kedves lesz velem; kijavítanám, hogy nem vagyok teljesen zöldfülű, de inkább egy szót se szólok, egy hónapja dolgozok csak itt, egyelőre még bőven kiérdemlem, hogy zöldfülűnek és minden szinonimájának hívjanak.
Elveszem a pálya melletti padról az üvegemet, nagy kortyokkal tüntetem el a vizet, majd a táskám a vállamra dobva indulok meg a kocsim felé; napsütés, New York zsongása, sokkal ritkábban üti meg a fülemet valami rosszféle brit akcentus, és a munkámon kívül semmiféle kötöttségem; szép az let.