to sera

- Ugye nem egyedül töltöd a karácsonyt? – kérdezte anyám, aggódó hangom. – Mert lemondhatjuk az utazást…
- Dehogy mondhatjuk le. Ráment ingem-gatyám – hallatszódott apám hangja, aki alighanem nem sejtette, hogy ezt én is hallom.
- Nyugi, én … elmegyek egy buliba.
- Szívem, a pizsamás barátaiddal nem igazán bulizol…
-Nem ők azok! És az uniformis, nem pizsama. A pizsamát talán szoktad gőzölni?
- Semmit se szoktam gőzölni – sóhajtott fel anya, és valahogy még ebbe is bele tudott csempészni némi szánalmat.
-Ez egy rendes buli. Lángokkal meg minden.
- Mégis milyen bulik vannak ott New Yorkban? – kérdezte anya.
- Hagyd, végre nem Jawákkal lóg a Star Trekből.
- Mondd meg apának, hogy hallom őt! És, hogy a Jawák a Star Warsban vannak!

Így jutottam el addig, hogy bejutottam egy elég elit buliba, röpke három óra sorban állás árán. Na meg, mert az előttem lévő lány összehányta az őrt, aki elküldte. Utánam pedig kijelentette, hogy egy ideig nem mehet be senki, mert megtelt a hely.
Nagyjából kiskorom óta nem karácsonyoztam a családom nélkül. Úgy értem, a nagy család nélkül. Idén azonban anya és apa kettesben töltik az ünnepeket, egyedül pedig nem akartam beállítani a Goldberg klánhoz. A többiek pedig leléptek. Kaylee és Dan a családhoz, Reagan pedig … kitudja, talán Hannah-val bulizik valahol, mindenesetre már egy napja nem láttam őt. Egyedül maradtam, de nem tétlen. Feldíszítettem magamnak az egész lakást, és annyit sütöttem és főztem, hogy egy hadsereget is elláthattam volna. Hogy miért? Remek kérdés. Először azt hittem, hogy rendezhetek házi karácsonyi bulit. Nos, hamar kiderült, hogy ehhez kéne Dan is. Másrészt pedig … nekem is kijár a karácsony. Még, ha a lakótársaimmal is. Ők kétszer karácsonyozhatnak, ha hazaérnek, míg én egyszer. Ez nekik jó üzlet, igaz?
Anya hívása után azonban úgy döntöttem, hogy nyakamba veszem a várost és bizonyítom, hogy igenis parti arc vagyok. Azért ezt a bulit választottam, mert majdnem biztos voltam benne, hogy nem jutok be és hazaballaghatok majd azzal a tudattal, hogy legalább megpróbáltam. A sors azonban közbeszólt.
Duplán is, mikor lényegében gégén vállalok valakit. Ha lett volna nálam pohár, akkor egész biztos elejtem ijedtemben, de ennek hiányában maradt, hogy rémülten forduljak meg, remélve, hogy az illetőnek nincsen futballozó méretű barátja, aki origamizhatna velem.
- Boz… mi? – ráztam meg a fejemet, meglepve pislogva a vöröshajú lányra. Sera. Nem felejtettem el a nevét. Ha akartam volna se nagyon sikerült volna, miután az illata hetekig kísértett. A pszichológusomnál kiderült, hogy sokszor illatról és nem arcról jegyzek meg embereket. Anya azt mondogatta kiskoromban, hogy különleges csodabogár vagyok. Nem sok hasznát vettem a suliban a férfi öltözőben.
- Sera… szia. Jó látni – kapcsoltam az első sokkból. Mikor is láttam utoljára? Ja igen, mikor elköltöttem a fél ösztöndíjamat arra, hogy vásároljak neki. Belátom, kissé gáz dolog így utólag. Főleg, hogy részben emiatt kellett másodállást vállalnom a vidámparkban, ahol tizenhárom éves srácok sértegetnek, pedig halálra kéne ijedniük tőlem.
- Nem, de … bárcsak. Nem, mintha ez a buli nem lenne jó. De sok ilyenre járok, ahhoz képest ez… elmegy – legyintettem, ahogy Dantől láttam sokszor már. Hazudni azt már magamtól (nem) tanultam meg. Nem olyan könnyű, ha az ember csak magának hazudhat, mert nincsenek barátai. Én mindig tudtam, hogy mikor hazudok. Lefutott meccs volt.
- Hé, vigyázz, mert… - elesel, de a mondat befejezése helyett inkább gyorsan elkapom a két vállát mielőtt rám zuhant volna. Jobban belegondolva… minek is kaptam el előtte? – Esetleg … nem ittál sokat? – kérdeztem, majd képzeletben tarkón vágtam magamat. Persze, hogy sokat ivott. Alighanem én voltam itt az egyetlen, aki ásványvizet kért (és nem kapott). Kocsival jöttem, nem hittem volna, hogy be is jutok.
-Hé, haver, bocsi, de … rosszul van – szóltam a srácnak, aki időközben befarolt Sera mögé, nem kevésbé ramaty állapotban. – Azt hiszem hánynia kell és… hé ott ingyen piát adnak? – mutattam valahova a tömegbe, mire a srác egyből eltűnt. Nem tudom, hogy a hányás vagy a pia volt-e az oka, de sikerrel jártam.
- Sera, nézz rám! A szemembe, az ott az állam – ha kellet akkor óvatosan megpróbáltam a feje két oldalánál fogva felém fordítani őt. – Hm… elég tágak a pupilláid. Ugye odafigyeltél az italod… italaidra? – kérdeztem, bár őszintén szólva nem tudom miért hittem, hogy tud majd válaszolni. Bár nem ez volt a szakterületem, de azért némileg értettem hozzá, hogyan jöjjek rá arra, ha valaki nem csak alkohollal dobta fel a buliját.
- Úgy is késő van és… meghalt a buli. Jobb lenne levegőznöd. Öhm… izé, várj segítek – átvetettem a karját a vállamon, jobb ötlet híján. Sajnos kézben aligha bírnám őt kivinni. Pedig Matthew McConaughey egész biztosan ezt csinálná, és őt bírják a nők. Folyamatos ”bocsi, utat kérek”-kel vágtam magunknak utat és léptem ki a helyről az oldalamon Serával, mire egyből beszabadult két ember a sorból.
- Van, aki érted jön? – kérdeztem őt már az utcán. Ilyen állapotban kétlem, hogy azt tudná egyáltalán, hogy hol lakik. Fenébe. Az utcán mégse hagyhatom őt. Visszaengedni pedig már nem fognak, hogy megkeresem a barátait. Ha azokkal jött. A telefonjáról pedig hiába hívnám őket, odabent a gondolataimat se hallottam, nemhogy a telefonomat.
- Kéne a kulcsom… megtudsz állni egy kicsit így? Várj, inkább… így, dőlj a falnak, ha érzed hogy elesnél – mondtam neki, miután leírtam vele egy félkört, hogy az épület fala felé legyen, miközben én a zsebemből előkotortam a kulcsomat. – Nem állok olyan messze, nyugi – mondtam, ahogy továbbra is próbáltam segíteni neki egyenesen járni, míg az autómhoz nem értünk.
Aligha 30 éves autókhoz volt szokva, főleg nem New Yorkban, de … Shelbyt csak kevesen tudták értékelni. Na jó, rajtam kívül senki. Serát kicsit az ajtótól távol döntöttem neki a falnak megint, mert az ajtó szorult és nem akartam fejbe verni, ahogy kinyitottam. Amennyire tudtam, segítettem neki beszállni az anyós ülésre is. – Van nálad lakcím kártya, vagy … bármi, amiből tudom, hogy hol laksz? – néztem rá kíváncsian, de … mégis miben reménykedem? Az ilyen lányokat személyi nélkül is beengedték már tizenhat éves korukban mindenhova. Bezzeg tőlem most is elkérték.
- A … szüleid? Vagy… pasid? Mármint, lehet csajod is persze, nincs azzal se baj. Ismerek pár meleget – egész pontosan kettőt, de ők pont egy pár… vagy inkább azok voltak, de vegyük őket egy párnak. És máris igaz a kijelentésem, ha egy kicsit máshogy is. – Na már nem úgy, hogy … én nem, száz százalék heteró vagyok – azt hiszem, de ezt már nem teszem hozzá. Én majdnem biztos vagyok benne, de lehet, hogy mások nem, és ezért nem nyitnak felém. Tizenkilenc éves koromig a nagyapám is melegnek hitt. Talán kicsit azóta is.
-  Jobban érzed magad? – fordultam aztán felé. Nem úgy nézett ki, mint aki jobban érezné magát. – Tudod, vigyázni kell a poharadra. A gimis bankettemen például megkínáltak punccsal, de poénból hashajtót tettek a poharamba és…  elhallgatok hirtelen, mikor realizálódik bennem, hogy a történet azzal ér véget, hogy … nos, ezt nem lehet szépen mondani. Azzal ér véget, hogy lényegében keresztbe szarni is sikerült a gatyámat. – Szóval vigyázni kell, sok a… szemét alak, aki kihasználja a… tudod, olyanokat, mint Te. Meg, mint az olyanokat, mint nem Te. Ja, tuti, hiszek az esélyegyenlőségben – még az öklömet is a levegőbe emeltem, bár nem feltétlen biztos, hogy ebben a témában kéne hirdetnem ezen nézetemet. A legjobb talán az lenne, ha meg se szólalnék, de ez sose ment valami jól. Egyszer még a suli pszichológus is ezt tanácsolta nekem, miután két óráig beszéltem… hozzá. Ezeknek a hülye pszichológusoknak semmi se jó.

to sera

Ami azt illeti, nem akartam meghívni még egy… vagy több italra. Ami kicsit fura. Mármint, nem az, tekintve, hogy a vesémet is feltettem az eBay-re, de egy ilyen felajánlásra alighanem az kéne legyen az első gondolatom, hogy „naná”. Az én első gondolatom azonban inkább egy… negyvenes nyári tábor felelőssé. Azaz, hogy túl sokat ivott és nem ártana olyan levegőt szívnia, amitől az ember nem áll be totál. Meglehet, hogy rám csak azért nem hat, mert kissé taknyos vagyok. A Goldberg gének tehetnek róla, öltözhetek akármilyen melegen télen, szinte tuti, hogy megfázom.
Kicsit úgy érzem magam, mint Batman. Igaz, én nem bohócokat verek félholtra, de megmentettem egy ittas lányt egy udvariatlan udvarlótól. Köznapi nevén büdös bunkótól. Kár, hogy ebből Sera úgyse fog emlékezni semmire se majd. Pont, mint Mandy Atkins másodikban. Könnyen lehet, hogy én mentettem meg attól, hogy egy kocsiban veszítse el a szüzességét, mikor telibe hánytam a pasija autójának ablakát, erre mit kapok? Azt hitte, hogy kukkoltam és megrugdosott. Nem először vert meg egy lány már akkor, így csak fele annyira fájt. Habár azzal a magassarkúval elég lett volna rúgnia, taposni már igazán felesleges volt.
- Hát azt nem kétlem – értettem vele egyet, ahogy a pupilláját figyeltem. Kicsit tovább, mint indokolt lett volna, úgyhogy végül egy torokköszörüléssel néztem félre, hogy megtaláljam a kivezető utat. Mikor Batman nem ér rá, hétköznapi hősökre van szükség.
- Technikailag igazából te jöttél… oké, akkor menjünk – akadok meg és kezdek új mondatot, mikor belém karol és átveszi az irányítást. Mindezt úgy, hogy lényegében én tartom őt. Ezt vajon tanítják, vagy születni kell ilyennek? Egyesek csak úgy ragyognak a magabiztosságtól, míg az olyanok, mint én, képregényeket rajzolnak, ahol magabiztosak lehetnek. A fura az, hogy még ott is mindig legyőznek és másé a lány. Ki érti ezt?
- Gyűrűk Ura rajongó vagy? – pillantottam rá kissé lelkesen, de egyből megbántam. – Ja, én se – ráztam aztán meg a fejemet egy kissé túlzottan is flegmára sikeredett vállrántás után. Én aztán sose öltöztem tizenegy évesen Gandalfnak. És sose csúfolt senki se amiatt, hogy akkora voltam akkoriban, mint egy hobbit.
Kissé megrendülve nézem, ahogy Sera elhányja magát. Na nem mintha velem ne történt volna ilyen. Csak én nem az alkoholtól, hanem… nos, igazából minden más miatt hánytam már el magam. Viszont mást hányni látni kissé kellemetlen érzés. Főleg, hogy ennyire … szóval ilyen. – Várj csak, van a kocsiban törlőkendő! – ezzel pedig a felsőtestem eltűnt az anyós ülésen, hogy a kesztyűtartóból egy nedves törlőkendőt tartalmazó dobozzal kínáljam őt meg. Finom illata van, szóval kitudja mennyire van szüksége belőle. Övé az egész doboz.
Miután segítettem beszállni neki, ami igazából olyan volt, mintha behajtogattam volna a kocsiba, gyorsan átfutottam a másik oldalra, mielőtt esetleg kedve támadt volna vezetni. Egyszer már ráfáztam erre.
- Nem hinném, hogy az túl jó … - ötlet, csakhogy kissé furcsállva kapom felé a fejemet a párhuzam hallatán. Nem tudom, hogy ez most jól kéne essen, vagy bántsa inkább az önérzetem? Áh, inkább előbbi. Ha az ember hozzá van szokva ahhoz, hogy nyíltan sértegetik, akkor kapva kap egy nem egyértelmű bókért is. – Oké, de… itt se maradhatsz. Mármint, a kocsiba igen, én szívesen látlak, de… nem túl kényelmes itt aludni. Próbáltam már, de nem sokáig bírtam – tizenhárom éves voltam és összevesztem anyával. Apa kocsija volt még akkoriben Shelby, bele költöztem és úgy fél napig bírtam, mert anya fasírtot csinált. Átkozott fasírt. Lezárta a háborút.
Úgy nyelek kis híján félre, hogy még csak nem is ittam semmit. A prosti említését hallva úgy kaptam felé a fejemet, ahogy apára is néztem, mikor leült velem beszélgetni, hogy nyugodtan elmondhatom neki, ha más vagyok. Nem tudom, hogy csalódott-e vagy sem, mikor kiderült, hogy tuti heteró vagyok. – Nem! Én … mármint biztos kedves és… nagyon figyelmes vagy, de … te voltál már nála? – nem épp úgy fejezem be a mondatot, ahogy akartam, de győzött a kíváncsiság. – Mármint, te és ő… vagy… -  inkább elszakítottam a tekintetemet Serától, próbálva így véget vetni a kínos kérdés áradatnak, mielőtt még elszabadulna. Sose voltam prostival. Ami azt illeti, kicsit félek tőlük. Mármint, nem attól, hogy elkapok valamit, hanem…. tőlük. Ijesztő, hogy van, aki ilyen könnyen kezeli a szexet. Én még a pólómat se szeretem levenni. Elég sok problémával és kék-zöld folttal jár az is, hogy csak sötétben tudok átöltözni.
Szóval a Béni bók volt. Kissé zavartan, de egyértelműen elégedetten mosolygok el, mikor Sera megpaskolja az arcomat. Csakhogy utána érkezik a feketeleves. – Hát ezt nem mondod először – sóhajtottam fel. Ami azt illeti, sokszor megkaptam már, hogy talán nem ártana elvégezni egy orvosi beavatkozást a hangszálaimon. Egyszer még anya is csak annyit tanácsolt egy randim előtt, hogy lehetőleg ne beszéljek. Egy órával előbb értem oda, szóval felhívtam a lányt és annyit beszéltem, hogy végül nem jött el.
Hát öööhm – kezdek bele, de nem jutok sokáig. Kicsit úgy érzem magam, mintha egy gyereknek kéne elmagyaráznom, hogy mi a szex. Pedig Sera biztos, hogy nagyon jól tudja mi az. – El se ind…  rázom meg a fejemet, de mikor felé nézek, ő már félig kint van a kocsiból. Legalább nem szegény Shelbyt hányta le. A kormányon doboltam, Serát nézve, hátha kell segítség neki.
- Oké, de …  még mindig nem tudom, hogy hol lakik. Ennek a felemlegetését viszont elvetem, mert előzőleg se járt sikerrel. – Rendben. Csak kösd be magad. Várj, segítek, mert kissé akad – tulajdonképpen nagyon akad, van egy sajátos technikája, ami a húzd-nyomd-húzd-húzd-húzd-balra rántsd-majd fel elven nyugszik, ezért inkább áthajoltam a térfelére, hogy ezt ne neki kelljen kitapasztalnia. Amint pedig már a biztonsági öv átölelte őt, a gázba is tapostam.
Az úton nem igazán beszéltem, annyit javasoltam Serának, hogy próbáljon meg kissé pihenni, az út egyébként se volt olyan hosszú, és szerencsére még a forgalom is velünk volt. A parkolásnál ugyan volt egy kis gondom, mert Shelby nem éppen az a kis darab, de végül Serát kisegítve eljutottunk a lift segítségével a lakásig.
Üdv újra itt! – tártam szélesre az ajtót, betámogatva Serát, ha kellett, hogy aztán kulcsra zárjam azt. Ünnepek és mi egyéb, de ez még mindig New York. Az első itteni napomon ellopták a tárcámat. Kétszer.
- Segítsek levetkőzni? Mármint… - jézus, Abel. Előbb kínáld meg vízzel legalább, vagy valami. – Csak add a kabátod, elrakom – javítom ki magamat, majd amint azt elintéztem visszatértem. – Ami a díszítést illeti ez… egyedül vagyok, csak… kellett egy kis ünnepi hangulat. Mindenki lelépett, a szüleim elárultak – oké, kissé túlzok, de inkább nyaralnak ilyenkor, minthogy a huszonhat éves fiúkkal legyenek. Árulók. – A bulim pedig… véget ért – konstatáltam kissé csalódottan, ahogy az órámra pillantottam. Még csak vissza se mondta a meghívókat senki sem. Ez aztán az érdektelenség.
– Összedobok pár szendvicset is, az megmarad benned, addig… lezuhanyozhatnál. Ha akarsz. De szerintem jó lenne, tudod… felfrissít kicsit. Kaylee és Reagan cuccai vannak a jobb oldalon a szekrényben – elvégre, gondolom női illatot szeretne. Az én olcsó, kínaiban vett tusfürdőmet aligha neki találták ki. Mint mondtam, spórolnom kell. – Oh, és várj ezt idd meg! – nyomtam a kezébe gyorsan egy pohár vizet a csaphoz rohanva a konyhában.  Az alkohol dehidratál. Ha legközelebb innál – és gondolom fog, mert az ilyen lányok szoktak. – akkor egyél közben valamit és igyál sokat. A szervezeted vízegyensúlyát az antidiuretikus hormon szabályozza, ami még a vizeletből is képes a vizet visszajuttatni a vérbe, ha szükséges. Az alkohol az antidiuretikus hormont nem bírja, gátolja – magyaráztam kissé túlzottan is sokáig. Józanul se biztos, hogy értené miről beszélek, úgyhogy nem tudom miért nem beszélem inkább a közös nyelvet. – Tessék, egyél egy kis sütit is, addig szerzek neked törülközőt meg valami cuccot alváshoz – toltam elé a tányért, majd olyan gyorsasággal robogtam Kaylee szobája felé, hogy a gyalogkakukk is megirigyelte volna. A múltkor már leszúrt, hogy ne öltöztessek idegen lányokat az ő cuccaival, de … nem is tudom, vészhelyzeti protokoll? Kaylee igazi védőszent, ezzel most ő is biztos egyetértene.
-  Tessék, ezek jók lesznek rád. Remélem – teszem hozzá, de igazából biztos vagyok benne. Nem vagyok rá büszke, de egyrészt sokat bámultam őt már a múltkor is, plusz elég hosszú és vaskos számlát fizettem miután ruhákat vettem neki és … valamiért minden méret megragadt a fejemben. – Ha bármi bajod lenne akkor szólj, oké? Van csúszásgátlónk a fürdőben, de azért csak óvatosan, én is mindig elesek. Oké, akkor… még találkozunk – bólintottam mélyen, gyorsan a konyhába sietve, hogy ne kelljen ezért magyarázkodnom. A szendvics csinálás leköt. Egy darabig, ugyanis gyerekként barátok híján gyakran szórakoztattam magamat a konyhában, ami miatt olyan voltam, mint Flash.
Amíg Sera zuhanyzott, elintéztem a szobákat is. Park kiköltözött, szóval lett egy üres ágyam. Nem önző okok vezéreltek, hogy pár méterre a sajátomtól ágyaztam meg neki, ez csak … óvatosság. Alighanem tettek valami drogot az italába, vagy ő maga szedte be rosszabb esetben, szóval oda kell rá figyelni. Amit úgy tehetek meg a legkönnyebben, ha nincs tőlem túl messze. Ez csak… lovagiasság. Semmi hátsó szándék. De a biztonság kedvéért az összes szobában megágyaztam.
- Jobban vagy? – érdeklődtem, mikor kijött a fürdőből. – Hatalmas szerencséd van, mert szabadon választhatsz, hogy hol lesz a priccsed – bizony, ennyire menő vagyok, hogy ilyen szavakat is ismerek. – Arra Kaylee és Reagan szobái vannak, ott Dané, de … azt már ismered és az enyémet is. A szobatársam kiköltözött, szóval ott most van egy üres hely. Elég üres a lakás most, hogy mindenki a családjával van, vagy… felejteni próbálja a családját – meséltem tovább, a konyhaasztalhoz invitálva őt, ahol kész svédasztal volt. Utólag, beismerem, hogy nem volt épp a legjobb ötlet egy lakomára készülni, mert ennyi kaja tuti nem fér be a hűtőbe, hogy ott várja Dan-t. Nincsenek illúzióm, hogy mindent megeszik majd. Van egy elméletem is, miszerint volt egy ikertestvére, akit még az anyaméhben falt fel. Ott kezdődhetett minden.

to sera

- Mi? Nem, dehogyis, vagy hát… lenne olyan helyzet, de …-   ez nem az. Sajnos. A legtöbb pillanatom nem olyan, hogy levetkőztehetnék valakit és még kevesebb az olyan pillanat, mikor a másik is ezt akarná. Sera határozottan olyan lány, akinek a kabátját tartom, míg a kétméteres, izompacsirta pasijával smárol. Ennek az igazságtalanságával már rég megbarátkoztam, de még most is rossz érzés. Pedig megfogadtam Brian-nek bosszúból, hogy egy nap, legyen az tíz, húsz, vagy harminc év múlva, olyan szép nővel állítok be az osztálytalálkozóra, amilyet még sose látott. Szerencsémre, ha ez nem is jön össze, úgyse fog emlékezni rá, mert addigra elissza az agyát.
-  Sweet-sweet craving, Let's lose our minds and go fucking crazy – folytatom helyette a refrént mosolyogva. – Anya sokat hallgatta ezt – vonom meg a vállamat, magyarázatképpen. Valójában én szerettem nagyon ezt a számot, és én vagyok az is, akinek az egyik legnagyobb álma az, hogy megvalósítsa a Kaliforniai Álomnak azt a bizonyos padon és úttesten táncolós jelenetét. Néha én is úgy érzem, fura, hogy vagyok meleg. – Dehogyis, a fejed nagyon… tetszetős méretű, ne higgy a gömbdíszeknek. Nekem például csak az orrom látszódik bennük – mosolyodom el. Zsidó-humor, amit talán túl bátor dolog úgy megereszteni, hogy Sera ilyen állapotban van. – Vigyázz, nehogy elszédülj! Tudod, hogy hol jó ugrálni? Egy… ugrálóvárban. Elviszlek egy ugrálóvárba, ha megígéred, hogy lejössz, oké? – nyújtom felé a kezemet, hogy segítsek neki lejönni anélkül, hogy zakózzon. Habár, anélkül fel is jutott oda, úgyhogy talán kissé túlzó az aggodalmam.
Kicsit olyan az egész, mintha egy kisgyereket próbálnék rávenni, hogy viselkedjen. Nem, inkább mégse olyan, mert így baromi rossz érzés az, hogy vonzónak találom azt, akit egy kisgyerekhez hasonlítok. Én normális vagyok, tökre az. – Van különbség azon kívül, hogy más betűkből állnak össze? – rázom meg a fejemet, értetlenül pislogva rá. Az, hogy még így is sokkal jobban néz ki, mint a lányok többsége, annyira nem is meglepő, de az, hogy még így is jobban ért a divathoz, mint én (vagy hát Kaylee), az kicsit fáj. Habár sokszor megkapom, hogy úgy öltözködöm, mint egy tizenkét éves, de mit tehetnék? Főleg ott találok ruhát az én méretemben.
Álmos. Szóval… jobban van? Azt hiszem, elvégre az előbb még addig akart ugrálni a kanapén, míg újra el nem hányja magát. Ehhez képest ez egész biztos, hogy előrelépés, igaz? – Nem, ez csak … mindegy, nem fontos – legyintettem. Ezek szerint mégse így mondják. Átkozott filmek és sorozatok, egy-két szó menő, mikor kijönnek, pár év múlva pedig már senki se emlékszik rájuk.
- Elsával szimpatizáltam – vonom meg a vállamat, mielőtt még összeugrana a gyomrom és kiszáradna a szám, ahogy közelebb lép és hozzá ér a … pólómhoz. Komolyan, szedd már magad össze Goldberg! – Ugyan, biztos, hogy szeret … - motyogom, de kiszáradt szájjal elég nehéz, plusz közben ezúttal hozzám, az arcomhoz is ér, így még nehezebb. Amikor az arcomba ásít, az kissé megtöri a varázst, lényegesen könnyebbé téve, hogy megszabaduljak a sóbálvány átoktól, amit az érintése okozott.
Bennem van a kíváncsiság, hogy rákérdezzek az anyjára, de magamban tartom. Láthatólag nem igazán akar róla beszélni, úgyhogy csak némán követem, finoman terelve őt a szoba felé, majd segítek neki a takaróval is. – Hát öhm… -  vakarom meg a fejemet a kérdését hallva, ahogy forgolódom, valami olyan után kutatva, amit párnaként használhat. Pont ebből nőttem ki, ilyen az én szerencsém. És pont ilyen. Úgy nézek rá, mint akivel épp most közölték, hogy Nick Furynak szüksége van egy beugróra a Bosszúállókhoz. – Oké. Nem megyek – ráztam meg a fejemet, kissé óvatosan ültem előbb az ágy szélére, majd feküdtem mellé, háttal neki. Ha olyan pasi lennék, még mérettel is alátudnám támasztani az indokomat, hogy miért háttal. De nem olyan vagyok. – Így jó? – kérdeztem, de igazából lehet, hogy már be is aludt. Én pedig egyedül arra tudtam gondolni, hogy milyen ironikus is az egész. Alighanem ez az egyik legjobb estém, mégse fogok tudni egy kukkot se aludni és… nem amiatt.

Korán keltem fel, úgy hámozva ki magam Sera mellől, hogy ne ébresszem fel. Két okból voltam olyan hülye, hogy nem feküdtem mellette tovább. Egyrészt, mert tudtam, hogy meg fog szólalni az ébresztő, és ki kellett nyomnom, hogy aludhasson. Másrészt pedig, már nagyon ki kellett mennem a mosdóba. Vissza azonban nem mentem, inkább csak halkan visszacsuktam az ajtót és leugrottam volna valami friss kajáért, csakhogy ilyenkor minden zárva, így azt csináltam, amit senki más nem csinált volna, ha a szobájában ott van egy szép vörös lány: tanult, és behozta a lemaradását a melóban.
Épp az orrnyergem masszíroztam, feltolva a szemüvegemet, mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó, nem sokkal később pedig egy homályos alak is feltűnt, akit a szemüvegemmel már egyértelműen be is tudtam azonosítani. Na nem, mintha olyan sok mindenki más lehetett volna. – Jó reggelt! Jól aludtál? – kérdeztem, ahogy felpattantam a székről, otthagyva a laptopomat és a konyhába siettem. – Van kávé, nemrég főztem le, kérsz? Illetve… szólj, ha bármi más kell, szinte minden van most itthon – és ez szinte nem is túlzás. A nagyobb ünnepek előtt valamiért szükségét érzem annyira bevásárolni, hogy még egy esetleges világvége után is kihúzzuk jó darabig.
- Egyébként, szerintem jól áll neked Tapsi Hapsi – jegyeztem meg mosolyogva, miközben magamnak töltöttem kávét. Habár nagyon jó volt a tudat, hogy lényegében… együtt aludtam vele, de pont aludni nem aludtam, így nagy szükségem van a kávéra, hogy képes legyek alap szinten funkcionálni. - A ruháidat meg összehajtogattam és oda tettem a kanapéra, ha … majd kellenének – mutattam a ruhái felé, kortyolva párat a bögrémből. – És a legfontosabb: Boldog Karácsonyt! – vigyorogtam vidáman, széttárva a kezemet. – Ajándékom sajnos nincs, mert…  nem számítottam arra, hogy összefutunk, de egyébként is legfeljebb egy szalvétatartót tudtam volna venni. Az olcsóbbat. Na jó, a legolcsóbbat – teszem hozzá kétszeresen is, kínosan nevetve. Ezt miért is nem tartottam inkább meg magamnak? A csóróság nem éppen a legvonzóbb tulajdonságom.
- Oh, bocsi, halkabb leszek! Biztos nagyon … fáj a fejed– mert nagyjából tudom, hogy milyen másnaposnak lenni. Az a nagy helyzet, hogy soha életemben nem voltam még igazán az. Ittam már párszor persze, de a gimiben visszatartott, hogy tudtam: ha lerészegedem, esélyt adok azoknak, akik józanul is kiszúrnak velem. Ezt megoldotta, hogy nem hívtak el egyetlen buliba se. Mostanában meg … Dan és Reagan mellett szomjan lehet halni.

to sera

- Hát, ha a családdal karácsonyoznék, akkor most biztos nem lenne időm erre. De te aludtál és nem akartalak felébreszteni, a WoW csapatom pedig szabadságot vett ki az ünnepekre, szóval … el kellett foglaljam magam – vontam meg a vállamat. – Amúgy, ez itt főleg munka. Fura, hogy mennyien halnak meg az ünnepek előtt. Fura és szomorú – teszem hozzá gyorsan, mielőtt még érzéketlennek tűnnék. Nagyon is érdekel a halál, annak ellenére, hogy halottakkal dolgozom. Úgy értem, elszomorít, nem … nem olyan perverz értelemben érdekel.
- Tudod, mikor ideköltöztem legalább egy fél hónap volt, mire eltudtam aludni. Boston is nagyváros, de… ha ott valaki hangoskodik az ablak alatt, ott az illetőt megkergetik – erről van személyes tapasztalatom is. Az unokatestvéremet kísértem. Úgy döntött, hogy romantikus lesz és énekel a szerelme ablaka alatt. Ami tényleg romantikus volt, leszámítva, hogy én vittem a bazi nagy rádiót, amivel aztán nekem is kellett futnom, miután az egyik lakó egy baseball ütővel utánunk eredt. Ő nem találta olyan romantikusnak a dolgot. – Erről jut eszembe! A pulcsi, amit adtam. Ugye …. meg van még? – kérdeztem kissé félve. Lehet, hogy nem is emlékszik rá. Nem azt mondom, hogy belehalnék, ha elveszett volna, vagy egyéb tragédiának esett volna áldozatul, de … a féltve őrzött relikviáim egyike közé tartozik. A kérdés jogos, akkor mégis minek adtam oda Serának, igaz? Nos, mert hülye vagyok. Azt hiszem leakartam nyűgözni, és mivel nem nyomok ki százhúsz kilót fekve, úgy döntöttem, hogy ezt egy aláírt Celtics pulóverrel teszem. Jobban belegondolva, ez elég gázos.
Sejthettem volna, hogy felmerül ez a kérdés, de mégsem számítottam rá, ez pedig az arcomra is ki ül. – Nem, ne aggódj, nem, nem, nem, nem … nem – az utolsó nem egy kicsit szomorúra sikeredett. Én nem az a fajta pasi vagyok. Na persze, egyesek szerint ez az eset is kétségbe vonná, hogy egyáltalán pasi vagyok-e. Az egész biztos, hogy ezt nem fogom elmesélni senkinek sem. A tizenhat éves énem tuti megírná a blogján, hogy aztán az anyja bejöjjön megdicsérni. Merthogy csak ő olvasta a blogomat. De ő egyenesen két account-tal.– Nem történt semmi olyan. Rosszul voltál, szóval… idehoztalak, mert nem mondtam el hol laksz. Aztán … kellett neked egy ölelős párna – tovább akartam mondani, de végül csak magamra mutattam. Reggel kicsit gondolkodtam. Túl vagyok már azon az időszakomon, hogy mindenkibe beleszeressek, aki szépen mosolyog rám. Sera biztos hozzá van szokva, hogy … szóval, hogy másokkal alszik meg ilyesmi. Olyan ez, mint én meg a ruhák. Nem szeretek nélkülük lenni. Sera biztos nem szeret egyedül aludni. – De semmi … olyan nem volt. Egy kicsi se – erősítem meg a dolgot sokadszorra. Már szinte bocsánatot kérnék amiért felmerült ennek a látszata is, ami azért elég gáz. Így jár az, akinek a gimiben a legintimebb élménye az, mikor a védőnő lekapar egy az arcára ragadt rágót.
- Ugyan, amúgy is egyedül lettem volna, szóval ... – elakadok, mikor a kezemhez ér. Még szerencse, hogy időnként a testem jelzi, hogy ideje rövidre fogni. – Szívesen. Bármikor – mosolyodom el, viccnek szánva, habár úgy sejtem, hogy Serának ez a mai este nem megy annyira ritkaság számba. – Oké, de nem kell annyira sietned, ez itt ráér. Nyugodtan… egyél, vagy vigyél kaját, van egy csomó. Kicsit elszámoltam magam – vakartam meg a fejemet, ahogy a konyhapulton lévő svédasztalra pillantottam. Már nem tudnám megmondani, miért hittem azt, hogy bárki is el fog jönni a bulimra.
- Várj, felszedem. Neked is sokat fáj a.... – elakadok a mondat közben, mikor felszedve a dobozt megpillantom a rajta lévő címkét. Pár pillanatig még döbbenten és némán szemezek a dobozzal, mielőtt Sera felé pillantanék. – Ez itt… nem legális, ugye? – hülye kérdés, tudom. Ahogy azt is sejtem, hogy alighanem hazudni fog. Mondjuk, hogy az apjának kell. Abban az esetben mondjuk találó lenne, hogy gerinc baj miatt írták ki. Oké, ez kissé gonosz. A függőség nem gerinctelenné teszi az embert, csak megbízhatatlanná. Ez is betegség. – A vicodin nagyon erős fájdalomcsillapító, Sera. Hidrokodont tartalmaz, félszintetikus opioid. Függőséget okoz, elég rosszat ráadásul. Mármint, jó függőség amúgy sincs, de ez rossz. Nagyon rossz – szívesen megemlíteném Dr. House példáját, de alighanem saját tapasztalatai is vannak, nem kell példákkal dobálóznom. – Ezért vényköteles. Te pedig biztosan nem… Zachary Herman vagy – olvastam le a nevet a címkéről. – Elloptad valakitől, vagy … ismersz valakit? – tettem fel egy újabb kérdést. Serához talán utóbbi sokkal inkább illene. Kétlem, hogy problémát okozna neki az, hogy bepalizzon valakit. Ami azért ebben a kontextusban már eléggé ijesztő.
- Függő vagy? – kérdezem végül rá, némi habozás után. Bármit mond, lényegében igennel fog felelni. Nem tudom, hogy miért vagyok ennyire meglepve. Sera egy vonzó lány, aki ráadásul láthatóan jól érzi magát az éjszakai életben. Nem azt mondom, hogy mindenki szed valamit, de tudom, hogy sokan használnak bizonyos dolgokat, hogy jobb legyen az estéjük. Nem mindegyikük függő, de a többség még csak nem is tud róla, hogy az. Persze, nem az én dolgom, de … ez így most etikai kérdés is, amellett, hogy alapvető erkölcsi dilemma. – Csak … mondd el, oké? Nem akarok rossz neked. Talán segíthetek.