„Szia! Tudtad, hogyha 70 ember összegyűlik egy szobában, akkor 99,99% a valószínűsége, hogy legalább kettőjüknek ugyanaznap van a születésnapja? Szóval mikor bulizni mész, ott bezsebelhetnél egy csomó születésnapi meghívást is. Buli a buliban, tök király. Bár szerintem nem ártana ellenőrizni, túl szépnek tűnik, hogy igaza legyen. A Vatikán pedig 0,49 négyzetkilométer. Azaz két pápa jut egy négyzetkilométerre nagyjából. A nagyi nem véletlen mondja, hogy mi vagyunk a pengék számolásban és nem a Jézus imádók. Ő mondta így, nem én. Nekem nincs bajom velük, bár meglehetősen haszontalannak tartom például a gyónás folyamatát. Egy sulis kiránduláson elmentünk egy templomba – ha a nagyim kérdezi, akkor zsinagóga volt – és hallottam, hogy egy fickó meggyónja, hogy megcsalta a feleségét! Nem hallgatóztam amúgy, csak túl közel lökött egy osztálytársam. Ő erős volt, én meg könnyű, a padló pedig nagyon tiszta, szóval szinte elcsúsztam odáig. A lényeg, hogy néhány miatyánkkal megúszta a dolgot. A megcsalást! Én két héten át voltam büntetésben a suliban, mert kijavítottam Mrs. Emeryt a bemutató óráján. Még most sem tartom igazságosnak. Hisz felcserélte a töltéseket! Kémia tanár, nem egy történelem tanár, aki fix dolgokról beszél a múltban, amik vagy megtörténtek, vagy nem, de mindenesetre szinte mindegy, hogy mikor. Szobafogságot is kaptam volna, de anya tudta, hogy azzal valójában nem büntet. Beírattak egy gyerek baseball táborba. Életem egyik legrosszabb két napja volt, ráadásul agyrázkódást kaptam. Anyának bűntudata volt, én pedig kicsit elégedett voltam. Mondtam, hogy a baseball tábor rossz ötlet.”

„Héé, Megint én. Nem válaszoltál az előző üzeneteimre, de gondolom hangos a zene. Vagy le van némítva a telefonod. Jut eszembe, vigyázz a telefonodra! Én egyszer elraktam valaki másét, és mikor felhívtak, azt hitte a telefonáló, hogy megcsalják! Kicsit azért hízelgő volt. Vagyis, lett volna, mert a telefonban találtam képeket egy nőről, aki olyan dolgokat csinált, amit egy tisztes feleség nem tenne. Nem törtem fel a telefonját egyébként. Csak azt hívom annak, ami megizzaszt, az 1234 nem nevezhető semmilyen kódnak sem.”

„Bocsi, lemaradt, hogyha neked is ez lenne a kódod, változtasd meg. Nem, mintha ilyet feltételeznék rólad, de van, ahol én is lusta voltam, és csak tizenöt karakter hosszúságú jelszót adtam meg, kicsit azóta is szégyellem magam miatta. Amúgy minden oké? A rendszer már azt írja, hogy nem is látod, amit írok. Odamenjek? Áh, inkább nem, az úgy venné ki magát, mintha nem bíznék benned. Ami csak részben igaz, nem sértésből. Mi lenne, ha mondjuk várnék fél órát? Ha nem írsz, akkor megpróbálom feltörni a telefonodat és bemérni a helyadatai alapján.”

„Mégse csinálok ilyet, Dan szerint ez hülyeség, ráadásul majdnem biztos, hogy bűncselekmény. Szerinte csak bealudtál valahol, vagy éppen koitálsz. Remélem, hogy nem, kicsit fura arra gondolni, hogy ezt csinálod, miközben írok neked. De persze koitálj csak nyugodtan, nem akarlak megakadályozni benne. Olvastam egy tanulmányt arról, hogy a közösülés (vagyis a szex, Dan szerint senki nem mondja így. Ne aggódj miatta, bizalmasan kezelem a levelezésünket. Amúgy is, mikor elvette a telefonomat, egyből visszaadta, mikor látta, hogy az elmúlt tizenkét órában csak én írtam) a legjobb stressz és frusztráció levezető. Én ilyenkor inkább terroristákat szoktam ölni CS:GO-ban."

„Felvetettem Dannek, hogy van egy csekély, bár a súlyosságát tekintve nem olyan elhanyagolható esélye annak, hogy esetleg elraboltak. Vagy egy etikátlan taxis épp Bostonban jár már veled. Ha így lenne, megadom anyáék címét, ott tudsz aludni. Dan szerint ez hülyeség, de őt egyébként se rabolnák el. Még egy nagyobb furgonba is nehezen férne be. Most épp elakarja venni a telefonomat, úgyhogy befutottam a fürdőbe előle, de az ajtó nem tart ki sokáig. Ha mégis lenne valami baj, hívd őt. Vagy a rendőrséget. Ha esetleg elraboltak és váltságdíjat kérnének, akkor én szívesen továbbítom a követelést Tisztelt Emberrabló, de nem tudok fizetni. A bank még hitelt se adna az anyagi helyzetem miatt. ”

‑ Mit gondolsz?
‑ Én… nem tudom mit mondjak – sóhajtott fel tanácstalanul Phoebe, akinek az arcán mintha megbánást látnék átsuhanni. Bizonyára nem erre gondolt azalatt, mikor bátorított, hogy kérdezzek nyugodtan.
‑ Hát én se – csóváltam meg a fejemet. – Csak érdekelt egy kívülálló véleménye is. Ráadásul te lány vagy, és az alapján, hogy az előttem álló embereknek mind írtál valamit a kávéspoharára, nagyon jó lehetsz a kapcsolatokban.
‑ A nevüket írtam rá.
‑ Oh. Akkor egy… cappucinot kérnék.
Amit villámgyorsan meg is ittam, mert Phoebe szúrós tekintete olyan volt, mint egy oroszlán éhes pillantása. Lehet, hogy nem vagyok egy alfa hím, de az átlagnál sokkal erősebben munkál bennem a „fuss az életedért” életösztön. Kár, hogy nem vagyok túl gyors.
Nem akartam olyan nagyon korán Serára törni. Szabadnapom volt, amit le kéne hozni az újságokban, tekintve, hogy az elmúlt időben a legtöbb ünnepnap alatt is végig bent voltam. Nagy volt a kísértés, hogy leüljek a Fortnite elé, de még mindig elvagyok tiltva. Hihetetlen, hogy OP-rah képes volt felhívni az anyámat. Az pedig még hihetetlenebb, hogy az anyám Bostonból is képes eltiltani a videó játékoktól. Egyébként is ráakartam nézni Serára, mert bár Dan és minden bizonnyal Phoebe szerint is a semmiért aggódtam, de elég sok filmet láttam, ami hasonlóképpen kezdődött. Plusz, van saját tapasztalatom is. Ha én nem írtam vissza anya üzeneteire, jó eséllyel egy szerkénybe hajtogattak, vagy esetleg a szertárba zártak és lemerült a telefonom. Sera esetében mondjuk ezek nem túl valószínűek, de sose lehet tudni.
Mivel Sera adott a múltkor egy vendégkártyát, így elég volt felmutatnom azt a portán és már mehettem is az utamra. Muszáj volt adnia, mert egyrészt minden bizonnyal unt folyton szólni, másrészt pedig legutóbb azt hitték, hogy valami zaklató vagyok és rendőrt akartak hívni.
‑ Hééé, meglepetés! Hoztam kaját is, nem tudom szereted-e a kínait, de a biztonság kedvéért beugrottam az olasz és etióp étterembe is – ami elég vicces a maga szomorú módján. Ellenben azzal, hogy mikor felpillantok a kezemben szorongatott zacskóról, nem azzal állok szemben, akire számítottam. Először arra gondolok, hogy véletlen rossz helyre kopogtam, de kicsit hátrálva látom, hogy a lakásszám stimmel. Az emberrablók pedig biztos nem nyitnak csak úgy ajtót, valami spéci kód nélkül. – Vagyis… üdv – korrigálom az előbbi kellemetlenül lelkes köszönést. Betörőnek eléggé otthonosan van felöltözve. Szóval… talán Sera barátja. Vagy testvére. Bár nem hasonlítanak, de én se az apámra, szóval ez nem jelent semmit. – Sera itt van? Egy barátja vagyok, azt hiszem – lehetnék kicsit magabiztosabb is, de ez egy meglehetősen kellemetlen szituáció most nekem, és ez az én kriptonitom. – Az vagyok – teszem hozzá ezúttal kicsit kihúzva magam. Elvégre, vettem háromféle kaját. Ki csinál ilyet, ha nem egy barát?
‑ Sera! – mondom ki a nevét hangosan, és a kelleténél kicsit megkönnyebbülten, mikor nemcsak hallom, de látom is már őt. – Ugye mondtam? – mosolygok a Nate nevű srácra, mikor Sera a másik barátjának hív. Bár nem tudom, hogy pontosan mit jelent ez. – Nate? Király, képzeld volt egyszer egy Nate nevű tengerimalacom. Egész pontosan Nate Boomer volt a neve, és mindenhova oda kakált. Bár te biztos nem csinálsz ilyet – anya nem volt odáig azért, hogy háziállatom legyen, még ha ilyen apró is. Régebben volt egy kis incidensem a mamám macskájával, ami miatt elterjedt rólam az, hogy szörnyű állattartó lennék.
‑ Köszi – biccentettem, ahogy beléptem az ajtón, ledobva a hátizsákomat, ami hangosan koppant a földön. – Csak van benne pár könyv, amit vissza kell vinnem majd a könyvtárba – magyaráztam, ahogy követtem Serát a konyhába, közben próbálva a lehető legszemfülesebben körbenézni. Nem, mintha arra számítanék, hogy látok majd a pulton egy kokain csíkot, vagy ilyesmi, de … végül is Sera érdekében teszem ezt.
‑ Úgy érted, kérek, vagy, szeretnék-e csinálni? – pillantok Serára kérdőn. Bár mindkettőre igen a válasz igazából. Szeretek turmixot csinálni, majdnem annyira, mint jégkását. – Hoztam amúgy kaját. Van kínai, olasz és etióp - emeltem meg a szatyrot, a konyhapultra téve. - Nem zavarok? Kicsit olyan, mintha most keltetek volna fel – főleg Nate, Seráról elég nehéz megmondani, mert még jóganadrágban is olyan, mintha egy reklámplakátról nézne le. – Pedig már elmúlt nyolc óra. Csak úgy kíváncsiságból, mikor jártok dolgozni? – ha egyáltalán járnak. Arra mostanra rájöttem, hogy Sera egy egészen másfajta világban él, mint én. Ő egészen biztos nem kell csak azért fel hat órakor, hogy reggelit csináljon a lakótársainak, mielőtt munkába megy. Nekem se kéne, de tudom, hogy ez sokat jelent. Annak idején anya is csinálta, csak ő adott mellé kis cetliket is. Ezzel Dan leállított, mert állítólag ciki. Csak sajnálni tudom.
‑ Minden rendben volt este? Írtam…párszor, de nem olvastad. Te biztos vele voltál ugye? – fordultam Nate felé. Még kapóra is jöhet, hogy találtam itt valaki mást. – Kérdezhetek pár dolgot? Csak egy… kutatáshoz kell, amit saját szakállra végzek. Fontos leszögezni, nem vagyok rendőr – ezt fontos letisztázni, mert miután felteszem ezt a kérdést, folyton ezzel jönnek nekem. – Szoktál… tudod, drogozni? Nem a mariskára gondolok, hanem … LSD, kokain esetleg, crack, vagy ectasy? Nem, mintha olyannak tűnnél, látom is, hogy meg van minden fogad, ami… jó, nekem múltkor kiesett egy – szóval majd egy fogorvost is be kell iktatnom, ami elég drága, szóval… inkább nem is gondolok a pénzre, csak szomorú leszek. – Csak tudod, a bulikban előfordul az ilyen, és én nem ítélkezem, sőt, van például gyorshajtásom, szóval én se vagyok teljesen tiszta. Képtelesen értve, mert amúgy szoktam zuhanyozni – és igen, még mindig a gyerek tusfürdőmet használom, de csak azért, mert az nem csípi a szememet. Valamiért folyton belemegy. Egyszer megpróbáltam átállni az Old Spice-ra, de zavart a munkában az új illatom.
‑ A bulizási… szokásokat kutatom, amúgy. A lakótársam szerint a bulikban könnyű csajozni, szóval leakarom egyszerűsíteni magamnak. Csak nehéz jó alanyokat találni, mert tudod, a legtöbbjük nem túl beszámítható, ráadásul a bulik hangosak, nagy a tömeg, leöntik és lehányják az embert, néha még a foguk is eltörik – erről első kézből származó tapasztalataim is vannak. – Szóval nehéz ott helyben megfigyelni. Te viszont biztos sokat adsz a buliknak, igaz? Ha Sera barátja vagy, mert ő szeret bulizni, azt tudom. És érzem is – pillantok Serára. Nem rosszallóan, elvégre a bulizás nem volt megtiltva. Csak az, hogy bármit is bevegyen. Azon kívül, amit szereztem neki, azt sajnos szükségszerű. – A hajadon. Az illata finom, mint mindig, de érzem rajta a dohányszagot – kifinomult szaglásom van, ezért is viselem olyan nehezen, mikor Dan azzal szórakozik, hogy elém áll és megpróbál… hát, ezt nem lehet szebben mondani: arcon fingani. Egyszer a párnámra is ráfingott, de már az ajtóban megéreztem.
‑ Sera amúgy mesélt rólad. Mondta, hogy … van egy barátja, akit Natenak hívnak. És tényleg van! – az mindenképp megkönnyebbülés, hogy nem hallucinál. Nem, mintha kéne neki, lerí róla, hogy elég népszerű lány. Nem, mintha az élénk képzelet rossz lenne. Én nekem sok képzeletbeli barátom volt és nem vagyok őrült.

     | ⚶

Weird Threesome Homies|

when we met you instantly became my source of dopamine

Sok mindent lehetett szeretni Sera Grahamben, ami valahol meglepő, mert Sera Graham maga nem volt az a klasszikus értelemben vett szerethető személyiség. Finom megvetéssel ráncolta az orrát, mikor nem tetszett neki valami (tehát, lényegében mindig), és képes volt olyan metszőn nézni, hogy végül elnézést kelljen kérned, amiért az irányába fordulva merészeltél levegőt venni. Vagy, hogy egyáltalán mertél levegőt venni. Csak nekem, személy szerint, 428 alkalommal kellett átöltöznöm a kedvéért, - Az az ing? Azzal a nadrággal? Tényleg? – amiben van persze némi költői túlzás a hatásfokozás kedvéért (mert egyébként meg ugyan ki számolná), de szerettem számszerű adatokkal panaszkodni róla, mert így nagyobb együttérzést lehetett kiváltani. Mindezektől független, a legbosszantóbb dolog Sera Grahamen mégis kétség kívül a lakása volt. Mit lakás, egy rohadt terrárium! És, ha nem lenne elég a vakító fényesség, Sera – a vörösekre jellemző lelketlen kegyetlenséggel – ébresztő gyanánt még meg is üt. Nem úgy igazán üt üt, csak feszített ujjakkal, teljes tenyérrel csap rá a mellkasomra. Ha nem készülnék épp minden erőmmel belehalni a fejfájásba, valószínűleg jobban fájna, így meg csak arra gondolok, lehetne rosszabb. Mehettem volna mondjuk Ellához is, elfelejtve, hogy épp felújítják a lakását, akkor most ütvefúró és csiszológép hangjára kelnék. Sera hangja, még ha hasonló mód csikorgóan magas is néha, azért valamivel csak jobb. A meztelen feneke látványának is jobban örülök hajnali akárhány órakkor, mintha ugyanennyire lengén öltöve venezuelai építőmunkások szednék fel épp a burkolatot mellettem. Egye fene, még azt is megbocsátom neki, hogy az övé nem annyira kerek, mint Elláé.  
Míg ő párnát nyom az arcomba, (mert, ha felkelni nem vagyok hajlandó, akkor akár meg is fulladhatok), én azon gondolkozom, vajon hol lehet olyan barátokat szerezni, akik nem ennyire idegesítőek, ha az ember épp másnapos. Vagy még részeg. Ez egyelőre még nem volt eldöntött.  
Akkor lett az, mikor első sikertelen felülési kísérlet migrénszerű tüneteket produkált, a második meg így érdeklődés hiányában elmaradt.
Az oldalamra fordulva, álmos tekintettel követem Sera testének vonalát, ő közben reggeli rendelést ad le, - nekem! –, mintha csak egy közönséges szakács lennék. Felháborodnék, tényleg, épp csak a tudatom van elveszve a mellei között. Még jóval azután is, hogy ő eltűnik, én meg egyedül maradok a szobában.

Közönség híján szégyentelenül végiggurulok az ágyon és hasalva mászom le róla. Pedig igazán nem magas, csak én próbálom mindenáron elkerülni azt, hogy egy újabb felülést kelljen csinálni. A lepedő szélén még beletenyerelek valamibe, amiről őszintén remélem, csak testápoló. Minden esetre elegánsan belekenem a cuccot Sera selyemtakarójába, és a szétdobált ruháim után nézelődök. A padlizsánmintás alsónadrágot viszonylag gyorsan megtalálom a káoszban, a farmerem nem lelem sehol. A lábfejes keresőmozdulatok közben arrébb rúgom Sera melltartóját, majd szinte kapásból le is veszem kislábujjal az éjjeliszekrény sarkát. – A rohadt életbe! – rúgok bele még egyet, ezúttal szándékosan, amiből a bútordarab persze nem érez semmit, nekem ellenben kicsit jobban sajogni kezd a lábam.
A manőver után alig egy perc alatt unom meg az erőfeszítést, és döntök úgy, jó leszek rendes ruha nélkül is. Csak a fekete pólómat kapom magamra, azt is csupán azért, mert az legalább megtalálom. A hallókészülékre is rálelek, ott vár rám a komód tetején, a szivárványszínű papírkarszalag mellett, amit még hajnalban téptem le dühből a csuklómról. Jelenlegi állapotomban úgy döntök, jobb, ha mindkettő ott marad.
A telefonomra a kabátom zsebében akadok rá – hála az égnek! – néhány használtnak tűnő papír zsebkendő (fúj), egy marék morzsa (ettem én valaha sajtostallért?) és egy MetroCard kíséretében. Ez utóbbi egészen biztos nem az enyém, fel is merül bennem a kérdés, hogy vajon mi a franc történt tegnap este? Mert mocskosul leinni magunkat és szexelni Serával egy dolog, annak a következményeivel még együtt lehet élni, de mi van, ha kiderül, hogy metróztunk? Mi van, ha a hajnali egy körüli blackout valójában nem is képszakadás volt, csak a piros vonal valamelyik alagútja?

Visszaporoszkálok a nappaliba és híreket kapcsolok a hatalmas tévén, mert az olyan felnőttes. Ellensúlyozza az emoji mintás boxeralsót. Évezredes fáradtsággal újra vízszintesbe is csúszom a kanapén, míg a CNN-nél az a bamba arcú libsi (meeh, Billie Jean King gyorsabban terjed szét a csatorna műsorain, mint az aktuális világjárvány) épp a július negyedikei légiparádék költségvetését hibáztatja mindenért. Nem figyelek rá, - amúgy sem érdemes –, csak félálomban pörgetem az UberEats appját. Nem tudom felidézni Sera tojáspreferanciáját, úgyhogy Honey Nut Cheerios választok neki is, mert egy oldalnál tovább nem vagyok hajlandó egyetlen alkalmazást sem böngészni. Vagy gabonapehely van, vagy 2+1 taco akció, vagy wiener schnitzel, ha nem tetszik neki, szerezzen sikeresebb barátokat. A rendelés véglegesítésénél már félig be is írom az aktuális címet, gondolatban számolgatva, hányadik emeleten is vagyunk, mikor kopognak a bejárati ajtón. Még el is hinném, hogy Manhattan ezen részén még ér valamit az expressz kiszállítás fogalma, ha mondjuk feltűnne, hogy érkezett valaki. De nem tűnik, Sera ront elő valami puhának tűnő függönybe tekerve, és úgy néz rám. Nem kéri, hogy nyissam ki az ajtót, elvárja, én meg hörögve engedelmeskedem, mert túl korán van még veszekedni. Meg, ezek szerint komornyiknak valamivel jobb vagyok, mint szakácsnak.
Az ismeretlen srác az ajtóban úgy csiripel, mint aki őszintén örül annak, hogy ébren van. Fúj. Legalább kajával együtt érkezett, ami igaz, nyomokban sem hasonlít ahhoz, amit Sera enni óhajt de ez engem meg már három perccel ezelőtt sem zavart, mi jogon tenném szóvá.
Életkornak és napszaknak megfelelően viszonozom a köszönését: - Cső – míg ő felváltva habog és magyarázkodik, aztán elkiáltja magát, mikor ausztrália csúcsragadozója megjelenik valahol mögöttem. A hirtelen frekvenciaváltásra kis híján rácsapom az ajtót, Sera viszont, ó, ő bezzeg beengedi. A hátralévő élete összes napjából pont ezt kellett kiválasztania ahhoz, hogy behívja Jehovát, urunkról és megváltónkról Jézus Krisztusról beszélgetni. Vagy, Abel esetében a mindenhova odapiszkító tengerimalacról, akivel nyomban párhuzamba is állít. Bájos. – Kizárólag csak keddenként – biztosítom némi iróniával a hangomban arról, hogy nem szándékomban a jelenlétében Sera szőnyegére végezni a dolgom. Meg hát nyilván egyébként sem.
Abel küszöbön belülre pozicionálja magát, majd hűséges kiskutya módjára, farokcsóválva (pun intended) terper is Sera után a konyhába. Az én létezésem meg, mint olyan, nyomban el is felejtődik. Remélem azért Nate Boomer valamivel több figyelmet kapott.  
- Könyörgöm, el ne kezdjetek turmixolni, szétrobban a fejem – masírozok utánuk én is, miután visszacsukom a bejárati ajtót. Újra fontolóra veszem a nadrágviselést is, így, hogy vendégünk van, de a srác határozottan túl sokat csacsog, szóval úgy döntök, nem érdemli meg az erőfeszítést. Felcsúszok inkább az egyik bárszékre és elegánsan megtámasztom a konyhapult felületét a homlokommal. Még jó is lenne, ha nem közvetlenül a fejem mellé tette volna Abel a büdös kínaiját. Vagy hát, igazából én tettem a fejem a büdös kínaija mellé, de ne vesszünk el az ilyen jelentéktelen részletekben. Rossz Abel, rossz, rossz. Egyébként is ki eszik kínait reggelire? Vagy etióp kaját? Meg hát, van egyáltalán olyan, hogy etióp konyha? Ott éheznek, nem? Túl sok kérdés ez egyetlen reggelre, és még közel sincs vége.  
- Dolgozni? – kapom fel hirtelen a fejem, mikor először végre sikerül az elhangzó sokszáz mondatból egy (1) darab szót értelmezni. Tekintetem először Abelre, onnan meg, szebb kilátás reményében Serára szegezem. – Miért, milyen nap van? – Meg, ha már itt tartunk, milyen hónap? Vajon elkezdődött már az egyetem, vagy még véget sem ért? Abel könyvtárat emlegetett, valahogy meg kéne tudni, hogy vizsgákra készül-e vagy csak szimplán gyík.
Mielőtt viszont kérdezhetnék, Abel megint megteszi helyettem. Beszél és kérdez és beszél és kérdez, téve mindezt annyira gyorsan, hogy jó, ha a szavak 30%-a célba ér. Hiába könyökölök fel, hiába bambulok bele az okoska arcába, az egyetlen, ami most segíteni tudna, az az istenverte IIC Sera hálószobájában. Ami ott is fog maradni, mert, hacsak valaki elém nem hozza, én ugyan el nem mászok érte.
Valahol első felvonásában elkapom a kokain szót, (pusztán azért, mert O görbület miatt ezeket a fajta szavakat könnyű észrevenni, tényleg), de mivel nem kínál meg nyomban utána, feltételezem, nem szórakozni jött. Pedig a bulizás is szóba kerül, a fogtöréssel együtt, amin viszont el is vigyorodom kicsit. Megkérdezném, kinek az öklébe sikerült beleszaladnia érte, de annyira azért nem érdekel. – Na figyelj, ha csajozni akarsz, három egyszerű szót kell csak megtanulnod: Omelette du Fromage – duruzsolom szinte tökéletes, nyelvcsappal képzett r hanggal. Mert most bezzeg megy, csak óráimon hangzik kivétel nélkül mindig úgy, mintha takonygombóc lenne az arcüregemben. Hülye francia. – Dexternek bejött a mesében – teszem hozzá még segítőkészen, és részemről ezzel lezártnak is tekintem a témát. Én megtettem mindent, én átadtam minden tudást. Kivéve persze a tegnap esténk részleteivel kapcsolatban, de arról nekem se sok emlékem maradt. Meg hát, mit segítene a borzas kis fején, ha tudná, hogy Serával mit és mennyit, mikor és hol ittunk. Vagy kiről. Azt hiszem volt kiről is.
Magabiztos 3-5 perc alatt lecsusszanok a székről, és Sera hűtőjét kezdem fosztogatni, hátha ő is van annyira proli, mint Warren, hogy tartson dobozos narancslevet. De persze nem tart. Gondolom neki is pusztakézzel facsarják frissen az óránként másfél dollárért dolgozó illegális gyerekmunkások, mint Ellának. Ez olyan kötelező felsőmanhattani sznobizmus lehet, minthogy a tehéntej és a közönséges csapvíz sem alkalmas fogyasztásra.
- Hízelgő, hogy ilyen szép dolgokat mesélt rólam – pillantok Serára vigyorogva, még a szemöldököm is a magasba emelem, nonverbálisan érdeklődve tőle valami olyasmit, hogy: ez most komoly? -  Mind igaz, egyébként, tényleg létezem, és tényleg ez a nevem. – Megragadok egy üveg vizet, aztán könnyed mozdulattal becsapom a hűtő ajtaját.  
- Nekem azt mesélte Sera, hogy az Abel nevű barátja tök jó kávét főz. Letesztelhetnénk, hogy nekem is igazat mondott-e.  
Valójában nem vagyok benne biztos, hogy hallottam-e valaha is Serától az Abel nevet. Ha említette is, azt nekem háttal tette, vagy akkor, mikor épp arccal előre voltam egy felespohárban. De lehet, egyenesen előttem állva szótagolta el, csak én nem figyeltem rá. Mindhárom lehetőség egyenlő esélyekkel indul. - Azt viszont nem említette, honnan vannak neki ilyen menő barátai, mint te. Pedig biztos emögött is van egy olyan jó kis sztori, mint a szőnyegre szaró háziállatod, nem? – Kortyolok párat az ásványvizes palackból, kihasználva a hatásszünetet arra, hogy újra Sera felé billentsem a fejem, neki intézve a következő kérdést. – Hol sikerült örökbe fogadnod?
Meg persze, miért? A miért jobban érdekel egy kicsit, de arra azért nem kérdezek rá. Egyelőre. Csak kávé után funkcionálok teljes értékű seggfejként.

it's difficult being rich & sad | ⚶

Elmosolyodom Nate megszólalásán Irónia, értem én azt. Sokat segített volna, ha jó pár évvel előbb tapasztalom ki, hogy mi is az pontosan, de az ember holtig tanul. A múltkor anya meg is jegyezte, hogy kezdek olyan lenni, mint egy igazi New York-i. Ami mondjuk nem hangzik egy teljes értékű bóknak, de Dan is célozgatott valami olyasmire, hogy lehetnék … tökösebb és rugalmasabb. Bizonyítva, hogy az vagyok, nem igazán zavar, hogy Nate alul öltözött. Dan is előszeretettel vesz magára minél kevesebb ruhát, és a gimis éveim kitörölhetetlen emlékei között sajnos ott vannak az öltözői zuhanyzók is. A mai napig nem értem miért nem fürdőgatyában csinálták. Apa magyarázata se segített sokat, miszerint az buzis.
‑ Köszi, de … tudod, csak határidők – bólogattam elégedetten. Határozottan jó érzés, hogy egyre többen fedezik fel, hogy milyen cuki vagyok. Mondjuk Dan a múltkor azt mondta, hogy ez nem egy A kategóriás bók, de … én se vagyok az, szóval legalább meg van az egyensúly. – Persze, miért is ne – vonom meg a vállamat, majd a turmixgép mellé tett banánoktól a hűtőhöz lépek tejet keresve. – Azta, nem semmi, jól meg van tankolva a hűtőd! – szólok elismerően Serának, mikor kitárom a hűtő ajtót. A mienk általában tök üres, mondhatni napról napra élünk. Dan egyszer megette magában tejfölt ahelyett, hogy csinált volna magának egy szendvicset. – Ez de menő! Mármint … érted – remélem, hogy igen, mert különben még taplónak is tűnhetek. A halláskárosodás nem vicces, de azért az elég menő, ha valaki ki és be tudja kapcsolni azt, hogy mit akar meghallani a világból.
‑ Csak biztosra akartam menni. Ami marad, azt majd … tartsd meg későbbre, bár úgy már nem olyan jó. Legfeljebb odaadom egy hajléktalannak – úgyse kedvelnek, bár lehet túlzottan magamra veszem a dolgot. Elvégre, a rossz életkörülményeik között mindenkit utálhatnak, akinek … van víz a lakásában, igaz? Azzal pedig azért nem vagyok olyan egyedül. Sőt, nálunk már volt, hogy elzárták! Nem azt mondom, hogy sorstársak vagyunk, de egy kicsit megtudom őket érteni.
‑ Miért, mióta nem dolgozol? – kérdezek vissza Nate kérdésére, és igazából ebből a kérdésemből már következne is a válasz az ő kérdésére. De láthatóan fáradt, én pedig nem vagyok bunkó. Legalábbis direkt sohasem. Ha mégis, utána napokig rosszul érzem magam. – Péntek, de nyugi, én is szabadnapot kaptam – ami a minimum azután, hogy az elmúlt három hétben szombatonként is be kellett járnom, de ezt persze hangosan nem mondtam ki. Még szerencse, hogy a főnököm kegyes kedvében volt, pedig nem jellemző rá az, hogy gondol másokra magán kívül. – Akkor most… ‑ mutogattam a turmixgépre Nate-nek, hogy kikapcsolhassa a hallását, ha szeretné. Azt nem mondhatja rám senki, hogy ne lennék figyelemmel másokra. Mivel ez nem olyan, mint az otthoni [/color]– az általában felakar robbanni, ha már készre keverte a dolgokat -, így arra készülök, hogy jó ideig kell járatnom, de legnagyobb döbbenetemre villámgyorsan kész lett. Bár az is igaz, hogy Sera minden bizonnyal nem egy használt turmixgépet vett a lakásába egy meglehetősen kétes kinézetű alaktól a piacon. – Kétszázat? – pillantok fel meglepve. Ez azért fáj. Utoljára akkor volt nálam egyszerre kétszáz dollár mikor … lehet, hogy soha?
‑ Ez nagyon… francia. És tényleg bejön? A csajok bírják a francia dolgokat, nem? – néztem Nate-ről Serára. Elvégre, ő lány. Anya például oda van a bagettért, meg az Eiffel-toronyért. A francia filmekről nem is beszélve, de én mindig is úgy gondoltam, hogy ez valamiféle mazochista dolog lehet nála. Készülnek jó francia filmek…néha.
‑ Nem muszáj, van benne pár dolog, ami így utólag talán … túlzásnak tűnhet – legyintettem, a turmixot és a kért evőeszközt is odatolva neki, majd Nate-hez fordultam, ha esetleg mégis megszomjazott volna egy kis turmixra, de hamar el is engedem a dolgot, mikor felpillantva csak annyit látok, hogy megkerül és a hűtőben nézelődik. – A vizeletminta jobb lenne – jegyzem meg, de aztán gyorsan megrázom a fejem. – De persze nem kell most. Azt amúgy se lehet mindenhol. Csak… ‑ kicsit közelebb hajoltam, de csak annyira, hogy tudjak még beszélni a beinduló nyáladzástól. – Kicsit olyan … tudod, mint, aki rossz fát tett a tűzre – ez nem épp a legjobb megfogalmazása a drogozásnak, de hirtelen nem jutott jobb az eszembe. Nem azt mondom, hogy Nate úgy néz ki, mint egy drogos. Sera se tűnik függőnek. Én csak arra célzok, hogy … talán fel volt ütve az a … akármi a buliban. Mert sejtem, hogy ott voltak, nem vagyok ennyire naiv. Az igaz, hogy sokat nem buliztam, de sok filmet láttam. – Öhm…köszönöm? – pislogok zavartam. Őszintén szólva, kezdem kissé úgy érezni, hogy olyan dologba csöppentem, ahova nem kellett volna.
Nem vagyok ám teljesen vak. Tudom, hogy Nate nem szeretne kávét csinálni – vagy nem tud, de abban sincs semmi szégyen. Én is csak tizenhárom évesen tanultam meg biciklizni. ‑, és engem akar így rávenni. De amíg csinálok valamit, kevésbé érzem magamat zavarban. Már pedig abban érzem magam. – Nem, nincs baj, én … jó kávét csinálok. A palacsintám még jobb. De ahhoz kell az otthoni serpenyőm – teszem hozzá gyorsan, mielőtt még Sera mosolyogva közölné, hogy kér palacsintát. Talán igaza volt ebben a dilidokimnak. Kicsit tényleg behódoló természet lehetek. – Szóval… ezen tényleg csak egy gombot kell megnyomni? – fordultam hátra feléjük. Ha tényleg így van, nem tudom elrontani. Nálunk otthon mindig anya csinálta a kávét. Meg a reggelit is. Jobban belegondolva, meglehetősen jó dolgom volt. – Én mindig venni szoktam, vagy anya csinálta… de főleg vettem, azt is, amit ő csinált – aki mindig azt mondta, hogy fő az őszinteség, de még sose sikerült senkit se levennem a lábáról azzal, hogy őszinte voltam. Ami azt illeti, azzal se, ha hazudtam, úgyhogy meglehetősen silány a sikerrátám.  
Szívesen kijavítanám őt, ahogy anya tette velem megannyiszor, de visszafogom magam. Egyrészt, az előbb mondta, hogy menő vagyok, kijavítani pedig nem lenne túl menő. De ettől függetlenül Nate Boomer nem tudott szarni. Egy olyan pici és ártatlan állat, mint amilyen ő volt, csak kakilni tud.
‑ Igazából Dan révén is ismerkedtünk meg. Ott voltam, mikor … ‑ elhallgatok hirtelen, ahogy eszembe jut, hogy Serával lényegében úgy ismerkedtem meg, hogy Dannel volt. Vagyis fúj, nem közben, utána. Most pedig szintén valami hasonló lehet a helyzet. Ezt a fajta találkozást talán mégse kéne felemlegetni. Minden menőségemet elvenné. Szerencsére Sera kisegít. – Igen, azóta pedig … tudod, mentorálom őt. Segítek neki a … mindenben – hazudok egy egészen aprót, de végül is van benne igazság. Legutóbb segítettem neki Kaylee-val, azt hiszem. Múltkor megtanítottam őt mosni is, így felvághat azzal, hogy mindennap tiszta ruhát hord. – De nem tudtam, hogy nem vagy egyedül – sejtettem, de én emberrablóra tippeltem, nem pedig … nem is tudom mik ők ketten egymásnak. Anya szerint a barátok nem feküdnek le egymással, de azt is mondta, hogy hívjam el Daisy-t a végzős bálra. Nem sült el túl jól. – Tessék, itt a tej is, a cukor pedig … ? – Nate orra toltam a kávét, illetve a tejes dobozt, de a cukornál bajban voltam. Egyrészt, fogalmam sem volt, Sera hol tarthatja, másrészt abban sem voltam biztos, hogy tart egyáltalán itthon cukrot.
‑ Nem, ezt a napot megkaptam, mert a főnök azt mondta, hogy jóból is megárt a sok. Szerintem bír engem – anya szerint mondjuk nem, de ezért is vittem neki a múltkor sütit. Aminek a dobozát a recepciós nőnél találtam meg, mikor hazafelé indultam, úgyhogy talán tényleg nem kedvelt meg jobban. Én pedig így beszéltem vele a Star Trekről. Vagyis próbáltam volna, mert zenét hallgatott, amint egyébként utál munka közben, a korábbi elmondása alapján. De egy biztos, sokat túlóráztam mostanában, úgyhogy nem ellenkeztem a szabadnap ellen. – Szóval gondoltam felugrom és megnézem, hogy minden oké, de látom, hogy igen, sőt, minden szuper oké, ami király, mert … én csak jót akarok, meg ilyesmi. Szoktam önkénteskedni is néha. Nem, mintha ez olyan lenne, mert nem! – kaptam gyorsan Serára a tekintetem Nate-ről. Nem úgy tekintem Sera ügyét, mint … ételt osztani hajléktalanoknak. Amit egyébként nem annyira szeretek, mert érzékeny az orrom. Ami vicces, mert Dan-nel együtt élve azt hinné az ember, hogy a szaglása elhal. – Csak… próbálok jó … barátféleség lenni. Mint egy kaktusz – amikhez egyébként egyáltalán nem értek, azon az egy tényen kívül, hogy fáj, ha törülközik velük az ember. De a kaktusz olyan semleges növény, mint egy… barát.
‑ Oh, várj! Szóval akkor én most… zavarok? – pillantottam Serára homlok ráncolva, majd Nate felé kaptam a fejem. ‑ Kicsit nehezen érzékelem az ilyen dolgokat. Nem sok barátom volt régen, szóval … tudom, azt hinnéd, de nem, még a gimis tablóképünkről is lelóg a fél arcom, meg a nevem. De azt mondták így is jól nézek ki rajta – ezt egész pontosan anya mondta, miután tarkón csapta apámat, mielőtt ő megszólalhatott volna. De ezt az egészen apró, hangyányi információt most úgy érzem jobb elhallgatni a menőség oltárán feláldozva.
‑ De a búcsú bulira úgy is bejutottam, hogy meg se hívtak. Elég menő, nem? – bólogattam büszkén. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kétszer kidobtak, mert rajtakaptak, hogy próbálok bemászni egy ablakon, de végül elég volt beállítanom tizenöt pizzás dobozzal, hogy bejussak, utána pedig elfelejthették, hogy bejutottam. A pizza mindenre megoldás, ekkor tanultam meg. Igaz, kicsit fájt, hogy a hallottak alapján mindenki tök ingyen jutott be rajtam kívül, de … ahogy a nagyim mondja: a pénz mindenre megoldás.
‑ Ti is a gimiből… jártatok oda, ugye? – hülye kérdés, tudom, de Dan szerint ez bőven előre megjósolható, mielőtt kinyitnám a szám, úgyhogy nehéz vele bármit is tennem. Nate gondolom hasonló körökben mozog, mint Sera, és nem tudom, hogy a gazdagoknál mennyire divat ez a magántanuló dolog. Én anno ölni tudtam volna érte. Nate nem olyannak tűnik, aki szekrényekben töltötte a négy év nagy részét, de ettől még járhatott rendes gimibe. Őt minden bizonnyal nem is akarták volna bepréselni arra a kis helyre.

     | ⚶

Weird Threesome Homies|

when we met you instantly became my source of dopamine

Gyerekkoromban egyszer olyan mélyen felhasítottam az állam, hogy hét öltéssel kellett összevarrni. Akkor és ott, egy tizenkét éves minden orvosi szakértelmével, biztos voltam benne, hogy soha az égvilágon semmi nem fog annyira fájni (nem csak nekem, de senki másnak sem a világon), mint az. Nem sokkal utána az apám tenyerének éle épp azon fájó pont tökéletes közepében csattant, ami szintén a szóban forgó balesetkor keletkezett a tarkómon. Az kicsit rácáfolva erre a meggyőződésre. Minden esetre azóta 2007 március 14.-e volt az etalon, azzal került összehasonlításra minden fizikai fájdalom. Ezen a skálán most Abel hangja pontosan egyharmad 2007 március 14.-ét ért. Nem volt annyira borzalmas, mint hét öltés meg az atyai tasli, de súrolta a határvonalat.
Olyan volt, mint azok kutyajátékok, amikre, ha az ember véletlenül rálép az éjszaka közepén, el kell döntenie, hogy a folyosóján állva éjszakázik-e, vagy leveszi róla a lábát, és végighallgatja, ahogy három percig sípol kitartóan, míg újra meg nem telik levegővel. Lehet ez lett volna a megoldás. Elvonni Abeltől a levető, hogy ne csipogjon már ennyire sokat és ennyire gyorsan.
- Nem, ami azt illeti, nem igazán értem. Megtennéd, hogy elismétled egy kicsit hangosabban, és jobban artikulálva? - Nagyon reméltem, hogy elkezd kiabálni. Esetleg szótagolni is, az is kifejezetten kedvelt reakció ilyenkor. Az átlagemberek nem igazán tudnak mit kezdeni az ilyen kínosnak titulált helyzetekkel, Abel meg, aki egyelőre még kívül esett ezen a kategórián, látszólag semmilyen más helyzettel sem boldogult. Még akár aranyos is lehetett volna, ha nem korán reggel (igaz, ez csak a „másnapos vagyok” fajtája a korareggelnek, de ez is számít), az első kávé előtt érkezik. De akkor érkezett, és erre sajnos nem lehetett bocsánatos bűnként tekinteni. Minden tőlem telhetőt megettem pedig, tényleg. Nagyon akartam kedvelni.
A gondolat, miszerint Sera Graham majd újramelegített maradékot fog enni, annyira groteszk, hogy szinte józanító hatással bír. Míg ők csacsognak tovább (mert úgy látszik, a beszélgetés valamiféle természetes emberi reakció még az ilyen embertelen időpontokban is, fúj), én Seráról fantáziálok, ahogy kedvesen mosolyogva, büdös kínait osztva vegyül a köznéppel. Továbbra sem ez a legfurcsább momentuma a reggelnek.
Arra azért már felnyögök, mikor Abel nekem szegezi a kérdést.
Miért, Abel? Egy olyan csodás barátság kezdete lehetett volna.
- Hát úgy nagyjából mióta élek. – Még csak nem is hazugság, apám is rendszerint csak úgy nyilatkozott a fordítóirodában beöltött munkámról, mint amolyan hobbi. Mintha tudná, mit jelent a szó.
Az se sokat segít, hogy megtudom, péntek van, mert Abel arról elfelejt tájékoztatni, hogy melyik hónap melyik péntekje. 52 van belőle egy évben, közel sem sikerül akkorát szűkítenie, hogy hasznos információ legyen. Azért értékelem, persze. Azt is, hogy szól, mielőtt turmixolni készül. Jobb lenne, ha inkább egyáltalán nem turmixolna, de nem vagyok telhetetlen, kap egy pirospontot. – Le vagyok némítva, csináld csak.
Igazából csak nem tettem be a fülembe a hallókészüléket reggel. Serát szerettem, a hangját már nem annyira, mindkettőnknek jobb volt így. Jó, hát főleg nekem, de úgyis csak ez számít igazán, nem?  
- Alsógatyában nyitottam neked ajtót, Abel, mit gondolsz, bejön? – Nem valószínű, hogy a sajtosomlett, mint olyan, bármilyen formában is elhangzott volna tegnap este, de azt se mondtuk ki szavakkal, hogy szexelni fogunk, és az is megtörtént, szóval ki tudja. Lehet, hogy az Omlette du Fromage egy olyan csajozós szöveg, ami nonverbális formában is működik. Ha így van, akkor egyenesen Abelnek találták ki, kifejezetten előnyére válna, ha elfogynának a szavak a szájából.
Nem tudom kivenni, hogy miről duruzsolnak a hátam mögött, de onnantól, hogy visszafordulva a hűtőtől meglátom Sera etióp reggelijét, nincs is jelentősége. Bizarr választásnak tűnik a banánturmix mellé, de mivel egész addig a pontig meggyőződésem volt, hogy csak egy marék homok lesz a dobozban, nem igazán van jogom ítélkezni. Feltúrom inkább az olaszos zacskót, és kiválasztok valamit, ami egészen hasonlít a carbonarához. Addig nem merészkednék, hogy magabiztosan annak is nevezzem, de jósolok neki úgy 92% esélyt. Aztán kinyitom, akkor már csak 85%, de még az is elég sok azért.  
- Látod? Nincs baj, Abel jó kávét csinál – ismétlem el Abel szavait Serának, csak úgy a biztonság kedvéért, nehogy már itt a szövegértésen csússzon el. Aztán visszafordulok Abelhez, aki némileg értetlenül áll a szörnyen egyszerű használati utasítást követően is. – Tényleg csak egy gombot kell megnyomni rajta. Sera általában nagyon elfoglalt, nincs felesleges héttized másodperce arra, hogy kettő gombot is kapcsolgasson. Ez ilyen gazdag privilégium, tudod. Majd beletanulsz, mire legközelebb jössz.
Nagyon remélem, hogy legközelebb is jön. Azt is, hogy megint itt leszek. Soha senki nem főz nekem puszta jó szándékból. Ilyen érzés lehet sikeresnek lenni.
Ahhoz már kell egy kis idő, hogy arcot párosítsak a névhez, mert Sera csak olyan lányosan felesleges infókkal szolgál, mint, hogy hogy néz ki az illető. Azt, hogy a szóban forgó személy történetesen az a focista Dan Ramsey, aki történetesen ugyanazon egyetem sportreménysége, ahová történetesen én is járok, valahogy nem tűnik fontosnak. A magassága igen. I can’t with you, Sera Graham.
– Ez nagyon jófej tőled, Abel. – A műanyag villámmal (figyelj, rám lett szólva, hogy ne ugráltassam Abelt, én meg fel nem állok azért, hogy rendes evőeszközt hozzak, szóval, ha most a világon valahol meghal egy delfin, mert műanyagot használok, az Seraphina hibája lesz) beletúrok a tésztámba, miközben próbálom feldolgozni az elhangzottakat. – Serának is segítettél a… mindenben?
Nem tudom, mit jelent ez a mondat, de őszintén nagyon szeretnék választ kapni rá. Tudományos céllal, nyilván. Az elhangzó vádak alapján rám fér a korrepetálás „önzetlen barát” téren, Abel lehet tart friendship 101 for dummies kurzust. Remélem barátságkarkötőt is fon.
- Hagyd csak a cukrot, jó lesz nélküle is – meg amúgy is sokkal jobban izgat, hogy miért van itt. Ha cukor után kutat, akkor nem látom a száját, még a végén lemaradok valami izgalmasról.
Kár, hogy aztán izgalmas nem hangzik el. Ami egyébként kifejezetten szép teljesítmény, mert annyi inkoherens faszság hagyja el Abel száját, hogy azt hinné az ember, abban azért találni valami érdekfeszítőt. De nem. – Aha. És, sok kaktusz barátod van?
Egy ponton azért ránézek Serára, arcomon a ki nem mondott kérdéssel, miszerint: Ezt a csávót amúgy te is látod? Csak, mert az azért még Manhattan rossz oldalán sem lehet mindennapi, hogy a Sheldon Cooper hasonmásverseny kerületi második helyezettje hiperventilláljon a konyhád közepén, míg te babpürét eszel. Nem olyan tripnek hangzik, amit élvezne az ember.
- Oké, Abel, állj! Nyugi. – Kell egy mély levegő, hogy utolérjem a tempóját. Mondjuk, nem sokat segít. A harmadik korty kávé sem, de annak legalább jobb íze van, mint a carbonarának, ami majdnem biztos, hogy még életében nem látott tejszínt. Ha az ember bírja a tejbe kevert lisztet, akkor persze maxpontos ez is, de én azért csak visszaejtem a dobozba a villát, és nem is veszem újra kézbe. – Nem zavarsz, és szívesen meghallgatjuk, milyen menő módon sikerült belógnod a búcsúbulira, meg minden. Tényleg. De könyörgöm, vegyél egy mély levegőt, és lassíts egy kicsit, jó?
Rajta volt nadrág, nem tudom, miért ő volt zavarban. Már, ha abban volt. Nagyon remélem, hogy igen, és nem ez az alap állapota, mert egész aranyos srácnak tűnt, kár lett volna, ha kiderül, hogy minden napszakban idegesítő. Mondom ezt úgy, mint szakértője a témának.
- Miért, nem nézed ki belőlünk, hogy jártunk gimibe? – szórakozottan vonom fel a szemöldököm. Sejtem, hogy nem úgy érti, ahogy én értem, de ha nem jól teszi fel a kérdést, nem jó választ kap rá. Ez egy ilyen játék. – De igen, onnan ismerjük egymást. Bár a mi barátságunk nem olyan szép, mint a tiétek, szerintem mi még sose főztünk egymásnak kávét – viszont fogtam már a haját, miközben hányt, az majdnem hasonló szentimentális értékkel bír, nem? Volt róla fényképes bizonyítékom is, amit aztán a testi épségem érdekében hajlandó voltam törölni, mert úriember vagyok.
- Meg én szerintem tíz év alatt összesen nem küldtem neki annyi üzenetet, mint te az este - jelzésértékkel kihúzom magam mellett az üres bárszéket – Gyere, csüccs. Beszélgessünk róla. Biztos fontosak voltak, ha egész eddig eljöttél, miután nem kaptál rájuk választ. Feltételezem Sera sem bánja, ha maradsz – a Sera féle lányok Abel féle fiúkat ettek reggelire (meg ezek szerint etióp babot, ami ismétcsak fúj), most meg nem úgy tűnt, hogy ez meg fog történni. Nyilván kötelességemnek éreztem kigyötörni valamelyikből egy magyarázatot arra, ahogy akkor mégis mi folyik itt. – Ilyen menő és önzetlen barátaid vannak, Graham, és még csak meg sem kínáltad semmivel szegényt. Szörnyű házigazda vagy.
Ezt Mufasa halálának felemlegetéséért, te liba.
Megérdemled.  

it's difficult being rich & sad | ⚶