to Ellie

wanna go home together?

- Akkor leszel jobb, ha egyre többet gyakorolsz – mosolygok rá bíztatóan. – Én is így vagyok a zongorával. – Azért eléggé zavarba tudok jönni, ha Hellával játszunk, aki ezerszer ügyesebb, mint én, de azért nem adom fel, inkább inspirál, hogy jobb is tudok még lenni, persze ahhoz több energiát kellene belefektetni de én inkább rajzolok, ha időm engedi. – Amúgy, mindenki elindult valahonnan, úgyhogy ez ne vegye el a kedved. – Csak az út hosszú, és sok idő, mire eljutunk odáig, hogy azt érezzük, most már talán eléggé jó vagyok. Néha olyan bölcs dolgok jutnak eszembe, hogy megijedek magamtól.
- Én is ha megnézek egy valamilyet, akkor utána tolja az arcomba a Tiktok az összes többit is, aztán jól beszippant… ilyen a szőnyeg takarítós is.  – Jó ég, hogy mennyi időt elvesztegettem már ilyen dolgokkal, ahelyett, hogy valami hasznosat csináltam volna… - Én tuti nem bírnám nézni a kajálós vidiket, főleg ha valami tücsköt vagy ilyesmit esznek, arra kiakadnék – fintorodom el egy pillanatra, ahogy eszembe jut.
Ha Ellie meg a randizás két külön univerzum, akkor én mit mondjak?! Sírni tudnék konkrétan.
- Télleg? Pedig tökre nem így tűnik… ott vannak körülötted egy csomóan… meg az előbb az a bámulós srác is, tuti nem engem nézett – húzom el a számat. Nem mintha annyira bánnám, én szerintem nem illek össze az ilyen menő srácokkal, mint bámulós srác, aki még jóképű is. Ellie annál inkább. Meg nem olyan kis nyomika, mint én, tuti, hogy jobban kezeli az olyan helyzeteket, amikor srácokkal kell kommunikálni, meg ilyesmi. – Ne szívass már – bököm oldalba egy kicsit, remélem, nem borul fel – Pedig te nagyon ilyen közkedvelt csaj vagy szerintem, meg Tanával lógsz együtt, tuti egy rakat srácot ismertek – én is ismerem őket, de csak távolról.  – Amúgy a család még tök messze van, ne kattogjál ilyesmin szerintem… - úgy mondom ezt, mintha valami irtó nagy tapasztalatom lenne. Azt látom csak, hogy a tesóm, Emily is jó későn lépett erre az útra, aztán nem dőlt össze a világ, hogy harminc felett lett családja.
Betolok egy hatalmas kanálnyi fagyit az arcomba, mialatt a mázlisa csajt nézem, ahogy bénázik a kutyákkal. Vajon beleesnek a tóba?
- Hát ja… főleg azzal a sráccal, ha láttad volnaaa – pillantok Ellie-re jelentőségteljesen. – Szerintem a Neveletlen hercegnő reloaded version, vagy ilyesmi – nevetek fel kicsit hangosabban. – Megfogta az Isten lábát a helyes fiúval, az tuti… de igazad lehet, nem tűnik egy aranyásónak végül is – kicsit megdöbbenek magamon, hogy honnan szedek ilyen szavakat. Nem is nagyon vagyok otthon a témában amúgy… épp Hellával beszéltük a múltkor, hogy mindketten egy jó nagy „nope” feliratú táblát mutatnánk fel, ha valaki megkérdezné, milyen tapasztalataink vannak az ellenkező nemmel.
- Ja öhm… nekem? – kérdezek vissza, s kicsit félre is nyelem az imént bekapott fagyit, de azért nem fulladok meg, asszem. – Hát az a Louis nevű srác egész helyes… tudod, aki zenél is. Akkora szemei vannak, hogy először megijedtem tőle, a vigyora meg kétszer körbeéri a fejét – nevetek fel, amikor eszembe jut. – Ja de amúgy semmi extra… mármint nem tettem lépéseket, meg úgyse fogok, elballagunk, aztán biztosan majd szembejön valaki… egyszer – vonom meg a vállamat. Nem parázom túl, de tény, hogy jó lenne már tapasztalatot szerezni, csak nem tudom, hogy mit kéne tennem, vagy egyáltalán nekem kell-e bármit lépni, vagy várjam a sült galambot, hogy a számba repüljön? – Vagy szerinted le kéne szólítanom? Esetleg belé botlani, mintha véletlenül történne, mint a filmekben? – pillantok kérdőn Elodie-ra, akinek bizonyára fényévekkel több tapasztalata van, mint nekem. – Lehet azt a csajt kéne megkérdeznem a kutyákkal, neki eléggé bejött az élet – biggyesztem le az ajkaimat, aztán csüggedten betolom az utolsó kanál fagyit is, ami már inkább citrom ízű víz, mint fagyi.

to Ellie

wanna go home together?

Néha nem tudom, hogy burokban élek-e vagy annyira a saját kis világommal vagyok elfoglalva, hogy másokat nem veszek észre. Vagyis inkább olyan dolgokat, amik az orrom előtt vannak egy ideje, de valami miatt nem látom. Ilyen ez a gördeszka-izé is.
Gondolom azért, mert ha bárhová megyek, az esetek nagy részében rajzmappa van nálam és olyankor örülök, ha nem lök fel valaki, így leginkább a túlélésért küzdök, ha bárhová közlekedni kell, franc se figyeli, hogy ki milyen járművet használ.
- Télleg? Hű – pislogok rá nagyokat. Amikor Hella mondta, szerintem akkor is ilyesmi reakcióm lehetett. Csak kicsit gáz, gondolom. – Tök menő – állapítom meg bólogatva. Szerintem én leggyorsabban úgy tudnék közlekedni vele, ha ráülnék, és valahogy lökném magamat, mint egy teknős. Eléggé vicces látvány lenne, ha így belegondolok, de így vélhetően megúsznám sérülés nélkül.
A taxi az egyedüli, ahová nyugodtan beférek, de hát azzal is csak a bajom van a fura arcok miatt. Majd ha lesz saját autóm, akkor végre nem kell szenvedni ezekkel a dolgokkal. Együtt nevetek Ellie-vel a taxis sztorimon – persze, amikor átéltem, csak szenvedtem és ki akartam szállni minél előbb.
Amint összeszedem magam az elvesztett egyensúlyi állapotból, sétálok tovább, mintha mi sem történt volna. – Ja, semmi – legyintek. – Köszi, helyetted biztosan akadnak majd mások, nem aggódom ezen, hozzászoktam már. – Nyilván lesznek mindig olyan arcok, akik észreveszik a fura csajt és látványosan összesúgnak az orra előtt. Sosem értettem, hogy mire jó ez.
- Szerintem is, de másoktól is hallottam már, hogy a szüleik szerint ez így jó – vonom meg a vállamat. Mintha ahhoz nem kellene semmilyen adottság, hogy valaki elsajátítsa azt a rengeteg száraz tananyagot, amit ott kell tanulni… nem is tudom, mit kezdenék magammal, ha elvégeznék egy üzleti sulit… vélhetően nem végezném el, hanem inkább megszöknék otthonról, csak kár, hogy két évig még kiskorú vagyok és a szüleimnek van hatalmuk felettem.
- Na az kezdetnek tök jó. Csinálhatsz Youtube-ra videókat is akár, csomó ilyen van. Némelyik cover jobb, mint az eredeti – mondom, miközben arra gondolok, hogy miért vagyok mindig olyan nyomi, hogy szenvedek a hülye kaviccsal, sosem tanulok a hibámból? – Hát nem t’om – nevetek fel vele együtt a zabálós video hallatán – Nem biztos, hogy az hosszútávon jó, még a végén hordó leszel. – Ez pedig határozottan nem állna jól Ellie-nek.
- Jajj ugyaaan, az nem szerencse… még pasit is szerezni kell előtte meg ha szereted a gyerekeket, akkor gondolom, szeretnél majd sajátot is, nem? – Én tuti, hogy kutyát meg macskát szeretnék, de egy pasi se lenne rossz majd, gondolom… annyira még nem gondoltam bele ezekbe a dolgokba, annyira visz magával most minden, időm sem nagyon van a jövőn gondolkodni... vagy úgy bármin is.
Miután megállapítom, hogy a fagyis selfie jól sikerül, el is rakom a telefont, nehogy még jobban összetörjem egy szokásos ügyetlen pillanatomban.
- Ahaa, szerintem iiiis – vigyorgok Ellie-re a megfagyott számmal. – Olyan, mint a filmekben. El sem hinném, ha nem a két szememmel láttam volna. Lehet, hogy inkább kutyákat kellene sétáltatnom suli helyett és akkor rátalálnék én is a hercegemre – még mindig ábrándos tekintettel nézek ki a fejemből valahova a távolba. – Nem mintha annyira ráérnék foglalkozni vele…  meg amúgy se vagyok egy pasi mágnes – teszem hozzá. – Pedig ez a csaj sem valami nagy szám szerintem – vonom meg a vállamat. Úgy mondom ezt, mintha én valami topmodell lennék.

to Ellie

wanna go home together?

Egyetértőn bólogatok, hogy Ellie is hasonlóképp vélekedik az angolról, mint én. Kicsit úgy érzem, hogy ez a kínais megnyilvánulásom olyan stréber dumának hat, pedig távol álljon tőlem az ilyesmi… elég csak a jegyeimre ránézni. Ugyanakkor én bármit lerajzolok, legyen szó egy állatról, egy vázáról vagy épp ezekről az írásjegyekről. Ki is kellene ejteni őket meg mondatba foglalni, az már egy kicsit más téma.
- Hát te nagyon optimista vagy – állapítom meg. Kár, hogy nem mindig használják, hiába van az autókon fék. Apu szokott mindig szentségelni, hogy irányjelző is van ám rajtuk, mégsem képes mindenki használni valamilyen rejtélyes (?) oknál fogva. Főleg a drágább márkák tulajdonosai, furcsa.
Aztán megállok egy pillanatra és nagyokat pislogok Elodie-ra.
- Te deszkázol? – kérdezem meglepetten, majd indulok is tovább. – Mármint ez tök jó… ismerek egy csajt, aki szintén, aztán belőle se néztem volna ki. Nem egy csajos sport, vagy mi. – Sport ez egyáltalán? Vagy csak közlekedési eszköz? Fú, de nem vagyok képben ilyesmivel. Nekem tök oké a görkori, de azzal meg nem merek tömegbe menni, mert úgy löknek fel, ahogy csak akarnak, úgyhogy nem viszem túlzásba, jó nekem gyalogolni.
- Random dolgot? Na ja, én is végül is, asszem… A legjobb az volt, mikor megkérdezte az egyik, hogy hosszú napom volt-e, aztán azt feleltem, hogy szerda. Na ez eléggé randomra sikerült szerintem – nevetek fel.  
- Találó – mondom vigyorogva a Casper poénjára, miközben kissé megbök Ellie, amire nem számítok és majdnem felborulok mappástul meg mindenestül, de összeszedem magam és visszatérek mellé.   – Na ezért ülök inkább pólóban meg rövidgatyában a strandon és rajzolok, kb mindig azt szoktam csinálni. Uncsi, tudom – legyintek.
Ellie szerint is szívás lesz, ha nem vesznek fel a művészeti suliba. Vagyis hát, ő nem pont így fogalmaz… kicsit szókimondóbb, mint én, de ezt meg megszoktam. Kész szerencse, hogy a tanárok felé tudja kontrollálni magát.
- Én se magamat – értek egyet vele. Nem mondom, hogy bukásra állok matekból, de végképp nem az én világom. – Nem értem, miért gondolják azt a szülők, hogy majd az beválik. Mástól is hallottam már ezt, tök gáz – grimaszolok. – Ja ezen ne akadj fenn, simán lehet, hogy neked más készségek mennek jobban... -  Nem véletlen hívják készségtantárgyaknak. De persze erőltetik a sulikban, miért is ne… - … csak lehet, hogy még nem tudod, micsoda. Lehet, hogy valami hangszer, vagy ilyesmi – vonom meg a vállamat. Ezt nem tudom Ellie-ről, hogy játszik-e bármin, de például a zongorát simán kinézném belőle.
Na igen, bizonyára én nem arra születtem, hogy füvezzek, de soha ne mondd, hogy soha, úgyhogy azért nem vetem el a lehetőségét, meg tök menő… gondolom. Túl kocka vagyok ahhoz, hogy tudjak ilyesmit, azt hiszem.
- Olyat is láttam már, hogy azzal futott be, hogy szőnyeget takarít és csinál belőle ASMR videót – nevetek fel. Ezernyi lehetőség létezik, csak meg kell találni a rést. Ez nagyon bölcs gondolat, egy pillanatra meg is lepődöm magamon. –Amúgy szerintem ez nem baj, hogy még nem tudod… lehet, hogy csak több időre van szükséged – pillantok rá majd rátaposok a kavicsra, amit rugdostam és kicsit fáj tőle a talpam.
Miután kikértük a fagyit és kifizettük mindketten, az instára a fotó nyilván nem maradhat el. Előveszem a telefont, majd mosolygok egy hatalmasat, amikor mellém lép Ellie. – Szupiiii! Persze! Vagy be is tagelhetlek  - felelem, majd elrakom a telefont, mert így fél kézzel most biztosan nem tudom kiposztolni, de majd később mindenképp sort kerítek rá.
- Aha, de annyira jó – mondom vigyorogva, hatalmas szemekkel. Legszívesebben beönteném az egészet a számba egyszerre.
Kicsit arrébb tőlünk megpillantok egy lányt, aki rengeteg kutya társaságában sétál.
- Láttad már ezt a csajt? – bökök a lány irányába, s közben azt érzem, hogy megfagyott az agyam is. – Képzeld, mentem a múltkor suliba és láttam, hogy felborított az a fekete kutyája egy srácot, aztán a srác ahelyett hogy leszidta volna, még segített is neki… milyen love sztori már, nem? – nézek a távolba ábrándos tekintettel. – Azóta már többször is láttam őket itt reggelente. - Na nekem tuti sosem lesz ilyen mázlim a pasikkal.

to Ellie

wanna go home together?

Sosem értettem, minek kell sokadik nyelvvel szenvedni, ha a sajátommal szuperül el tudnék boldogulni bárhol. Amúgy is, az a benyomásom a franciákról, hogy sznobok.
- Én csak Kanadában voltam eddig, ők jó fejek, vagy jó embereket fogtam ki – vonom meg a vállamat. – Ha szereted a nyelveket, még simán tanulhatsz spanyolt szerintem. Nekem a kínai tetszik nagyon vagy a japán. Tök jól el lehet szöszölni az írásjegyekkel. – Mennyi előnye van annak, ha a vizuális dolgok jól mennek, ugye?  - De már nem sokáig kell szenvedni ezzel… remélem, hogy nem fogok megbukni évvégén – teszem hozzá egy grimasszal az arcomon. Az végképp nem lenne praktikus, ha pont nyelvből kellene pótvizsgázni nyáron. Így még az sem opció, hogy fizetek valakinek, hogy menjen el helyettem dolgozatot írni.
- Dettó – húzom el a számat. – Akkor lehet, hogy már én is félig süket vagyok, és azért nem hallottam? – tűnődöm el ezen egy pillanatig. – De te tök bátor vagy, hogy az utcán is szoktál, én félek, hogy elcsap egy autó, aztán kakukk – mondom, és a kakukk szó valahogy olyan furán jön ki a számon, hogy elnevetem magam. Előfordult gyakran, hogy a saját hülyeségemen röhögtem egyet. – Ahh, valakinek mindig baja van velem, pedig a légynek se ártanék – forgatom meg a szemeim a néni megjegyzése miatt, amit végül is egyikőnk sem hallott, de a fejére volt írva, hogy baja van velem.
- Huh, az volt – bólogatok és egy pillanatra bevillan az agyamba, hogy kicsit halál közeli élményem is volt akkor, asszem. - Én sem szeretem, de kibírhatóbb, mint ülni a dugóban, ha messze kell menni… na meg így a fura akcentusú taxisofőrökkel sem kell beszélni, akik annyira törik az angolt, hogy a felét nem értem. Amúgy azok miért akarnak mindig beszélgetni? Ezt sosem értettem… - Ha Ellie nem kedveli a metrót, akkor biztosan inkább taxizni szokott és tuti, hogy ő sem ússza meg ezeket a fura beszélgetéseket. 
- Naja, azt muszáj lesz – fintorgok a vakolás kapcsán. – Gyári szőke vagyok, nem kecsegtet túl sok jóval a szőke haj-fehér bőr kombó. – Nagyon izgalmasan nézek ki, amikor tetőtől talpig be vagyok kenve az amúgy is fehér naptejjel. Igazi pasimágnes szoktam lenni. – Aww igazán dögös leszek szerintem – viccelem el a dolgot. Inkább bele sem gondolok, hogy a többiek mellett hogyan fogok festeni.
A szivárvány látványa mosolyt csal az arcomra. Vagy lehet, hogy eddig is ott volt már, csak most tűnik fel, hogy vigyorgok. Szeretem a színeit, és az a legjobb, amikor látni az egész ívet. Olyankor odaképzelem az unikornisokat és a csillámfaszpónikat, mint egy kislány.
- Köszi, cuki vagy – mosolygok Ellie-re, ahogy oldalra pillantok. – A szüleim beíratták az NYU üzleti szakát, de ha oda kell mennem, én meghalok – dramatizálom túl egy kicsit a dolgot, bár legbelül tényleg így érzem. Sosem értettem, miért csak akkor lehet belőlem valaki, ha üzleti suliba járok…
- Hmm, tényleg? Én olyankor rajzolni szoktam, azzal tök jól kikapcsol az agyam. Bár azt nem tudom random akárhol csinálni – nevetek. Egyelőre úgy tűnik, hogy én nem olyan festő vagyok, akinek akkor jönnek az ötletek, ha be van szívva vagy drogozva. Vagy lehet, hogy az a rész majd akkor jön, ha kiégek? – Egyszer volt a kezemben füves cigi, de meglöktek és belejtettem egy pocsolyába – erőltetett mosoly jelenik meg az arcomon. Ez bizonyára a Sors keze lehetett.
- Ha nem fog tetszeni, később még kipróbálhatsz mást… például süthetsz sütiket vagy akármi. Tele van az insta ilyenekkel – imádom a szivárványos tortát, azt is ott láttam. – De eléggé szar, hogy ennyi idősen már tutira tudnunk kell, hogy mit akarunk csinálni az életünkben. Mi van, ha az, ami most tetszik, tíz év múlva már nem fog? – teszem fel az élet nagy kérdését, és közben egy kavicsot rugdosok, ahogy sétálunk. – Amúgy az instával tényleg tök jól be lehet futni szerintem – teszem hozzá, majd éles váltás és kikérem a csajtól a citrom fagyit. Néha kipróbálhatnék mást is, de mindig ezt szoktam kérni, mert olyan jó savanyú. Kifizetem és elveszem a pohárkát. Aww rózsaszín kanalat nyomott bele!
- Köszi! – veszem el vigyorogva és megvárom, hogy Ellie is kikérje az övét. – Aha, egyetértek – felelem, és majdnem belekanalazok a fagyiba. – Jajj várj! Lövünk egy képet instára? – ha már az előbb úgyis eszembe jutott. Előkapom a csak kicsit összetört telefonomat, és ha Ellie-nek is oké, akkor csinálok egy selfie-t kettőnkről, aztán utána lapátolni kezem a fagyit. Nehéz megállni, hogy ne borítsam be a számba az egészet – bár azzal azt kockáztatnám, hogy megfagyna a fejem. – Fú, de savanyú – grimaszolok, de közben meg tökre élvezem.

to Ellie

wanna go home together?

- Tényleeeg? Nem mondod! Nem is tudtam, hogy ilyen bunkók – csodálkozom őszintén ártatlanul meg minden. – Ajjj, akkor inkább a spanyolt kellett volna választanom, ők tök lazák, meg a zenéjük is jó. Mi is van még? Német? Na arról meg inkább ne is beszéljünk – legyintek. Anyáék erőltették a franciát rám nyilván. Mikor először hallottam francia beszédet, rámjött a hányinger, szerintem már az is egy jel volt, hogy távol kellene magamat tartani tőle, de nem sok beleszólásom volt a dolgokba, mivel a szüleim fizetik a sulit, én meg a szenvedő alany vagyok.
- Te hallottad, hogy mit motyogott az a néni? Nem értem, mit kell piszkálni… - forgatom a szemem, meg hátra is fordulnék, de akkor forgalmi dugót okoznék, úgyhogy ráhagyom… A hajam miatt rendszeresen szekálnak, meg egyszer a körmöm sem tetszett a metrón valakinek. Rózsaszínre volt festve és fekete anarchiajel volt a közepére rajzolva, szerintem irtó jól nézett ki. Akkor éltem a punk korszakomat, de hamar leáldozott.
A helyes fiú jobb téma amúgy, de hamar tovaillan a varázsa, mert miatta viszont megfordulok, így szegény Ellie-t jól oldalba vágom a mappámmal. Nem szoktam hozzá, hogy hazafelé társaságom van.
- Tiszta ciki… - pislogok Ellie-re zavaromban – Egyszer odazárt a metró, gondolhatod, hogy kicsit halálközeli élményem volt, huh – mesélek a viszonylag friss traumáról, amin még mindig nem tettem túl magamat. Néha elfelejtem, hogy szélesebb vagyok. – Ühüm – helyeselek a srácra vonatkozóan, miközben még a vállamon próbálom a helyére igazítani a félrecsúszott pántot.
- Áh, én sosem unatkozom. Vagy rajzolok, vagy játszom valamit vagy akármi – vigyorodom el. – Strandolni? Az szuper ötlet, köszi! Szerintem belőlem tíz perc alatt sült csirke lesz, amilyen fehér vagyok, de egy próbát megér – nevetek a saját bénaságomon. Ez lesz az utolsó nyár, talán érdemes lenne valami olyannal tölteni, ami egy kicsit más. Lehet, hogy szórakoznom kellene, vagy valami olyat csinálni, amit még eddig nem.
- Hm? Jaaa, nem gáz, nyugi – legyintek lazán. – Tökre nem úgy jött le, meg amúgy igazad van… Száni, hogy mennyire nehéz bejutni. A felvételire azért eléggé rágyúrtam, úgyhogy remélem, hogy majd nagy borítékot kapok. – Végképp semmi kedvem mást tanulni, akkor inkább világgá megyek. De igazából van egy cégem, kapok pénzt a jogdíjak után, úgyhogy ha nem vesznek fel sehová, talán akkor sem halok éhen azonnal.
- Tessék? – kérdezek vissza, mert kicsit elbambultam a jövőmmel kapcsolatban. – Ja, ühüm – bólogatok egyetértőn. – Csak úgy suhannak! - A parkban jobban lehet látni a felhőket, mint a házak közt. – Nézd, ott meg szivárvány van! Awwww imádoooom – mutatok kicsit arrébb, ahol sötétebb az ég egy kicsit. Ilyenkor mindig elképzelem, hogy unikornisok is röpködnek ott körülötte. Olyan jó lenne látni egyet…
Aztán megpillantom Elodie kezében a cigit.
- Ezt sosem értettem, hogy mi a jó benne… - mondom egyértelműen a cigire utalva. Nem is tudom, hogy ezt most kérdezni akartam, vagy csak úgy mondani.
- Aww de cuki! Óvónéni szeretnél lenni? – lelkesedem egy kicsit hangosabban a kelleténél. – Ja, de végül is érthető… Gondolom, szereted a gyerekeket. De ha nem ez, akkor micsoda?  - kérdezek vissza. Bárcsak lenne nekem is más a rajz helyett, de számítógépes játékokkal egyik szakon sem foglalkoznak vélhetően, így túl sok lehetőségem nincs.
Közben feltűnik a másik fagyis stand, és tök jó, nincsenek ott egyáltalán.
- Nézd, itt két dollárral olcsóbb, mint a másiknál – súgom oda Ellie-nek. Bár teljesen mindegy egyébként, csak ez milyen lehúzás már, pfff. – Hello, egy citromosat kérek szépen.

to Ellie

wanna go home together?

Csak egy kicsit van szar kedvem a francia dolgozat eredménye miatt, így a fagyi tökéletesen jó megoldás lesz arra, hogy elfeledtesse velem – legalábbis egy rövid időre, míg hazaérek. Otthon úgyis kapok majd érte, hogy „megint nem tanultál semmit” meg „nehogy azt hidd, hogy a rajzolásból meg lehet élni” meg satöbbi szövegeket. Hiába jött be az instás-dolog a rajzokkal, rossz jegyek esetén kapok lelkifröccsöt.
- Oké – bólintok a fagyi ötletére nagy lelkesen, teli vigyorral az arcomon.
A francia dolgozat Ellie-nek sem tetszett kifejezetten, de tuti, hogy neki jobban sikerült. Úgy tűnik, neki jobb érzéke az ilyenekhez. Én tökéletesen elvagyok azzal a tudással, amim van, meg szerintem nem az iskolapadban fogok tökéletesen megtanulni egy idegen nyelvet. Néha még Sarah-val is szoktunk beszélni franciául – aki kanadai -, és még egyszer sem mondta, hogy reménytelen eset lennék, de lehet, hogy csak jó fej akar lenni, hmmm.
- Az is egy jó téma – villatok Ellie-re egy határozottan erőltetett vigyort, szemléltetve, hogy mennyire - nem - kedvelem a nyelvtant. – De úgysem fog senki beszólni, ha rosszul mondod, én ezzel nyugtatom magam – legyintek. – Áááá tényleeeg, ez sokkal jobb – vihogok a „nem tudom” hallatán. Jesszus, az a néni de furán néz, aki jön szemben… Oké, most lehet, hogy túltoltam kicsit.
- Hát ő ott – fordulok én is Ellie-vel, ennek eredményeképp a rajzmappámmal tökéletesen oldalba csapom szegényt, meg egy kicsit közlekedési dugót is okozok ezzel a manőverrel a szembejövők helyzetét megzavarva. – Jaj, ne hari – vakarom meg a fejemet zavartan. – Asszem Henry a neve. Milyen cuki már – vigyorgok. Egyszer hallottam, hogy róla beszéltek lányok a folyosón. Szeretem nyitva tartani a fülemet, jó képben lenni a dolgokkal.
- Ez tök jól hangzik! – lelkesedem. - Legalább nem uncsizol otthon… A tesóm is folyton szív az unokahúgom miatt, én is szoktam babysitterkedni náluk, ha úgy alakul – és egész gyakran van így, bár én nem bánom, szuperül elvagyok, de azért arra nem adnám a fejem, hogy más gyerekével szívjak, az biztos. – Nekem? Öhm, hát, van három mesém, amit szeptember végéig meg kell rajzolnom, szerintem azzal fog telni az egész nyaram… - vonom meg a vállamat. – Ja, hát nem túl izgi, de én nagyon élem – főleg, mivel pénzt is kapok érte, úgyhogy ezzel megúszom a klasszikus nyári munkákat.  – Meg az egyetemre is készülni kellene valamennyire, jó lenne nem beégni már az első héten… - fú, ez eléggé stréber duma, távol álljon tőlem, jajj! -… ez gondolom majd annyi lesz, hogy rajzolok.
Úgy beszélek erről, mintha már biztos lenne, hogy felvesznek. Az a helyzet, hogy eléggé bizakodó vagyok, mert a felvételi nem volt vészes.
- Te hová jelentkeztél? Én nagyon remélem, hogy bejutok a Juilliardra a rajz szakra, mert tuti, hogy a kardomba dőlök, ha valami üzleti suliba kell mennem helyette – forgatom meg a szemeimet.
Közben megérkezünk az ice ’n’ go standhoz, ami a park bejáratának közelében van és sor kígyózik előtte. – Szerintem keressünk egy másikat, ott talán nem lesznek ennyien – javaslom.

to Ellie

wanna go home together?

Mielőtt elindulnék, dobok apának egy üzit, hogy ne keressen a lépcsőn, majd otthon megtalál, ha hazaér, remélem, hogy nem fog senki elrabolni vagy valami, sosem lehet tudni ebben a városban.
Amint összeszedem magam, nagy lelkesen odakiáltok Ellie-nek, együtt voltunk az imént francián. Azt hittem, hogy már hazament mindenki, ilyenkor mindig én vagyok az utolsó, ha megvárom apát, de így tök jó, ha legalább egy darabon tudunk együtt menni.
- Bocsiii – szabadkozom, szegényre ráhoztam a frászt, azt hiszem. Hajlamos vagyok egy kicsit hirtelen sok lenni. – Juhúú, szuper, csak összeszedem magamat – mondom, miközben magamra aggatok mindent is. Már csak a Nikonom hiányzik a nyakamból és akkor tényleg olyan lennék, mint egy karácsonyfa.
A hajam ugyan lófarokba van – volt - fogva, de túlságosan is rövid ahhoz, hogy normálisan össze tudja tartani a hajgumi, így már ott tartok, hogy az összes babahajamat az arcomba fújja a szél, és így próbálok Ellie-re pillantani. Amennyire tudom, a fülem mögé hajtom a kósza hajszálakat, de egy ponton túl inkább úgy döntök, hogy elengedem a dolgot és kivarázsolom a rózsaszín hajgumit, majd a csuklómra húzom. A héten már elhagytam néhányat, ez legalább túlélte a napot.
- Aha, szuper ötlet! Egy citromosat most én is be tudnék tolni – vigyorgok rá. – Idén még nem is ettem fagyit – döbbenek rá hirtelen, pedig már mindjárt vége a tavasznak is. Néha tényleg úgy érzem, hogy egy barlanglakó vagyok. Amikor azt hiszik a szüleim, hogy tanulok a szobámban, de helyette inkább játszom valamit vagy rajzolok. Tök jó, mert ezek olyan dolgok, amiket nem látnak. Persze, lehetne annyi eszem, hogy a saját érdekemben legalább a dolgozatokra készülni kellene, de valahogy mindig találok helyette valami érdekesebbet.
- Ne is mondd… ez tényleg egy rémálom volt. Nekem ezek az „egészítsd ki a hiányos mondatot” meg a „tedd sorrendbe a bekezdéseket” izék nem mennek… szerintem mikor ehhez osztottak észt, én nem álltam sorba, vagy nem tudom, de örülnék, ha normális dolgokat kérdeznének legalább… - puffogok. – Szerintem én ezek nélkül is szuperül elboldogulnék, ha beszélni kellene… - magyarázom. – Akkor meg főleg, ha bevetem az örök klasszikus voulez-vous coucher avec moi?-t – vigyorgok Ellie-re, miközben sétálok mellette, majd észreveszek egy srácot, amint ott ácsorog a kerítés mellett és feltűnően felénk néz. Nyilván nem engem…
Amikor egy kicsit távolabb vagyunk már, kitör belőlem a kérdés:
- Láttad te is, hogy nézett téged?– pillantok jelentőségteljesen Ellie-re. Hát, csinos lány, jóhogy megnézik a srácok. - Asszem, ő is végzős, matek szakos.
Én mindig is a nyomi művész csaj voltam, akit nem nagyon néztek meg a fiúk, pedig szerintem tuti, hogy vannak tőlem csúnyább lányok is, de hát ezt dobta a gép.
Séta közben néha azért kicsit összébb kell húznom magamat, az embereket pont nem érdekli, hogy túlméretes vagyok.
- Tudod már, hogy mit fogsz csinálni a nyáron? – érdeklődöm.

to Ellie

wanna go home together?

Csüggedten ülök a suli előtti lépcsőn és a kezemben tartom az elégtelen dolgozatot, amit franciából írtam a múlt héten; most osztották ki az utolsó óra végén és még nem volt kedvem a táskámba tenni. Nem kecsegtet túl sok jóval az évvége, de abban bízom azért, hogy kettessel valahogyan minden tárgyból majd átcsusszanok, ha egy kicsit megerőltetem magam, még talán a hármast is össze tudom hozni. Valahogy sosem kötöttek le ezek a dolgok, bár a nyelvismeret igazából egy hasznos skill lenne, de nem tehetek róla, hogy mindent is szívesebben csinálok a tanulás helyett.
Azon tűnődöm, hogy vajon, ha összegyűröm a dogát, akkor a lépcső aljánál levő kukába bele tudok találni vele? Anya kiakadna, ha eltüntetném a bizonyítékot, úgyhogy inkább el is vetem ezt az ötletet azonnal, meg szerintem kellőképp ügyetlen vagyok ilyesmihez és mellé esne, onnan felszedni meg rém undi lenne.
A telóm betört kijelzőjére pillantok, várom, hogy apa jöjjön értem, azt mondta, hogy együtt megyünk haza. De már eleve fura, hogy arról sem küldött üzit, hogy elindult volna, pedig mindig szokott. Tuti, hogy megint tárgyaláson van és nem tud eljönni időben… Eldönthetem hát, hogy inkább dekkolok itt a lépcsőn vagy rászánom magam és elindulok haza gyalog meg metróval, vagy csak gyalog.
Utálom, amikor a metrón a sok ember összenyom, meg nem férek el a rajzos mappámmal, ami kis túlzással majdnem akkora, mint én. Van rajta ilyen tök praktikus pánt, amivel a vállamra akaszthatom, mint egy táskát.
Felállok, majd lesöpröm a lépcső porát a szoknyámról, aztán egy utolsót pillantok a telefonra, amely továbbra is azt mutatja, hogy apa nem keresett, így hát elsüllyesztem a táskámba. Mármint a telefont, nem apát. A papírt meg begyűröm az egyik oldalzsebbe, meg sem érdemli, hogy összehajtsam. Eközben pillantom meg Ellie-t.
- Sziiiiiaaaaa! Megyünk együtt? Arra gondoltam, hogy gyalog megyek – csicsergem Elodie-nak, miközben átveszem a táskám pántját a vállamon, a másikra pedig felakasztom a rajzos mappát. Kicsit sem nézek ki málhás szamárnak. De még mindig jobb, mint Harriettnek a nagybőgő… szegény csaj… abba a tokba még én is simán beférnék kétszer.