Megvakarom a hasamat, és újra elolvasom az üzenetet, ami a képernyőn villog. Minden oké? Hát miért ne lenne? A kérdés mondjuk hangozhatna inkább úgy, miért írtál?, de Kaylee nem az a típus, aki rossz néven venné, ha csak úgy megdobják egy üzenettel. De azt azért mégsem válaszolhatom neki, hogy "nem tudom, hiányzol", ugye? Nem, az fura. Olyan Goldberg-szerűen fura, aki két váltott szó után eljegyezne valakit a nagyanyja gyűrűjével, amit a végbelében csempészett át a nácik elől. És mindezt beleszőné az eljegyzési dumájába is.
Próbáltam én némi csajozásra alkalmas tudást verni abba a víz fejébe, de úgy rogyott össze a felelőség súlya alatt, mint... nos, mint a valódi súlyok alatt. Arról az egy alkalomról, mikor megjelent az edzőteremben, igencsak nevetéssel teli emlékeim vannak. A'sszem a végén elsunnyogott spinningre.
Ujjaim a halványszürke "Írj be üzenetet..." felirat felett úsznak a levegőben. Többször is rámegyek, aztán beírok pár betűt, mielőtt végül inkább törölném. Megfogott. Erre mit reagáljak? Általában nem kell sokat gondolkodnom rajta, mert, lássuk be, néha az is elég, ha küldünk egymásról egy-egy fotót, aztán jöhet a telefonszám meg az egyalkalmas belépőre jogosító randiutalvány, de azt hiszem, Kaylee nem díjazná, ha random félmeztelen pózolós képpel örvendeztetném meg.
Mármint, ez, ami látszik, mindenképp meg kellene örvendeztesse, de valahogy nem tűnik helyén valónak. Meg amúgy is folyton póló nélkül mászkálok itthon, és még Reagan is többször megbámul, mint Ő.
Nem mondom, hogy nem fáj.
Összeráncolom a szemöldököm és gondolkozva harapok bele a számba, ahogy feljebb tekerek. A most kezdett beszélgetés előtt akad egy csomó, aminek nagy része külön még csak értelmesnek sem mondható, mert random félmondatokból vagy tárgy nélkül megbeszélt dolgokról szól, amit élőben folytattunk.
Visszatekerek a legújabb üzenetekhez, de út közben megakadok kicsit a képen, amit küldött. Fura, tényleg nem szeretem a macskákat, de azt hiszem, ezt túlélném. Meg a smink ide vagy oda, de Kaylee felkeléskor is kábé ilyen félkacsintósan bámul a világra, ami... aranyos. Itt barnának tűnik a szeme, pedig nem az. Mogyorószínű; és szép.
Faszom. Hörögve veszek lendületet, hogy a lábamat felemelve aztán előre lendítve félig fekvő helyzetemből üljek fel. A mellkasomon szétszóródott morzsák a szendvicsemből az ölemben meg az ágyon landolnak, amit ösztönösen lesimítok. A földön nem zavar, de a seggembe ne álljon kenyérdarab. Aztán fogom a tányéromat, amin előtte a három emberes szendvicsem sorakozott, meg a kiürült vizespalackomat, és kicaplatok a szobámból.
– Héé, mizu Abelito? – kérdem fennhangon a sráctól, aki az asztalon... fekszik. Azt hiszem. A papírhalmazból ítélve tanul, azaz szokásos módon felülteljesíti magát pedálozásból. – A világuralmat tervezed zombikkal? Csak arról győződj meg, hogy Brad Pittet kinyírod. És Liam Neesont. Az a csávó bárkit kinyír – közlöm, miközben a mosogatóba rakom a tányért, amit később, egészen biztosan, elmosnak. Nem én, de valaki. Amúgy is csak a szenyám volt rajta, mennyi koszt hagyhatott?
Lecsavarom a palack kupakját, aztán előhúzom a telefont, mert eszembe jutott egy félig elfogadható válasz.
– Vagy még mindig lakótársat keresel? Nincs több húgom, akit titokban ideköltöztethetnétek. A maradék túl normális. – Nem, még mindig nem léptem túl azon, hogy Jessica idecuccolt, bizonytalan időre. Kaylee-re nem haragudhattam miatta, ahhoz túl cuki volt, úgyhogy maradt Goldberg. – Mondjuk, normálatlan, sorozatgyilkos, hulla, Jarr-Jarr, nem tudom, mire buksz.
Hangos sóhajjal fogom a palackot és lapítom ki, majd gyűröm össze, hogy a szelektív kukába dobjam a mosogató alatt. Amit kukának hívunk, de igazából egy felakasztott műanyag zacskó. Szomorú, csóró és magányos. Mint Jessica.
– Egyébként igazad volt – dőlök előre, hogy a pultra könyököljek, kinyújtott kezemben úgy tartva a telefonomat, mintha attól kérném a választ, mit írjak –, tényleg nincs itt. Mármint Kaylee. Sem a könyvtárban, szerencséjére... Macskát bébiszittel. Nem az a jó dolog a macskákban, hogy elvannak, mint egy kaktusz?

Fogalmam sincs, miért félti tőlem mindig annyira Kaylee Goldberget. Sosem bántottam. Szándékosan. Mármint, arról nem tehetek, hogy a fura, Slenderman-szerű gyíkteste nem bír el némi erőmegmaradás törvényét, és ha hátba csapom, leesik a székről. A beszólogatás meg a haverság része. Ő is srácból van, gondolom, szóval tudja, hogy megy ez, csak a lányok gondolják vérre menőnek. Azóta pedig, hogy a húgom is beköltözött, ráadásul pont Kaylee mellé, megnőtt a babusgatói száma.
Szerencsére Reagan még mindig értékelt egy jó szivatást.
– Honnét tudjam? – vonom meg a vállam. Mármint, sokszor abban sem vagyok biztos, melyik évet írjuk, ez a 2020 például eléggé ki fog kezdeni, mert mindig 201-el kezdem az időpontokat, szóval… Ha nem használhatok hibajavítót, nekem a dátumaim mostanában 20120-at fognak mutatni.
Valószínűleg ez az a rész, ahol meg kéne kérdeznem, hogy „csak nem vizsgára készülsz?”, meg felajánlani, hogy csinálok kávét, de nem vagyunk lányok. Úgyhogy a legtöbb, amit tehetek, az az, hogy nem szólok semmit arról, hogy a nyála feloldotta a tintát és néhány betű átnyomódott a lapjairól a homlokára.
Meg az, hogy nem rúgom ki alóla a széket, mikor sunyin a húgomra céloz. Persze, hogy nem tetszik, hogy itt van. Neki tetszene, ha megint a testvérével lakna? Igazából… abban sem vagyok biztos, hogy van-e neki. De határozottan olyannak tűnik, mint akinek van egy dögös nővére, akiről senki sem hiszi el, hogy a vérrokona. És akit feltétlen meg kéne ismernem. Röviden, de alaposan.
– A féltékenység nem a te színed, Abelito! Te inkább ősz típus vagy – válaszolom vigyorogva, de nem őt nézem, hanem a telefont. Mi a fenét írjak? Ettől a sok gondolkodástól éhes leszek, de túl lusta vagyok csinálni még egy szendvicset. Meg a bagett is elfogyott.
A „Doctor Who” részen azért felnyögök-hörgök, csak hogy biztosan tudja, mennyire szomorú dolgot mondott. Nem mintha félnék attól, hogy majd meiózissal osztódik, és ketten megpróbálnak összefogni ellenem, mert ketten még mindig csak annyit nyomnának összesen, mint egy átlag futó. Márpedig én szó szerint azért kapom az ösztöndíjamat, hogy ilyeneket kapjak el a pályán, és úgy a földre teperjem, hogy arra se maradjon levegője, azt mondja, „mama”.
– Szerintem egy latinót kéne szereznünk. Nem pont az etnikai megosztás miatt, de bírom a latin kajákat. Kezdek beleunni a humuszba meg a sóletbe. – Én csak ennyit fűzök hozzá, meg hogy Mrs. Goldberg lehetne a harmadik anyukám, a másik kettő mellé elfér, mert a fasírtja isteni. Biztos vagyok benne, hogy imádna.
Közben Goldberg is mond valamit, de nem igazán hallom, a hangja egy idő után olyan lesz a fülemnek, mint a hűtő duruzsolása. – Mit mondtál? – Valamit arról, hogy ő szokott figyelni. Hogy oda ne rohanjak. Engem azért nem nehéz észrevenni, szerintem. Már csak azért is, mert igénylem a figyelmet. Pont, mint Kaylee-ét ez a szőrös hájgombóc.
– Ki a franc ne lenne irigy egy macskára? Egész nap zabálnak, alszanak meg nők mellei közé fúrják magukat. Macskának lenni atomjó lehet – rázom meg a fejemet. Még akkor is szeretnek, ha elhízol. Sőt! Akkor főleg! Jó, hát néha töketlenítenek, de lényegében amúgy is mindegy, mert egy kibaszott lakásban élsz. De aztán Goldberg folytatja, és már egészen olyan vidám lesz, mint egy kölyök Karácsonykor. Vagy én Karácsonykor.
Szeretem a Karácsonyt.
Azért mégis muszáj vagyok felnevetni. – A csajokról, persze. Hogy is hívták az utolsó csajt, akivel majdnem megvolt? Várj. Sally Bowles, ugye? Igen, őt mondtad. Mármint, a Kabaré tényleg jó musical… – De nekem meg két anyám van. Erről ennyit. Sosem alacsonyodnék odáig, hogy tőle kérjek tanácsot, bár megértem, hogy Ő miért akar erről velem beszélni. Ő a lányoknak általában olyan… cuki meleg barát. Tudom, mert az egyik csaj, akinek megpróbáltam bemutatni, konkrétan ezt mondta. A tusfürdője illata biztos friendzone. Kicsit sajnálom is, mert…
Na várjunk csak. Meleg barát. A lányok,  ide értve Kaylee-t is, nem látnak ennél többet, szóval ugyanúgy viselkednek vele, mint a barátnőikkel. Ami pedig egyértelműen pletykálást jelent, amit beszélgetésnek álcáznak. Egyszóval Goldberg, a maga meleg legjobb haver vibe-jával simán tudhat olyanokat, amit nekem nem mondanának el. Már nem a periódusokról, az nem érdekel.
– Hogy én és Kaylee… mit? – Az egyik szemöldököm magasabbra emelkedik. Tudom, hogy mire céloz, csak jó érzés húzni az agyát. – Kíváncsi vagyok, ezzel hová készülsz. – Azzal mégsem ülhetek le mellé, hogy hé, haver, mondd már el, mi jön be Kaylee-nek, mert… Mert az azt jelentené, hogy akarok valamit Kaylee-től. Ami, ugye, nincs így. Épp csak szeretek vele lenni. És bejön. És finom kaját csinál nekem. És jó az illata. És ha egyszer ideállítana valakivel, meg kellene ölnöm a srácot, és anya szomorú lenne, ha a börtönbe kéne látogatnia.
De nem, abszolút nem akarok semmit Kaylee-től. Csak nem akarom, hogy mástól akarjon dolgokat, mert mindent tőlem kéne akarnia.
– Beszélgetni? Neeem, azt még sosem próbáltam! – vágok olyan fejet, mintha életemben most először hallottam volna ezt a szót. Megkerülöm a pultot és nekitámasztom a csípőmet, aztán magam mögött támaszkodva nézek Goldbergre. – Általában csak szó nélkül felkapom őket a vállamra, aztán elviszem őket a barlangomba. Tudod. Tarzan visz Jane. – A húgomban legalábbis totálisan ez a kép él, és úgy sejtem, Goldbergben is, ami amúgy elég sértő. Mármint, csak azért, mert egy csaj lefekszik velem, még nem jelenti azt, hogy én vagyok a seggfej, akit senki sem érdekel. Oké, általában tényleg nem érdekel, hogy hol született meg mi volt a gyerekkori kutyájának a neve, de ez nem jelenti, hogy ne beszélgetnénk. Lehet, hogy csak a meccsről, vagy hogy hogyan lehet jól megcsinálni egy steaket, de Ők se akarnak többet tőlem. Miért kell ezt túlbonyolítani?
– Persze, hogy szoktam beszélni vele – forgatom meg a szemem. Aztán valami szöget üt a fejemben. – Na várj. Te azt nézegeted, kinek mi jön ki az ajtaja alól? Ember, azért ez nagyon… elkeserítő. Nem gondoltál még arra, hogy szerezz egy hobbit? Ami nem a kukkolás? – Biztos van még egy csomó nerdy dolog, amit még nem próbált ki. Például azok a kvízversenyes izék. Asszem van olyan csapatunk; a legközelebb, amihez Goldberg jut a sportolói léthez. Hívhatják magukat matlétáknak, de ha száz méter futás után lihegve összeesnek, abban nincs semmi dicsőséges. És senki sem kérdezi meg tőlük, hogy amúgy ismerik-e a Pitagorasz tételt.
Pittyeg a telefonom, új üzenet jött Kaylee-től. Először mosolyogva csóválom a fejem, aztán a szemem forgatom, aztán valahogy minden is egyszerre. Frusztráltan hörgök fel, aztán két hosszú lépéssel Goldberg mellett termek, és az arcába nyomom, majdnem szó szerint, a telefonomat. – Most… Most nézd meg! Hogy írhat… Ilyet?! – mutatok a sikítós részre. – Ne mondd, hogy ez az én hibám. Ő fogalmaz így. Direkt! De mégse! Mert, mert abszolút nem tűnik fel neki az egész.
Ledobom elé a telefont, már csak annak bizonyítékaként is, hogy szoktunk beszélgetni. És mert elvárom, hogy egyetértsen velem. Kihúzom a széket a merőleges oldalán az asztalnak, leülök rá, aztán ezzel az erővel az asztalt is megfejelem. – És a húgom is ellopja tőlem. A húgom! A világ legunalmasabb gyíkja! Van olyan fajta, amelyik változtatja a színét… Hogyishívják… A kameós izé. De nem. Neki mindenkit imádnia kell. Miért kell ennyire… Jónak lennie?

Unga-bungázni. Néha tényleg nagyon sajnálom szegény kis nyomit. Meg a legtöbbeket, akik hozzá hasonlóan a vélt társadalmi tabutémák elnyomásában éltek. Nem tudom, hogy tényleg anyáék voltak-e furák, de ők (na jó, nyilván inkább az én anyám, meg apa) elég nyíltan beszéltek az ilyesmiről. És utólag rájöttem, hogy bár Mei seggéből tonnaszámra lehetne előhúzni karókat paradicsomültetéshez, azért lehet, hogy jobban jártam, hogy ő végig ott volt. Anyának én voltam a… fordított meleg legjobb barátja. Mármint, a tipikus „kertvárosi háromgyerekes hetero anyuka” helyett itt most ő a meleg. Szóval én voltam a… hetero barátja. Szerintem sokszor azt hitte, nem értem, mit mond, csak panaszkodni akart valakinek, aki azt sem tudja még, hogy a borospoharat harmadáig tölteni kellemes vacsorakísérő, színültig meg alkoholizmus. Ha Mei nem vált volna be, attól tartok, jó pár leszbikus kapcsolat titkait kellett volna megtudnom, mikor panaszkodik. Valószínűleg nem néznék ugyanúgy a lányokra.
– Én általában szexnek hívom – vonom meg a vállam. Tizennégy évesen talán viccesnek tűnt mindenféle hülye neveket aggatni rá, mint kupakolás meg ilyenek, mert olyan érzés volt, mintha külön nyelvünk lenne azokra a dolgokra, amiket a felnőttek nem akarnak engedni nekünk, de elég hamar rájöttem, hogy alapvetően a szex elég egyszerű dolog. Mármint, rohadt jó, de sokszor a legegyszerűbb dolgok a legjobbak. Mint a pizza.
A legegyszerűbb dolgok emellett, nos, a legegyszerűbbek is. Nem véletlenül nyúlunk az első benyomás alapján történő feltételezésekhez, ez amolyan túlélési mechanizmus. Ja, tudom, ez elég mélyre nyúló gondolat ahhoz képest, hogy az örök kedvenc videóim YouTube-on azok, ahol valakit tökön rúgnak, de az ember összetett személyiség. Én sem csak izomból meg gyomorból állok, akkor sem, ha látszólag mindenki ezt gondolja.
Ami alapból nem zavar. Mármint, egyszerűbb ezzel élni, mintha az ember olyan Gyík, mint mondjuk a húgom. Szomorú és magányos élet az. De van, hogy nem jön jól; azt például kaptam már meg állásinterjún, hogy nem felelek meg annak az értékrendnek, amit ők keresnek. Irodai állás volt, konkrétan egy gép is el tudta volna végezni, de szinte biztos vagyok benne, hogy azért nem vettek fel, mert az informatikusfejű főnök irigy seggfej volt. Ha néha mást is emelt volna az egere meg a farka helyett, nincs ilyen probléma.
De most már muszáj vagyok elgondolkozni azon, hogy talán Kaylee azért nem vesz komolyan, mert ő is ezt látja. Na, ez nem olyasmi, amit kimondanék, mert pff, de… Mi van, ha van arra egy irreális, statisztikailag nem mérhető esély, hogy az olyanokra bukik, mint… Goldberg? A gondolat is borzasztó, tudom. De lehet. Mindenkinek van valami difije, ő pedig túl tökéletes egyelőre. Ki tudja, nem-e az az egyetlen hibája, hogy a járkáló imádkozósáskákra bukik?
– Fogalmam sincs, hogy mire érti – válaszolom elgyötörten, mintha legalábbis kémiával kínozna. Általában a matek a mumus, de én abban egész jó vagyok. Ellenben a biológiával, mert, nos, sohasem érdekelt különösebben, a dolgok miért úgy működnek, ahogy. Csak működjenek. – Ugye tudod, hogy ezért kötöznek fel téged oszlopokra? – vonom fel az egyik szemöldököm a nagy kínlódásom közepette, mert… Mert tényleg elég bosszantó. Nem tudnám megmondani, miért az, csak nem szeretem, ha több infót közölnek velem, mint kérdeztem. – De akkor mi a kamélea…? A. Kamélia. Asszem anya emlegette múltkor. Vagy virág, vagy valami női higiéniai termék. – Amiknek valamiért mindig virágos nevük van.
Amíg Goldberg az üzeneteket nézegeti, én az asztalra dőlök, és Szenvedek, így, nagybetűvel. Kaylee teljesen összezavar. A legtöbb megjegyzésére csak morgok, aztán mivel kérdést tesz fel, muszáj vagyok felé fordítani a fejem, még mindig az asztallapon tartva. – Kaylee cuki, de olyan izgalmas az élete, mint egy kedd délutáni bingó parti. Úgyhogy múltkor a könyvtárban elkezdtem írni neki egy listát, érted, a dolgokról, amiket meg kell csinálnia, míg New Yorban egyetemista. – És ahová természetesen teljes önzetlenséggel kísérem el. És azért, mert ha nem vagyok ott, a végén az út negyedénél megfordul és inkább elszökik a könyvtárba, ahol biztonságban érzi magát. Mint valami dögös nyest.
Goldberg ugyanezen nyestcsaládnak egy jóval kevésbé dögös és kevésbé érdekes fajtája, akit a többi nyest legfeljebb a sasok kijátszására használ fel általában, ezért viszonylag sok időt tölt előlük bujkálva és gondolkozva. Ezért mertem remélni, hogy talán valami fél-értelmes dologgal elő tud állni.
Aztán megszólalt.
– Mi bajod van neked az én bőrszínemmel? – kapom fel a fejem értetlenül. Nem lehet mindenki olyan sápadt, mint Ő, mert akkor előbb-utóbb vakon járkálnánk esténként, mint mikor vakít a túl sok hó. Aztán tovább mondja a nem kevésbé hülyeséget. A végére csak a szemem forgatom. Miért gondolja mindenki azt, hogy nem vagyok önzetlen? Miért kellene mindig mindenben annak lenni? Mármint, Jess is mindig ezzel jött. Pedig odafigyelek másokra, és segítek. De ha mindenki mások életének kiszolgálására teszi fel a sajátját, akkor előbb nem marad kit kiszolgálni, nem?
Azért nem… Rossz vagyok. Úgy konkrétan. Mármint, nem egy Trump, na. Szóval nem érzem jogosnak ezt a megjegyzést. – Az a Supermanes! – csettintek, vigyorogva, mert egyszer láttam valami szart, amit a gyíkok is. Talán ennek nem kéne annyira örülnöm. – Kristin Kreuk elég jól néz ki. Nagyon jól. – Én is megtanultam volna érte repülni. Mondjuk valószínűleg gyorsabban, mint az a háromezer évad, amennyibe Clark Kentnek került. Bár nem volt túl izgalmas, meg nem is néztem, mert úgy tíz évesen szerettem a képregényeket, annyira, mint minden más tíz éves, szóval már tudtam, merre halad a sztori.
És ha jobban belegondolok, amúgy Kristin eléggé hasonlít Kaylee-re.
Mindegy. Próbálok figyelni Goldbergre, de olyan, mintha filozófián ülnék, ott hadováltak hasonlókról, pedig azt mondták nekem, hogy könnyű kredit, potya ötös. Aztán nem szabadott aludni, mert a tanár akkor elsírta magát, azt pedig zsigerből utálom. Kész kínzás volt az a félév minden csütörtökön. Hogy három nő… Mi? – Ez rosszabb, mint az egyetem – sóhajtok, amikor harmadjára is taktikát vált. Szerencséje, hogy nem ügyvédnek készül, mert minden hitelét rég elvesztette volna.
Nagy nehezen felülök a széken és hátradőlök, félig lecsúszva. – Egész biztos vagyok benne, hogy fel tudom kapni – jegyzem meg némileg morcosan, összekulcsolva a kezeimet a mellkasom előtt – , de értem, mit mondasz. A’sszem. – Visszaveszem tőle a telefont, mert már elég régen láttamoztam Kaylee üzenetét, és nem akarom, hogy azt higgye, ignorálom. Vagy van bármi jobb dolgom. Addig kezdek el jól megfontoltan visszapötyögni, míg Abel tovább dumál. – De hogy ösztönözne már bármire, ha fogalmam sincs, hogy mit akar? Már ha akar egyáltalán bármit! – Felhörgök, és egzaltáltabban (hoppá, milyen szavakat tudok!) nyomom tovább a képernyőt. – Nem azért, de én nem hallottam tőle semmit. Mármint, hogy mi jön be neki. Mi van, ha aszexuális?
Nincs azzal baj. Csak a szívem törik össze, semmi más.
– Mi van? Kit akarsz te a fasírttal? – Rányomok a küldés gombra. És csak ezután látom meg, mit is írtam. – Baszd meg, Goldberg! Most miattad azt írtam Kaylee-nek, hogy fasírt! Tiszta hülyének fog nézni… – Már ha eddig nem azt tette, mert lényegében még ezt sem tisztáztuk. Persze, sosem mond gonosz dolgokat, szerintem az a sejt hiányzik belőle (talán Mei előle is ellopta), de ez nem jelenti azt, hogy ne úgy gondolna rám, mint egy pandára. Cuki, meg ölelgetni való meg minden, de emberi segítség nélkül rég kihalt volna, ráadásul nem mész el vele randira.
Próbálom menteni a helyzetet, nem nagy sikerrel, úgyhogy megint jön az asztal fejelgetés. Aztán az egyik lap a homlokomra ragad, úgyhogy ha már úgyis le kell szednem, akkor bele is nézek. – Ez miért van latinul? – ráncolom kábé az egész arcomat. Azt hiszem, valami sejtekről van benne szó, de egyébként abszolút fogalmam sincs róla, az egyetlen, amit felismerek, az az egyik röntgenkép a lap sarkában, egy törött orsócsontról és repedt singcsontról, mert az enyém is kábé így nézett ki, mikor eltörtem. Mint a testemben lévő legtöbb csontot.
Kaylee biztos el tudná olvasni. Én is tudok egy kicsit latinul, hogy kábé mi minek felel meg, de csak jogi környezetben. Ez meg nem az. – Te hogy csinálnád? – Hallom a hangom, mert először nem igazán fogom fel, hogy tényleg én szólaltam meg. – Nem a fasírtot. Hanem ezt a… felnövés dolgot. Mármint, vele eddig is rendes voltam. Nem hiszem, hogy tudok rendesebb lenni. Az már fura lenne.

Tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom neki. Most ki fogja használni, sunyin és alattomosan, mert lássuk be, hogy frontális ütközés esetén semmi esélye sincsen. Jó, el kell ismernem, hogy lényegében annyira egyébként sem titkoltam a dolgot, de… De akkor hogy lehet, hogy pont Kaylee nem vett észre az egészből semmit? Nem szokott nehezemre esni felszedni lányokat, mert… Általában ők is akarják. Olyan helyzetbe még nem futottam bele, hogy a másikat hidegen hagyja a dolog, és ha megkérdezed, akar-e netflix & chillezni, akkor komolyan elkezdi nézni, milyen filmek kerültek fel a Netflixre, téged meg elküld csirkeszárnyért.
Persze, a csirkeszárny is finom. Nagyon finom. De mégsem olyan, mint Kaylee.
Csúnya pillantást vetek a szemöldököm alól Abelre, hogy érezze, nem tetszik a bökdösődése. – Csak rendes vagyok vele. Ha rajta múlna, itt élne hat évet New Yorkban és az egyetem épületén, a metrómegállókon meg az albérleten kívül semmit sem látna. Az meg nem élet. – Engem legalábbis fullasztott ennek a mókuskeréknek már a gondolata is. Voltak időszakok, amikor rá kellett húzni, igen, ZH-k előtt vagy a vizsgaidőszakban, de… Egy diploma sem ér annyit, hogy cserébe tikkelő remeték legyünk. Ezt még anya mondta. Jó, nem pont így, de… Jess egyszer majdnem fekélyt kapott, annyira ideges volt még a középiskolában, és akkor mondta. Hogy az egészségnél, legyen az fizikai, mentális vagy lelki, nem lehet fontosabb egy vizsga sem. Gondolom, ez annak ellenére még rám is vonatkozik, hogy ki lettem rúgva.
– Poets House? – emelkedik meg a szemöldököm, megismételve a nevet. Egyértelmű, hogy sosem hallottam még róla. És az is, hogy miért. – Kezdek kételkedni abban, hogy a segítségem nélkül valaha becsajozol. Soha, és komolyan mondom, soha, senki, még Hugh Grant sem valami kilencvenes évekbeli romantikus vígjátékban, senki sem csajozott be egy… verses izéban a könyvtárban. – Próbálok nem olyan felháborodottan válaszolni, mint szeretnék, mert tényleg kezd oda lenni a belé vetett bizalmam, pedig kezdetnek se volt túl sok. – Azt akarod, hogy ha elhívom randira Kaylee-t… te is jöhess?
Ezt viszont már hangsúlyozottan lassan kérdezem. Nem csak a harmadik kerék dolog fura, de… múzeum. Jégkrém múzeum. Vannak érdekes dolgok a történelemben, én nem mondom, meg egyszer voltunk anyáékkal azon az emberi testes kiállításon, ahol valódi tartósított holttestek vannak felszabdalva…! Az menő volt. Mondjuk kiderült, hogy anya azt hitte, ez csak olyan kisiskolás előadás lesz, de az ikreket leszámítva a többieket már nem tudja csak úgy felkapni és kivinni, úgyhogy… az jó volt. A jégkrém is jó. De úgy sejtem, több száz éves jégkrémet enni nem túl egészséges; meg a múzeum dolgozói se örülnének.
Bár tulajdonképpen honnét tudjam én már, ki minek örül? Rá kell jönnöm, hogy nem mindenki olyan, mint én. Amit eddig is tudtam. Csak azt nem, hogy adott esetben nem is akarnak olyanok lenni. És hogy ez engem… nem zavar. Mármint, örülök, hogy Kaylee nem olyan, mint mondjuk Chelsea Warren. Kár, hogy Chelseat tudtam, mi érdekelte, Kaylee pedig olyan volt, mint egy másik faj. Az sem biztos, hogy ugyanazokkal az érzékekkel kommunikál.
– Ha azt mondod, én vagyok a probléma, meggatyázlak – közlöm érdektelen hangszínnel, inkább csak a miheztartás végett, nem pedig azért, mert bántani akarom. Nem akarom. Annak ellenére, hogy mindeni ezt várja, és Kaylee is úgy beszél róla, mintha én fizikális terrorban tartanám. Egyszerűen csak más a… Hogy is mondta anya? Szeretetnyelvünk? Az. Mondjuk ha bárki engem kérdez, jobb behúzni egyet a másiknak és ennyivel le is van tudva a dolog, mint tizenöt év múlva is emiatt szúrni a másik hátába a pletyka nagykését.
Mindenesetre, Abel nem ezt mondja. Vagy nagyrészt nem ezt. Megforgatom a szemem, amikor nekikezd, már az első mondatnál, de azért végighallgatom. – Ugye tudod, hogy csak azért, mert valaki gyakran szexszel kvázi idegenekkel, még nem feltétlenül felszínes seggfej az összes? – kérdezem aztán, a nyelvemmel egy ott sem lévő kajamaradékot próbálok kipiszkálni az őrlőfogim közül. Szándékosan nem nézek rá, mert a’sszem, az elég vádló lenne. – Néha egyszerűbb úgy, ennyi. Ettől még… normális dolog. És volt barátnőm, akit szerettem, és nem a szex volt a legfontosabb. – Az igazság az, hogy ilyesféle beszélgetést egészen gyakran folytattam; lányokkal. Sage-dzsel vagy Essie-vel. Anyával. De nőkön kívül mással nem. Na jó, egyszer Bennel, de ő tíz éves, meg mikor először részegedtünk le közösen, akkor Parkerrel. Szóval ez a szituáció akkor is fura lenne, ha nem Goldberg lenne az, akiből a legtöbbet akkor látom, mikor megtalálja a kiürült fasírtos dobozt a konyhában, és megáll a folyosón az ajtóm előtt. Nem mond semmit, csak fogja a dobozt, és táguló orrlyukakkal bámul be a szobámba. Aztán ha megkérdezem, van-e valami gond, azt mondja, nem, és sarkon fordul.
– Nem arra gondoltam, hogy tudod-e melyik a kedvenc póza. De ha például aszexuális lenne, ami reális lehetőség bárkinél, akkor azzal, ha ráhajtok, kellemetlen helyzetbe hozhatom. Például. – Nem mintha zavarna, ha az lenne. Mármint, ez pont annyira nem választható dolog, mint ha meleg. De tudni jó lenne. Egy kicsit mondjuk kezd zavarni, hogy normálisnak azt nevezi, aki nem követeli meg a szexet, ami… Oké, nem, nem értem. A szex jó. Miért jön le mégis úgy, mintha rossz lenne?
Összezavar. És nem tudok ennyi helyre figyelni. Cue: fasírt.
– Ha így szoktál segíteni, akkor inkább ne csináld.
Lehet, hogy ezt jelnek kéne vennem, hogy az egész borzasztó ötlet, és inkább hagyjam a fenébe. De ez valahogy felbosszant. Olyan, mintha kész lennék az utolsó touchdown-ra, ami eldönti a meccset is, tíz másodperc van vissza a játékidőből, és már mindenkit lehagytam… De nem tudok megmozdulni. És minden csak úgy elsuhan mellettem.
– Általában abban sem vagyok biztos, Én mit tanulok. – Vagy azt, hogy miért. Oké, nincsenek olyan szar jegyeim, a középmezőny tetején járok, nem túl teperősen, de… egyre inkább semmi kedvem az egészhez. Amihez kedvem lenne, azt pedig nem csinálhatom. De ez a dilemma másnapra való. Egyszerre csak eggyel tudok foglalkozni.
– Ne gyere már te is ezzel! – Anya is mindig ezt mondta, de nem csodálom, olyan kedves, mint ő, nem sokan lehetnek. Én biztos nem. De azért nem állok olyan rosszul, mármint… Nem vagyok konkértan… rossz. Az már valami, ugye? Mármint, nem is emlékszem olyanra, amikor valakinek direkt ártottam volna. Nálam ez azt jelentené, hogy jó úton vagyok, de ezek a megszólalások kezdenek elbizonytalanítani. Azt azért ne várják, hogy Terézanya legyek. Hogy miért vagyok rendes vele? Az intellektuális szónál viszont már felhörgök. – Na ne bassz már fel, hogy ez valami IQ-hoz kötött dolog! Ha nincs meg a 130, akkor nem vagyok elég jó  a fele királysághoz, vagy mi a fene?
Ezt jóval erélyesebben és mérgesebben mondom, mint ahogy a szituáció indokolná, mégpedig azért, mert nem ez az első, hogy hasonló kijelentést kapnék. Tudom, hogy nem én vagyok a legokosabb az albérletben. Vagy a családban. Sanszosan még csak a focicsapatban sem. De ezzel mi a fenét kezdjek? Bírom, ha valaki okos. Tök jó neki, tényleg! – Nem fogok megváltozni azért, hogy kedveljen. Meg én sem akarom, hogy ő megváltozzon. Csak azt akarom tudni, hogy kedvel-e. Ezt meg nem egy múzeumban fogom megtudni.
Ott, úgy is mondhatjuk, elég rossz társaság vagyok.
– Szóval most azt mondod, ha nincs közös hobbink, akkor esélytelen a dolog? Mert akkor eléggé megszívtam. Semmit sem szeretek abból, amit csinál. Már leszámítva a  főzést. Mármint, hogy ő főz, én meg megeszem. Ez számít? – Amekkora szerencsém van, nem. De igazából tényleg nem értem. Ott vannak anyáék;már nem apával, az egy kicsit más jellegű kapcsolat volt… de Meijel. Sok sikert annak, aki bármi közöset tud találni bennük! De valamiért mégis együtt vannak, nem? Már azt a fél tucat kölyköt leszámítva, akit örökbefogadtak.
– Ezzel most célzol valamire? Mert akkor mondd ki. Felesleges úgy csinálnod, mintha Kaylee-ről lenne szó, ha közben magadról beszélsz. – A pillantásom Abelre vetül, de aztán a telefonom pittyeg egyet, és úgy nyúlok utána, mintha legyet akarna lecsapni. Visszaírt. Legyél kedvesebb Abellel, ezek összebeszélnek a hátam mögött?! Felpillantok a képernyőről, aztán sóhajtva hátradőlök a széken. – Jó. Ezt egyszer mondom el, úgyhogy figyelj. Ha valamikor, az ismertségünk során, úgy tűnt, hogy… direkt szemét vagyok veled, és mondjuk megbántottalak, akkor… bocs. Csak vicceltem. És nem megbántani akartalak. Mármint… Arról a póznáról is leszedtelek, nem? – vigyorodom el. Már három éve volt, hogy az azóta már elballagott focicsapat felsőbbévesei felpakolták őt is meg Parkert is a kapura, és nem spóroltak a ragszalaggal. Én is új voltam, de okosan belátták, hogy valószínűleg nem lenne olyan könnyű dolguk engem felemelni. A gravitáció az én pártomon áll.
Megint a telefonra nézek, egy üzenetet már küldtem, de ideje a második felének is. – Mindezek ellenére… Soha senkinek ne próbálj randihelyszínt ajánlani. Főleg nem könyvtárat. – Abban viszont lehet, hogy igaza lehet, hogy mondjuk nem a lelátókra kéne vinnem, vagy focimeccsre. Nem tudom, mennyire élvezné. Nem sok „okos” helyet ismerek. De ekkor felvillan anya szövegbuborékja is, valami tök más és érdektelen téma, viszont eszembe jut róla az a fotómúzeum, ami nem igazi múzeum, mert inkább olyan… kiállítás. Az egyik kiállítást anya is támogatta, és mondjuk órákat nem tudtam egyedül ellenni ott, de…
Leírom. Aztán jön az első válasz; lehet, hogy addigra én is elköltözöm. Ez az eshetőség eszembe se jutott, és egyelőre nem is foglalkozom vele. Mert az anyagi helyzetünket elnézve, ez egyikünknek sem fog mostanában összejönni. Aztán jön a másik válasz is, ami már sokkal jobban érdekel. És nem tudom, milyen indíttatásból, de lezárom a telefonomat és az asztalra rakom, mert félő, hogy a végén túlzottan élvezni kezdem a helyzetet.
– Randim lesz Kaylee-vel – közlöm vigyorogva Abellel. – Ezt neked!... Jó, nem egészen tudja, hogy az. De elhívtam és igent mondott. Akkor mégis az. Vagy bárkivel elmegy, aki hívja…? Nem rosszból, az ő döntése, csak… Nem tudom. Jó. Ne merd megkérdezni tőle, hogy eljöhetsz-e te is, mert a bocsánatkérésem nem fog vonatkozni arra, hogy a vécébe nyomom a fejedet, ha velünk kell vigyelek, mert megsajnált!

Előbb jobb oldalra nézek, nem konkrétan valamire, csak gondolkodás gyanánt, aztán balra, aztán vissza Abelre, nem is tagadva, hogy kurvára fogalmam sincs, most mit kérdezett. – He? – foglalom mindezt hangos kérdésbe is. Végül úgy öntök, hogy ez nem volt igazi kérdés, csak magában beszélt, szóval nem foglalkozom vele. – Azt nem mondtam, hogy mindegyik normális volt. Csak hogy nem azért nem normálisak, mert lefeküdtek velem egyszer vagy kétszer – vonom meg a vállam. Mit szépítsek rajta? Azért nem mindig az volt a lényeg, hogy különösebben kedveljem. Jöjjünk ki jól, de az simán megy nekem úgy is, ha a csaj totál zakkant, mert pár órán át bármilyen hülye fantáziájának képes vagyok megfelelni, aztán pedig mindenki megy a saját útján.
Goldberg viszont nyilvánvalóan egészen elmebeteg elképzelésekkel rendelkezett eddig erről, és talán úgy próbálta megfigyelni ezt az egészet, mint az a gorillás nő a gorilláit Afrikában a nyolcvanas években, akiről csak azért tudok bármit is, mert Anya oda volt érte. Különösen sok párhuzamot vélt felfedezni a gorillák és a férfiak között, ezt pedig feltétlen a tudtomra is akarta hozni. Hogy tanuljak mások hibáiból. Meg a gorillákéból.
– Már miért félnék? Nem tudom, miféle amis bunkerból szalajtottak, de a modern világban már feltalálták az óvszert. – Amit hidd el, megtanulsz magadnál tartani, ha az anyád egyszer csakis a te érdekedben felkiáltással három órán keresztül mutogat neked nemiszerveket változatos szexuálisan terjedő betegséggel spékelve, miután először rajtakap szex közben egy lánnyal.
Egyébként egészen véletlenül ő volt az első barátnőm, aki ezek után még randizott velem egy darabig, mielőtt meguntam volna, hogy folyamatosan a barátnői közé hurcolt.
– Elköltözött – vonom meg a vállam. – Máshová ment egyetemre, mint én, és állítása szerint a távkapcsolatok nem működnek. – Úgyhogy csak úgy kidobott. Ő is azt mondta, az én érdekemben teszi. Kezdem úgy érezni, ha egy nő ezt mondja nekem, az fájni fog. Biztos vagyok benne, hogy Goldbergnek is ezt mondta az anyja, mielőtt körülmetélték volna. Amibe belegondolni is fáj, nekem jöhetnek azzal, hogy csecsemőkorban még nem elég fejlett az idegrendszer…! Csípje be az ilyen a nadrág zipzárjába, aztán majd beszélünk.
Próbálom nem felvenni a sértéseket, amiket úgy dobál felém, mintha nem venném észre őket. Mármint, egyébként lehet, hogy a fele felett elsiklom, de a másik felét tökre levágom. – Nem azt mondtam, hogy utál. Tudod, eléggé végletekben gondolkozol – jegyzem meg. Csak megfigyelés. – Azt hittem, fagyimúzeum, ott mit keres tükör?
Már elvesztettem a fonalat. Talán jobb lenne, ha nem is próbálnám felvenni, mert akkor legalább nem érezném úgy, mintha Goldberg felpofozott volna, mármint úgy igazán, a szavaival, nem úgy, ahogy fizikálisan valójában képes rá. Méghogy nem tudunk működni…! Szerintem mindenki tud működni, ha akar. Én pedig akarok. Biztos Goldberg sem csak egy hozzá hasonló gyíkkal tudna kezdeni, csak… mást nem tudom, mennyire érdekelne. Annyira nem csúnya kölyök, csak girnyó, és ezen a hatalmas szemüvege meg a vasemberes alsója sem segít.
– Tudok alkalmazkodni – bólogatok. – Mikor Japánban voltunk egy hónapot, seperc alatt alkalmazkodtam ahhoz, hogy a másik oldalon vezetnek. Meg hogy valamiért minden helyi fotózkodni akart velem. – Anya szerint édes volt, soha nem kapott még annyi képet rólam, mint akkor, Jesst meg persze észre sem vették, de Essie haja is lenyűgözte főleg a tiniket, meg Sage… Szabad mondanom, hogy bőrszíne? Megöl ez a polkorrektség. Na mindegy. Nagyobb kuriózum lettem nekik, mint a Fuji nekem.
Egyébként az a fej, amit Abel vág, pont hasonló egyes japánok reakciójához. Pont olyan döbbent. Csak ez most valamiért kevésbé érződik hízelgőnek.
– Őt is csak utána ismertem meg – vonom meg a vállam. – Nem csak fekete tesókat szokásom leszedni a póznákról. Csak úgy gondoltam, hogy azért nem lenne jó móka ha ott ragadnátok másnapig. Elvileg bele lehet halni abba, ha túl sokáig lógsz fejjel lefelé, nem? – Vagy valami ilyesmit mondtak az egyik sorozatban, és amúgy fogalmam sincs, ez az igaz-e, de ő biztos jobban tudja nálam, mert ez valamiféle specialitása lehet. – Senki fejét nem szokásom vécébe nyomni – teszem még hozzá. Az egy régebbi divat volt. Jó, azt nem mondom, hogy régen, még általánosban meg gimi elején ne seggfejkedtem volna néha a Goldberg-féle gyíkokkal, de anya elég jól megnevelt, azt hiszem. Ramirezék pedig csak megerősítettek ebben. Egy igazi sportolónak, aki nem csak hordja a dzsekit, de ki is érdemelte, sportemberként is kell viselkednie, és tisztelnie a másikat.
Akkor is, ha gyík.
– Semmi gáz, megér… Várj, mi? – Erre az esetre nem emlékszem. De nem igazán értem, mi lehetett a terv. Viszont miután megkapom a választ, már nem is igazán érdekel.
– Annak, aki tanácsokat ad, tudnia is kéne valamit, nem? – kérdezem szarevő vigyorral. Ha valamihez Goldberg nem ért, az a csajozás. Honnan tudom? Mert most is egyedül van, mint mindig. Ráadásul már láttam akció közben. A legközelebb akkor került a csajhoz a bárban, mikor megborult a székkel és megfejelte a pultot. Akkor egészen közel volt a feje a stratégiai pontokhoz. – Mire ment el…? Miért…? Nem, tudod mit? Nem akarom hallani. – Nyilván csak kedves akart lenni, és a bizonyítékok alapján az is egyértelmű, hogy nem volt sikeres az este, úgyhogy… Csak semmi pánik. Legalábbis emiatt. Mert más miatt azért kicsit kellemetlenül érzem magam, és ezt egyértelműen Goldberg okozta, mert míg nem beszéltem vele, eszembe sem jutott, hogy Kaylee-nek talán… Többre van szüksége, mint amit adni tudok. Intellektuálisan, ha már annyira ragaszkodik ehhez a szóhoz.
– Még jó, hogy nem jössz. Azt mondtam, nem szokásom vécébe nyomni fejeket, de egyszer-egyszer belefér – fonom össze a karjaim magam előtt. Néhány másodperces csendet tartok, mielőtt megvonnám a vállamat. – Egy fotókiállításterem. Fotografiska. Anya az egyik támogatója… Ezeket szívesebben nézem, mint a múzeumokat, ahol olvasni kell meg ilyenek. – Nem az, hogy könnyebb értelmezni (de), hanem átad valami… Érzelmet. Nem tudom. Néha el tudok gondolkodni rajtuk, csak általában sokkal jobb dolgom is akad.
Végül azonban úgy tűnik, hogy sikerül szintbe hoznunk a beszélgetést. Például, nem akarom megcsapni, amiért hülyeségeket mond, ő pedig nem feltételezi, hogy meg fogom. Remélem. Kissebbeket nem buli bántani. – Küldhetsz néhány linket. Néhányat. Mert val’szeg nem ismerem a kiállításaikat. Meg hogy miről szólnak… Azt hiszem van egy kiállításuk híres nőkről. Akik nem olyasmiért híresek, amik végett én ismerném őket, úgyhogy… Lehet, hogy Kaylee értékelné, ha tudnám, mi a fenét csináltak. Olyannak tűnik.
Mondom ezt minden tisztelettel. Abszolút egyetértek a feminizmussal, csak felelnem ne kelljen belőle.
Ekkor megszólal a telefonom; nem hívás, hanem emlékeztető, amit még korábban állítottam be, mikor azt hittem, aludni fogok. Szóval azt hiszem, fel kell kelnem és nekiállnom készülni. – Mennem kell edzeni – jelentem be, mert rohadt jófej vagyok és nem hagyom, hogy azt higgye, csak úgy itt hagyom. – De… rendben. Nem akarom tudni, miben segítek, mert erre nem terjed ki az érdeklődésem, de segítek. Vagy kigyúrhatod magad. Jöhetsz velem edzeni, ha akarsz. Mennyit nyomsz fekve? Egy felet? – vigyorgok rá, miközben zsebre vágom a telefonom. – Jó. Bocs. De félig komolyan mondom. Ha nem is most, de… Jót tenne. Az egészségügyi részén meg azon túl, hogy ki tudnál nyitni egy uborkásüveget és nem Kaylee kéne hozzá… A legtöbb srác magabiztos lesz tőle. A csajok meg értékelik, ha próbálkozol.
Nem várok tőle feltétlen választ, mert arra egyikünk sem áll készen hogy az újonnan megtalált közös nevezőnket kockáztassuk a túl sok együtt töltött idővel, remélem, de azért az ajánlatom komoly. Ha értek valamihez, akkor az ez; meg a foci. De utóbbiban ezzel a testfelépítéssel fél perc alatt palacsintává lapítanák, úgyhogy előbb magára kéne szedni némi húst, hogy legalább esélye legyen a túlélésre. Engem meg ne basztasson Kaylee azzal, hogy bántom.

Az óvszer, tényleg. Nekem is van, egy egész dobozzal a szekrényem alján. A szavatossági ideje lejárt mostanra, azt hiszem. Ha ezeknek egyáltalán van. – De az se száz százalékos. Az AIDS például vérrel is terjed. Na és a papilloma vírus, az inkább nőkre veszélyes, de szerepe van kutatások szerint a pénisz rákos folyamataiban is. Az óvszer csak a… tudod, botot védi – vonom meg a vállamat és inkább lenyelem a további mondandómat. A végén még engem fog hibáztatni azért, mert soha többet nem fog tudni szexelni. Mondjuk, Danről van szó. Kétlem, hogy létezne olyan dolog, ami eltántoríthatná őt a szexuális élet aktív folytatásától.
Helyeslően bólogathattam volna erre a kijelentésre, de nem volt benne tapasztalatom. Mármint, a távkapcsolatban igen, de egészen máshogy. Volt, hogy nem is láttam a lányt, csak beszéltem vele. Ami alapján egyébként simán lehetett férfi is, mert a hangminőség nem volt a legjobb, de ebbe inkább bele sem gondolok. Nőknek is lehet ork karakterük. Remélem.
- Nagyon nem lenen higiénikus, ha nem lenne tükör. Mindenki összenyalogatná a fagyikat. Plusz, vannak torzító tükrök, a jó beállítások  mellett fagylaltok nagyon vicces eredményeket produkálnak – bizonygattam mosolyogva. De ezt kettőnk közül alighanem csak én értékelem. Akárcsak a múzeumokat.
Kicsit irigy voltam. Nem rosszindulat fűtött, elvégre a körülményekhez képest meglehetősen barátságos gyerekkorom volt. A folytonos zrikálást leszámítva, mondhatni aranyéletem. De sosem jártam Amerikán kívül. Se Japánban, se Európában, se …. sehol. Németországra meg nem emlékszem. Egyszer tervben volt, hogy visszamegyünk oda, de végül csak apa utazott oda, munka miatt.
- Állítólag valaki bele is halt, mert kint felejtették – bólintok. Bár, ő halálra fagyott a rémhírek szerint, de a halál az halál, az ember bármelyik formáját elkerülné, nem igaz? – Nem fontos. Inkább… elfelejteném a dolgot. Neked egyébként is jó volt – vontam vállat. Mint általában, ha nőkről van szó. Sok könyvet olvastam anno a csajozásról és a társas kapcsolatokról, tehát tudom, hogy Dan fizikai felépítése meglehetősen előnyös a nőstények számára. Kicsit lealacsonyító így fogalmazni, de … egy tudományos könyv tette, nem én. Én tisztelem a nőket. Néhány meg is vert, ennél nem lehetne egyenlőbben kezelni őket.
- Küld át a hely nevét és alapos kutatómunkát végzek neked – azt nagyon szeretek végezni. Ha valamiben kifejezetten jó vagyok, akkor az tudni dolgokat. Ez nem hencegés, csak tény. Olyan vagyok, mint Batman, nem beszélek a nyilvánvalóról.
- Már akkor is mondtam, hogy meglazítottam neki! – kértem ki magamnak kissé duzzogva. Kicsit füllentek. Megvágta az ujjamat az a hülye üveg, bibis ujjal nehéz kinyitni egy befőttesüveget. Én pedig nem kockáztattam, hogy még súlyosabbá tegyem a sérülésem. – De lehet róla szó. Elég egyet kinyomni fekve, hogy jó legyek? – pillantottam rá kérdőn, mielőtt egyedül maradtam volna. Van egy olyan érzésem, hogy nem. Az általános vélekedésekkel ellentétben, jártam már kondiban, és nem, nem zártak be a szertárba. Azonban sose éreztem ott jól magam. A sok izomember, akik háromszor-négyszer is megemelték az én súlyomat, nem segítettek az önbizalmamon, mikor mellettük küzdöttem a pár kilós súlyokkal. Puszta fizika, azt hittem, hogy elég kiszámolnom pár dolgot és simán fog menni. Kiderült, hogy inkább fizikum, mint fizika.

Köszi a játékot, nagyon élveztem   | ⚶