In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
Fura belegondolni, hogy már ennyi hónap eltelt az elhatározásom óta, hogy igen is ide költözök. Azaz költözünk, én és a lányom. Egész jól beszél angolul, már gyermekkora óta próbálom erre nevelni, hogy értsen és tudjon kommunikálni mindkét nyelven, de szerencsére elég fogékony rá. Néha van még, hogy nem jut eszébe egy-egy szó angolul és az anyanyelvén segíti ki magát, de az eltelt hónapok már ezen is finomítottak. Nyilván segít az is, hogy ennyi időt tölt az iskolában, ahol folyamatosan ragadnak rá az új kifejezések, mondatstruktúrák és hogy szükség esetén bármikor fordulhat az iskola francia-, vagy angoltanárjaihoz. Legnagyobb meglepetésemre sikerült összefutni még pár ismerőssel. Mint valami gyűjtőhely, olyan ez a New York. A legjobb barátom is itt lakik, az exem is, meg még a régi szomszédaink is. A következő mi lesz? A legelső barátnőm is feltűnik még a színen, csak hogy még több bonyodalmat vigyünk az életembe? Bár vele kapcsolatban pont normális lezárásunk volt, nem maradtak elvarratlan szálak, sem beforratlan sebek, ami azért nem mondható el a többi előbb említett személy vonatkozásában.
Pont ezért is van hatalmas bűntudatom, hogy még mindig nem látogattam meg Serát. A Clairet családdal mindig is nagyon jó viszonyt ápoltunk, a szüleink valószínűleg mind a mai napig beszélnek alkalomadtán egy-egy szót, ahogy az időzónák közti különbség és a szabadidejük engedi. Nekem azonban szinte teljesen megszűnt velük a kapcsolatom és csak egy véletlen folytán találkoztam Avával, mikor bébiszittert kerestem a lányomnak. Nem kicsi már, de mégiscsak ő az én szemem fénye, hát sokkal nyugodtabb vagyok, ha a távollétemben van vele valaki, aki vigyáz rá. Az már csak hab a tortán, hogy egy ismerős arc tölti be ezt a szerepet, nem valami vadidegen.
Ugyanakkor Serát még mindig nem sikerült felkeresnem. A költözés és az új helyhez való igazodás nem kicsit nehezítette meg a dolgaimat. Franciaországban volt saját helyem, ahol végezhettem a munkámat, most viszont erre sajnos még nincs lehetőségem – muszáj megismernem az országot, a várost, az elvárásokat, mielőtt ilyenbe vágok. A legtöbb időm ingázással, ügyintézéssel, és munkával telt, aztán bejöttek az ünnepek, arra az időre hazautaztunk, és csak pár napja értünk vissza, ami azóta megint csak a munkáról szól.
Viszont a testvérétől megtudakoltam, hogy mikor dolgozik és úgy gondoltam, meglepem őt valami kis ajándékkal. Valami olyannal, ami mind a mai napig kellemes emlékekkel tölt el és pont ezért is próbáltam minél jobban megőrizni. Volt pár költözésem az évek alatt, de ezt szinte mindig magammal vittem, és már elmondani sem tudom, hányszor olvastam ki. Most éppen a táskám alján pihen, mikor elérek az üzlethez.
Csupán pár perccel a zárás előtt belépek az ajtón és körbenézek az üzletben. Hűha… hát a vagyonomat biztos el tudnám ezen a helyen költeni, nem kellene megerőltetnem magam. Viszont most nem emiatt jöttem. Keresem-kutatom a szememmel Serát, akit kisvártatva megpillantok. Kell egy pár másodpercnyi hatásszünet, mire ezt felfogom, akkor azonban mosolyra húzódik a szám és jókedvűen szólok oda neki.
- Mindig öröm egy ilyen szép pofit látni! Szia, Sera! - üdvözlöm őt, miközben közelebb sétálok hozzá. - Kérsz egy kis segítséget a záráshoz? - ajánlom fel az ingyenesen és készségesen alkalmazható kezeimet, ha már így rárontottam az utolsó pár percében.
Szeret barátkozni, szeret új embereket megismerni, mégis mióta az egyetemre jár, nem igazán került be olyan társaságba, akik megértették volna azt, hogy miért is dolgozik itt. Valahogy azt érzi mindig a szaktársai társaságában, hogy nem való közéjük. S bár már fordult meg a kis buksijában, hogy inkább hagyja a fenébe az egészet, ilyenkor mindig eszébe jut, hogy mennyire szereti az egészet. S új erőre kap. A boltban dolgozni azért jó, mert itt ki tud kapcsolni, ihletet tud gyűjteni, s ha nincsen agy zsivaj, akkor még néha tanulni s sikerül neki. Az apja mindenben támogatja, többször is mondta neki már, hogy nem szükséges, hogy besegítsen, de Sera kötelességének érzi. Néha túlságosan fáradt, néha azt sem tudja, milyen nap van, de nem cserélné el ezt semmire. Az utolsó órája után érkezik be a boltba, ahol az apját van szerencséje váltani. Felesleges, hogy mindketten itt legyenek, így az idősebb Clairet ilyenkor szokott ügyeket intézni, árut beszerezni, lomizni. Serára már rá lehet hagyni bőven mindent, kisujjában van az egész, hiszen egész gyerekkora a zenéről, hangszerekről szólt. A délután viszonylag nyugis, mégis mozgalmas, mikor a megszokott vendégkörön felül új arcok is befutnak. Sera magyaráz, bemutat, hagyja, hogy kipróbálják a gitárt, a dobot, lejátsszák a kedvenc dalukat és közben figyel mindenre. Mikor nagy a csend, akkor a másnapi prezentációját próbálja összetenni, kevés sikerrel, így azt hamar félre is teszi. Gyakorlatilag észre sem veszi azt, hogy mikor kanyarodik az idő az utolsó negyed órába, de lassan neki áll a zárásra készülni. Halk sóhaj és égre emelt tekintettel veszi tudomásul, hogy bizony ma is van olyan, aki még képes ilyenkor befutni. Köszön, de nem néz az érkezőre, csak pakol, hogy minél előbb bezárhassa a boltot. Fejét csak akkor emeli fel, mikor megszólítják, s sűrű pislogások közepette, kissé zavarban realizálja, hogy ki is áll vele szemben. – Dennis, te jó ég, hát téged is lehet errefelé látni? – néz meglepetten, mégis mosolyogva a másikra. - Igazából már csak a gépből kell kilépni és készen vagyok – éppen ezzel foglalatoskodott, mielőtt megzavarták, szóval vissza is tér hozzá, hogy minél előbb végezzen vele. – Szeretem, ha minden időben a helyén van – magyarázza már előre azt, hogy miért is áll ilyen jól a dologgal. – Meg a rutin és az évek – zárja le végül a gépet és összepakolja a táskáját, majd végre csak kilép a pult mögül, hogy a másik mellé érkezzen. – Mit keresel erre, ahol a madár sem jár? – néz csodálkozva a másikra, majd elindul az ajtó felé, hacsak a férfi nem akar még tovább maradni.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
- Lehet, bizony! Nem sokat, de elvileg valami gitártanár vagyok, vagy mi - tudom, de legalábbis sejtem, hogy nem teljesen így értette az errefelé részt. Biztos hallotta már a húgától, hogy én is a városba költöztem, nem hinném, hogy az elmúlt pár hónap alatt egyszer sem kerültem volna szóba. De ki tudja, lehet csak túl nagyra tartom magam. - Ó, szóval nincs szükséged a virtuóz ujjaimra? Lehangoló - igen, a béna szóviccekből még 28 éves koromra sem sikerült kinőnöm. De! Még mindig jobb, mint amilyen tíz évvel ezelőtt voltam. Azon csodálkozom, hogy miként kedvelhettek engem az emberek. Vagy csak megjátszották volna és nem is pendültünk egy húron senkivel sem? Hehe. - Téged, ami azt illeti - kezdek bele, megvárva, míg odaér hozzám. - Lelkiismeretfurdalásom volt, hogy itt lakok már New Yorkban vagy három hónapja, de még egyszer sem látogattalak meg. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, de tényleg alig volt időm bármire is. Nektek anno hogy ment a beilleszkedés az új környezetbe? Mert, mint arra te is rájöhetsz, nekem nem a legfényesebben - de nem kell messze mennie, a testvérét sem véletlenül kértem meg ennyiszer, hogy vigyázzon a lányomra. Nem mintha annyira rászorulna a csöppségem, de azért mégis csak nyugodtabb lélekkel intézem a magam dolgát, ha addig van ott vele valaki. Még mielőtt kilépnénk az üzletből, leveszem a táskámat a vállamról és kicipzározom. Míg keresgélek, újra beszédbe elegyedek. - Nem valami sok, de… remélem ezzel kicsit kárpótolhatlak - a mondandóm befejeztével átnyújtom neki a könyvet, amihez az egyik legkedvesebb emlékem fűz, mikor még egymás szomszédai voltunk. - Sajnálom, hogy így eltávolodtunk egymástól, őszintén bánom. De ha szomszédok már nem is vagyunk, azért remélem nincs harag köztünk - nem mintha bármi okunk lenne haragot tartani egymás iránt. Viszont ismer már… túlságosan lelkiismeretes vagyok, még olyan helyzetekben is, ahol amúgy semmi szükség rá. - Nyisd csak ki. Még van benne más is - bökök rá a könyvre. Nincs sokkal rosszabb állapotban, mint évekkel ezelőtt, nem is erre gondolok, hanem a képekre, amelyek akkoriban készültek elsősorban róla, másodsorban rólunk. - Szerencsére azóta megtanultál sminkelni is - nevetek fel, ahogy felidézem az emlékeket. Veszettül nézett ki, ahogy kimázolta magát, és igazság szerint pár héttel ezelőttig fogalmam sem volt arról, hogy készültek képek. Nem a legmodernebbek, tény, de hát… mi sem vagyunk már mai gyerekek.
–Hát akkor a legjobb helyre jöttél, mert itt aztán van olyan hangszer, amit bőven kipróbálhatnál – van direkt erre egy sarok kialakítva, s nem hinné, hogy Dennis vadállat módjára kezdene bármelyik hangszer püfölésébe. - Legközelebb gyere korábban és tiéd bármelyik darab –bök fejével a hangszerek irányába. – Öhm – köszörüli meg a torkát. – Mit kezdenél zárásnál azokkal az ujjakkal? – neveti el magát, mert tényleg érdekli, hogy mégis mivel tudja ezt magyarázni a másik. – Engem? –néz meglepetten a másikra. – Jól eltaláltad melyik nap vagyok itt, csak nem kémkedsz utánam? – teszi fel mosolyogva a kérdését. Mondjuk nem sok esély volt rá, hogy nem találja a boltban. De ezt nem feltétlen kell tudnia. – Őszintén? Én igazi rémes tiniként viselkedtem. Utáltam mindent és mindenkit, szerintem hetekig nem szóltam a szüleimhez. Az iskolát utáltam, ők is utáltak engem.. Aztán kénytelen voltam beletörődni a dologba és lassacskán nyitottam másik felé –tényleg szörnyen viselkedett. Kezdte a szótlansággal, ami aztán hisztéria lett. Az anyja nehezen viselte, így vele folyamatosan összevesztek, apja viszont okosan kivárt, hagyta had tomboljon, s ez lett a megoldás. Megbékélt. Azóta meg még szeret is itt lenni, sőt.. el se tudná máshol képzelni magát jelenleg. – Nem vagy a barátkozó típus? – néz mosolyogva a másikra. Halovány emlékei vannak, akkor még minden más volt, hiszen kölykök voltak. Nem sok időt töltöttek együtt, de úgy rémlik neki, hogy akkor mintha még közvetlen lett volna a másik. – Pedig az anyukák biztosan odalennének érted –meg úgy amúgy is a nők. Hát minden nő imádja, mikor egy jó kiállású férfi a kislányával van. Zavartan pislog a másikra. Tekintete le-fel jár a keze és az arca között, s hosszú pillanatokon át, nem is tudja mit kéne mondania. – Jesszus Dennis, két különböző kontinensen voltunk, mégis hogyan maradtunk volna bármiféle normális kapcsolatban? – nevet fel zavartan. Négy év van közöttük, ami mai fejjel nem sok, de gyerekként.. Ha nem lettek volna szomszédok valószínűleg a köszönésen kívül semmi más kapcsolatuk nem lett volna, így ő benne aztán soha nem volt harag avagy szomorúság avégett, hogy eltávolodtak. Ugyan.. – Ez meg.. - nézi a könyvet, fejét hitetlenkedve megrázva. – Én nem hiszem el – kuncog halkan, mert élénken villan be egy-egy kép arról, hogyan is nézett ki akkor. S nem sok idő kell hozzá, hogy a képeknek köszönhetően lássa is. - Hát ez valami parádés – halk kuncogásából erőteljes nevetés lesz. Nincs mit szépíteni rajta, borzasztóan nézett ki, de akkori fejjel igenis tetszett magának, úgy öt percig. – Köszönöm, de egyáltalán nem kellett volna, ugye tudod? - néz a másikra mosolyogva. – Mondanám, hogyha tudtam volna, hogy jössz készülök én is valamivel, de maximum rajzoltam volna két pálcika embert – pontosan ennyiben merül ki a rajz tehetsége, de a pálcika emberben legalább jó. Nem az ajándékozó fajta, meg igazándiból ideje sincsen arra, hogy keresgéljen. De abban már most teljesen biztos, hogy valamit ki fog találni a férfinak, már csak azért is.
In the city that never sleeps, a lot can happen in one night.
- Vigyázz, mert a végén szavadon foglak! - biztosra veszem, hogy ha én egyszer ide hangszervásárlás miatt jönnék, egy egész napot is képes lennék eltölteni itt. Megvan nekem a kis akusztikusom már vagy tíz-tizenöt éve, de új gitárt a lányom születése óta még csak nem is próbáltam. Talán ideje lenne bővíteni a szettem, hisz egyébként a cseppség is szereti, ha játszok neki. - Csináltam volna egy kis háttérzenét a pakolásodhoz. Semmi más - felelem mosolyogva. Igen, ha belegondolok, elég félreérthetően fogalmaztam, és ebből könnyen kihozhattam volna mást is. De nem, az ilyesfajta viccelődéseket nem érezném annyira helyénvalónak. Legalábbis nem most, nem Serával. - Mondhatjuk úgy is. Felbéreltem egy igazi vérmes kémet, aki tud szinte minden egyes lépésedről. A húgodat - ha tényleg én lettem volna az, aki kifigyeli a szokását, az már enyhén beteges lett volna. Egész egyszerűen csak nem akartam potyára ide jönni, és egyszerűbbnek tartottam megkérdezni erről a testvérét, minthogy egyszer csak véletlenszerűen beállítsak. - Igaz is… ti akkor még tinik voltatok. Szegény szüleitek - nevetek fel. Tudom, hogy milyenek tudnak lenni a lányok, ha valami nem tetszik nekik, sokszor volt már szerencsétlenségem kitapasztalni, mikor náluk voltam. Nem mintha a mi családunk olyan idilli lett volna, tekintve, hogy hány testvérem van. Viszont az tény, hogy én voltam a legcsendesebb. Én inkább elengedtem és beültem a szobámba gitározni, vagy kiszöktem éjszaka bulizni. Csendes voltam, de nem pedáns. - A barátkozás a legkisebb gondom, az ügyeket azonban nem intézheti helyettem más - akármennyire is nagy segítség lenne a mindennapokban, ha az ebédidőmben nem kellene mindenhova elszaladgálnom. A bókjára elmosolyodom. - Köszönöm. Nem mintha neked is olyan nehéz dolgod lenne az udvarlókkal - mert lássuk be, tinédzserként sem volt egy csúnya lány, de azóta már eltelt jó pár év és kész nővé érett. Akinek nem kelti fel a figyelmét, az valószínűleg vak. - Örülök, hogy tetszik. Reméltem, hogy legalább kicsit segítek ezzel a helyzetemen - mondom mosolyogva, miközben visszaveszem a táskámat a hátamra. Hozhattam volna bármi snassz ajándékot, csokoládét, alkoholt, de inkább valami emléket szerettem volna, aminek van valami jelentése is, nem csak amolyan „nesze”. - Ugyan már. Nem kell nekem semmi ajándék, bőven elég az, hogy végre láthatlak. Hogy mosolyogni, az már csak a plusz - felelem őszintén. - Vagy tudod mit. Ha kapok egy viszontlátási ölelést, akkor le is vagyunk tudva - jó kapcsolatunk volt anno, mikor szomszédok voltunk, és egyiküknek sem lenne joga haragot tartani az elszakadás miatt, ezért is merem felajánlani ezt. - Örülök, hogy találkoztunk újra, Sera. Hiányoztál - gondoltam rájuk néha napján, és mindig is sajnáltam, hogy így alakultak a dolgok. Az meg még mindig alig fér a fejemben, hogy egy városban sikerült kikötnünk. - Merre mész innen? Elkísérhetlek, ha szeretnéd - mert nyilvánvalóan én szeretném. És legalább addig is kicsit naprakészre hozhatjuk magunkat egymás életével.
- Még szerencse, hogy vannak itt régi ismerőseid, akikre bátran rábízhatod a leányzót, ha éppen sűrgős és elhalaszthatatlan dolgod van – tekint fel a másikra mosolyogva, miközben beszél. – Bármikor behozhatod ide is, akár én, akár apa van itt, megoldjuk arra a kis időre, míg elintézed a dolgod – bár ő saját maga, aligha ér bármit is ebben a témában, azért valahogy képes lenne megoldani a felügyeletet. Mást nem zenével, mesével, fagyival, csokival… bármivel, amivel meg lehet manapság vesztegetni egy gyermeket. – Udvarlók? Miről beszélsz? – zavartan tűri el szeme elől a kósza hajtincseket, melyek talán a meglepettségtől omlottak előre. Nincs udvarló, nem is igazán tudja, hogy mikor volt utoljára. Nem azért, mert prűd lenne, avagy nem érdekelnék a férfiak. Egyszerűen csak nincsen még ezen a világon olyan lény, aki a ház, egyetem és a bolt Szentháromságában együtt tudna mozogni a lánnyal. Ő pedig minden idejét ebbe öli manapság, aminek köszönhetően talán kissé meg is van fásulva. – Tetszik-e? Szerintem jó pár éve ez a legjobb ajándék, amit kaptam – mert általában ugyanaz a lemez forog mindig. Nem haragszik ő ezért senkire, igényei sem nagyok. De be kell látnia, hogy a férfi ajándéka most felüdülésként hat rá. – De tényleg nem kellett volna - teszi még hozzá gyorsan, mielőtt a másik azt gondolná, hogy most akkor ezentúl mindig elő kell állnia valamivel. Sera nem haragszik semmi miatt. Van közöttük pár év, nem legjobb barátok voltak, nem rokonok, így miért is kellett volna egymást keresniük? Persze a lány titkon mindig odavolt a szomszédfiúért, ahogy minden kislány szokott, de hát az már mikor volt? Elmúltak jócskán ezek az idők. – Elég kis igényeid vannak – mosolyogva lép közelebb, hogy a kért ölelést mindenféle pironkodás és viszolygás nélkül adja meg a másiknak. Ebben az ölelésben oly kevés, mégis sok minden van. Több évnyi viszontlátás öröme, ugyanakkor Sera részéről egy cseppnyi aggodalom, kétség is. Mert az évek során annyit változtak már, hogy gyakorlatilag nem is ismerik egymást. A lány pedig nem szokott ilyesfajta gesztust tenni egy idegen felé. Így fél. Fél nyitni, fél egy aprócska öleléstől, mert vallják, hogy egy ölelés közepette nyitunk más felé, sebezhetővé válunk azon pillanatokra, míg ölelünk. Így hát nem húzza sokáig, nem mélyül bele, mégis mosolyogva válik el a másiktól. – Én is örülök, hogy végre idetaláltál – a városba, a hangszerboltba, avagy csak úgy hozzá? Ezt ő maga sem tudja. Mert minden fenntartása és ellenkezése ellenére, azért be kell látnia, hogy jó látni egy régi ismerőst, aki pontosan tudja, hogy mi fán terem a költözés, a változás. – Elég unalmas az életem, szóval innen csak hazának – neveti el magát. Inkább nem kezdi el ecsetelni a mindennapjait, mert biztos benne, hogy a húga már lehúzta a népszerűségi indexét azzal, hogy minden cikis dolgot kiteregetett a férfinak. – El kéne jönnötök valamikor egyet hozzánk. Apa biztos örülne neki – csak úgy a semmiből jön az ötlet, de könnyedén esik a meghívás. – Tudjuk milyen nehéz itt beilleszkedni, itt vagytok már egy ideje, hátha rátok férne egy másik család hülyesége is a sajátotokon felül – teszi hozzá magyarázatként. – Mondjuk, ha egy hétvégi napot választasz, akkor még főzni is tudok nektek, hétközben esélytelen – hogy jól járnak-e azzal, ha ő főz, az meg majd elválik. Szokott, hétvégente ez az ő dolga. Elég régóta van ez a szokás náluk, húga inkább hétköznap csinál kisebb főzéseket, ez az egyezség. – Most kivel van a gyermek? – nem tudja, hogy csak húga vigyáz rá, avagy van más is. Természetesen nem akar vájkálni a férfi életében, csupán érdeklődik, ismerkedik. Ha már a másik felajánlotta, hogy elkíséri egy darabig, akkor ne néma csendben sétálgassanak.
Kezdőlap
