Sydney

Az óceáni vitorlázás a tökéletes kikapcsolódás a mindennapi taposómalom után. A kórház általában leszívja minden erőmet, de a hívogató kék mélység, és a szél ereje együttesen megszabadít az összes problémámtól.
A fedélzet szélén ültem, és a hajó orrára szálló madarakat figyeltem. A reggeli órákban nyílt a legszebb kilátás a városra. Szerencsére ma szabadnapom volt, és nem kellett a betegeimmel, sem egyéb sürgős esetekkel foglalkozom, így minden időmet a kislányomnak szentelhettem.
- Lucy merre vagy? – kiáltottam el magam, és az aprócska manót kerestem a tekintetemmel, de nem láttam sehol.
- Most nincs kedvem bújócskázni veled, az isten szerelmére, Lucy. – kiáltottam ismét el magam, de csak egy halk kuncogás hallatszott fel odalentről a hajó aljából. Biztosan megint talált magának valami titkos elfoglaltságot, amit nem szeretett volna megosztani velem.
- Ha háromra nem jössz elő, akkor visszafordulunk, és nem ebédelünk idefent. – fűztem keresztbe a kezeimet a mellkasom előtt, és kíváncsian vártam, hogy mikor fog előbukkanni. Már megszokta, hogy nálam nincsenek üres fenyegetések, így azonnal megjelent a lépcső alján egy széles vigyorral az arcán.
- Apa…apa tengerbiológus akarok lenni. Tegnap Corával elmentünk a delfinbemutatóra. Nézd, mit kaptam. – csoszogó talpacskáival szelte a lépcsőfokokat, és kitárva a karomat vártam őt odafent.
- Mutasd meg. – guggoltam le mellé. Szinte belém csapódott a törékeny testével, és a mellkasomhoz bújt.
- Ugye, milyen szép? Ez egy kardszárnyú delfin. Igen kevés van már belőle a Földön azt mesélte tegnap a bácsi az előadásában. – a karjaimba zártam, és a combomra ültettem, hogy szemügyre vehessem a legújabb csecsebecséjét.
- Nagyon szép. – mosolyodtam el, de a miniatűr szobor láttán elfacsarodott a szívem.

- John…nézd az ott egy delfin? – integet a feleségem a Samatha oldaláról. Boldogság tölti el a szívemet jelen pillanatban, mert Lauren a legcsodálatosabb teremtés, akit az égiek nekem küldhettek.
- Nem tudom, nézzük meg. – a hátam mögül egy vadonatúj távcsövet húzok elő, és meglengetem előtte.
- Megvetted mégis nekem? Olyan csalfa vagy. –közelebb jön hozzám, és egy csókkal jutalmaz meg. Ajkaink összeforrnak, és a külvilág is megszűnik létezni körülöttünk. A végén már belemosolygok csókunkba, mert a gömbölyödő pocakja nem engedi, hogy szorosabban bújjunk össze.
- Hogy van a kis pocaklakó? – érintem meg a hasát, és óvatosan simogatom. Hirtelen érzem meg a rúgást.
- Ez ő volt? – lepődök meg, és az ajkaim is szétnyílnak. Nagyra tágulnak a pupilláim. A kislányom…ő az én kislányom lesz. Láthatatlan kötelék fűződik már most közöttünk, annak ellenére, hogy még nem tarthatom a karomban őt.

- Apa…mikor látogatjuk meg Maya nénit, és Vincent bácsit? Olyan régen jártunk náluk. Anya is velünk jöhetne. – nagy csokoládébarna íriszeit rám emelte Lucy, melynek képtelen lettem volna nemet mondani, mégis fejben még az előbbi emlékkép foszlányait elevenítettem fel.
- Amint beilleszkedtünk, ez sem fog elmaradni Tündérkém, rendben? – válaszoltam neki, és egy puszit adtam a feje búbjára. Még gyermek, sok mindent nem ért, és nem is kell értenie.
- Anya is velünk jöhet? – szegezte nekem a kérdését, melytől a szívem megint ezer darabra hullott szét. Hogy mondjam el egy öt évesnek, hogy az anyja elmeháborodott, és közveszélyes a saját lányára nézve is?
- Anya most utazgat, és nem ér rá. Tudod, megbeszéltük. Ha egyeztetek Mayával, akkor ellátogatunk hozzájuk, és lehetséges, hogy még azt is megengedi, hogy használhasd a sztetoszkópját. –öleltem magamhoz, és a végtelen óceánra siklott a tekintetem. Lauren már soha nem fog visszatérni közénk.

Seattle 2017

Homályosak az emlékképek, minden összemosódott az elmúlt pár órában, mióta lekapcsolt a parti őrség, és behoztak a kapitányságra. Nem állítom, hogy boldog lennék, de az aggodalom nagyobb nálam, és telefonálni sem engedtek. Két órán át ment a szájtépés, hogy mondjam el, mégis mi a francot kerestem egy munkatársam hajóján, két hullával, egy terhes nővel, és egy hét éves kislánnyal karöltve. Az őszes hajú nyomozó nem hitt nekem, úgy kezelt, mint egy hidegvérű gyilkost, és sajnos igazat kellett adnom neki. Az is voltam, egy megátalkodott, és szívtelen gyilkoló gép. Nem nyughattam, akárhányszor lehunytam a szemhéjamat csakis egy valaki jelent meg a lelki szemeim előtt, és az nem más, mint a volt feleségem. Mikor lettem igazságosztó, és mikor lépett életbe, hogy túllépjek a saját értékeimen? Nem játszottam istent…már az egyetem óta letettem az esetről, de most maróan lohasztott belülről a bizonyosság, hogy nem vagyok különb a pszichopata bátyámtól, vagy éppen a tíz évvel ezelőtti énemtől. Mit számít, hogy papírom van az életmentésről, ha az ösztönöknek engedve két embert is megöltem egyetlen éjszaka alatt? Az orvoslás mocsadéka vagyok. Nem hittem volna, hogy én..a felelősségteljes apuka, a bajban segítő barát egyszer majd átváltok, és könnyedén lepuffantom az egykor szeretett nőt. Mi vezetett idáig? A kétségbeesés, az állandó harc, hogy a felszínen maradjak. Évek óta fuldoklom, nem látom a kiutat, vagyis nem láttam, amíg meg nem ismertem Nadia Romanovot. Megvoltak a keresztjeim, a csontvázak a szekrényben, mégis belém szeretett. Megérdemelhettem egy ilyen nő szerelmét, a teljes odaadás érzését? Határozottan a nemmel válaszoltam volna, de túl önző, túl naiv voltam. Engedtem a csábításnak, a puszta sóvárgásnak, leszakítottam a béklyókat, és szabadjára engedtem Johnt. Ez volt az én legnagyobb vétkem. Vezekelnem kellett volna életem végéig, mert nem érdemeltem meg a boldogságot. Nézd meg hova jutottál Norton! A börtön vár rád, egy névvel ellátott cella, ahol életed végéig fogsz rohadni. Nem fogod látni a lányodat felnőni, nem fogod oltár elé vezetni a kis angyalt, és többet nem beszélsz majd a barátaiddal sem. Elvesztem, de ekkor még fogalmam se volt, hogy mennyire.
- Jó reggelt Mr. Norton. – nyit be egy barna hajú férfi. Az öltönyéből látszik, hogy méregdrága, és a bőrtáskája sem a piacon beszerzett portéka.
- Jó reggelt, és kicsoda maga? – tekintek fel rá. A póló rátapad a felsőtestemre, már egyfajta másnapos férfiszag terjeng körülöttem, a hajam kócos, a szemem alatt fekete karikák sereglenek. A számat már elharaptam, így a belső felülete az ínyemnek sebes.
- Az ügyvédje, és nagyon remélem, hogy nem vallott be semmit, mert akkor aláírta a halálbüntetését. Ne nyilatkozzon, ne mondjon semmit az én jelenlétem nélkül. – pakol le a fakószínű asztallapra, miközben egy másik férfi is megjelenik a háta mögött.
- Jamie.. – csodálkozva nyílnak el a kéklő lélektükreim. Ezernyi kérdés cikázik át a fejemen, de az egyik nyomozó is követi őket, szóval a személyes társalgásnak nem most jött el az ideje.
- Mr. Litt…remélem nagyon jó védelmet állít fel, mert a védencét kétszeres gyilkossággal vádoljuk.. – a szememben értetlenség támad. Megöltem, de nem szánt szándékkal tettem, mégis mielőtt kiborulnék, csak lesütöm a szememet, és rádöbbennek, hogy de mégis, bennem volt az indulat. Lauren nem ilyen halált érdemelt, de akkor nem tudtam gondolkodni, és a lányom meg Nadia volt a tét. Megölte volna őket, de senki nem fogja nekem elhinni, mert megöltem. Az én kezemhez tapad a vére.
- Köszönjük a remek introt, de innentől kezdve az ügyfelem csakis az én jelenlétemben nyilatkozhat. A bilincset meg szedjék le róla. Tudja, amíg nem bizonyosodik be az ellenkezője, addig kijár neki is az ártatlanság védelme. – hadarja el a még fel nem fogadott sztárügyvédem, én meg mélyen hallgatok, és a zöld íriszeket fürkészem. Jamie Woodward nem sokszor ideges, de most az. Az orra még mindig nem az igazi, jól behúztam neki, mielőtt elindultam volna a kikötőbe, hogy kioltsam a volt feleségem életét.
- Ezt majd eldöntöm én Mr. Litt. – mér végig, aztán mégis odalép hozzám, és a kis kulccsal kioldja a kezemet hátrafogó bilincset. Már egy ideje nem érzem, és muszáj átmasszíroznom, hogy a vérkeringésemet felfrissítsem, de még így sem érzem jól magam.
- Öt percet kapnak, utána a kedves ügyfelét átkísérjük a központi terembe. Az ügyészségnek most állítják össze a vádiratot. – taglalja az ügyemet, mintha egy hétköznapi esetről lenne szó. Nem vagyok nyugodt, most érzékelem a súlyát annak, amit tettem, így jobbnak látom, ha nem húzom fel a nyomozót. Az ügyvédem is bólint, majd miután bezárul az ajtó, leül velem szemben, és felkattintja az aktatáskája két szélét tartó fogantyúkat.
- Mr. Norton…nem fogok hazudni, de nagy szarban van. – kezdene bele, engem mégsem izgat, hogy mi lesz az ítéletem.
- Megkérhetném Mr. Litt, hogy kettesben hagyjon Jamievel. – jelentőségteljesen szemlélődöm, farkasszemet nézek a férfival, mire megunja, és egy sóhajtás közepette megadja magát.
- Rendben, de csak pár percet kapnak. – áll fel, és otthagyja nekem azt az embert, aki a pokolba űzhet. Megvárom, hogy kimenjen, aztán az asztallapra helyezem a két tenyeremet, és komolyan merülök el a zöld szempárban.
- Nem fogok bocsánatot kérni, amiért megütöttelek. Megérdemelted, de most figyelj rám. Tudnom kell, hogy hol van Lucy, és mi történt Nadiával. Nagy ütéseket kapott Laurentől…jó kezekben van? – reménytelien fürkészem őt, de amit látok…az lesújtóbb, mint valaha.
- John…kórházban van. Lucy meg a gyámügyeseknél. Nem jutottam be hozzá, már szóltam Mayának, hogy cselekedjen. – elrebegek egy néma hálát, aztán megragadom a kezét, és remegő ujjakkal marok a felsőjébe.
- Jamie…meghalok, ha bajuk esik. Vigyázz rájuk…helyettem is. Intézd el, hogy Lucy az anyámhoz kerüljön…Nadia…a legjobb kezekben a helye. Bárkinek is a gyerekét… - elhallgatok, és nagyot csusszan lejjebb az Ádám-csutkám. Nem hiszem el, hogy ez megtörtént.
- John… - nagyon lassan emeli rám a tekintetét a barátom, aztán egy hosszúra nyúló csend telepszik közénk, mire kinyögi a választ.
- A tiéd… - olyan erősen tartom a pólóját, hogy beállnak az ujjaim. Értetlenül lesem, hátha hazudik, de nem mond semmit.
- Az nem lehet…én…Nadia…az…én..apa… - rázom meg a fejemet, és elnyílnak a szemeim. Már több időnk nincs. A nyílászárót felcsapják, és kettő rendőr jön be az ügyvédemmel a nyomukban.
- Dr. John Norton letartóztatjuk kétszeres gyilkossági vád gyanújával… - megszólalni se hagynak időt, úgy rángatnak fel a székről, mint egy kutyát.
- Jamiee…az én…az én gyerekem…engedjenek el…Jamiee…vigyázz..rá…szeretem. – hadakozok, de nem tudok semmit sem tenni. Elvonszolnak, és még inkább összetörök. Apa leszek….