M- akacs: ha egyszer valamit a fejembe veszek, akkor nem tágítok, elérem azt, még akkor is, ha semmi esélyem rá. Hiszen rendőr lettem, nem? Apám tiltakozása ellenére is...  



A-karatos: ezt az apámtól örököltem, nem fogadok el választ nemet senkitől sem, és egyáltalán nem hagyom magam lerázni, de ugyanakkor nem vagyok erőszakos sem. Az emberek könnyen megnyílnak nekem, amit a munkám kapcsán könnyen ki is használok.  

C- éltudatos: már harminc éves korom előtt sikerült megszereznem a nyomozói vizsgám, és csak, hogy bizonyítsak Cooper hadnagynak egyből New York-ba kértem át magam, a gyilkossági csoporthoz.  

K- íváncsi: irtó kíváncsi természet voltam már kiskoromtól kezdve, kislányként sokat lógtam apával a járőrkocsiban, apát igazi hősnek tekintettem... talán emiatt is van, hogy a nyomdokaiba létem.  



E-gyüttérző: Kate –nek teljesen az ellentétje vagyok, míg ő kemény, addig én tudom, hogy ha éppen most ölik meg a lányod, vagy kérnek váltságdíjat nem vezet jóra, hogy kiképzőtisztként viselkedünk. Egy halálos beteggel se közlöd a halálos ágyán, hogy percei vannak hátra.  

N- em csöndes: na ez az egy szó ami engem nem jellemez, általában be nem áll a szám, mindenről van véleményem, pozítiv, negatív, egyaránt... és el is mondom, a családom az őrület határára szokott kerülni ettől.  

Z- enebolond: egyszerűen imádom a zenét, a lakásomon is kell szóljon valami, a komoly zenéől egészen a rapp-ig mindent meghallgatok, és ha éppen jelentéseket írok... nos akkor is szól valami.  

Y- I-ntelligens: már gyerekkoromban is jobban érdekeltek a könyvek, mint a bulik, talán emiatt is értem el ennyi mindent, keményen tanultam már gyermekkorban is, felnőttként is komolyan veszem a munkám.  



Ugyanakkor még elmondható rólam, hogy pimasz vagyok, rendkívül humoros, példaképeim a főnököm; társam: Bishop hadnagy, illetve az apám, és annak jó barátja Bernard.  

Az íróasztalom mögött ülve a papírokra meredek. Csokoládébarna színű íriszeim üresen bámulják a piszkod fehér lapokat, ujjamal egy tollal játszom, amit észre sem veszek. Ajak harapdálva gondolkodom azon, hogy mit kellene tennem. Az életem teljesen káosz mióta vissza jöttem az államokba. A szüleim találkozása teljesen mesebeli és tündéri. Anyám Hawaii-n dolgozott, apámat friss zsaruként akkor igazolták át, találkoztak, egymásba szerettek és csak hamar házasok voltak. Mire észbe kaptak már meg is születtem, szerettem ott lakni, élni, olyan volt, mintha állandóan nyaralnánk, a suli mellett mindig a tengerparton lógtam. Apáék azt hitték... semmi nem lesz belőlem, igazából nem ilyen hivatásra számítottak. Tíz éves koromban költöztünk az államokba amikor apa gyerekkori cimborája Bernard felajánlott neki egy állást. Anyu orvosnak szánt, apu meg bárminek amihez nem kell fegyvert fognom. Mindketten attól féltek, hogy túl törékeny, túl érzékeny vagyok rendőrnek. De én bebizonyítottam, hogy nem. A középiskola után gondolkodás nélkül Hawaii-n akartam tovább tanulni, így apám nem tudott bele szólni. Először csak anyámnak említettem, és ameddig lehetett titokba tartottuk. Egy kicsit gurult csak dühbe, de már gyerekként is nagyon makacs voltam, ezt tőle örököltem... remélem büszke rám. Tudtam, ha bizonyítani akarok akkor ott... a közelében tudok, így amikor sikerült le raknom a nyomozói vizsgám egyből New York-ba kértem át magam... sőt a nyomozói csoportba. Kaptam egy nagyszerű főnököt és társat... bár egy kicsit kemény. Teljesen az ellentétei vagyunk egymásnak, és sokszor megyek az agyára.... mégis kiegészítjük egymást Kate-el, teljesen együtt tudunk dolgozni. Lassan már nem is olyan a számomra mint egy munkatárs, több annál... inkább, mint egy nővér, akit sohasem kaptam meg. Az anyám szerint túl önérzetes vagyok és hamar kötődöm az emberekhez. Tragédiának tartja, hogy harminc éves koromban még hajadon vagyok, és nem szültem unokát neki. Ezért aztán sorra rendezi nekem a vakrandikat, amik alól nem tudok, hogy ki bújni.
Gyorsan felpattanok a székemből, mielőtt Kate be ugrik és nem lesz alkalmam beszélni a kapitánnyal. Ez nem fog neki tetszeni, előre látom. De nem akarom, hogy holnapután díszdobozban küldje el a fejét nekem az a barom.
Miután kopogtatok a nagyfőnök ajtaján gyorsan be is lépek, hogy ne lásson meg senki sem... itt még a falnak is füle van, a zsaruk abban a kevés szabad idejükben fánk zabálás közben szeretnek kollégáikon csámcsogni, főleg a nőkön...
-Mr. Lane, elnézést a zavarásért, de szeretnék szólni, hogy Kate-el most van egy ügyünk, ami elég... személyes a számára. Biztos vagyok benne, hogy emiatt ki tép a hajam. De a szadista gyilkos neki hagy személyes üzeneteket, tudom, hogy nem szeretné, ha megtudja. De én aggódom érte, és szerintem őt is érzékenyen érinti... csak nem szól róla, tudja milyen..- forgatom a szemeim, ahogy eszembe jut a tizenötödik alkalom ahogy szóba akartam hozni, hogy talán szólni kéne Lane-nek.
-Nos... igazából ennyi lenne, tegyen belátása szerint,- majd ott is hagyom őt. Szükségem van egy erős feketére, és kell beszélnem valakivel, aki nem az apám, így írok egy sms-t Bernardnak, hogy ha ráér össze futhatnánk. Gyerekként ő olyan volt számomra, mint egy második apa, elég sokat lógtunk nálunk, aztán amikor vissza jöttem az államokba, és meghalt a felesége megpróbáltam a támasza lenni.... nem mintha egy Terminátornak szüksége lenne rá. De valahogy ez alatt az idő alatt elkezdtem közel kerülni hozzá, egyik percben még apám gyerekkori barátját láttam benne... a másik pillanatban viszont már a férfit.... ami elég zavaró. Főleg mert az apám lehetne, főleg mert ő valószínűleg sosem fog rám úgy tekinteni. De miért is tenné, hiszen a szeme láttára nőttem fel. Amikor venném a kabátom jelenik meg Kate... és elég dühös.
-Cooper! Azonnal beszélnünk kell!- veszek egy mély sóhajt, és mielőtt rám zúdíthatná a haragját megelőzve ecsetelem neki, hogy miért is tettem, megpróbálok az észérvekkel hatni rá.